A megújulás pecsétje

I. A remény és beteljesülés csillaga

 

Fontosnak tartjuk tájékoztatni Önöket az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának belső ügyeiről. Mivel Önök közül sokan még nagyon újak az ifjú Gnózis iskolájának munkájában, ezért különösen hasznos és szükséges, hogy képet alkossanak iskolánk fejlődési menetéről, és mindannyian felismerjék annak széles alapjait.

A munkahelyeket és gyújtópontokat, melyekre a gnosztikus birodalomban a minden alapjául szolgáló nagy terv kivitelezéséhez szükség van, időközben használatba vették. Az ifjú Gnózis szellemi iskolája immár teljesen képes a rábízott feladat betöltésére. Azért azonban, hogy mindennek a jelentését, és az ezzel járó minden hatalmas következményt beláthassanak, szeretnénk megosztani Önökkel az alábbiakat.

Először is közölnünk kell, hogy az Egyetemes gnosztikus Lánchoz tartozó szerzetek mindegyike teljes értékű Szerzet. Ez azt jelenti, hogy ténykedésük során, evangéliumi küldetésüket nem csak azáltal teljesítették, hogy a megszabadító életre hívták és vezették az embereket, hanem, hogy egyúttal teljes aratásukat be is hordták a megszabadulás hajlékaiba. E cél érdekében – ahogy ez magától értetődik – minden szerzetnek bizonyos hosszabb-rövidebb ideig tartó fejlődési szakaszt kellett átélnie, mégpedig aszerint, hogy mennyire bizonyult képesnek feladata betöltésére. Amíg egy szerzet nem vált teljessé, addig az előtte járó szerzet segítette, amelyet azonban ezzel hátráltatott az előrehaladásában. Ezért minden előző szerzet csak akkor léphet feljebb egy új munkaterületre, ha a halál természetében folytatott munkát teljesen át tudja venni tőle egy következő szerzet.

Egy ilyen átvételhez azonban a következő csoportnak a szó szoros értelmében ötszörösnek kell lennie; azaz – misztikusan kifejezve – meg kell gyújtania Betlehem csillagát a haláltermészet sötét országai felett.

Mit jelent a gyakorlatban, hogy egy gnosztikus szerzet ötszörös?

Egy ilyen szerzetnek először is rendelkeznie kell egy intézménnyel, amely hatásosan éltetve, kapcsolódni tud a kereső emberiséghez, és az élet tengeréből embereket halászhat vele. Mint tudják, mi a Lectorium Rosicrucianum nyilvánossági munkája formájában rendelkezünk egy ilyen intézménnyel.

Másodszor, a szerzetnek birtokolnia kell egy olyan eszközt, amellyel az iskolához közeledőket módszeresen bevezetheti a kiegészülés ismeretébe. Mindennek úgy kell megvalósulnia, hogy a közepes tanuló se lásson más kiutat, mint önátadással rálépni a megszabadulás ösvényére. Ezzel az eszközzel is rendelkezünk: ez a Lectorium Rosicrucianum külső iskolája, a bevezető fokozatok.

Harmadszor a szerzetnek szüksége van egy szervezeti eszközre, hogy mindenkit, aki akarja, és akaratának a bizonyítékával is szolgál, a legrövidebb időn belül elvezessen ehhez az önátadáshoz, ehhez az éntelenséghez, hogy a lélekszületés által lehetővé váljon az úgynevezett belső életben való gyakorlati részvétel. A Magasabb Tudat Iskolája révén ezzel az eszközzel is rendelkezünk, amelyben gyakorlatilag öt éven belül meg lehet ünnepelni ezt a szép és nagyszerű diadalt. A szerzetnek, negyedszer rendelkeznie kell a szolgáló segítők egy olyan kiválasztott csoportjával, amely a szükséges keringési folyamatokat gnosztikus-mágikusan életfluidumokkal látja el, és az egész élő testet felruházza a kívánt erőkkel, hogy az valóban élhessen. Az eklézsiában rendelkezünk azzal a papi sereggel, amely naponta ezt a nagyszerű feladatot látja el.

Ötödször pedig létezik egy szerv, amely többek között a gnosztikus birodalom új asztrális terében tevékeny, hogy minden testvért, aki csak szóba jöhet, elvezessen oda, és az új lélekbirodalom megszabadító életébe állítsa őket. Vagy a Pistis Sophia gnosztikus evangéliumának nyelvén kifejezve: léteznie kell egy teljesen biztosan dolgozó tizenharmadik Eonnak. Az Ifjú Szerzet rendelkezik ezzel a szervvel is az Arany Fej Közössége révén.

Így világossá válik számunkra, hogy az ifjú Gnózis immár teljesen felnőtté vált, és ezzel sok gondoskodástól szabadította meg az előtte járó szerzetet. Betlehem csillaga e felnőtté válás időpontjában újra felragyogott. Ez a remény és a beteljesülés csillaga, a gnosztikus pirkadat fénye a világ fölött!

Egy ideje tehát létezik egy új, teljes értékű gnosztikus Szellemi Iskola. A tökéleteseknek egy újabb serege indul útjára, hogy megkezdje a fej, a szív és a kezek feladatát a sötétség országaiban. Az ifjú Gnózis így eredeti nevéhez méltóan misztériumiskolává vált, az egyetemes lánc minden előző misztériumiskolájával egyenrangúvá.

Ezért igazán van okunk szavainkat köszönetre és örömre hangolni, mivel a hosszú és gyakran oly aggodalmas évek után eme feladatunkat jó véghez vihettük. De van itt még más is, rengeteg minden!

Ha egy ötszörös gnosztikus szerzet valóban felkészült egy ilyen feladat beteljesítésére, akkor minden hozzá igyekvőt szabadon vihet az atyai házba.

Ez az ezeréves birodalom egyik nézete. Egy ezeréves birodalom az az időszak, amelyben a Hétszellem három elsődleges sugara védelmében dolgozó szerzetet a munkája elvégzésében semmiféle akadály sem gátolhatja, bármely oldalról is fejlődik az ki a haláltermészet területén, hogy Isten gyermekeinek aratását megzavarja vagy megsemmisítse. Reméljük, hogy Önök mindezt felismerik vagy képesek érzékelni, hogy megérthessék azokat a jelentőségteljes időket, amelyekbe beléptünk.

Ha egy gnosztikus szerzetnek sikerül az ellenség birodalmában épülő fellegvárát befejeznie, akkor megadatik neki az erő, hogy a régi kígyó hatókörének sugarát időlegesen beszűkítse, hogy küldetését zavartalanul kivitelezhesse.

Egy ilyen időszak hatalmas következményekkel jár. Oltalmazott, biztos út alakul ki, amely lentről felfelé, de ugyanakkor fentről lefelé is vezet. Ez többek között azt jelenti, hogy a tükörszféra sok foglya, sokan, akik a tükörszférához tartoznak, vagy bizonyos létállapotban nem folytathatták fejlődési menetüket, mert mikrokozmoszukat nem lehetett kiüríteni, most megkapják a megszabadító életben való részesülés lehetőségét.

Például sok ezer megszabadítatlan lélek van, akiket az elmúlt hétszáz évben, miután az előttünk járó szerzetnek vissza kellett vonulnia az anyagszférából, Jézus tanúsága vagy Isten igéjének akarata végett megöltek. Olyan emberek ezek, akik annak idején a dialektika fenevadát és annak minden csalfa és eonikus képét alapvetően elutasították, ezért mentessé váltak a halálos bűnöktől és az emberiségnek nagy szolgálatokat tettek. Mivel azonban mindezek az értékes testvérek nem rendelkeztek a megszabadulás jelével, az új lélek jellegével, hősi haláluk után nem léphettek be az élő lélekállapot világába.

A világért és emberiségért hozott áldozatuk, akiknek a halál természetében oly keservesen kell szenvedniük, és a mindenkivel szemben tanúsított névtelen szeretetük azonban oly nagy volt, hogy mikrokozmikusan nem lehetett őket kiüríteni, és így nem járhatták a többi halandó útját. Ezért olyan területen vannak, melyet a hatodik és a hetedik kozmikus terület közötti határterületnek nevezhetünk.

Sokukat, akik csak valamelyest is szóba jöhettek rá, az előző szerzet már megváltotta és beemelte a megszabadító életbe. A többieknek azonban várniuk kellett, mert az anyagszféra állapotai miatt lehetetlen volt mikrokozmoszaik számára egy újabb inkarnálás, mivel az, erőlehetőségeik tükrében, újfent csak hatalmas, meg nem érdemelt szenvedéshez vezetett volna. Ezért kellett ezeknek a lelkeknek várniuk, amíg megteremtődnek azok a feltételek, melyek az ifjú gnosztikus szerzetben most valóra váltak.

Most már belemerülhetnek az időbe, és a gnosztikus beavatás pompás és gyors ösvényén át beléphetnek az örök atyai házba. Ezért magától értetődő, hogy az élő testet most és a közeljövőben benépesítő csoport igen különleges minőségű, új eljövendő generációknak fog életet ajándékozni.

Az elkövetkezendő évtizedekben olyan emberek születnek majd az ifjú Gnózis csoportjába, akik már ifjú korukban világos jelét adják pozitív irányulásuknak és lehetőségeiknek. Fiatal éveik ellenére sok öregebbet megszégyenítenek majd, ugyanakkor utóbbiak örömükben elámulnak a csoportban általuk előidézett iram és haladás okán.

Ezért többé már az iskola jövője miatt sem kell nyugtalankodnunk. Ezt az új Jeruzsálem felé vezető utat egyre többen és egyre erősebben fogják örömmel és teljesen bejárni.

A Gnózis áldása tartósnak bizonyul.

II. Szellem és Szent Szellem

 

A János evangélium első részének 32-34. szakaszában a következőket olvashatjuk:

 

„János pedig bizonyságot téve azt mondta: Láttam a Szellemet leszállni az égből, mint egy galambot, és megnyugovék ő rajta. És én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, az mondta nekem: Akire látod a Szellemet leszállni és megnyugodni rajta, az az, aki keresztel Szent Szellemmel. És én láttam, és bizonyságot tettem, hogy ez az Isten Fia.”

 

János evangéliumának ebben a részében különbséget tesznek Szellem és Szent Szellem között. A Szellem csak akkor lesz Szent Szellem, ha leszállhat egy emberre, és meg is maradhat rajta. Ez rendkívül tanulságos és különös tény, melyet az Egyetemes Tan teljes mértékben alátámaszt.

A Gnózis lénye a Szellem, a mozdulatlan birodalom lényege, az új élet erőanyaga. Az isteni Szellem tisztasága és azon tudati elv között, melyből Ön, mint dialektikus ember él, végtelen rezgési különbség van, mély szakadék tátong. Az eredeti élet lényege akkor közli magát az emberrel, ha az ember tökéletesen, belsőleg, alapvetően és szerkezetileg a minden mást kizáró célra irányul: Gnózis-szolgálatban teljesen az emberiséget szolgálni. Az utat ezáltal teszi szabaddá önmagában. Ekkor ereszkedik le rá a Szellem, és így lesz a Szellem aztán Szent Szellem, szentelő, üdvözítő, egészségessé tevő Szellem.

 

Tudja mit értünk az „én” önátadása alatt. Amint az énnek a könnyek mocsarából az örök szülőhazába való átmenetele feletti örömnek vagy élvezetnek csak a legcsekélyebb jele is mutatkozik eme önátadás közben, úgy a Szellem nem tudja közölni magát Önnel. Ez az énközpontúság egy nagyon kifinomított állapota lenne, és kötöttséget jelentene.

Az Istenbirodalom Szelleme csak akkor képes közölni magát Önnel, ha az önátadást tökéletes emberiségszolgálatban nyilvánítja meg. Az önelégültségnek azonban ebben sem lehet semmi nyoma. Ezért mondja a 73-as templomének: „Szolgálatom öröm; s ezt is át kell adnom Uram.”

Az „én” a szolgálatban sem maradhat meg! A munkálkodónak tökéletes éntelenségben kell véghezvinnie áldozatát a tömegekért, s változatlanul azokért is, akik gyűlölik őt. Ez olyan állapot, amely mentes minden önelégültségtől, ugyanakkor ennek következményével, a szenvedéssel szembeni immunitást is jelent.

A Szellem ekkor Szent Szellemmé válik, és e szentelő Szellem a tanulón marad. És ez a Szellem ekkor egy teljesen kigyógyító Szellem.

Akkor a munkatárs, a megszabadító élet törvényeire irányulva és azokból kiindulva, személytelenül szolgálja az emberiséget; annyira személytelenül, hogy nála többé már sem öröm, sem szomorúság, sem önelégültség, sem szenvedés nem lehetséges.

A Szellem számtalanszor megnyilvánul, mint az igazi, isteni életre segítő támogatás. Ez azonban csak akkor lehet teljesen megszabadító, ha:

a Gnózis-szolgálat az ember szolgálatába torkollik – az ember szolgálata pedig a Gnózis-szolgálatba merül.

 

Akkor aztán lesznek aratómunkások is!

III. A gnosztikus szövetség igéje

 

A János evangélium 8. részének 51. szakaszában, a talán Önök számára is ismert sorok állnak:

„Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált – soha örökké.”

Szeretnénk javasolni, hogy ezúttal Jézusnak, az Úrnak eme szavait egészen másképp értsék, mint ahogyan szokványos módon tennék. Azt mondhatnánk, hogy: „Jézus az Úr itt az általa hirdetett és elhozott Egyetemes Tanra, Isten kinyilatkoztatására utal. Aki ezt az egyetemes tant alkalmazza, pozitív életmóddal követi és így lép be a megújító életbe, az le fogja győzni a halált.”

Ez természetesen teljesen helyes, és valószínűleg Önök is így értik az evangélium fenti szavait. Ha azonban a 8. rész 51. szakaszát összehasonlítják a János evangélium bevezetőjével, akkor a megértés egészen más síkjára jutnak.

A bevezetésben azt mondják: „Kezdetben vala az Ige.” Ezzel nem arra gondolnak, hogy az egyetemes tant ki kellene hirdetni. Itt az „Igét”, mint erőt kell érteniük. Kezdetben volt az isteni erő, és ez az isteni erő Istennél volt, és Isten ez az erő.

A bevezető idézetet tehát a következőképpen olvassák: „Bizony mondom nektek, ha valaki megtartja az Igét, megőrzi, elfogadja, meghallja, megtapasztalja és reagál rá, az nem lát halált soha többé.”

Az Ige tehát egy erő, hang, intenzív, hatalmas elektromágneses rezgés. Az Ige a Szent Hétszellem egybecsengése.

Hét isteni erőáramlat létezik, melyek egybecsengve az Igét keletkeztetik; ez az isteni energia megjelentetése. Isten hét sugarának mindegyike teljesen meg tud nyilvánulni, mert minden sugár szintén hétrészes. Így hétszer hét, vagyis negyvenkilenc sugárról beszélhetünk. E negyvenkilenc sugár összessége képezi Isten Igéjét. Ha belépnek a haarlemi templomba, a szolgálat helye fölött megpillantják Isten Igéjének eme hatalmas szimbólumát, a negyvenkilenc sugarú csillag képében.

Most felmerülhet a kérdés: „Vajon nem lehet   e ezt a hatalmas jelképet más módon értelmezni? Nem lehetne-e a János evangélium bevezetőjét éppen ilyen joggal más módon magyarázni? Nem lehetne-e ugyanezen jó okokból kimondani, hogy: ‘Kezdetben vala a szeretet’?”

Bizonyára Isten szeretete is megvolt kezdetben. Mihelyt azonban Isten szeretetét meg kell nyilvánítani, és kimondják az Igét, akkor meghallják minden sugár összhangját, és Hang keletkezik.

A Hang, tehát az Ige, az egész univerzum leghatalmasabb ereje. Ezért avatkozik be a Szent Szellem ilyen hatásosan az emberek és dolgok sorsába, mert Ő mindig a hetedik sugár. Amikor pedig a hetedik fellép, azonnal megszólal a héthúrú hangszer, és meghallják az isteni Igét.

Pompás mindezekről elgondolkodnunk: miként hajtják végre szüntelenül Isten megvalósulását a Hanggal, a világegyetem leghatalmasabb erejével. Azonban mégsem ez a legfőbb oka annak, amiért Önöket erre rávezetjük. E magyarázat mélyebb értelme abban a tényben rejlik, hogy az iskola élő teste számára eljött a pünkösdi ünnep napja. A hetedik sugár világossága és ereje ugyanis beleárad, ezért az ifjú Gnózis élő testében kimondják az Igét, amely már kezdettől fogva volt.

Vizsgáljuk meg most ennek fényében Jézus az Úr kijelentését: „Ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált – soha örökké.”

Pál az I. Korinthusbeliekhez írt levelének 15. részében azt mondja: „Az utolsó ellenség a halál.” Ez az utolsó ellenség a hétszellem erejével, az Ige erejével győzetik le. Az élő Ige, ez a hatalmas erő, pillanatnyilag jelen van az iskola élő testében, és általa megadatik Önöknek, hogy megsemmisítsék ezt az utolsó ellenséget.

Bizonyára jó lesz, ha ezt még közelebbről megvizsgáljuk, mert nem kizárt annak a lehetősége sem, hogy egyesek mindezt szó szerint veszik, s egy anyag szerinti halhatatlanságban bíznak.

Lehetetlen, hogy a természet szülte anyagtestet megtartsák és megmeneküljenek a haláltól. Bár minden évszázadban keresték ennek a lehetőségét, és minden korban rengeteg kísérlettel foglalatoskodtak ennek érdekében. Ezek a fáradozások azonban eredményeiket tekintve sikertelenek, és gyakorlatilag igen szomorúak voltak.

Ezért szeretnénk megkérdezni: Mi valójában a halál? Feltették már maguknak valaha is ezt a kérdést?

Ha felteszik ezt a kérdést, néhány értéket élesen meg kell különböztetniük egymástól. Ha létezik halál, akkor lennie kell „Életnek” is. Most vajon az állatember, mint tömeg életét nevezhetjük-e igazán

„életnek”? Az „élet” fogalmának különböző jelentéseket tulajdoníthatunk. Az „élet” szót például a „létezéssel” is magyarázhatjuk. És valóban, a természetember létezik, a halál pedig a létezés megszűnése.

Az egyetemes Tan azonban egy sokkal mélyebb értelmet ad az „életnek”, s így az elmélyített „élet” fogalom mellett a halál lényéről alkotott elképzelésnek is meg kell változnia.

Mielőtt továbbmennénk, tegyük félre az élet és  a halál biológiai fogalmait, és gondolkodjunk el a valódi életen. Egy valóban tökéletes, istenemberi élet terve rejlik a mikrokozmoszukban. Az egyetemes Tan ebben az összefüggésben hétszeres életről beszél, teljes összhangban a hétszellemmel. Közelebbi meghatározás érdekében „magasabb háromságról” és „alantas négységről” beszélnek, múlhatatlanról és mulandóról.

A „magasabb háromság” a múlhatatlan nézet, az egyetemes tanban a szellemre vonatkozik (Pimanderre), a szellemlélekre és a magasabb, értelmes, a természetből kiemelt tudatra.

Az „alantas négységet” ebben az összefüggésben a négyszeres test képezi, melyet a felettes ember önmaga kifejezésére és bebizonyítására használ. Az egyetemes tanban a négyszeres testet nevezik mulandónak, mert a transzfiguráció közben a test folyamatosan változik, mialatt a szellem nyomdokában jár.

Mulandó életük, az Önök dialektikus élete azonban az abszolút halál tekintetében mulandó, ami az életet követő teljes pusztulást jelent.

Az Önökben munkálkodó, mulandó élet bizonyos élet-pránára támaszkodik, amely közli magát az emberi maggal, és az ember születése, valamint személyiségének kialakulása ebből magyarázható.

Nézzék: csak azt szeretnénk világossá tenni, hogy egész, úgynevezett emberi életünk nem más, mint   a halálnak alávetett négységes test mintegy láncreakciója. Ez semmit sem tartalmaz a magasabb rendű háromságból, s nem is juthat hozzá. Emiatt beszél Hermész az ember megjelenését illetően bizonyos állatfajról; hiszen valóban ez a helyzet.

Mikrokozmoszunk létezésében akkor hát hol van ez a Háromság, a szellem, a szellemlélek és a magasabb, okos tudat?

Nos, ezek a mi mikrokozmoszunkban nincsenek a megnyilvánulás állapotában, csak lehetőség formájában, szinte „holtan” vannak jelen. Ha ezek életre kelnek, csak akkor lehet szó valóban emberi életről. A négységes test láncreakcióban rohan tovább, és azt hiszi, hogy él, miközben a magasabb rendű háromság gúzsba kötve, s holtan fekszik őbenne.

És hát erről a halálról van szó, ezt kell leküzdeni, efelett kell diadalt aratni. Ez a halál az utolsó ellenség. Valójában az egyetlen és elsőrendű ellenség.

Lássák tehát az óriási drámát, amely a haláltermészetben lejátszódik. A láncreakciót, melyet a négységes test szaporodási ösztöne okoz, és ami miatt a látszatemberi élet feltartóztathatatlanul és ellenállhatatlanul az abszolút halálba torkollik, miközben a folyvást ismétlődő törekvés a magasabb háromságot – a szellemet, a szellemlelket és a magasabb, természetből kiemelt tudatot – le akarja húzni erre a szintre, ezen a szinten életre ösztökélni, hogy ezzel a dialektika valami örökkévalósági állapothoz férhessen hozzá.

És mire kér a Gnózis minket?

Az alantas négységnek át kell adnia magát, fel kell áldoznia magát a magasabb háromságnak. Akkor a Háromság feléled, a négység pedig egy átváltoztató transzfigurációnak lesz alávetve, így beleolvadhat az igazi emberbe, hogy együtt életre keltsék az eredeti Isten-embert. Ez a dialektikus világ módszerének pont a fordítottja. És erre tesz képessé minket az Élő Test Szent Szelleme, így győzzük le a legalapvetőbb halált, a magasabb rendű tényező halálát a mikrokozmoszban.

Aki ezt a halált képes leküzdeni, az örökre elbúcsúzik az alantas természet halálától is.

IV. Az élethez vezető egyetlen út

 

A János evangélium 10. részének 1-18. szakaszában olvassuk:

 

„Bizony, bizony mondom néktek: Aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másunnan hág be, tolvaj az és rabló. Aki pedig az ajtón megy be, a juhok pásztora az. Ennek az ajtónálló ajtót nyit; és a juhok hallgatnak annak a szavára; és a maga juhait nevükön szólítja, és kivezeti őket. És mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy; és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját. Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját.

Ezt a példázatot monda nekik Jézus; de ők nem értették, mi az, amit szól vala nekik. Újra monda azért nekik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek, hogy én vagyok a juhoknak ajtaja. Mindazok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók: de nem hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok az ajtó: ha valaki én rajtam megy be, megtarttatik, és bejár és kijár majd, és legelőt talál. A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson:

Én azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek. Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig, és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jönni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadja azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim. Amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor. Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.”

 

A János evangélium 9. részének 1-7. szakaszában a vakon született ember Siloám tavában történt gyógyulásáról van szó. A víz a gnosztikus bőség nagyon különleges asztrális terére utal, melyen keresztül megmenthetik az embert a sötétségből.

A „Siloám” szó valóban „elkülönítettet” jelent. Ezért vagyunk olyan biztosak az ifjú Gnózis Szellemi Iskolájában az evangélium üzenetét illetően, melyet ki kell hirdetnünk Önöknek. Az egész megváltás-filozófia újra és újra teljes mértékben bebizonyosodik, úgy az egyetemes tan által, mint ahogyan az evangéliumban és még sok más módon is.

Az ember természetszületettségénél fogva „vakon” jön a világra. Ez annyit jelent, hogy: életterülete és létállapota teljesen kizárja a valódi látást. Aki azonban tudatosan, belátás és az egyetlen helyes életvitel útján megmosakszik Siloám tavában, az belép a megszabadulás világosságába. Az úton jár és bemegy a juhok aklába.

Az akol arra az életterületre vonatkozik, amely megnyílik az ember számára, ha az ember az új gondolkodási képesség köntösébe burkolózhat. Akkor, csak akkor tudatosul benne az új életterület, a hatodik kozmikus terület. Akkor nagyon tudatosan lép be az új életterületbe, az új létállapotba, melyet mindenki számára fenntartanak, és ahova mindenki hivatott, amire mindenki kiválasztatott.

A juhok közé azonban csak egyetlen út vezet. Krisztus keresztútja az, ami megszabadítja bennünk a gnosztikus tüzet, az arany világosságot, melyből az elixír folyhat, az agyalapi mirigytől egészen a tobozmirigyig, amely óriási hatást gyakorol a thalamus opticusra. (Talán ismeretes, hogy thalamus opticusnak a tobozmirigyből elágazó sejtcsoportokat nevezik.)

Aki nem járja az utat, és nem nyitja ki az ajtót, hanem másutt megy be, az – úgy mondják – rabló és gyilkos. Az ilyen ember hatalmas, emberfeletti erőket bitorol, melyeket méltatlansága miatt képtelen kezelni és uralni. Ezért a mikrokozmosz több szervének és lehetőségének a gyilkosává válik.

Léteznek különféle okkult módszerek, melyek képessé teszik az embert a tobozmirigy agytérségének máshonnan való megközelítésére, és ezáltal valamiféle új képesség megszerzésére. Ennek ellenére nyomatékosan ki kell jelenteni: ennek mindig szerencsétlenséghez kell vezetnie. Hiszen teljesen kizárt, hogy aki jogtalanul ilyen hatalmas képességre tett szert, az meg tudja őrizni uralmát afelett, amit maga engedett szabadjára. Beláthatják, hogy egy ilyen képesség csak azoknak válhat hasznára, akik beléptek a lélek-újjászületés kapuján. Csakis ekkor adottak az isteni adományok helyes használatának elegendő biztosítékai, és ekkor lehet a Hétszellem forrását a tobozmirigyben hozzáférhetővé tenni.

A dialektikus ember, aki természeténél fogva Isten adományai után kapkod, ekkor nagyon is szánalomra méltó teremtés. A benne dúló tűz nagyon szentségtelen. Ezért megértik: lehetetlen, hogy jó pásztor legyen.

Mikor ezeket a dolgokat így kijelentik, akkor világos, hogy sokan nem képesek vagy nem akarják megérteni őket, míg mások haragra gerjednek. Mikor Jézus az Úr erről beszél, minden „béres” mérgelődik. Ezért komolyan figyelmeztetnünk kell Önöket.

Léteznek okkult módszerek, de ugyanúgy különböző hazug életvitelek is, melyek a tobozmirigy agytérségét megnyitják a szentségtelen tűznek. Ha ez bekövetkezik, akkor a thalamusz egy nagyon szentségtelen köntössel, egy rendkívül végzetes légkörrel fogja beteríteni az egész mikrokozmikus rendszert. Az ilyen állapotban az érintett ember teljesen szétrombolja önmagát. Önmaga tolvajává és gyilkosává válik.

Elmagyarázták Önöknek, hogy a tobozmirigy agytérsége, a maga dialektikus állapotában egy tisztán negatív hatásossággal bír, egészen addig, amíg a lélek meg nem születik, és a hét súlyt a helyükre nem teszik! Mármost, ha valaki valamiféle okkult jellegű fogással a tobozmirigy agytérségét pozitív hatásosságra bírja, miközben a felhasznált erő teljesen én-központú, az rendkívül mélyreható következményekkel járó bűntettet követ el.

Az ilyen emberek annyira megkárosítják rendszerüket, hogy ebben az állapotukban egy transzfigurisztikus megmentési folyamat számára gyakorlatilag elvesznek. Még egy rettenetes mellékjelenség ezeknek a lényeknek, hogy haláluk után a megmaradt személyiségük még nagyon sokáig létezik a másvilágon. Így építenek fel önmaguknak egy látszat-örökkévalóságot. Akkor azokhoz a csoportokhoz tartoznak, melyekről a Pistis-Sophia úgy tudósít, mint akik a Pistis-Sophiafolyamatot feltartják, és minden lehetséges eszközzel akadályozzák, mert látszat-öröklétük az anyagszféra lakóinak tudományosan végrehajtott kizsákmányolásától függ, amint evvel a gnosztikus Szellemi Iskola minden tanulójának tisztában kellene lennie.

Ezért inkább jobb a tobozmirigy agytérségét negatívnak hagyni, amennyiben nem akarnak az ösvényen járni, mintha másutt mennének be az akolba, és önmaguk és mások tolvajává és gyilkosává válnának. Legyen bensőséges imádságuk, hogy az egyetlen ajtón lépjenek be az akolba, és így „jó pásztoroknak” találtassanak.

V. Belátás, az ösvény bejárásának első foka

 

A János evangélium 14. részének 1-10. szakasza így szól:

 

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. És, hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok.

Monda néki Tamás: Uram, nem tudjuk hová mégy; mi módon tudhatjuk azért az utat? Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Ha megismertetek volna engem, megismertétek volna az én Atyámat is; és mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt.

Monda néki Fülöp: Uram, mutasd meg nékünk az Atyát, és elég nékünk! Monda néki Jézus: annyi idő óta veletek vagyok, és még nem ismertél meg engem, Fülöp?

Aki engem látott, látta az Atyát; mi módon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát? Nem hiszed-e, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? A beszédeket, amelyeket én mondok, nem magamtól mondom; hanem az Atya, aki énbennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.”

 

A belátás az ötszörös, egyetemes Gnózis első foka. Azért van szükség belátásra, hogy előrébb jussunk a kiegészülés, az üdvözülés ösvényén.

Nem kizárt azonban, hogy egy gnosztikus előkészítő tér egyes tanulói belátás hiányában szenvednek. A belátásnak eme hiánya klasszikusnak nevezhető. Ez a nehézség a múlt minden gnosztikus munkája közben szintén felmerült. Ennek bizonyítékául elég a János evangélium részletére emlékeztetni, amelyben Jézus így szól tanítványaihoz: „Hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok.”

Ezt az utat Önök is ismerik. Ezen felül pedig, az ifjú Gnózis különböző testvérei, ki-ki a maga létállapotának megfelelően, életükkel már évek óta példát mutatnak az ösvényt illetően. Azokban a napokban, melyekről a János evangélium beszél, szintén példamutatóan élték az ösvényt, a kiegészülés ösvényét; a tanítványoknak minden lehetséges módon iránymutatást adtak, és mindegyiküket hordozta az atyai terület gnosztikus világossága. Mégis akadtak olyanok, akik Jézus szavaira, melyek szerint: „Hogy hová megyek én, tudjátok”, úgy válaszoltak, mint Tamás: „Uram, nem tudjuk hová mégy”. És kimondták a szörnyűséget: „Mi módon tudhatjuk azért az utat?”

A „Tamás” név „két részből állót” vagy „hasadtságot” jelent. Ha ezt tudják, akkor megértik a helyzetet. Tamás itt az az embertípus, aki újra meg újra két gondolat között ingadozik, aki tehát két lámpást tartogat: a közönséges természet világosságát és a Gnózis fényességét, világosságát.

Aki nem képes végleges döntést hozni, aki rengeteg élet-nehézsége közepette nem hoz abszolút döntést, az időről időre, és az élet különösen fontos pillanataiban megtapasztalja, hogy a Gnózis világossága, a lélek fényessége, többé-kevésbé visszahúzódik, úgymond kialszik, és csak a természetes fény marad. Az ilyen világosságtól vezetve pedig képtelen megérteni a Gnózis szándékát, és képtelen lesz megérni a valódi belátásra. Akkor a belátás nem úgy tárul elé, mint egy nyitott ajtó, és fülei süketek maradnak a hallásra. Ezért az ilyen emberen, aki a fent vázolt körülmények között hamisan cselekszik, csak azzal a válasszal segíthetnek, amit Jézus az Úr ad: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.”

A figyelmet itt azokra a hatalmas lehetőségekre terelik, amelyek a lélekben lakoznak. Ezért még hozzáteszik: „Ha felismertetek volna engem, ismertétek volna az én Atyámat is”. Hiszen, ahol a lélek világlik és teljesen érvényesül, ott a Szellem, az Atya is változtathatatlanul megnyilvánul. A léleknek, amely áldozatul esik hasadtságának, ekkor már semmilyen tantételt nem ismételnek; a lelket, amely nem képes érvényesülni, a puszta tények elé állítják.

 

Jézus az Úr a gnosztikus világosság csodálatos jelképe, ahogyan az új lélekben megnyilvánul. A világosság a Földön sokakra leereszkedett. A világosság bennünk is megnyilvánulhat, és a világosság az út és az igazság. A világosság töri fel számunkra az életet. Nincs más módszer. Ebben a világosságban rejlik a teljes igazság, és aki látja a világosságot és megvizsgálja az igazságot, annak abból kell élnie.

Aki birtokolja a gnosztikus világosságból való életet, az az Atyához jut. Ha újból és újból azt mondják: „Az ösvényem, a fejlődési menetem olyan lassan megy végbe, és oly sok akadály fekszik az ösvényen”, akkor erre azt feleljük: Akkor Ön az élete súlypontjait valójában sosem helyezte át. Ahol világlik az új lélek, ahol a lélek fényessége szétterül, ott megnyilvánul az út, az igazság és az élet.

Ezért abszolút bizonyos, hogy senki sem jut az Atyához, hacsak nem a Gnózis megnyilvánított világossága által. A Tamás-lélek, a hasadt lélek, amely kétfelé kapaszkodik, sohasem jut konkrét meggyőződéshez, folyamatos kétségek között hányódik, és emiatt egy vágyakozó, szegény ember marad, akit sajnos lehetetlen megváltani vélt szegénységéből. Amint azonban egy Tamáslélek átadja magát a benne megnyilvánuló egyetemes világosságnak, a lélek rögvest legyőzi hasadtságát. Rálép az útra. Belép az igazságba és az életbe.

A léleknek azonban, amely így siet a szabadság felé, még egy nehézséggel meg kell küzdenie. Erre a nehézségre szintén utal János a 14. részben, Jézus és Fülöp párbeszédével. Ennek megértéséhez először is elemeznünk kell Fülöp alakját. Ez arra az emberre utal, aki mintha a fellegekben járna, aki eszményképekben és légvárakban gyönyörködik, és emiatt újra meg újra elveszti a talajt a lába alól. Ez az ember egy adott pillanatban már nem képes meglátni a közelit, és így elveszíti a nyomot, ezáltal pedig képtelen felismerni a valóságot.

Fülöp az az ember, aki olyannyira az új létállapotra irányul, hogy eközben az új élet és a dialektikus természet között ívelő egész ösvényt figyelmen kívül hagyja. Így csak beszél, és bizonyosan nem válik a tettek emberévé. Ha mégis cselekedni kezd, akkor tettei általában mások háttérbe helyezéséből állnak. Az ilyen ember az új életet nagyon szórakoztatóan tudja ecsetelni Önöknek. Szép légvárakat húzhat elő cilinderéből, és ebben igazi művész, de olyan művész, aki a művészetet magáért a művészetért gyakorolja, ahogyan ez oly sokszor megesik ebben a világban. Az ilyen a szépség benyomásait közvetíti Önöknek, de elmulasztja mindezt a szépséget a saját életében megvalósítani. Ezzel szemben az Isten kegyelméből művésszé, szakértővé lett ember szüntelenül az örök dicsőségre, az útra, az igazságra és az életre irányul.

Fülöp egy adott pillanatban még csak nem is tud az útról, az igazságról és az életről; már azt sem tudja, hogy létezik egy út, amin járni, és egy életvitel, amit alkalmazni kellene, hogy létezik egy tett, amit végre kell hajtani. Fülöp ebben az adott pillanatban csodálkozik. Ingerültnek érzi magát, mert a helyzetek letámadják. Ingerült, ha szembesülnie kell a lábai előtt tátongó szakadékkal. Ezért válik önmaga védőjeként hamar tagadóvá.

 

Gondoljanak csak egy csodaszép lombkoronával megáldott fára. Szélesen kitárja ágait és dicsőségét. Hogyan keletkezett a fa? Csakis a hatalmas erőből, amelyen alapszik. Hát nem ez a fa az erő közvetlen bizonyítéka? Vajon most azt kérjük: „Mutasd meg az erődet”? Nem tesszük, mert nagy butaság lenne.

Van egy Jézussugárzás, van egy új lélekerő, melyet birtokolhatunk, és amely már sokakra eljött. A gnosztikus sugárerő és a lélek fényessége hatásossá válhatnak bennünk. A lélek eme fényessége már évszázadok óta hatásos volt, és ez a fényesség már sok csodát hozott napvilágra. Például megnyilvánította a modern Szellemi Iskolát. Ez az iskola néhány év alatt erőről erőre és dicsőségről dicsőségre haladt útján. Talán most azt kellene mondanunk: „Mutasd meg az erődet”? Nem mondjuk, mert ez már egy szinte megbocsáthatatlan érzéketlenséget és értetlenséget bizonyítana.

A modern szellemi iskolában azonban a Fülöpember mindig is tagadni fogja a bizonyítékot, mert a felhők felett lebegve, a felhőkben és az elvontban keresi a bizonyosságot. A közeli, konkrét dolgokat mellőzi, és látszólag vak az irányukba. Így az ilyen ember egyszerre veszíti el megértését a körülmények és a dolgok szükséges folyamatszerűségei iránt. Úgy él, mint egy ittas, aki megtapasztalja mámorának boldogságát, és egyben életvitelében teljesen helytelenül viselkedik, ezzel pedig teremtőjének arcába köp.

Mi is az új életterületről beszélünk, és odaállítjuk Önöket a szellem misztériumainak csodája elé. Ugyanakkor, ezzel együtt, találkozunk azon a ponton, ahol állunk. Kölcsönösen felfedezzük egymást a valóságunkban. Azt mondjuk egymásnak: Tovább haladunk a cél felé abban az erőben, melyet megmutatnak és bebizonyítanak nekünk, Jézusban, aki megnyilvánította magát bennünk. Ezért: győzzék le önmagukban úgy a Tamást, mint a Fülöpöt! Ne hagyják megtelepedni magukban sem a hasadtságot, sem a felhők felett lebegést, hanem bizonyítsanak be egy pozitív, új életvitelt! Hassanak áttörően önmagukban!

Ügyeljenek a magas etikára, egy magas morálra! Így gyakorolják az építés királyi művészetét, hogy mindkét lábukkal stabilan a szent szőnyegen állnak.

 

VI. Júdás, a humanista mintapéldánya

 

A János evangélium 14. részének 16-20. szakaszát idézzük:

 

„És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké: az igazságnak ama Szellemét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt, és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.

Nem hagylak titeket árvákul; eljövök hozzátok. Még egy kevés idő és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok. Azon a napon megtudjátok majd, hogy én az én Atyámban vagyok, és ti énbennem, és én tibennetek.”

 

Amint az előző fejezetben a gnosztikus tanulóságot érintő két nehézségről beszéltünk – ahogyan azokat a János evangélium Tamás és Fülöp alakjával mutatja be – úgy most szeretnénk a harmadik emberi probléma mélyére hatolni, melyre a gnosztikus tanulóság gyakorlatában ütközünk. Nem másról van szó, mint a Júdás alakjában elénk táruló nehézségről. És ismét János 14. részének csordultig teli kincseskamrájából merítünk. Kijelentik, hogy itt nem a Jézust eláruló Iskariótes Júdásról van szó, hanem a másik Júdásról, akit szintén említ az evangélium.

Ez a Júdás a humanista, az emberbarát mintapéldánya, szélsőséges formában. Az ember, aki az egész világot a szívéhez akarja ölelni; az az ember, aki be akarja bizonyítani tetterős, megmentő barátságát. Egy ilyen sok szempontból pompás ember – lenyűgözően jó tulajdonságokkal – azonban gnosztikusként nagy problémát jelent. Ahhoz, hogy ezt megérthessük, még egyszer szeretnénk kihangsúlyozni a szöveget, amiről szó van.

Jézus az Úr így szól bizalmas tanítványai seregéhez: „Nem hagylak titeket árvákul, hanem eljövök hozzátok. Még egy kevés idő, és a világ nem lát engem többé; de ti megláttok engem: mert én élek, ti is élni fogtok.”

Aztán jön a kérdés: „Uram, mi dolog, hogy nekünk jelented ki magad, és nem a világnak?”

Látják, ez a probléma! A humanitás-komplexusos ember szeretőbb akar lenni, mint maga a Gnózis tudományosan alkalmazott szeretet-gyakorlata. Jellemeztük Önöknek a lélekhasadt és a felhők felett lebegő embert. Itt pedig az emberiség-megmentő dialektikus kiadását látják, aki így éppen emberpusztítóvá, és ezáltal az ember legnagyobb ellenségévé válik, s mindezen felül pedig a szent mű egyik leghatalmasabb ellentényezőjeként hat. Megkíséreljük ezt most elmagyarázni.

 

Ha egy halat a szárazföldre vetnek, akkor megölik, mert elválasztják természettörvényszerű életközegétől. Ha egy embert a Gnózis életszférájába állítanak, akkor előtte jól meg kell állapítaniuk, hogy nem szakítják-e ki a személyt természettörvényszerű életközegéből.

Hogyan állapíthatják ezt meg? Azzal, hogy meghatározzák ennek az embernek a jellegét. A jellemzőinek meg kell felelnie bizonyos követelményeknek. Először is a kérdéses ember számára a dialektika, mint életszféra nyomasztóvá kellett, hogy váljon. Másodszor: érzékelhetően meg kell szólalnia benne egy pozitív, új, kereső elemnek. Harmadszor pedig az illetőnek spontán módon már egy új törvényszerűség szerint kell élnie, mintha egy teljesen új természetből való lenne, és talán egyelőre még csak botladozó és esetleg valamelyest nevetséges kísérleteket kell tennie, hogy egy új ösvényen járjon.

Ha ezek a jellegzetességek nincsenek jelen, akkor ez az ember bizonyosan nem alkalmas a gnosztikus területre, legalábbis még nem. Aki ezt a szabályt nem veszi figyelembe, az mindig nagy kárt okoz egy jellegzetességgel nem rendelkező, nem ide való emberben.

Képzeljék el, hogy valaki nagyon éretlenül, és az Önök segítségével lép a Szellemi Iskolába. Ez esetben szinte biztos, hogy nem fogja kibírni az Iskolában, sőt összetűzésbe kerülhet vele, s gyakran az Iskolával szembeni hatalmas gyűlölet árán el kell távolítani a munkaterületről. Ennek vitathatatlanul keserű következményeként az illető ízlését, kereső szervét örökre tönkretesszük. Később pedig tapasztalatai keserűsége miatt soha többé nem akar majd belépni az Iskolába. Szóval, ilyen esetben meggyilkolnak egy lelket.

Most meg kell jegyeznünk, hogy az Iskolának már jó néhány, emberbarát-komplexusos munkása követett el – csupa jó szándékból – a fent ecsetelt módon lélekgyilkosságot.

Egész egyszerűen úgy van, mint ahogy azt a János evangélium 14. részében olvashatjuk: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én beszédemet…” – minden ezzel járó következménnyel együtt. Erre a lélek érdekében ügyelniük kell!

Néhány ilyen humanitás-komplexusos munkatárs az emberiség általános szenvedéséből fakadó együttérzés áldozata lesz. Ezt az együttérzést semmiképpen sem szeretnénk Önökből kibeszélni, és biztosan nem fogjuk megkísérelni megkeményíteni a szívüket ezzel szemben. Éppen ellenkezőleg, nyugodtan segítsenek azokon, akik együttérzést váltanak ki Önökből; vonakodás nélkül mutassák ki nekik szívük nagyságát. Ékességükre fog válni. Ne próbáljanak meg azonban együttérzésből oly módon segíteni, hogy egy még éretlen embert hoznak be a Szellemi Iskolába.

Minden dialektikus ember nagy fájdalomban szenved, hiszen ez természetrendünk jellemzője. Ezen fájdalmakon keresztül, és a hozzájuk kapcsolódó tapasztalatok útján, végül a lélek elég éretté válik, hogy megmutatkozzon az a háromszoros jel, melyet leírtunk. Ha ezek a jellemzők még nincsenek jelen, úgy nyugodtan hagyják a természetlelket környezetében, míg saját magának nem lesz elege belőle.

Addig elégedjenek meg a dialektikus szinten nyújtott segítségükkel. Ha valaki éhes, adjanak neki enni. Ha valaki szomjas, hát adjanak neki inni. Ha valaki fázik, ruházzák fel. Ezen felül azonban ne beszéljenek az egyetlen gyógymódról, ha nincs érdeklődés iránta, és ne erőltessék ezt az érdeklődést.

Kötelesnek érezzük magunkat eme intés kimondására, leginkább azért, hogy áthassa Önöket a tudat: az Iskola elsősorban az út előkészítője, leginkább a saját tanulói számára, de ugyanakkor a keresőknek és tévelygőknek egyaránt, hogy a Gnózishoz vezesse őket.

Eközben a tanuló segédkezhet, ezt lehet és szabad is neki, ezt a segítséget szívesen vesszük, de ebben az esetben éberséget ajánlunk, és ezért a figyelmeztetés: Őrizkedjenek a lelkek károsításától!

VII. A felfedező és leleplező Gnózis világossága

 

Most a János evangélium 15. részének első nyolc szakaszát idézzük:

 

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely én bennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz: mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.

Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek. Maradjatok énbennem és én is tibennetek. Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha énbennem maradtok.

Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. Ha valaki nem marad énbennem, kivettetik, mint a szőlővessző, és megszárad; és egybe gyűjtik ezeket, és a tűzre vetik, és megégnek. Ha énbennem maradtok, és az én beszédeim bennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és meglesz az néktek.

Abban dicsőíttetik meg az én Atyám, hogy sok gyümölcsöt teremjetek, és legyetek nékem tanítványaim.”

Ha képesek a János evangélium fenti szakaszát felvenni magukba, akkor tökéletesen megértik, hogy itt Isten nagy szeretettörvényére utalnak, amely a Gnózis és a megváltó világosságot kereső emberek közötti kapcsolatot szabályozza. Ha Önök, mint a Szellemi Iskola tanulói valóban meg akarják tapasztalni kapcsolatukat a megújulás mágneses testével, ha komolyan összhangban viselkednek ezzel a kegyelemteljes kapcsolattal, akkor Önök gyümölcsöt hozó vesszők; ez azt jelenti, hogy megkezdődik a megújulás folyamata, és fokról fokra halad előre.

Senkinek nem kell megkérdeznie, hogy „képes vagyok-e erre?” És senkinek sem kell ostoroznia önmagát az ismert szavakkal, hogy „hát ki vagyok én?” Mert aki komolyan, a lehetőségei alapján – legyenek azok bármily csekélyek is – ebből a kapcsolatból él, abban bebizonyosodnak a gyümölcsöt termő világosságerők.

Ha egy föld alatti teret sötétben tartó aknafedőt valamelyest félretolnak, ha a rés csupán arasznyi is, akkor a sötét mélységbe behatol a világosság.

De – kérdezhetik – ha a világosság így egészen a pincéig eljut, nem kerül-e akkor napvilágra mindaz, amit addig a kegyes homály rejtve tartott? Vajon nem fog akkor megmutatkozni a térdig érő por, a pókhálók és az emberi állapot reménytelen ziláltsága? Ezekre a kérdésekre az előzőek adnak választ.

Minden szőlővesszőt, „amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen”.

A Gnózis felfedező világossága nemcsak könyörtelenül leleplező, hanem ugyanakkor és mindenekelőtt szeretetteljesen támogató és tökéletesen tisztító. A gnosztikus világosság nem csak látszat, mint egy lámpából áradó fény, hanem egyben világosság-erő is, amely véghezvisz valamit a személyiségrendszerünkben. És senkinek sem kell megkérdeznie, hogy „az üdvnek ez a világossága nem fog-e összeroppantani engem?”

Ha komolyan járulnak a Gnózishoz, tehát vágyakozva a Gnózist kívánják, akkor a gnosztikus világosság mindig gyógyítóan, segítően és serkentően hat. Ez egy múlhatatlan, egyetemes szeretettörvény. A szeretetfény soha nem hagy el bennünket, ha mi nem hagyjuk el a világosságot. De ehhez még több is tartozik, és ennek is napként kell fénylenie Önök előtt.

 

„Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, amelyet szóltam néktek.”

 

A Szellemi Iskola gyújtópontjaiban a világosságról beszélnek Önöknek, miközben pedig ezt hallgatják, és így érzékszervileg a Gnózis világosságára irányulnak… és miközben kitárják a lelküket annak, ami meg akarja érinteni Önöket, a kapcsolat erősebb lesz, mint azelőtt bármikor, és a tisztulás, a nagy gyógyulási folyamat intenzívebben töltheti el Önöket Krisztus kegyelmével, mint korábban valaha.

Az időrendi lények mindent időben és térben mérnek. Ezért tudatuk számára a most és a cél között mérhetetlen távolság és határtalan időtartam feszül. A Gnózis örökkévaló világossága számára az érintés azonban egy abszolút kapcsolat, a kapcsolat pedig abszolút tisztulás.

Önök már tiszták, mikor összekapcsolódnak a Gnózissal. Mindent megkapnak, ha átadják magukat a világosságnak. És csak dialektikus személyiségállapotukból adódik a következmény, mely az idők lassú menetében, mint események sorozata nyilvánul meg. Ezért mondhatta Jézus a gyilkosnak: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” A Szellemi Iskolában megtisztultunk a velünk kötött gnosztikus szövetség igéje által. Aki ettől kezdve a világosságban akar maradni, aki többé már nem engedi megszakadni e kapcsolatot, az megtapasztalja, hogy a világosság örökké benne marad. Minden, amit ezen az alapon kérnek, az Önöké lesz.

VIII. Ezeket parancsolom nektek, hogy egymást szeressétek

 

A János evangélium 15. részének 9-17. szakasza így hangzik:

 

„Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben. Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az Ő szeretetében. Ezeket beszéltem néktek, hogy megmaradjon tibennetek az én örömöm, és a ti örömetek beteljék.

Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért. Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek. Nem mondalak többé szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura: titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.

Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon: hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.”

 

Most még világosabban tudatosult Önökben, milyen rendkívüli, isteni szeretet érint meg mindenkit a modern misztériumiskolában, és hogy mekkora emberfeletti szeretetsugárzás akar bennünket megváltani az időrendi világ éjszakájából.

Miután számtalanszor szembesítették Önöket az Iskolával, bizonyára feltették a kérdést: „Mivel kell kezdenem, most, hogy az ösvény hatalmas feladatát magam előtt látom?”

A válasz így szól: „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást.” Ez a tanulóság legelső és legnemesebb feladata. Ha mindent tudnának, akarnának, tennének és birtokolnának is, de ezt a szeretetet nem, akkor semmijük nem lenne és senkik sem lennének. Szándékosan helyezzük a hangsúlyt erre a szeretetre, vagyis az első misztérium szeretetáramára, a szeretetre, ami a Gnózis, a szellem. Ennek a szeretetnek semmi köze sincsen a dialektikus érzelemáradathoz és érzelgősséghez. Természeti állapotunkból fakadóan ez nincsen Önökben, sem Önökből, legfeljebb Önöknél van.

Tehát semmi értelme sincsen egymást szeretethiánnyal vádolni, nincs értelme romantikus és költői ábrázolásokat kifejleszteni a szeretetről. Mert a szeretet az embert egy hideg, meztelen valóságba helyezi, a közönséges dialektikus természetállapot valóságába, és ebben állítja Önöket egy gyakorlati életkövetelmény elé.

Ezzel kell kezdődnie, egy nagyon alapvető életkövetelmény beteljesítésével. Ebben semmi romantikus nincsen. Ha valóban közelednek hozzá, akkor Isten szeretete olyan, mint a mítoszok és legendák kardja. A kard eltalálja, és véresre sebzi Önöket.

 

„Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket. Senkiben nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.”

A Szellemi Iskolában sok százan jönnek össze. A dialektikus élet minden területéről valók és természetből születettek, énközpontúsággal töltve, természettől fogva hajlamosan Isten és az emberek gyűlöletére.

Egy csoporttá egyesülnek. Ezt az egységet lángnyelvek játéka jellemzi: az érzelmek, a természet szerinti szeretet és gyűlölet, az érte és ellene, szimpátiák és antipátiák lángjátéka. Egy lángjáték, de bizonyosan nem pünkösdi tűz.

Legfeljebb azt mondhatjuk, hogy egy közösen irányuló kereséssel, és az Iskola élő testének mágneses tartásával egybeterelnek és összetartanak minket. S mivel ezzel az élő testtel szembesülünk, mindannyiunk számára felhangzik az Ige: „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást!”

Mit jelent ez? Először is azt, hogy a pokoli tűz lángjátékát, ami foglalkoztatja, és kölcsönösen ingerli Önöket, ki kell oltaniuk. Eme kioltott tűz hamvain, ezen a nem-léten lesz aztán képes a Gnózisból való szeretet kifejlődni.

Aki a szentségtelen tűz lángjátékát kioltotta magában, az szentelheti magát barátainak, akik még az oltással foglalatoskodnak. Mivel kell ennek a baráti szolgálatnak bebizonyosodnia? Nem érzelgősségben, nem a látszat aranyfüstjével, hanem önmegtagadásban, önfeláldozásban, abszolút szolgálatkészségben, tekintet nélkül ennek a szolgálatkészségnek a fájdalmára, gyalázatára és megtagadására.

Aki a pokoli én-tüzet másokban kioltja, az sebeket és fájdalmat hoz az életébe. Aki eközben kitart, és mindezt véghezviszi, az a valóban szeretetteljes testvér a Gnózis értelmében.

 

„Ti az én barátaim vagytok, ha azokat cselekszitek, amiket én parancsolok néktek”, mondta Jézus az Úr. Kovácsoljuk hát együtt ezt a testvér-láncot, hogy Isten szeretete, amely minden értelmet felülmúl, eljöjjön ránk és megmaradjon bennünk. Hozzuk meg egymásért az emberiségszolgálat áldozatát, nem lehajtott fővel, azt gondolván, hogy: „Ó, milyen rettenetes”, hanem teljes örömmel. Mert ezeket a dolgokat azért mondja a Gnózis – Jézus az Úr szavaival –, hogy „megmaradjon bennetek az én örömöm, és a ti örömetek beteljék.”

Az „öröm” szó jelentését úgy kell értenünk, ahogyan azt itt a János evangéliumban használják. A Gnózisban az „öröm” szó egy létállapotot jelöl, az új élet állapotát, ami valóban örömmel tölt el, ha belépünk abba.

Ismerünk a természetben egy örömöt, amely sohasem lehet maradandó. Ezt az örömet felváltja a mélabú, a szomorúság vagy a közönyösség – különféle helyzetek következménye, melyek az öröm ellenkezőit hívják fel. Ez az öröm csak a pillanat valamely érzelmi állapota, olyan érzelmi állapot, amely gyakran még a valóságnak sem felel meg, ebből fakadóan pedig tévedésen, tragédián alapulhat.

A Gnózisban azonban van egy létállapot, ami valóban öröm, ami az új létállapot minden sejtjéből sugárzik, ami teljesen összeköttetésben van az egész rendszerrel. Ez az öröm szétrombolhatatlan, és ezért akár még homályos tapasztalatokban is jelen levő.

A világosságban megszabadult számára nagyon szomorú tapasztalat, amint végignézi, ahogyan a keresők tévelyegnek az éjszakában, és olyan életvitelnek esnek áldozatul, ami nagyon elvetendő. Mégis, még egy ilyen tapasztalat sem zavarja a Nagyok „örömét”. Az Önök számára ez még egy ismeretlen lényvalóság, melyet azonban kilátásba helyeznek Önöknek.

Aki az ösvényt járja és beteljesíti, az belép ebbe az állapotba, s ez az állapot benne fog maradni, benne fog beteljesedni.

IX. Vigasztalódjunk a bölcsesség világossága által

 

A János evangélium 16. részének 5-11. szakaszában ezt olvashatják:

 

„Most pedig elmegyek ahhoz, aki küldött engem; és senki sem kérdezi tőlem közületek: Hová mégy? Hanem, mivelhogy ezeket beszéltem nektek, szomorúság töltötte el a szíveteket. De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló; ha pedig elmegyek, elküldöm azt tihozzátok.

És mikor eljön, megnyitja a világ szemeit a bűn, igazság és ítélet tekintetében: Bűn tekintetében, hogy nem hisznek énbennem; igazság tekintetében, hogy én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem; Ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett.”

 

Ezt az idézetet azonnal egy nagyon aktuális nyelvre fordítjuk. Ugyanis senki ne gondolja, hogy az idézet valami történelmi eseményt ír le a történelmi Jézus és tanítványai között.

A gnosztikus Szellemi Iskola igazsága és valósága, hogy megjelenése után ismét eltűnik. A gnosztikus iskola időbeli lehorgonyzása és bevetése után, a hetedik kozmikus területen – egy szemfényvesztésekkel, vesződségekkel és kellemetlenségekkel teli életterületen – történt megtestesülés után, az iskolának és anyagiságának mozgásba kell lendülnie, és ki kell vonulnia a lélek életterületére, a hatodik kozmikus területre.

Ha ez nem történne meg, akkor az Iskolának semmi értelme és célja sem lenne az idő lényében. Ezért az Iskola megalapozása és a munkára való teljes felkészülése után azonnal munkához lát. A feladata pedig nem más, mint: elmenni!

Ez egy olyan feladat, amit a dialektikus emberek többsége nem tud megérteni, és elszomorodik. De meg kell érteniük, hogy a halál helyeinek ilyen elhagyása következtében egy vonzás, egy magával ragadó áramlat alakul ki. És éppen emiatt az áramlat miatt, nagyon sokan nem fognak elbúcsúzni az elmenőktől, hanem a fent leírt módon kapcsolatot létesítenek, és együtt utaznak velük.

A feladatára felkészített Iskola bezárja kapuit, és csak bizonyos feltételek között nyitja meg újra. Azt mondja: „Készüljetek – mert elmegyünk.” Az Iskola elmegy az új lélekotthonhoz. Elválik a kemény, sötét Földtől.

Ehhez erőre van szükség. Ha ezt az erőt alkalmazzák, használják, bevetik, és a mozgás érzékelhetővé válik, akkor ezzel egyidejűleg egy szívó erő is kifejlődik, egy segítő, magával ragadó áramlat. Emiatt egy olyan sugárzás alakul ki, amely ezidáig ismeretlen volt a világ előtt, és a kereső lelkek számára egy serkentő tényező, és nem várt segítség. Így pedig érthetővé válik az Ige: „Mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló.”

A vigasztaló és segítő sugárzás csak akkor fejlődhet ki, ha az Iskola búcsút ünnepel. Megértik már a gnosztikus mű egyik legfontosabb célját?

 

Az Iskola világtól való elbúcsúzásának tehát az a célja, hogy mozgásba hozza a világot serkentő áramlatot. Ezért írja a Biblia olyan szépen: „Jó néktek, hogy én elmegyek”; gyógyító és üdvös.

Talán néha feltették a kérdést, hogy a Szellemi Iskola pillanatnyi erőfeszítése vajon összhangban van-e egyáltalán az eredménnyel. Mekkora energiát használnak fel egy ilyen csekély hatékonysági fokhoz! Ám a hatás épp elég lesz, ha az iskola elmegy a céljához.

Mi – a pillanatnyi csoport – képezzük az üzemanyagot, az „elmenetel” lehetőségét. Ha elhatározzuk, és mindent bevetünk, hogy felmenjünk az új életbe, és „rakétánk” így elemelkedik a földtől, akkor a segítő sugárzás azonnal ténnyé vált.

Ezzel az áramlattal és ez által számtalan ember lép be az új birodalomba. És ez a Vigasztaló, ez az áramlat meggyőzi a világot, annak megszégyenítésére, az igazságról és a kimondott ítéletről.

A világnak álmélkodva kell végignéznie, amint számtalan ember létvalóságosan kicsúszik a kezei közül, hogy magasabb rendeltetése felé siessen. Ez a segítő áramlat olyannyira alapvető lesz, hogy egyetlen ellenfél sem tud ellene semmit tenni. A gnosztikus történelemben mindig megmutatkozott, hogy a segítő áramlat, amely a gnosztikus mag elválását követte, ezreket tudott magával vonni.

 

Így a szent János evangélium értelme ragyog előttünk. Frissüljünk fel ebben a bölcsesség-világosságban! Erősítsen és vigasztaljon minket, hogy ebben a világosságban, ebben az erőben és ebben a vigasztalásban beteljesítsük feladatunkat.

X. Az új lélek kialakulásának hét foka

 

Szeretnénk most a János evangélium 16. részének következő, 12-15. szakaszát megbeszélni:

 

„Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De amikor eljön az igazságnak Szelleme, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert nem önmagától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekövetkezendőket bejelenti néktek. Az engem dicsőit majd, mert az enyémből vesz, és megjelenteti néktek. Mindaz, ami az Atyáé, az enyém: azért mondám, hogy az enyémből vesz, és megjelenteti néktek.”

 

Megmutattuk, hogyan képződik a kivonuló Menny-Föld segítő és Vigasztaló, magával ragadó áramlata.

Kiderül, hogy ez a segítő már régóta jelen van. Mert minden előttünk járó szerzet ilyen áramlatot keltett, és hozzájárulásával minden ilyen szerzet erősítette, és újra életre keltette ezt az áramlatot.

Így van ez most is! A jelenleg létező szerzet a mai emberfaj jellegéhez és tudatállapotához kapcsolódik. Így, először is a hatalmas múltbeli segítő áramlatot összekötik a jelenlegi emberiséggel. Ezután, másodszor, az új szerzet kivonulásával a segítő erő ismét dinamikusabb, élőbb és hatásosabb lesz.

Eme újbóli életre keltés nélkül a mai idők keresői nem tudnák megtalálni és megérteni a Segítőt. Ezért megértjük, hogy ha munkánkat áldozatunk és odaadásunk bevetésével tovább folytatjuk, akkor az igazság szelleme szót emel, és egyre érthetőbben fog beszélni a világnak. Az igazságnak és a jövő előrejelzésének hatalmas áramlata szabadul fel a világban. Ez az igazság szökőárként fog megmozgatni minden országot és népet, ahogyan az már most is mindenütt felismerhető. A világot és emberiséget mintegy kiragadják a korlátai közül, és tekintetüket az interkozmikus eseményekre, a mindenség-megnyilvánulás összefüggéseire irányítják. Így mindenki megtudja, hogy az emberiségnek egy nagyszerű megmentési terv engedelmes tényezőjévé kell válnia.

Az igazság szelleme nem magától fog beszélni, ami azt jelenti, hogy nem fog központi lényként, istenségként megnyilvánulni; hiszen akkor tudjuk, hogy mi következne be. Milliók borulnának térdre néma imádatban, és milliók tagadnák meg őt; heves vita alakulna ki ellene és mellette, a hetedik kozmikus terület természet-eonjai pedig természetüknél fogva minden helyzettel visszaélnének.

Az igazság azonban most misztériumként fogja megérinteni a mindenséget, itt is, ott is; egyszer halk morajlásként, másszor pedig szélviharként. Az egyik pillanatban alig sejtett, szinte érthetetlen dolgokról fog beszélni, máskor ismét világosan tanúskodik majd. Mindenkit megérintenek, a nagyokat és a kicsiket, a világ bölcseit éppúgy, mint az egyszerűbb embereket.

Így alakul ki egy nemzetközi jóakarat a Gnózissal szemben. Aki igazán keres, és valóban akar, azt mind elvezetik az elvonuló szerzet gyújtópontjaiba, és még elviszik a kegyelemáramlattal. Ez ennek a csodálatos nagyszerűségnek az általános nézete. Van még azonban egy egészen különleges nézőpont is, amelyről szintén tudniuk kell.

Ha az új lélek kialakulásának mind a hét fokát megmásszák, akkor magától értetődően részt kapnak az igazság szelleméből. Minden igazságról beszélni fog Önökben, amiket csak meg lehet nyilvánítani: minden eljövendő eseményt kihirdet Önöknek. Sőt, ha még csak az új lélek kialakulásának első lépcsőfokán állnak is, az igazság szelleme máris alapra talált a vérükben, és máris tanúskodhat Önökben.

Ez az oka annak is, hogy amikor Iskolánkban a megváltó élet új nézeteit beszéljük meg, akkor sok tanulónk miért érzi és ismeri fel ezeket a dolgokat azonnal igazságnak. Mert az igazság szelleme már a vérükben van, és megszólalhat, tanúskodhat benne.

Így világosan láthatják, hogy a közeljövőben miként fog Önökben minden egyre gyorsabb iramban előrehaladni.

Az élő lélekállapot világának igazsága és örök bölcsességereje olyan mértékben nő Önökben, amilyen mértékben megmásszák az új lélek kialakulásának hét lépcsőfokát. Ez az igazság pedig múlhatatlanul az egyetemes Gnózis örök üdvösségéhez kapcsolja Önöket.

XI. A főpapi imádság (I)

Aki ismeri a világosságot, az dicsőségről dicsőségre halad

 

Figyelmüket a János evangélium 17. részére irányítjuk, melyet főpapi imádságnak neveznek. Talán olvasták már ezt a nagyon magasztos beszédet, és tapasztalták mágikus befolyását. Ám fontos és szükséges ennek az imádságnak a tartalmát a modern Szellemi Iskola világosságában is felfogni.

Már korábban említettük, hogy korunk gnosztikusai milyen nagy becsben tartották és tartják a János evangéliumot. Ez az evangélium valóban nagy kincs, amely elpusztíthatatlan és mindannyiunk számára múlhatatlan értékkel bír.

 

Először a 17. rész első három szakaszára korlátozzuk magunkat:

 

„Atyám, eljött az óra; dicsőítsd meg a te Fiadat, hogy a te Fiad is dicsőítsen téged. Amiként te hatalmat adtál neki minden testen, hogy örök életet adjon mindennek, amit neki adtál. Az pedig az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.”

Tudják, hogy ezt Jézus röviddel fogságba esése előtt mondta. Ha megszabadulnak a természetvallásos világ akarva és szándékosan terjesztett és gyakorolt érzelmeitől, akkor világossá válik, hogy a főpapi imát eltölti a véghezvitt megbízás feletti kitörő örömujjongás.

A kijelentés, hogy „eljött az óra”, nem a kezdődő mártírság órájára utal, nem a szenvedés kezdetére, hanem egy rózsakeresztút megkoronázásának órájára. Ezt a rózsakeresztutat nyugodtan nézhetik olyan útnak, amelyet maguknak kell járniuk. De azt az utat is látniuk kell benne, amelyet a csoportnak kell megtennie. Ezen kívül pedig fontos figyelembe venniük, hogy a Gnózis egy olyan utat jár, egy olyan folyamatot teljesít be, amellyel mindenkinek a szolgálatára lehet, aki követni akarja.

Erre az utolsó útra utal a főpapi ima. Ez a himnusz nem csupán a történelemben ekkor és ekkor fellépő bizonyos személyiségre értendő, hanem hála Istennek a történelemben számtalanszor előforduló tényre, a Gnózis által kivívott győzelemre.

Azért állítjuk Önöket e magasztos  örömének  elé, mert nem egy kétezer évvel ezelőtti eseményről, hanem századunk, a mi korszakunk aktuális gnosztikus munkafolyamatáról akarunk megemlékezni, amely a Gnózis által kiválasztottakért lett elvégezve. Ezért jött el a Fiú megdicsőülésének órája, hogy a Fiú megdicsőítse az Atyát.

A Fiút, akiről itt szó van, az első misztérium ragyogóan sugárzó világosságának lássák. A Fiú a világosság, a gnosztikus tűz, amely most, a mi időnkben, az alapsugárból indul ki az emberiséghez. Ennek a világosságnak a megdicsőítése pedig azt jelenti, hogy elérte a célját, hogy eredményét bebizonyította, és aratását be fogja hordani a pajtáiba.

A megdicsőülés nem egy kimondhatatlan szenvedések utáni sötét halált jelent, hanem hogy megszületett egy gnosztikus sugár, mérhetetlenül magasztos feladatát beteljesítette, és most meg fogja mutatni rendkívül magasztos eredményeit. Ezzel szeretnénk Önöket szembesíteni: a gnosztikus Fiú megdicsőítésével, aki most eljött, a világossággal, aki győzelme pompájával megkoronázta munkáját.

Melyek tehát a győzelem jelei? Arról a nagyszerű tényről van szó, hogy egy gnosztikus világosság, egy

„nem ebből a világból való” isteni képesség hatalmat kapott a hús, a természet-szülte emberek felett. A sötétségben bolyongó emberek felett, akiket összekötöttek a világossággal, méghozzá olyannyira véglegesen, hogy azt „örökösnek” nevezhetjük. Akit összekötöttek a Fiúval, az első misztérium világosságával, az megkapta az örökkévalóságot.

Mi az örök élet? „Hogy ismerjenek téged, az egyedül igaz Gnózist!”

Az „ismerjenek” szót itt „összeköttetésnek” értsék. Aki így felismeri a világosságot, az dicsőségről dicsőségre, és erőről erőre halad tovább.

Egyezzünk meg, hogy mostantól egy ilyen kapcsolat tudatából élünk! A világosságtól megérintve miénk az örökkévalóság, amely minden időt felülmúl.

XII. A főpapi imádság (II)

A Gnózis neve megjelentetett

 

A főpapi imádság 4-8. szakaszát olvassuk:

„Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amellyel bírtam te nálad a világ léte előtt. Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket e világból nékem adtál. A tieid voltak, és nékem adtad azokat; és a te beszédedet megtartották.

Most megtudták, hogy mindaz tőled van, amit nekem adtál: Mert ama beszédeket, amelyeket nekem adtál, őnekik adtam; és ők befogadták, és igazán megismerték, hogy én tőled jöttem ki, és elhitték, hogy te küldtél engem.”

 

Figyelmüket arra a tényre irányítottuk, hogy a főpapi imádság egy öröm-ének, melyet egy különösen fontos, gnosztikus munka sikerének alkalmából mondanak el. Az Önök tudatát az Iskola már sok éve a gnosztikus szerzetek egyetemes láncára irányítja.

Ehhez a lánchoz egyre újabb szemeket kell illeszteni. Minden új szem kovácsolását elsősorban az előre ment szerzetnek, másodsorban pedig a dialektika sötét zugaiban tévelygők néhány alkalmas lényének kell kezdeményeznie.

Engedjék meg, hogy még egyszer röviden elmagyarázzuk ezt a folyamatot. A dialektikus világtörténelem folyamán ismételten új gnosztikus birodalmat alapítottak. Az ehhez szükséges éltető erő pedig mindig „fentről” jött, vagyis az előre ment gnosztikus birodalom mágneses teréből.

Ha egy ilyen munka sikeresnek bizonyult, olyannyira, hogy erős reakció keletkezett – nem csupán néhány fogékony ember kaotikus tevékenysége, hanem inkább egy szerves reakció, mellyel fogékonyak, odahallgatók és akarók jöttek össze – ha valóban keletkezett egy ilyen kapcsolat, és kialakították egy új gnosztikus birodalom magját, akkor az előző szerzet magasabb szinten követhette az inkább személyesebb kezdeményezést, és az abból hívogatóan integető utat a szabadság felé.

Képzeljék el, hogy a lények egy csoportja teljesen belép az új életállapotba. Tudják, hogy ahol a szeretet minden alakulás kovásza, ott a megmentettek közösségének szeretetszíve könyörülettel telve tekint vissza azokra, akik börtönükben maradtak. Ez a könyörületes szeretetsugárzás azonban nem csak egy spontán fellobbanás, hanem nagyon tudatosan előkészítve és megszervezve küldik ki. Ám egy ilyen kiküldés mindenki számára következményekkel jár, akik dolgoznak rajta. Ha a szabadságban állva erőt vesz Önökön a még raboskodókért érzett részvét, akkor feltartatják magukat. A részvét egy olyan kötelék, amely összeköti Önöket a raboskodókkal. A foglyokat a szánalom dinamikájával akarják kiszabadítani a tömlöcükből, s ha azok kinyújtott kezekkel reagálnak, akkor a segítőt megragadják, visszatartják. Megértik, hogy ekkor, mint „szabadok” óriási terhet viselnek, és kimondhatatlan áldozatot hoznak.

És ekkor hatalmas öröm költözik Önökbe, ha megállapítják: „Feladatom betelt – a foglyok kiszabadíttattak – áldozatom nem volt hiábavaló – áldozatom árán kiváltattak a foglyok.” Mert a foglyok szabadsága annyit jelent, hogy Önök továbbhaladhatnak, és a már korábban elért szabadságukat kihasználhatják, mert a megszabadított foglyok adott időben átveszik feladatukat.

Most már teljesen megértik a fentiekben idézett evangélium-részletet. Az előző szerzet ujjong a véghezvitt áldozaton: „Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amelyet rám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem, Atyám, te magadnál azzal a világossággal, amellyel bírtam te nálad a szabadságom alapján.”

A fogoly embereknek megjelentettük a Gnózis nevét. És íme, megőrizték az igét. Elfogadták azt, és felismerték az igazságát. Hittek.

Ismerjék fel a tény roppant jelentőségét, hogy most ismét egy új gnosztikus birodalmat keltettek életre! Aki hisz és valóban az ösvényt járja, az megszabadítja saját mikrokozmoszát és segít fogolytársain, de azért is ujjonghatunk, mert magasabb értelemben azokat is megszabadítottuk, akik mérhetetlen áldozatukkal nekünk adták magukat, hogy lehetővé tegyék megmentésünket.

Mindez annak az igének a gyakorlatára vonatkozik, amely szerint: „úgy szerette a Gnózis a világot, hogy az ő egyszülött Fiát küldte el a megváltásunkra.”

XIII. A főpapi imádság (III)

A gonosz nem férhet hozzá

 

Most a főpapi imádság, a János evangélium 17. részének 9-14. szakaszát olvassuk:

 

„Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid. És az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttetem bennük. Én nem vagyok többé a világon, de ők a világon vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi. Amíg velük voltam a világon, megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem és senki el nem veszett közülük, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön. Most pedig te hozzád megyek; és ezeket beszélem a világon, hogy ők az én örömömet teljesen bírják ő magukban. Én a te igédet nekik adtam; és a világ gyűlölte őket, mivel hogy nem ebből a világból valók, amint hogy én sem ebből a világból vagyok.”

 

Mindazok után, amit az előttünk járó gnosztikus szerzet ujjongó énekéről közölhettünk, nem lesz nehéz a főpapi imádság folytatását megérteni.

A Gnózis nem hív fel segítő erőket sem a világért, sem egy dialektikus rendért, de azokért sem, akik teljesen együttműködnek ezzel a dialektikus renddel. Nem, a szerzet egyetemes láncának minden tagja az újonnan kovácsolt láncszemnek segédkezik. S bár az ifjú, újonnan képzett csoportegység még a világban van ugyan, már a gnosztikus lánchoz tartozik.

Az előző szerzetek, akik meghozták értünk nagy szeretetáldozatukat, összekapcsolták magukat velünk, és ezen a szövetségen keresztül egyesültünk a világosság minden megszabadultjával. Ezért örülnek annyira a nagy segítők: mert „az enyémek mind a tieid, és a tieid az enyémek; és megdicsőíttetem bennük.”

Mivel az előző szerzet véghezvitte áldozatát, és feladatát megkoronázva látja, új fázis kezdődik. Az egyetemes lánccal összekapcsolt ifjú csoportegység megtanulta, miként kell az atomok gnosztikus erejét felszabadítani és szétosztani. Most pedig meg kell mutatnia, hogy képes a saját lábain állni. Ez kritikus helyzetet okoz. Ezért hangzik a felhívás az egész láncon át: „Legyünk éberek!”

Az előttünk járó szerzet visszavonul a világunkban végzett munkától, s így az ifjú szerzet magára marad. Ezért mondják: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.” Látják, erről van szó: hogy egyek legyenek, hogy egységet képezzenek egymással.

Eljött a pillanat, amikor az ifjú, gnosztikus Iskolának be kell bizonyítania életerejét, lehetőségeit és tényekkel kell hangsúlyoznia megszületését. A bizonyítékok e sorának magja pedig a csoportegységben, mint gyakorlati, új életszempontban rejlik.

A segítők öröméneke így hangzik: „Amíg velük voltam a világon, megtartottam őket a te nevedben; akiket nekem adtál, megőriztem és senki el nem veszett közülük, csak a veszedelemnek fia.”

Mostanra viszont az Iskola felnőtt. Lapoznak a könyvben, és a fehér lapot új kezeknek, új betűkkel kell megtöltenie. Mindannyian erre vagyunk hivatottak. És… mi abszolút képesek vagyunk erre; mert a veszedelem fia kiűzetett.

Ki vagy mi a „veszedelem fia”? Ezzel a természet, és a természeti eonok befolyására utalnak, amelyek minden megkezdett gnosztikus munkát már az elején, eszméik sokaságával, minden tartalmat nélkülöző szép látszattá szeretnének ferdíteni. Azokról az erőkről van szó, amelyek a munkát egy világot szolgáló művé szeretnék apasztani.

Nos, a „veszedelemnek” ez a fia, ez az erő, amely számtalan formában tesz próbára minden ifjú munkát, teljesen megsemmisült és már nem férkőzhet többé a mű szívéhez. Ebben az értelemben teljesen lehetetlen elveszni.

Ezt a nagyon örömteli helyzetet írják le a főpapi imádságban: „Ezeket beszélem a világon, hogy ők” – akiket felvettek az új egységbe – „az én örömömet teljesen bírják ő magukban.”

Így hagyták ránk az igét.

Így erősítették meg bennünk az igét.

Így áll most a láncban az új láncszem, mint a megszabadulás teljesen kibontakoztatott lehetőségeinek részese.

 

Tovább olvassuk a főpapi imádságot:

 

„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”

 

Ha léteznek a modern Szellemi Iskolának olyan tanulói, akik azt hiszik, hogy az ösvényen való előrehaladásuk révén teljesen kivonatnak a dialektikus világrendből, amely egy édes semmittevéssel párosulna az új életterületen, akkor ők óriásit tévednek. Az új életterületben való részesedés az egyetemes lánc újonnan kovácsolt láncszemének semmiképpen sem jelenti az Itt elhagyását. Hanem azt jelenti, hogy „ebben a világban, de nem ebből a világból valónak lenni”, amíg a nagy, szent megmentő munka egészen be nem teljesedett.

Amire az új, ifjú szerzet számíthat, az a „gonosztól való megőriztetés.” Az egész világmindenséget  istenek népesítik be. Számtalanul sokan. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy vannak olyan lények és lény-csoportok, melyek nagyon alacsonyrendű ideomotorikus rezgéseket sugároznak ki. Ezek az ideomotorikus erők pedig nem az alapvető sugárzás fajtájából valók, hanem visszatükröző éterből és hidrogénből állnak.

Az igazi, isteni ideomotorikus erő az alapvető sugár ereje. Már ismerik a folyamatot. Ebből az alapvető sugárzásból alakul ki, mint a „lélek lélegzete” és tápláléka, az asztrális rezgés. A lélek lélegzete a négy szent éterben nyilvánul meg. Ehhez a négy szent éterhez tartozik a gondolkodási anyag, a gondolkodási erő is.

Gondolják meg, hogy rengeteg erő létezik, melyek az emberi énen vagy tudaton keresztül próbálnak közelebb férkőzni a lelkükhöz, hogy ezen a módon eszmékkel gyűrjék le Önöket. Más impulzusok érzeleméletüket, akaratéletüket vagy cselekedeti életüket érintik meg. Tehát négy út van, melyen keresztül a „gonosz”, a rossz, a nem-gnosztikus, megkísérel közelebb jutni Önökhöz.

Így kötik a lelket az egón keresztül az egóhoz, és így lesz a közönséges én az élet uralkodó tényezője. A „rossz” fogalmát, ahogyan azt a főpapi imádságban használják, mint „nem-gnosztikust” kell érteniük. Minden, ami a dialektikus természettől van, az mulandó, és ezért az új természet számára abszolút „rossz”, vagy akár gonosz, ártó. Számtalan jóakaratú és törekvő ember gyakran válik az ideomotorikus sugárzások áldozatává, melyek a fent említett módon behatolnak a lélekbe és meghatják azt. Ezzel nagymértékben károsítják a lelket. Az ilyen lélekállapot felelős az olykor annyira állatias vágyakért, melyek mögött a lélek sodródik.

Az ujjongó, előre ment szerzet megállapítja, hogy bár az újonnan született szerzetnek még sokáig kell a világban léteznie, mégis már érzéketlen a „rosszra”, a gonoszra, vagyis a leírt sötét befolyásokra. Hogyan lehetséges ez?

E látszólagos rejtély feloldása igen egyszerű. Ha a kereső zátonyra futott a vízszintes síkon, és képes kiemelkedni az eszmék sokszínűségéből, ha még van ereje hozzá, akkor megérinti a valódi, isteni ideomotorikus erő, de nem az egó négy útjának valamelyikén át, hanem a szív rózsájában, és elhatol egészen a lélekközpontig. A Gnózis mindig ezen az úton megy a lélekhez; mellőzi az emberi ént, hogy a lélek az éntől szabadon ébredhessen az új életre, és az új lelken keresztül egy új ember is kialakulhasson.

Hogy a már olyannyira megrongálódott és bepiszkított emberi lelkeknek joguk van-e erre, annak semmi jelentősége sincsen. A Gnózisban az egyetemes szeretettörvény uralkodik, és ez a törvény nem kutatja a jogot, hanem csakis a lehetőséget. Egy adott pillanatban az a kérdés: „Fennáll-e a lehetősége egyik vagy másik lélek megérintésének?” Ha a lehetőség adott, akkor megtörténik. A közönséges ember, a maga jogi normáival nem érti ezt, és így kegyelemről beszél.

Milyen következményei vannak ennek a gnosztikus közeledésnek a szívben? Az új lélek felkel, és ezen új lélek által egy új, négyszeres képesség keletkezik. Adott pillanatban pedig egy új énről beszélhetünk, ahogyan létezik egy új lélek is. Az új én, és négy képessége megváltoztatja a gondolkodás, akarás, érzés és cselekvés szerveinek felépítését. Ezeknek a változásoknak köszönhetően pedig kifejlődik a közönséges természet ideációs erői iránti teljes érzéketlenség.

A jelölthöz, aki e fejlődés következtében átlép egy határt, elér egy döntő állapotot, ettől a pillanattól kezdve nem férhet hozzá a gonosz. A nagy, pompás isteni valóság – „a világban, de nem a világból való” – beteljesedik.

XIV. A főpapi imádság (IV)

Szenteljék magukat mindazoknak, akik még keresnek

 

A János evangélium 17. részének 16-19. szakaszát olvassuk:

 

„Nem e világból valók, amint hogy én sem ebből a világból vagyok. Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te igéd igazság. Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra; És én ő érettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.”

 

Aki ezeket a szavakat valamelyes belátással olvassa, annak szíve örömet és hálát érez majd; mert itt a megmentés szent módszerére utalnak, melyet a Gnózis alkalmaz bizonyos lények csoportja érdekében.

Az 1946-ban, Egyiptomban felfedezett gnosztikus iratok között, az Iskolában már megbeszélt „Igazság evangéliuma” mellett megtalálták a „Három természet evangéliumát” is. Ebben az emberiséget három fő típusra osztják. Ez az evangélium így szól:

 „A pneumatikus nemzetség, amely világosság a világosságból és szellem a szellemből, a ‘fejéhez’ sietett, amikor az megjelent, s testet képezett annak; megnyilvánulásakor nagy igyekezettel befogadta a Gnózist.

A pszichikai nemzetség azonban, amely világosság a tűzből, vonakodott befogadni a Gnózist, ám hívőn sietett feléje.

A hílikus nemzetség viszont, amely teljesen idegen számára, sötétségként lesz elválasztva a világosság fényességétől.”

 

Az első csoportban tehát olyanokat találunk, akik nagyon nyitottak a Gnózisra, akiknek lényisége olyan erős késztetést érez a világosság érintésére és a beteljesülésre, hogy amint a világosság megjelenik, rögtön felé sietnek, össze akarnak kapcsolódni vele, és megpróbálnak közvetlenül egy csoport képzésével reagálni rá. A természet anyagából iskolát építenek, hogy szolgálhassák a világosságot, és lakást készítsenek neki. A Gnózis megnyilvánulását buzgalommal fogadják.

Erre a csoportra kell alkalmazni a főpapi imádság szavait; mert ezek az emberek, bár természettől születettek, legmélyebb lényük szerint „nem ebből a világból valók”, ahogyan Jézus az Úr sem ebből   a világból való. Ezek a szellemi irányulásúak, e szellem által megragadottak, ezek a „pneumatikusok” meg lehetnek győződve arról, hogy folyamatosan újra szentesülnek, hogy folyamatosan segítenek nekik az egyetemes világosság gyógyító érintésével. Ezért mondják: „Szenteld meg őket a te igazságoddal: a te igéd igazság.”

Érthető, hogy a pneumatikusok által, a szellemileg megérintettek, az emberiség legkevésbé elmerült csoportjának jelenléte által nagy kegyelemlehetőségek szabadulnak fel. Mert természetes születettségük révén összeköttetésben állnak a második csoporttal, a pszichikai nemzetséggel, amely nem „világosság a világosságból”, hanem „világosság a tűzből”. Akik ehhez a csoporthoz tartoznak, vágynak ugyan a megmentésre, keresik és kívánják is azt, de mélyebbre süllyedten már nincs lehetőségük közvetlenül felismerni a világosságot, ha eljön. Ezért ezeken az embereken a pneumatikusok közvetítésével kell segíteni.

Ezért kell a pneumatikusoknak megszentelniük magukat, ha megjelenik a világosság, és közvetlenül felismerik azt. Akkor kiküldik őket a világba, hogy a pszichikai nemzetség hinni tudjon a világosságban. Ezért mondja a főpapi imádság: „Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra.” A gnosztikus élet nagy törvényét így kell értenünk:

A Gnózis minden szolgájának sürgősen a felebarátja szolgálatának kell szentelnie magát. Jézus az Úr azt mondja: „És én ő érettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.”

Mindegy, hogy az első vagy a második embercsoporthoz tartoznak, mindegy, hogy „fényhordozók” vagy „hívők”, az Iskola élő testének részeseként kötelességük életük megszentelése; mert ez a legnagyobb jelentőségű tényező.

Aki megszenteltetett, az másokat is megszentelhet. Aki birtokol valamit, az másoknak is adhat birtokából. Ezért áll a Biblia egy másik részében: „Legyetek szentek, mert én szent vagyok.”

Ez a hatalmas mantram sokatmondó; mert aki a világosságban áll, az széles körben tükrözi vissza a világosságot. Az ilyen mindenkinek iránymutatóvá válik, aki keresi az utat. Az ilyen ember, világossága fényességével megmutatja a sötétség lényegét. Ezzel igazságot és tisztánlátást hoz, olyat, hogy többé már senkinek se kelljen tévednie.

Ezért szenteljék meg magukat a Gnózis mértékei szerint. Szenteljék magukat mindazokért, akik még keresnek, hogy ők is megszenteltessenek az igazságban. Akkor minden világosságkeresőt megmenthetnek a bizonyossággal: „Legyetek szentek, mert én is szent vagyok.”

XV. A főpapi imádság (V)

Az igazi Vízöntő-ember

 

Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy A három természet evangéliuma a következő három emberfajtát különbözteti meg:

a közvetlenül szellemi típust, a pneumatikust,

a hívő típust, az úgynevezett pszichikust,

és a természethez kötött típust, a hílikus (anyagi) nemzetséget.

Lehetséges, hogy emiatt most nyugtalankodnak, és az a kérdés gyötri Önöket, hogy „a Gnózis számára közvetlenül szellemi (pap), vagy csak hívő (tehát egy mélyebbre süllyedt) vagyok?” A tény, hogy felteszik maguknak ezt a kérdést, és félelmet éreznek miatta, már közvetlenül bizonyítja, hogy a második csoporthoz tartoznak. Mert a szellemi ember látja a világosságot, ismeri, vagy újra felismeri, hozzá siet, átöleli, és ennek minden következményét elfogadja.

Ha ez a leleplezés nagyon nyomasztja Önöket, akkor ugyanezzel a lélegzetvétellel hozzá kell tenni, hogy semmi okuk a nyugtalanságra és félelemre, mert a főpapi imádság ezt a második embertípust is határozottan belevonja szeretetteljes sugárzásába.

Tovább olvassuk a János evangélium 17. részének 20-26. szakaszát:

 

„De nem csak őérettük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédükre hisznek majd énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. És én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnekik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk: én őbennük, és te énbennem; hogy tökéletesen eggyé legyenek, és hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, amiként engem szerettél.

Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy ahol én vagyok, azok is énvelem legyenek, hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál: mert szerettél engem e világ alapjának letétele előtt.

Igazságos Atyám! E világ nem ismert meg téged, de én ismertelek téged; és ezek megismerik, hogy te küldtél engem; És megismertettem velük a te nevedet, és megismertetem, hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél, és én is őbennük legyek.”

 

Ezek a szavak kétségtelenül minden nyugtalanságot eloszlatnak. A főpapi imádság a Hétszellem egész emberiségért folytatott fáradozásának az összefoglalása, és világosan felismerhető, hogy ezt a munkát az egész emberiségért folytatják, a harmadik típus kivételével, amely még képtelen felismerni a Gnózist, és ezért még az idő világában való körforgásra van szüksége.

A Gnózis tehát a tudókért és a hívőkért jött el, a két első embertípusért. A cél pedig az, hogy mind egyek legyenek. A Gnózis egyetemes Lánca ezt a két embertípust az arany lánc új tagjává szeretné összekovácsolni, hogy nagy dicsőségben egy széttörhetetlen egység keletkezzen.

Ezért az Önök számára bizonyos szempontból lényegtelen, hogy a tudók vagy a hívők csoportjába tartoznak, ha ugyanis az ajándékba nyújtott alkalmakat és lehetőségeket megragadják, akkor ott lesznek, ahol a Gnózis van. Ehhez arra kell irányulniuk, hogy képességeik és tettrekészségük nagy részét az éntudat helyett a lélektudatba fektessék.

Az Iskola sok éves előkészület után elfogadta a nagyszerű feladatot, hogy ezt a célt Önökkel megvalósítsa, hogy a megújulás pecsétje felragyoghasson a homlokukon. Erről még nagyon sok mindent kell nyilvánosságra hozni és közölni, hogy mindenki világosan felismerje, mit várnak el egy gnosztikus tanulótól, és miben rejlik a nagy veszélyektől való megmenekülés.

A világirodalomban és a természetvallásos csoportokban gyakran ábrázolják úgy, mintha az én-tudat, és az ebből keletkező egyéniség-fogalom az isteni teremtés koronája lenne. Ez azonban semmi esetre sincsen így! Az én-tudat, minden hozzá tartozó dologgal együtt, legfeljebb csak egy fázis az isteni szükségrendben, amely a bukott mikrokozmosz eredeti atyai házba való visszavezetését szolgálja.

Aki fenn akarja tartani az én tudatot, az elsüllyed; vagyis a világ forgó kereke ismét visszavezeti őt egy dialektikus kiindulóponthoz, hogy aztán újra eljusson törvényszerű csúcspontjához, és így tovább, egészen… igen, egészen addig, míg az ember „hajlandó nem lesz elveszíteni az ő életét, hogy megtalálja azt”, vagyis feladni én-tudatát, hogy megtalálhassa a megváltó lélektudatot.

Mindannyiunknak van lelkünk, vagyis lélekszervünk, hozzá tartozó hatásokkal. A lélektudat azonban valami egészen más.

Aki megkapja a lélektudatot, az teljesen más ember lesz, új ember, aki megváltatott a világ kerekétől; gnosztikus értelemben valódi Vízöntő-emberré vált. A szeretet, amely a Gnózisban van, csak ekkor tud teljes mértékben megnyilvánulni benne. Ebben a létállapotban aztán tudatossá válik benne, hogy kapcsolata a Gnózissal csak akkor teljes, ha mindenki, aki a szellemre vágyik, ugyanabban a lélekirányulásban, beleolvad a gnosztikus bőségbe.

Amíg még saját gyógyulásuk elnyerésére törekednek, addig nem teljesedik be Önökben a főpapi imádság. A főpapi ima annak a mély, belsőleg tudatos átélésről tanúskodik, hogy az igazi boldogság és dicsőség csakis az Atyával való egységben lelhető meg, vagyis olyan lélektudat által, amely Istenben született.

Ha tudók és hívők gyűlnek össze egy mágneses, isteni fáradozással átitatott térben, akkor arra az Atyában és Fiúban való gyógyulás következik. Ezen a módon gyakran jövünk össze gyújtópontjainkban. Bontakozzon ki világosan és nagyszerűen mindannyiunkban az új lélek tudatossá válásának titka!

„Isten birodalma tibennetek van” – mondja az evangélium. De, mint egy transzfigurista szellemi iskola tanulói azt is tudják, hogy a növekvő új birodalom bennünk és mindannyiunk felett van.

Számunkra csak az a tennivaló marad, hogy a bennünk kifejlődő dicsőséges folyamatot szolgáljuk.

Aki a Gnózist szolgálja, az önmagát szolgálja. Aki a Gnózist szolgálja, az felebarátját szolgálja.

Aki felszabadítja önmagában a birodalmat, az másokon is segíthet, megváltani őket halotti lepleiktől.

Az ilyen emberben az egész főpapi imádság beteljesedik!

XVI. Az arany fej közössége

 

Péter első levelének 2. részében olvassuk (1-10. szakasz):

 

„Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést, és minden rágalmazást, mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek; Mivelhogy ízleltétek, hogy jóságos az Úr. Akihez járulván, mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz, Ti magatok is, mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által.

Azért van meg az Írásban: Íme szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül. Tisztesség azért néktek, akik hisztek; az engedetleneknek pedig: A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a szegletnek fejévé, és megütközésnek kövévé s botránkozásnak sziklájává; Akik engedetlenek lévén, megütköznek az igében, amire rendeltettek is.

Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; Akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok.”

 

Ha képesek helyes módon érteni az Igét, melyet a gnosztikus Szellemi Iskolában megnyilvánítanak, akkor lényük minden porcikájával felfogják messzemenő jelentését és nagyságát. Akkor a Gnózisban rejlő kigyógyulás (üdvözülés) nagyon közel kerül Önökhöz.

Ha az előzőleg megbeszéltekkel kapcsolatban további megerősítésre lenne szükségük, akkor az egyetemes tanhoz vagy a Bibliához fordulhatnak, például Péter első levelének második részéhez. A vonatkozó szakaszokat a különböző bibliafordításokban nagyon különbözően adják vissza. A bibliafordítók nyilván semmit sem tudtak a gnosztikus-mágikus hierarchiáról és az emberiség szolgálatában végzett folyamatairól. Hasonlítsák csak össze a különböző fordításokat.

„Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; Akik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; akik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok.” (A holland „Állami Biblia” – 1637 – szerint.)

Akik keresnek, és felébrednek a rózsaszívben, azok kiválasztott népet, királyi papságot, természettől megszabadított csoportot alkotnak, feltéve, ha a gnosztikus szolgálók központi erőiből és a csoport elvéből élnek, és gnosztikus-mágikusan cselekednek. Mert a gnosztikus munkások azért jönnek a világba, hogy mindazokat elhívják a csodás világossághoz, akik érettek erre.

Akik ezt megértik és megvalósítják, azok a gnosztikus mágia kegyelemerejében csoportosulnak, és egy testté ötvözik őket.

Egy megnyilvánított gnosztikus bőség hierofánsai mindig részesei annak a csoportnak, melyet az Iskolában az arany fejnek nevezünk. Egy ilyen közösséghez azok tartoznak, akik egy korábbi lét folyamán vagy ebben az életben megkapták a consolamentumot, és ezért azt, amivel és ami által megpecsételtettek, képesek megvédeni.

Az arany fej közössége, ha valóban apostoli közösség, soha nem állítja magát a középpontba, mégis nagyon különleges értelemben ő a középpont. Ez többek között a János evangélium 20. részében is felismerhető:

„Monda nekik Jézus: Békesség nektek! Amiként az Atya küldött engem, én is aképpen küldelek titeket. És mikor ezt mondta, rájuk lehelt, és monda nekik: Vegyetek Szent Szellemet! Akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikét megtartjátok, azoknak megtartatnak.”

E szavakból mindennél világosabban kitűnik mindannak az igazsága, amit a gnosztikus Szellemi Iskola megnyilvánít. A kigyógyulás, az üdvözülés nagy, egyetemes szolgáinak pompás és dicsőséges feladatát mindig hierarchikusan átruházzák egy gnosztikus Szellemi Iskola ötödik nézetének tagjaira. És folyvást hallatszik a nagyok mantramja: „Amint az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket!”

Ezekkel a szavakkal az egyéneket összekötik a Krisztushierarchia szívének véréből vett maggal. Jézus eme vetőmagjával leküldik őket egy munkaterületre, hogy egy kereső és elkeseredett tömegnek felépítsék az élet középen lévő forrását. Ehhez összekötik őket egy elektromágneses képlettel, mint az életerők forrásával, és feladatuk úgy szól, hogy használják és alkalmazzák e képletet.

Ha aztán valaki a megváltáshoz segítségért vagy erőért ehhez a forráshoz fordul, akkor a szolgálók összekötik ezt az erőt vele, hogy ez az erő felrója a kereszt jelét a homlokára. Ha a forrás szolgái valamelyik tanulót ezen a módon elfogadják, akkor az Ige valósággá lesz: „Akinek bűneit megbocsátjátok, annak megbocsáttatnak.”

A bűnöknek ez a megbocsátása nem valami csodára vonatkozik, és még kevésbé egy dialektikus pap döntésére, aki önkényesen, vagy mert hozzáfordulnak, egy úgynevezett feloldozást oszt ki. Ilyen praktikák egy elromlott és elveszett igazságból, a Gnózisnak az idő világában fellépő szolgáinak igazságából keletkeznek.

Ha egy embert összekötnek a gnosztikus bőség forrásával, tehát a gnosztikus-elektromágneses térrel, és ez az ember saját, komoly felkészüléssel alkalmazza a hangot és a nevet, akkor végrehajtja magán a gnosztikus érintés egész folyamatát, akkor bűnei először viszszahúzódnak, hogy aztán teljesen eltűnjenek.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy ha nevet és hangot csak azért alkalmaznak rendeltetésszerűen, mert ez az iskolában a rendnek egy szabálya, anélkül, hogy a használójuk belülről, teljes tudatossággal, megértéssel és belső indíttatásból felemelkedne a forrásnak és őrzőinek rezgésszintjére, akkor semmi lényeges nem alakulhat ki egy gnosztikus megszabadulás értelmében. Éppen ellenkezőleg, akkor az ellenség erőit hívná fel és öntené ki önmaga és hallgatói fölé. Ennek nagy kiábrándulás és erőtlenség lenne a következménye a megszabadulást illetően.

Az ilyen ember számára kiszáradna a forrás, és nem lenne többé minden dolgok ősforrása. Ez az ember a „hang” és „név” áldozatává válna. Bűnbocsánatról akkor szó sem lehetne. A hierofánsok bűnmegbocsátása ezért mindig olyan folyamat, amit a tanulónak magának kell megvalósítania.

Persze a dolog másik oldala is világos: „Akinek a bűnét megtartjátok, annak megtartatnak.” Aki becstelen szándékkal hatol át a munkaterülethez, ha nem lehet segíteni neki, ha nem köthető össze az üdvözítő folyamattal, mert mások számára ő veszélyt jelent, akkor őt eltávolítják a forrástól: A forrás sugárterét elzárják előle, ezért dialektikus állapota megmarad.

XVII. A valódi megszabadulás transzfigurista evangéliuma

 

Márk evangéliumának befejező részében ez áll (16. rész, 15-18. szakasz):

 

„És monda nékik: Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül; aki pedig nem hisz, az elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek; új nyelveken szólnak; kígyókat vesznek föl; és ha valami halálosat isznak, meg nem árt nekik; betegekre vetik kezeiket, és meggyógyulnak.”

 

A fenti képekkel ábrázolt tudatállapot és eredményei nagyon különlegesek, melyeket egyetlen tekintetben sem hasonlíthatunk össze a hívők végeláthatatlan seregeivel, akik pillanatnyilag a világ különböző tagozódásaiban tartózkodnak. E hívők seregeinek vezetői sem felelnek meg az evangélium itt említett típusának.

Emiatt mindenütt panaszkodnak, és minden évszázadban, különösen az emberiség kríziseinek idején megpróbálják az evangélium szolgáinak egy ilyen seregét összehozni. Ezek a kísérletek azonban mindig is eredménytelenek maradnak, néhány negatív alak kivételével, akik a próbálkozásokat újra meg újra karikatúrává teszik.

Bizonyára világos, hogy a megszabadító képesség szerinti viselkedés, amelyet Márk evangéliuma ír le, különösen mély értelemmel bír, és az itt leírt képességek nagyon részletes magyarázatára lenne szükség. Egy ilyen magyarázat azonban aligha lehetséges, és nem is kívánatos. Itt csak az a szándékunk, hogy utaljunk azoknak az életállapotára, akik egy mágneses test Hétszellemében növekednek; hiszen ez az, amiről az evangélista beszél.

Először két állapotra mutat rá: a hit és a megkereszteltség állapotára.

A Krisztusba vetett hit állapota a Gnózissal és sugárerejével való összeköttetés a sternum mágneses terén keresztül. A megkereszteltség állapota, a Gnózissal és sugárerejével való összeköttetés a tobozmirigy agytérségének mágneses terén keresztül. Ez arra a jelöltre vonatkozik, aki egész ötszörös lelkével újjászületett a Gnózisban, és magától értetődő, hogy ez az ember elnyeri az „üdvösséget”, vagyis a kigyógyulás, a transzfiguráció egész gazdagságát, boldoggá válik, mert az ilyen ember részt vesz a folyamatban.

Most már az is világos, hogy mit értsünk a „kárhozat” fogalma alatt. Itt nem pokoli fájdalmak közötti megsütésre és megsülésre gondolnak, ahogyan azt a régiek képzelték, hanem a létállapot halandó lélekként való befejezésére. Hiszen ennek, a gyógyulási ösvény bejárása nélkül semmi értelme, így a mikrokozmoszt megszabadítják az ilyen hasztalan tehertől, hogy ne károsuljon tovább, és újabb képhordozót kaphasson.

Fontos megérteni a valódi küldetést: „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” A valódi megszabadulás transzfigurista evangéliumát természetesen mindenkinek, aki hallani akarja, ki kell hirdetni. És eljött az idő, amikor az evangélium fenti kihordását lehet is kivitelezni az egyetlen helyes módon.

Mit tesznek jelenleg a Szellemi Iskola szolgái? Lelkesedésüket, intelligenciájukat és szeretetüket áldozzák a kereső seregek érdekében. Feláldozzák az idejüket és gyakran az egészségüket is. Ennél még nem tehetnek többet, mert önmaguk megnyilvánulásának az első fázisában vannak.

A sternumrendszer nyitott, s így a rózsát már feltűzték a keresztre, és valóban rózsakeresztesek lettek. De felmenetelüket a Kálvária hegyére, a Koponya hegyére, még nem teljesítették be, az ő

„Consummatum est”-jüket még nem mondták ki, mert mágneses agyrendszerük még nem nyílt meg a Gnózis számára. Ebben az értelemben még nem lettek megkeresztelve.

Akik azonban járnak a belső ösvényen, a hétszellem kegyelmében most gyorsabban növekedhetnek, mint valaha, mert ez a Szellem egyre erősebben megnyilvánul az Iskola élő testében. Így végül az evangélium valódi hirdetése csak azok számára lesz lehetséges, akik részesülnek egy ilyen élő testben.

Az eljövő munkások ördögöket fognak kiűzni; új nyelveken fognak beszélni; kígyókat vesznek fel; méreg nem árt majd nekik, és betegeket fognak gyógyítani.

Képzeljék el a helyzetet. Az Iskola szolgái, akik az Iskola élő testében állnak, a hétszellemből és azon keresztül hatnak, szemtől szembe kerülnek az ösvény keresőinek egy seregével. Már csak lángoló szavaikkal is eltörlik az érintettek lélegzőterében Authádész és szolgáinak minden erejét, és így megtisztítják a keresők lélegzőterét. Megérintik a keresők kígyótüzét és a benne rejlő kígyókat. A közönséges természet semmilyen mágneses erejének és sugárzásának nem lesz többé hatása rájuk, és így nagyon gyorsan és felfoghatatlan dinamizmussal fogják megtisztítani és meggyógyítani a keresők beteg rendszereit. Legalábbis annyira, amennyire ezek fogékonynak mutatkoznak a Gnózis közvetlen belépésére. Érthető, hogy ezen a módon, ezzel a módszerrel a mi fogalmaink szerint nagyon nagy sereget lehet megszabadítani.

Az a mindennapi kérésünk, hogy az evangéliumnak ez a hirdetése minden lénynek, aki megérdemli, a lehető leghamarabb alakot öltsön.

XVIII. A próba fehér köve

 

Ha az egyetemes gnosztikus lánc szívéből egy vetőmagot helyeznek a haláltermészet sötét földjébe, akkor tudjuk, hogy ebben az életelvben az egész üdvmegnyilvánulás benne rejlik. Ezzel kezdődik. Aki tagadja ezt az elvet, az ezt nagy tudatlanságból teszi. Mielőtt elkezdenének az ösvényen járni, az Iskola szívében, az Iskola gyújtópontjában már minden megvan, aminek az ösvényük gyakorlati megvalósításához kell vezetnie. Még mielőtt kapcsolódnának az Iskolához, az üdv már vár Önökre.

Az Iskola szívében rejlő mágneses erőt, az üdv képletét, a Bibliában gyakran nevezik „név”-nek. Amikor azt mondják, hogy „Aki az Úr nevét hívja segítségül, az üdvözül”, akkor azokról van szó, akik teljesen összekapcsolódnak a Szellemi Iskola alapját képező mágneses képlettel.

Amikor a Jelenések könyve 2. részében azt mondják az Efézusbeliekhez, hogy: „terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál, és nem fáradtál el”, akkor ezzel minden további nélkül azt a munkást jelölik, aki a vetőmag alapvető erejével egységben tevékeny.

Az is lehetséges azonban, hogy egy munkás a név általános jelentésével dolgozik – mint a Szellemi Iskolában oly sokan, akik beszélnek a Gnózisról és üdvösségéről, anélkül, hogy bármilyen erőt kibontakoztatnának. Hogyan magyarázható ez? Nos, mert elhagyták az „első szeretetet”, amiért a Jelenések könyve 2. részében azt magyarázzák: „Az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad.”

A Gnózis, amely munkáját az élet sötét zugaiban kezdi, azzal indul, hogy teljesen megnyilvánul. Teljes szeretete, amivel mindent ki kell nyilatkoztatni, kapcsolatban van minden gnosztikus munka szívével, amit ebben a világban kezdenek. Ezzel kezdődik.

Isten szeretete mindig elsősorban teljességben nyilvánul meg. Ez a szellemi templom szívével és a védelmére hivatott oltalmazóival van összefüggésben. Itt tehát ne elvont dologra gondoljanak. Mert Isten szeretetének a mi életrendünkön mindig testben kell megnyilatkoznia.

Isten szeretetét, hogy hatásos legyen, mindig ki kell hordani, ismertetni, és az időben meg kell erősíteni; mert e csodás mágneses képesség nélkül a munkát képtelenség kivitelezni, és eredményhez sem lehet jutni. Ezért kötik össze Isten szeretetét néhány arra hivatott szolgálóval, akik oltalmazzák, kihordják és gondoskodnak róla, hogy lángoljon – bármi történjék is.

Aki minden igazi, magasabb keletkezés eme alapját nem veszi figyelembe, vagy félreismeri, az elhagyja első szeretetét. Ezért kell a kereső embernek belátnia, meggondolnia és megtanulnia, hogy „honnét bukott ki”, hogy mihez nem kapcsolódik, hogy mit nem használ. Ha ez sikerül, akkor az érintett megtanulhat közeledni az alapmunkához és alkalmazni azt. Akkor visszatér az első szeretethez, ami vár rá.

Ekkor megváltozik. Megkapja a „próba fehér kövét”, vagy maga lesz ilyen kővé. Isten szeretete, az első szeretet a szegletkő, és Péter levelében azt mondják: „Ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá…”

Aki megkapja a fehér próbakövet, az különleges ember, egy kiválasztott, akit az isteni szeretet tüzében fehérré, tisztává tesznek. A fehér próbakőre pedig új nevet írnak – a nevet, mely a régi legenda szerint hét betűből áll. A régiek azt mondták, hogy Isten neve hét betűből áll; és a fehér próbakőnek Isten szeretetét kell visszatükröznie, amit az embereken keresztül és bennük nyilvánítanak meg – hogy a szegletkőre véssék, és felépülhessen az örökkévaló új templom.

Változtassa Önöket a gnosztikus mágia hamarosan fehér szegletkővé. Aki ezt meg tudja érteni, az értse meg!