A kínai Gnózis-egyben

Jan van Rijckenborgh

A kínai Gnózis

 

Előszó

 

Azóta, hogy a Lao-ce néven ismert egykori kínai bölcs klasszikus művét, a Tao Te King-et 1823-ban, Abel Rèmusat első, töredékes francia fordítása révén megismerte a világ, további fordítások, magyarázatok és kommentárok csaknem végeláthatatlan sora jelent meg róla. Ezek szerzői azon fáradoztak, ki-ki a maga módján, hogy e rövid, ám mély értelmű művet a lehető legjobban megértessék a nyugati emberrel.

Tudomásunk szerint azonban eddig még nem tettek közzé olyan szövegmagyarázatot, amelyben a Tao Te King-et – jelen kiadványunkhoz hasonlóan – gnosztikus iratnak tekintették volna, s ennélfogva gnosztikus értelmezés szerint világították volna meg. Ezért is lett könyvünk címe A kínai Gnózis.

Mi a Gnózis? Korábban kiadott művükben, Az egyetemes Gnózisban így írnak erről a szerzők:

„A Gnózis kezdetben az ősbölcsesség összefoglalása volt, minden ismeret summázata, amely közvetlenül utalt egy igazán földöntúli isten-emberi élethullám eredeti, isteni életére. A Gnózis hierofánsai a Mozdíthatatlan Birodalom küldöttei voltak, és ma is azok. Az isteni bölcsességet hozták el a bukott emberiségnek. Azoknak pedig, akik elveszett fiúként vissza akartak térni az eredeti hazába, megmutatták az oda vezető egyetlen utat.”

E megfogalmazásból kiviláglik, hogy az igazi Gnózis, vagyis Isten eredeti ismerete, amely az embernek megnyitja a megváltáshoz vezető ösvényt, sohasem korlátozódott bizonyos országra vagy népre, mint ahogy azt korunkban igyekeznek elhitetni. Ennek épp az ellenkezője igaz, hiszen a Gnózis egyetemes, és az egész emberiségre vonatkozik. így a világon mindenütt megnyilvánul, ahol csak a világosság küldöttei működtek és működnek ma is.

Ez nem csupán olyan országokra igaz, mint Egyiptom, Elő-India és Palesztina, hanem Lao-ce régmúlt Kínájában is tanúi lehetünk, mégpedig a Tao Te King által. Ezt a művet még a mai Kínában is nagy tisztelet övezi. A Tao Te King-be foglalt bölcsesség korunkban talán még időszerűbb, mint Lao-ce idejében volt. Vegyük csak például a 31. szakaszt:

A legjobb fegyverek a szerencsétlenség eszközei.

Akik Tao-t birtokolják, nem foglalkoznak velük.

 

Vagy tűnődjenek el a számos szerző által kommentált utolsó, 33. szakaszon:

Aki másokon felül kerekedik, erős.

Aki saját magát legyőzi, mindenható.

 

Ez utóbbi versszak a szerzők értelmezésében így hangzik: „A mindenhatóságot elnyerni azt jelenti, hogy az ember áthatol az Istenség lényegéhez, és részesül abban.” E szavak ama nagyszerű feladat teljes összefoglalásának is tekinthetők, mely elé e műben az olvasót állítják.

A kínai Gnózis nemcsak ezt a megbízást ecseteli, hanem azt is megmutatja, hogyan lehet azt teljesíteni. Ennek pedig „az lesz a következménye” – mondják a szerzők – „hogy a világ, az emberiség és az egész társadalmunk is megváltozik.”

 

Látszat markából, ha röppen,

útja belső létbe szökken.

Nem-cselekvésben ha jár,

Láncnak ifjú tagja már.

 

Rozekruis Pers

 

 

Bevezető
Lao-ce magasztos bölcsessége

 

Aki valamelyest ismeri az ezoterikus irodalmat, az valószínűleg olvasott már Dél-Franciaország középkori lakóinak egy különös titkáról. Ott, Sabartez földjén, a katárok őshazájában – áldott legyen a nevük -, egy földöntúli képességgel, a konszolamentum képességével rendelkeztek. A konszolamentum révén pedig megvolt a lehetőségük az állatember és a szellemember, vagyis a közönséges földi ember és az ős-eredeti lényalak szétválasztására.

A konszolamentum több volt egy szakramentális pecsétnél, puszta mágikus erőkitöltésnél. A katárok számára a dialektikus élettel való végérvényes szakítást jelentette. Akik tehát részesültek a konszolamentumban, azok a szó valódi értelmében már nem voltak többé földlakók. Jóllehet még a világban voltak, de már nem voltak a világból valók.

E terület sok kutatója tette fel a kérdést, hogy vajon milyen szellemi erők állhattak a katárok dél-franciaországi mozgalma mögött. Teljesen világos volt ugyanis számukra, hogy ha annak idején ez a szellemi ébredés zavartalanul kibontakozhatott volna, Európát minden bizonnyal eladdig sosem tapasztalt ébresztő kiáltásként hatotta volna át. Kik voltak hát az ihlető beavatottak, akiket az emberek tízezreire gyakorolt hatásuk miatt az óegyház oly véres kegyetlenséggel és borzasztó gyűlölettel üldözött?

Ezek a beavatottak a szó legnemesebb értelmében világpolgárok voltak, akik szó szerint az egész emberiséget szerették, s akik még most is mindenütt megjelennek és munkálkodnak, ahol erre lehetőség nyílik. Nyomaik kelettől nyugatig, északtól délig egyaránt fellelhetők. A világtörténelmet tanulmányozva felismerhetjük az általuk előidézett események és fejlemények összefüggéseit.

Ők maguk azonban a kezdetektől napjainkig mégis háttérben maradtak, kilétüket rejtély övezi. Hermetikus fátyol takarja el őket a tömegek elől, és az önfejű tudománynak a titok forrását firtató minden kutakodó kísérlete szükségszerűen kudarcra van ítélve.

Mi azt állítjuk, hogy a katárok tudása, erőik és képességeik egyetemesek voltak. Ezek forrását hiábavalóság a Földön keresni, hiszen az csak a Mozdíthatatlan Birodalomban lelhető fel.

Vannak szerzők, akik a katárok kiirtása fölött sajnálkoznak, és vélhetően veszendőbe ment bölcsességüket s képességeiket siratják. Ez azonban csupán dialektikus bánkódás, hiszen az ilyen, egyetemességből fakadó magasztos bölcsességerő sohasem veszhet el. Nem kevesebbről van itt szó, mint Isten lélegzetéről, amely az emberiségért végzett szeretetteljes fáradozásában újra meg újra kiárad. Aztán pedig, amikor az anyaginak, a halandónak a gyűlölete és vérszomja meg akarja rontani, visszahúzódik.

Az egyetemes szeretetfáradozás eme európai érintéséről mondottakat bevezetésnek szántuk mindahhoz, amit Istennek egy hasonló, távol-keleti érintéséről kívánunk mondani, melyet a Lao-ce néven ismert magasztos lény foglalt össze.

Róla nem tudni, hogy élt-e valójában, vagy hogy ember volt-e. Alakját a legendák sokasága lepelként fedi. Egyvalami azonban bizonyos: bölcsességtana vigaszt hozhatna a középkori dél-francia dráma szemlélőinek és kutatóinak. A konszolamentum titkát ugyanis a Tao titkának is nevezhetjük.

Lao-ce azt mondja:

A tapasztalt régiek, akik a Tao-t ismerték,

hallgattak a legtitkosabb szentélyről,

jól tudván, hogy az avatatlanok a sötétségre hajlanak,

és az élet erőit rontásra fordítják.

 

Ha az emberben bizonyos erők felébrednek,

És tudatosul benne nagy hatalma,

De énrögeszméjétől még nem szabadult meg,

akkor a tűzből tűzvész lesz, és kialszik a hamuban.

 

Ezért nem szabad a profánok előtt leleplezni a titkot.

Nem vakul-e meg a szem a túl erős fénytől?

A népet vezetvén a bölcs nagy művet teljesít be:

Tanító, míg ő maga árnyékban áll.

 

Úgy tartják, hogy a katároknak titkos könyveik voltak, amelyekben az igaz életet és az Egyetemes Tant magyarázták, de ezeket a korabeli papság megsemmisítette. A katárok rejtett könyvei azonban éppolyan íratlan művek, mint a Tao könyve, vagy Christian Rosenkreuz „M” könyve, illetve János Jelenéseinek hét pecséttel lezárt könyve. Ez mind íratlan könyv, maga az egyetemes bölcsesség, amely a profánok előtt el van rejtve. Mégis lángoló betűkkel s leplezetlenül áll mindazok előtt, akik alantas énrögeszméiktől meg tudtak szabadulni.

Ezért a konszolamentum eléréséhez a katárok az endúrát gyakorolták. Az endúra a természetiség megszűnése, az alacsony rendű énlénytől való megszabadulás, az újjászületésre való felkészülés.

Ha Önök is ebbe az irányba akarnak elindulni, akkor azt tanácsoljuk: ne pazaroljanak több időt és energiát olyan könyvek és iratok keresésére, amelyektől megváltást remélnek. Tao-t sem kimondani, sem leírni nem lehet. Tao-t, az utat, az ösvényt csak megélni lehet.

Ezzel az egyetlen utalással máris leplezetlenül áll Önök előtt az intellektuális felfogás tudálékosságának, bizonyítási eljárásának siralmas szegényessége és az agytudat őrülete. Semmit sem tudhatnak, amit érdemes lenne tudni; semmit sem birtokolhatnak, amit érdemes lenne birtokolni; és semmit sem érthetnek meg, amit érdemes lenne megérteni, amíg meg nem szűnt a természetiségük, s amíg az oly nagy romlást hozó én-rögeszme lángja ki nem aludt a mikrokozmoszukban. Amíg el nem kezdik ezt a folyamatot, addig avatatlanok, istentelenek, s ennél fogva kiskorúak maradnak, csupán „tükör által homályosan” látnak (1Kor. 13,12) és semmijük, abszolút semmijük sincs.

Amijük mégis van, az a dialektika búja s maró fájdalma, egy tűzvész, félelmetes tűzorkán, mely salakjából újra és újra előtör. A dialektika vég nélküli emésztődés és pokoli kín. Ettől kell megszabadítaniuk magukat az ösvény, az út bejárásával, Tao által. Át kell menniük az endúrán, az alacsony rendű természet önfeloszlatásán.

Erre azonban a saját erejükből nem lesznek képesek, és nem is kell ezt egyedül megtenniük, mert a bejáráshoz szükséges erő itt van már! És a megszabadító ige is hallatszik! De csak ha mindenüket hajlandók hátrahagyni, akkor ismerik fel Lao-ce-val együtt:

Titok, örökké érintetlen, rejtett erő,

Ó tiszta forrás, csendes, melyből az élet tör elő.

Egyek vagyunk veled legmélyebb lényünkből.

Számtalan sokság jön a nagy Egyetlenből.

 

Szinte érthetetlen, hogy a Szellemi Iskola sok tanulója, jóllehet keresi és vágyakozik rá, mégis képtelen meglátni az egyetlen igaz életet, a lényegest, amelyről szó van. Ennek oka kell, hogy legyen. Az adhat rá magyarázatot, hogy sokan még túlságosan ragaszkodnak a régi élet dolgaihoz. Ezenkívül elvárnák, hogy az isteni megnyilvánulás csak úgy egyszerűen áthassa földi lényünk legbensőbbjét, s ily módon felkeltse mikrokozmoszukban az egyetlen igaz életet.

Ez azonban nem így működik! Ha az ígéret új földjére akarnak utazni, akkor az életük partjaira saját kezűleg kivetett horgonyokat saját maguknak kell felvonniuk is. A bölcsességtan megerősíti, hogy ez lehetséges: „Aki titeket hív, közel van hozzátok, közelebb a kezeteknél és lábatoknál”. Ezért:

Aki halad az ösvényen,

mely alacsony rendű lénytől megszabadít,

az vágyait leveti, mint haszontalan nehezéket;

mezítelenül lép be a legmagasabb beavatás templomába:

a szentek szentélyéhez az út a síron át vezet.

 

Önök mint tanulók vagy mint a Gnózisban érdekeltek tudhatják, hogyan kell a szent katedrálist szabadkőművesként kőről-kőre felépíteniük. A megváltás szent hegye, Mont Salvat az anyagban láthatatlan; Önök mégis bemehetnek oda az alacsony rendű természet sírboltján át, és mint segédek a mesterek rendelkezésére állhatnak. Tanulják hát meg Lao-ce-től felismerni alapvető akadályaikat és Tao kulcsát.

Tudni, hogy nem tudunk, e tudás a legnagyobb.

Ennek tudatában alázatosan hallgatok.

Az írás ismerete különböztet meg az analfabétától.

De egy betűvel sem tudunk többet a nagy misztériumról:

életről, halálról.

 

Az ember igazi betegsége az, hogy tudatlanságát nem ismeri fel. Azt ne gondolják azonban, hogy ezen a meghatározáson egy tisztán negatív függőséget, a megértés misztikus elutasítását kell értenünk. Lao-ce szerint itt egyszerűen arról van szó, hogy az anyagi gondolkodás gátat vet az igazi szellemi áramlásnak. Ezért kell feladniuk földhözragadt tudálékosságukat.

Ha megvizsgálják, hogy mit is művelnek természetadta észképességükkel, azonnal felismerik, hogy intellektuális beállítottságukból csupán ezoterikus elmélkedésre telik, érzelmi meghatottságukkal pedig szívükben miszticizmust űznek. Ez minden szellemi beáramlásnak gátat vet. Ám a bölcsességtan kinyilatkoztatja: a szívnek és a fejnek tökéletes egységet kell alkotnia.

Ameddig az ember nem hajlandó beismerni, hogy semmit sem tud, addig a legmagasztosabb valóság csak álom marad a számára. Ebből az új tudatéletnek gátat vető hiányosságból pedig csakis önmaga képes magát kigyógyítani.

Aki betegsége gócát látja,

az ettől máris egészséges lett.

Sötét baj gyógyszere az ismeret.

Az értelem nem talál lényeget.

Ahogyan túl magasztos az eszmény,

Semhogy cselekvéssel elérhetném.

 

Ismét Önök elé tárul minden századok beavatottjainak egy olyan valóságfogalma, amit az emberek soha nem tudtak megérteni: ez pedig a dialektikus jellegű cselekvés megtagadása. A megvilágosultak a természetemberétől teljesen különböző cselekvésben nyilvánultak meg, és új eszményiséget, teljesen más emberbarátságot ismertek. A világosságban állók egyedül az új valóságélet élő, lüktető megnyilvánulását ismerték, ami viszont a földi ember számára határtalan ürességnek, kilátástalan semminek tűnik:

A sokaság elzárkózik.

Ez egy látván vakon járás, mely bölcsőtől a sírig vezet. Sorsuk átok, semmint áldás.

Aki a XXI. században él, az mind tudatában van az élet átkára vonatkozó tapasztalatnak. Sajnos, minél inkább átokká válik az élet, annál inkább ragaszkodik hozzá az ember, és annál inkább ki akarja kényszeríteni a kívánt áldást – természetesen minden eredmény nélkül. Az áldás tovatűnik, mint sötét hajó az éjszakában, mert nem ismerik fel az Egyetemes Tan lényegét, és ezért nem következhet be a helyes cselekvés sem. Ezért mondta a bölcs kétezer-ötszáz évvel ezelőtt:

Tanom értelme egyszerű,

s szigorúan ettől függ cselekvésem.

Csak az emberek magyarázzák sokféleképpen.

Így – mint a gombolyag közepe –

nem látható a sok tekervényben.

 

Nem úgy van-e, hogy sokan a látszatbölcsesség és -foglalatosság gombolyagába rejtik az egyetlen egyszerű igazságot, az igaz élet kulcsát? Lao-ce azonban azt mondja:

Nem csapnak be lidércfények,

mert tudom a labirintusban az utat.

Kezemben tartom, mi középre visz:

a fonalat.

Céltalan viszályra nyugodtan nézek,

a hencegő világban szerepet nem kérek,

a kérkedők ezért semminek néznek.

Mind csak a sokság kis része után kutat.

Ha enyém a mindenség

kívánnom mi marad?

 

Látják, erről van szó: a mindenség elnyeréséről. A nyugati ember fülének így ez talán kissé különösen cseng, de ez ugyanazt jelenti, mint a keresztény megszenteltetés, ami a Krisztusban megszentelt szellem mágikus erejében jut kifejezésre. A mindenséget elnyerni azt jelenti, hogy az ember újra egész-ségessé vagy szentté válik. A német nyelvben a „heilig” (szent) szó a „heil werden” (meggyógyul) fogalmából vezethető le. Az Egyetemes Tan bebizonyítja a tanulónak, hogy mikrokozmosza már nem egészséges, hanem nagyon is sérült állapotban van. E megcsonkulás miatt a temérdeknek csak egy kis részecskéjére törekszik, ezért számára az átok nem válhat áldássá, így csak egyre mélyebben dolgozza bele magát az anyagba.

Ha a tanuló felhagy e haszontalan tevékenységgel, és áthatja őt az a tény, hogy dialektikus lénye semmilyen magasabb elvárásra nem ad alapot, akkor sebezhetetlen szellemi fegyverzetet ölt magára. Akkor már járhatja az utat, az ösvényt, és elérheti Tao-t, mert meghalt benne az egó őrülete. A mikrokozmoszt akkor visszavezetik eredeti állapotába, és részesül a mindenségben.

Ezért a modern Rózsakereszt üzenete ugyanaz, mint minden eddigi, ködbe veszett korszak üzenete, és mint Lao-ce kétezer-ötszáz esztendős üzenete is. Ez az üzenet a beteljesülés eléréséig szüntelenül hangzik. E hívás addig szól, míg csak a kereső az utat maga előtt nem látja, és így nem szól az egyetemes bölcsekhez:

A ti nagy, bölcs példátok szerint akarok élni,

s tudni, hogy benne foglaltatom az isteni teremtéstervben.

 

A kereső akkor ismeri fel az ösvényt, akkor látja meg Tao-t, midőn Lao-ce-vel mondva megéli, hogy: „a dialektikus egoban fájdalmat szenvedek”. Önvalójában ekkor felsejlik, hogy senki és semmi nem tudja őt megszabadítani e fájdalomtól, s nincs aki kioltsa e tűzvészt, míg saját maga búcsút nem mond énlényének. A zarándok ekkor a mindenségtudat nagy lámpását látja majd világlani, és e ragyogó, isteni fényben fürdik, amely konszolamentumként emeli őt ki szenvedései éjszakájából.

 

 

Ha Tao kimondható volna, akkor nem lenne az örök Tao.

Ha a Név megnevezhető volna, nem lenne az örök Név.

 

Nem-létként utalhat a mindenség-megnyilvánulás alapjára.

Mint lét ez minden dolog anyja.

 

Ezért ha a szív folytonosan nincs, azaz minden földi irányulástól és vágyakozástól mentes,

Tao spirituális lényegének misztériuma láthatóvá válik.

 

Amennyiben a szív folyamatosan vágyakkal és földi irányulásokkal van eltöltve,

csak korlátozott, véges formák láthatók.

 

Mindkettő, a lét és a nem-lét is, ugyanabból a forrásból fakad,

 azonban céljaikat és hatásaikat tekintve különbözőek.

 

Mindkettő misztériummal telített, és ez a misztérium az élet kapuja.

 

Tao Te King 1. fejezet

 

1.
Lét és nem-lét

 

A Tao Te King-et joggal nevezhetnénk a kínai Bibliának. A szerző ugyanazokkal a jegyekkel bír, mint az emberiség minden nagy tanítója. Sok legendát mesélnek Lao-ce-ről, mivel azonban ezeknek nincs történelmi alapja, nem akarjuk elismételni őket.

Lao-ce egész élete ködlepelbe burkolódzik. Egyesek azt is tagadják, hogy egyáltalán élt, mások ugyanezt hevesen bizonygatják. Ugyanaz tehát a helyzet, mint Buddha, Jézus és Hermész Triszmegisztosz esetében. Felesleges azonban itt hosszasabban elidőznünk, elegendő csupán Angelus Silesius kijelentésére utalnunk: „Születhet Krisztus ezerszer Betlehemben, mégis elvesznél, ha benned nem.”

A lényeg az, hogy a Tao Te King a birtokunkban van, s az Egyetemes Szerzet és az Egyetemes Tan jegyeit hordozza magán, melyet kimondhatatlan szeretettel tár az emberiség elé. E szeretetsugár megnyilvánítója nem kívánt előtérbe lépni. A személytelenség ködébe vész, jött, majd elment, mert birodalma nem ebből a világból való.

Az Ige Krisztus előtt 600 évvel alászállt Kínában, s aztán az Ige hordozója elvonult „a határokon túlra”, nevezetesen a dialektika határán túlra, vissza az örök hazába.

E szent iratot feltehetően csak kis mértékben, vagy egyáltalán nem csonkították meg. Ennek az az oka, hogy a kínai nyelven íródott Tao Te King-et csak kevesen tudták megérteni. Nagyon tömören és lefátyolozottan írták meg, s csupán 81 strófából vagy aforizmából áll. Ezek az aforizmák két részre oszlanak, a Tao-ra és a Te-re. Tao-t a „megszabadulás ösvényének”, az útnak mondhatnánk, Te-ben pedig „a megszabadító ösvény eredményére”, hasznára és következményére tekinthetünk. A hozzáfűzött King arra utal, hogy Tao és Te együttesen a megszabadulás módszerét is tartalmazza.

Nem kívánjuk a Tao Te King szó szerinti fordítását adni, hiszen nem vagyunk sinológusok; mindössze körülírással szolgálunk. Egyébként meg kell mondanunk, hogy a sinológusok egymás között sincsenek egy véleményen, és sem a címnek, sem a szövegnek nem létezik két egybehangzó fordítása. Nagyjából Henri Boréi szövegét (1897) követjük, mert okunk van rá, hogy az ő fordítását tartsuk a legmegbízhatóbbnak.

A Tao Te King-et Európában nem is olyan régóta, legfeljebb 150 éve ismerik. Első fordítása 1823-ban jelent meg Franciaországban, s azt követően sok könyvet írtak róla. Hogy most mi is foglalkozni kívánunk a Tao Te King-gel, annak oka az, hogy keleten egy új, hatalmas taoista szerzet van kibontakozóban. Ez az iskola a miénkkel azonos jegyeket mutat, és azonos célokkal rendelkezik. Ez a szerzet is 1951 decemberében szentelte fel templomát, és akárcsak mi, elfoglalta helyét a Hetek Láncában. Kézenfekvő, hogy nem túl hosszú idő alatt ez az egész hétszeres Szerzetmozgalom egymásba fog nőni. Kelet és nyugat, észak és dél találkoznak majd Isten újonnan ébredt gyermekeiben, akiknek külső jegyeiken túl belső nyelvezetükben is fel kell ismerniük egymást. Ezért kell Önöknek minden más bölcsességtannal együtt a Tao-t is ismerniük és megvizsgálniuk, hogy ezek szintéziséből éljenek, beszéljenek és cselekedjenek, s faji és nemzeti jellegüktől ily módon megszabadulva ezáltal valóban Isten egyetemes népének világpolgáraivá váljanak.

Mindezek megbeszélése többek között arra szolgál, hogy előkészítse Önöket a Föld minden részéről gyülekezők találkozására. Egy feladat betöltéséről van szó, melyre szívből meghívjuk Önöket. Csatlakozzanak hozzánk, hogy ezt a feladatot jó véghez vihessük!

Említettük, hogy Tao-t nagyon kevesen értették és értik meg. A Tao Te King tartalmáról is a legnyilvánvalóbb értelmetlenségeket terjesztették. Ezek után azokhoz csatlakozzunk-e, akik érteni vélik, s egyfajta magabiztossággal mondják: „majd mi elmagyarázzuk, hogy mi ennek a mélyebb értelme”? Nem. Mi a legnagyobb alázattal szeretnénk fáradozni ezen, miközben a kínai Biblia utolsó mondására gondolunk: aki Tao-t ismeri, az nem tanult; aki tanult, az nem ismeri Tao-t (81. vers). Ha a lélek fogékony az új életre, akkor ezt kétségtelenül megértjük!

Következzék hát még egyszer az első szakasz:

Ha Tao elmondható volna, akkor nem lenne az örök Tao.

Ha a Név megnevezhető volna, nem lenne az örök Név.

Nem-létként utalhat a mindenség-megnyilvánulás alapjára.

Mint lét ez minden dolog anyja.

Ezért ha a szív folytonosan nincs, azaz minden földi irányulástól és vágyakozástól mentes, Tao szellemi lényegének misztériuma láthatóvá válik.

Amennyiben a szív folyamatosan van, vágyakkal és földi irányulásokkal eltöltve, csak korlátozott, véges formákat láthatunk.

Mindkettő, a lét és a nem-lét is, ugyanabból a forrásból fakad, azonban céljaikat és hatásaikat tekintve különbözőek.

Mindkettő misztériummal telített, és ez a misztérium az élet kapuja.

 

A Tao Te King első szakasza az Egyetemes Tan alapvonásait mutatja. Ez a tan minden időkben ugyanaz. Minden dolgok ősalapját Lao-ce Tao-nak nevezi. Ezt a szót egyszerűen lefordíthatjuk a mi „Isten” szavunkkal is, vagy Jánoshoz hasonlóan mondhatjuk „Igének” is: Kezdetben volt az Ige, melyhez mindennek vissza kell térnie; tehát ez egy folyam, egy ösvény – maga az út.

Ezt az Igét, a Tao-t nem lehet kimondani, halandó ezt körül sem írhatja tökéletesen, legfeljebb közelítőleg utalhat rá több-kevesebb szóval. „Istent soha senki nem látta” — mondja János, éppúgy mint Lao-ce. Ha intellektuális és filozófiai értelemben tökéletesen ki lehetne mondani Tao-t, akkor nem lenne az örök Tao. Csak a dialektikus határokon belül fekvő dolgokat lehet kimondani. Már e megállapítás is közvetlenül és nyomatékosan mutatja a földi ember, a dialektikusan behatárolt ember lényét. Istent soha senki nem látta. Egyetlen halandó sem láthatja Őt, csak a Fiú, aki az Atya szívében van, az képes Őt megmagyarázni, azaz saját magából kinyilatkoztatni.

Ki ez a Fiú? Történelmi alak, és egyidejűleg időszerű, élő valóság. E Fiú embrionálisan az ősatom, amely sokaknál megnyilatkozott a múltban és az élő jelenben is. Mindig a Fiú az, aki fel tudja ébreszteni az ősatomot, a rózsát, az isteni magot. Az ilyen ember találkozni fog Istennel, tehát közeledik a Gnózishoz, ahogy a Gnózis, Tao is közeledik őhozzá.

A Szellemi Iskola tanulóiként Önök ismerik ennek az üdvmisztériumnak a kulcsát. 2500 évvel ezelőtt Lao-ce átadta azt az emberiségnek. Ha a szív folyamatosan nincs, vagyis minden földi irányulástól és vágytól mentes, akkor pillanthatja meg az ember Tao szellemi lényegét.

Nem mondta e már sokszor a Szellemi Iskola: aki szívszentélyét megnyitja az új élet sugárereje előtt, azt eltalálja a szellemi lényeg? A szívnek a nem-lét állapotában kell lennie. Ha a szív a létben áll, akkor a szokványos természet ezer meg egy gondjával, vágyakozásával és foglalatosságával telik el. Ahogyan a fejet folyamatosan gondolatok hajtják, úgy töltik el a szívet az érzelmek és vágyak.

Gondolkodás, akarás, érzés és vágyódás a földi fényháromszög egy-egy oldalát képezik. És ki állíthatja, hogy ebben a vonatkozásban elérte a teljes csendet, a nem-lét és a nem-cselekvés* állapotát? A dialektikus mozgalmasság, a tudattevékenység e síkján való sürgölődés és folytonos foglalatoskodás mind az ősatom tevékenysége ellen dolgozik. Csakis a nem-cselekvés csendje, a dialektikától való elzárkózás tör utat az élet sivatagán át. A csend a Tao szellemi lényegének az előfutára, ahogyan János is Jézus előtt jár. E csend ébreszti fel az ősatomot eonok óta tartó álmából.

Mi végre? – kérdezhetjük. Nos, a cél nem más, mint az új, az eredeti élet. Az ösvény a nem-léthez és a léthez vezet, válaszolja Lao-ce. A nem-lét a mindenség-megnyilvánulás alapja; a lét minden dolgok szülőanyja. A nem-lét nem azt jelenti, hogy egy dolog nem áll fenn, vagy nincs, hanem az eredeti állapotra, az eredeti, halhatatlan dicsőségre utal. Egy új létről van szó Isten mozdíthatatlan birodalmának eredeti állapotában. A „lét”, ahogy mi ismerjük, a halál, a szenvedés és a könnyek árja. Ilyen lét nem jöhet Tao-ból. Ezért van egy eredeti „lét”, mely mint az igaz nem-lét az Abszolút egyazon forrásából száll fel.

Ez az üzenet, melyet Lao-ce néhány évezreddel ezelőtt adott át az emberiségnek, a mi fülünknek is nagyon ismerősen cseng, mert ma is hirdetik. Tao-ból, a Gnózisból ered egy forrás, és ebből a forrásból fakad a „nem-lét” és a „lét” mint örök, ellenállhatatlan erő, melyben a mozdulatlan birodalom sziklaként áll. Az elcsendesült szív pedig megtapasztalja Tao szellemi lényegének rezgését. Ezért a szív az élet kapujának misztériuma.

 

 

*E szavak kötőjeles írása jelzi, hogy itt árnyaltabb megkülönböztetésről van szó; a nem-cselekvés pl. nem valami teljes tétlenségre utal. (A lektor megj.)

 

 

Mivel mindenki a mennybolt alatt azt állítja, hogy a szép szép, világra jön a rút.

Mindenki úgy véli, olyan jól tudja, hogy a jó az jó, hogy a rossz napfényre kerül.

Lét és nem-lét kölcsönösen szülik egymást.

Fáradságos és kényelmes egymást teremtik.

Hosszú és rövid váltakozva idézik elő a formában lévő különbségeket.

Magas és alacsony együtt hozzák létre kölcsönös egyenlőtlenségüket.

A hang és a szó váltakozva harmonizálnak egymással. Előbb és utóbb egymást követi.

Ezért a bölcs a nem-cselekvéshez tartja magát; a tant szavak nélkül gyakorolja.

Ha a mű elvégeztetett, nem ragaszkodik hozzá, és éppen azért, mert nem ragaszkodik hozzá, az nem hagyja el őt.

Tao Te King 2. fejezet

 

2.
Wu-Wei

 

A következőkben az imént idézett szavakra helyezzük a hangsúlyt: Ezért a bölcs a nem-cselekvéshez tartja magát; a tant szavak nélkül gyakorolja.

Az ősrégi kínai könyv második fejezetében – az elsőnek az alappillérein – folytatja a dialektikus természetrend lényegének feltárását. Megmutatkozik, hogy a dialektikus természetrend összes lénye maga tartja fenn ezt az életterületet, mivel mindenben az ellentétek törvényének engedelmeskednek, s táplálják azt. Lao-ce rámutat, hogy e természetrendben minden csupán őrület és káprázat, vagyis a lényegivel, az abszolúttal, az istenivel összehasonlítva valótlannak bizonyul. Bizonyos értelemben a dialektika félreismerhetetlen valóság, de egyetlen tekintetben sem egyezik meg az abszolúttal, az eredetivel, még csak össze sem hasonlítható vele.

Lao-ce megmutatja, hogy értelmetlen e múlandóságba kapaszkodnunk, mert e világon minden alá van vetve az ellentétek törvényének, tehát a változásnak. Az ember mégis megkísérli, hogy az alapvetően valótlanból minden törvényszerűség dacára valami valódit alkosson, jóllehet újra meg újra megtapasztalja, hogy minden a saját ellentétére vált.

Mindenkinek van valamilyen véleménye a szépségről. Ám a szépségről kapott benyomásaink és felállított szabványaink nagyon is különböznek. Nem csupán az időnek, a népnek, a fajnak, a szokásoknak, a hagyománynak, a nevelésnek és a kultúrának vannak alávetve, hanem ezenkívül nagyon személyesek is. Szépségeszményeinket sokrétűen befolyásolják a különböző vezető személyiségek is, vagy azok, akiket annak tartunk, pl. tanárok, szülők vagy művészek. Heves viták forrása, hogy az egyik szépnek találja azt, amit a másik elutasít. Mégsem tudja senki, hogy mi az, ami valóban szép.

Így lehetséges, hogy életük során Önök bizonyos dolgokhoz ragaszkodnak, mert nagyon szépnek találják, s ezért nap mint nap dédelgetik őket, pusztán azért, mert érzelmük erre sarkallja Önöket. Kétségbe esnének vagy legalábbis nagyon megrökönyödnének, ha valaki — akár teljesen jóhiszeműen — azt mondaná: „Ezt én egyáltalán nem találom szépnek. Hogyan is láthatja Ön ezt szépnek!” Talán lelkük mélyéig megsértődnének. Hogy miért? Mert ösztönösen érzik, hogy e dialektikus természetben a szépség valójában látszat. Nem ismerik a valódi szépséget, mellyel összevethetnék szépségérzeteiket.

Hajlanak rá, hogy szépnek találják a természetet, például egy környékbeli erdőt. A közelebbi vizsgálódás azonban túlzás nélkül megmutatja, hogy a dolog sok kívánnivalót hagy maga után. Egy táj láttán talán lelkesedve kiáltanak fel: „Ó, milyen szép is!” De menjenek csak kissé közelebb, és szemlélődjenek tárgyilagosan a legcsekélyebb túlzás nélkül, akkor egészen biztosan napvilágra kerül a rossz is, ráadásul néha oly kiábrándítóan, hogy Önök csalódottan fordulnak el. A hegyekben vándorolva olykor gyönyörűen formált, bámulatos, színpompás völgyet látunk. Edgar Allan Poe ábrázolja ezt egyik művében az ő sajátosan beható módján. Amikor azonban a látogatók leereszkednek a völgybe, és elérik a falut, akkor a szó szoros értelmében minden egyebet látnak, csak éppen szépséget és harmóniát nem. Akkor el kell fogadniuk a rútság kemény valóságát.

Az ember kimondhatatlanul szűkölködik a szépségben, a valódi szépségben, ezért szereti a látszatot. És mert oly boldogtalan, egyszerűen agyonhazudja a rútságot. Ez azonban nem nagyon sikerül, hiszen aki az életét látszatra és valótlanságra alapozza, ezzel nagyon erős ellentétes hatást hív fel. Amikor felfedezi, hogy egy helyzettel – melyet az imént még fennhangon és meggyőződéssel szépnek nevezett — valami nincs rendjén, akkor ezt a felismerést először nem hajlandó elfogadni. Azonban a felismerésen túlhaladva egyre inkább legyűri őt a rútság valósága. Ez elmerülést jelent a látszatban és megromlást a látszat által. A szép káprázata és a jó tüneménye együttesen felszínre hozza a rútságot.

Most talán közbevetik: „Ha természetvilágunkban a szép és a jó pusztán látszat, akkor hát ugyanazt kell mondanunk a rosszról és a rútról is. Csúf és rossz akkor szintén látszat. S így, ugyanezen törvény szerint, jogosan még tovább mehetnénk, és a rútat szépnek, a rosszat pedig jónak nevezhetnénk.” Ez azonban tévedés, teljesen elhibázott nézőpont! Jóllehet az ember megkísérli alkalmazni ezt a világban, ahol különböző csoportok tagadják a rútat, a tökéletlent, a betegséget és a fájdalmat. Azt mondják: „Ez az egész bolondság és rútság nem igaz. Ha elég komolyan tagadjuk létüket, akkor minden az ellentétébe fordul át, és jobbá válik.” Mindezek ellenére e módszer hívei is megbetegszenek, s ha eljön az ideje, kivétel nélkül bele is halnak betegségükbe.

Ha megkíséreljük, hogy az életben letagadjuk a rútat, az nagyon kellemetlen következményekkel jár. Talán nem egyenrangú a szép és a rút, a jó és a rossz? Nos, ha azt mondjuk: a szép csak látszat, akkor ebből nem szabad arra következtetni, hogy a rút is látszat. Hiszen épp a rút a bizonyíték arra, hogy a szép valójában látszat. Ha ragaszkodnak a látszathoz, akkor a rútság be fogja bizonyítani Önöknek, hogy látszatuk illúzió. A rútság annak bizonyítéka, hogy a szép nem szép, mint ahogy a rossz annak bizonyítéka, hogy a jó nem jó. Tehát e természet szépsége és jósága hazugság; a rút és a rossz bizonyítják ezt. Ezért mondhatjuk, hogy e természetrendben a rút és a rossz lényegiek, hogy a rút és a rossz ezzel a természetrenddel egylényegű. E világrend lényege egyetlen hamuszürke nyomorúság. E véleményben talán még nem egyek velünk, talán még nincsenek ennek tudatában, ám ha továbbmennek életük ösvényén, akkor ezt egyszer belülről felismerik.

E természet szépsége és jósága hazugság. Ha nem így volna, akkor a szépnek szépet, a jónak jót kellene szülnie. Lehetségesnek tartják-e, hogy ha valami igazán jót birtokolnának, az rúttá, rosszá változzon? Ez kizárt dolog! Az Önök által oly nagy becsben tartott szépség káprázat, és ezért tűnik fel a rút.

Azonban van itt még egy kérdés, amit fel lehetne tenni: „Ha most a rútat és a rosszat megtámadjuk e világon, nem változtathatnánk-e jóra? Nem emelhetnénk-e fel e társadalmat, a világot, e világrendet a világosságba?”

Ismeretes, hogy az emberiség már számtalanszor megkísérelte ezt, és sokan még mindig próbálkoznak vele. De azt is tudják, hogy a századok során kifejtett megannyi fáradozás milyen tökéletesen negatív eredményt szült. Ha valóban akarják a megoldást, akkor először is a látszat nézeteit kell feladniuk. Ezzel a megfogalmazással talán nagyon is tudnak azonosulni, s ezért rögtön rávágják: „Természetesen, ez a megoldás. Az ember e világon mindig megkísérli, hogy a rútat és a rosszat, természetrendünk lényegi nézeteit a látszat köpönyegébe rejtse. Le hát a látszattal!” Viszont ha ezt megvalósítják, ha megszokott életükben minden látszatot semlegesítenek, akkor mi marad hátra? Hát bizonyára semmi más, mint a rútság, a magány, az elhagyatottság, a szürke, monoton rútság! Nézzenek körül, hogyan vetik el a világon mindenütt a látszatot. És ami előtűnik, az egyetlen nagy iszonyat, elembertelenedés és elállatiasodás!

Már itt, ezen a ponton sarokba szorítja Lao-ce az embert. Sokan küzdenek a látszat ellen az életben. Változatlanul visszamarad nekik a rút, a kimondhatatlanul rút. Ha most Önök, mint őszintén keresők szintúgy ebben a sarokban találják magukat, melybe az ősi kínai irat immár beszorította Önöket, s ha minden látszaton és külsőségen át felismerik és megélik e természetrend szürke nyomorát és kilátástalanságát, akkor végül csak egyetlen megoldás létezik: eloldozzák magukat e dualisztikus természetrendtől, elfordulnak a látszat eme világától, hogy a transzfigurisztikus forradalom ösvényére térjenek. Ez a visszatérés az Atya házába. Akkor felismerik magukban az elveszett fiút, aki itt a disznókkal együtt a disznók vályújából eszik. Akkor már csak ez a megoldás létezik: kiemelkedni a látszat-életből, hogy életmegújító tettben mondhassák: „Visszatérek az Atyához, az Atya házába, az eredeti hazába”.

E forradalomnak természetesen kell, hogy legyen egy kezdete, egy kezdő módszere. És ezt szeretnénk Önöknek most leírni Lao- ce szövege alapján. Lao-ce ezt a nem-cselekvés módszerének, Wu-Wei-nek nevezi. E módszert az elmúlt években már megbeszéltük iskolánkban. Ám felfedeztük, hogy a tanulók többsége akkoriban semmit sem értett meg belőle. Természetesen lehetséges értelmi körülírást nyújtani róla. De mi hasznuk Önöknek ebből? Van ebben valami megszabadító? Újfent azért akarunk fáradozni, hogy a nemcselekvés tanát valóban átfogjuk, és a lelkükben lehorgonyozzuk. Meg akarjuk kísérelni, hogy a Wu-Wei tanát elmélyítsük Önökben. A bölcs léleknek ugyanis a nem-cselekvéshez kell tartania magát.

Ábrázoljuk ezt így: épp csak kezdő tanulóként belépnek az Arany Rózsakereszt Iskolájába. Nagy lelkesedés — hogyan is lehetne ez másként —, nagy öröm és határozott szándékok töltik el Önöket. Lelkesedésükből fakadó nagy lendülettel rávetik magukat a tanra és az életre, amit az Iskola akar Önöknek megnyilatkoztatni. Ez a viselkedés azonban, ez a szikrázó lelkesedés és az általa keltett lendület, melyet csaknem kivétel nélkül minden tanulónál megállapíthatunk, nem felel meg a nem-cselekvés megszabadító követelményének, mivel Önök, eme tipikus dialektikus bevetéssel felhívják és hatályra emelik az ellentétek törvényét! Az iskolát szépnek, jónak találják. Arany ragyogással veszik körül. Ám a dialektika világában a szép és a jó változatlanul a rútat és a rosszat szüli, és a szép látszatnak, valótlannak bizonyul.

Megkérdezzük Önöket, régebbi tanulókat, akik talán már évek óta az Iskolában vannak: nem voltak-e olyan pillanataik, amikor az egész szépség egyhangúsággá és rútsággá vált Önök számára, s leverten mondták: „Már oly sok éve minden tőlem telhetőt megteszek, és mi került eddig a kezembe?” Ekkor Önöket ismét visszavetették a kiindulási pontra, a magányba, a rútságba és hamuszürkeségbe. Ilyenkor pedig gyakran felmerül a gondolat, hogy talán az Iskolával sincs valami rendben. Ez azonban hibás válasz! Mert mint ahogy próbáltuk megmagyarázni, az ellentétek törvénye az, ami által a szép rúttá változik.

Így megmutatkozik, hogy lelkesedő magatartásuk, a műben vetett lendületes bukfenceik az isteni valóság szempontjából valótlanok voltak. Lelkesedésük bizonyos értelemben pusztán dialektikus válasz volt, természet-énjük reagálása. Ezért örömük egy adott pillanatban csakis csalódottságot, csömört, magányt és lankadást szül. Akkor belépnek egy szokásformába, egy dermedtségbe, és általában egy ismételt impulzusra van szükségük ahhoz, hogy újra lelkesültek és boldogok legyenek, gyakorta egyazon eredménnyel.

Így tehát egyfajta lelki feszültség keletkezik, melyben feldobottság és letörtség váltja egymást. Ha elgondolkodnak ezen, akkor talán megdöbbennek, és azt kérdezik maguktól: „Nem szabad hát örülnöm és lelkesednem, hogy megtaláltam a Szellemi Iskolát? Nem lehetek boldog és hálás azért, hogy magam előtt látom a megszabadulás ösvényét? Ha e kegyelem és a belőle fakadó öröm ilyen hanyatlást eredményez, hát akkor, az ég szerelmére, mit tegyek?” Senki nem akarja elvenni az örömüket, főleg az üdvösség szerzete nem. Mégis sürgősen azt kell tanácsolnunk, hogy az ilyen örömre adott lelki reakcióikat alapvető változásnak vessék alá. Egyszer el kell gondolkodniuk azon, hogy mit tesz egy boldog és hálás ember a világon, mégpedig nem is annyira akkor, amikor őt nézik, hanem amikor úgy érzi, hogy nem figyelik. Egy ilyen ember, lelkesedésében gyakran a legértelmetlenebb dolgokat fogja cselekedni. Mindent jónak és szépnek talál, és arra hajlik majd, hogy mindenkit a keblére öleljen. Megtörténhet az is, hogy hibás és intelligenciát nélkülöző hajlandósággal veti bele magát a megszabadító élet közepébe.

Amikor a Szent belép az életükbe, akkor jelen kell lennie annak, amit a Biblia „csendes örömnek”, a szavak nélküli tan megtapasztalásának nevez. A „nem-cselekvés” nem merül ki a dialektika magunk mögött hagyásában, mint ahogyan azt Önök talán gondolták. Nem merül ki a dialektikus élettől való eltávolodásban, a világszerűség felszámolásában, és abban sem, hogy felhagyunk a szokványos, egyhangú élettevékenységgel. Mindeme dolgok magától értetődnek, ha Önök valóban tanulók. Ha Önök felismerték a rútat, a rosszat, a dialektika látszatát, és legmélyebb lényében megvizsgálták a halál természetét, akkor búcsút mondanak neki! Lao-ce „nem-cselekvése” azt jelenti, hogy Önök Isten Mozdíthatatlan Birodalmának a dolgait, értékeit, erőit, s a lényegét énjükkel nem ragadják meg. „Ne-tedd”, mondják Önöknek. Ne nyúljanak hozzá! Ha a Mozdíthatatlan Birodalom dolgait megragadják a kezükkel, ha énjükkel rávetik magukat, akkor eltaszíttatnak.

„Test és vér nem örökölhetik a Birodalmat.” Az ember viszont természetösztönénél fogva birtokolni akar. Ez természetes jellege. A Mozdulatlan Birodalom dolgait azonban nem lehet kézzel megragadni. „Ne tedd!” Mivel természetállapotánál fogva senki nem képes birtokolni az Istenit, így minden arra irányuló tevékenység, hogy ezt mégis megkísérelje, mégis megélje, mégis birtokolja, balgaság, és minden bizonnyal csalódással végződik. Ez betegséghez, túltengésekhez, idegi zavarokhoz, a belső-elválasztás rendellenességeihez, és egészen bizonyosan beárnyékolódáshoz is vezet. Az új élet nem a természet-énbe, nem a természet-én számára és nem a természet-én által jön el. Ami az egó által jön, és az én számára lehetséges, az pl. miszticizmus és okkultizmus. A tükörszférában, a halottak birodalmában vannak területek, ahol különböző okkult szerzetek tartják fenn magukat. Ott összpontosulnak és teremtik meg a látszat egyfajta terét. Ezzel a térrel össze lehet kapcsolódni, ám akkor ez csupán az én felmenetele ebbe a látszatba, melyből aztán a maga idejében biztosan újra vissza kell zuhannia, mégpedig nagy mértékben károsodva.

Ha Önök most mindezt belátják, akkor ez olyan világos, hogy egy gyermek is megértheti, vagyis: az embernél, aki a haláltermészetből való megváltásra vágyakozik, az énnek a nem-cselekvésben kell állnia, és semmilyen tekintetben sem szabad megkísérelnie, hogy az új élethez, az Egyetemes Szerzethez, valamint bármi ezzel összefüggő dologhoz hozzányúljon. Ezt Önöknek nem szabad. Tehát ne meditáljanak, ne összpontosítsanak rá, s mindenekelőtt ne képzelegjenek. A teljes nem-cselekvés a követelmény!

A nem-cselekvés módszere a csendes, nyugodt öröm; valamint ebben a csendes, nyugodt örömben történő továbbhaladás a teljes önátadásig az Önökben rejlő birodalomnak, az ősatomnak. Ez azt jelenti, hogy az ember a nem-cselekvéshez tartja magát, azaz megtapasztalja a szavak nélküli tant. „Nem énnekem, hanem Őneki, a Másiknak kell növekednie, aki több nálam. És nekem alá kell hanyatlanom; bele kell merülnöm ebbe a Másikba, a Másik lényben, aki az ősatomban rejlik.”

Amikor a Szellemi Iskolában egy munkás megbízást kap, akkor kezd bele a dolgok legnehezebbjébe. Akkor egy ösvényre tér, mely keskeny, mint a borotva éle. Egy munkatárs ugyanis nem töltheti be feladatát én-lényként. Ha ezt mégis megkísérli, akkor meteorként zuhan alá. Zuhanását nem mások idézik elő. Nem taszítják ki az iskolából, ahogyan időnként gondolják, hanem ő rekeszti ki saját magát. A munkás számára a szolgálat betöltésének csupán egyetlen lehetősége van: a nem-cselekvés útja. Ez egy csendes öröm és a feladat megőrzése a szívben a legfinomabb szerénységgel, tökéletes odaadással az ősatom misztériuma számára. Mert az ősatom templomából kell kivitelezni a művet, ahogyan a nagyok az Egyetemes Tant hozták és hozzák, majd eltűnnek a ködben. Ezért a tanuló, aki a művet saját lényében és mások szolgálatára véghez viszi, nem ragaszkodik a műhöz, nem fűződik hozzá énjével. Az én semmiképpen sem érvényesíti magát. Aki a munkában előtérbe tolakszik, aki a munkát énjével akarja elvégezni, az bizonyságot tesz a lehető legrosszabb énközpontúságról. Ez a Jézus Krisztussal való visszaélés, hogy saját maga jusson fel a falra, vagy azon át. Érthető hát, hogy a kegyelem ekkor elhagyja, a kegyelemnek menekülnie kell az ilyen embertől.

Ezért a bölcs a nem-cselekvést teszi feladatává, s megtapasztalja a szavak nélküli tant.

És éppen ez a nagy titok, az üdvtitok: éppen azért, mert nem ragaszkodik hozzá, az nem hagyja el őt. Ha valaki csendes szemlélőként önátadásban járja az utat, akkor felfedezi, hogy az új élet besugározza, jóllehet legmélyebb lényében minden másodpercben távolságot tart tőle. Nem belőle van, az új élet a másikból van. A saját dialektikus önvaló azonban teljesen beleolvad abba.

Ez hát a nem-cselekvés tana. Ez az út, az ösvény. Ez Tao.

 

 

Ne tulajdoníts nagy jelentőséget a rangoknak, akkor a nép nem fog lázadozni.

Ne értékeld nagyra a fáradságosan megszerezhető javakat, akkor a nép nem fog lopni.

Ne tekints a kívánatos dolgokra, akkor a nép szíve nem fog összezavarodni.

Ezért a bölcs úgy uralkodik, hogy a szíveket megtisztítja a vágyaktól, elegendő élelemről gondoskodik, mérsékli a rossz hajlamokat és erősíti a csontvázat.

Folyamatosan gondoskodik arról, hogy a nép semmit se tudjon, és ne legyenek vágyai.

Ha ezt nem sikerül teljesen elérnie, akkor gondoskodik arról, hogy akik mégis tudnak, ne merjenek cselekedni.

A Wu-Wei-ben áll, és semmi sincs, amiben ne uralkodna jól.

Tao Te King 3. fejezet

 

3.
Ne tulajdoníts nagy jelentőséget a rangoknak

 

A Tao Te King 3. szakaszának olvasása közben bizonyára észrevették, hogy ez egy különösen szociális vonatkozású szakasz. A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a 3. szakasz tartalma nekünk, XXI. századi embereknek már teljesen idejétmúlt. A modern szociálpolitikai tudományok embere vállvonogatva és fejcsóválva mondhatná: „Felőlem akár vissza is tehetik a Tao Te Kinget a könyvespolcra: tartalma elavult, és a mai ember szemszögéből nézve nagyon régimódi.”

Mi azonban nem követjük ezt a tanácsot. Közelebbről megvizsgálva a szakasz lényegét, látható, hogy ez a rész valójában a kormányzókhoz szól, az uralkodók azon osztályához, melyet mai modern időnkben már nem ismerünk. Ezeknek az elöljáróknak ugyanis az új életből kellett lenniük, és az új életben kellett állniuk. Itt egy olyan kormányzási rendszert ajánlanak, amelyet századunkban már lehetetlen volna alkalmazni. Az emberek ezt nem akarnák, használni is képtelenek volnának, sőt a nép is fellázadna ellene.

Olyan kormányzásról, olyan szociálpolitikai magatartásról van itt szó, amely akkor volt honos, amikor Kínát még a „mennyei birodalomnak” nevezhették. Véleményünk szerint ezt a rendszert utoljára (s egyben kísérletképpen) az ókori Egyiptomban alkalmazta a titokzatos Echnaton fáraó (Kr.e. XIV. sz.).

Echnaton birodalma azonban csak rövid ideig állt fenn, mivel a romlott papság cselszövései megsemmisítették. Bármennyire is időszerű maradt a Tao Te King eme szociálpolitikai szakasza, a gyakorlatban immár mégis alkalmazhatatlan, s korunkban legfeljebb szülők használhatják a gyermeknevelésben. Ennek ellenére mégis részletesen szeretnénk elemezni a 3. szakaszt, mivel világos képet ad és gazdag ismeretet közvetít az emberi élethullám történelem előtti időszakáról. Ez az időszak a múltba, 2500 évnél is jóval messzebbre tehető, tehát a Tao Te King feltételezett keletkezésénél is korábbra. Ez is csak azt bizonyítja, hogy a Tao Te King sok ezer éves.

Hadd térjünk most vissza az utolsó korszak, az árja-időszak kezdetéhez, melyben a bukott emberiség maradékait újra dialektikus megnyilvánulásként megjelentették. Ezt a maradékot azok csoportja képezte, akiket az előző időszakban nem menthettek meg, vagyis nem vezethettek vissza az eredeti életbe.

Jóllehet lemaradozókról volt szó, valaha ők is Isten gyermekei voltak. Ezért ezt a maradékot a haláltermészetben kibontakozó új lét hajnalán az Egyetemes Szerzet a legnagyobb gondoskodással vette körül, hogy egy esetleges visszatérés feltételeit mindannyiuk számára megteremtse. Ezekben az időkben az Egyetemes Szerzet sok küldötte, sok megváltott vegyült el az új korszakot kezdő emberiség soraiban királyként, kormányzóként és papként. Mindeme tekintélyek egy magasztos, szolgáló szerzetet alkottak az utolsó maradék számára. E szerzet minden tagja nemzetközi kapcsolatban állt egymással, és egy egyetemesen összehangolt rendszer alkalmazásával kormányozták az újfent próbálkozó emberiséget, egy olyan szociálpolitikai módszer alapján, amelyről a Tao Te King 3. szakasza ad képet. Képzeljék bele magukat egyszer egy ilyen kormányzó szerepébe, miközben tudják, milyen nagy veszélyek rejlenek a látszatban és az ellentétek törvényében. Ha valaki a vízszintes síkon keresi a megszabadulást, és itt megtapasztalja a fogság valóságát vagy a továbbhaladás lehetőségét, tevékenységét azonban továbbra is a vízszintes síkon folytatja, akkor ezzel felgyorsítja az ellentétek mozgását, s egyre mélyebbre süllyed a megkristályosodásban és a halál mocsarában. Egyre inkább belegabalyodik az önfenntartás küzdelmébe. Képzeljék csak el, hogy egy csoportot bíznak a vezetésükre, egy olyan csoportot, amely éppen egy iszonyatos bukás utáni kozmikus éjszakából ébredt fel. Önök tudják róluk, hogy mindannyian birtokolják a rózsabimbót, miközben Önök saját tapasztalatukból ismerik a dialektika ámításait és hanyatlásait. Mit cselekednének?

Kétségtelenül megtennék az Önöktől telhetőt, igyekezvén elkerülni, hogy a kultúra dialektikus irányba terelődjön. A népet nagyon óvatosan az Önök által egyedül lehetségesnek tartott cél irányába vezetnék! Megkísérelnék őket elhatárolni az eonok archonjaitól és a haláltermészet befolyásaitól. Minden dologban, amit a népért tennének, az egyetlen elsődleges érdeket tartanák szem előtt: a visszatérést az Atya házába.

A nép azonban ebben nem ismeri fel érdekét, éppoly kevéssé, akár egy gyermek, aki újfent ebben a világban találja magát. A nép csak ennyit tud: „vagyok, élek”. Lelkiállapota ereje szerint kell élnie; így megelégszik önmagával.

Képzeljék el, hogy Önök ilyen emberek, és a Szellemi Iskolában az anyagtól elválasztva az oltalmunkra vannak bízva. Mit kellene akkor tennünk? Megkísérelnénk, hogy amennyire csak lehet, távol tartsuk Önöket a kozmoszban uralkodó dialektikus elsüllyedtségtől. Nem arra törekednénk, hogy butaságban tartsuk, hanem hogy tiszta rezgések körével megóvjuk Önöket a tudástól, mely a bukásra csábít. Megkísérelnénk továbbá, hogy még ebben az időszakban véghezvigyük az önmegszabadulás nagy művét a múlhatatlan rózsa szolgálatában. Mivel egy megnyilvánulási napnak lassan újra a végéhez közeledünk, lankadatlan a törekvés, hogy lehetőleg még sokan váljanak részesévé a harmadik mágneses térnek. Ezzel összefüggésben irányítsuk gondolatainkat ezen megnyilvánulási nap kezdetére, amikor is a Szerzet – nagyon eredményesen – addig ütötte a vasat, amíg meleg volt, és a kedvező körülmények közepette szintén arra törekedett, hogy a lehető legtöbb embernek segítsen! Tízezreknek voltak szolgálatára a megszabadulás ösvényén, Samballa Szerzetének misztérium-templomaiban.

A Tao Te King 3. szakasza az árja megnyilvánulás hajnalának királyai, papjai és kormányzói számára tartalmaz útmutatásokat.

Ne tulajdoníts nagy jelentőséget a rangoknak, akkor a nép nem fog lázadozni.

Dicsőség és tisztelet a cselekvés igazi dialektikus sarkantyúi. Többnyire nagyon egyszerű dolog valakinek a becsvágyára spekulálni. S hogy kultúránk már milyen mélyre süllyedt, azt megmutatja a becsvágy által elért eredmények díjazása, a rangok és rendek osztogatása. És micsoda harc tombol azok között, akik becsvágyból egyazon dolgokért küzdenek egymással! Erre a versengésre gazdasági módszereket hangolnak, és háborúk robbannak ki belőle. Ezért van az, hogy az eredeti népvezetőket nem foglalkoztatta a saját esetleges méltóságuk, a saját állapotuk. Gondoskodtak róla, hogy ne keletkezzen féltékenység. A méltóság, a valódi méltóság csak spirituális jellegű lehet, s az ahhoz vezető út mindenki előtt nyitva áll. A nehezen elérhető javaknak éppoly kevéssé tulajdonítottak értéket. Gondoljanak például a nemesfémekre. Tudjuk, hogy a régi népeknél nem volt aranyláz, már csak azért sem, mert aranyért (a napfémért) semmit sem lehetett kapni. A ritkaságot nem tették a gazdasági rendszer alapjává. Ezáltal elkerülték a lopást. Azokban az időkben a lopás ismeretlen volt. A Szerzet egyetlen tagja sem dédelgetett dialektikus, földi vágyakat, és a gyermeki állapotban lévő embert sem zavarták össze hamis példaképek. Ily módon a bölcsek vágytalanságban tartották az emberek szívét. Ugyanakkor gondoskodtak a test fenntartásához szükséges javak ésszerű elosztásáról. Igyekeztek mindenkinek figyelembe venni a hajlamait. Az esetlegesen fellépő anyagtalan erők befolyását semlegesítették, és a nép egészségéről így minden vonatkozásban gondoskodtak.

Ezek a népek nem ismerték a szegénységet és a betegséget. A templomokban ügyeltek rá, hogy az erőtér jó légkört sugározzon, így tartották a népet a dialektikus hanyatlás felőli tudatlanságban, amely lehetséges volt ugyan, de az azt kiváltó végzetes vágyakat idejekorán semlegesítették. Az ellenség nem tudta hol megvetni a lábát. Ily módon évezredeken át képesek voltak fenntartani egy dialektikus tekintetben eszményi életállapotot. Érthető tehát, hogy az a kisszámú, elszigetelt ember, akit ezekben az időkben megragadott a hanyatlás szelleme, semmilyen módon sem tudott hatást kifejteni az erőtérben. Samballa egész szerzete tehát a nemcselekvés napi gyakorlatában állt, annak minden áldásos következményével.

Ezek az idők azonban elmúltak. Az árja időszak pirkadatának nagy aratása után a dolgok visszazökkentek szokványos kerékvágásukba, s ez így megy egészen napjainkig. A Szerzet eközben állandóan hozzáidomul az adott helyzethez, így folytatván a megmentési művet egészen a mai óráig.

Fölöttébb hálásak lehetünk azért, hogy a nem-cselekvés módszere szemernyit sem veszített erejéből, ha alkalmazzuk. Ezt az egész szociális hangvételű szakaszt tudjuk az Arany Rózsakereszt Iskolájában is alkalmazni. Ha minden munkatárs ezen útmutatás szerint jár el, akkor a legkevesebb botladozással vezethetjük célhoz a tanulókat.

Szeretnénk nyomatékosan hangsúlyozni, hogy ez az ősrégi irat, az Egyetemes Tan eme tömör összefoglalása az ősidőkhöz hasonlóan még ma is gyakorlati kéznyújtást jelent a szent mű számára. Ezért ismételten határozott utalásokat teszünk a 3. szakasz utolsó soraira:

Folyamatosan gondoskodik arról, hogy a nép semmit se tudjon, és ne legyenek vágyai.

Ha ezt nem sikerül teljesen elérnie, akkor gondoskodik arról, hogy akik mégis tudnak, ne merjenek cselekedni.

A Wu-Wei-ben áll, és semmi sincs, amiben ne uralkodna jól.

Ezek az utasítások gyakorlatilag a következőkre utalnak. A Szellemi Iskola igazi tanulóit egy helyesen működő erőtér tartja össze és táplálja. Az erőtér megóvja tanulói állapotukat és annak fejleményeit. Az erőtér őrei pedig nem hagyják, hogy az igaz művet keresztező idegen befolyások behatoljanak az erőtérbe. Mindenkit, aki belülről kísérli meg megtámadni az erőteret — s ez újra és újra megesik —, azt következetesen eltávolítják. Így gondoskodnak arról, hogy azok akik még az erőtéren belül vannak és ügyködnének, azt nem merik és nem is tudják megtenni.

Most feltehetnék a kérdést: „Nem fordulhat-e elő, hogy ellenséges megnyilvánulásnak tekintsenek valamit, ami valójában nem az volt, vagy éppenséggel az erőtér érdekében állt? S nincsenek-e az erőtér vezetői és fenntartói túlzottan tekintélyelvű pozícióban?”

Íme a válasz: ha az erőtér őrzői a Wu-Wei-ben, a tökéletes nem-cselekvésben, a személytelen, testvéri szolgálatban állnak, akkor nem létezhet olyasmi, amit ne kormányoznának jól, akkor a helyzet nem dialektikusan fejlődik, hanem pozitívan, új-ezoterikusan.

Miben fog ez megmutatkozni? Nos, a tényekben, az eredményekben. Figyeljenek a tényekre, és tudni fogják.

 

 

Tao üres, sugárzásai és hatásai mégis kimeríthetetlenek.

Ó, milyen mély. Ez minden dolog ősatyja. Erejét gyengíti, bonyolultságát leegyszerűsíti, vakító ragyogását mérsékli, és az anyaghoz igazodik.

Ó, milyen nyugodt. Örökké létezik.

Nem tudom, kinek a gyermeke. Már a leghatalmasabb Isten előtt létezett.

Tao Te King 4. szakasz

4.
Tao üres

 

Mindazt, ami a 4. szakaszban elhangzik, vagy amit a Tao Te King egyáltalán tartalmaz, nem az átlagembernek szánták, hanem az ösvényen járó, valódi tanulónak. Ezek nem egy filozófiai rendszer szokványos eszmefuttatásai, hanem az ösvényre vonatkozó irányvonalak és törvények. Ezekben nemcsak néhány előírásról van szó, hanem valamennyi olyan tudnivalóról, amellyel az ember minden lehetséges tévedést elkerülhet. Ez igazán fejedelmi törvény.

Nincs szó azonban arról, hogy tartalmát csakis magasan fejlett lényeknek szánták volna, és kezdő keresők csak nehezen érthetnék meg. Ellenkezőleg, ez az írás éppen a komoly keresőhöz szól. Vajon nem éppen a „nehéz kezdet” tréfál meg bennünket folyamatosan? Elég egy tévedés, hogy az ember kimerültnek, betegnek és erőtlennek érezze magát, s hosszú időre elmenjen a kedve mindentől. Éppen ezért kell mindenekelőtt a kezdőknek a Tao Te King-et újra és újra olvasni, szóról-szóra tanulmányozni, mintegy betűzni. És amikor már értik a Tao Te King szavát, akkor az minden veszélyben a szolgálatukra lesz.

Vizsgálják csak meg egyszer a 4. szakasz első kijelentését: Tao üres. Tao valamennyi fogalmat illetően, s minden érzékszervi képesség – érzés, szaglás, ízlelés és hallás – számára üres és észlelhetetlen. Tao-t nem lehet gondolkodással felfogni. Bármit gondolnak róla, legyen az mégoly eszményi is, az hamis. Tao-t nem lehet az akarat mágneses képességével vonzani és dirigálni. Tao az egész dialektikus lényvalóság számára tökéletesen üres, ezért a nem-cselekvés módszere nem csupán a cselekvés egyik ajánlott fajtája, hanem minden igazi üdvözítő munka tökéletes alapja. Az énnel semmi igazán megszabadítót nem lehet megragadni. Itt minden intellektuális és misztikus képesség értéktelen. Tao üres az ember számára.

Az ok, hogy Tao a dialektikus képesség, az én és a mikrokozmosz mai állapota számára üres, természetesen azon a tényen alapul, hogy Tao rezgéstere, azaz a Szerzet tiszta asztrális tere finomság, gyorsaság és képességek tekintetében messze felülmúlja a szokványos életteret. Tao egy másik asztrális mágneses térrel közli magát, és nem a szokványossal.

„Itt valami tévedés van – mondják erre Önök -, hiszen épp az imént olvastuk, hogy Tao az anyaghoz igazodik.” Ám ezt így kell érteniük: Tao végtelenül szereti a bukott embert. De vajon Önök bukott emberek-e? Semmi esetre sem! Önök ehhez a természethez tartoznak – ebből a természetből vannak -, jelenségük tökéletesen követhető, annak kezdete és vége megállapítható. Önök természetmegnyilvánulások, halandó léleklények. Akkor meg miért nem érzik itt otthon magukat, miért magányosak és elhagyatottak? Ez a „Másik” tükröződése Önökben. Ez az ősatomnak, a rózsának, valamint minden benne foglaltnak a hatása. Erre irányul Tao, ennek nyilvánul meg Tao! Önöknek viszont üres.

„Akkor meg mi közöm hozzá, miért törjem magamat érte?”

Nos, e Másik, akinek Tao rendeltetett, fogságban van Önökben, és csak Önök képesek megszabadítani, amennyiben önátadásuk és aláhanyatlásuk által felébresztik Őt. A Wu-Wei-ben kell véghez vinniük művüket, a nem-cselekvés gyakorlatában, az Önök mikrokozmoszában rejlő ősatomnak történő önátadással. Ez nem dráma – így mondtuk Önöknek -, nem önmegsemmisítés, hanem ebben az önátadásban a dialektikus önvaló belemerül a „Másikba”. Az új én, melynek ragyogása észlelhető, folyamatszerűen átveszi a régi én fölötti hatalmat. Ezért ujjonghatott Pál: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem.” Ameddig a szokványos természet énje nem adja oda magát ennek a Másiknak, ameddig az ember a Wu-Wei-t még nem ismeri, addig Tao üres marad a számára.

Nincs két teljesen egyforma ember. Bár mindannyian az aláhanyatlásnak egyazon útját járják, útjukat mégis személyes tapasztalatok és események tarkítják. Mindez a mikrokozmosz sok inkarnációján át erős befolyást gyakorolt az ősatom állapotára, a rózsabimbó és fogsága mibenlétére. Ezért ebben a pillanatban mindannyian különbözőképpen állnak az általuk elvégzendő nagy mű előtt. És ha most belépnek az önátadás halálvölgyébe, akkor magányuk teljes, s ugye érthető, hogy ebben egyetlen földi barát sem segíthet Önöknek.

De emiatt nem kell nyugtalankodniuk, hiszen figyeljenek csak oda, mit mond a Tao Te King: mihelyt a zarándok belép önnön halálvölgyébe, felfedezi, hogy Tao sugárzásai és hatásai kimeríthetetlenek. A jelölt akkor felismeri, hogy számára is van kiút, mert Tao neki is segít. Fenséges ez az igazság, de még magasztosabb ennek a felfedezése. Tao sugárzásai és hatásai kimeríthetetlenek.

Személyiségük egy mágneses tér közepén helyezkedik el. A mikrokozmosz mágneses teréről beszélünk. E mágneses tér köti össze a halandó lelket a haláltermészet mikrokozmoszával, valamint a makrokozmosszal. A haláltermészet elektromágneses sugárzásai mágneses gócok hálóját vésték be ebbe a térbe, és az így előkészített mágneses hálón át irányítják az ember egész életállapotát. Elvileg mindenesetre természettudományosan nem teljesen lehetetlen, hogy egy magasabb rend, egy magasabb rezgés másfajta elektromágneses sugárzásai is megnyilvánuljanak ebben a mágneses térben. E mágneses térben a Gnózis is érvényt szerezhet befolyásainak, ennek minden következményével. A dolgoknak ez a menete az önátadásból születik meg, a rózsa kibontakozási folyamata által. Ekkor a jelölt megtapasztalja egy új asztrál-mágneses kapcsolat üdvösségét.

Meg kell szívlelniük, hogy a „jelölt”, a „kandidátus” (a latin candidado szóból) jelentése: „fehérbe öltözött”. Önök a Szellemi Iskola tanulói, de vajon „kandidátusok” is egyben, azaz szándékaikat fehér tisztaságba öltöztették-e már egy teljesen önfeledt önátadásban?

Csakis ebben a tisztaságban jön el Önökhöz Tao, és részesülnek a Szellemi Iskola mágneses Élő Testének erejében is.

 

 

A mindenség-megnyilvánulás nem emberbarát, és minden dolog annyit ér számára, mint a szalmakutyák.

A bölcs nem emberbarát, és a népre úgy tekint, mint szalmakutyákra.

A mindenség egy fújtatóhoz hasonlatos: üres és sohasem merül ki. Minél többet mozog, annál több kerül napvilágra.

Azonban túl sok szó kimerít. Jobb megőrizni az önuralmat.

Tao Te King 5. szakasz

 

5.
A mindenség-megnyilvánulás nem emberbarát

 

Valószínűleg megtörtént már Önökkel, hogy bizonyos igazságnak éveken át inkább csak elméletileg mintsem gyakorlatilag voltak a birtokában, mígnem hirtelen világosan megnyilvánult mögötte a valóság, és árasztani kezdte fényét. Így van ez az olyan tanulóval is, aki a Wu-Wei-t alkalmazva megtapasztalja Tao kimeríthetetlen igazságát, és rádöbben, hogy létezik egy gnosztikus tevékenység, mely az ő egyéni létállapotához igazodik. Ehhez később az a nagyszerű felfedezés is társul, hogy ezzel együtt ő nem egy kivételes, nem egy különlegesen áldott ember, hiszen Tao szeretetsugárzásainak kimeríthetetlenségében mindenki számára létezik a megszabadulásnak egy hídja, gnosztikus, asztrál-mágneses kapcsolat formájában. Ezért érthető, hogy Lao-ce felkiált:

Ó, milyen mély. Ez minden dolog ősatyja.

S aztán következik magának az üdvfolyamatnak a számtalan tapasztalata. Itt állnak Önök elsüllyedt mikrokozmoszukkal. Kicsodák Önök Tao mérhetetlen dicsőségéhez képest? És e mérhetetlenül hatalmas mégis fáradozik Önökért. Felfedezte és megérintette Önöket.

Erejét gyengíti, bonyolultságát leegyszerűsíti, vakító ragyogását mérsékli, és az anyaghoz igazodik.

Mindenhez hasonul; hozzáigazodik Önökhöz nagyon is sajátos helyzetükben, ha Önök az önátadásban állnak. Mily csodálatos kegyelem, és micsoda belátás is, milyen tisztán tudományos alap! Hogyan is segíthetnének Önöknek másképpen!?

Egyetlen tanulót sem erőltetnek. A Gnózis minden helyzethez hozzáidomul, igazodik az Önök tempójához, minden megtett mérföldnél a közelükben marad, feltéve, hogy Önök igazán jelöltek, „kandidátusok”. Tao mindig teljesen hozzáigazodik az Önök anyagállapotához, tompítja önnön élét, egyszerűvé teszi a maga bonyolultságát, és mérsékli saját vakító ragyogását. Önöknek semmi bajuk nem eshet.

Képzeljék most el, hogy felhagynak a megszabadító művel. Ekkor Tao azonnal ismét kiüresedne az Önök számára, és mérhetetlen szeretetben várakozna Önökre – akár eonokon át. Ezért hangzik el: ó milyen nyugodt Tao; csendes, megzavarhatatlan nyugalomban.

A modern Szellemi Iskolában egy bizonyos mozgalmasság van, és ezért elhangzik: „Itt az idő!”, ez érthető szituáció a jelen megnyilvánulási nap végén. A Szerzet még szívesen kiemelné Önöket, mielőtt bealkonyul. Tao nyugalmát és csendjét azonban ez nem zavarja meg, mert Tao örök. Már egy örökkévalóság óta várja Önöket, és ez így lesz, ameddig csak szükséges. Nem lesz olyan idő, amelyben Tao nem lesz. Tao kortalan. Létezett már a legmagasságosabb Isten előtt. Sok magasztos testvérünk van, aki fenséges fejlődésében felfoghatatlanul messze van tőlünk. Ám mindannyiuk mögött Tao áll, Tao trónja még a legnagyobbnál is magasságosabb.

Tao Önökért tökéletesen hasonulni akar az Önök anyagához – mérsékli vakító ragyogását – egyszerűvé teszi bonyolultságát – lágyítja élét – de csak akkor, ha Önök hajlandók „kandidátusok” lenni.

A kijelentés, miszerint a mindenség-megnyilvánulás nem emberbarát, talán megrémíti Önöket. Ha ez az állítás igaz, akkor bizonyára egy egész világ- és életszemlélet omlik össze Önökben. És ez tényleg benne rejlik az általunk Tao Te King-nek nevezett ősi kinyilatkoztatás szándékában. Ha megértik, amit Lao-ce ebben át kíván adni Önöknek, akkor sok minden széthullik; akkor a világkép, melyet az emberiség magának festett, és ami emberemlékezet óta nemzedékről nemzedékre öröklődött, teljesen szertefoszlik.

Önök szeretnek valamit, ismerik a szeretet ebben vagy abban a formában vagy sugárzásban megtapasztalható lényegét. És ha figyelmen kívül hagyjuk is a szeretet mindahány alantas megnyilatkozását és nézetét, akkor is marad még az életük társára, gyermekükre, családjukra és talán egy csoportra, népre vagy egész fajra irányuló szeretet.

Megvannak a barátaik, akik irányában szeretetteljes érzelmeket ápolnak, és kisebb-nagyobb mértékben él Önökben az emberbarátság érzése. Humánus érzülettel viseltetnek az emberiség egésze iránt, szükségét érzik, hogy buzgólkodjanak a szenvedőkért, hogy valamiképpen emeljék az emberiség színvonalát, vagy hogy dolgozzanak az Iskoláért és még sok más irányulás van, ami mind ugyanabba a kategóriába esik.

Önök ismerik mindezt. Tudják, hogy a szeretetteljes szívnek ezek a törekvései és megnyilatkozásai, valamint ezek eredményei tartják életben az emberiséget. Az egyetlen dolog, mely a mindennapi életnek még egy szikrányi méltóságot kölcsönöz, az az ember szeretet-megnyilvánulása, öltsön az bármilyen formát is. Ha az ember nem ismerné és nem birtokolná ezt a szeretet-megnyilvánulást, akkor az élet elképzelhetetlen, lehetetlen és elfogadhatatlan volna. Minél kulturáltabb valakinek a jelleme, annál szebben és szeretetteljesebben viselkedik. És egyetlen halandó sincs a földön, aki valamilyen módon ne ismerné vagy érezné a szeretetet. A világirodalom erre bőséges bizonyítékkal szolgál. Akárhogyan is – a szeretet mozgatja a világot.

De gondolkodjanak csak el ezen. A megállapításban, hogy a szeretet mozgatja a világot, tulajdonképpen az is benne van, hogy „a szeretet tartja karban a dialektikus megnyilvánulást, a haláltermészetet”. De hát ez szörnyű, mondhatni ördögi volna. Valóban a szeretet, amely az Önök egész fajtájával egylényegű, tartja fenn a haláltermészetet. Vajon nem azt bizonygatja-e a Biblia, hogy „Isten szeretet”? Mert meglehet ugyan, hogy csak korlátozott, énközpontú és tisztátalan szeretetre vagyunk képesek, ami végtére is az eredetinek, az isteninek csupán karikatúrája, szánalmas maradványa, de nem változik-e ez meg attól, ha az ösvényen járunk?

Nem, mondja Tao: a mindenség-megnyilvánulás nem emberbarát. Nem ismer szeretetet. Önök pedig kétségbeesetten tekintenek egymásra, mondván: „hol a hiba?” Minden században feltették ezt a kérdést. Ezért kérdezzük mi is: hol van a hiba? Szeretetünknek talán szexmentessé kell válnia, vagy egyetemesebbé, műveltebbé?

Nem, mondja Tao: a mindenség-megnyilvánulás nem ismer emberszeretetet. És ennek hallatán egy egész világ- és életszemlélet omlik össze Önökben, és csalódottságot éreznek.

Akkor hát mit kívánnak Önöktől? Semmit! Lényvalóságuk olyan amilyen, s erre kizárólag úgy reagálhatnak, ahogyan lélektani sajátosságaik engedik. Ha lényük pszichológiai működését meggátolnák, akkor lehetetlen állapotba kerülnének. Minél normálisabban viselkednek ebben a természetben, mint ennek a természetnek a szülöttei, annál jobb és helyénvalóbb a dolog. Ám ez semmit sem változtat azon, hogy Tao nem emberbarát!

Ebből csak egyetlen következtetést lehet levonni, nevezetesen azt, hogy amikor a Biblia szeretetről beszél, és azt mondja: „Isten szeretet”, akkor ezen valami teljesen mást ért, mint mi. Isten szeretete nem szuper-egyetemleges vagy szexmentes, hanem valami teljesen más és mást is jelent. Megkíséreljük ennek a bizonyítását.

A Tao Te King második szakaszában elhangzik, hogy a szép állandóan a rútat szüli. Ezt részletesen megbeszéltük. A rútság annak a bizonyítéka, hogy a szépség látszat és illúzió, tehát a szépség valóságként nincs jelen ebben a természetben. A most tárgyalt témával összefüggésben pedig azt lehet mondani: a szeretet gyűlöletet szül, és a gyűlölet annak bizonyítéka, hogy a szeretet az ember előtt ismeretlen fogalom, és nem található meg ebben a világban. Amit annak tartanak, az rögeszme és káprázat.

A Bibliában elhangzik, hogy a szeretet mindent legyőz; a szeretet megszabadít, a szeretet a leghatalmasabb erő a világon. Számtalan elbeszélést írtak a „szeretet mindenek felett” témáról. Ha ez a szeretet valóban megszabadít és győzedelmeskedik, akkor az emberiségnek és a világnak már eonok óta szabadnak kellene lennie. De senki sem akarja mégis állítani, hogy az ember által ismert szeretet hazugság vagy csalás-e? Vannak emberek, családok és csoportok, amelyek „a szeretet mindenek fölött” jeligét életük gyakorlati vezérfonalává tették. Az idők során a szeretetnek ez a fajta megnyilatkozása olyannyira átfogóvá, kiműveltté és szervezetté vált, hogy az általa felszabadított vibrációnak és erőnek világunkat már régóta tökéletes mennyországgá kellett volna változtatniuk. Korántsem ez azonban a helyzet! A szép napvilágra hozza a rútat, a jó a rosszat, a szeretet pedig a mélységes gyűlöletet. A szeretet parázs; a gyűlölet tűzvész. A földi szeretet személyes vagy személytelen érvényesülési törekvés, az én arra irányuló kísérlete, hogy létállapotát isteniesedésre hajszolja. Ezzel a parázzsal, ezzel a tűzvésszel az egó az ellenerőket kelti fel.

Egyes templomokban és egyéb központokban tömegek gyűlnek össze, hogy szeretetteljesen meditáljanak és erőket küldjenek ki, melyeknek fel kellene emelniük az emberiséget, meg kellene őrizniük őt a gonosztól, és véget kellene vetniük a háborúknak. Valójában azonban ezek a helyek párjukat ritkító háborús tűzfészkek, gyűlöletet vető, gyűlölet megvalósító sugárzók.

Ha valaki nagyon szeretetteljesen közeledik Önökhöz, az kellemes. Ha viszont gyűlöletet szimatolnak, akkor azonnal résen vannak. E két pólus között ingázik a természetes élet. Szeretet és gyűlölet egymást kölcsönösen fenntartó erők. Ha Önök most azt állítják: „én nem gyűlölök senkit, éntőlem idegen a gyűlölködés”, akkor erre azt feleljük: bizony, mégis ott van Önökben a gyűlölet; ezt ugyanis nem kerülhetik el. Ahogyan az emberi szeretetmegnyilvánulás meglehetősen széles rezgési skálán mozog, úgy van ez a gyűlölettel is. Van ami rokonszenves Önöknek, és van ami ellenszenves. Az ellenszenv természetes ellenállás, a gyűlölet egy formája, a rokonszenv ellentéte, és ezért ellentéte a természetes szeretetérzületeknek. Önök ismerik mindennapi kelletlenségüket, mindennapi mérgelődésüket, viselkedésüket, mely felháborodásból vagy vélt sérelemből fakad. Gyakran vannak együtt konferenciahelyeinken több száz szellemi rokonukkal. Mégis vannak Önök között olyanok, akik egyetlen pillantást sem hajlandók egymásnak szentelni. Önökben is megvan tehát a közöny és az ingerlékenység – melyek a szeretet ellentétei.

Ha mindezt és egész magaviseletüket átgondolják, akkor tudni fogják, hogy semmi emberi nem idegen Önöktől. A gyűlölet – a gyűlölet természete – vethet nagyon hevesen lobogó lángokat is, de olykor csendesen parázsló tűznek mutatja magát. E természetben megfékezhetik a lobogó lángokat, azonban a gyűlölet parázsló tüzét sohasem. Ahogyan a szeretet e természetben magától értetődően szükségszerű, úgy a gyűlölet az ő ikertestvére. Ezt sem kerülhetik el! Aki a szeretetet műveli, az a gyűlöletet is műveli, ez törvény. A gyűlölet a haláltermészetben az élet oltalmazója; éppoly lényeges és éppoly énközpontú, mint a szeretet. A szeretet és a gyűlölet mérlege folyton billeg, és sohasem állapodik meg. Egyik pillanatban az ember maga a szeretetreméltóság, a következő pillanatban azonban már a másik oldalon süllyed a serpenyő. Csak figyeljék meg, és látni fogják, hogy meglepő a folytonos változás az emberben. Szánalmas lény ő, melyet elemészt a szeretet és a gyűlölet, e két hatalmas tűz. Ez a pokol, amelybe vettetett. Szeretet és gyűlölet váltakozik benne, ebben vagy abban a formában, és így lesz saját poklának a fűtője. El tudják hát képzelni, hogy Tao ettől távolságot tart, hogy ezen kívül áll?

Ahogy aligha tudnának elképzelni egy gyűlöletkeltő Gnózist, éppoly kevéssé szabad ugyanazon recept szerint egy szeretetet propagáló Gnózist elképzelniük. A Gnózis szereti ugyan Önöket, de korántsem a dialektikus nézetük értelmében. A mindenség-megnyilvánulás nem emberbarát, és mindenfajta sürgölődésre, mint szalmakutyára tekint, melyet a régi Kínában áldozatnak használtak. Ennélfogva a mindenség-megnyilvánulásba beolvadó bölcs sem emberbarát, és a népet kutyáknak, állatoknak tekinti.

Mit ért hát akkor a Biblia e szavakon: „Isten szeretet”? Nos, valami teljesen mást. Hogy ezt valamelyest megértsék, meg kell válniuk a szeretetről alkotott élet- és világképüktől. E képet éppúgy szét kell törni, mint minden más dolog képét, melyek benépesítik az Önök panteonját.

Az isteni mindenség-megnyilvánulásban a mindenség ritmusa uralkodik, mely a legkisebb atomban is jelen van. E létállapot nem ismer ellentéteket, nem vet árnyékot, és változatlanul szüli önmagát. Ott nem vetnek be jót gonosz ellen, szépséget a rútság ellen, sem szeretetet a gyűlölet ellen, sem káprázatot a valóság ellen. A Gnózisnak nincsenek szeretettulajdonságai, a szeretet nem tőle áramlik, Ő maga a szeretet! Más szavakkal: Isten szeretete nem ismer irányokat, viszályt, tevékenységet. Önmagában nyugszik. Ő egy világrend, maga a világ. Ezért aztán mérhetetlenül erős fújtatóhoz hasonlatos. Ha egy fújtatót ritmikusan összenyomnak, akkor nagy erőt fejt ki. Így fejt ki a mindenség-megnyilvánulás mindenség-ritmusa egy nagy erőt, melyben nincs semmi ellentétes ezzel a mindenség-ritmussal.

Ha Önök ezt megértik és világosan belátják, akkor minden eddiginél jobban tudják, milyen tökéletesen reménytelen és kilátástalan a haláltermészet. Elhatározzák tehát, hogy e reménytelenségre a lehető legkevesebb szót fecsérlik. Nem fognak bizonyítékokat felhozni a hitetlenkedők számára. Úgy fogják hagyni a világot, ahogyan van. Tökéletes önuralomban fognak állni, és igaz vallásossággal csak arra irányulnak majd, ami befogadhatja a mindenség-ritmust, és ami azonos vele: a csodálatos atomra, a szív rózsájára, a Királyságra, mely nem ebből a világból való.

 

 

A völgy szelleme nem hal meg, misztikus anyának nevezik.

A misztikus anyához vezető ajtó a valóság eredete.

Ez a megnyilvánulás örök időkig folytatódik, és úgy tűnik, folyamatosan fennmarad.

Alkalmazkodj ehhez az életáramlathoz, és nem lesz szükséged a mozgásra.

Tao Te King 6. szakasz

 

6.
A völgy szelleme nem hal meg

 

A „völgy szelleme” a szívszentélynek, a mikrokozmosz közepének jelképe, a misztikus anya pedig a rózsabimbó, az ősatom. Ezen ne csodálkozzanak, és mesterkéltnek se tűnjön Önöknek, hiszen a Bibliában is gyakran használják ezt a jelképet. Ez például nagyon világosan megmutatkozik Ezékiel könyvének 3. részében: „Fölemelkedtem, és elmentem a völgybe, és ímé ott állt az Úrnak dicsősége, a Kebár folyónál…” Kebár a nagy szívér, úgyhogy e szavak értelme világos. Ha elemezni akarják, akkor észre fogják venni, hogy ugyanez a kép ismételten felbukkan. Ezékiel könyvének egy másik helyén a halottak csontjainak völgyéről esik szó. Ebbe a völgybe leereszkedvén a próféta látja, hogy az igaz élet teljesen elhalt, és csak isteni erő által térhet vissza.

A völgy szelleme sohasem hal meg. Akik birtokolják a rózsabimbót, az ősatomot, azok mind magukban hordozzák a halhatatlant. A völgy-szellem egy Hétszellem, ahogyan az ősatom is hétszeres.

Az Egyetemes Tan azt mondja, hogy a szív a test legfontosabb szerve. A szívet hívják a „test királyának”. A szív a személyiség halála után egy ideig még életben tartható. A szívnek az a darabkája pedig, amely utoljára hal meg, az élet székhelye. Ez a meghalás a halhatatlan visszahúzódása. Az élet székhelye = a „völgy szelleme”.

Az ősatom, a rózsabimbó, az igaz élet eme székhelye tartalmazza a gondolkodási képességet, életet, energiát és akaratot, és tüzes, opálosan csillogó, prizmatikus színeket sugároz ki. A beavatottak számára ez általánosan ismert, és az is világos, hogy a rózsa sugárzásáról, az opálizzás mélységéről és a világítóképességéről fel lehet ismerni, hogy a rózsabimbó valóban kinyílt-e. Ha igen, akkor beszélhet Önökhöz Isten, azaz a völgy szelleme. Akkor szólhat Isten a völgyben az emberhez.

„Isten beszéde a völgyben” ugyanakkor a gnosztikus mágneses térrel, az új élettérrel való összeköttetésre is utal. És a prizmatikus, tüzes, opálosan csillogó sugarak, melyek az egész mikrokozmoszt lángoló izzásba boríthatják, ezek jelenítik meg a Gnózis lényét és erejét az emberben. Ez Isten beszéde a dialektikus emberhez és őbenne. Ebből a beszédből, ezekből a sugarakból magyarázható az egész transzfigurisztikus megfordulás.

Az igaz élet székhelyén végzett eme munkából jön minden gyógyulás, és az is világos, hogy a Tao Te King miért beszél itt misztikus anyáról. Ahogyan az anya szüli gyermekét, úgy ébred majd fel az élet székhelyéből az új ember. A misztikus anyához vezető ajtó tehát a valóság eredete.

Az új gondolkodásnak, az új életnek, az új életenergiának és az új akaratnak a szívben kell megszületnie. Mert minden, ami úgymond megújító életként fakad a főszentélyből, képtelen megújító és megszabadító lenni. Be kell látniuk: minden szokványos megfontolásuk és mérlegelésük, ha azt a legjobb szándék vezérli is, az egó közönséges életforrásából származó tevékenység eredménye. A szívben találjuk meg az egyetlen, nekünk megnyilvánított Istent, amiért is Jézus, az Úr azt mondta: „Isten birodalma tibennetek van”. Ezért kell a fejet a szív által, és a szívvel legyőzni, ahogy ezt iskolánkban szakadatlanul tanítják.

Ha más, ezzel ellentétes módon akarják megtalálni az ösvényt, akkor kétségtelenül az okkultizmus útját fogják járni, tehát az élet és halál kerekéhez szegező utat. Ezért kell a közönséges természet egész tudatát a bennünk megnyilvánított Istennek, a misztikus anyának átadni.

Ha Jézus, az Úr azt mondja: „íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek”, akkor ezt az ajtót csak az élet völgyében, a szívszentélyben találhatják meg. Aki ezt az ajtót nem hajlandó kinyitni, az ehhez a természethez láncolja magát; Isten akkor nem beszélhet hozzá a völgyben.

A tanuló, aki belép az ajtón, a misztikus anya ajtaján, nem csak azt fogja felfedezni, hogy amögött a valóság eredete rejlik, hanem az itt kezdődő megnyilvánulás örök kibontakozását és szakadatlan létezését is megtapasztalja. Ebből magától értetődően le kell vonni néhány elutasíthatatlan következményt.

Vannak, akik az „örökkévalóság” fogalmát örökké tartó időnek magyarázzák, tehát mint az idő egy állapotát. Ám aki belép a misztikus anyához nyíló ajtón, az a múlandóságtól való megszabadulást tapasztalja meg. Ez egy teljesen más elektromágneses sugártérbe, és következésképpen egy teljesen más élettérbe történő belépés. Meg kell tehát érteniük, hogy Önökben az örök és halhatatlan völgy szelleme lakozik, miközben a múlandóságban tévelyegnek. Ez a leláncolt Isten, a leláncolt Prométheusz. Ez az Önökben lévő Isten a misztikus anyává akar válni az Önök számára. És Önök most tudják, hogy a hozzá vezető ajtó a valóság eredete és az idő behatároltságától való örök függetlenség.

A völgy szelleme beszél Önökhöz, mert gondolkodási képességgel, élettel, energiával és akarattal rendelkezik. Tökéletes lényként, fogságában úgy szól Önökhöz, mint a Szfinx Thotmesz herceghez: „Tekints reám, fiam, és nézd láncaimat”. És felébreszti Önökben bűnállapotuk, nyomorúságos létük szorongatottságát.

A lelkiismeret hangja a szívből jön; ez a völgy szellemének hangja. Most pedig csak egyetlen felszólítás, egyetlen lehetőség létezik, mely itt helyénvaló. Ez a felszólítás a Tao Te King szavaival így hangzik: Alkalmazkodj ehhez az életáramlathoz, és nem lesz szükséged a mozgásra.

Megértik ezt az igét, ezt az oly különös, megváltó igét? Ha meg akarják érteni, akkor jöjjenek velünk a szívhez, a test királyához, és ajándékozzák neki egész biológiai énjüket, adják oda egész animális én-lényüket az élet székhelyének a völgyben. Ebből a székhelyből árad ki a tüzes, opálosan csillogó életáram, amelyben minden szín benne foglaltatik, mégis jól láthatóan kékarany izzású. Vessék magukat az önátadásuk során ebbe az áramba. Mikrokozmoszukon ne animális, állati énjüket hagyják uralkodni és beszélni, hanem az Önökben lakozó isteni lényt, s akkor már nem lesz szükségük arra, hogy mozogjanak.

Lássák ezt úgy, hogy személyiségükben két vezető tudatelv létezik. Az egyik, amelyet ismernek, és ami „ént” mondat Önökkel, és egy másik, sokkal hatalmasabb, akit Önök nem ismernek. Ennek a Másiknak, az új léleknek, ennek az Ősréginek kell átadniuk most a vezetést. Önök képesek erre. És ha ezt megteszik, akkor nem lesz rá szükségük, hogy mozogjanak. Akkor minden felőrlő és rémisztő életfeszültség, a fájdalom és a nyomor egész árama lesiklik Önökről; s problémáik egészen más módon oldódnak meg. A természetszülte, izgága énnek már nem lesz szüksége arra, hogy mozogjon, mivel a Másik válik tevékennyé Önökben.

Nem szabad ezt úgy érteniük, hogy lustává vagy negatívvá kellene válniuk, és mintha elég lenne arra hagyatkozni, hogy „Isten vize kiáradjon Isten szántóföldjére”, hanem a Hegyi beszéd értelmében: „keressétek először Istennek országát – ami pedig Önökben van -, és minden megadatik nektek.” Az életet új módon fogják megélni és megtapasztalni; a világban lesznek, és mégsem lesznek már a világból valók.

Belépnek a misztikus anyához vezető ajtón, ahol egy új valósággal találkoznak. És az új fajhoz, Isten népéhez tartoznak.

 

 

A makrokozmosz örökké fennmarad. Őrökké létezhet, mert nem önmagáért él.

Ezért a bölcs a Másik mögé áll, s ennélfogva az Elsővel eggyé válik.

Testétől eloldja magát, s ezáltal megtartja testét.

Azért történik ez, mert nem ismeri az egoizmust.

Egoizmus nélkül képviseli saját érdekeit.

Tao Te King 7. szakasz

 

7.
A makrokozmosz örökké fennmarad

 

A makrokozmosz, a mindenség-megnyilvánulás örökké fennmarad. Bár benne minden jelenség a változásnak és átalakulásnak van alávetve, e változás vagy átalakulás mégsem vezet soha vissza a kezdethez. Semmi esetre sem kezdődnek újra elölről a dolgok, mint ahogyan a dialektika világában ismerjük. A mindenség-megnyilvánulás kibontakozik. Minden változás haladás, javulás és felmenetel egy újabb fokra, mely egyre magasabbra és tovább vezet. Csak az örökkévalóságban létezik evolúció.

Ez egyértelműen egy ismeretlen törvény, egy abszolút isteni törvény, egy ismeretlen természettörvény, mely a kerék körforgása helyett csak egy spirál formájú fejlődést ismer. Egy természettörvény rendszert, összefüggő nézeteket és hatásokat határoz meg. Ha tanulmányozzuk ezt a rendszert, felismerjük a benne zajló folyamatok összefüggését, és ennek megfelelően járunk el, akkor a rendszer élővé és hatásossá válik. Ha ezzel összhangban belépünk ebbe a rendszerbe, akkor részesülünk ebben a másik törvényben, és elhagyjuk a régi törvény rendszerét.

Ha ezt megértik, akkor világossá válik, hogy minden létállapotban közvetlenül át lehet lépni az egyik természettörvényből és annak rendszeréből a másikba, és így a másodperc tört része alatt meg lehet tapasztalni az örökkévalóságot az időben. Ez az átkelés a múlandóságból az örökkévalóságba. Ha valaki ezt létvalóságosan megtapasztalja – például most, ebben a pillanatban -, akkor ez természetesen következményekkel jár. Minden birodalomnak megvannak ugyanis a saját jelenségei és megjelenési formái. A múlandóság testei és hordozói másfajták, mint az örökkévalóság megjelenési formái. Más szavakkal: egy szempillantás alatt az új birodalom részesévé lehet válni, ám ezt szükségszerűen transzfigurációnak, újjászületésnek kell követnie. A transzfiguráció csak akkor lehetséges, ha az ember egy új természetbirodalomhoz tartozik. Nem úgy van, hogy előbb a transzfiguráció megy végbe, és aztán a részesülés az örökkévalóságban, hanem előbb jön létre az új birodalommal való kapcsolat, és ezt követi a „nagy változás”. Ha valami érzékük van a természettudományokhoz, akkor ez világos lesz.

A következő ponthoz egy kérdéssel kívánunk közelíteni: „Miért különbözik egymástól a két birodalom, a dialektikus birodalom és Isten országa? Az egyiknek a törvénye miért feltartóztathatatlan visszatérés a kiindulási ponthoz, miért körforgás tehát, a másiké pedig miért előrehaladó fejlődés, erőről erőre és dicsőségről dicsőségre haladó felmenetel?”

Erre természetesen azt válaszolhatnák: „Világunkban el vagyunk választva a Gnózistól.” Ezzel azonban csak a következményeket nyugtázzák, és semmit sem mondanak azok okáról. Az ok többek között a tudat irányulásában rejlik. A két birodalomban különbözik egymástól a tudat irányulása. Lao-ce erre a különbségre a következő szavakkal utal: az örökkévalóság nem önmagának él.

Nos, azt mondhatják: „Igen, ezt tudom; én is a hozzátartozóimnak élek, a családomnak, az eszményeimnek, és teljesen feláldozom magam.” Nos, ily módon nem önmagunknak élni nagyon szép dolog lehet, de még ha tisztelettel szólunk is róla, ez akkor is csak az animális egó megjátszása, és csak utánzata annak a tudatirányulásnak, amire Lao-ce gondol. Az animális egó énközpontú tudattal rendelkezik. Ez egy nagyon különös jellegű „én vagyok”, és ha elég művelt, akkor nagyon sok szépséget, jóságot és szeretetet képes megjátszani. Önök előtt azonban már ismert, hogy a szépség itt a rútságot, a jó a rosszat, a szeretet pedig a gyűlöletet bizonyítja.

Ez sok tekintetben nagyon különös, mert az animális én nagyon sok esetben valóban isteni módon akar élni. Ez veleszületett törekvése. Vajon min múlik, hogy ez mégsem sikerül neki? Mi az oka annak, hogy a múlandóságot nem lehet örökkévalósággá változtatni, még ha az okkultista erről másképpen vélekedik is?

Az ok abban keresendő, hogy az animális én szerves ember, szervezettel bír. A személyiség egy szervezet. Önök testi emberek, és abszolút módon különböznek az isteni embertől. Mi valójában egy szerves ember? Nem más, mint egy mechanikus lény, melyet egy magasabb intelligencia irányít, jóllehet a szerves ember maga is rendelkezik bizonyos mechanikus intelligenciával. A szerves ember, a szokványos személyiség, a testi ember erőket használ el és emberileg cselekszik, sőt utánzási képessége valamint származása alapján képes isteni módon cselekedni. Őrültként rohangászik, és kizökkent létállapotának törvénye révén újra meg újra visszatér kiindulási pontjához. Az autó motorja is rendelkezik bizonyos mechanikusan működő intelligenciával, és ha beindítják, akkor működik, ám ahogyan feladatát csak akkor láthatja el igazán, ha az irányító intelligencia a kormány mögött ül, úgy a személyiség és annak animális intelligenciája is csak akkor töltheti be rendeltetését, ha a benne lévő Isten, a szívben rejlő legmagasabb életközpont vezeti őt. Ha nem ez az eset, akkor a szerves, a testi ember saját magának van kiszolgáltatva, ennek minden következményével.

A természetes szaporodási folyamat révén újra és újra meg lehet jelentetni ezt a szerves embert. Ám ha az igazi irányító a vezetést mégsem tudja átvenni, akkor ismételten félresiklik a dolog, a természetember sokszoros elfajulást szenved, és a fájdalmak útját járja egy olyan létterületen, amelyben idővel mindezek ellenére otthonosan érzi magát. A testi ember ma már hajdani jelensége árnyékának sem nevezhető, jóllehet szerinte ő az igazi ember, és képes felérni az igazán emberit. Melldöngetve harsogja: „Én vagyok, én viszem véghez, én akarom.” Szakadatlanul utánoz és próbálkozik, természetesen minden eredmény nélkül.

Nos, ha egyszer veszik a fáradságot, és megvizsgálják, amit megkísérelünk itt elmagyarázni Önöknek, akkor a Bibliában, az Egyetemes Tanban, a mítoszokban, legendákban és mesékben mindezek teljes megerősítésére lelnek. A szerves ember ismeri a teremtést, a kezdetet, és a bukást, az önfejű elszakadást Istentől. Csak egyetlen abszolút szükségszerűséget ismer, nevezetesen saját maga fenntartását. Az önfenntartás őnála biológiai ösztön. Halálból és romlásból él. Szánalmas állapota miatt nincs más választása. Önző módon kell élnie, ez a sorsa, különben elpusztul. Veszélyben van. Senki sem viseli gondját, fennmaradásáért természeténél fogva saját magának kell megküzdenie. Gondoljanak csak a paradicsomi átokra.

Léteznek népek és fajok, akik a „felfalni vagy felfalatni” kényszerét erénnyé emelték. Világos, hogy ez az ilyen népnek csupán egy új formájú törekvése és kísérlete, hogy különösen önző módon jussanak előre. Ha Ön is így gondolkodik, akkor teljesen rossz úton jár.

A személyiség, a testi ember kezdetben eszköz volt, abból a célból megalkotva, hogy a vezető intelligenciának lehetőséget adjon, hogy ezzel az eszközzel tapasztalatot gyűjthessen, mindent tökéletesíthessen és a Gnózisnak szolgálhasson. Ez a vezető intelligencia az igaz ember, az egyetlen Isten. Az eszköz azonban elszabadult, és embernek nevezi magát. Testi tudatát a saját belső isteni tudatának egyik sugarából kölcsönözte. Az igaz isteni ember nem magának él, nem szorul létfenntartásra, nem él veszélyben és szükségben, nem kell saját maga számára élnie. Egy másik természettörvénynek van alávetve, és örökkévalóság-tudatot birtokol. Létét illetően egy a mindenséggel, a mindenség-megnyilvánulással, és az élet pránája élteti őt.

Most felmerülhet a kérdés, hogy „netalán hibát követett-e el az egyetlen Isten a személyiségember megalkotásával?” E kérdés azonban haszontalan, mert ez az ember létezik. Van Isten, az igazi ember, és a tudattal, énnel rendelkező személyiség. A kérdés az, hogy mi történjen ezért és ezzel a kettős lénnyel, amelyhez Ön is tartozik?

Tegyük fel, hogy a szükség és halál megérlelte Önben a bölcsességet, tehát bölcsé vált. Mit kell hát tennie? A bölcs önmagát a másik mögé, az egyetlen belső isten mögé helyezi. Teremtményként aláveti magát a benne lakozó Istennek. Tökéletes önátadásban aláhanyatlik az élet völgyében.

Mi történik ekkor? Beleolvad ebbe az igazán Elsőbe, ebbe a nagyszerűbe, a mindenség urába, és fenséges nyugalom tölti el. Eloldódik a testétől, a személyiségétől. Az állat visszahúzódik benne. És mi következik ezután? Nos, a személyiség mint eszköz éppen ekkor képes fennmaradni, és transzfigurál. Hogyan megy ez végbe? Azáltal, hogy mindig jól – nagyon is jól – az isteni gondviselés vezetése alatt áll. Meglehet, hogy az egész személyiség fölösleges, de ez ne aggassza Önt. Eloldódik a keréktől, visszatér teremtőjéhez, istenéhez, s beolvad az örökkévalóságba.

Mivel elbocsátja az állati önzőséget, így az igaz lény, az egyetlen isteni ember valódi érdekei kerülnek előtérbe. Ön belép a beteljesülésbe: Thotmesz és a Szfinx egyesültek.

Ha így érti a Tao Te King 7. szakaszát, akkor bizonyára megmosolyogja a tudós sinológusokat, akik saját fordításukat, saját felfogásukat akarják Lao-ce szájába adni, miszerint az ember legyen szerény, legyen udvarias, ám hosszú távon mégiscsak vigye keresztül a saját akaratát.

 

 

A helyes életmód a vízhez hasonlatos.

A víz mindenhol és minden helyen megtalálható.

Még olyan helyeken is, amelyeket az emberek megvetnek.

A bölcs ezért Taohoz közeledik.

A bölcs az igaz helyen lakozik. Szíve olyan, mint a feneketlen mélység. Szeretete tökéletes. Az igazságban áll, és betölti az igazságot, uralkodni hivatott, rendet tart. Jól végzi cselekedeteit. A megfelelő pillanatban lép fel.

Ha másokkal nem veszekszik és nem elégedetlenkedik, nincs benne semmi kivetnivaló.

Tao Te King 8. szakasz

 

8.
A bölcs szíve olyan, mint a feneketlen mélység

 

Világosan fel fogják ismerni, miért hangzik el a 8. szakaszban, hogy a megszabadulást és megváltást kereső személyiségember igaz életvitele a vízhez hasonló. A víz az új élet erősugárzásainak nagyon magasztos és egyetemes jelképe. Ahogyan a személyiségember teljesen a dialektika sugárterében áll, úgy az a tanuló, aki önfeláldozás által elérte a benne lakozó Istennel, a völgy szellemével való megszabadító összeköttetést, szintén belép az új elektromágneses sugártérbe, és tökéletesen abban él.

Valóban élő víz az, amit kiárasztanak rá, és ami létének minden nézetét betölti. Ebben az új erőáramban új teremtéssé, új teremtménnyé válik. Egy új genezist, új kezdetet tapasztal meg, és ahogyan az első genezis során Isten szelleme a vizek felett lebegett, és égboltot alkotott a vizek közepén, úgy keletkezik a jelöltben is egy új égbolt, mihelyt kitöltetett rá az élő víz. Ez az új lipika egy új mágneses rendszer, mellyel egy teljesen más, tökéletesen új személyiségtudatot kap. Újfent lélekkel tölti el belső Istene, megmenekülésének véghezvivője.

Ha figyelmüket a mikrokozmosz oly személyes terétől a kozmosz valamint a makrokozmosz terére irányítják, akkor felfedezik, hogy ugyanazon hatások lépnek fel azokban is. Világos, hogy a bennünk lakozó Isten, az igaz isteni ember, a szívszentélyben rejlő igaz életközpont nincs elválasztva a többi ember-istentől. Ők is egy természetben léteznek, ahogyan a személyiségember a mi természetünkben. Ahogyan Önök megtapasztalják a haláltermészetet, és ismerik a halál világegyetemét, az analógia törvénye által érthető, hogy létezik az élet természete is – egy isteni univerzum, egy teljesen más világegyetem. Eme isteni világegyetem élet- és sugáranyaga valóban élő víz, tiszta, isteni ősanyag.

Ez az isteni világegyetem, ez az isteni ősanyag az idő fogalmával nézve nem esik messze tőlünk, hanem „itt” és a „most” jelen van, áthat mindent, és közelebb van hozzánk kezünknél és lábunknál is. Az élő víz mindenütt ott van. Ott van azokon a helyeken is, melyeket az emberek megvetnek. A bölcs tudja ezt, és ezért szól így például a 139. zsoltár egy részlete:

Ha a mennybe hágnék fel, ott vagy;

ha az Alvilágban vetném ágyamat, ott is jelen vagy.

Ha hajnal szárnyaira kelnék,

és a tenger legtávolabbi szélére szállanék:

Ott is a Te kezed vezérelne engem,

és a Te jobbod fogna engem.

Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem

és a világosság körülöttem éjszaka lesz,

a sötétség akkor sem sötét számodra,

és fénylik az éjszaka, mint a nappal;

Amiről beszélünk, és amire meghívjuk Önöket, az egy rózsakeresztes cél Jóllehet a régiek nyelvét, a Tao Te King szavait használjuk vezetőként, tevékenységünk mégis olyan hipermodern, amilyen csak lehet. Éppolyan modern, mint amilyen ősklasszikus. Mert mit adunk elő Önöknek? Semmi mást, mint az Önök isteni Másikával való újraegyesülést! Meghívjuk Önöket, hogy kössenek házasságot, ünnepeljenek egy igazi szellemi esküvőt a völgy szellemével, az ősatom szellemével, a rózsával. Nem azonos-e ez Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzőjével, melyet Johann Valentin Andreae írt le? A szívszentélyben rejlő rózsabimbó az élet igaz székhelye, a völgy szelleme az Önök menyasszonya vagy vőlegénye. És mindegy, hogy férfi vagy női szemszögből szemlélik, mert a Jelenések (22) szavaival, tiszta rózsakeresztes igével szól Önökhöz:

És a Szellem és a menyasszony ezt mondják: Jöjj!

És aki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.

Ingyen! A feltétel azonban a szomjúság! Az Önök lelkének tapasztalatból, szükségből és halálból eredően kell szomjúhoznia. Ez az üdvrevágyás: „téged szomjúhoz lelkem” (63. zsoltár).

Gondoljanak itt Ézsaiás könyvének 55. szakaszára is:

„Ó mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre, ti is kiknek nincs pénzetek, jertek, vegyetek és egyetek, jertek, vegyetek pénz nélkül és ingyen, bort és tejet. Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és végeztek olyan munkát, ami meg nem elégíthet? […] Hajtsátok ide füleiteket és jertek hozzám; hallgassatok, hogy éljen lelketek, és szerzek veletek örök szövetséget. […] A tövis helyén ciprus nevekedik, és bogács helyett mirtusz nevekedik…” Milyen szép és magasztos ez a jelképes beszéd!

Önök és a völgy szelleme között, Önök és az Önökben lakozó Isten között nem állhat sem pap, sem szellemi iskola. Ezt a szövetséget önmaguknak, öntekintélyi alapon kell megkötniük, amit pedig a Szellemi Iskola tehet Önökért, az megtörténik. Benső Istenük hívja Önöket: „hajtsátok ide füleiteket!”, és ez az, amit a Szellemi Iskola élő vízzel töltött erőtere támogat. Az Iskola azon fáradozik, hogy az Önök animális énjének vezetője legyen. El akarja Önöket vezetni a tévutakról az egyetlen boldogsághoz. Az Iskola mint csoportegységben élő test egy hatalmas, mágikus segédeszköz a cél eléréséhez. És ha Önök érettek lettek és elfáradtak a küzdelmekben, akkor szabadságukban áll, hogy megragadják a tökéletes boldogságot. Ha megragadják, akkor attól a pillanattól fogva kiárad Önökre az élő víz folyama. Akkor bölccsé válnak, olyan bölccsé, hogy mások vigasztalódhatnak és melegedhetnek a dicsfényüknél. Akkor a Szerzet szolgálatában világítanak majd az ösvényen, hogy minden tévelygő és magányos megtalálhassa urát, így közeledik a bölcs Tao-hoz.

A 8. fejezetben pedig most ama ember életvitelének közelebbi körülírása következik, aki ebben az elkötelezettségben áll. Ezt az élő víz életvitelének lehetne nevezni.

A bölcs az igaz helyen lakozik.

A bölcsességgel összekötve szüntelenül a célra irányul, és mindig ott van, ahol lennie kell. A bölcs az igazán szolgáló testvér. Az igaz helyen lakni azt is jelenti, hogy egy ilyen szolga a kereső életében mindig a helyes pillanatban jelenik meg és tanúskodik az igazságról. Nem túl korán és nem túl későn, hanem mindig a megfelelő időben.

Lehetséges, hogy korábban már hallottak egy megszabadító igét, anélkül, hogy az erőt fejtett volna ki Önökben. Akkor az másnak szólt, aki valóban bensőleg hallotta. Egyszer Ön is hallani fogja, ahogyan azt meg kell hallani, most vagy később. Akkor, a helyes pillanatban felismeri a szolgálót, az Ön szolgáját. Akkor ő az Ön számára a megfelelő helyen áll, van és lakik, és szívesen látott vendégként léphet be a templomlakásba.

A bölcs szíve olyan, mint a feneketlen mélység.

Ez azt jelenti, hogy a bölcsben minden bűnállapot, minden mértéktelen nyomorúság iránti teljes, és egyre érettebbé váló megértés van jelen. Nagy a könyörületben, kifürkészhetetlen a szeretetben. Ez nem azt jelenti, hogy a szerzet szolgája gyóntató atya lenne, akinek szíve nagy gyűjtőmedencéje mindannak, amitől egy halandó meg akar szabadulni, és hogy nyugodtan odaül egy halódó lélek élettörténetét meghallgatni. Hiszen minden élettörténet azonos a többivel. A részletek különbözhetnek; az Önök életregényének kezdete és vége viszont azonos a többi lélekével. A bölcs feneketlen mélységű szíve azt jelenti, hogy a szív völgyébe való megérkezés és ott a szellemmel való találkozás után az egész robotállapot lehull az emberfiáról. Ezért a bölcs a halandót nem a bűnlajstroma szerint ítéli meg, hanem valódi szomjúsága szerint.

Aki a vizekre szomjúhozik, az ingyen kapja az élet vizét; ez mágneses törvény. Aki ily módon tisztává válik, az ismertető jegyként kifürkészhetetlenül mély szívet birtokol, és ezért szeretete tökéletes. Ez az a szeretet, ami az új sugártérből származik, és abban gyökerezik. Olyan szeretet ez, amely nem szül gyűlöletet, sem bosszút. Ez a szeretet már elképzelhetetlenül hosszú idők óta kíséri a bukott embert, nem hagyja el mindeneken át, hogy megmentse, ami elveszett. Ha Önök most nem mutatnak hajlandóságot, hanem csak ezer év múlva, akkor e szenvedéssel teli ezer év után ugyanaz a szeretet várja Önöket, és a hívás akkor is így hangzik majd: „Jöjjetek énhozzám mindnyáján, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket”.

A bölcs az igazságban áll, és betölti az igazságot.

A bölcs teljesen az igazságban áll és abból él – ami érthető. Az igazság élettér.

Megértik hát, hogy egy dialektikus ember nem lehet igaz, hogy igazsága mindig is hazugság? Ahogyan a rút a szépség látszatának bizonyítéka, ahogyan a jóságot és a szeretetet utoléri az ellentétek valósága, úgy áll a dolog azzal is, amit szokványosan igazságnak neveznek. Némely embereket valódinak és igaznak, nagyon őszintének találnak. Ám ezzel sajnos csak arra tudnak utalni, hogy ezek az emberek megpróbálnak őszinték és igazak lenni, hogy nem tudatosan vagy szándékosan hazudnak. Ennek az igazságnak nincs alapja a Gnózisban, a mindenség-megnyilvánulásban, benső istenünkben. Ezért ez az igazság spekulatív, és csak féligazság. Zűrzavart, viszályt és konfliktusokat kelt, háborúkat okoz. Ez a hevesen megvallott igazság a legnagyobb visszásságokat képes okozni, és holnap igaztalanságnak bizonyulhat.

Akinek léte azonban a Gnózis oltalma alatt áll, az az isteni igazságban van. Ez egy rezgés, egy létállapot amelyből a bölcs él. Bedobja az igazságot e sötét világ kellős közepébe? Csak bizonyos értelemben! Ebben az igazságban rezeg, ezt sugározza ki.

Ha Önök a Rózsakereszt értelmében igazságkeresők, akkor Tao utáni kutatásuk során egyszer megvizsgálják és felismerik az igazság sugárzását. És csak akkor lehet valóban beszélni Önökkel. Különben ne higgyék, hogy a bölcs vitatkozni fog Önökkel erről az igazságról. Ha megmutatkozik, hogy az igazság sugarát valaki nem képes, vagy még nem képes felfogni, akkor semmilyen körülmények között sem indul vita, hanem a bölcs visszahúzódik, és egy vákuumot képez.

Uralkodásra hivatva rendet tart.

Ezt így képzeljék el: az élő igazság élő terének rendje szerint él. A bölcs a szerzet szolgája, és ezen hivatása során például kereső embereket kell összegyűjtenie. Az eredmény érdekében munkaterületén bizonyos rendet kell fenntartania. Valamilyen rendszer szerint dolgozik. A rendszert meg lehet beszélni és meg lehet magyarázni, és a szeretet, az igazság és a Gnózis, a szerzet szellemtörvényei szolgálnak neki alapul.

Minden keresőt üdvözöl, azonban így olyanok is jönnek, akik e rend ellen cselekszenek, és létüknél fogva e rend ellen vannak. Nos, meg lehet kísérelni, hogy segítsenek nekik és helyre igazítsák őket. Ám ha megmutatkozik, hogy valaki az élő igazság terének sugárzását még nem képes befogadni, akkor egy ideig most egyedül hagyják őt, a szeretet pedig vár, amíg az illető odáig nem jut, hogy újra továbbmehessen egy lépést. Más szavakkal: a megváltoztathatatlan rendtől nem lehet eltérni: mindent vagy semmit!

A bölcs jól végzi cselekedeteit, és a helyes időben lép fel.

Ezeknek az erényeknek sem kell csodálkozást ébreszteniük. Aki már nem a robot-tudatban él, hanem részesült a Gnózis tudatában, az egy új cselekvési életről tesz tanúbizonyságot, mely a legkisebb részletekig rá van hangolva a szent mű lényére és jellegére, Tao-ra.

Ha most Pál egyik igéjének fényébe állítva közelebb hozzuk Önökhöz ezt az állapotot, akkor talán még jobban át tudják látni ezeket a kegyelemadományokat. Pál leveleiben különböző helyeken azt mondja, hogy bizonnyal nem magát szándékszik dicsőíteni, és így szól: „Nem én, hanem a Krisztus énbennem”.

Ezzel valamelyest fényt vetettünk a megszabadulás ösvényét járó bölcs életvitelére. Az a mindennapi kérésünk, hogy Önök is járják be ezt az ösvényt.

Lásd az ösvényt — Tao.

Járd az ösvényt — Te.

Értsd az ösvényt — King.

 

 

Távol kell maradni a megtöltött vázától.

Nem szabad megérinteni a penge élét.

Nem szabad kívánni, hogy megtarthassunk egy arannyal és drágakövekkel feldíszített termet.

Aki büszke gazdagságára, azt szerencsétlenség éri.

Ha a mű beteljesedett, és megalkották a nevet, vissza kell vonulni. Ez a mennyek útja.

Tao Te King 9. szakasz

 

9.
Maradj távol a színig telt vázától

 

A Tao Te King 9. szakaszának fordítása okozta nyilvánvalóan a legnagyobb gondot a sinológusoknak. Ennek oka abban a tényben rejlik, hogy hiányzott nekik a megértés kulcsa, mellyel áthatolhatnának Lao-ce szavainak igaz jelentéséhez.

Az egyik fordítás így hangzik: „Jobb, ha egyáltalán semmilyen vázát sem hordunk, mint egy megtöltött vázát mindkét fülénél fogva.” Ez természetesen tiszta badarság, ha feltételezzük, hogy itt egy vízhordóedényről van szó. Akkoriban nem volt vízvezeték. Ezért nagy szükség volt a megtöltött vízhordóedényekre. Így körültekintően hordták, és gondoskodtak róla, hogy a drága nedű ne loccsanjon ki. A kiloccsantásra egy másik fordító gondolt. Ő így fordított: „Aki egy vázát színültig tölt, és mindkét kézzel akarja vinni, az valamennyit ki fog loccsantani belőle.”

Mindazok után, amiket a Tao Te King előző szakaszai tartalmaztak, érthető, hogy Lao-ce-nek valami teljesen mást kellett ezen értenie. A fordítás nehézsége abban rejlik, hogy a Tao Te King tulajdonképpen lefordíthatatlan. Az ókínai képjelek, melyekkel a művet írták, nem olyan meghatározott írásjelek, mint a mieink. Betűink összetétele alapján mi világosan fel tudjuk ismerni és meg tudjuk állapítani: „itt ez a szó áll, tehát erről vagy arról a dologról van szó”. Gondoljanak például, a „fa” szóra. Ha egy szerző azt írja: „látok egy fát”, akkor tudjuk, hogy egy fát lát, jóllehet nem tudjuk, melyik fafajtára gondol. Azonban minden ókínai képjegynek többszörös jelentése van, sokkal inkább, mint például a héberben. Azt mondják, legalább hétszeres. Minden művelt kínai nehézségek nélkül teljesen saját jegyet tudott tulajdonítani egy jelnek, miután az ecsettel pergamenre vagy selyemre formázta. Így minden további nélkül mondhatná az ember, hogy abszolút titkos írás volt tehát, amit egy hajdani kínai írt, minden forma és módszer nélkül. Azonban a gyakorlatban a növekvő írásbeliség kényszerének hatására felvették azt a művelt szokást, hogy sok dolgot és fogalmat mindig azonos szójellel írjanak. Ez már csak azért is így történt, hogy létrehozhassanak egy levelezési kapcsolatot, ha valakivel nem lehetett közvetlenül beszélni. Egy levelezési kapcsolat partnereinek természetesen kölcsönösen ismerniük kellett a szójeleket. Ennél fogva a kínai iratokban sok szó olvasható, mégis éppoly sok szó nem, ami által aztán elvész a mondatösszefüggés.

Az ókínai „Biblia” nyelve mégsem egy Tao Te King-et lefordítani akaró sinológusnak rendeltetett. Minden fordítás reménytelenül különbözik a többitől, s ez nem is lehet másképp. Ez a mű kizárólag a transzfigurisztikus ösvényen járó tanulókhoz fordul. A Tao Te King szerzője már évezredekkel ezelőtt a legnagyobb bizonyossággal tudta, hogy a szerzet egy szolgája sokkal később – még ha csupán kezdő is – nagyobb nehézségek nélkül el tudja majd olvasni a Tao Te King-et.

Azt kérdezhetik: „Hogyan lehetséges ez? Hiszen Önök nem tudnak kínaiul! És ha történetesen tudnának is, nem ugyanazon nehézségek előtt állnának-e, mint a sinológusok?”

A válasz nagyon egyszerű. Az Egyetemes Szerzet minden időkben, mind a beszélt, mind az írott igénél számított egy erre nemesedett olvasó elképzelő tudatára. Egy ilyen irat minden sorában kulcs van elrejtve. Ha az olvasó képes felismerni és megragadni a kulcsot, akkor a kijelentés értelme önmagától adódik. Ha az olvasó az igazi értelmet, a kulcsot nem képes felismerni, akkor semmit sem ért, és ennélfogva nem is tudja lefordítani, még ha minden idők legtudósabb embere lenne is. Itt szintúgy érvényes a Biblia igéje: „Hálát adok néked, Atyám, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek (Isten gyermekeinek) megjelentetted.” (Máté 11,25)

Úgy véljük, hogy nem túlzunk, ha azt mondjuk: mi Isten gyermekei vagyunk. Önök is azok, mert szintén birtokolják ezt a gyermekséget. Az egyik mégis valamivel inkább tudatában van ennek, mint a másik. Ám mindannyian egyenlőek vagyunk, és a tökéletesség mindannyiunkat vár. Istengyermekségünk által vezérelve meg szeretnénk hát együtt keresni a 9. szakasz kulcsát. Már a szakasz első versszakában azt olvassuk, hogy egy megtöltött edényről vagy vázáról van szó. Ezt illetően minden fordító egy véleményen van. És abban is egyetértenek, hogy ezzel a megtöltött vázával valamit abszolút nem szabad tenni.

De mit tartalmaz egy váza? Természetesen vizet. Ezért mondja az egyik: ügyelj arra, hogy semmit se loccsants ki. Na jó – így a másik -,azonban egy ilyen megtöltött váza nehéz, és ennélfogva jobb nem is vinni. Jóllehet ez így van – mondja a harmadik -, ám mind a vázára, mind a vízre szükség van. Majd meg: Természetesen semmit nem szabad kiloccsantani. Ez érthető. De Lao-ce véleményem szerint arra gondolt, hogy nem lehet egyidejűleg tartani és tölteni is. Bár a mi korunkban ezt megtehetjük, hiszen csak a vízcsapot kell kinyitni; de a régieknek nem volt vízvezetékük. No persze akkoriban is voltak vízesések.

És így folytatódik tovább a végtelenségig. De mi értelme van mindennek? Semmi, mert a kulcs fölött elsiklik a tekintetük. Önök azonban képalkotó tudatukkal már bizonyára felfedezték a kulcsot, mert a megtöltött edény vagy váza nagyon ismerősnek tűnik.

Itt a 17. századi rózsakeresztesek régi jelképeinek egyike áll előttünk. Egy idős, ősz bölcs ül egy toronyszobában. Három lépcső vezet befelé: a bölcsesség három foka – ez áll ott. Ha meg akarjuk mászni ezt a három fokot, és be akarunk lépni a toronyszobába, akkor látjuk, hogy a bejáratot két oszlop szegélyezi. Figyelmünket egy mondás vonja magára a jobb oldali oszlopon: „Maradj a váza közelében, hogy színeit felismerhetővé tedd.”

Ézsaiás Könyvének 52. részében pedig ez olvasható: „Távozzatok, távozzatok, jertek ki onnan, tisztátalant ne illessetek, jertek ki közülök, tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok.” Az Apostolok cselekedeteinek 10. részében továbbá egy nagyon szentségtelen edényről olvasunk, mely az égből száll alá. Timotheushoz írt második levelében Pál ezt írja: „Ha valaki magát megtisztítja, szent edény lesz a ház urának tiszteletére, minden jó cselekedetre készen.” (2Tim. 2,21). Gondoljanak a Grál-kehelyről szóló sok jelképes elbeszélésre is, a nyitott kehelyről, melyet kinyílt liliomnak is ábrázolnak, és akkor hallják, amint Lao-ce azt mondja: távol kell maradni a megtöltött vázától.

Akkor Önök tudják, hogy ez a kulcs! Isten gyermeke megtöltött vázát birtokol, a hétszirmú rózsát, a hétszirmú liliomkelyhet, a szív grálkelyhét. Birtokolja ezt a szent kelyhet, ezért Isten gyermeke. Ez a kehely képviseli Isten egész birodalmát mibennünk. Az ősatomban benne rejlik egy univerzum, az egész mindenség.

E tekintetben a dialektikusság rendkívül veszélyes. Az Önök énje nem Isten gyermeke. Az Önök dialektikus tudatának semmi köze ahhoz. Az Önök énje robottudat, és képtelen a megszabadulásra.

Önök egy mikrokozmoszból indulnak ki, melyben benne rejlik az isteni lény, és ezért mondja Lao-ce: „Legyenek szívesek távolságot tartani kezeikkel a megtöltött vázától!”

Ez a Grál-kehely a bárány vérével, tiszta életvízzel van megtöltve. A szentségtelen természetből semmi sem képes és semminek sem szabad benne lennie. Teljes önátadásban távolságot kell tartaniuk tőle. Ne mondják, hogy „Isten gyermeke vagyok”, az egót kiemelő „vágyókra helyezve a hangsúlyt. Önök Isten gyermekéhez csupán nagyon közel vannak; ugyanabban a mikrokozmoszban vannak, mint Ő. Önök előtt nagyon régen jött létre ez a Másik, aki létezik, és létezni fog Önök után is. Önöknek alá kell hanyatlaniuk, és a Másiknak kell növekednie. Lesznek szívesek nem megérinteni a megtöltött vázát? Ne érintsék meg a szent edényt misztikus vagy okkult rögeszméjükkel! Ez a Grál-kehely az Úr borát tartalmazza. Ennek a bornak, ennek az életvíznek meg kell érintenie Önöket, el kell oltania a szomjukat. Ennek az erőnek kardként kell behatolnia a lelkükbe.

Ugyanazzal a jelképes beszéddel mondja Lao-ce: Nem szabad megérinteni a penge élét. Ne vegyék el szentségtelen kézzel az erejét, és ne mondják: „így, ezen a módon kell a kardnak belém hatolnia, az én vezetésem alatt.” Ehelyett igyák ki a kelyhet, melyet a belső Krisztus nyújt Önöknek, fogadják el teljes örömmel!

Talán olvasták vagy hallották már, hogy a Grál mesterei a Grál-kelyhet egy csodálatosan szép templomba, arannyal és ékkövekkel díszített szentélybe vitték, és hogy a csodálatos rózsának e szentélye az elképzelhető legszebb és legnemesebb javakkal van tele. Mikrokozmoszukban is van egy ilyen szentély: „Legyetek boldogok és örvendjetek, mert Isten birodalma tibennetek van” – az új Jeruzsálem, annak 12 kapujával.

Ismerjék csak fel a beteges, énközpontú birtoklási vágy mérhetetlen veszélyeit. Meg akarják tartani az arannyal és ékkövekkel díszített termet? Birtokbüszkeségüket misztikusként vagy okkultistaként akarják kiélni? Akkor meg fogják tapasztalni a szakadatlan kerék-forgás vészét, mert gyöngykapuival az új város csak akkor szállhat alá, ha a régi város eltűnt.

Lássák maguk előtt az utat, a mennyek útját. Ha elérkezett az idő, és az Önök előkészítő műveletei bevégeztettek, ha kész van az új nevük az élet könyve számára, akkor egész dialektikus lélekállapotukkal vissza kell vonulniuk a hatalmas Jánosi igével, a megszabadulás ösvényének kulcsával: „néki – a Másiknak – kell növekednie, nékem pedig alábbszállanom”, lelkükben a Grál mesterének kardjával, miután kelyhét az utolsó cseppig kiürítették, hogy Isten szent városa az égből alászálljon.

Még egyszer vissza kívánunk térni a klasszikus rózsakeresztesek kincseskamrájában álló oszlopra, melyen ez áll: „Maradj a váza közelében, hogy színeit felismerhetővé tedd. ”

A kifejezésen, hogy maradj a váza közelében, ezt értették a rózsakeresztesek: „Szenteld magadat énlényként alázattal és csendesen, visszavonult, önfeláldozó életben a benső Grálnak, Isten városának, mely egykor alá fog szállani az égből.”

Ha ily módon felvették a „vázával” szembeni egyetlen helyes tartást, akkor megtörténhet, hogy a keresők és tévelygők számára végzett szolgálatukkal a szent igét felismerhetővé teszik. Felismerhetővé tenni a váza szép, magasztos színeit és nézeteit, hogy a keresőnek – e fenséges ígéret által megvigasztalódva – egykor szabad legyen ugyanarra az útra térnie, és képes is legyen azon járni.

Az Ézsaiás Könyvének 52. részéből idézett ige a minden szellemszikra-hordozóhoz intézett hívásra utal, miszerint az endúra által mondjanak búcsút a dialektika világának. „Jertek ki közülök, tisztítsátok meg magatokat, akik az Úr edényeit hordozzátok.” Ezzel azt mondja Pál, hogy ha az ösvényt, az énelhalás ösvényét járják, akkor a Grál-kehely által lehetővé válik egy új lélekállapot, „és az edény megszenteltetett, és alkalmassá válik az Úrnak”. Az apostolok cselekedeteinek híradása szerint Péter egy nagyon klasszikus vizsgán esik át. A tükörszféra erői hamis kelyhet nyújtottak neki. Tartalmáról azonban azonnal felismeri a veszélyt, és határozottan megtagadja azt. Elhatározása pedig szilárdabb, mint valaha: a szív vázájának közelében marad, hogy felismerhetővé tegye annak színeit.

Így ábrázolják előttünk a rózsakeresztest is, az Egyetemes Szerzet szolgáját. A szív vázája közelében marad, hogy felismerhetővé tegye színeit. Emiatt azonban nem válik fennhéjázóvá. Ő, aki mérhetetlenül gazdag lett, nem lesz büszke arra, hiszen aki büszke a gazdagságára, azt szerencsétlenség éri. A büszkeség önfelemelés, a büszkeség pompakedvelés, a büszkeség engedményeket tesz az énközpontúságnak. A büszkeség tehát megtámadja a váza fényét, ami ezáltal ismét tompává és színtelenné válik.

Ha az ötszörös egyetemes Gnózis gyakorlati alkalmazása révén megvannak a javak, akkor a művet be kell végezni. Az ilyen emberek akkor bejáratosakká válnak az egyetemes élet mérhetetlen kincseskamrájába. Akkor többes számban beszélnek, ami így hangzik: „ti, akik az Úr edényeit hordozzátok”. Önök ekkor felfedezik, hogy a sok tagja által megformált élő test erőterében és megszabadító mágiája által ugyanezeket a kincseket kapják. És ami bennünk van, az van egyidejűleg kívül is. A határok eltűnnek, és Önök megélik az egyetemes egységet.

Így viszik a fényt az éjen át, hogy felébresszék azokat, akik az éjszakából vannak. Így születik meg a fény az éjszakában. Így maradnak együtt a kiválasztottak együtt, hogy a fény színeit, a végtelenül különböző színeket felismerhetővé tegyék.

Azok viszont, akik az éjszakában akarnak maradni, megzavarodnak, mert nem akarják látni a váza színeit, és zűrzavar lesz úrrá rajtuk. A zűrzavarból pedig kifejlődik a kétség, és így szólnak: „Tegnap meg azt mondtátok, hogy zöld, ma meg azt állítjátok, hogy kék.” Nem értik meg, hogy noha a tenger az akvamarinhoz hasonlóan sok szint mutat, mégis a tenger marad. Ők a fénykerülők, akiknek meg nincsenek szemeik, hogy lássanak.

Az apostoli mű azonban tovább halad, mert a színeket felismerhetővé kell tenni. Egyre tovább halad az egyetemes apostoli mű. Fennáll a nap ragyogása közben, és ugyanakkor az éjszaka sötétségében is. Az apostoli szerzet tág terében hat, és a harminc-kettőben kezdődik, akik menni mernek, és betöltik azt.

Az éjszaka lakói és a fénykerülők gúnyosan kérdik: „Hol maradtok hát az apostoli fényetekkel?” Mi pedig azt mondjuk: „Ügyeljetek csak az eljövendőre, mert ahogyan a villám elhasítja a sötétséget, és megrémíti az embert, úgy fog az isteni asztrális a megalkotott kígyótűzcsatornában égi tűzként megnyilatkozni az egész testnek A művet véghezviszik, és az új nevet megalkotják. Ha pedig a mű elvégeztetett, akkor véghezvivői visszavonulnak, és az éjszakát az éjszakára hagyják.”

 

 

Aki állati énjét aláveti a szellemiségnek, az Tao-ra irányítva tarthatja akaratát. Nem lesz szétszórt.

Uralja életerejét, míg az olyan engedelmes nem lesz, mint egy újszülött gyermeké.

Megtisztítja és megvilágosítja belső látását, s így megszabadul az erkölcsi hiányosságoktól.

Szeretettel kormányozza birodalmát, és képes teljesen Wu-Wei lenni.

Tökéletesen megőrzi nyugalmát, miközben az ajtók nyitása és zárása tovább folytatódik.

Habár fénye mindent átjár, olyan, mintha tudatlan lenne.

Létrehozza és táplálja a dolgokat. Teremt, anélkül, hogy birtokolna.

Jutalmat nem várva növel és szaporít. Uralkodik, és nem tekinti mesternek magát. Ez az, amit titokzatos erénynek neveznek.

Tao Te King 10. szakasz

 

10-I.
Aki az ént aláveti, az szeretettel fog kormányozni

 

Lao-ce magasztos bölcsességével kapcsolatos elmélkedéseink követése során Önök, akik az ösvényt valóban transzfigurisztikus értelemben járják, felfedeznek egy emelkedő vonalat a kinyilatkoztatásban és lehetőségekben. Ebben a 10. szakaszban az ösvény legmarkánsabb eredményei közül néhányat teljesen megvilágítanak. Ezek nem az istenember jövőbeni állapotára vonatkoznak, hanem olyan eredmények, melyek az olyan ember létállapotát világítják meg, aki az ösvényen jár, s teljesíti a törvényt, habár a jelenben áll. Már csak ezért is nagyon fontos ennek a résznek a tartalma, mert azt jelzi, hogy a megvalósításnak nem kell mérhetetlenül messze esnie, hanem minden komoly kereső képes a jelenbe állítani azt.

Ezért nagy öröm számunkra, hogy ábrázolhatjuk azt az embertípust, akit az új Noé-embernek nevezünk, aki a halál birodalmából az új életterületre vivő, az új, de mégis eredeti birodalomba vezető úton van. Ezt az embert felveszik az új fajba, mely nem ismer sem nemzeteket, sem határokat. Ez az ember a klasszikus és mégis modern égi hajóval utazik az új, boldog jövő felé. Az együtt utazás feltételeként pedig csak azt várják el Önöktől, hogy váltsák gyakorlatra a kapott leckéket és teljesítsék az igazi szabadkőműves feladatot.

Aki állati énjét aláveti a szellemiségnek, az Tao-ra irányítva tarthatja akaratát. Nem lesz szétszórt.

Ezzel kell kezdődnie az építő feladatának, ez az első fok. Akinek ez az első lépés nem sikerül, az a következőt sem tudja megtenni. A Tao tanulóiként az animális egojukat tökéletes önátadásban oda kell ajándékozniuk az ősatomnak, az Önökben lévő birodalomnak, a szív rózsájának. Ez a legfontosabb feladatuk, melyet nem valamely külső Isten előtt történő alázattal s annak minden természetvallásos és természetokkult következményével kell betölteni, hanem az Önökben lévő birodalom, az Önökben lakozó egyetlen Isten előtti imával: „Legyen meg a Te akaratod, ó Uram!” Ezzel a Jánosi gyakorlattal kell a tanuló gyakorlatának is kezdődnie. Így kell a tanulónak az élet sivatagában az Istene ösvényeit egyengetnie.

E pillanatban feltételezzük, hogy Önök ezt megértik, és tényleg mindent megtesznek azért, hogy animális egojukat a spirituális énnek vessék alá. Ha ezzel foglalkoznak, akkor szokványos személyiségük figyelemreméltó változásokat fog tapasztalni, mivel önátadásukra feleletként kiöntik Önökre a vázát, a Grál-kelyhet, s így megszületik egy új léleklény, egy új kígyótűz. Először fel fogják fedezni, hogy akaratuk irányulása folyamatosan Tao-n, az ösvényen képes maradni, sőt azon marad. Miért? Abból az egyszerű okból, hogy ha Önökben a szív rózsája uralkodik, és lélekéletük abból magyarázható, akkor Önökben többé már nem a megszokott természet mágneses állapota, hanem az új természet állapota tevékenykedik.

Ha akaratlényük mágikus összetevőként teljesen a megszokott természetből magyarázható, akkor akaratukat olykor magasztos és új életproblémákra képesek irányítani, s akaratuk arra ösztönzi Önöket, hogy nagyszerű tetteket vigyenek véghez. Időnként azonban az akarat mégis igazolni fogja legbelsőbb természetét, származását. Ezenkívül az akarat magától értetődően szétszórt lesz, s ezért Önök nagyon fognak szenvedni. A szokványos akarat, még ha misztikusan vagy tudományosan emelkedett is, sohasem képes megszabadítóan hatni, sem önmaga, sem mások számára. Ha a személyiséglény, a lélekállapot mégis felemelkedik a rózsában, s a belső Krisztus irányítja, ha ez a Jézus él Önökben, akkor Önökben János lefejeztetett. Akkor akaratuk új természetben beszél, s kényszer, spekuláció és túlzás nélkül egészen egyszerűen állandóan, nappal és éjjel Tao-ra irányul. Akkor még a világban vannak ugyan, de lényegében nincs már részük benne.

Uralja életerejét, míg az olyan engedelmes nem lesz, mint egy újszülött gyermeké.

A főszentélyből életerő áramlik a személyiség minden cselekvési szervéhez. Az embernek minden cselekedethez energiára, gyakran többszörösen átalakított energiára van szüksége. Mily gyakran kell különböző energiarezgéseket egyidejűleg alkalmaznia és bevetnie egy cselekedethez! Gondoljanak csak olyan tevékenységekre, melyek intelligenciát, tehát mentális tevékenységet, érzelmi rezgéseket és akarathatásokat követelnek meg egyidejűleg. Az ilyen tevékenységek nagyon felőrlőek, megsemmisítik a személyiséget, mert úgy hangolják az automatikus idegrendszert, hogy az elutasítandó cselekedeteket, melyektől az ember borzad, mégis végre kell hajtani. Micsoda energiát fecsérel el az ember, egyszerűen kihajítja! Ezt egészségi állapotával kell megfizetnie, és azzal, hogy továbbra is a születés és a halál kerekéhez köttetik, ami még sokkal rosszabb.

Aki azonban a János-állapot szerint lefejeztetett, és megszületett Jézusban, az Úrban, aki így új életállapotból él, az uralja életerejét. Életereje forrásai és csatornái engedelmessé válnak, akár egy újszülött gyermeké. „Hogyan lehetséges ez? – kérdezhetnék. – Egyetlen, még a legjobb szándék mellett becsúszott hiba, tehát semmilyen energiapocsékolás sem fordulhat elő többé?” Ha a leírt átalakulás végbemegy, akkor többé valóban nem pazarlódik el az energia. Jóllehet elméletileg lehetséges volna, de a jelölt már nem fogja megengedni.

Hogy ezt megértsük, ahhoz szövegünk harmadik részéhez kell fordulnunk:

Megtisztítja és megvilágosítja belső látását, és így megszabadul az erkölcsi hiányosságoktól.

Itt a hét agyüregre kell gondolniuk. Ezeknek az új tudat tökéletes tükreivé kell válniuk. E tükrök a belső látást olyan mértékben fogják megtisztítani és megvilágosítani, amennyire az új lélekállapot megtisztította és megcsiszolta őket. Itt meg szeretnénk jegyezni néhány dolgot. Talán ismerik ezeket a tükröket, különösen ha vannak okkult ismereteik, és múltjukban okkult gyakorlatokat végeztek. De lássák be, hogy e tükrökkel kapcsolatos minden okkult edzés torz pótlék csupán, és az Önök személyiségállapotának súlyos károsítását jelenti. Okkult tréning által a szokványos belső látás esetleg megnyitható a tükörszféra-területekre, de mégis, mit nyernek ezzel? Boldogabbá vagy szabaddá válnak-e ezáltal akár egy másodpercre is?

A transzfigurista nem edz, nem gyakorol, és mégis birtokolja a belső látás hét tisztán fénylő tükrét. Nem tesz érte semmit, nem veti be az akaratát, és mégis megkapja őket, és csakis azért, mert önátadásban elajándékozta magát a Másiknak. A belső látás hét tükre az új ember tulajdonságát, egy szervét képezi. Ezáltal szabadul meg a jelölt erkölcsi hiányosságaitól.

Az erkölcsi viselkedést a dialektikus ember akarása, gondolkodása, érzése és cselekvése terén végzett tettek és tétlenségek összességének kell látnunk. A dialektikus ember morális állapota mindig súlyosan sérült, s ez Önökkel is így van. Miért? Olyan rosszak Önök? A szándékban van a hiba? Nem, az átlátási képességük, az önismeretük hiányos. Fenn kell tartaniuk magukat ebben a világban, és közben próbálkozniuk kell. Sötétségben tapogatóznak, és ebből egy súlyosan károsodott, sérült erkölcsiség fejlődik ki. Viszont a belső látás tisztán és világosan csillámló tükrei által megszabadulnak az erkölcsi hiányosságoktól, hogy megtalálják az útjukat, s hogy semmiképpen se tévedjenek el, és csak egy kívánságuk legyen: a valódi hazatérés kívánsága.

Szeretettel kormányozza birodalmát, és képes teljesen Wu-Wei lenni.

Aki a rózsa útját járja, úgy hogy teljesen a Másikban van, az tudja, hogy az új életben az első lépéseket még a régi személyiséglényben teszi meg, és a transzfiguráció épphogy csak elkezdődött. Ezért mondták a régi rózsakeresztesek, hogy a jelöltnek alá kell hanyatlania az Úr Jézusban, miután megfogant vele. Ezt tökéletesen tudva és felismerve, az itt ábrázolt jelölt a birodalmát szeretettel fogja kormányozni, és nem fog sóhajtozni, ahogyan az oly gyakran megesik: „Ó csak minél hamarabb kijutnék innen! Csak előbb szabadulnék meg ettől.” Az embert ismételten elragadja a búskomorság, mert túlterhelődik, mert a hibás viselkedés okozta károsodások olyan lehengerlőek. Mégis, ha Önöknek erős sodrású vízen kell evezniük, és igazi evező helyett csak egy deszkájuk van, akkor nem jajveszékelnek, hanem boldogok, hogy legalább ez a deszkájuk van. Szeretettel fogják használni a deszkát, az pedig átsegíti Önöket a másik partra.

Ezért a transzfigurista sohasem mondja, hogy „nem tudok”, vagy hogy „a testem gyenge” stb., hanem ujjongva hirdeti, anélkül, hogy bármit is beképzelne magának: „Mindenre képes vagyok Krisztus által, aki erőt ad nekem.” Képes teljesen Wu-Wei lenni. A Wu-Wei pedig ez: „Nem én, hanem a Krisztus bennem; nem én, hanem a Birodalom bennem.” Aki Jánosként a hóhér tönkjére hajtotta a fejét, és a Másikat hagyja uralkodni, az ennélfogva teljesen Wu-Wei tud lenni.

 

 

10-II.
A bölcs tökéletesen megőrzi nyugalmát

 

Ismét a Tao Te King 10. szakaszának egyik részlete elé állítjuk Önöket:

Tökéletesen megőrzi nyugalmát, miközben az ajtók nyitása és zárása tovább folytatódik.

Habár fénye mindent átjár, mégis olyan, mintha tudatlan lenne.

Megállapíthatjuk, hogy a szétszórt dialektikus akarat képtelen szakadatlanul olyan célra irányulni, amely a dialektikus természettől lényegileg idegen. Ezért a természet törekvő emberének az akarata egy sor különböző nézetet mutat: az egyik pillanatban az új életre irányul, a másikban csekélységekre, a harmadik pillanatban jóságra, a negyedikben pedig gonoszságra. E négy nézet között ingázik az akarat mindaddig, amíg az önátadásban és önátadás révén, a Wu-Wei, a nem-cselekvés által az ösvényre nem lépnek.

Akkor kifejlődik egy új lélekállapot egy új elektromágneses térben, s emiatt egy új akarat is megjelenik, melynek irányulása természeténél fogva minden kényszer nélkül képes Tao-n nyugodni. Az ilyen akarat akkor túlterhelné magát, ha nem Tao-ra irányulna. Majd ebből az új létállapotból adódik továbbá, hogy az életerő irányíthatóvá válik, és az ember megszabadul az erkölcsi hiányosságoktól, mert a hétszeres belső látás világossá és tisztává vált. A belső látás a lélekállapot csúcsára vagy magjára irányul, az új életbe pillant, és érzékszervileg egy vele. Az erkölcsi hiányosságok és konfliktusok, melyek a dialektikus természet sajátjai, akkor létüket tekintve már a múlthoz tartoznak.

Noha a transzfiguráció éppen csak elkezdődött, s az ember ebben az állapotban például rendelkezik még ugyan a régi anyagtesttel, és használnia is kell azt, ám mégis szeretettel és Wu-Wei-ben – azaz nem énközpontúan – fogja kormányozni a még oly kevéssé tökéletes birodalmat, miközben az új életállapot által vezetve rálép a megújulás pályájára.

Jó lesz közelebbről megvilágítani a „nem énközpontúan” kifejezést. Az ember tudata természeténél fogva énközpontú. Gyújtópontja van, és ezért tökéletes értelemben egy „én”. Az ember nem képes elképzelni egy másik, magasztosabb emberi tudatot.

És mégis teljesen lehetséges egy ilyen másfajta tudat. Az általunk „új embernek” nevezett tudat teljesen más jellegű. Abszolút nem énközpontú, sőt alapvetően éntelen. Ezt nem erkölcsi vagy etikai értelemben értjük, hanem alapvetően; nincsen ugyanis gyújtópontja! Olyan tudatnak lehetne leírni, melynek az egész mikrokozmosz a székhelye, amely tehát mikrokozmikus, mindent átfogó.

Ez a mikrokozmikusan tudatos lét egy következő stádiumban kozmikusan tudatos állapotba, majd pedig makrokozmikusan tudatos állapotba lép be. Tehát a legjobban úgy írható körül, mint a saját magában, de egyidejűleg minden másban és mindenki másban is jelen lévő tudat. Felismerhető, hogy ekkor minden természettörvényszerű elválasztottságnak véget kell érnie.

Nos, a Wu-Wei, a nem-cselekvés, az isteni tudat dialektikus megközelítését jelenti. Ezt a megközelítést azért ajánlják az embernek, hogy a két tudatmegnyilvánulás közötti hatalmas különbséget – amennyire lehetséges – megszüntessék, és így alapot teremtsenek a szív rózsájában potenciálisan benne rejlő tudaterők számára. Ezért válik az én „éntelenné”, „vágytalanná” és kívánja, hogy ne kötődjön. Ezért törekszik az én arra, hogy amennyire lehetséges, semlegesítse magát, hogy a Másik kerekedhessen felül. Aki erre a megközelítési folyamatra örömmel vállalkozik, az gnosztikus sugarak kegyelemmel teljes áramát tapasztalja, melyek az egész éntérséget az abszolút nyugalom területére vezetik. Így fogja tökéletesen megőrizni nyugalmát, miközben az ajtók nyitása és zárása tovább folytatódik.

Mit tud az ember a nyugalomról? A tudatos életben legfeljebb néhány pillanatig ismeri, s legtöbbször akkor is csak véletlenszerűen. Ezenkívül létezik még a feledés nyugalma. Lehetséges, hogy Önök egy fárasztó nap után – ha nincsenek teljesen kimerülve – néhány órán át a nyugalom légkörét élvezik. A legtöbbször azonban adódnak dolgok az életben, melyek a nyugalmat zavarják: befejezetlen munka, nézeteltérések, szorongás, aggodalom és félelem, testi nehézségek, és mindahány erkölcsi defektus, melyek jelen vannak. Ehhez járul, hogy Önök abban a mértékben, ahogyan a dialektika határaihoz közelednek, egyre nyugtalanabbá válnak. A nyugtalanság alapvetővé válik Önökben. Idegenségük állapota miatt már sehol sem találnak nyugalmat. Az idegesség naponta fokozódik. És végül úgy van, ahogy sok tanuló mondta már: „Az egyetlen nyugalmat, amit annak nevezhetünk, akkor élvezzük, amikor a többiekkel együtt vagyunk a Szellemi Iskola templomában, és az isteni haza dolgairól szóló beszédet hallgatjuk.”

Mi a nyugalom? Elgondolkodtak-e már ezen? Bizonyára nem a testi nyugalomra gondolnak, vagy a mindennapi munkától való illékony megszabadulásra a hétvégéken, a szünidőben, esetleg a modern társadalom által az emberre kényszerített gondolattevékenységektől való mentességre. És minden bizonnyal még csak nem is arra az „úgynevezett” nyugalomra, melynek az életút lezárásával kell bekövetkeznie.

A nyugalom, amire Lao-ce gondol, egy teljesen belső állapot, az új ember lényegi ismertetőjegye, olyan nyugalom, mely Isten népét tünteti ki. Ez egy éjjel-nappal jelenlévő folytonos állapot.

Miért nyugtalan az ember? Mert a dialektikus természetből való. A dialektikus természetet az ellentétek és a küzdelem uralja. A testi nyugalom nem veszi el ezt a nyugtalanságot. Ezért nem lehet az ember nyugodt. Az igazi nyugalom csak akkor jön, ha az új lélek kormányozza őt. Akkor belép egy új életállapotba, melyet nem a viszály, hanem a nyugalom jellemez. A nyugalom előszörre nem a tökéletesség elérése után következik be. Ez a nyugalom közvetlenül a belső királysággal való első határozott összekapcsolódással, az első önátadással jön el.

Ahogyan az új akarat rendíthetetlenül áll a Gnózisban, úgy áll a jelölt a tökéletes nyugalom légkörében, ha részesül a Grálban. Semmi esetre sem tökéletes, de a Gnózisban lélegzik, miközben az ajtók nyitása és zárása tovább folytatódik. Világos, hogy ez az ember búcsút vesz a halál természetétől, és az új életbe utazik. Ő tényleg kivándorló. Ebben a folyamatban magától értetődően fokozatosan bezárulnak a múlt ajtói, a megújulás ajtói pedig lassanként kinyílnak.

Hogyan? Hatalmas erőlködéssel tennünk kell valamit, mást pedig mellőznünk? Nem, a bölcs tökéletesen megőrzi nyugalmát, miközben az ajtók nyitása és zárása tovább folytatódik, egy óramű pontosságával folytatódik.

Láttak már egy Lohan képét? Egy ilyen kép nyugalmat lélegzik, maga a nyugalom. A nyugalom és ez az ember egylényegűek. A dialektika világában a nyugalom legjobb esetben vákuum a teljes nyugtalanságban, s általában csak a testi nyugalmat illeti. A fejlődő tanuló nyugalma viszont az új élettérben való részesülés.

Habár fénye mindent átjár, mégis olyan, mintha tudatlan lenne.

Ez első pillantásra teljesen érthetetlen, ám helyesen átlátva olyan hihetetlenül szép, fenséges, és istenien ragyogó, hogy eldöntöttük, legjobb képességeink szerint megpróbáljuk elmagyarázni ezt az igét. Ez az ige ugyanakkor fölöttébb furcsa is, mert e természethez képest mindent a feje tetejére állít.

A tudatlanság fogalmának rossz csengése van. Az embernek tudnia kell! A mi természetünkben tudni kell, vagy félresikerülnek a dolgok. Minden oktatás erre támaszkodik. A tanulótól azt kérdezik: „Mi a rózsakereszt iskolája?” A kérdező tudatlan. A tanuló kapcsolatba hozza a kérdezőt a rózsakereszt iskolájával, és amennyire csak lehetséges, megváltja őt tudatlanságától. Így lehetséges, hogy a kérdezőből tanuló lesz, és aztán ő, aki korábban tudatlan volt, látogatja a szolgálatokat és konferenciákat. Az Iskola szakadatlanul azon fáradozik, hogy a kérdezőknek és keresőknek megmagyarázza feladatát. A Szellemi Iskola megkísérli tehát, hogy segítségére legyen a tudatlanoknak, jóllehet odaadó törekvése ellenére olykor mégiscsak váltakozó eredménnyel.

Ostoba lenne hát a tanuló? Korántsem. Természetes intelligenciával, jó neveléssel stb. rendelkezik. A dialektikus ember tudatlansága mégis alapvető. Bizonyos vonatkozásokban meg lehet szüntetni, de a tudásnak megvannak a határai. Ezért fáradozik szakadatlanul a kutató tudomány, hogy a tudás határait a legkülönbözőbb területeken kitágítsa. Ez sok esetben sikerülhet, és részben sikerül is, jóllehet csak lassan és töredékesen, mert sok ismeret ismételten veszendőbe megy.

Az Iskola munkájának alapját azonban egy titok képezi. Nem az Önök tudását akarjuk növelni, habár a látszat ellenünk szól, és arra kényszerülünk, hogy az Önökkel való kapcsolat érdekében tudományosan közeledjünk Önökhöz. Mert figyeljenek csak az igehirdető szavaira: „Ahol sok a tudás, ott sok a keserűség; aki sokat tanul, annak sokat kell szenvednie.” Most azt mondják: „Ó, értem, teljesen más módon juthatok el a tudáshoz, ha csak járom az ösvényt.” Ez azonban csak részben helyes; és ha most nem értjük meg jól egymást, akkor ez sajnálatos tévedésekre adhat alkalmat.

Beszéltünk a hét agyüregről, az új lélekállapot tudatának tükreiről, a belső látásról, mely világos és tiszta. Ezek a tükrök a hétköznapi embernél automatikusan működnek, az edzett okkultistánál pedig nagyon torz állapotban találhatók. Az okkultista ugyanis, ha fölöttébb hiányosan is, de bizonyos mértékben eredménnyel keltette életre a tobozmiriggyel összefüggő agyüreget. Az átlagember ezzel szemben a természetes érzékszerveitől, valamint a szürke agyállomány mibenlététől és az agytekervények helyzetétől függ.

Öt ismert érzékszerve — plusz a még nem teljesen működő további kettő — együttesen a hét tükröt képezi számára, melyekkel megpróbálja felvenni és megtartani a tudást. Minden általa megszerzett tudásról elmondható: „aki gyarapítja a tudást, az gyarapítja a fájdalmat”, vagy hogy „minden tudás összege, hogy semmit sem tudunk”.

De vajon mondhatnák-e egy igazán bölcsről, hogy csak a fájdalmat gyarapította, és semmit sem tud? Aligha, mert bölcsessége révén nagy, fenséges és múlhatatlan értékben részesült.

A tudományos felfogás lényegében külsődleges megismerés, a belső maghoz való áthatolás nélkül. Megkísérli ugyan, hogy áthatoljon a maghoz, de mégsem fog fel semmi lényegeset. Tökéletlen, ezért fájdalmas, és sohasem teljes. Egyre újabb feltételezéseket állít fel, és kezdődik minden elölről.

Bölccsé azonban nem a tudás által válik az ember. Bölcsnek lenni a legmélyebb mélységig hatoló teljes ismeretet és uralmat jelent. A bölcs, akiről Lao-ce beszél, és akire gondol, képes használni az új lélekállapot hét tükrét, hét fejét és hét szemét. Ez a hét tükör tetszőleges tárgyra ráirányítható, ezáltal közvetlenül és ugyanabban a másodpercben képes tökéletesen megvizsgálni és ismerni azt. Itt a hét teljesen új és más érzékszervre valamint képességre utalunk. Ezek az új és igaz embernek, Isten népének intelligencia-szervei.

Nos, talán képesek megérteni az igét: habár fénye mindent átjár, mégis olyan, mintha tudatlan lenne. Ezen a szokványos természet intelligencia-szerveinek kiesését, és az új intelligencia-szervek keletkezését értik. A Rózsakereszt Szellemi Iskolája természetesen azzal kezdi, hogy a régi intelligencia-szerveikre irányul. Az Iskolának ugyanis bizonyos fokig Önökért és Önökkel kell dolgoznia. Önök kénytelenek az Iskolát a szokványos intelligencia-szerveikkel megközelíteni. Ha azonban már az ösvényt, az önátadás transzfigurista ösvényét járják, akkor a szokványos tudásban tudatlanná kell válniuk és egy új megismerési képességet, a bölcsesség megismerési képességét kell kifejleszteniük. Akkor meggyullad a hét új mécses, a hét arany gyertyatartó között járnak, és az új intelligencia-szervek hét csillagát tartják a jobb kezükben.

Akkor megírhatják élő bölcsesség-levelüket Efézusba, a határlakóknak, azt mondván nekik: „Önök, az egyetlen tudásra törekvők, akik a megértést keresik, jöjjenek az új élethez. Akkor fényük mindenen áthatol, az pedig nem számít, ha egyebekben tudatlanok.”

 

 

10-III.
A titokzatos erény

 

A Tao Te King 10. szakaszának záró részlete elé állítjuk Önöket:

Létrehozza a dolgokat és táplálja őket. Létrehoz, anélkül, hogy birtokolna.

Jutalmat nem várva növel és szaporít. Uralkodik, és nem tekinti mesternek magát. Ez az, amit titokzatos erénynek neveznek.

Most az a feladatunk, hogy áthatoljunk ehhez a titokzatos erényhez. Ez a találó és helyes megfogalmazása a taoista, a transzfigurista létállapotának.

Először meg kell vizsgálnunk, miféle erényt értenek ezen, és miért nevezik titokzatosnak. Az erény, melyre figyelmünk irányul, a tökéletes megszabadulás, tökéletes nyugalom és tökéletes nem-lét állapota. Azért tartják titokzatosnak, mert létrejötte dialektikusan nézve megmagyarázhatatlan. Ebben a természetben mindenkinek a fejlődése megvizsgálható és részleteiben követhető, a transzfigurista esetében azonban rejtély előtt áll az ember. A világnak hátat fordító misztikus életútja, aki visszavonultságában órákon át jámbor szemlélődéssel foglalatoskodik, és mindenféle ima- és vezeklési gyakorlatot ró ki magára, áttekinthető. Az ilyen ember élete leírható, és évről évre nyomon követhető, hogy hogyan zajlott le, és végül hová jutott. Az okkultista élete szintúgy áttekinthető. Aki járatos az okkult gondolamenetekben és eljárásokban, az pontosan tudhatja, hogy mi zajlik és zajlott egy ilyen emberben. Ebben semmi titokzatos sincsen. Egy edzett elméjű, egyetemet végzett és valamire szakosodó ember jellege is ismeretes. Az ilyenre szokták mondani, hogy vitte valamire, és az ilyen élet is program szerint fut le.

Annak mértékében, hogy e programban mennyire jeleskednek, ismerik, dicsérik, becsülik és tisztelik őket. Történelmi személyiségekké és példaképekké válnak, mind az iskolákban, mind az életben. Velük kapcsolatban nem lehet titokzatos erényről beszélni, hanem csak nagyon is nyilvánvaló erényről, amelyet program révén értek el: „akkoriban ők még ilyenek voltak, aztán ezt tették, és végül ez lett belőlük”. Mindez nagyon is megmagyarázható.

A tanszfigurista fejlődése azonban kifürkészhetetlen. Figyelemre méltóan világos eredményeket lehet megállapítani, ám hogy azok hogyan jöttek, vagy hogyan jöhettek létre, azt tulajdonképpen senki sem tudja megmondani. A világ előtt nem mutatkozik világos életrajz.

Vegyük például Jakob Böhmét, a cipészt. Cipőket talpalt, és kutatta az isteni mindenség-megnyilvánulást. A valóságnak, az örökkévalóságnak oly sok betűjét ismerte, hogy az egész világ összes filológia doktora az első évezredben sem ér fel addig: titokzatos erény, titokzatos megszabadulás, Jakob Böhme számára is!

És ez az ismertetőjegy. Hallják Pált: „Hogy a testben, vagy a testen kívül van, azt nem tudom, de van.” Titokzatos erény!

Gyakorolták ezek a lényiségek az erényt? Tanulmányozták, megidézték? Nem tudni! Ők maguk sem tudják. Tudatlanok. Fényük mégis mindenen áthatol, és ezért nyugodtan lehetnek tudatlanok. Az erény itt van, az erény tulajdonságai itt vannak, a hozzávezető út mégis egy nagy, fenséges csoda. Eme út egyetlen centiméterét, egyetlen milliméterét sem lehet akarni, misztifikálni, gyakorolni vagy tanítani. Magának az embernek ebben a dologban teljesen tudatlannak kell lennie.

Hiba talán, ha erről az útról beszélünk? Hiszen csak egyetlen pozitívumot lehet felmutatni, nevezetesen a kezdetet. Az ösvénynek – Tao-nak – azzal kell kezdődnie, hogy a dialektikus egójuk átadja magát az Önökben rejlő királyságnak. Ha pedig az én elajándékozta magát, akkor mit is tehetne még? Semmit, mert ő nincsen már!

És most azt mondjuk Önöknek: ha így kezdődik, akkor ügyeljenek. Csodák sorozataként, újra és újra felbukkanni látták az ösvényen az erényt. Ez éppoly titokzatos az Önök számára, mint mindenki más számára, és az is marad, még ha maguk járják is ezt az utat. Mert a titokzatos erény nem más, mint eggyé válás egy másik természettel, egy másik lélekállapottal. És mit tudnak egyáltalán Önök ebből?

Hegyen állnak, és felfedeznek egy rejtett forrást. A sziklára sújtanak, és a forrás előtör. Megmondhatják-e, hogy a vízfolyam miként keresi és találja meg az útját lefelé, és hogyan éri el majd a tengert?

A szokványos életben állnak, és megvan benne a helyük, talán az irodában, a műteremben, a műhelyben, egy üzletben, otthon vagy ahol éppen vannak. Sokan ismerik Önöket, és tudják, hogy Önök hol laknak. Számos közelebbi ismerősük is van, akik tudják, hogy Önök mennyit érnek, a mindennapi életben mit művelnek, és hogy kicsodák. Ismerik lehetőségeiket és gyengeségeiket, esetleges erős korlátozottságukat. Olykor már az iskolapadból ismerik Önöket, ahol talán a középszerűekhez tartoztak. Megeshet, hogy nem tudtak sokat, s hogy ez még ma is így áll Önökkel, és nagyon egyszerű embernek tartják magukat.

És most – az Iskola ösztönzésére, saját szükségből, sürgető meghívásunkra – nekilátnak, hogy véghezvigyék a fenséges, jánosi önfeláldozást. Középszerű énjük, akit sokan oly jól ismernek, elvezeti Önöket a völgy szelleméhez, és Önök teljes önátadásban feláldozzák magukat a Másiknak, akinek növekednie kell Önökben.

Tegyük fel, hogy Önök ezt tényleg megteszik, hogy Középszerű Úr vagy Asszony megteszi ezt. Ekkor pedig mi történik? A sziklára sújtanak, előtör az élő víz árama, és járja a maga útját.

Mi történik továbbá? Az Önöket oly jól ismerő világ és az emberek szemében Önök kezdetben még ugyanazon középszerű emberek. Továbbra is elvégzik a napi munkájukat, ahol vannak, és ahogyan szokták, és továbbra is abban az utcában laknak. Önök azonban már nem ugyanazok, eltűntek, mint Gustav Meyrink Fehér Dominikánusának főszereplője.

És akkor csoda történik: az új lélekállapot árama, melyet teljes önfeláldozásukkal lehetővé tettek, most az Önök által elhagyott mikrokozmikus házzal egy utat jár. Ez az életút határozott, új hangsúlyokat nyilatkoztat meg, tényeket mutat fel az Önöket oly jól ismerő megrökönyödött sokaságnak. „Hogyan lehetséges ez?” — kérdik. Titokzatos erény!

A lény pedig, aki Ön korábban volt, nevet és hallgat, dolgozik üzemében, ameddig ennek így kell lennie, vagy számlákat gépel, vagy eladja áruját, vagy rutinbeszélgetést folytat egy ügyféllel, vagy valami más hasonlót tesz. Ugyanakkor a másik létrehozza Önökben a dolgokat, és táplálja azokat.

Hogyan lehetséges ez? Ez lehetséges, mert önátadásában az Önök animális, biológiai énje a szív nagy lénye töredékének, szikrájának, cserépdarabjának, egy sugarának bizonyul, mindenesetre össze van kötve vele. Ebből keletkezik az érzés, a tapasztalat, mintha a régi én távolról, egy sarokból, érdekelt résztvevőként, mégis minden befolyás nélkül figyelné az egész új keletkezést. Olyan, mintha a Másik magasztos, vérbeli testvérként időről időre így szólna Önökhöz: „Látod testvér, így kell ennek lennie, így kellett történnie.” Önök pedig alázattal telve fejet hajtanak.

Ki vagy Te, fivér?

Ki vagy Te, nővér? Senkik vagyunk!

Elmentünk örökre, halottak vagyunk, és élünk. És látjuk a nagy, fenséges csodát; a csodát, melyet a titokzatos erénynek neveznek.

Az új tudat ismertetőjele egy teljesen más tudattapasztalat; nem éntudat, hanem egy kollektív tudat. Így hozza létre, és így táplálja a Másik Önökben a dolgokat. Létrehozza őket, de állíthatnánk-e ebben az állapotban, hogy Önök a tulajdonosok?

Az Önökben lakozó Másik az új lélekház megépítője, Önök pedig megpillantják és megtapasztalják, de anélkül, hogy birtokolnák. Az Önökben lakozó Másik gyarapítja és megsokszorozza az erényt. A folyam szélesedik és mélyül, de vajon Önök, akik a művet nem végezték, és mégis részesülnek benne, számíthatnak-e jutalomra? Milyen jutalmat kellene kívánni? Milyen jutalom volna még egyáltalán lehetséges?

Lendületbe jön a lényük; az erény növekszik. És a lény, amelyben Önök azelőtt kormányzóként és mesterként álltak, mérföldekkel magasodik a hajdani Középszerű Úr vagy Asszony fölé. A Másik kormányoz. „Nem én, hanem a Krisztus énbennem.” Nemde bár képtelenség lenne, ha Önök mesternek tekintenék magukat! Kizárt dolog, hogy azt mondhassák: „Én, a beavatott, én a mester, én, a szerzet küldötte, én, akinek megbízása van. Nézzetek rám – én vagyok az!”

Egyvalamiről mindig megismerhetik azokat, akik betolakodnak a soraikba, ám az ösvényre nem hajlandók rátérni: állandóan a dialektikus ént állítják az előtérbe, állandóan az énjüket viszik bele a folyamatba. Harcot vívnak, ahogy az ebben a természetben szokás.

Ha azonban Önök az egót elhallgattatják, és a bölcsesség útjára lépnek, akkor növekedés, fejlődés, erőről erőre és dicsőségről dicsőségre történő haladás kezdődik, amit senki emberfia fel nem tartóztathat. Akkor kiemelkednek a katasztrófaterületről és e természet konfliktusorgiájából. Isten királysága ki fog bontakozni Önökben, és ez a királyság kormányozza majd Önöket. Ez olyan kormányzás lesz, amit észre sem vesznek, kényszer nélküli, mert ez a kormányzás egy teljesen más, alapvető elvre reagál, és egészen más fajtájú.

A szokványos természetben az egyik egó kormányozza a másikat. Itt kényszer van, és ez szükségszerű. Az új élettérben az ilyesmi ki van zárva. Egykor így lesz majd:

Ki vagy Te, fivér?

Ki vagy Te, nővér?

Senkik vagyunk!

Elmentünk örökre, halottak vagyunk, és élünk. És látjuk a nagy, fenséges csodát; a csodát, melyet a titokzatos erénynek nevezünk.

 

 

Egy kerék harminc küllője a kerékagyban fut össze, mégis csak az üres tér teszi hasznossá.

A vázát agyagból formálják, mégis csak az üres tere teszi hasznossá.

Az épülő házhoz ajtókat és ablakokat készítenek, mégis csak az üres tér teszi azt hasznossá.

A létnek, az anyagnak tehát megvan az előnye, tulajdonképpeni haszna azonban a nem-léttől, az anyagtalantól függ.

Tao Te King 11. szakasz

 

 

11.
Nincs üres tér

 

A Tao Te King 11. szakasza figyelmünket néhány fölöttébb fontos dologra tereli. Például nagyon közvetlenül utal az úgynevezett „üres térre”, éspedig egy kerék, egy váza és egy ház példájával, melyek csak az üres tér által válnak hasznossá. Itt önkéntelenül Christian Rosenkreuz sírjára gondolunk. A sírkőbe különféle kijelentések vannak bevésve, melyek egyike így hangzik: „Nincs üres tér”. Természetesen Lao-ce is ugyanerre a végkövetkeztetésre jutott, mert a valódi „üresség” nem lehet hasznos.

Létezik egy mindenség-megnyilvánulás, melyet a halál világegyetemének ismerünk. Mégis eme világegyetemnek számunkra láthatatlan háttere fontosabb, mint a világmindenség látható megnyilvánulása. A dialektikus természet anyagtalanja, a láthatatlan határozza meg az anyagit, a láthatót. A láthatónak feladata és célja van, ami a láthatatlanból magyarázandó. Ha azonban az ember a dialektika világát feladatai és céljai tükrében megismerve megállapítja, hogy minden csak fáradság és keserűség, akkor képtelenség, hogy még tisztelettel is viseltessen az üres tér iránt, eme dolgok és jelenségek láthatatlan háttere iránt. Pedig ebből a láthatatlanból magyarázandó a látható.

A halál természetében a láthatatlan, mindaz tehát, ami az üres térben él, tobzódik és forrong, a legvégsőkig kísérletezik azzal, hogy leplezze céljait és feladatait. Minden eon és archon előtt ismeretes ugyanis, hogy a következményekből mindig le lehet vezetni az okokat. Ezért általános dialektikus törekvés, hogy a haláltermészet igazi fajtáját elfátyolozzák. Ez azonban csak részben sikerül, mert a megjelenő dolognak egyszer visszavonhatatlanul meg kell nyilvánítania igazi fajtáját.

Akkor tehát ez az álarcosbál mégiscsak hasztalan törekvés? Nem, mert amikor az igazi mibenlét napvilágra kerül, akkor már sok tekintetben késő van ahhoz, hogy hatékonyan védekezni lehessen ellene. Templomok és imaházak létesültek, hogy az emberiség metafizikai szükségleteit kielégítsék. Ám mégis csak arra használják őket, csak arra szolgálnak, hogy karbantartsák ezt a világot, és a haláltermészet igazi mibenlétét elfátyolozzák az emberiség elől. Ha az ember mágnesesen teljesen egy neki megváltást ígérő intézménynek szenteli magát, és teljesen ráhangolódik, akkor elrabolják mágnesességét, és alkalmatlanná válik az igazán megváltó, gnosztikus mágneses folyamatok számára. Ebből feltehetőleg rádöbbennek, hogy milyen kimondhatatlanul fontos a haláltermészet szempontjából üres terek tanulmányozása. Ott rejlenek ugyanis a veszélyek, ott rejlenek az okok.

Ezért leplezi le a modern Szellemi Iskola újra és újra a láthatatlant, mely a jelenségei által válik láthatóvá. A tükörszféra mézesmázos álarcait letépték. A számunkra üres teret felfedték, és tudjuk, hogy mit kell tartanunk róla, és azt is tudjuk, hogy milyen következtetésekre jogosít fel mindenkit.

Mindenki egy kerék közepén áll. Minden mikrokozmosz, minden halandó lélek egy mindenség-megnyilvánulás közepén áll. A Nap Önökhöz küldi sugarait, és a csillagok is mind Önökhöz küldik sugaraikat. Így egy tüzes sugarakból álló kerékben állnak, és e sugarak mindegyike Önökhöz érkezik, ahol Önök a középpont: Egy kerék harminc küllője a kerékagyban fut össze.

A kerék tehát az Önöket mozgató asztrális fény. Önök a kerék agya, hiszen Önök a középpont, ahol a sugarak összefutnak. Harminc küllőről, vagy harminc sugárról beszélnek itt, mert az Egyetemes Tan gyakran a nagy tűzkerék harminc elsődleges sugarát vagy küllőjét nevezi meg. Az asztrális tűznek három nagy áramlata van. E három áramlat mindegyikének sok erővonala van. Ez a harminc sugár nem a látható világegyetemből jön, hanem a láthatatlanból, az úgynevezett üres térből. Az asztrális tűz láthatatlan.

Ezek a sugarak vagy csatornák a lángoló kerék teljes teréből minden erőt és lehetőséget egyesítenek, és a kerékagyhoz hajtják őket. A kerék a lényeg körül forog, és a lényeg vagy a kerékagy egy kocsit vagy egzisztenciát hordoz. Az egzisztenciának bizonyos célja van, melynek hasznossága vagy haszontalansága megfelel az üres térnek, az erőforrásnak. Az erőforrás meghatározza az általa láthatóvá váló dolog mibenlétét, horderejét és képességét.

Miután Lao-ce utalt erre, részletekbe bocsátkozik. Azt mondja: „Gondoljatok csak a vázára.” A vázát a szent Grálként, a szív nagy forrásaként azonosítottuk. Ebben a Grál-kehelyben egy elv rejlik: nevezetesen a szív rózsája. A Grál-kehely azonban figyelmüket az egész szívszentélyre tereli, melynek a Grál folyamatában oly nagy szerepet kell játszania. A szívszentélyt „agyagból”, a természet anyagából gyúrták, ezt senkinek sem szabadna felednie. Csak akkor használhat a tanulónak, ha a váza üregét az üres térből, a Gnózis láthatatlan teréből tölti meg, ha a váza az üdv tűzkerekének életvizével telik meg. Ezt azonban szükségszerűen a szív megtisztításának kell megelőznie.

Figyeljék csak meg, mennyire el van foglalva mindenki azzal, hogy lakóhelyét, személyiségét felépítse, átépítse és minden lehetséges módon gondoskodjon róla. Az ember állandóan ajtóival és ablakaival foglalatoskodik, melyek be- és kijárását biztosítják, valamint kilátást teremtenek számára. Most tegyék fel önmaguknak a kérdést: vajon a háznak, melyet építenek, olyan ajtói és ablakai vannak-e, melyek a Gnózis üres terére nyílnak. Melyik tűzkerékben állnak Önök? A kerék, amelyben Önök állnak, meghatározza a terhet, amit hordozniuk kell. Milyen hasznot hoz a házuk? A haláltermészetnek hoz hasznot, vagy az élet természetének?

Önök a kerékagy, melyben a harminc küllő összefut, ahol a harminc folyót az üres tér számtalan patakja táplálja. De melyik üres térben állnak Önök?

Önök két térben állnak: először a múlandóságban, másodszor pedig az örökkévalóságban, a mindenütt jelenlévőségben. Ezért, elvont értelemben két kerék forog Önök körül, két tüzes kerék. Melyik kerékre nyílnak ablakaik, melyik tűzre nyílnak ajtóik? Melyik kerék szempontjai szerint építik házukat? Megértik-e, hogy a tulajdonképpeni haszon a nem-léttől függ? Önök „valamik”, és ugyanakkor „valamik nem”, és amik nem, azzá kell válniuk.

Életük minden pillanatában azzal foglalatoskodnak, hogy valamik legyenek, valamit kimutassanak. Amit így bebizonyítanak és megmutatnak, azt annak a láthatatlan térnek az anyagtalan szférája határozza meg, amelyből élnek. Mihelyt figyelmüket valódi életeredményeikre irányítják, tudják, hogy az Önök körül forgó két tűzkerék közül melyik a vezető tényező az életükben. A modern Szellemi Iskola az a tér, ahol segítenek, és megtanítják Önöknek, hogy a szív vázáját, a Grált, amelyből mindennek keletkeznie kell, hasznossá tegyék, és jól építsék a megújulás házát.

Közel, egészen közel szeretnénk hozni Önökhöz ezeket a dolgokat. Gondoljanak csak a szolgálat helye előtti szőnyegre templomainkban. Önök, a Szellemi Iskola tanulói: a Szellemi Iskola célja. Az iskola célba akarja juttatni Önöket, ezért képezik Önök a tengelyt, amely körül a kerék forog. Álljanak egyszer erre a szőnyegre. Mit látnak akkor? Mit tapasztalnak? Középpontként állnak egy körben, egy tüzes kerékben. Számtalan erő hatol át Önökhöz; mint folyók a láthatatlanból, úgy árad az életvíz Önökre. A kerék küllői Önök körül gyűlnek össze:

Egy kerék harminc küllője a kerékagyban fut össze, mégis csak az üres tér teszi hasznossá.

Ezenkívül a háromszögben is állnak. A kerék harminc küllője három fő áramlatban nyilatkozik meg, és ezek a vázát, a szív Grál-kelyhét színültig akarják tölteni életvízzel:

A vázát agyagból formálták, mégis csak az üres tere teszi hasznossá.

Végül felfedezik, hogy a négyzetben állnak. Erre a négyzetre kell felépíteniük a házukat, a transzfigurált lelkek új házát, ajtókkal és ablakokkal jól felszerelve:

Az épülő házhoz ajtókat és ablakokat készítenek, mégis csak az üres tér teszi azt hasznossá.

Így újra felismerik Lao-ce több évezredes evangélikus bölcsességében a modern Szellemi Iskola szőnyegét. Álljanak erre a szőnyegre, és az örök szabadság helyeire vezeti Önöket. Aki meg tudja érteni, az értse meg.

 

 

Az öt szín elvakítja a szemet. Az öt hang megsüketíti a fület. Az öt íz tönkreteszi az ízlelést.

Szédületes vágtatás és hajsza megzavarja az emberi szívet.

A nehezen elérhető javak romlott tettekhez vezetik az embereket.

Ezért a bölcs a bensőjével törődik és nem a szemével.

Elveti mindazt, ami kívülről érkezik, s a belső után vágyakozik.

Tao Te King 12. szakasz

 

12.
Látás, hallás, ízlelés

 

A régiek öt színt, öt hangot és öt ízérzetet különböztettek meg. Mi a hétszeres szín-, hang- és ízoktávot ismerjük, de vannak, akik a hét színnél, hangnál és íznél többet vagy kevesebbet képesek észlelni. Ezért különösen fontos, hogy a figyelmet az egymással együttműködő személyiségképességekre, a hallásra, a látásra és az ízlelésre irányítsuk. Figyelmüket nagyon különösen arra a tényre irányítják, hogy a szem elsősorban az asztrális erőkre reagál, a hallás az étererőkre, az ízlelés pedig az asztrális és éteri erők kombinált következményeire.

Az asztrális és éteri erők anyagainak szintézise alkotja tehát az építőanyagot. Ha ezt az építőanyagot besűrűsítve és speciálisan alkalmazzák, akkor három nézetre vagy három elemre oszlik, levegő, víz és föld formájában. E három megtalálható a lélegzőterünkben is. Ezek alkotják tehát életlégkörünket, életfluidumainkat, mint például a vért és az idegközeget, életvizünket, valamint életformánkat, a személyiségünk szilárd részeit.

A szem asztrálisan fogékony, a fül pedig éterikusan. Az ízlelést, a bizonyos táplálkozási formák iránti hajlamot, a táplálékfelvételt e kettő határozza meg. Ezért az ízérzék által fejlődik ki az életlégkör, az életfluidum és az életforma, ugyanúgy, ahogyan az ősvizekből, vagyis az ősanyagból a levegő, víz és föld képződött.

Másképpen szólva: a személyiség rendelkezik egy berendezéssel, hogy asztrális és étererőket vonzzon és alakítson át. Az eredmény aztán formálja és meghatározza a személyiséget. Egy ilyen eszközt ténylegesen birtokol az ember. A szem, a hallás és az ízlelés ennek felettébb fontos részei.

Erre utal most a Tao Te King 12. szakasza. Látásmódunk teljesen a velünk foglalkozó asztrális erőtől függ. Hallásunkat ugyanígy a mágneses asztrális fény által odavonzott étererő határozza meg, s végül az ennek eredményeként adódó táplálék lesz felelős egész beállítottságunkért. Mivel pedig az emberiség a haláltermészetben él, teljesen világos, hogy egy nagy konfliktus keletkezik.

Az öt szín elvakítja a szemet.

Az öt hang megsüketíti a fület.

Az öt íz tönkreteszi az ízlelést.

Ha a születés által egyszer beindul ez a folyamat, akkor tovább dolgozik egészen a halálig. Istennek az emberben lehetőségként jelenlévő birodalmát fejlődésében akadályozza a vakság, a süketség és a romlottság. Az ember látván vak és hallván süket. E fogyatékossága által pedig az ember formalénye romlásnak és megkristályosodásnak van alávetve.

Ezt persze ösztönösen mindenki tudja. Az ember minden tekintetben fenyegetve érzi magát a nagy konfliktustól. Élete, egészsége és életereje állandó veszélyben forog. Ezért számtalan kísérletet tesz a veszélyek elhárítására, ám állapota ezáltal is csak tovább romlik, mert ténykedését vakság és süketség kormányozza. Önfenntartásra irányuló sóvár vágyai szétzilálják szívszentélyét, s így saját és mások helyzetét is folyamatosan nehezebbé teszi:

Szédületes vágtatás és hajsza megzavarja az emberi szívet.

A nehezen elérhető javak romlott tettekhez vezetik az embereket.

Térjünk most vissza ahhoz, amit a látásról, a hallásról és az ízlelésről mondtunk. Nem hiába tartják a szemet a lélek tükrének. A lelkük az az életfény, mely Önöket uralja, az asztrális tűz, mely Önöknek tudatot ajándékoz. A szem pedig tükrözi ezt a létállapotot. A szem tükrére vetett pillantással meg lehet különböztetni az egyes lélektípusokat. A szemről minden kedélyállapot, lélekállapot és asztrális indulat leolvasható.

Általánosan elfogadott dolog, hogy a fény jelenségét éterrezgések keltik. A rezgések izgatják a felettébb bonyolult szemet. Ezt a látóidegek közvetítik az agynak, ahol aztán a „fény” benyomása keletkezik.

Véleményünk szerint ez így nem helytálló. Valójában a főszentélyben égő hétkarú asztrális gyertyatartó rezgéseit a talamusz kis mágneses hullámokban közvetíti a szemhez, és ezeknek az impulzusoknak megfelelően „lát” az ember. Mágneses állapota szerint lát, vagy annak alapján szeretne látni. Ha a látott dolgok ellentmondanak várakozásának, akkor arra fog törekedni, hogy a belsőt és a külsőt összehangolja. Ezért a vágtatás és a hajsza.

A fül csodálatos szerkezete szintén ismeretes. A fülben a hangbefogadó részt, a hangvezető részt és a hangészlelő részt különböztethetjük meg. E három rész által közli magát velünk a hangok világa. A hangokat éterhullámok, éterrezgések keltik. A fül minden éterrezgést felfog, tekintet nélkül arra, hogy az ember süket vagy nem. Ebben az értelemben tehát az ember mindig hall, ahogy egy vak is mindig „lát”. A süketség olyan állapot, melyben a levegőrezgések által keltett hang már nem észlelhető. Hasonlóképpen, a vakság a külsődleges látást megakadályozza ugyan, ellenben az ecsetelt mágneses asztrális folyamatot nem.

A hallószerv egy részét csigajáratnak nevezik. Ebben található egy „műszer”, mely miniatűr zongorához hasonlatos. Ennek 24 000 húrja van, noha az egész akkora sincsen, mint egy borsószem. Ezzel a műszerrel veszünk fel és bizonyos értelemben hallunk meg minden hozzánk eljutó éterrezgést, melyeket további elemzés után elektromos áramlökések közvetítenek a tudathoz.

Ezzel arra szeretnénk rámutatni, hogy Önök egy mágneses teret alkotnak maguk körül. Ez azonban nem valami automatikusan működő tér, hanem egy tudatosan irányított mágneses tér. Ennek műszere a szem. E mágneses tér által étereket vonzanak magukhoz, majd fülükkel hallják a hangokat és veszik fel az éteráramokat, melyek emiatt jutnak Önökhöz. Miután az éteráramokat a fül elrendezi, fel lehet őket használni az életháztartás szolgálatában. Ebben az egész idegrendszer szerepet játszik. Mindeme nézet szükséges együttműködéséhez az ízlelés összekapcsoló tényezőként lép fel.

Először is ily módon a szem asztrális légkört alkot és tart fenn. Másodszor, ezen az alapon lesznek étererők oda vonzva, rezgésük szerint osztályozva és észlelve. Ezt követően lesz a szubsztancia, belélegezve és felhasználva, ekkor lép fel az ízlelés.

Ha valaki a Szellemi Iskola tanulója lesz, akkor a nagy átváltozás kulcsa természetesen lélekállapotában, tehát mágneses állapotában rejlik. Ezért hangzik így a 12. szakasz harmadik verse: Ezért a bölcs a bensőjével törődik és nem a szemével.

A leírt ok-okozati láncolatot meg kell törni. Lássák csak az embert úgy, ahogyan van: egy lenyűgöző műszer őbenne, és egy világ körülötte. E kettő állandó konfliktusban áll egymással, jóllehet sok tekintetben egyazon rendből születtek. Ez magyarázza az egyensúly visszaszerzésére irányuló szédületes vágtatást és hajszát. A konfliktusokat azonban éppen ezáltal tartják fenn és taszítják vad örvénylésbe. Ezáltal forog a dialektikus asztrálisnak a tűzkereke szakadatlanul. Ezért irányul a bölcs az ősatomra, a szív rózsájára, „legbensőbb lényére”. Mindent elvet, ami kívülről jön, és azt kívánva, ami bent, a szív királyságában van. Így tépi szét az okok és okozatok láncát.

E pillanattól kezdve egy másik mágneses fluidum vonzódik a rendszerbe, miáltal a szem már nem konfliktust lát a világban, hanem egy olyan világot észlel, mely az embernek nem otthona. Ekkor megszűnik a vízszintes síkon az őrjöngő hajsza. A fül más étererőket hall és dolgoz fel majd. Ezáltal az ízlelés is más táplálékot kap. Az öt lélekfluidum lesz az útmutató a nagy átváltozásban, melyet „Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzőjének” neveznek.

 

 

A nagy megbecsülés és a szégyen a félelem dolgai. A test olyan, mint egy nagy szerencsétlenség.

Miért mondják ezt a nagy megbecsülésről és a szégyenről? A nagy megbecsülés értéktelen. Ha az ember eléri, máris hatalmába keríti a félelem. Ha az ember elveszíti, máris hatalmába keríti a félelem. Ezért mondják: A nagy megbecsülés és a szégyen a félelem dolgai.

Miért mondják, hogy a test olyan, mint egy nagy szerencsétlenség? Az a nagy szerencsétlenségem, hogy testtel rendelkezem.

Ha már ott tartanék, hogy nem lenne testem, miféle szerencsétlenségben részesülhetnék?

Ezért ha valaki nehéz feladatnak tekinti a birodalom kormányzását, arra a birodalom kormányzása átruházható. Ha valaki elvetendőnek tartja, hogy ő kormányozza a birodalmat, azt meg lehet bízni vele.

Tao Te King 13. szakasz

 

13.
A nagy megbecsülés és a szégyen a félelem dolgai

 

Társadalmunkban a dicsőség és a tisztelet megszerzése hatalmas hajtóerő. Természetrendünk emberébe bele van oltva az ösztön, hogy magasabbra lépjen a társadalmi ranglétrán, a művészet, a tudomány, a vallás és a társadalom világában, hogy valamilyen csoportban vagy egyesületben vezető pozícióba jusson.

Az embert már fiatal korában erre tanítják. Akik azonban nagy tekintélyre tettek szert, általában nagyon bizonytalan helyzetben vannak. Tisztelik őket, de irigyelik is. Következésképpen ármánykodnak és küzdenek ellenük, de nem nyílt sisakkal, hanem legtöbbször híreszteléssel, rágalmazással vagy gonosz sugalmakkal. A nagy tisztelet ezért a legtöbb esetben a félelem dolga. Mérhetetlen szorongás társul hozzá: a pozíció elvesztésétől, a bukástól való szorongás. Mert milyen rövid az út a tiszteletreméltóságtól a szégyenig! Ezt aztán az érintettek jelleme is megsínyli. Kőkeménnyé és irgalmatlanná válnak. Érzés nélkül taposnak maguk körül, és mindenre készek, hogy megtartsák elismertségüket.

Nem tudjuk, volt-e már alkalmuk mindezt megfigyelni, s hogy képesek-e ennek a lélektani hátterét igazán átlátni. Olykor iszonyatosan durva, mondhatni bestiális megnyilvánulásokról van szó. Figyeljék csak meg azt az embertípust, amelyik az úgynevezett „magasabb köröket” alkotja, a „felső” középosztály tagjait. Átvették és teljes tökélyre vitték a korábbi patríciusok kultúrszokásait. Mosolyognak, a nagyfőnök minden vevőjével kedélyesek és nyájasak. A beosztottakkal szemben viszont leereszkedőek, és bulldogként vicsorognak rájuk. Jómódban élnek a középosztály elegánsabb negyedeiben. Hisz ismerik őket, ezrével népesítenek be egész városrészeket. Szerencsétlenek azonban ugyancsak szoronganak, még ha történetesen állami hivatalnokok is! Mert jóllehet fix fizetésük és nyugdíjas állásuk van, mégis rettegnek vezető pozíciójuk elvesztésétől. A vezető pozíciók: ez az ő birodalmuk, itt ők a fejedelmek, az ő kezükben van a kormányzás. Még este, fényesen megvilágított szobáik sorában is fejedelmi káprázatukban ragyognak. És ahogyan a gazdagok is egymásnak esnek, úgy szükség esetén ezek a „fejedelmek” is mindent bevetnek birodalmuk védelmében. A szorongás merésszé tesz, a szorongástól hőssé válik az ember. A nagy megbecsülés és a szégyen a félelem dolgai. Önök természetesen tudják ezt.

Így volt ez már Krisztus előtt 600 évvel is, amikorra a Tao Te King keletkezését teszik. Ez a könyv azonban sokkal távolabbi múltból származik. Már akkoriban érvényes volt, ami számunkra is az: a nagy tisztelet és szégyen a félelem dolgai. Ezt mindig is tudták, és vélhetően Önöknek is épp oly ismerősen cseng, mint nekünk. Mi egyebet mondhatnánk még erről? A Tao Te King az okból teszi, melyet a 13. szakasz első versében fejez ki: …mert ez nagy szerencsétlenség a testnek.

Ezt jól kell érteniük. Nem csupán arról van ugyanis szó, hogy akik nagy tiszteletben állnak, azok a szégyentől való rettegésükben keményen, nagyon keményen dolgoznak, miáltal testileg kimerülnek és tönkremennek. Ha csak ez volna minden! Az ilyenek alapvető veszedelmet jelentenek személyiségükre és mikrokozmoszukra. A szorongás, az aggodalom és a félelem a gyűlölet édestestvérei. Az Egyetemes Tan nyomatékosan megállapítja, hogy a félelem és a gyűlölet egylényegű. Aki fél, az gyűlöl, és aki gyűlöl, az fél! Az ilyenek teste, egész egzisztenciájuk, egyetlen nagy vész mind a maguk, mind az emberiség számára.

Hogy ezt megértsék, olvassák el Salamon példabeszédeiből a 26. részt: „Az égő ajkak és a gonosz szív akár az aranyfüsttel bevont cserépszilánk. Aki gyűlöl, az ajkaival leplezi magát, ám legbelül csalást rejteget. Ha nyájassá teszi hangját, ne higgy neki, mert hét iszonyat van szívében. Akinek szíve csalárdsággal telt, annak gonoszsága nyilvánvalóvá lesz a gyülekezet előtt.”

Ha ezt megértik, akkor azt is felismerik, hogy mit akar mondani Lao-ce a 13. szakaszban. A szív hét iszonyata itt egy alapvetővé vált személyiségállapotra utal. Tudniuk kell, hogy a szívszentélynek hét nézete van. Az Egyetemes Tan erről mint a szív hét agyáról beszél. Ezek szervileg mind összefüggnek az emberi lény alapvető jellegével, meghatározván annak életvitelét és értelmét. Innen a mondás: „Amit a szív nem akar, az a fejbe sem hatol be.”

Ha a szorongásból és félelemből megszületik a gyűlölet, akkor a szívben szentségtelen, hétszeres tűz lángol fel és sugárzik kifelé a szegycsonton valamint a szemeken át. Ez egy gonosz tűz, ami a természetben mindent szentségtelen tettre ösztönöz, és a létharcnak nagyon gonosz jelleget ad. Az egész életteret tisztátalanná teszi. A gyűlölet a földi szeretet ellenpólusa, és aki gyűlöl, az sok tekintetben épp úgy viselkedik, mint aki szeret.

Világunkban a szeretet képes emberbaráti módon megnyilatkozni, és egy nagyobb csoportot vagy akár az egész emberiséget is átfoghatja. A szeretet persze egyetlen emberre is irányulhat. Amikor valaki szeret, akkor segítőkész, gondoskodó, és megpróbálja szeretete tárgyát annyira szolgálni, amennyire csak lehet. Gyűlöletének tárgyára szintén nagyon tudatosan és intelligensen irányítja figyelme fókuszát, azt keresve, hogy mi módon árthatna a másiknak. Aki gyűlöl, az éppen úgy a figyelme tárgyára összpontosít, mint aki szeret. Ez – amint már bizonyára világossá vált – halálos veszélyt jelent. így hát az említett embercsoport, melyet gyermekkorától fogva arra tanítanak, hogy magas ranghoz jusson, karriert csináljon, az a minden együttélést megmérgező gyűlölet nagy forrásává válik.

Ezek az emberek nagyon betegek; testük nagy veszélyforrássá lett számukra. Ezért érthető, hogy sokan, akik értenek ezekhez a dolgokhoz, miért mondják: nagy veszélynek vagyok kitéve, mivelhogy testben vagyok, vagy miért sóhajtoznak sokan negatívan: ha nem lenne testem, miféle vész érhetne engem*

Ha ugyanis valaki nagy gyűlölet tárgya (és a gyűlölet a szeretethez hasonlóan nagyon összpontosított valami), akkor ez nagy veszedelmet jelent számára. Még ha végül nem is esik áldozatul, akkor is jó oka van a legnagyobb éberségre. Bizonyára meg fogják érteni, hogy ezen nem a szociális, hanem az alapvető erkölcsi károsodást értjük.

A gyűlölet asztrális sugárzás. Ha Önök erre például szorongással reagálnak, akkor közvetlenül megragadja és összeköti Önöket a tükörszféra mocsarával! A gyűlölet rendkívül fertőző és halálos tűz. A gyűlölő fölöttébb ravaszul tör a célra. A gyűlölet tüzétől égő ajkai, akár az aranyfüsttel bevont cserépszilánk. Ha nem ügyelnek rá, akkor az éles szilánk nagyon megsebezheti Önöket. Ezért kell átlátni a csillogó aranyfüstön. Aki gyűlöl, az ajkaival leplezi magát. A szeretet, a szimpátia, a hajlandóság szavait szajkózza, és nagyon nagy érdeklődést mutat. Legbelül azonban csalárdságot rejteget.

Ügyeljenek mindenekelőtt az elszigetelés állandóan visszatérő taktikájára. Ha az ösvényen járó tanulót meg akarják semmisíteni, a Gnózishoz fűződő kötelékét el akarják oldani, akkor először megkísérlik elszigetelni. Válogatott eszközökkel viszik őt a szorongás, az aggodalom és a félelem állapotába. Azt pedig tudniuk kell, hogy aki ilyen állapotban van, az mindentől és mindenkitől elhagyatva érzi magát, vagyis elszigetelődött. Ezt követi a fő támadás, a megsemmisítés, vagy legalább is az erre irányuló kísérlet.

Ennélfogva mind az egyént, mind a tömeget az a nagy veszély fenyegeti, hogy ismételten áldozatul esnek. Így különösen világossá válik a csoportegység hatalmas jelentősége, amelyben tökéletesen képesek vagyunk beleolvadni az Iskola élő testébe.

Nem hiába mondja a Példabeszédek bölcs költője: „akinek szíve csalárdsággal telt, annak gonoszsága nyilvánvaló lesz a gyülekezet előtt.” A modern Szellemi Iskola háromszoros kegyelemterében a gyűlöletsugárzás minden rezgését felfedezik, leleplezik és semlegesítik. Aki részesül a Szellemi Iskola élő testében, és együtt építi e testet a szükséges értelemben, azt hathatósan védelmezik és képes segíteni mások megoltalmazásában.

Ám ügyeljen rá: „aki áll, az vigyázzon, hogy el ne botoljon”. A folyamat ugyanis így zajlik:

Először arra törekszik vagy azt kívánja az ember, hogy valamiképpen nagy megtiszteltetéshez jusson. Fontos helyet kíván az egónak, vagy vele szemben tanúsított különleges előzékenységet.

Másodszor bármilyen formában is, de ehhez aggodalom és félelem társul, függetlenül attól, hogy az előbbi törekvés sikerrel jár-e vagy sem. Mert nemcsak a tisztelet kelt félelmet, hanem a szégyen is. Ha a fáradozásnak nincs sikere, akkor is ugyanaz az eredmény. Az ebből eredő következményeket szintúgy meg lehet figyelni bizonyos népcsoportoknál.

Harmadjára kritika fejlődik ki, nagyon rosszalló, romboló kritika.

Negyedszer: megszületik a szívben a hét iszonyat, melynek hatására az egész mikrokozmosz alapvetően a romlás áldozatává válik, és végül elhasad, mint egy atom, tehát a gyűlölet saját, belső, pokoli tüze megszünteti és elpusztítja.

Nos, elegyengettük az ösvényt a 13. szakasz 5. versének megértése előtt. Ha belátják mindazt, amit itt megbeszéltünk, akkor szükségük lesz a helyes életvitel meghatározására. Lao-ce ezt is megadja:

A nagy megbecsülés és a szégyen a félelem dolgai, és megsemmisítik az Önök személyiségének egyetlen igaz célját. Maradjanak hát távol minden ez irányban kifejtett énközpontú törekvéstől és öncélú vágytól. „Ne kevélykedjetek, hanem az alázatosakhoz szabjátok magatokat” — mondja Pál (Róm. 12,16). „Wu-wei” – mondja Lao-ce.

Az alázatos ember sokak szemében nagyon buta és primitív. Ez azonban abszolút helytelen felfogás. Minden tanulónak az a dolga, hogy felkészüljön az ötszörös, egyetemes Gnózisra, hogy ráhangolja egész életvitelét, kívül és belül. Akkor viszont nagyon alázatos lesz.

Nagy tisztességre nem sóvárog, sőt elutasítja, ezért nem eshet szégyenbe, és éppoly kevéssé lehet szégyenérzete. Sok tanulónál megvan ez, ám közben azt gondolják: „én semmire sem vagyok képes; én abszolút semmi vagyok; teljesen jelentéktelen vagyok számotokra”. Az ilyen tanulónál a szégyen a félelem dolga. Hagyjanak fel az effajta vélekedéssel. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, mindannyian birtokoljuk magunkban a kincset. Szenteljék magukat a bensőjükben lévő kincs feltárásának, akkor szabadok lesznek, és együtt uralkodnak majd Ővele, mint egy király. Vessenek el minden szorongást. Minden tanuló áldott, potenciálisan már szabad, egy bölcs, egy igazi szabadkőműves.

Talán nehéz tehernek tekintik a birodalom kormányzását, s hogy saját mikrokozmikus birodalmukat Isten közösségéhez fűzzék. Amint azonban nagyon is alkalmatlannak találják magukat arra, hogy a Szerzet szolgálatában kivitelezzék a művet, következésképpen elutasítják a megbízást – mindenekelőtt azért, mert oly jól ismerik az emberiség őrült törtetését és hajszáját -, éppen akkor bízzák Önökre a birodalom kormányzását.

Ismeretes, hogy a Szerzet minden igaz szolgáját fölöttébb meglepte, amikor valamilyen feladat elvégzésére kérték fel őket. Egyáltalán nem voltak ilyen ambícióik. Ám épp ezért jártak eredménnyel megbízatásukban. Megbízatásuk betöltésének utolsó másodpercéig nehéz tehernek érezték hivatásukat, és olyasminek, amit tökéletlenségük ténye miatt el kellene utasítaniuk. Ezért egójuk nem akaszkodott a küldetésre, azonban minden nehézséget örömmel vállaltak magukra. Nem lehetett bennük félelem, mert nem vágytak rangra és tiszteletre, ezért aztán a szégyen sem létezhetett számukra.

 

 

Pillants Tao-ra – és nem látod; színtelennek nevezik.

Hallgasd Tao-t – és nem hallod; hangtalannak nevezik.

Tapintsd meg Tao-t – és nem érinted; anyagtalannak nevezik.

Nincs szó e háromszoros meghatározatlanság kifejezésére.

Ezért egybeolvadnak egymással.

Tao legmagasabb része nincs a fényben, legalacsonyabb része nincs a sötétségben.

Tao örök és névvel nem jelölhető; mindig visszatér a nem-léthez.

Közeledsz Tao-hoz, és nem látod a kezdetét. Követed őt, és nem látod a végét.

Ki kell nyomoznod az ősidők Tao-ját, hogy a jelenkor létén uralkodni tudj. Aki ismeri az eredethez vivő kezdetet, az kezében tartja Tao fonalát.

Tao Te King 14. szakasz

 

14-I.
Pillants Tao-ra – és nem látod

 

A Tao Te King 14. szakaszában a transzfigurista jelölt páncélzatának egy nagyon sebezhető pontjára lelünk a közönséges kutatókkal szembeni viszonyát illetően. „Hol van hát a ti világrendetek? – kérdik ezek -, hol a mozdulatlan királyság? Mutassatok egy halovány fénysugarat belőle, és elfogadjuk és elismerjük.”

Ez klasszikus kérdés. Olvashatják Ágoston vallomásaiban, hogy ő is feltette ezt a kérdést a manicheus testvéreknek. Nem kapott választ. Ezért elhagyta őket, akiknek soraiban ő előkészítő tanuló volt, hogy később a római egyház egyik tartóoszlopává és alapítójává váljon. Ágoston, akit protestáns körökben is nagyon tisztelnek, a transzfigurista szellemi iskola által elutasított tanuló volt.

Pillants Tao-ra – és nem látod; színtelennek nevezik.

Hallgasd Tao-t – és nem hallod; hangtalannak nevezik.

Tapintsd meg Tao-t – és nem érinted; anyagtalannak nevezik.

Merész vállalkozás belépni egy transzfigurista szellemi iskolába. Tudunk-e Önöknek felkínálni valami konkrét támpontot? Lao-ce ezt világosan kifejezi: a szokványos természet valóságához képest nem létezik ilyen támpont. És ugyanazon valóság alapján mi is elismételjük: „Nincs konkrét bizonyíték.” Ezért hallgatunk, ha a tapasztalati kutatásról, ellenőrizhető tudásról és tudományos bizonyítékokról beszélnek nekünk. Mert a birodalom, amelybe be akarunk lépni, Tao birodalma így sohasem bizonyítható be. Nagyon jó, ha világosan szem előtt tartják ezeket a tényeket. Felőlünk nyugodtan feltételezhetik, hogy lóvá tesszük Önöket. Azt sem vehetjük Önöktől zokon, ha emiatt elhagyják sorainkat. Akárcsak Ágoston, aki később úgy írt a buta manicheusokról, mint akik olyasmit hittek és vallottak, amit még be sem tudtak bizonyítani, és amit csak nagyon elvontan, filozófiailag alapoztak meg. Jó lenne, nagyon jó lenne, ha ezt egyszer tisztán látnák. Tao lényét és valóságát éppoly kevéssé tudjuk bebizonyítani, mint a manicheusok. Olykor sok tanulónak a szemében látjuk a kételyt és a kimondatlan kérdést: „Honnan tudják ezt, amiről beszélnek? Mi miért nem tudjuk? Adjanak nekünk legalább egyetlen támpontot.”

Egyszer nagyon konkrétan és közvetlenül kérdeztek meg minket: „Adjanak valami támpontot. Egy általam nem ismert könyvből merítik ezt? Mi ez? Hol van ez?” Azt válaszoltuk, hogy előkészületeink alatt sohasem merítünk az irodalomból, jóllehet gyakran idézzük a világirodalmat, hogy fejtegetéseinket szemléletessé tegyük. Tudatában voltunk annak, hogy nagyon homályos választ adtunk, amikor azt mondtuk, hogy ezt csak az ösvény járásával lehet kideríteni. A kérdező hűvösen elzárkózott, és ezt meg tudtuk érteni. Úgy sejtjük, hogy nem fogja járni az ösvényt.

A természetvallásos embereknek és a természetokkultistáknak sokkal egyszerűbb. A tükörszféra az ő bizonyítékaik gazdag forrása. Ebből mindig képesek meríteni, ha valamit be akarnak bizonyítani. Aki a tükörszférában megkísérli fenntartani magát, azt a természet-eonok képessé teszik rá, hogy kinyilatkoztassa magát. Ott Ágoston mindent, amit csak keresett – egy másik birodalom bizonyítékait – úgy szedhette, akár a mezei virágokat. Hiszen sok tükörszféra-szerzet létezik, mely Önöknek énlényük fajtája szerint segíteni tud! Olyan mesterekkel, és olyan alakban találkozhatnak, ahogy csak kívánják. Mindenki számára megvan, amit akar. Ott minden elképzelhető ábrázolás megtalálható, és nagyon szívesen megjelennek Önöknek.

A legtöbbjük egészen biztosan nem szándékosan csaló, épp ellenkezőleg. Nagyon sok jót birtokolnak, nagyon sok jót – dialektikus értelemben. Arra törekednek, hogy ezt a természetrendet elfogadhatóvá tegyék. Micsoda fáradság és munka! A többiekhez hasonlóan ők is a körülmények áldozatai. Tao-ra pillantottak, és nem látták; füleltek, és semmit sem hallottak; tapogatóztak, ám mit sem érintettek, éppúgy mint Ágoston. Vajon nem kézenfekvő-e az ő tagadásuk is? Zokon lehet tőlük venni, ha megtagadják? Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. A tükörszféra számtalan nagylelkű lakója kínálja fel Önöknek a saját „másik birodalmát”, mely jelen van és bebizonyítható. „Nehogy már egy csoportocska taoistának vagy modern transzfiguristának higgyetek – mondják -, nálunk megtaláljátok, jöjjetek és lássatok! Itt a ragyogó adeptusok egész seregei vannak, jöjjetek és lássátok! És mutassatok csak egyetlen transzfigurista adeptust is, csak egyetlent!”

Ám egy sincs, egyetlen egy sem! Csak történelmi alakokra utalhatunk, mint Lao-ce és sokan mások, a korábbi vagy későbbi időkből. És csak azt mondhatjuk, hogy ezek a lények nyilvánvalóan nem haltak meg, mert a mikrokozmosz, amelyhez kötődtek, sem az anyagszférában, sem a tükörszférában nem lelhető fel.

„Nos – mondják az ellenlábasok és tagadók -, vajon nem ez-e a legvilágosabb bizonyítéka, hogy ezek a lények soha nem is léteztek? Különben bizony tündöklő beavatottainknak tudniuk kellene róluk, nemde bár? Ezért ez biztosan csak színtiszta fantázia.”

Dialektikus szemszögből nagyon gyenge az álláspontunk Önökkel szemben, ráadásul hiányoznak a szavak, hogy Tao háromszoros meghatározhatatlanságát leírhassuk. Időszámításunk előtt százezer évvel, és már régen annak előtte is így volt ez. Ezért nem is kívánunk azon fáradozni, hogy a meghatározatlanságokat meghatározzuk — azok egymásba olvadnak.

Lao-ce azt mondja valahol, hogy a szómeghatározás csupán egy csapás a semmibe. Tao legmagasabb része nincs a fényben, legalacsonyabb része nincs a sötétségben. Tao ezért árnyék nélküli. Tao örök és névvel nem jelölhető; mindig visszatér a nem-léthez, az abszolút hallgatáshoz. Ez a képnélküli képe és a formanélküli formája, egy tökéletes misztérium. Közeledsz Tao-hoz, és nem látod kezdetét. Követed őt, és nem látod végét.

Vajon ki lehet-e elégíteni századunk modern emberét ilyen diskurzussal? Az ember közeledik, és semmit sem lát; fülel és semmit sem hall; tapint, és mit sem érint.

Ezért, ha Önök ebben a Szellemi Iskolában együtt akarnak munkálkodni, akkor hát teljesen a saját felelősségükre. Röviden meghatározva: egy zarándoklatot viszünk véghez, jól mérlegelve és módszeresen. Már nem akarunk többé meghalni, és már nem akarunk élni, nem akarjuk, hogy bárhol is ránk leljenek, azaz nem akarunk a tükörszférába menni, és nem akarunk az anyagszférába menni, mi „az örök semmibe” akarunk menni, ahogyan azt a dialektikus világ és minden eonja és lényisége nevezi.

Ha mindezt jól megfontolják, akkor meg kell hagyniuk, hogy e Szellemi Iskola mögött hatalmas erő rejlik. Önök a maguk módján megtapasztalták ezt az erőt. Annyi mindenképpen mondható, hogy ez az erő Tao fonala, Ariadné fonala. Hogyan kaptuk a kezünkbe ezt a fonalat? Ezt a történetet szívesen elmeséljük Önöknek.

A kezünkben tartott fonál talán a kezdet? Nem, nincsen kezdet! Nem látják kezdetét, és nem látják végét. Akárcsak Önök, mi is megvizsgáltuk ezt a dialektikus természetet. Erre képesek voltunk, mert ebből a természetből vagyunk. Énlényünkkel mindent meg tudtunk vizsgálni és fel tudtunk tárni, amit ez a világ kínál. Fáradság és keserűség: ez minden. Felismertük, hogy ez a természet a halál természete, és nem sóvárogtunk azután, hogy az üdvözültekkel ujjongjunk a trón előtt, és arra sem vágytunk, hogy ezt az átkozott rendet bármilyen módon is elfogadhatóvá tegyük. Évekig tartó szúrópróbák után megállapítottuk, hogy ez a rend nem lehet az igaz lét értelme, és hogy nem jó dolog abban együttműködni, hogy a haláltermészetben élő embereket továbbra is megtévesszük.

Le lehet vonni effajta következtetéseket, ezután azonban az embernek el kell határoznia magát, bizonyos pillanatban kézbe kell vennie jelenlegi létezésének kormánykerekét. Ezért nem maradt más választásunk, mint hogy feltárjuk a régi idők Tao-ját, mégpedig objektívan, és nem tekintélyekhez illeszkedve. Lehetséges-e ez? Igen, ez lehetséges, jóllehet nagyon hamar felfedeztük, hogy sok vonatkozásban mindent megtettek és megtesznek ma is az ilyen felfedezések ellen. Sok forrás elpusztult, mások nem voltak hozzáférhetőek, mert mély pincékben, lakat alatt tartják őket, úgyhogy senki sem férhet hozzájuk. A maradék meg kivétel nélkül nagyon meg volt csonkítva.

Azzal a néhány töredékkel kezdtük, amely a szent iratokból megmaradt. Ezekből a napnál világosabban megmutatkozott, hogy létezik egy eredeti birodalom, egy másik természetrend, egy olyan birodalom, amely messze a legmagasabb nirvánikus területen túlra esik, egy olyan birodalom, amely a haláltermészettől és annak mindkét szférájától határozottan távol tartja magát.

Amikor ezt felfedeztük, akkor olyan emberek és csoportok keresésére indultunk, akik erre a másik birodalomra törekedtek. Megvizsgáltuk életpályájukat, és hogy milyen sajátos körülményeket mutatott ez az életpálya. Megpróbáltuk kideríteni továbbá, hogy az effajta emberek, jóllehet nagyon messze estek egymástól, és évszázadok választották el őket, vajon ugyanazt az utat járták-e. Rájöttünk, hogy mindeme emberek és csoportok szervezetten ugyanazon értelemben törekedtek. Reménykedtünk, hogy fel tudjuk venni a kapcsolatot az ilyen előttünk járó emberekkel. Mágikus tudásunk egész tárházát kimerítettük, ám e testvérektől még egy halovány fénysugarat sem kaptunk válaszként.

Ma már nevetünk ezeken a fáradozásokon. Hiszen a képnélkülinek a képét, a formanélkülinek a formáját kerestük. Ha ezek a testvérek megmutatkoztak volna, akkor már trónfosztottak lettek volna, akkor tükörszféra lakók lettek volna. Ők mindörökre eltűntek, anélkül, hogy meghaltak volna. Ez idő tájt sok szerzettől számtalan meghívást kaptunk: „Gyertek hozzánk, adjátok fel hiú törekvéseteket.”

Akkor kezdtük el az önszabadkőművességet, mert: aki ismeri az eredethez vivő kezdetet, az kezében tartja Tao fonalát.

Melyik nem az eredetnek a kezdete, hanem az eredethez vivő kezdet, melyet minden elődünk megtalált? Mi más lehetne a kezdet, mint az ötszörös egyetemes Gnózis alkalmazása:

Belátás,

üdvrevágyás,

önmagunk átadása,

új életvitel, és ezáltal:

Tao fonalának megnyilatkozása.

Nem személyes, nem egzisztenciális kötődés, hanem a Gnózissal való elektromágneses összeköttetés, és ezáltal a lélek, a teljesen Másik felébredése és tudatosodása: ez Tao fonala, ez az Egyetemes Szerzet láncához történő csatlakozás. Aki ezt a fonalat mindkét kézzel megragadja, az erőről erőre és dicsőségről dicsőségre halad. Az úgy cselekszik, mint az isteni, fenséges, tovatűnt testvérek; az úgy cselekszik, mint akik a földről elvétettek.

Az ilyen ember aztán kezd másokat is meghívni, hogy ők is ragadják meg ugyanazt a fonalat, hogy ők is építkezzenek ugyanazon módszer szerint, az eredeti kezdet receptje szerint. És aki együttműködik és megragadja a fonalat, az útitársaival új szerzetet alkot, egy Élő Testet, és mindannyian homlokukon viselik a pecsétet, az Emberfia mágneses jelét.

Eme létállapot első kegyelemadománya az a tapasztalat, hogy akik ebben találtatnak, azok mindannyian uralkodnak a jelenjükön. Szabadok. Idegenek a Földön. Úton vannak az igazi hazába. Ami e világ bölcsei és tudósai előtt rejtve marad, az megnyilvánul Isten gyermekei előtt.

Aki ismeri az eredethez vivő kezdetet, az kezében tartja Tao fonalát.

 

 

14-II.
Tao fonala

 

Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy aki még nem találta meg Tao fonalát – mert nem járja az eredeti birodalomhoz vezető utat, azt az utat, amely egybecseng az ötszörös egyetemes Gnózis alkalmazásával – az a lelkület érintéseinek nyughatatlan tengere miatt gyakran erkölcsi kiegyensúlyozatlanságról és állhatatlanságról tanúskodik hangulataival. Az ilyenek az egyik pillanatban derűsek, a másikban borúsak. Az egyik pillanatban nagyon céltudatosak, a másikban viszont kétségbe esnek, mert úgy vélik, mindent elveszítettek. Ma nagyon erősek, de holnap átesnek a másik végletbe. Önök ismerik ezt az ellentétek közötti ingadozást, amely a dialektikus természet jellemvonása.

Csuang-ce műveiben olvashatnak erről. Leír egy tanulót, aki azon szorgoskodik, hogy a Szellemi Iskola értelmében csináljon valamit az életéből. Naphosszat kínlódik, hogy megszabaduljon attól, ami üldözi, s ápolja azt, amit szeret, ám sikertelenül. Lao-ce így szól hozzá: „Teljesen meg kell tisztítanod magadat. Borúd jeleiből azonban felismerem, hogy valami még akadályoz téged.” S ezt követi a tanács: „Ha a külső támadások túlságosan megsokasodnak, akkor ne próbálj harc révén felülkerekedni rajtuk, hanem zárd el előttük lelkületedet. Ha pedig belülről jönnek, akkor ne próbáld elfojtani őket, hanem inkább kívülről őrizkedj a kísértéstől. Még a Tao és az erény mestere sem képes mindkettőnek egyszerre ellenállni, hát még a Tao-ra törekvő ember.”

Szerencsére sok tanuló van a Szellemi Iskolában, akik az új életre törekednek. Megkísérlik, hogy erénnyé tegyék saját maguk számára a Gnózis lényét. Egy ilyen törekvés alatt a misztériumiskola közvetítése révén mindig létrejön az összeköttetés Tao-val. Ez azt jelenti: a Gnózis mágneses áramából valamit átvisznek a tanuló lényébe. A tanulót Tao fonalához vezetik, és azt tanácsolják neki, hogy ragadja meg most ezt a fonalat, hogy birtokolja azt.

Érthető, hogy ebbéli fáradozása közben a tanuló nehéz helyzetbe kerül, mert két birodalom küldi hozzá mágneses áramlatait. Egyfelől az új természet áramát fogadja, másfelől viszont a régi haláltermészet áramát is, melyből él. Ennek következményeként nagy konfliktusok nyilatkoznak meg lényében. Nagy, áthidalhatatlan ellentétek mutatkoznak meg, s ez nem is lehet másképpen. Aki alapvetően sötét, és a fényre viszik, az szörnyen érzi magát. Sötétsége szembetűnőbb lesz, mint valaha. Ehhez járul, hogy mikrokozmoszának, melynek ő a pillanatnyi személyisége, mérhetetlenül hosszú idejű múltja van, és egész vérállapota, valamint egész lélekállapota megfelel ennek a múltnak. Ebben a tekintetben tökéletes egyensúly áll fenn a múlt és a jelen között, és ily módon mindkettő az ebből magyarázható jövőbe hajszolja őt.

Ha aztán ez az ember tanulóvá válik, akkor ezt a természeti folyamatot, mert hiszen mi más lenne ez, egész állapotának és fajtájának természeti folyamatát visszásságnak, sötétségnek és nagy tehernek, a tanulóságát pedig hátráltató támadásnak tapasztalja. Ekkor ördögről, tükörszféra-befolyásolásokról kezd beszélni, és így tovább. Ám Önök fel fogják ismerni, hogy ez a befolyásolás mindig csak mellékes dolog, és nem a lényeg. A személyiséget kívülről érő dialektikus befolyások valójában a mikrokozmosz más részeiből származnak, míg a belülről jövők a vérösztönzésben erednek. Ezek a belső és a külső kísértések.

Lao-ce azt tanácsolja: „Ne küzdj eme természetes folyamatok ellen, és ne próbálj felülkerekedni rajtuk. Ez nem fog sikerülni neked.” A külső befolyásra ez érvényes: „zárd el tőle lelkületedet.” A belső befolyásra pedig ez: „a kísértéstől kívül óvd meg magad, ne menj át cselekvésbe.”

Nos, bizonyára nem mindig sikerül majd rögtön megállapítani, hogy egy befolyás kívülről vagy belülről jön-e, hogy lényük mágneses légköréből származik-e, vagy a vér ügye. Ennek nincs is nagy jelentősége. Alkalmazzák a következő életvitelt:

Mihelyt észreveszik, hogy bizonyos befolyás ki akarja Önöket taszítani tanulóságuk összhangjából, nyomban változtassák meg a gondolataikat, vagy kíséreljenek meg serény foglalatosság révén megszabadulni a befolyástól. Egyetlen másodpercig se irányítsák rá a figyelmüket. Ha a vérükből ered a befolyás, és mindenféle hajlamokat kelt Önökben, akkor hagyják, hogy vérük kitombolja magát, de vegyék elejét a külső cselekedeteknek, gondolatban is.

Ha alkalmazzák ezt a kétszeres módszert, akkor észreveszik, hogy tanulóként egyre erősebbé válnak, és egyre szilárdabban meg tudják ragadni Tao fonalát. Ha a befolyásnak áldozatul esnek, ami nem szükségszerű, akkor újra és újra elölről kell kezdeniük. Ez felőrli testüket, terhük ezáltal megnövekedik, és saját életük pokollá válik.

Szabad-e ezért arra kérnünk Önöket, hogy szívleljék meg ezt az ősrégi, klasszikus tanácsot?

 

 

Az ókorban a magukat Tao-nak szentelő jó filozófusok szerények, kifinomultak, sötétek és mélyen áthatóak voltak. Oly mélyek voltak, hogy azt nem lehet megérteni.

Mivel nem lehet megérteni, megpróbálok képet adni róla.

Félénkek voltak, mint aki téli folyón kel át. Óvatosak voltak, mint aki a szomszédjától óvakodik.

Komolyak voltak, mint egy vendég a vendéglátójával szemben.

Eltűntek, mint az olvadó jég. Egyszerűek voltak, mint a megmunkálatlan fa. Üresek voltak, mint egy völgykatlan. Olyanok voltak, mint a zavaros víz.

Ki csendesítheti el szíve tisztátalanságait? Ki tud lassanként megszületni Tao-ban, hosszan megőrzött higgadtság által?

Aki Tao-t birtokolja, az nem kíván beteljesülni. És éppen mert nem beteljesült, örök időkre megoltalmaztatik a változástól.

Tao Te King 15. szakasz

 

15-I.
A jó filozófus öt tulajdonsága

 

A filozófus a bölcsesség kutatója. A filozófus eredeti értelemben az isteni bölcsességre törekedő. Ez az isteni bölcsesség nem valamilyen formába tömörült ismeret, nem egy rejtélyes, túlbonyolított rendszer, melyet rég letűnt nyelvek fátyla takar, és csak azok számára hozzáférhető, akik kitanulták e régi hieroglifákat, és másoknak a modernebb irodalomban morzsákat akarnak nyújtani belőle. Gondoljanak csak a régi iratok leleteire, melyeknek tartalmával sok tudós oly serényen foglalatoskodik.

A bölcsesség, a Gnózis mindenütt jelenlévő. Erők, elemek és sugárzások sokaságának légköre. Az isteni bölcsességet alapvetően tartalmazza egy erőtér. Aki ebben az erőtérben él, és élő lélekelvet birtokol, az nem csak életerőt és a transzfigurációhoz szükséges anyagot, hanem bölcsességet is merít belőle.

A bölcsesség az isteni életerő, az isteni szeretetszellem egyik nézete. Amikor Jézusról azt mondják, hogy Isten és az emberek előtt gyarapodott ismeretben, bölcsességben és kegyelemben, akkor ezen nem azt értik, hogy a neveltetését hogyan végezték, hanem hogy a gnosztikus élettérben növekedett az Úr, ami által minden tekintetben gyarapodás és beteljesedés jött létre.

Ha ezen egyszer elgondolkodik, felfedezi, hogy egy ilyen fejlődési folyamat mennyire különbözik a dialektikában végbemenő fejlődéstől. A gyermektől a felnőttig való növekedés és fejlődés itt nem a bölcsesség elnyerését, hanem csak az értelmi képesség gyarapodását foglalja magában. Az emberiség által ismert és gyakran kényszerrel alkalmazott nevelési módszerek célja, hogy az embernek legalább az emberség látszatát kölcsönözzék.

Világunkban az ember csak a megtanult és rákényszerített, valamint a létszükségből is elfogadott dolgok révén tart ki. Ezzel nem szeretnénk a világi tudást leértékelni a szükségtelenség értelmében, hanem csupán a Gnózishoz viszonyítva. Biológiailag az ember semmi. Ezért kénytelen elméletileg művelődni, hogy valaminek látsszon, és a létért megküzdhessen. Biológiailag semmi mást nem vesz magához, mint durva táplálékot és a halál asztrális leheletét. Ez a lehelet őt csak a természethez kötözi. Aki ezáltal szorult helyzetbe kerül, s mélyen átérzi fogságát, az szokványos értelemben vett filozófussá válik. Elkezd kutatni az élet értelme után. A dialektikus lényiségből indul ki, és megkísérel egyenesen áthatolni a dolgok magjához. Ez azonban nem sikerül, és ezért csak egyetlen lehetőség marad számára: a dialektikus kutatási módszer tapasztalattal összekapcsolt alkalmazása.

Képzeljék el, hogy egy régi nyelven írott könyvet vesznek a kezükbe, és így szólnak: „A tartalom bővelkedik a bölcsességben. Meg kellene fejteni, hogy mit mond, mert meg akarjuk ismerni életünk értelmét.” Senki sem akad azonban Önök között, aki el tudná olvasni ezt a régi nyelvet. Ekkor megegyezhetnek, hogy egy erre alkalmas társuk megtanulja ezt a nyelvet. Ő meg is tanulja, és mesél Önöknek a könyvből. Tanítóként áll Önök előtt. Nem a bölcsesség tanítója, mert csak beszél a bölcsességről, melyről a könyv tudósít. Ez a tudás pusztán értelem szerinti megközelítése a bölcsességnek, ám sohasem maga a bölcsesség. Maga a bölcsesség ugyanis nem található könyvben.

A bölcsesség értelem szerinti megközelítése mindig tévedésekre és véleménykülönbségekre ad alkalmat, tehát azokra a szerteágazó filozófiai rendszerekre és felfogásokra, melyek a földi kavargásban ismeretesek. Az ilyen rendszerek szerzői olykor sikeresek, szép karriert csinálnak, és időnként divatba jönnek, mindenekelőtt akkor, ha rendszereik a nevelésben is alkalmazhatók. Önök mindezt tudják, és ez mindig olyan szörnyen szegényes és tragikus. Mennyi erőfeszítésre vállalkozik az ember, hogy effajta megismerési formákhoz áthatoljon!

Az isteni bölcsességet azonban lehetetlen ily módon megvalósítani! Ha Önök a bölcsességet, a valódi Gnózist akarják, akkor teljesen meg kell fordítaniuk a szekerük rúdját. Akkor az újjászületés, a transzfiguráció ösvényére kell lépniük. Ez az ösvény a meghalást és az Önökben rejlő rózsamagból való újjászületést igényli, vagyis egy új biológiai állapotot és egy új növekedést is. Ezzel a növekedéssel kapcsolódik össze a gyarapodás ismeretben és bölcsességben, ami egy új tudatállapotot jelent. Önök akkor minden újabb mágneses lélegzettel, melyet a rendszer képes megtartani, inni fogják az igaz bölcsességet.

Az Istentől való bölcsesség birtoklása nem a „tanulmányok nélkül” megszerzett ismeretelméleti tudás birtoklását jelenti, ahogyan egyesek vélik, hanem egy új biológiai létállapot gnózis-erejének a felvételét, s emiatt azt a bölcsességet, amely egy az élet lélegzetével, betölti az egész lényt, és új, másfajta képességeket kölcsönöz neki.

Képzeljék el, hogy így szólnánk Önökhöz: „Van egy könyv, melyben minden benne van, amit tudniuk kell. El kell olvasniuk. Sajnos azonban a könyvet a régmúltnak egy kihalt nyelvén írták. Ezért előbb meg kell tanulniuk ezt a holt nyelvet. Három évre van szükségük, hogy megfelelően uralják.” Kétségtelenül belefognának a tanulmányozásba.

Önök azonban sokkal kisebb erőfeszítéssel és sokkal rövidebb idő alatt részesülhetnek az isteni Gnózisban, de csak akkor, ha teljes odaadással hajlandók járni a rózsaösvényt, amely az Isten és az emberek előtti ismeretben, bölcsességben és kegyelemben való gyarapodáshoz vezet. A teljes odaadás pedig nem az eleddig nem birtokolt tudás elérésére vonatkozik, hanem egy olyan ismeret alkalmazására, melyet Önök már régóta birtokolnak, valamint olyan lehetőségek bevetésére, melyekkel már szintúgy régóta rendelkeznek. Az isteni elv, a rózsabimbó a szívükben van, és ha ennek a királyságnak teljes önátadásban odaajándékozzák magukat, akkor öt új tulajdonsághoz jutnak:

szerények,

kifinomultak,

sötétek,

áthatóak,

és mélyek lesznek.

A dialektikus természet tekintetében jelentéktelenek lesznek, az új természet szerint viszont érzőképességük fölöttébb kifinomult lesz a fejlődő új lélekállapot által. A dialektikus természet szempontjából teljesen elsötétülnek, számára érthetetlenek lesznek. Az új természetre nézve behatolnak az egyetemes élet kifürkészhetetlen távlataiba, szakadatlanul alámerülnek az isteni megnyilvánulás feneketlen mélységeibe, úgy, hogy azt egyetlen halandó sem értheti.

Önöknek mégis adatik egy kép — nem látszat, hanem az új életvitel konkrét képe. Aki ezt az ösvényt járja, és erőről erőre halad tovább, arról azt lehet mondani:

Félénk, mint aki téli folyón kel át. Akaratlanul a rendkívüli szerénység és óvatosság mintája lesz. Mert olyan, mint az újszülött, aki először kiált fel az új életállapotban.

Óvatos, mint aki a szomszédjától óvakodik. Éjjel-nappal résen van, mert a gyermek vajon nem újszülöttként fekszik-e a haláltermészet istállójában, és nem leselkedik-e rá Heródes, hogy megölje őt? Ezért igencsak óvatos, hogy az idegenség országában áldozatul ne essen.

Komoly, mint egy vendég a vendéglátójával szemben. Nagy mértékben a Szellemi Iskolára és annak lényére irányul, és fölöttébb korrekt mindenkivel szemben, akivel érintkezik.

Eltűnik, mint az olvadó jég. Szakadatlan, napról-napra folytatódó változás hat benne, ami gyakorlatilag az új élet világosan felismerhető folyamata és a régi jellemtípus eltűnése.

Egyszerű, mint a megmunkálatlan fa. Élete ismertetőjele az egyszerűség. Állapotának egyetlen nézete sem hízeleg neki.

Üres, mint egy völgykatlan. A földi vágyaktól mentes; szívéből ezek kiürültek.

Olyan, mint a zavaros víz a kívülállók számára. A jelölt a legkisebb erőfeszítésre sem vállalkozik, hogy igazi létállapotát mutogassa, és fényét így minden további nélkül kisugározza. Mért vetne rózsákat a szamarak elé, vagy gyöngyöket a disznók elé? Ezért sokan balgának, jelentéktelennek, rendkívül csekélynek vagy tudatlannak tartják, tehát zavaros víznek.

Nagyon fontos, hogy ezt a hétszeres életvitelt olyan életállapotnak ismerjék fel, melynek össze kell csengenie saját életükkel:

szerénységben,

a haláltermészettel szemben óvatossággal,

a Szellemi Iskolára és az emberiségre irányulva,

Isten előtt naponta növekedve a kegyelemben, a szakadatlan változásban állva,

egyszerűen,

a földi vágyaktól megüresedve, és

nem a dialektikus emberiség előtti kérkedéstől hajtva.

Ebből a hétszeres életvitelből öt tulajdonság fejlődik ki:

szerénység,

kifinomultság,

sötétség,

áthatolási képesség

és mélységesség.

 

 

15-II.
A szív tisztátalanságai

 

Ismételten a 15. szakasz, éspedig annak utolsó része elé szeretnénk állítani Önöket:

Ki csendesítheti el a szív tisztátalanságait? Ki tud lassanként megszületni Tao-ban, hosszan megőrzött higgadtság által?

Aki Taot birtokolja, az nem kíván beteljesülni. És éppen mert nem beteljesült, örök időkre megoltalmaztatik a változástól.

Itt két nagyon fontos kérdés előtt állunk, melyek részletes választ igényelnek. A lélek fajtáját meghatározó és bizonyító öt nézet, öt állapot a következő:

a vér,

a belső elválasztás közege,

a tudatközeg,

az idegközeg és

a kígyótűz.

Ez az öt életfény vagy öt egyetemes erő, melyekből a lélek keletkezik, és amelyekből a tudat magyarázható. Minden érzékszervi észlelést ezek szabályoznak. Ez az öt lélekerő egyetlenként hat. Eme lélekfények egyike, nevezetesen a vér, azonban kiemelkedő szerepet játszik.

A vér határozza meg a másik négyet. A vér minősége különleges, többszörös lélegzési folyamatban nyilvánul meg, mégpedig először is a főszentélyben, másodszor pedig a szívszentélyben. Lélekminősége alapján az ember a mágneses agyrendszeren át lélegzik. A szívszentély lélegzete a lélekre nyíló kapu. A szívszentély a tüdőrendszeren át lélegzik, az Önök által ismert módon. De létezik egy légzés a sternumon, a szegycsonton át is. A sternum szintén mágneses légzőrendszert képez.

Tehát két mágneses légzőrendszer létezik, egy az agyon át működik, és egy a sternumon át. Ezen kívül lélegzünk a megszokott módon, az orron keresztül, és ezáltal a maga sajátos módján mindenki vesz fel légköri erőket. A teljesség kedvéért említsük meg, hogy a lép és a máj valamint az egész test a kétszeres mágneses rendszer alapján lélegez be asztrális közegeket (a májon át) és étereket (a lépen át).

A mágneses agyrendszer teljesen automatikusan működik. Jóllehet, az akarat képes befolyásolni, de a modern Szellemi Iskolában ettől teljesen eltanácsolják az embert, mert ezáltal az okkultizmus lejtőjére kerül. Amit azonban a tanulónak nagyon is ajánlanak, az a mágneses szegycsont rendszer befolyásolása. Ez viszont nem az akarat által történik, hanem a belátásból és tapasztalatból születő mérhetetlen vágyakozás, az üdvrevágyás által.

Ezért most megértik majd a kérdés jelentőségét: Ki csendesítheti el a szív tisztátalanságait? Minden vágyakozást a sternum sugároz ki, és az erre adott válaszokat is a sternum veszi fel. A szegycsont tehát olyan, mint egy nyitott könyv. Ami így behatol az Önök rendszerébe, az meghatározza vérük fajtáját és rezgésállapotát is. Pillanatnyi vérállapotuk pedig meghatározza agyrendszerük mágneses felvevőképességét, valamint a többi életfény állapotát, melynek következtében a szegycsontból kimennek az ennek megfelelő vágylángok.

Így most érthető, hogy a szívszentélyben sok tisztátalanság van, melyek onnan mind kifelé, mind pedig befelé menet kiáramlanak. Az igazi nyugalom, mely az új ember ismertetőjegye, szóval az igazi léleknyugalom mindaddig teljesen ki van zárva, amíg a szegycsontrendszerben megvan mindaz a mozgalmasság, ami a dialektikus életállapot sajátja. Fajtájánál fogva a dialektikus ember ötszörös lelke soha nincs nyugalomban. A dialektikus világegyetem alapvető nyugtalansága, a természet ellenségessége, a szorongás, aggodalom és félelem, az öröm és keserűség a létharcban mind egymást hajszolják az ember lelkén át, a lelke fajtáját alkotván. Ezért olyan szükséges a léleknyugalom, a lelki egyensúly és a csend. Mindenki erre vágyik, mert a lelki nyugalom pozitívan hat az egészségre. A lélek folytonos nyugtalansága a betegség és a halál, valamint az életben elkövetett minden sajnálatos tett oka. Aki megtalálja a csendet, az egészséges lesz.

Megértik-e hát, hogy miért beszélnek a lélek gondozásáról és e tekintetben miért alkalmaznak a világban különböző módszereket? Mi mindenre nem vállalkozik az ember, hogy egyszer benső nyugalmat találjon, hogy egyszer felejtsen! Izgatószereket használ, mert a lélek gyógyulása nem érhető el. „Ó — így panaszkodik a lélek —, ki tud lassanként megszületni Tao-ban, hosszan megőrzött higgadtság által?’

Egy templomszolgálat, mely Önökben érdeklődésre talál, élénkítőszer Önöknek. Ilyen élénkítések sorát lehetne a lélek gondozásának nevezni. Mi azonban nem akarunk ilyen lelkipásztorok lenni! Mert a lelkipásztorkodás, ahogyan talán Önök értik, nem hoz gyógyulást, hanem legfeljebb egy kis felejtést, mert a szegycsont mágneses lángjátéka tény. És miután elhagyják a templomot, s a másokkal való szokványos érintkezésükben teljesen magukra vannak utalva, létállapotuk követeli a jussát, és tagjaikon megújult hévvel nyargal át a nyugtalanság, s lényükben magasra csap a láng. Ó, ki hozhat nyugalmat a szív tisztátalanságaira? Szorongás, aggodalom és félelem az útitársuk. Lao-ce a problémáik kellős közepébe veti Önöket.

Meg kell érteniük, hogy nincs szükségük sem kikapcsolódásra, sem lelkipásztorra, hanem a saját lelkipásztorukká kell válniuk. Meg kell ugyanis nyitniuk lelküket a Gnózis előtt. Megkísérelhetik ezt erőlködve, az akaratuk bevetésével is. Ez azonban mit sem használ. Jóllehet akaratlagosan egy pillanatra befolyásolhatják a mágneses szegycsontlégzést, és egy mesterséges rezgést küldhetnek ki a Gnózishoz, erre azonban nem jöhet válasz, mivel diszharmonikusan hat. Amit esetleg válaszként kapnak, az mindig utánzat, amit hamar fel is fedeznek.

Szívüket azáltal kell a tisztátalanságoktól megüresíteniük, hogy már nem vágyakoznak. Ám mindezt akarati erőfeszítés nélkül. Ez csakis a természethajsza meddőségének megtapasztalása által lehetséges, a lélek fájdalma által, és annak tudatában, hogy létezik egy erő, amely meg tudja vigasztalni a lelket. Akkor a rózsabimbó a sternumon át hívást küld ki, az üdvrevágyás kiáltását. A Gnózis válasza pedig hatalmas áramlatként érkezik. Ez az áramlat megtisztít és megvilágosít, és a nyugalom csendje költözik Önökbe. Ekkor válik ténnyé a lelki nyugalom, melyre vágyakoztak. Ennek következménye a teljes vértisztulás lesz, melyhez minden más életfény is idomulni kényszerül. E léleknyugalom alapján aztán elkezdődik a transzfiguráció, az arany menyegzői ruha megszövése.

Így jön el a nyugalom a Gnózisból az emberhez, és erről mondja a 16. zsoltár: „Nem fogod elhagyni lelkemet a pokolban.” Ekkor már semmi bajuk nem eshet. Csakis ez a folyamat képezi az egyetlen lehetséges megoldást. E tapasztalat és üdvrevágyás birtokában lehetetlen, hogy a szív dialektikus tisztátalanságai meg a földi vágyak töltsék el Önöket. A Gnózis áramának érintésében megtartják majd a Tao-t, és megszületnek a mindenütt-jelenvalóságban. Tao még a pokolban sem hagyja el Önöket.

Ha benső vágyakozásból tartanak távolságot a haláltermészettől, és a Gnózisra irányulnak, akkor a szív tisztasága örökre megoltalmazza Önöket a változástól. A templomon belül és kívül tökéletes lelki nyugalomban lesznek, és belépnek a nagy csendbe, a nagy higgadtság állapotába.

Erre a lélekállapotra nagyon nagy szükségük lesz az eljövendő időkben, ha nem akarják, hogy a haláltermészet heves mozgalmasságai beszippantsák Önöket. Csak léleknyugalommal hajózhatnak az élet tengerén és térhetnek vissza hazájukba.

 

 

A legmagasságosabb ürességet elérve, megőrizzük az örök nyugalmat.

Minden dolog együtt fog megszületni; látom őket újra visszatérni.

Minden dolog bőségben virul, majd valamennyi visszatér eredetéhez.

Az eredethez való visszatérés nyugalmat jelent. Nyugalomban lenni az örök, valódi Élethez való visszatérést jelenti.

Az Élethez való visszatérést öröké tartó létezésnek nevezem.

Tudni, mi az örök, megvilágosulást jelent. Nem tudva mi az örök, saját nyomorúságunk okozói vagyunk.

Aki tudja, mi az örökké létező, annak nagy lelke van.

Akinek nagy lelke van, az igazságos.

Igazságosként király. Királyként ő maga a menny.

Mennyként Tao.

Tao-ként örökkévaló. Még ha a test meg is hal, semmilyen veszélytől sem kell már tartania.

Tao Te King 16. szakasz

 

16.
A legmagasságosabb üresség

 

A legmagasabb üresség annak a jelöltnek az állapota, aki a szív minden tisztátalanságát levetette, azaz a mágneses sternum-rendszert megszabadította a vágyaktól, feszültségektől és konfliktusoktól. A jelölt így vágytalanná, üressé vált. Aki belépett ebbe az állapotba, az képes megőrizni a múlhatatlan lelki nyugalmat. A lelki egyensúlyt már nem lehet megzavarni többé. Örökre megoltalmaztatik a változástól. Ekkor eljött az igazi nyugalom, mint Isten népének tulajdonsága.

Ha még nem valósult meg a legmagasságosabb üresség állapota, akkor a lelki nyugalom időszakait újra és újra felváltják a lelki konfliktusok, annak bizonyítékaként, hogy a szív mágneses rendszere — így hát a véré és a lélekmagé is — még nem tisztult meg teljesen. Ezért a tanuló legfontosabb feladataihoz tartozik, hogy ráérezzen lelki konfliktusainak belső okaira. Ezek az okok mindig és változatlanul a saját lényünkben találhatók meg. Soha egyetlen lelki konfliktust sem okozhat másvalaki vagy valami kívülről jövő dolog.

Az ötszörös léleklény az az egység, amely befogadja mindazt, ami a fenntartásához szükséges, mégpedig fajtájával egyezően. Ami a mágneses légző rendszerén át behatol a lénybe, azt ez a lény önmaga hívta fel. Néhány tanulóban még túl sok a hajlam, hogy „két urat akarjon szolgálni”, még túl sok a földi dolgokra irányuló figyelem, s ezeket még túlzottan szükségesnek tartja. Túl sok kívánsága van még a vízszintes síkon. Ezért két világban marad. Egyrészt hat benne valami a Gnózisból, másrészt viszont a dialektikus dolgokat helyezi előtérbe. Ezért kiélezett konfliktusba kerül a Másikkal. Ezenkívül ily módon kapcsolatot tart fenn a dialektikus természethez tartozó általános nyugtalansággal.

Tételezzük fel, hogy Önök elérték a legmagasságosabb ürességet. Akkor a világban természetesen megtámadhatnák és megsebezhetnék a testüket, a lelküket azonban már nem. Nem tudnák Önöket bevonni az ellentétek megszokott játékába. Hiába játszanák le a lelki konfliktusok egész programját, együttes tevékenységre késztetve Önöket, már nem lennének képesek erre. Egész lélekállapotuk belépne Isten népének nyugalmába, és minden életfluidumuk megfoghatatlanná válna a változás számára. Jóllehet tudatuk mindent észlelne és megtapasztalna, lelki nyugalmukat azonban nem lehetne megzavarni. Így kell ennek elkezdődnie! Az Önöknek szánt sebeket az emberek ekkor önmagukon ütik. Önök pedig belépnek abba a létállapotba, amelyre a történelem gondol, amikor lelki hősökről beszél. E hősiességnek azonban már semmi köze a bátorsághoz vagy a halálmegvetéshez, hanem egy új létállapotról van szó.

Képzeljék el, hogy valaki, akit nagyon szeretnek, fájdalmasan megsebzi Önöket, és emiatt komoly lelki konfliktusba kerülnek. Ez mégiscsak annak a bizonyítéka lenne, hogy lelkükben effajta konfliktusra hajlamosító alkalmak és lehetőségek vannak jelen. Ha elérték volna a legmagasabb ürességet, akkor ugyanazon körülmények és alkalmak mellett létállapotuk annyira körülfogná Önöket, hogy értelmük, akaratuk és szívük a legkevésbé sem reagálna. Az eseményt legfeljebb a „légy résen” mértékével kezelnék! Szívük tisztasága tökéletesen megvédené Önöket, és lelkük szabad lenne.

A legmagasságosabb üresség eme állapotát az előző szerzetek a „tiszták” állapotának nevezték. Most teljesen megérthetik ezt az utalást, mely közvetlenül a transzfiguristákra mutat. A szívnek ez a tisztasága, ez a legmagasabb üresség minden transzfiguráció alapja, mert az egész lélekállapotot a Gnózis örök nyugalmi légkörébe viszi. Ha egyszer beléptek Isten népének nyugalmába, ha erre születtek, akkor már semmi sem sebezheti meg Önöket. Attól a pillanattól kezdve ki lehet hirdetni, azaz meg lehet valósítani Önökben Isten birodalmát.

Most még Önöknek hirdetik Isten birodalmát. A bejáratnál, a kapunál állnak. Ameddig még a kapun innen állnak, addig fogékonyak maradnak a lélekállapotukban végbemenő változásokra. Ezt világosan fel kell ismerniük. Ezért mondja Lao-ce:

Minden dolog együtt fog megszületni; látom őket újra visszatérni. Minden dolog bőségben virul, majd valamennyi visszatér eredetéhez.

Itt a dialektikus természet ismert vonására utal: minden jön és megy, hogy ismét visszatérjen. Ez a folytonos játék: kikelet, virulás és elmúlás. A dialektikus dolgok egyazon kiindulási ponttól jönnek Önökhöz, majd visszatérnek ugyanoda stb. Látnivaló, hogy emiatt a lelki konfliktusoktól és mozgalmasságoktól sem tudnak megszabadulni. Ezek is jönnek és mennek. Lelkük ezáltal olyannyira kifárad és eltompul, hogy a végeredmény betegség és halál lesz. A lélek a közömbösség állapotába kerül.

Az évek során ezenkívül a lelki konfliktusok egyéb következményei is megmutatkoznak. A támadás mikéntje látszólag attól függ, hogy az ember fiatal vagy idős, lényegében azonban nincs különbség. Ha az illető fáradalmak és fájdalmak árán átküzdötte magát egy lelki konfliktuson, és az okokat visszaküldte eredetükhöz, akkor ez az eredet máris azzal foglalatoskodik, hogy az okokat ismét visszaküldje hozzá. Ez a haláltermészetnek, valamint az életnek és a természetben való mozgásnak az ismertetőjegye. A hétköznapi ember sohasem szabadul meg ettől; lényét sohasem képes bebiztosítani e váltakozással szemben. Ezért egy másik eredethez kell visszatérnie, nevezetesen az Ádámi állapotba. Nem valaminek kell visszatérnie őbenne, hanem egész saját lényének, egész mikrokozmoszának kell a mozdulatlan birodalomhoz, isteni eredetéhez fordulnia. Aki ehhez az eredethez fordul, az belép a lélek nyugalmába. Kiemelkedik a váltakozások játékából, lelke transzfigurál, az új lélek megszületik. Először a lélek transzfigurációjára van szükség, mert a lélekből van az élet. Ezért áll a Szentírásban oly sok minden a lélek megmentéséről. Ezért mondja Lao-ce:

Az eredethez való visszatérés nyugalmat jelent. Nyugalomban lenni az örök, valódi Élethez való visszatérést jelenti.

Az Élethez való visszatérést örökké tartó létezésnek nevezem.

Tudni, mi az örök, megvilágosulást jelent. Nem tudva mi az örök, saját nyomorúságunk okozói vagyunk.

Senki sem tudja valóban megérteni az Egyetemes Tanból származó közléseket, hacsak a Gnózis meg nem érintette. Ha Ön valóban belső szükségből közeledett az Iskolához, és így szívből kívánja a Gnózis lényét, akkor a gnosztikus bőség áramlata megérintette Önt a mágneses sternum-folyamaton keresztül. Ez az érintés megvilágosítja a tudást. A megvilágosodott embert a Gnózis érintette meg. Ő tud, mert az élet természete nemcsak életerővel ajándékozza meg, hanem egyidejűleg bölcsességgel is. Amíg meg nem világosodott az istentermészetből, addig kizárólag saját nyomorúsága fenntartásával foglalatoskodik. Ez keményen és nyersen hangzik, azonban senki sem tagadhatja e szavak igazságát. Ön éjjel-nappal kovácsolja az okok és következmények végtelen láncolatát a váltakozások játékában.

Ebből adódik az egyetlen következtetés, amely úgy hangzik, akár az énekek éneke, akár egy győzedelmes kiáltás: Aki tudja, mi az örökké létező, annak nagy lelke van, megvan az új lelke. Az új, világító tudás éppen a lélek-újjászületés bizonyítéka.

Akinek nagy lelke van, az igazságos. Természetiségét tekintve az ember nem igazságos. A természet igazsága is alá van vetve ugyanis a váltakozásnak, az itt említett igazságosság az örök, változatlan, alapvető törvény szerinti igazságosságnak értendő. Erre a lélek-transzfigurációra általános szerkezeti újjászületésnek kell következnie.

Igazságosként király az illető, belép az eredeti birodalom király-papságába, belép a Szellemi Iskolába.

Királyként ő maga a menny, megvalósult a mindenség, és ezért: mennyként ő Tao, eggyé válik vele.

Tao-ként örökkévaló, belépett az örökkévalóságba. Még ha a test meg is hal, semmilyen veszélytől sem kell már tartania. A test a régi élet jelensége, melyet levetnek, ha eljött az ideje. Ez a páratlan és múlhatatlan üdv a lélek újjászületéséből valósul meg. Ez az újjászületés az örök boldogság kulcsa.

 

 

A régmúltban a fejedelmekről a nép csak annyit tudott, hogy léteznek.

A későbbi fejedelmeket a nép szerette és dicsérte.

Akik azután jöttek, azoktól rettegtek.

A rákövetkezőket megvetették.

Aki nem bízik másokban, maga sem nyeri el mások bizalmát.

A régiek megfontoltak és komoly szándéknak voltak szavaikban.

Ha érdemeket szereztek, és műveket hajtottak végre, a nép így szólt: Magunktól jövünk.

Tao Te King 17. szakasz

 

17.
A nép és fejedelmei

 

A Tao Te King 17. szakasza szövegének a megítélésekor és mérlegelésekor meg kell fontolniuk, hogy a „fejedelmek” fogalmán az emberiség szellemi vezetőinek csoportja értendő, ennek különböző árnyalataiban. Annál is inkább, mert a távoli korokban a fejedelem egyszersmind az egyház vezetője is volt. Jobban mondva: a szellemi vezetők egy személyben az állam vezetői is voltak. Ennek jelképes maradványa például az angol királyi ház, ahol a királynő egyidejűleg az angol államegyház feje.

Egy új emberiségkorszak, egy új megnyilvánulási nap kezdetén a bukott emberiség maradékát is új megnyilvánulási lehetőség elé viszik. A természetmúltjuktól megtisztított mikrokozmoszokat ekkor ismét kivezetik a kozmikus éjszakából a tevékenységnek egy újabb dialektikus korszakába, és ismét lehetőséget kapnak egy személyiség felvételére. A megnyilvánulás eme pirkadatán az emberiség szellemi vezetésben részesül. Ez a vezetés határozza meg a célt, melyet sürgetően állít az emberiség elé, természetesen megszabadító irányban. Valószínűleg belátják, hogy egy ilyen vezetés kezdetben nem jöhet alulról. A fiatal emberiség erre még nem lenne képes.

Emberiségfejlődésünk eme korai szakaszában ezért a halhatatlan lelkek láncából az előző szerzetek utolsó, legalsó tagjának csoportja fejedelmekként és vezetőkként lép fel. Mivel ők már az épp lezajlott kozmikus éjszaka előtt megszabadultak, így természetesen mérhetetlen távolság volt eme magasztos fejedelmek és vezetők, valamint a visszamaradott ifjú emberiség között. Emiatt egy közvetlen kapcsolat lehetetlen. Legfeljebb személytelen összeköttetés lehetséges, ahol az érzékszervi észlelésre és az áloméletre hatást gyakorolnak. Az emberi lények ebben a szakaszban képtelenek szellemi vezetőiket személyesen észlelni. Jelenvalóságukról azonban mindannyian meg voltak győződve, személyes, belső tapasztalataik alapján. Isteneknek tapasztalták meg őket. Ezért mondja a Tao Te King: A régmúltban a fejedelmekről a nép csak annyit tudott, hogy léteznek.

A második fejedelmi hierarchia viszont nagyon különleges feltételek mellett már részben magából a népből jött. Időközben ugyanis kifejlődött az ifjú emberiség fajteste. Most az utolsó szerzet „istenei” beárnyékolhattak bizonyos, erre fogékonnyá vált lényiségeket. Ezután egyes istenek közvetlenebbül meg tudtak nyilatkozni egy mikrokozmoszban, először tudatkiszorítás révén a templomokban, majd később születés által. Ily módon a szellem fejedelmei és az emberiség között közvetlenebb, személyesebb kapcsolat alakult ki. Erre szükség is volt, mert az anyagba süllyedés következtében a belső látás egyre inkább elsötétült. Ezért áll a Tao Te King-ben: A későbbi fejedelmeket a nép szerette és dicsérte. Az imádat az első fázisban most kiegészült a láthatóságból eredő szeretettel és dicsérettel.

A harmadik fázis a dialektikus emberiség-megnyilvánulás további fejlődésével jött. Az előző láncszem szellemi fejedelmei visszavonultak, mert a tanokat és utasításokat – valamint a mágia útját – teljesen továbbadták. Időközben a fajtest és a mikrokozmikus állapot is elegendően kifejlődött ahhoz, hogy az új emberiségtörténelemben először a szellemi vezetés hierarchiáját magából az emberiségből állítsák össze. Ebben a szakaszban hozták létre az emberi papságot. Kiegészítőleg a régi szellemi fejedelmek egyike adott időben visszatért a Földre, hogy ébresztőt fújjon, és a helyes kapcsolatot fenntartsa amíg csak lehetséges.

Ez azért volt haladéktalanul szükséges, mert az énközpontúság kifejlődése miatt hamarosan hanyatlás kezdődött. A papfejedelmek új hierarchiáját, mely magából az emberiségből verbuválódott, kikezdte és szétzilálta a hatalmi szférákért való civódás és viszály, a féltékenység, irigység és az emberi szenvedélyek egész palettája. Mivel ez a hierarchia mágikus képzésben részesült, és a fajtest még nagyon finom volt, tehát nem olyan tömény mint ma, a mágikus gyakorlatok nagyon hatásosak voltak. Így egy kisiklott lelkületű fejedelem mágikus ráolvasásának közvetlen következménye akár halál is lehetett. A jó és a rossz legszélsőségesebb formáiban keveredett egymással. A népnek minden oka megvolt tehát arra, hogy félje fejedelmeit. Ezért hangzik el a Tao Te King-ben: fejedelmektől, akik azután jöttek, azoktól rettegtek.

Óriási tempóval száguld át Lao-ce az emberiség történelmén. Nem maga a történelem számít ugyanis neki, hanem az időszerű jelen. Ezért utal mindössze néhány szóval a rákövetkező korszakra. A tökéletes papuralom időszakai tovatűntek, és a szellemi színvonal sebesen zuhant. Ez nem is lehetett másként, mert a fajtest sűrűsödése és a papság elfajulása magával hozta az utolsó szerzet fejedelmeivel fenntartott kapcsolatok megszakadását. Spirituálisán nézve már csak a gnosztikus sugártér és a szellemi iskolák léteztek, melyek átvették az elfajult papság feladatait. A szellemi iskoláknak azonban a legnagyobb óvatossággal kellett dolgozniuk a halálos üldöztetés miatt. A következő szakasz ezért először is csak a papság fekete mágikus elfajulása lehetett, másodszor pedig a teológia létrejötte. Ez egy minden belső, és papi jogosultság és minőség nélküli intellektuális tudás volt, tehát egy tekintélyelvű misztikus népi osztály kialakulását eredményezte.

Ezáltal a tömeg emberében mind jobban kibontakozó megvetés alakult ki. A félelem, a szeretet és az imádat teljesen eltűntek. Már nem vették komolyan a papokat és a teológusokat. Ezért mondja a Tao Te King: Az azután jövőket megvetették.

A jelenlegi szakaszban, amelyben élünk, az emberiség legnagyobb része teljesen el van oldva a gnosztikus kapcsolatoktól. A fokozódó megkristályosodás és elfajulás elárulta és megsemmisítette azokat. A tömeget körülveszi és áthatja a szellemi élet pótléka, melyet a valóságban megvet és amellyel szemben bizalmatlan.

Jóllehet teológiai körökben van önismeret, tudják, hogy semmi igazat nem képesek létrehozni, és hogy reménytelenül tudatlanok. Sok teológus még tudatlanságában is hivatottnak érzi magát a szellemi vezetésre. Ezenkívül atyáik annyi vért ontottak, oly sok vészt okoztak, és oly sok iszonyatos szörnyűséget követtek el a századok folyamán, hogy ezen az alapon, ezzel az örökséggel megterhelve, ezzel a vérjellel teljesen le vannak láncolva. Gondoljanak a néhány évszázaddal ezelőtti boszorkányperekre, a számtalan üldöztetésre, melyeknek a szellemi iskola szolgái – mint például a katárok szerzete – is áldozatul estek. Vagy gondoljanak Kálvinra, aki Michel Servet-et üldöztette. Milliókat mészároltak le ebben a korszakban. Ezért él a tömegben egyre erősebbé váló vérreakcióként bizalmatlanság és gyűlölet. És Önök ismerik a törvényt: Aki nem bízik másokban, maga sem nyeri el mások bizalmát.

Bár megvan a törekvés egy ökumenikus mozgalom, egy új szellemi internacionálé kibontakoztatására, de hogyan jöhet létre a tudatlanság, megsebzettség és a nehéz örökség terhe alapján valami új dolog, a Gnózissal újra helyreállított kapcsolat értelmében? A mai papságtól már régen elvették az elsőszülött jogát. Az elsőszülött jogát már évezredekkel ezelőtt a szellemi iskolákra ruházták át. Ők már évezredek óta folytatják ökumenikus mozgalmukat. Ezen kívül a teológiai egyetemesség fogalma csupán kongresszusok és fecsegő kiadványok szintjén létezik, holott világossá vált, hogy a bejárandó út teljesen más.

Ügyeljenek ebben az összefüggésben a 17. szakasz záró soraira:

A régiek megfontoltak és komoly szándéknak voltak szavaikban. Ha érdemeket szereztek, és műveket hajtottak végre, a nép így szólt: Magunktól jövünk.

A világosság szőlőskertjének eredeti és igazi munkásai szavaikban megfontoltak és komoly szándékúak. Ez azt jelenti, hogy kizárólag a legszükségesebbet mondták és mondják, továbbá nem vesződnek fecsegő, hatásvadász szójátékokkal. Elsősorban arról van szó, hogy érdemeket szerezzenek és a dolgok ki legyenek vitelezve, hogy egyetlen munkás és tanuló se szenvedjen szóáradattól, külsőségektől és spekulációktól, hanem a saját életében, mind külső, mind belső életében saját állapotának tényeit mutassa. Csak a tények beszélnek és számítanak, csak az igazság, a valóság szabadít meg. Csak a lélek újjászületése által lehet felülemelkedni az időn és a téren.

Mivel munkaképes szervezetünk most nagy fáradozások árán létrejött, és belső értékekből megteremtődött az alap, mellyel a régi bölcsesség most anyagi burkától megszabadult, és újra megszületett a kapcsolat a hétszeres Élő Testtel és az utolsó szerzet fejedelmeivel, ezért most azon feladat előtt állunk, hogy gyorsan takarítsuk be a termést az egész világon. A kovácsműhelyt felépítették, az üllőt felállították, a tüzet meggyújtották és fényes lángra lobbantották. Most a kalapácsütéseknek kell zuhogniuk. Egy új papseregnek kell most bizonyítania magát.

Ez a bizonyíték egy új létállapot személyes kimutatásában rejlik. Nem szavakról, hanem tényekről van szó. Ez a kulcs, amellyel az emberiség mai vérállapota feltörhető. Az emberiséget bizalmatlanság és megvetés láncolja le. Mindkettő kimondhatatlan fájdalomból született. Önök ne jöjjenek az embereknek üres szavakkal. Ilyesmivel nem lesz sikerük. Ne jöjjenek a megszokott módszerekkel, a jámbor és édeskés szavak áradatával, hanem az új lélekállapottal álljanak az emberiség elé.

Ha ily módon szereznek érdemeket és viteleztek ki dolgokat, akkor az erre nemesedett emberek így szólnak majd: magunktól jövünk. Jövünk hozzád, önkéntelenül veled vagyunk, meghajlunk a tények előtt. Így maguktól jönnek, mintegy belső ösztönzésre, és alkalmazni fogják a nem-cselekvést, ahogyan annak idején Önök is alkalmazták. És el akarják érni, amit Önök elértek: tehát a gyakorlatot az időszerű jelen-ben; ez a megszabadulás receptje. Ez a régiek receptúrája.

 

 

Amikor Tao-t elhanyagolták, létrejött az emberbarátság és az igazságosság.

Amikor az éles elme és az intelligens áttekintőképesség napvilágra került, megszületett a nagy képmutatás.

Amikor a család már nem harmóniában élt, megjelent a szülők szeretete és a gyermekszeretet.

Amikor a birodalom államai összezavarodtak, megjelentek a hűséges alattvalók.

Tao Te King 18. fejezet

 

18.
Amikor Tao-t elhanyagolták, létrejött az emberbarátság és az igazságosság

 

Az Egyetemes Tan világossá teszi, hogy az emberiség ziláltsága és elsüllyedt állapota semmilyen rejtvényt nem ad fel. Amikor az új megnyilvánulási nappal elkezdődik egy új emberiségkorszak, és minden mikrokozmosz új lehetőségek sorát kapja a kiemelkedéshez, akkor e nap kezdetén mindenki számára teljesen megadatik az alkalom a megszabadulásra. Az esély azonban nem marad a végtelenségig nyitva, mert egy dialektikus természetben ez lehetetlen. Ezért minden megnyilvánulási napon a születést növekedés és beérés, majd az elhalás követi. Ebben a folyamatban különösen a fajtest sűrűsödik be egyre jobban, mígnem az elválasztottság állapota eléri csúcspontját.

Láttuk, hogy a Gnózis – Tao – a kozmikus nap kezdetén az ifjú emberiség elébe lép, és ameddig csak lehet, azon fáradozva kíséri, hogy magánál tartsa. Jóllehet a termés nagy, a visszamaradó rész számára sajnos eljön a búcsú tragikus történelmi pillanata. Ez a pillanat már mögöttünk és embertársaink mögött van. A maradékhoz tartozunk, azokhoz, akik eddig a pillanatig ellenkeztünk.

A történelmi elválásnál a hétszeres világszerzet szellemi iskoláira bízták az utolsó mentési eszközt. A papság tragikus hanyatlását nem szeretnénk tovább ecsetelni. Ám gyakorlatilag a Szellemi Iskola segítsége is az emberiségnek csak egy nagyon kicsi százalékának jön számításba. Még a legnagyobb derűlátással sem állapítható meg más. Ezenkívül „elvileg” számításba jön még egy éppoly kicsiny százalék, amely szintén a gnosztikus mágneses sugarakra adott reakció gyenge jeleit mutatja. A maradékra az érvényes, hogy „Tao semmibevételének” időszaka után a Tao-val való teljes szakítás állapota lép fel. Ez a szakítás alapvető jellegű.

Az igazságnál maradva meg kell azonban állapítanunk: az emberiség java része még világos jeleit mutatja annak, hogy jobb és magasabb javakra hívatott. Egy elhanyagolt, fajtiszta kutya fölöttébb siralmasan nézhet ki; azonban mindig fel lehet ismerni a fajtáját és származását. Így van ez az emberiséggel is. A rózsa birtoka beszél belőle, még ha felettébb negatívan és karikatúrába illő módon is. Az ember bizonyítja „fajtáját”, és egyfajta sóvárgást mutat magas, királyi származása után.

Hogy azonban helyzetét Johann Valentin Andreae egyik képével tegyük szemléletesebbé Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzőjéből, sajnos az emberiség egy sötét tömlöcveremben van leláncolva. Az emberek serény foglalatossága abban merül ki, hogy a sötétséget, a nyomorúságot és a béklyókat kölcsönösen egymás szemére vessék. Viszályt szítanak, ami tettlegességbe csap át. Eközben vég nélküli kísérleteket folytatnak bilincseik elméleti és gyakorlati rendezgetésére és javítgatására. Ez azonban nem sikerül, és hiábavaló. A törekvés azonban érthető, ezért mondja Lao-ce: Amikor Tao-t elhanyagolták, létrejött az emberbarátság és az igazságosság.

Tudják-e, hogy már négy évszázad óta a gyakorlati humanizmus fejlődését és alkalmazását éljük. 1953-ban Genfben humanista kongresszust tartottak annak emlékére, hogy négyszáz évvel azelőtt Michel Servet-et Kálvin ösztönzésére megégették. Akkoriban erős humanista tiltakozás kapott lábra, melyet Castellio vezetett be. A humanizmus fejlődése és növekedése azóta sem szakadt meg, és valóban érezteti együttélésünkre gyakorolt hatását. A humanisták megtesznek minden tőlük telhetőt, s ugyan kinek ne válna hasznára egy kis emberbarátság és igazságosság.

Ez a ténykedés azonban egyidejűleg nagyon élesen megvilágítja az emberiség pokolra jutását. 400 év humanizmus — és mégis 400 év szenvedés és keserűség. A legiszonyatosabb háborúk és pusztítások, gyilkos, öldöklő őrjöngés. És erre a vérből és könnyekből álló kására, mintha cukros szitából jönne, úgy hintettek egy kis emberbarátságot és igazságosságot. Az ember két természetről tesz tanúbizonyságot, lehetőségei szerint Isten, és egyidejűleg ördög. Így fortyog és buzog a tömlöcverem. Milyen iszonyatos állapot!

Nem kell hát emberbarátnak lenni? Miért ne kellene. Ha Önök azok, akkor úgysem tehetnek mást. Lássák be azonban, hogy ez nem megoldás! Miért ne ügyelnének az igazságosságra? Viszont mit jelent a jog a nyüzsgő, fölöttébb kusza tömeg számára a sötét tömlöcveremben? Az érdekek reménytelenül különbözőek. Mindenki a saját kívánságaihoz passzoló jogot keresi. Látja-e, hogy milyen könnyen lehet az ember képmutató az igazságosság nevében?

Ez az oka, hogy Lao-ce így szól: Amikor az éles elme és az intelligens áttekintőképesség napvilágra került, megszületett a nagy képmutatás.

Ha Önöknek vannak érdekeik a vízszintes síkon – kötelességeik, önfenntartási szükségleteik és ezzel együtt aggodalmaik -, akkor életük során kifejlesztették a saját éles elmét és a saját áttekintő képességet. Van taktikájuk, céljaik elérésére kiokoskodott rendszerük. Eközben pedig megkísérlik, hogy ebben a játékban a maguk oldalára vonják a jogot. Ez a jog azonban az Önök számára korántsem a magasságos igazságosságról szól, hanem az Önök céljáról! Tevékenységük tehát képmutatás. Ezáltal zűrzavar keletkezik, és a helyzet egyre bonyolultabbá válik. Ha az emberiség politikai törekvéseit a Tao Te King fényében szemlélik, akkor a szakadatlan kudarc állapota nagyon is érthető és megmagyarázható. A politikát és gazdaságot a folyamatos, tervszerű hazudozás és csalás jellemzi, miközben együttélésünk tömlöce a hivatalos és kölcsönös cáfolatoktól és pofonoktól hangos. Látnivaló, hogy az emberiség nagy családja nem él harmóniában egymással. Ez a helyzet egyszerűen iszonyatos.

Az ember azonban itt sem tagadja meg magas származását, nemességét – ez bárhogyan is mutatkozik meg. Az emberi nagy család nincs harmóniában, ezt Önök tudják és tapasztalják

Amikor a család már nem harmóniában élt, megjelent a szülők szeretete és a gyermekszeretet. Kis szigetekként családok tízezrei élnek ebben a fortyogó tengerben, békében és egységben. Jóllehet létezik sok kivétel, de azért még ismerjük a szülői és a gyermeki szeretetet. Ez talán helytelen lenne? Korántsem, épp ellenkezőleg! Családi életük nyugalma, a szülők és gyermekek közötti szeretet vigaszt nyújthat Önöknek. Talán ez az egyetlen nyugalmi pontjuk az élet viharában. De vajon nem becsülik-e túl ezt a normát, ennek az állapotnak a minőségét, és ugyanolyan szeretettel dobog-e szívük a szomszédjuk családja iránt is? Lakásaink kalitkaként rétegződnek egymásra és egymás mellé. Sok kalitkából hallható ugyan harmonikus turbékolás, mégis mindahány lakó együttműködik a tömlöcverem nagy viszályában. Egyes körökben a vezetők a család nagy eszményét mentőcsónakként hirdetik, mint amelyen együttélésünk továbbhajózhat. Igazuk van, az embereket mentőöv gyanánt ez valóban megóvja a vízbefúlástól. Ennek az eszményítése azonban túlzás, mert mindez csupán szomorú maradvány, nagyon halvány szikrácska Tao őséletéből.

Ahogy a családdal áll a dolog, úgy van a népekkel is. Minden nép egy nagy család. A hajdani nagy család a Földön sok népre oszlott. Mindahány kis családban megvan ez vagy az a teendő, és derekasan civakodnak is egymással. Ám még ebben a népi léptékű családi életben is áttetszik valami az isteni jellegből, mint például a hazaszeretet vagy a nemzeti érzés. Hogy Önök ebben részt vesznek-e vagy sem, s hogy mi módon, az itt nem fontos. Mindössze azt szeretnénk leszögezni, hogy élnek ilyen érzések a népekben, és ezért minden népben vannak hű alattvalók. Nincs egyetlen ember sem, aki minden tekintetben mentes volna a néplélektől, mert ez vérállapot. Önök tudják, hova vezethet ez az állapot, pedig elvileg jó forrásból fakad, lévén az eredetinek egy szikrája. De hová nem sodorja az emberiséget néha a nemzeti érzés!

Így hát tökéletesen megértjük Lao-ce megjegyzését: Amikor a birodalom államai összezavarodtak, megjelentek a hűséges alattvalók. Nem szükséges ezt részletesen szemléltetni. Önöknek megvannak a saját tapasztalataik, és ha a Szellemi Iskola tanulóiként őszintén meghatározzák álláspontjukat ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, akkor tudják, hogy még sokat, nagyon sokat kell tenniük, amíg megszabadulnak a rögeszmétől. Mert vajon nem rögeszme-e, ha a világosság karikatúrájáért, a tükröződésért buzgólkodnak? Nem kellene-e inkább magához a világossághoz fordulniuk? Nem kellene-e visszatérniük Tao-hoz, ameddig még lehetséges? Meghallották a Szellemi Iskola hívó hangját, és tudván, hogy mi szolgálja örök békéjüket, akkor most már a konzekvencia a lényeg!

Döbbenetes, ha belegondolunk, hogy a Tao Te King-et már legalább 600 évvel Krisztus előtt az emberiségre hagyományozták. Véleményünk szerint azonban a mű még néhány évezreddel idősebb, ezért nem tekintjük magunkat úttörőknek. Abszolút visszamaradottak vagyunk! De ha visszamaradottak vagyunk is, menni akarunk – azonnal, mert még időben vagyunk. El akarjuk hagyni a tömlöcvermet, és a szabadságban akarunk állni, lélek-újjászületés által.

Tao-ként az ember örökkévaló. Még ha a test meg is hal, semmilyen veszélytől nem kell már tartani.

 

 

Szakíts a bölcsességgel és vesd el a tudást, akkor a nép százszor boldogabb lesz.

Szakíts a jótékonykodással és vesd el az igazságosságot, és a nép visszatér a szülők és gyermekek szeretetéhez.

Szakíts az ügyességgel és vesd el a nyereségvágyat, és nem lesznek többé rablók és tolvajok.

Maradj távol ezektől a dolgoktól, és ne érd be a látszattal.

Ezért megmutatom neked, mihez tartsd magad. Lásd magad eredeti egyszerűségedben, és őrizd meg eredeti tisztaságod. Kevés legyen az önzésed és a vágyakozásod.

Tao Te King 19. szakasz

 

19-I.
Vesd el a tudást

 

Önök tudják, hogyan tévelyeg az emberiség az eredetinek a töredékeivel a haláltermészet tömlöcvermében. Megpróbál emberbarátsággal és igazságossággal, szülő- és gyermekszeretettel, vagyis nemzetségi kultúrával és nemzeti kultusszal valamire jutni. Jóllehet a végeredményt tekintve ez haszontalan, és ezért teljesen kilátástalan, mégis mindezt az emberiség jóságtörekvése egyetlen kifejezési módjának kell tekinteni.

Tao-t elhanyagolták – ennek eredményét már több oldalról szemügyre vettük. Önöknek megvannak erről a saját tapasztalataik. Ezért mondtuk az egyetlen lehetséges megoldásnak, hogy megragadják a köteleket, melyeket az Önök megváltására leeresztenek a halál vermébe, hogy bejárhassák a visszatérés útját. Ez az az út, mely a lélek újjászületésével kezdődik, és a léleknek ezáltal azonnali nyugalmat ajándékoz.

Ennek a visszafelé vezető útnak természetesen különböző nézetei vannak, és Önöknek ezek mindegyikére tekintettel kell lenniük. Ismerik az ötszörös egyetemes Gnózist, mint programot, és tudják, hogy ez az ötszörös Gnózis az Önök életfluidumainak felel meg (fluidum = folyadék, hatóerő):

A belátás a vérnek;

az üdvrevágyás a hormonfluidumnak;

az önátadás a kígyótűznek;

az új életvitel az idegfluidumnak;

maga a lélek-újjászületés pedig az asztrális fluidumnak.

Éveken át mindent elkövettünk azért, hogy a Rózsakereszt Iskolájának tanulóit teljes belátáshoz vezessük életállapotukat illetően. Ugyanezt mondhatjuk az üdvrevágyásról is. Akinek csak egy kevés belátása is van, elkezd vágyakozni az új élettér után. Hogy ehhez az egó önátadása, az éntelen állapot a kulcs, azt fennhangon hirdettük éveken át, csaknem naponta. Ez a három ösvény – belátás, üdvrevágyás és önmagunk átadása – olyan elektromágneses sugarakkal van kapcsolatban, melyek mind kimutathatóan jelen vannak az Iskola erőterében.

Az utóbbi években pedig egy új elektromágneses erő jelent meg erőterünkben. Ez az erő sarkallt minket beszédre a csoportegységről és az új életvitelről. Olyan erő ez, amely mindenekelőtt a szívükre hat, és a cselekedeti életükre, amely a tiszta tanulóság világosan felismerhető bizonyítéka. Ennek az erőnek a kiáradása iskolánkban különböző lavinaszerű, nagy változásokat és fejlődéseket okozott, amelyek egyrészt hálával és örömmel töltöttek el bennünket, másrészt azonban szomorúságot is hoztak, mert a tisztítás és a megszabadítás kardját kíméletlen bátorsággal kellett használni.

Az új életvitel azt jelenti:

világosan és mélyen elgondolkozni!

Az új élet felé haladónak,

újból kell kezdenie!

A mindennap és idő az életalap,

az egó számára eltűnt,

testvérien összekapcsolódott.

Megtettük az előkészületeket az új kezdetre, és akik az egó és énőrület fenntartásával akadályozták az utazást, azok saját magukat zárták ki a csoportból. Tegyük fel, hogy Önök elkezdték útjukat az új életvitel felé, és teljesen készek levonni a megfelelő konzekvenciákat. Ekkor azonban különféle problémák fognak keletkezni, melyeket meg kell oldani. Aki ugyanis a problémáit nem tudja megoldani, az elveszíti derűjét, és a derű helyébe mélabú és vakbuzgóság lép. Az ösvény közismert és elfogadott fő vonalai mellett, és az ezzel egybehangzó alapvető életvitel mellett napi szükség van egy gyakorlati, tárgyilagos életvitelre is.

Ha az Iskola céljaira irányítják szemüket, akkor láthatják a követelményeket. Ám éppúgy a szemük előtt van minden nap a megszokott élet és annak nyugtalansága. Önök ezért gyakran tanácstalanok, így hibákat követnek el, melyek sok esetben kellemetlen karmikus terhekhez vezetnek. Ezért tanulóként a mindennapi életben is megfontolt életvitelt kell választaniuk. Nem szabad arra az álláspontra helyezkedniük, hogy „a hétköznapi élet közömbös számomra, semmi közöm hozzá, leszámoltam vele.”

Gyermeteg dolog így beszélni; hiszen jelenlétük ténye ezen a földi területen azt bizonyítja, hogy az élet még nem számolt le Önökkel. Ezért akárhogy is csűrik és csavarják, a vízszintes síkon éppúgy gyakorlati életszabályokat kell választaniuk. Nézzük, mit mond erről Lao-ce.

A mindennapi életben szakítsanak először is a bölcselkedéssel, és dobják el a tudálékosságot. Elegendő csupán a saját lélekfényüket kisugározniuk. Ez azt jelenti, hogy ha Önök a Gnózis ismeretével és bölcsességével telve állnak szemtől szembe dialektikus embertársaikkal, akkor kiállhatatlannak fogják találni Önöket. Gyűlöletet fognak kelteni és ellenállást fognak szítani, ami a közreműködésük révén háborúhoz vezet.

Egy kis emberismerettel, némi életismerettel és egy kevés szeretettel viszont csodát tehetnek a lélek új fénye által, és környezetüket boldoggá tehetik. A harmóniának és a boldogságnak ebben a légkörében az emberek jobban, mint valaha, megnyílnak a szellemi életvitel előtt. Ezért mondja Lao-ce: Szakíts a bölcsességgel és vesd el a tudást. Legyenek olyan természetesek, amennyire csak lehetséges. Akkor a nép százszor boldogabb lesz. Ekkor a legkisebb ellenállás útját járják, épp azért, hogy meg tudják törni az ellenállást.

Ugyanennek a dolognak egy másik nézete, hogy a világ a humanizmus és az igazságosság miatt tele van nyugtalansággal. Számtalan áramlat akar az emberiségnek a dialektika színvonalán emberbarátság vagy jog alkalmazásával segíteni. Gondoljanak itt a rengeteg természetvallásos, emberbarát és politikai irányzatra. Ezek elárasztják a világot értekezéseikkel és kiadványaikkal. Megvannak a sajtóorgánumaik és szervezeteik. Felhívásokat tesznek közzé, és a szélrózsa minden irányába tájolják az embereket, azzal a jó szándékkal, hogy elgondolásuk alapján a tömlöcveremben a rendetlenséget renddé, esetleg Isten-renddé alakítsák.

Ne tegyék nevetségessé ezeket az embereket. Ne is támadják őket. Ne helyezkedjenek szembe velük és a felfogásukkal. Vegyék mindezt nagyon komolyan, mert ők képtelenek másként cselekedni. Személyesen azonban ne működjenek együtt velük. Ne hagyják belevonni magukat, szabaduljanak meg ettől. Ne várjanak tőle üdvöt, és tervszerűen járjanak el. Ha egy csoportközösség befolyással bírhat, akkor erőterénél fogva a gnosztikus csoport kétségtelenül ilyen csoport.

Ha a Szellemi Iskola csoportközössége megszabadítja magát e hatalmas világmozgalmasságtól, akkor nagyban hozzá fog járulni az egyetlen nagy embercsalád bekövetkező helyreállításához. Akkor a vízszintes sík emberbarát törekvését felváltja a függőleges valóság, és meggyorsítjuk annak a korszaknak az eljövetelét, melyet ezeréves birodalomnak neveznek.

Ezt a folyamatot kell véghezvinniük a hétszeres világszerzet szellemi iskoláinak. Ezért hangzik el:

Szakíts a jótékonykodással és vesd el az igazságosságot, s a nép visszatér a szeretethez.

Még a kezdetén állunk ennek a fejlődésnek. Ha azonban belebocsátkoznak, akkor felfedezik, hogy milyen fontos lesz mindez.

Így hát megbeszéltük a tanuló embertársaival szembeni viselkedését. Taglaltuk a közösségi magatartás és a társadalomhoz való viszony alapjait. Adódnak azonban még további nézetek ehhez a témakörhöz:

Szakíts az ügyességgel és vesd el a nyereségvágyat, és nem lesznek többé rablók és tolvajok.

Mihez kezdjünk ezekkel a szavakkal? Engedjék meg, hogy először Iskolánk keretében, másodszor az Önök polgári helyzetének vonatkozásában vegyük ezt szemügyre. Tételezzük fel, hogy az Önök indítékai az Iskolán belül részben tisztátalanok. Ez a tisztátalanság akkor természetesen szívük alapvető tisztátalanságával függ össze. Vágyaik lángjai magukkal vonszolják Önöket. Természetes, betanult ügyeskedéssel fogják megkísérelni, hogy elérjék céljaikat. Olyasmihez akarnak tehát hozzájutni, ami valójában egyáltalán nem jár Önöknek. Megkísérlik idő előtt kierőltetni azt, ami a megfelelő időpontban úgyis eljön. Pontosan úgy viselkednek, mint egy tolvaj vagy rabló, és ugyebár világos, hogy ezáltal ezzel egybehangzó erőket és rezgéseket hívnak fel. Ez akadályozza az Iskolát, és nyugtalanítja a munkaterületet. Ebben a helyzetben az Iskolából szentségtelen sugárzás megy ki, mely nem megváltóan, hanem megsemmisítően hat az emberiségre. Éppen a Szellemi Iskolában kell tehát levetniük minden sóvárgásukat, ügyeskedésüket és nyereségvágyukat.

Kíséreljék meg, hogy tudatosan és elvhűen a hétköznapi életben is erre az álláspontra helyezkedjenek. Merjék ezt megtenni! Ezzel a léleknyugalom ösvényén alakuló fejlődésüket erősen a jó irányba fogják befolyásolni. Miért vannak tolvajok és rablók a lélegzőterükben? Mert maguk hívták fel őket! És micsoda nehézségeket okoznak ezzel mások életében! Valójában semmi hasznuk belőle, másokat azonban megsemmisít. Ezért: Vesd el a nyereségvágyat, és nem lesznek többé rablók és tolvajok. Alkalmazzák ezt az életvitelt!

 

 

19-II.
Tarts távolságot a dolgoktól

 

A Tao Te King 19. szakaszának még meg nem tárgyalt része elé állítjuk Önöket:

Maradj távol ezektől a dolgoktól, és ne érd be a látszattal.

Ezért megmutatom neked, mihez tartsd magad. Lásd magad eredeti egyszerűségedben, és őrizd meg eredeti tisztaságod. Legyen kevés önzésed és kevés vágyakozásod.

Maradj távol ezektől a dolgoktól. Miféle dolgok ezek? Legyen szabad még egyszer elismételnünk.

Tegyék félre bölcselkedésüket és tudálékosságukat a mindennapi életvitelükben, az emberekkel való érintkezésük során. A bölcsességet és a tudást saját maguk számára kapták, hogy magukat átváltoztassák a halandó lélekállapotból az újjászületett lélek állapotába. Az eredmény egy másfajta léleksugárzás. Ezt a léleksugárzást akaratlanul, szándék nélkül bocsájtják ki, anélkül, hogy erre akár gondolnának is, és ez sohasem lehet megsebző, kihívó vagy kellemetlen egyetlen halandó számára sem. Bölcsességük és tudásuk külső alkalmazása csak akkor hasznos, ha valaki kéri azt, ha az lélekszükségből szorul rá erre a táplálékra. Egyébként szeretettel és megértéssel, nagy türelemmel és együttérzéssel kell bánniuk az emberi lényeknek azzal a típusával, melyhez Önök is tartoztak. Így mindenkit boldoggá tehetnek, akivel érintkeznek.

A második dolog, amit el kell vetniük, az a jótékonykodás és az igazságoskodás. A nagy áramlatok tucatjainak heves mozgalmassága, és a számos kisebb, vallásos, humánus, politikai, okkult vagy gazdasági indíttatású áramlat is megköveteli a figyelmüket, az együttműködésüket, a döntésüket, sőt az életáldozatukat is. Mégse bocsátkozzanak bele ezekbe, mert haszontalanok, és mert ezáltal csak a viszály fenntartását segítenék elő. Óvakodjanak viszont attól, hogy rosszindulatúan viselkedjenek ezekkel a jelenségekkel szemben, és butának nevezzék őket. Maradjanak csendben, és hozzák meg lélekfényük áldozatát!

Harmadjára, fel kell hagyniuk az ügyeskedéssel és a nyereségvággyal. Ezeket ugyanis arra használják, hogy elrabolják, ami valójában nem jár Önöknek, és ellopják azt, amihez még nincs joguk. Ezekkel csakis a diszharmónia, a rablás és a gyilkolás légkörét terjesztenék maguk körül.

Az előző fejezetben tehát egy háromszoros távolságtartásra hívtuk fel Önöket. Erre azonban nem térhetnek rá csupán látszólagosan. Ha tudják, hogy valami nem jó, akkor hagyjanak fel vele. Ha ezt azonban nem szívből jövőként teszik, akkor nem lesz több látszatnál. Akkor csupán valami sajátos törvény betöltéséről lesz szó, melyet mások vagy saját maguk akasztottak a nyakukba. Így törvény alatt állnak, tehát még az ószövetségi állapotban találtatnak. Hajlonganak a törvény előtt, ám az új valóság még nincs a vérükben. Ezzel nem vetkőzték le a szokványos igazságosságot, és megelégednek a látszattal. Az új életvitelnek csak akkor van értelme, ha belülről, szívük vérösztönzésére tudják véghezvinni. Ha ez még nem valósult meg, akkor minden csak látszat és képmutatás marad. Akkor Önök úgy ítéltetnek meg, ahogyan az a 18. szakaszban áll:

Amikor az éles elme és az intelligens áttekintőképesség napvilágra került, megszületett a nagy képmutatás.

Világosan tudatában kell lenniük, hogy a Szellemi Iskolában és az ösvényen egyetlen millimétert sem jutnak előbbre és semmi eredményt sem érhetnek el valótlanság és látszat által. Azért kell ezt jól szem előtt tartaniuk, mert a hétköznapi világban a siker nagyrészt a látszatra épül. Ez kimondhatatlanul sok nyomorúságot idéz elő, mert a látszat önérvényesülést, az önérvényesülési törekvés pedig háborút okoz. Az embereknek nemzedékről nemzedékre olyannyira a vérükbe ivódott a látszatélet és a látszatértékek sokasága, hogy a Szellemi Iskolában is megkísérlik ezekkel fenntartani magukat és ezekkel előbbre jutni az ösvényen. Persze nem látszatról beszélnek, mert az valótlanság lenne, és ezek utálatos szavak. Helyette azt mondják: „De hát én akarom ezt, ez minden törekvésem, és olyannyira vágyódom utána” — vagy más hasonló szólamokat.

Meg kell érteniük, hogy nem akarjuk Önöket rossz megvilágításba helyezni vagy megsérteni. Kötelességünk azonban megkérdezni, hogy a Gnózis az Önök számára e pillanatban még mindig csak látszatérték-e, olyan érték, mely számukra valahol kívül létezik, és amit szívesen birtokolnának? Ekkor tanulmányozhatják ugyan ennek az értéknek a jellemzőit és a célját, a rendelkezésükre álló dialektikus eszközökkel közeledhetnek ehhez az értékhez és utánozhatják azt. Ám ez mégis csupán látszat-tanulóság, ami olykor képes nagyon kifinomult formát ölteni. Az ilyen látszat-tanulóság azonban nem vértulajdon. A megújulást a saját vérterükön át kell bebizonyítaniuk. Ezért mondja Lao-ce a 19. szakasz végén: Ezért megmutatom neked, mihez tartsd magad.

Lásd magad eredeti egyszerűségedben, és őrizd meg eredeti tisztaságod.

Mit értsünk ezen? Bizonyára nem az eredeti isteni egyszerűséget és tisztaságot. Kizárt ugyanis, hogy ilyen egyszerűnek és tisztának lássák magukat, mert halandó lélekként soha nem ismerték ezt az állapotot. Ha azonban közelednek a Szellemi Iskolához, és eltökélten akarják járni az ösvényt, akkor meg kell szabadulniuk minden fátyoltól, amit a látszat, a valótlanság és a neveltetés aggatott Önökre. Valódi jellegük és valódi létállapotuk talaján kell állniuk.

Mindenkinek van egy határozott típusa, határozott jelleme és határozott értéke. Ha erre helyes önismerettel tekintenek, ha nem becsülik túl, de alá sem, akkor az eredeti egyszerűségben állnak, és ismerik saját jellegüket. Ezen ismeret tisztaságában kell közeledniük a Gnózishoz, belátásban, üdvrevágyásban, az önvaló átadásával, és az új életvitelben — tehát egy olyan folyamatban, amely gyorsan le tud zajlani. Ehhez kell tartaniuk magukat. Ellenkező esetben fennáll ugyanis a veszély, hogy csupán látszatra közelednek a Gnózishoz, ennek minden következményével. Lássák önmagukat naponta teljes egyszerűségükben, és kövessék ezen az alapon és tisztaságban a folyamatot. Ezt közli Lao-ce.

Senki sem vitatja, hogy amíg ebben a világban kell tévelyegniük, addig anyagi érdekeik és szükségeik vannak, és fenn kell tartaniuk magukat. Vezessék azonban vissza önfenntartási és anyagi kötelezettségeiket a lehető legegyszerűbb és a legkisebb méretarányokra. Csekély legyen az egoizmusuk, úgyszintén a vágyaik is. Valójában nincs többre szükségük, minthogy biológiai szükségleteiket kielégítsék.

Vessék le a látszatot, és kezdjék el tanulói ösvényüket egyszerűségben és tisztaságban! Ekkor fenséges módon érvényesül majd a csoportegység – a nagy lélekközösség. Hagyjanak mindent maguk mögött, ami haszontalan, és ami akadályozza Önöket. Ezért:

Törjétek szét, hagyjátok el a terhet,

mely megmérgezi a véreteket!

Menjetek most be a szabadságba!

Szabad volt megint elmerülnünk Lao-ce bölcsességében, és nagyon reméljük, hogy mindezen mérlegelések gyümölcse megmutatkozik majd az életvitelükben.

 

 

Hagyjatok fel a tanultsággal, és eltávoznak tőletek a gondok.

Mi haszna a nyelvekben járatos agyafúrt ismereteknek? Többet ér a jó és a rossz különbségének tudása.

Sajnos vadonná vált a világ és a vég még nem látható.

Az emberek derűsek és vidámak, mint amikor valaki örül a tápláléknak; úgy, mint aki tavasszal egy magas teraszt mászik meg.

Egyedül én vagyok nyugodt, és még mozdulatlan. Olyan kisgyermek vagyok, mint aki még nem nevetett. Szabad vagyok, minden akadályoztatástól, mintha nem létezne semmi, ahova vissza szeretnék térni.

Az átlagember bőségben él. Egyedül én vagyok olyan, mint aki mindent elveszített. Egy balga szíve dobog bennem. A zűrzavar káosza vagyok.

A mindennapi emberek ragyogóan világosak, egyedül én vagyok sötét. Az átlagembereket belátás járja át; egyedül én aggódom szomorúan. Határozatlan vagyok, mint a tenger; a hullámok nyugtalanul dobálnak ide-oda.

Az embereknek mindenre megvannak az indokaik, egyedül én vagyok elmaradott.

Egyedül én vagyok más, mint az átlagember, mert tisztelem az anyát, aki mindent táplál.

Tao Te King 20. szakasz

 

20-I.
Hagyjatok fel a tanultsággal

 

Megpróbáljuk teljesen megérteni a Tao Te King 20. szakaszának a jelentését. Nem zavarba ejtő-e azt olvasni, hogy: Hagyjatok fel a tanultsággal, és eltávoznak tőletek a gondok!

Az intellektualizmusban teljesen kibontakozó emberiséget ezt a kijelentést vagy határtalan butaságnak tartja, vagy sértve érzi magát. És nem mond-e ellent ez a kijelentés a Rózsakereszt Iskolája álláspontjának is? Nem azt mondjuk-e hogy ismerettel kell rendelkeznünk ahhoz, hogy megérthessük a Gnózist? Nem azt mondja-e a Biblia is: „Elvész az én népem, mert nincs ismerete”? (Hós. 4,6)

Vajon nem sürgetően fontos és szükséges-e megérteni irodalmunk tartalmát, és feltárni a benne rejlő gnosztikus szándékot? Talán így szólnak: „De hiszen minden idők tanulói kaptak oktatást, akár szóban, írásban vagy a misztériumok nyelvén. Most meg hagyjunk fel ezzel? Hogyan lehetséges ezt a Krisztus előtt 600 évvel származó szörnyűséget kimondani és gnosztikus bölcsességnek vélni?”

Szeretnénk megvizsgálni, hogy Lao-ce-nek mi lehetett ezzel a szándéka. Egy ismert példával kezdjük.

Képzeljék el, hogy elolvasták Iskolánk egész irodalmát, mégpedig annak alapján, ami az évek során rokonirodalomként került a kezükbe. Tételezzük fel továbbá, hogy jó az emlékező tehetségük, és rendben megtart minden olvasottat, tehát tájékozottaknak lehet nevezni Önöket: akik tudnak!

Közelebb vitte-e Önöket azonban ez a tudás akárcsak egy milliméterrel is a valódi birtokhoz? Nincs-e hatalmas különbség az értelem szerinti tudás és a valódi birtoklás között? Nincsenek-e sokan, akik nagy életéhségükben csak úgy falják az irodalmat? És megfigyelték-e vagy hallották-e az arra adott különféle reakciókat? Az egyik fejezet örömöt hozott, a második borút, a harmadik kelletlenséget, a következő talán nagy megrökönyödést, ezt ismét egy szikrányi remény követte, aztán újból mértéktelen szorongás, stb.

Vad örvényléssel követte egymást az összes lelki reagálási lehetőség. A végén az illetők olyannyira feszültté váltak, asztrális káoszuk annyira teljes volt, a sokféle gond akkora felhővé gomolyodott össze, hogy az oly nagyon vágyott dolognak épp az ellentétét érték el.

Ha megfigyelnek egy ilyen lelki és erkölcsi összeroppanást, és kihámozzák az okát, akkor nem a szívükből csendül-e fel Lao-ce kijelentése: „Isten nevében, emberek, menesszétek a tanultságotokat”?

A tanulmányok okozta lelki összeroppanás és erkölcsi defektusok mellett más jelenségek is megnyilvánulhatnak. Ha valaki minden további nélkül ismeretelméleti forrásokkal üdíti magát, akkor ez elkerülhetetlenül önmaga komoly túlértékeléséhez vezet: „Én tudom!” Ebben a lelkiállapotban meg lehet kristályosodni. Ha pedig az illető megkísérli ezt az ismeretelméleti tudást a gyakorlatra váltani, az nagy vészt hozhat másokra, és minden esetben a valódi emberi fejlődés értékvesztését okozza.

Korszakunk hatalmas törtetése az intellektuális műveltségre abból táplálkozik, amibe az emberiség önmagát sodorta. A gépesített élet, társadalmunk ipari formáltsága, az emberi együttélés bonyolult sémája minden nézetében tanulmányt követel mindenkitől.

De vajon boldogabbá, jobbá és átfogó értelemben bölcsebbé váltak-e ettől az emberek? Megszabadította-e ez a gondjaiktól Önöket, olvasókat, akik talán oly sokat tudnak, és még mindig újabb tanulmányokra szomjaznak? Megszabadította-e ez gondjaiktól azokat, akik ismeretelméleti készítményeket gyártanak, akik értekeznek és oktatnak? Az ilyenek sokat tudnak, és azt lehetne hinni, hogy nagy szellemi képességekkel rendelkeznek. Mekkora nagy tévedés! Az egyetlen életcél micsoda leértékelése ez!

A világ és az emberiség mai állása szerint a legnagyobb aggodalomra adna okot, ha ebben a pillanatban meg akarnák fordítani szekerük rúdját, és életük vezérfonalává azt a tanácsot tennék, hogy „hagyjatok fel tanulmányaitokkal”. „A társadalom, a társadalmi élet tanulmányozása és az önfenntartási tréning nélkül csak nem szolgáltathatjuk ki gyermekeinket az élet viharának?”

Nos, mindaz, ami van, nevezhető-e haladásnak és fejlődésnek? Nem úgy áll-e a dolog, hogy csaknem mindenki együttműködik ebben, elfoglalva helyét az ösvényen, amely Lao-ce szerint egyenesen a hanyatlásba visz? Ezért mondja a 20. szakaszban: A világ sajnos vadonná vált, és a vég még nem látható.

Az úgynevezett művelt ember, egy megbélyegzett ember napjainkban. A haláltermészet legtöbbször erősen megbéklyózza. Mit kell hát tenni, hogy megszabaduljunk ettől az új gondtól, melyre Lao-ce Krisztus előtt már 600 évvel felhívta tanítványai figyelmét?

Ez nem olyan gond, mely aggodalmakat szül, ha rászánják magukat a megszüntetésére. Ha őszintén és következetesen a szemébe néznek, ez a szabadságba viszi Önöket.

Hogy miként igazolódhat be ez az állítás, annak vizsgálatával szeretnénk folytatni.

 

 

20-II.
Vadonná vált a világ

 

Észrevették-e, hogy ha őszintén megvizsgálják az életet és önmagukat, akkor meg kell állapítaniuk, hogy teljesen be vannak zárva az okok és okozatok láncolatába? Önmagukon kívül gyermekeiket is bedugják ebbe a kényszerzubbonyba. Lao-ce már 2500 évvel ezelőtt felhívta erre a tényre az emberiség figyelmét, és azóta a helyzet sokkal komolyabbá vált. Aki egy gnosztikus szellemi iskolában valóban meg akarja élni, belsőleg meg akarja tapasztalni a tanulóságot, aki a megszabadulás ösvényét valóban járni akarja, annak fel kell hagynia a tanultságával.

Ahhoz, hogy ezt a megbízatást az ember megértse, és valóban rendeltetése szerint ki tudja vitelezni, különbséget kell tennie az úgynevezett világi tudás és az igaz bölcsesség között. Minden világi tudás arra irányul, hogy az embert kiképezze feladatára a halál természetében és felfegyverezze a haláltermészeten át vezető útjára. A tanulmány felkészülést jelent, az életen átvivő út megkönnyítésére, hogy az embert az élet minden kényelmével ellássa. Az ember spekulál továbbá a természetben veleszületett, tettre sarkalló erőkre, mint például a becsület, dicsőség, hatalom és birtoklás, valamint az ember minden alacsonyrendű ösztönére.

Az élet forgatagában, világi ismereteinek gyakorlati alkalmazásakor az ember egyre világosabban bebizonyítja, hogy az úgynevezett tudás javarésze igencsak ingatag alapokon áll. Valójában egyáltalán nincsenek is alapok; az ember csak spekulálgat. Az ilyen tudás alkalmazásának eredménye tehát magától értetődően csak növelheti az emberiség gondjait.

Ha megvizsgálják saját életútjukat, akkor meg kell állapítaniuk, hogy sok tekintetben áldozatul estek az alkalmazott tudásnak, amely egyáltalán nem bizonyult valódinak, hanem sok tekintetben igen rafinált spekuláció volt.

Egy példa: a vegetáriusok, akik a növényvilág termékeiből táplálkoznak, megtapasztalták, hogy napjainkban az egész növénybirodalmat megmérgezik; alulról a modern agrár-tudomány eljárásaival, felülről pedig a természettudomány praktikáival. A világ és az emberiség egész életlégkörét a talajban és a légkörben egyaránt elfertőzték a tanulmányok eredményeinek következményei. Emögött, pedig a gazdaság, a politika, a különböző érdekcsoportok és népképviseletek, valamint más ellenlábasok érdekei állnak. Mindezek a mozgatórugók a végsőkig megfeszültek a tanulmányozás következtében.

Sajnos vadonná vált a világ, és a vég még nem látható, mondja Lao-ce. Ez napjainkban bizonyosodik be. Kizárt dolog, hogy gyermekeiknek jelenleg még teljesen egészséges és sértetlen táplálékot tudnának beszerezni. Micsoda arcátlanság, micsoda gond!

Vagy hagyják önmagukat is félrevezetni a reklámtudomány és a sok felvilágosító orgánum hivatalos hazugságpraktikáival, melyek az alkalmazott pszichológia eredményeit használják fel? Vadonná vált a világ… és közben az ember már azon fáradozik, hogy más világokat is belerángasson ebbe a vadonba. Mindennek a vége még nem is látható! Érzik-e, hogy az emberiség a szakadék szélén táncol?

Vannak, akik talán nem képesek felismerni ezeket a végkövetkeztetéseket, akik azt hiszik, hogy túlságosan borúlátók vagyunk. Ez Lao-ce idejében is így volt. Ő azt mondta:

„Mindenki derűs és vidám, mindenki bőségben él. A mindennapi emberek megvilágosultan ragyognak, belátástól áthatottan. Mindenre megvannak az indokaik, az érveik — melyeket értelmükre hagyatkozva, tanulmányok révén szereztek meg és fejlesztettek ki. Egyedül én vagyok nyilvánvalóan nagyon buta; egyedül én aggódom szomorúan. Egyedül én vagyok elsötétülve. A zavarodottság káoszában vagyok, mint akinek mindene elveszett.”

A dolgok helyes oldalán álló embertől tovatűnt minden aggodalom. Már csak egyetlen gondja van, mely nem akarja elhagyni és nem is hagyhatja el, az egész emberiségért való aggódás, aki ezt a megnyilvánulási napot tanulmányok és alkalmazott világi tudás által, szikrányi bölcsesség nélkül, pokollá és vadonná változtatta. Ezért arra szeretnénk kérni Önöket: ne essenek tévedésbe, mint oly sokan, akik azt hitték: a tudás bölcsesség. Ha Lao-ce valódi szándékából valami képes áthatolni Önökhöz, akkor tudni fogják, hogy nem csupán új életvitel szükséges, hanem teljes önforradalom. Kevesebbel nem jutnak eredményre!

Mindez a Tao Te King harmadik nézetét illeti: az egyetemes bölcsesség alkalmazását. Nem arról van szó, hogy Önök mit tudnak, hanem hogy mit tesznek! Egy önforradalomról van szó, amely olyan radikális, hogy mindent átfogónak nevezhető. Félreismerhetetlen jóakaratukon és a Szellemi Iskolához valamint a Gnózishoz fűződő nyilvánvaló szeretetükön túlmenően a kérdés az: vajon századunk modern embereként vannak-e abban a helyzetben, hogy önmaguk velőkig ható forradalmát elkezdjék és kivitelezzék. Mégpedig olyan intelligenciával, mely nem vakbuzgóságból, hanem bölcsességből született. Hiszen ennek az olyannyira szükséges gyökeres átalakulásnak nem csupán önmagukra kell vonatkoznia, hanem mindenkire és mindenre, akiért és amiért Önök felelősek.

Eme mélyreható önforradalomhoz nem lehet egy egységes programot felállítani, mely általánosan követhető és alkalmazható; mert ez elsődlegesen abszolút benső történés. Ez az önforradalom a külső életben jut kifejezésre az egyetlen életcélon alapuló új életstílusban, amely jól felismerhető.

Életükben az első helyen a múlhatatlan birodalomnak kell állnia. Ehhez persze ismeret is szükséges, de olyan ismeret, amely az Istentől való bölcsességen alapul. Ez az önforradalom — mindazzal, amit Önöknek eddig a tanuló igaz létállapotaként, az élő lélek létállapotaként volt szabad megismerniük – képes megmenteni az egész csoportot a hanyatlástól.

Önök előtt ismeretes, hogyan hatolhat át az ember a bölcsességhez, miképpen tudja a tanuló megnyitni a bölcsesség forrását. Ez az örök életbe vezető út, melyről éveken át szabad volt beszélni. Ha most Önökben a bölcsesség eme forrása megnyílik, és behatol a főszentélyükbe, hogy közölje magát az értelmi képességükkel; ha ez a forrás életre kelti majd a mindeddig nyugvó központokat, és megtisztít minden károsodott gócot, akkor azonnal erős összetűzés, mondhatni életkonfliktus keletkezik Önök és az egész világ, az emberiség között. Új emberként nem élhetnek úgy, mint a többiek, még akkor sem, ha a lehető végső határig hozzájuk igazodnak.

Ezért uralkodik öröm a Szellemi Iskola munkaterületén, amikor egy tanuló életében eme életkonfliktus jelei mutatkoznak. Hiszen az egész világ zilált állapotban van, az egész világ vadonná vált az alkalmazott világi tudás miatt. E világ irányába tett minden engedmény egyre inkább elvonja Önöktől tanulóságuk gyümölcsét, és a világkarma bűnrészesévé teszi Önöket. Meghosszabbítja fogságukat és új gondok sorát bocsátja Önökre, melyek mintegy pokolba taszítják Önöket,

Érzik-e, mennyire szükségessé vált egy hatalmas beavatkozás a tanulók és a csoport életében? Új lapot ütöttünk fel életünk könyvében. Vajon mi olvasható rövidesen ezen az oldalon? Megfelel-e majd a csoport a feladatának?

Vadonná vált az egész világ, és a vége még nem látható. Ezt tényként állapítjuk meg. Ez a vadon és az alkalmazott világi tudás következményei azonban e pillanatban még sok tekintetben akadályozzák a tanulóság tartós, új értékeinek a kibontakozását, akadályozzák a szabadságba való felmenetelt. A Rosa Mystica útját, mely egészen a szellemtérig fel van tárva, szándékosan akadályozzák.

Ezért kell nekünk és a csoportnak beavatkoznia, hogy az egyedet és a csoportot, akik a felfelé vezető ösvényt járni akarják, képessé tegyük erre. Most már bizonyára megértik, hogy milyen közeli a kozmikus forradalom — hiszen körös-körül megmutatkozik, hogy az emberiségnek jószerivel semmilyen pozitív fejlődési lehetősége nincs már. Ebben a kozmikus forradalomban pedig csakis önforradalom által állhatnak helyt.

 

 

20-III.
Egyedül én vagyok más, mint az átlagos emberek

 

A Tao Te King 20. szakasza ezzel a kijelentéssel zárul:

Egyedül én vagyok más, mint az átlagember, mert tisztelem az anyát, aki mindent táplál.

Mérhetetlen különbség áll fenn a teljesen a haláltermészetre hangolódó ember és annak az embernek az irányulása között, aki egész szívét szakadatlanul az élet természetének szenteli.

Az itt említett „anya” a tiszta, szeplőtelen asztrális anyag terét jelöli, mely minden életterület körül kialakul, ahol istenszikrákat kell fejlődésre serkenteni. Ebben a térben áramlatokat tartanak mozgásban; innen sugárzások indulnak ki. Emiatt minden idők szent irataiban „az ősanyag mérhetetlen óceánjáról” és az „élet vizéről” beszélnek. A Jelenések Könyve beszámol az „élő víz folyamáról, mely kristálytiszta, és amely Isten és a bárány trónjából jön ki”. Ebből a hatalmas életforrásból kell táplálni Isten minden gyermekét, ebből az egyetlen erőből lehet magyarázni az életet. Az élet eme ereje nélkül egyetlen megnyilvánulási jelenség sem illethető az „élet” névvel.

Érthető, teljesen megmagyarázható és magától értetődő, hogy ezt az asztrális bőséget anyának nevezték. Ebből az anyából kell az egész világmindenséget megjeleníteni. Az Atya egész teremtési tervét ebből az anyaerőből kell életre kelteni. Az Atyából istenszikrák, mikrokozmoszok sugárzanak ki, melyekben Isten szelleme lakik. Az istenszikra az isteni vetőmag. Ami ebben az istenszikrában benne foglaltatik, annak a világanyával való kapcsolat által, tehát az igaz élet asztrális tere által kell növekednie és megnyilvánulnia. A gyermekség, a Fiúság, az Atya magja által az Anyából válik fenséges valósággá. Ebből az Anyából él Lao-ce. Őt, a mindent táplálót tiszteli.

Ám miért teljesen más ő, mint embertársai? Ezt a kérdést saját maguk is meg tudják válaszolni Önmaguknak. Természetszülte emberek nem élnek a világanya asztrális teréből. Ők a hamis anya asztrális teréből, a haláltermészet asztrális teréből sarjadtak, és az tartja fenn őket. Teljesen más életirányuláshoz fűződnek, és ezért teljesen más életvitelt, életeredményt mutatnak, mint akik az igazi világanyát tisztelik és szolgálják.

Ezért érthető, hogy a természetszülte ember, aki bölcsesség nélkül született, és csupán értelem szerinti megismerőképességgel van felszerelve, legfeljebb a világi tudás gyűjtésére és megtartására képes. Ez olyan tudás, melyet találgatás útján szereztek meg, és kísérletileg bővítenék. Mivel ez a tudás bölcsesség nélkül való, elkerülhetetlenül a szakadékba vezet, és a világból — ahogy Lao-ce mondja — vadont csinál.

Ismerjék fel a nagy ellentétet. Ismerjék fel a két emberi alakot: a természetszülte embert, és Lao-ce alakját. Mindketten mikrokozmoszt birtokolnak; mindketten istenszikrából erednek. Ám egyikük, Lao-ce, a világanya asztrális teréből él, ahol Isten szelleme közvetlenül nyilvánul meg, és azonnal felismerhető. Ennélfogva ő Isten valódi gyermeke, az istenszikrából létrejött igaz ember. A bölcsesség pedig, aki Isten maga, közvetlenül és abszolút módon képes összekapcsolódni értelmi készülékével, és használni tudja azt. Az életvitel egyetlen nézete, egyetlen eredménye sem lehet spekulatív vagy romboló. Ez Isten dicsőségének, a gyermekeire vonatkozó tervének lépésről-lépésre, erőről-erőre történő megnyilvánulása.

Most pedig nézzék meg ennek tükrében a másik embert. Ember ő egyáltalán? Aligha! A haláltermészet foglya, a világanyától elszakítva. Megnyilvánulása, fejlődése pang; ő a nyomorék, a béna, a vak, akit meg kell gyógyítani. Az Úr Jézus szavaival: „látván vak és hallván süket”, a meg nem született.

Sokan, akik csupán értelem szerinti agytudattal rendelkeznek, és az évek során összeszedtek valamiféle ezoterikus tudást, abban a reményben hízelegnek önmaguknak, hogy az elfajult emberi látszatlény valamilyen kerülő úton végül mégiscsak rendbe jön. Még mindig a tanulmányok általi haladásra spekulálnak.

Értsék meg jól Lao-ce-t: csakis az úton való teljes megfordulás mentheti meg a természetszülte emberiséget. Csakis az mentheti meg és az segíthet neki, ha valóban a világanyához, a kezdettől fogva létező, megmentő asztrális térhez fordul.

Az odavezető utat ismerik; naponta megmutatják Önöknek a Szellemi Iskolában. Fogjanak hát hozzá haladéktalanul, hogy elhárítsák az útból a legnagyobb akadályt: annak hiedelmét, hogy a világi tudás és nem az isteni bölcsesség segíthet. Mindkettő egyidejű alkalmazása lehetetlen, mert összeférhetetlenek. Ezért: Hagyjatok fel a tanultsággal, és eltávoznak tőletek a gondok.

 

 

A hatalmas Te látható hatásai Tao kiáramlásainak következményei.

Ez Tao természete.

Teremtésében Tao meg nem határozott és zavarba ejtő. Milyen zavarba ejtő! Mily meg nem határozott! És mégis, közepe minden képet tartalmaz. Ó, milyen meg nem határozott, milyen zavarba ejtő! Középen mégis ott a spirituális lény. E lény teljesen valóságos, és tartalmazza a tévedhetetlen bizonyságot.

Az ősidőktől kezdve napjainkig elmúlhatatlan a neve. Ő ajándékozza meg léttel a valódi teremtést.

Honnan tudom, hogy az egész születésnek benne van az eredete? Magától Tao-tól.

Tao Te King 21. szakasz

 

21-I.
Teremtésében Tao meg nem határozott és zavarba ejtő

 

A hatalmas Te látható hatásai Tao kiáramlásainak következményei.

Ez Tao természete.

Ezzel az ó-kínai bölcsességből vett idézettel állítjuk Önöket a Tao Te King 21. szakasza elé. Ennek olvasásakor bizonyára megállapították, hogy tartalma főleg a Tao és a Te fogalmára összpontosul. Leginkább akkor érthetik meg, hogy mi ezzel Lao-ce szándéka, ha a 20. szakasz utolsó verséből indulnak ki:

Egyedül én vagyok más, mint az átlagos emberek, mert tisztelem az anyát, aki mindent táplál.

Az ezelőtti fejezetben megbeszéltük, hogy az Anyán az őskezdet eredeti, tiszta asztrális őstere értendő, melyben az Atya tökéletesen megnyilatkozik. Ez az eredeti asztrális tér nem tűnt el. Még mindig fennáll; érinthetetlen. A gnosztikus ösvényt járni akaró és hozzá közelítő embernek minden pillanatban tisztában kell lennie ezzel. A nagy világanya érinthetetlen. A tér, amelyből, amelyben és amely által a valóságnak fel kell emelkednie, sértetlen.

Mihelyt egy ember, egy csoport vagy az emberiség csak egyetlen tekintetben is eltér a megvalósulás eredeti isteni tervétől, akkor ennek az asztrális terét azonnal elválasztják az eredeti asztrális tértől, hogy ami elfajult, meg ne ronthassa az eredetit. Ez az elválasztás egyetemes törvény. Ez a törvény egyrészt az isten-megnyilvánulást, másrészt a szabadság elvét védi.

Az asztrális életfeltételek effajta elválasztása bizonyos tekintetben „bukásnak” is nevezhető. Ez az utalás azonban pontatlan. Mert minden embernél és csoportnál, csakúgy mint az emberiségnél, sőt az egyes égitesteken is a világanya állapotától óhatatlanul eltérő asztrális viszonyok lépnek fel. Bukásról csak akkor jogos beszélnünk, ha az események alakulása közben a fejlődés rosszindulatúságba és gonoszságba torkollik, és a szüntelen alakulást az ember meg akarja állítani, állandóságra akarja váltani.

Ha fellép ez az állapot, mint ahogyan a mi emberiségünknél is történt, akkor az elválasztás nagyon éles hangsúlyt kap. Haláltermészetünk és az eredeti élet természete között nagy szakadék, tátongó mélység van. A folytatást pedig kétségtelenül meg tudják jósolni – egyrészt saját tapasztalatukból, másrészt Iskolánk tanaiból.

Az asztrális tér, amelyből és amelyben az ember él, hajszálpontosan megfelel az ő valós létállapotának. Minden tapasztalata, ami csak az életében megtörténik, mindahány vágya, gondolata és cselekedete asztrális életlégkörének mibenlétéből következik. Ha valakinek az asztrális életlégköre nagyon személyes, nagyon egyéni formát nyert, és az illető így különcnek nevezhető, akkor a világanyától eltérő asztrális térben a tapasztalatai és az őt fenyegető veszélyek is nagyon személyes színezetet kapnak.

Ha azonban életvitele sok közös vonást mutat az egész emberiség magatartásával, és cselekedeteiben a tömeghez tartja magát, akkor a közös sors is teljes súlyával nehezedik reá. Létezik tehát személyes karma, csoportkarma, és egy közös, vagyis világkarma is.

Felhívjuk továbbá a figyelmüket arra, hogy a világanya éppen a szabadság törvénye miatt érinthetetlen. Tételezzük csak fel, hogy az emberiség eltér az eredeti tervtől – és Önök tudják: „mind elhajoltak” (Róma 3,12). Ekkor egy lehatárolt asztrális tér alakulhat ki, amelyben természetesen dialektikus fejlődés megy végbe. Ekkor a keletkezés, virulás és elmúlás mindig teljes pusztulást jelent, mindannak a megsemmisítését, ami ebben az asztrális térben szentségtelen és halálos. Az elhajlás kezdőpontjáig történő helyreállítás ezért mindig lezajlik. Az új kezdetkor, a következő megnyilvánulási napon az elhajlást ily módon könnyű érvényteleníteni és megszüntetni.

Ezzel azt szeretnénk tisztázni, hogy a világanyától eltérő asztrális terek egyike sem képes soha megérinteni, túlszárnyalni vagy megsemmisíteni az egész mindenség-megnyilvánulást. Mindegyik elhajlás mindig saját magát szünteti meg, megkapva a lehetőséget arra, hogy újrakezdje és visszatérjen az eredetihez. Ezért mondja Lao-ce:

Egyedül én vagyok más, mint az átlagos emberek, mert tisztelem az anyát, aki mindent táplál.

A 21. szakasz annak taglalásával kezdődik, hogy a törekvő ember hogyan eszközölheti ki ezt a visszatérést, pontosabban: milyen tudományos és cáfolhatatlan alapra támaszkodik. Ezt szeretnénk most bővebben kifejteni Önöknek.

A hatalmas Te látható hatásai Tao kiáramlásainak következményei.

Ha valaki — például az ifjú Gnózis tanulója – arra az elhatározásra jut, hogy bejárja a „visszavivő ösvényt”, akkor ezt csak úgy valósíthatja meg, ha teljesen eltávolodik a haláltermészet asztrális terétől, és a világanya asztrális teréhez fordul. Ez a fő követelmény.

Mindez egy teljes életfordulatot, egy háromszoros forradalmat jelent. Természetben születettségük alapján először is egy Önöket körülvevő, nagyon egyéni asztrális térről lehet beszélni, amelynek következtében asztrális testük bizonyos állapotban található. Másodszor: egy meghatározott embercsoporthoz tartoznak, mely lényegében illik Önökhöz. Ez a kapcsolat többé-kevésbé szoros, és tipikus ismertetőjegyei például az anyagi irányultság, az azonos fajtájú énközpontú vágyakozás, nemzeti vagy egyéb sajátosságok, stb. Harmadszor: össze vannak kapcsolódva az emberiség egészével is.

Fogságban vannak tehát: egyrészt a saját asztrális térben, másrészt a csoportéban, melyhez tartoznak, és végül az emberiségében, mint társadalmi, szociális egységben. A megfordulásnak tehát, melyet a Szellemi Iskola tanulójaként terveznek, szintén háromszorosnak kell lennie, ha azt akarják, hogy sikerrel járjon. A fennálló asztrális életfeltételeket háromszorosan kell megsemmisíteniük, és teljesen át kell kapcsolniuk az élet anyjának eredeti asztrális terére, ahogyan Lao-ce ajánlja. Különben csupán az életsúlypontok haláltermészeten belüli áthelyeződése történik meg.

Ha például néhányan Iskolánk tanulójává válnak, de abszolút semmi sem mutatkozik meg náluk a korlátlan önforradalomból – ténykedésük csupán arra korlátozódik, hogy vegetárius életmódot folytatnak, nem dohányoznak és nem isznak alkoholt, meg hogy a tanról beszélnek, és az iskolában szokásos módon éreznek és gondolkodnak, ezenkívül megfelelnek néhány társadalmi elvárásnak és szokásnak, melyek a tanulóság követelményeivel esetleg összhangban vannak – akkor jóllehet egy új csoportot alkotnak így együtt, de mégis a haláltermészet keretein belül vannak. Ilyesfajta csoportból már nagyon sok van a világon. Benne van a halál fullánkja, a fogság valódi okát ezáltal a legkevésbé sem érinti. Jellemükben, lényükben, fellépésükben, általános fajtájukban ugyanazok maradnak, akik korábban voltak – pusztán egy új temetőt alapítottak együttes erővel. Így aztán a római katolikus temetkezési helyen, a protestánson, a zsidón és a köztemetőn kívül létrejön egy temetkező hely azok számára is, akik rózsakereszteseknek mondják ugyan magukat, de egyetlen lényeges vonatkozásban sem váltak mássá, mint a többiek.

Miért lett viszont teljesen más Lao-ce? Mert az ősanya tisztelete, az igaz istengyermekség a háromszoros önforradalomra, a saját asztrális fogságából való háromszoros megszabadulásra vonatkozik. Ehhez járul még az eredeti asztrális tér iránti mérhetetlen vágyakozás, mely az illető szívében Ölt alakot és kap erőre.

Most talán így szólnak: Micsoda hatalmas feladat! Milyen nehéz beteljesíteni! Ez a gondolat lenne azonban életük legnagyobb tévedése! Ha ugyanis az említett vágyakozás valóban alakot ölt szívükben, akkor ezzel egyidejűleg megjelenik az erő, a képesség, a bensőséges öröm, hogy minden szükségest megtegyenek, és így a szükséges belátás és a siker abszolút biztos. Ez például azzal járhat, hogy feladnak egy társadalmi pozíciót, amely kimondottan akadályozza Önöket tanulóságukban; vagy egyéb kötöttségeket szüntetnek meg, és életükben mélyreható következtetéseket vonnak le.

Olvasóink közül talán sokan arra az álláspontra helyezkednek, hogy a valódi gnosztikus munkahipotézisnek egyelőre még nagyon bizonytalan alapja van egy olyan világban, mint a miénk.

Azt kérdezhetnék: „Felelősséggel alkalmazhatjuk-e ezt a háromszoros gnosztikus gyakorlatot saját magunkra és családunkra nézve? Az Önök által szavakba foglalt alap számunkra még túlságosan határozatlan, túlságosan kusza… Ó, milyen meg nem határozható!”

Lao-ce azonban így válaszol: A hatalmas Te látható hatásai Tao kiáramlásainak következményei. Ez Tao természete.

A természetben születettek számára, akik már eleve valamilyen „temetőhöz” tartoznak, Tao teremtésében fölöttébb meghatározatlan és kusza; megfoghatatlanabb és homályosabb már nem is lehetne. Ez azonban az ősanyától elválasztott térben egyáltalán nem is lehet másként. És mégis, közepében, teremtésében, minden képet tartalmaz.

Elmélkedjenek ezen az igén, hogy lényükből a tényleges tanulóságot illető határozatlanság szó szerint kisöpörtessék.

 

 

21-II.
Tao, a nagy erő középen

 

A nagy Te látható hatásai Tao kiáradásának következményei. Ez Tao természete.

Tao teremtésében, a természetben születettek számára, mindazoknak, akik már eleve egy „temetőhöz” tartoznak, fölöttébb bizonytalan és zavaros.

Ez az ősanyától elválasztott asztrális térben nem is lehet másként. Tao teremtésének közepe mégis tartalmaz minden képet.

A „nagy Te”-t egyes szerzők „nagy Erénynek” fordítják. Jóllehet a „Te” valóban nagy erény, ám mégiscsak tanácsos pontosabban körülírni, és célszerűbb „a megszabadulás ösvényének” vagy „a megszabadulás ösvényén való járás eredményének” fordítani. Ha így közeledünk a „Te” lényéhez, akkor elkerülhetjük, hogy a „nagy Erényt” a természetszülte élet egyik nézetének tartsuk.

A haláltermészetben sok dolog mondható erényesnek és jónak. Az erényes és a jó azonban ebben a természetben nem abszolút, és Hermész Triszmegisztosz szavaival élve nem az „egyedül jóra”, az önmagában jóra vonatkozik.

A Tao Te King 21. szakasza ezért beszél a látható hatásokról, mint az ösvény járásának eredményéről, mint a háromszoros gnosztikus gyakorlat alkalmazásának eredményéről, melyet az előző fejezetben tárgyaltunk. Eme hatásoknak egyáltalán nem kell határozatlanoknak lenniük, mert ezek Tao emanációinak vagy kiáradásának a következményei.

Tao az isteni Egy, az abszolút; ő maga „Az”. Vajon fogalmilag nem hiányos-e ez a meghatározás? Három okból nem lehet az. Először is ezek a kisugárzódások Tao természetével azonosak. Másodszor, Tao abszolút „középen” áll és van. Harmadszor pedig ez a közép „minden képet magában hordoz”. Megkíséreljük ezt megmagyarázni.

Tao, az isteni Egy, az egész mindenség-megnyilvánulásban, az egész teremtési térben középen áll. Ebben a mérhetetlen térben számtalan, egymástól nagyon különböző asztrális tér létezik. Minderről a sokféleségről, mely mégis az egység része, azt mondhatjuk: „Tao középen áll”.

Ez már önmagában véve is nagyon fontos és vigasztaló. Sokkal fontosabb azonban, hogy ebből a „középen” álló isteni erőből sugárzás árad, teremtő hatások, emanációk, melyek az egész mérhetetlen teret betöltik magasztosságukkal.

Még fontosabb lesz az, ha felfedezzük, hogy e csillagrendszerek miriádjai, és ezekben a rendszerekben a zodiákus rendszerek, és ezekben a zodiákus rendszerekben a naprendszerek, és ezekben a naprendszerekben minden bolygói test a szó legigazabb értelmében a közepében hordozza Tao-t.

Minden bolygót, minden napot, minden rendszert körülvesz és áthat Tao szellemi esszenciája, mely ezeknek az égitesteknek és rendszereknek a közepén gyújtópontot alkot. Az általunk lakott bolygó tehát abszolút értelemben a szívében hordozza Tao-t. Ezért mondják, hogy bolygónk középső rétegében lakik a Krisztus-szellem.

Ezért tesznek éles különbséget a bolygói Szellem és a bolygói Logosz között. A bolygói Szellem a dialektikus nézetre, a bolygói haláltermészet képviselőjére utal. Az általunk Földnek ismert bolygót az ember személyiségéhez hasonlíthatjuk. Ezzel szemben a bolygói Logosz a jelenlévő Tao lényéből a valódi, Istenből született Föld, amely mikrokozmoszunkhoz hasonló. Ez az Apokalipszis mennyföldje, mely teljesen más, mint az általunk ismert bolygó, ám mégis nagyon közel áll hozzánk.

Talán ennél is meghökkentőbb, hogy e tekintetben a mikrokozmosz a kozmosszal és a makrokozmosszal sem kivétel. „Mint fent, úgy lent.” Értsék jól ezt a hermészi alaptételt! A mikrokozmoszban ugyanúgy jelen van Tao, mégpedig szintén „középen”. Ez az a közép, mely testi szívünknek felel meg, a közép, amelyben az említett kisugárzások nagyon világosan felismerhetők.

Vázoltuk tehát Tao természetét, még ha kissé hézagosan is. Tao mindenben és mindenkinél „abszolút középen” van. Ez Tao nagy csodája. Ez a nagy, élő, isteni erő beszél és sugárzik mindeneknek a szívében. Ilyen Tao csodálatos természete, Istennek a tulajdonsága.

„Akkor Tao hangja – kérdezhetnék – miért olyan határozatlan bennem? Miért zavar össze?” Mert jóllehet Tao Önökben van, mégsem Önökből való. Tao nem testesül meg Önökben, nem része anyagi létüknek, ezzel szemben lényük saját tudatot, saját hangot birtokol. Önök egy másik természetből valók; az istentermészet csak hangként, sugárzásként van jelen Önökben. Ez az Ige, aki kezdettől volt és van.

Ha az ember kizárólag természetben születettségére korlátozódik, ha elegendő mozgástérre lel benne, ha kizárólag abba merül, és még csak a lehetőségéről sem tud egy másik természetnek, melynek hangja azonban ennek ellenére felcsendül benne, akkor logikus, hogy ezt a hangot nem érti, és ezért az összezavarja.

Ha viszont tud a másik természet jelenlétéről, ám mégsem közeledik hozzá pozitív életvitellel, akkor a kuszáltságon kívül még nagymérvű határozatlanság is fellép. Ekkor a világosság, az Ige fénylik a sötétségben, de a sötétség nem képes vagy nem akarja megragadni azt. Felismerik, hogy mennyire határozott a János evangélium bevezetője?

Ha meg akarnak szabadulni a zavarodottságból, és a határozatlanságot erős világossággá akarják változtatni, akkor sohasem szabad elfelejteniük, hogy az egész mindenség-megnyilvánulásban mindig két természetrendről van szó: egyrészt az abszolút természetről, amely Tao, másrészt pedig a keletkezésben lévő természetről, amely nem – vagy még nem – Tao. Két élet van tehát a mikrokozmoszunkban. Létezik egy keletkezésben lévő természet, mely esetleg a kibontakozásában megrekedt, mint bennünk, – és emiatt szüntelenül vissza kell térnie kiindulási pontjához, a születés és halál kerekéhez.

Ahogy a két természet, ugyanúgy létezik két egymástól elválasztott tudatállapot is: az abszolút természeté és a keletkező természeté; a mikrokozmosz tudata és a személyiség tudata. Az alacsonyabb rendűnek helyet kell adnia a Másiknak, vagy bele kell olvadnia abba. Mindezt pedig egy olyan lény tudatállapotának kell figyelembe vennie, aki egy pangó, gonosszá vált természetben létezik. Az isteni természet útjában álló tudatállapotnak szét kell törnie, hogy a megszabadult lényiség egykor így szólhasson: én és az Atya egy vagyunk.

Jóllehet olyan dolgokról beszélünk, melyeket Önök már kétségtelenül régóta tudnak, mégis fontos mindezt e pillanatban feléleszteni Önökben. Lássák világosan, hogy a Mindenség Ura e pillanatban is az Önök középpontjában található, dialektikus lényük istállójában, templomuk közepén, mikrokozmoszuk közepén.

A múltban bizonyára sok tekintetben részesei voltak a határozatlanságnak és a zűrzavarnak. Ideje hát, hogy megértsék Lao-ce szavait:

És mégis, közepében minden képet tartalmaz. Középen ott a spirituális lény. E lény tökéletesen valóságos, és magában foglalja a tévedhetetlen bizonyságot.

Ki lehet-e ezt érthetőbben fejezni, mint Lao-ce szent nyelvezetén?

Tao szívéből árad az isteni szellemi esszencia, Isten hangja, Isten igéje. Ez a hang, ez az ige az egész tervet átfogja. Az isteni ige betűi képekből állnak, nagyon konkrét benyomásokból. A mikrokozmosz magelvéből, a szív rózsájából sugárzó világosságerő árad, erő, mely magában hordozza a hatalmas valóság képsorait, melyeknek az emberekben és az emberek által kell megvalósulniuk. Gondoljanak ebben az összefüggésben a rádióra és a tévére. Ez a banális példa megvilágíthatja, milyen hatalmas képsorok és hangok áradnak ki Tao szívéből. Az ember pedig észlelheti ezeket, ha eszköze alkalmas és képes rá.

Isten eme képnyelve minden pillanatban sugároz, minden pillanatban eljön Önökhöz a középből. Isten ugyanezen a nyelven szól mindannyiunkhoz. Ily módon van összehasonlítási alapunk a hitelesítéshez. Istennek ugyanazon nyelvén szól hozzánk a bolygói Logosz is. Emlékezzenek: nem a bolygói szellem. Röviden szólva: ez az ige, ez a beszéd számtalan irányból eléri Önöket.

Ez az ige módfelett valóságosan tartalmaz minden ismeretet. Tévedhetetlen tanúbizonyságot foglal magában a mindenség keletkezéséről — mondja Lao-ce —, nevezetesen arról, hogyan kell végbemennie ennek a keletkezésnek, hol siklik ki, hogyan lehet helyesen kivitelezni az egész világmindenségben. Minden problémára, amellyel belső törvényszékük elé járulnak a mikrokozmoszukban, a kozmoszban és a makrokozmoszban, a választ többdimenziós képsorokban közlik Önökkel, olyan képsorokba ültetve, melyet képesek felismerni, megérteni és megragadni.

A középen álló Urához valóban közeledő minden ember részesül Isten világában és egyetemességében. Maga a benne foglalt ismeret tesz tévedhetetlen tanúbizonyságot. Ezért mondja Lao-ce a 20. szakaszban: Hagyjatok fel a tanultsággal, és eltávoznak tőletek a gondok. Csakis Isten gyakorlatban alkalmazott ismerete használ a világnak és az emberiségnek, és csak ez szolgálja Isten tervét.

El tudják-e hát képzelni, miért törekszünk rá olyan erősen és minden lehetséges módon, hogy a szellemi lényt Önök magukban megszólaltassák, s hogy felragyogjon belőle a tévedhetetlen tanúbizonyság? Ez egy Ősi és múlhatatlan bizonyság, olyan erő, amely képes életre hívni a valódi teremtést. Ez a teremtés tökéletesen természettudományosan keletkezik. Olyan folyamat ez, melyet a szent tudomány jelöltje követni tud, mert az egész születésnek és újjászületésnek az eredete Tao-ban rejlik, aki az Önök közepében van, aki Önöknek erőt ad, s amelyet Tao képalkotó képessége által képesek is megérteni.

 

 

21-III.
Az újjászületés Tao-ban

 

Valószínűleg hallottak már róla, hogy Lao-ce állítólag 930 könyvet írt az erkölcsről és a vallásról, valamint további hetvenet az ezoterikáról. Mindezek az iratok azonban már nincsenek meg. Összes alkotása, melyek között valószínűleg még nyomtatott példányok is voltak, nyomtalanul eltűnt. Lao-ce egyetlen irata, melyet az emberiség birtokol, a Tao Te King című könyv, a mintegy 5000 szóból álló kis mű, amely kb. 12 oldalon elfér. A szöveget teljesen értelmetlennek tartják. Viszont ez az oka annak, hogy ez az irat megmaradt az emberiségnek.

Ez megint a régi történet, melyet oly jól ismernek. Az ellenlábas, aki kezdettől fogva és mindenkor számos alakban lépett fel – és ez most sincs másképp -, ez esetben is mindent megkísérelt olyan iratoknak az elpusztítása érdekében, melyek veszélyt jelenthetnek a haláltermészet fenntartására nézve, mivel az emberiséget felvilágosítják a két természetrend létezéséről.

Köztudomású, hogy mit tartanak a sinológusok a Tao Te King-ről, és éppúgy az is, hogy mennyit érnek a fordításaik. Kelet könyvtáraiban mégis részletes irományokat lehet találni a műről. Ezek nagyrészt megcsonkított szövegek, melyek az igaz keresőt tévútra vezetik. Nem vethetünk hát semmit a sinológus szemére, aki ilyen forrásokból merít. Ily módon nagyon sokan estek áldozatul az ellenlábasnak a századok folyamán. A haláltermészet síkján tényleg mindent megtettek, hogy Isten hírnökeinek nyomait eltöröljék.

Ezért csak egyetlen út, egyetlen módszer létezik, hogy az egyetlen igazság köré szőtt kusza homályt eltávolítsák. Az út, a módszer ugyanaz, amelyről már írtunk. Közeledniük kell Tao természetéhez, mely az Önök „közepén” is ott van. A szív tökéletes önátadása és nagy, erős vágyakozás révén önmagukban kell találkozniuk Tao természetével. Akkor felfedezik, hogy valóban Isten tévedhetetlen tanúbizonyságáról, Isten Önökben rejlő birodalmáról lehet beszélni. Istennek hozzánk oly közeli lénye ősidőktől fogva elmúlhatatlan – mondja Lao-ce. Nos, ez a tény hívja életre a valódi teremtést, a valódi újjá-születést.

Tekintsük át röviden, hogyan megy végbe ez a teremtés abban az emberben, aki a háromszoros gnosztikus gyakorlatot alkalmazza.

Először is ki kell vonnia magát saját asztrális teréből, az istentől elhajlott természet teréből;

másodszor: el kell távolodnia természetszülte csoportközösségének asztrális terétől;

harmadszor: minden asztrális kapcsolatot meg kell szüntetnie, amely közötte és a haláltermészet között fennáll.

Első pillantásra ez a háromszoros feladat áthághatatlan falnak tűnik, amely eltorlaszolja a bejáratot. A történelem minden nagyjának, Isten minden gyermekének mégis mindig ez volt a feladata. Ez nem több és nem kevesebb, mint az az ösvény, melyet az Úr Jézus via dolorosa-ján átélt, példát mutatva nekünk. Az általa keresett és megtalált birodalom kezdettől fogva „nem ebből a világból való” volt. Ehhez egyengette útjait; ezért keresztelkedett meg a Jordán vizében, az életfolyamban; ezért győzedelmeskedett az asztrális ellenlábas felett.

Ha tényleg Krisztus követői akarnak lenni – és erre képesek annak a ténynek az alapján, hogy Isten birodalma Önökben van -, akkor határozottan bele kell kezdeniük. A „középen álló Urukhoz” kell fordulniuk, teljes vágyakozásukkal, szívük egész irányulásával. Ha nem – vagy még nem – ismerik ezt a vágyakozást, ha ez még nagy fáradságukba kerül, akkor még nem jött el az Önök ideje. Senki sem képes kényszeríteni Önöket, hogy átküzdjék magukat a szív eme mérhetetlen vágyakozásához; ezt nem érhetik el gyakorlás vagy értelmi jellegű elhatározás révén. Ez ugyanis egy létállapot, melyet a szeretethez lehet hasonlítani.

Ha valóban szeretnek valakit, ha ismerik ezt a szeretetet, akkor tudják, hogy az egész szív felemelkedik benne. Akkor a szív kiáradása bontakozik ki, a szív emanációja, amely létrehozza a kapcsolatot. Ezzel a szeretettel kell a szívnek felemelkednie a szellemi rózsához, amely a szívben, a középpontjukban van. Ily módon erős kapcsolat jön létre, mert ez a rózsa, mely oly közel van, már régóta vár Önökre, az Önök eljövetelére. Ekkor készült el az újjászületés, a lélekújjászületés alapja. Ezért írja a Biblia is, hogy csak a szeretet szabadíthatja meg Önöket.

Ha tehát az újjászületés alapja valóban adva van, akkor Tao erői beléphetnek a személyiség egész rendszerébe. Tao természete így elvégezheti a munkáját. Itt az a fő, hogy akinek szabad megélnie ezt a csodát, az egész szívét Tao fényében hagyja, és a szív vágyakozása nem téved a haláltermészet útjaira. Emiatt az egész személyiség folyamatosan eloldódik minden asztrális kötöttségtől, mely őt az Istentől elhajlott természethez kötözi. A teremtés végbemegy.

Talán még azt kérdezik: „Hogyan tudhatom biztosan, hogy az újjászületés tényleg Tao-ból ered-e? Nem csúszhat-e be valami tévedés?”

A válasz így hangzik: Kedves barátaink, minden nap és minden órában tévedhetetlen bizonyossággal fogják ezt tudni, magától Tao- tól, ahogy Lao-ce mondja. Aki a szeretet által megtalálta bensőjében az Istent, aki valóban megélte ezt a találkozást, ahhoz a „középen” álló Úr minden pillanatban beszél az ő képi nyelvén. A legmagasságosabbal való „rejtett együttjárás” akkor örökre létrejött.

 

 

A tökéletlen tökéletessé válik. A görbe kiegyenesedik. Az ürességből teljesség lesz. Ami megkopott, újra megújul majd.

„Ez” kevéssel elérhető. Sokkal csak eltévelyedünk tőle.

Ezért a bölcs magába foglalja az Egyetlent, s így lesz a világ példaképévé.

Nem vágyik arra, hogy fényként ragyogjon, s éppen ezért megvilágosult. Nem tartja sokra magát, és éppen ezért tűnik ki. Nem dicséri magát, s éppen így szerez érdemeket. Nem helyezi magát kimagasló helyre, s éppen ezért ő a nagyobb. A viszálymentességben áll, s éppen ezért senki sincs, aki legyőzhetné őt.

Hogyan is lehetnének üres szavak, amit a régiek mondtak, hogy: „A tökéletlen újra tökéletessé válik”? Ha valaki elérte a tökéletességet, mindennek hozzá kell alkalmazkodnia.

Tao Te King 22. szakasz

 

22-I.
A négy nagy lehetőség

 

A Tao Te King egyes szakaszai akkor érthetők a legjobban, ha a könyv szövegét mint teljes egészet szemléljük. A 22. szakaszt tehát az előző versekben mondottak fényében szeretnénk áttekinteni.

Az előző fejezet rámutatott, hogy a szellemi lényeg minden mikrokozmosznak a legközepén van, ott él. Az anyagember lényében ez a pont a szívszentéllyel esik egybe. Ez a központ, a szív rózsája ad életet az igazi teremtésnek, s teszi lehetővé a szellemi, a lelki és a test szerinti újjászületést.

Amikor egy emberi lény megtalálja az utat, felismeri az igazságot és igazán éli az életet, e győzelem megakadályozhatatlan.

A 22. szakaszban Lao-ce megállapítja a törvényt:

A tökéletlen tökéletessé válik. A görbe kiegyenesedik. Az ürességből teljesség lesz. Ami megkopott, újra megújul majd.

Tagadhatatlan és abszolút biztos, hogy a világra és az emberiségre vonatkozó isteni terv jó véget ér. Ezt akarja Lao-ce minden tanítványa számára egyértelművé tenni. Időközben bizonyára világos lett, hogy a Tao Te King olyannyira tömör nyelvezete, melyben mindent a lehető legegyszerűbben tárnak az olvasó elé, nyilvánvalóan nem a szeszélyes, hétköznapi, többé-kevésbé kereső embernek szól. Lao-ce ezeket a röviden megfogalmazott tanításokat, fogalmakat kizárólag tanítványainak és munkatársainak, az Egyetemes Lánc követeinek és az ő segítőiknek szánja. Ezeknek a munkásoknak fáradságos feladatot kell véghezvinniük, melynek során bátorságukat veszíthetik, és olykor a szomorúság is erőt vehet rajtuk.

Ez a lelkiállapot időről időre a szőlőskertben dolgozó bármelyik munkást utolérheti, és erről az evangéliumok is említést tesznek. A tanító ezekhez szól tehát:

A tökéletlen tökéletessé válik. A görbe kiegyenesedik. Az ürességből teljesség lesz. Ami megkopott, újra megújul majd.

Ezek a szavak újra bátorsággal töltenek el minden munkást, hogy bármilyen körülmények között kitartsanak és továbbmenjenek, mert Isten valamennyi gyermeke eléri a végső célt. A tökéletességhez vezető utat mindenki megtalálja; mindenki teljesíti az út egyengetését; az ürességet mindenki átváltoztatja teljességre, és az elkopott megújulása együttesen pedig a dicsőséges eredmény.

Aki a Szellemi Iskolához közeledve elfogadta a tanulóságot, az ezáltal magától értetődően a nagy szent mű reménybeli munkatársává vált. Ezt a művet pedig teljes mértékben a tökéletlennek, az elhajoltnak, az üresnek és az elnyűttnek szánták; helyreállítani és segíteni azt. Ezért rendkívül fontos, hogy világosan lássák a „négy nagy lehetőséget”. Erre a négy lehetőségre, mint négy nemes igazságra történik utalás Buddha filozófiájában. A négy lehetőség, melyről Lao-ce beszél, a következő szavakba foglalható:

1. a tökéletesség útja,
2. az ösvény egyengetése,
3. az üresség megtöltése,
4. megújulás transzfiguráció által.

Ha meg akarják fejteni ezt a négy lehetőséget – melyek végső soron bizonyosságok -, szükséges lesz ebben a sorrendben közelíteni hozzájuk. Ez ugyanis a kibontakozásuk sorrendje.

A 22. szakasz kezdő verse első olvasásra talán úgy tűnhet, hogy azt csupán misztikus bátorításnak szánták: tarts ki és menj tovább, végül majd minden a helyére kerül. Ennél nem lenne lényeges, hogy mit mondtak és hogyan mondták, csupán egy kedves biztatásról lenne szó: ne aggódj, a görbe valóban végül kiegyenesedik.

Itt azonban többről van szó. E szavak természete, kifejezési sorrendje – s ennél fogva szerkezete – teljesen összhangban van egy isteni természettörvénnyel, mely a teremtés és a teremtmények megnyilvánulási módját szabályozza.

Ismeretes, ami isten teremtményét, az emberi lényt illetően érvényes:

az involúciónak nevezett előkészítő és alkalmassá tévő időszak után az embert az evolúció folyamata elé állították. Az általánosan elterjedt véleménnyel ellentétben az evolúció nem önműködő folyamat. Az embert nem fejlesztik. Az embernek saját erőfeszítésein keresztül kell önmegvalósítással felfejlődnie. Neki kell az isteni célt valóra váltania saját magában, saját maga által, kényszer nélkül, teljesen felismerő szeretettel.

Ezért az önmegvalósítás ösvényének a kezdetén felajánlják neki a tökéletessé válás útját, a belső Isten magasztalásának útját. Az egész terv tudomására jut. Ezt jelenti az állítás: ami tökéletlen, az tökéletes lesz. Mindenki, aki igazán törekszik rá, meglátja önmaga előtt a tökéletesedés útját.

A tervet, amely megnyilvánul, a gyakorlatban alkalmazni kell: ezt pedig az egyénnek önmaga által kell megvalósítania, szabad akarattal és odaadással, tehát mindent befogadó érdeklődéssel és mélységes szeretettel. A középen lévő szellemi lényeg mindenkinek megadja a lehetőséget a cél elérésére.

Ha azonban valaki nem képes rá, vagy ezt nem akarja, akkor az ellentermészet önmagát kijavító és büntető törvényei azon nyomban működésbe lépnek. Ha szükséges, végül a haláltermészet működésbe lép, hogy az illető lényt újra és újra elvezesse a benne lévő isteni szikrában rejlő fenséges értelemig.

A tökéletesség útja tehát a kezdetektől fogva jelen van az Önök lényének közepén. Magasztos értelme örök és változatlan marad. Az ember, aki a természetben testileg és maga körül tapasztalja az isteni tervtől való eltérés következményeit, annyira eltévedt, hogy „elfelejtett”, szerkezetileg úgy elfajult, hogy ha szembesül a teljesülés ösvényével, már nem is képes azt megérteni és legfeljebb csak egy „üres szónak” látja. Önök számára ekkor a legszükségesebb az, hogy újra meg újra megmutassák Önöknek a teljesülés ösvényét, s annak minden nézetét a helyes sorrendben megvilágítsák.

Amikor a természettől született és általa fogva tartott személyiség az ellentermészet csapásait kellőképpen megtapasztalta és az alacsonyrendű természete szerint megtört, akkor képes lesz arra, hogy meghallja az ősatomból jövő sürgető kiáltást. Ekkor söpörhető el a sötét felhő, mely a középen lévő Tao magasztos értelme és a lény megtört szíve között fekszik, a kereső ember pedig újra szemtől szembe látja a teljesüléshez vezető utat.

Spinoza Etikájának egyik tételében ez áll: akit a félelem motivál, s ekképp csupán a gonosztól való félelemből tesz jót, nem az értelem által cselekszik. Akit azonban megérintett az értelem, amely középen van, az sohasem tapasztal egyebet, mint örömöt és erős vágyakozást.

Képzeljék el, hogy az élet úgy összezúzta és megrémítette Önöket, hogy csupán a még nagyobb szenvedéstől való félelmükben menekültek a Rózsakereszt Iskolájába, és ennek az erős félelemnek a szorításában váltak tanulóvá. Ez esetben kizárt, amikor a gnosztikus filozófiát tanulmányozzák, hogy – akár egyetlen pillanatra is – halvány belátást nyerjenek a tökéletesség útjáról. Ekkor az is lehetséges, hogy a lényük közepén jelenlévő magasztos értelem még sohasem szólt Önökhöz. A szív rózsája ekkor még a bimbójában van bezárva. Az ilyen ember számára a gnosztikus filozófiának nincsen semmi értelme, jelentősége, és abszolút semmi ereje.

Egy olyan iskola, mint a miénk, nem illik a természetvallások keretébe. Ezért mondja Spinoza: akik arra törekszenek, hogy az embereket a félelem eszközével tartsák ellenőrzésük alatt – a félelem nála a bosszúálló igazságosságtól való félelmet jelenti -, s ekképp a gonosztól való menekvésre késztetik, nem törekszenek másra, minthogy másokat éppoly szerencsétlenné tegyék, mint önmagukat.

Figyeljenek tehát a következő szignatúrára: aki a haláltermészetben való vándorlásának a végére ért, aki valóban a sírverem alján kötött ki, s látja, hogy egész élete az aggodalom, a félelem, a rettegés, a viszály és az önérvényesítés miatt elnyomorodott, annak egyszer meg kell vizsgálnia önmagát, vajon még mindig hajszolva van-e, és a félelem, az aggodalom és a rettegés új tárgyait keresi-e, hogy újabb és újabb okokat találjon a legkülönfélébb viták folytatására.

Ha ez így van, akkor a kétségbeesés földjén való menetelés vége még nem jött el, az illető még nem érte el szenvedésének mélypontját.

Amikor azonban ez a lélektani pillanat valóban elérkezett, akkor a csend, a nyugalom állapota fejlődik ki. Ekkor saját szenvedésükön keresztül meghallják a rózsa hangját, a középen lévő értelem igéjét. Akkor nincsen többé szenvedés, csupán öröm és vágyakozás. Mert akit az értelem megérintett, az sohasem tapasztal mást örömön és mélységes vágyakozáson kívül.

Miért az öröm? Mert a tökéletesség útja teljes szépségében, ragyogón feltárul számára.

Miért a mélységes vágyakozás? Mert a leírhatatlan szenvedés, csapások és kínzás után lényének minden ízében megrendülve oly tisztán látja a megszabadító élet bölcsességének és teljességének ragyogását, a roppant távlatokat, hogy határtalanul vágyik mindezt el is érni: megindultságában szíve majd szét pattan.

Így hát öröm és vágyakozás által, megvalósult az igazi tanulóság alapja. Nincsen újabb kérdés, és már nem kétséges, hogy elfogadják-e az új életvitel következményeit vagy sem. Ekkor igen nagy hajlandósággal, majdnem fékezhetetlen energiával vetik bele magukat, hogy a négyszeres folyamat második nézetében erővel elkezdjék az ösvény egyengetését.

 

 

22-II.
A bölcs a világ példaképévé válik

 

Eddigi szemléletünk alapján megállapíthatta, hogy már valójában belépett-e az igazi tanulóságba, és felismerte-e a teljesüléshez vezető utat. Eközben világossá vált számára, hogy aki ezt a tanulóságot ismeri, annak egyáltalán nem fog nehézséget okozni az „ösvény egyengetése”. Mélységes érdeklődéssel, teljesen magától értetődően minden lehetőséget megragad, hogy a teljesülés felé vezető úton járjon, amelyet felismert.

Az „ösvény egyengetése” a Jánosi rózsakeresztesség gyakorlatán alapszik, amely megkezdhető, mihelyt a belső megvilágosodás valóssággá vált. Ezért nagyon figyelemre méltó és fontos, hogy a szövegünkben említett négy nagy lehetőség:

A tökéletlen tökéletessé válik,

a görbe kiegyenesedik,

az ürességből teljesség lesz,

ami megkopott, újra megújul majd,

mennyire egybevág az üdvösség üzenetével, melyet a nagy világtanítók mindenkor hirdettek.

Aki az isteni úttól eltért, annak először arra kell képessé válnia, hogy meglássa az igaz utat, az egyetlen ösvényt. Ez az első feltétel, amire teljesen természetesen a jánosi tanulóság következhet, sőt következnie is kell. Ez a szakasz egyedül az ösvény egyengetését foglalja magában: a tanuló megtesz minden előkészületet, amely a nagy hazatéréshez szükséges. Aki ezt a tanulóságot a gyakorlatban alkalmazza, az mindent kijavít, ami ezt a visszatérést még akadályozza. Ehhez egy rendkívül forradalmi, új életvitelre fog rátérni.

Csak ekkor válik az ember valóban a gnosztikus Szellemi Iskola tanulójává. A régiek nyelvén szólva: az ember csak ekkor születik meg Názáretben, ekkor válik nazarénussá, ami azt jelenti, hogy ekkor lett újra az Élet Fájának egyik ága. Ekkor elkülönült a haláltermészettől, kivált belőle.

Aki tehát a haláltermészetben való menetelésének a végéhez ért, és ezen a mélyponton az igazi élet távlatait és dicsőségét egy felvillanásként szabad megpillantania, az teljesen a korábban említett második lehetőséget alkalmazza: ez pedig az ösvény egyengetése és annak bejárása, vissza egészen a kiindulópontig. Csak ekkor fog az üresség teljességé válni.

A természetszülte személyiség üres: hiányzik belőle az élet pránája. Ezért kell az Élet-Anya eredeti életenergiájának, az eredeti asztrálsugárzásnak újra beáramolni a személyiségrendszerbe. Ebben a szakaszban a jelölt új lélekerővel töltődik fel; az ürest újra ennek az életenergiának kell kitöltenie.

Ekkor lehet alkalmazni a negyedik nagy lehetőséget: ami megkopott, újra megújul. A megújulás kezd a transzfiguráció által kibontakozni, és feltárul Lao-ce szavainak igazsága: „Ez” kevéssel elérhető. Sokkal csak eltévelyedünk tőle.

Lao-ce kifejezésmódja olyannyira tömör, hogy megint ügyelnünk kell, nehogy jelentéktelennek vegyük. Ezek a szavak minket abszolút rávezetnek az önmegvalósítás gnosztikus ösvényének rendkívül forradalmi jellegére.

Az igazi önmagunkat illetően valamivé válni azt jelenti, hogy a régi önmagunkat tekintve teljesen ki kell üresedni. Az embernek el kell hatolnia a nemléthez. A halál birodalmának éltetését teljesen fel kell adnia. A keresőnek bátorrá kell válnia, hogy lemenjen a kevesebbé válásba. A csekélységgel elnyerjük, a sokkal elveszítjük „Azt”.

Ekkor pedig az egó kevesebbé válása révén lehetővé válik, hogy a Másik növekedhessen. A szív rózsájának a hangja felcsendül, s megünnepelhető a találkozás „Vele”, a Tao-val. Ezért – mondja Lao-ce -, a bölcs magába foglalja az Egyetlent, s emiatt a világ példaképévé válik.

Most Lao-ce a továbbiakban még pontosabb részleteket közöl a kevesebbé válás a folyamatáról, hogy a Másik, az a Másik növekedhessen:

1. önmaga nem villog világosságként,
2. nem becsüli túl önmagát,
3. nem dicsekszik,
4. nem törekszik az első helyre,
5. és a viszálymentességben áll.

Aki a négy nagy lehetőséghez közeledik, az kétségtelenül teljesíteni is fogja ezt az ötszörös önforradalmat.

Figyelembe kell venni, hogy a nagyon öntudatos, természetszülte személyiség – melyre szövegünk is utal – a kulturáltság megszállottja. Jelenleg nagyon öntudatos emberek milliói népesítik be földünket. Ez az ösztönzés jellemzi a mostani népfaj nagy részét. Ezért közelednek nagyon gyorsan a végső idők napjai.

Amikor a természetszülte ember földi lehetőségeinek a határához ér, akkor az elfajulás mellett kifejlődik egy erős késztetés a műveltségre. A gyenge pszichéjű embernél, a természetéből eredendően fogyatékos embernél, a tömeg emberénél hamarosan lejtmenet veszi kezdetét. Az erősen öntudatos embernél viszont, aki elérte a határt, és a dolgok valódi állásáról nincs tudomása, komoly feszültség keletkezik. Tovább akar menni, még dicsőbb és még hatalmasabb akar lenni. Az ilyen embert a hatalomvágy hajtja. A feszültség azért keletkezik, mert a természet törvénye abszolút „megálljt” parancsol.

A hatalmas késztetéstől hajtva egyre többen térnek a magasabb iskolázásra, vagy legalábbis arra, amit általában azalatt értenek. Ez a jelenség világszerte megfigyelhető. Bizonyítéka annak, hogy egy időszak a végére ért, mert az öntudat elérte a határát.

Minden faj a tanulásra veti magát. Az iskolák, a különböző intézmények és egyetemek száma rohamosan növekszik. Az egész oktatási rendszer erre hangolódik. Ugyanabban az iramban a kétkezi munkások száma, akik a társadalom valódi fenntartói, folyamatosan csökken. Az úgynevezett „civilizált” világban mindenütt megfigyelhető a munkások számának csökkenése, s a nagy munkaerőhiány, melyet vendégmunkások alkalmazásával próbálnak megszüntetni.

Eközben pedig a diplomások száma az oktatásnak jóformán minden területén nagy mértékben növekszik.

Érthető, hogy ez válságokat fog előidézni, vagy már elő is idézett. Hatalmas feszültség jele ez, amely a dialektikus természet határmezsgyéjén megjelent. Mint természetszülte, öntudatos ember világosságot akar kisugározni. Ebben az állapotban túl magasra értékeli önmagát. Státuszukat, az elért műveltségüket babérkoszorúval veszik körül. A végsőkig hajszolják önmagukat, hogy a legnagyobbak legyenek. Minél magasabbra hágnak a siker létráján, annál boldogabbak.

Nem meglepő, hogy mindennek heves összeütközés és szélsőségesen eltúlzott önzés a következménye. A szívverés pontosságával tombol a természetszülte önérvényesítés feszültségterében minden fronton az önfenntartásért vívott küzdelem, s lehetséges, hogy ebben bizonyos fokig Önök is részt vesznek.

Ily módon az egyre növekvő munkaerőhiány okozta szükségből születik meg a robot, a mechanikus ember, minden velejáró következménnyel. Mielőtt minden természetszülte intellektualistából doktor és professzor lesz, addigra a feneketlen mélység tágra nyílik mindazok számára, akik mindent tudnak, az „egyetlen lényegeset” kivéve.

Önök talán nálunk is jobban tudják ezt, hiszen meglehet, hogy társadalmi helyzetük folytán elől a fronton állnak.

A világ és az emberiség számtalan hasonló fázison ment már keresztül. A Tao Te King 22. szakasza nem a mai idők valóságát tárja-e elénk?

Vizsgálják meg velünk együtt Lao-ce tanítványaihoz szóló üzenetét, mely az emberiség tudomására hozza az egyetlen lényegeset, feltárja előttük a négy nagy lehetőséget, s rávezeti őket az ötszörös önforradalom jelentőségére, mielőtt túl késő lesz, mielőtt egy további alkalommal az alapvető öngyilkosság ebben a korszakban is ténnyé válik. Önforradalom vagy önpusztítás: az emberiségnek döntenie kell.

Ezért a bölcs, a belátás birtokosa minden értelemben távol tartja magát a dialektika feszültségterében történő versengéstől és csatározástól. Határozottan elutasítja a bármi áron a csúcsra törekvésre irányuló hajlamot, és minden ellenlábastól elhatárolja magát. Ő a rózsa és a kereszt ösvényét követi, és egy egészen másfajta bölcsességhez fog áttörni. Ekkor megpillantja az igaz élet hajnalát, és felfedezi, hogy a határoszlopok eltűntek. S csodák csodája, pontosan így, a tudatos kevesebbé válás révén elnyeri a Másikat.

A jelölt a dialektikus természet közepette viszálymentességben áll, mely tiszta és biztos győzelemhez vezet. Ő az, aki ebben a siralomvölgyben, a haláltermészet világában egy nagy feladatot teljesít az emberiség szolgálatában, és ezért helyet kell kapnia a halhatatlanok Pantheonjában. Zárszavában erre utal a 22. szakasz, amikor így szól:

Hogyan is lehetnének üres szavak, amit a régiek mondtak, hogy: „A tökéletlen újra tökéletessé válik”? Ha valaki elérte a tökéletességet, akkor mindennek neki kell engedelmeskednie.

 

 

22-III.
A tökéletlen tökéletessé válik

 

Talán ismerik Jézusnak, az Úrnak e szavait (Lukács 9,24): „Mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti az ő életét énérettem, az megtartja azt”. Márk evangéliumában pedig ehhez még hozzáfűzik: „Aki pedig elveszíti az ő életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” (8,35)

Az előző fejezetben elhangzottak után könnyű felismerni, hogy ezek a Bibliából származó szavak kapcsolatban állnak a Tao Te King tartalmával. Ismét megmutatkozik tehát, hogy az örök igazságot minden időben megnyilvánították. Így semmiképpen sem lehetett üres szólam, amit a régiek, a Szellem magasztos szolgái hirdettek: a tökéletlen tökéletessé válik – ha valaki a helyes úton jár, és a megfelelő módszert alkalmazza. Az egónak alá kell hanyatlania, a léleknek pedig növekednie kell. Ekkor az élő lelken keresztül képes lesz megnyilvánulni az igazi ember. Ez az Egyetemes Tan, melyet minden időkben örök igazságként és örömhírként, tehát Evangéliumként közvetítettek.

Ezzel a bizonysággal – mert a Gnosztikus Szellemi Iskola tanulója számára nincs többé bizonytalanság – amely gondolatmenetünk alapját képezi – szeretnénk megvizsgálni a 22. szakasz záró szavait:

Amikor valaki elérte a tökéletességet, akkor mindennek engedelmeskednie kell neki.

Aki a négy nagy lehetőséget, melyről beszéltünk, az ötszörös önforradalommal megvalósította, vagy azzal foglalatoskodik, hogy a négy igazságot megszabadítsa az őket elfedő fátylaktól, az megtapasztalja, hogy mindennek meg kell hajolnia előtte. Ez azt jelenti, hogy ez az ember minden dialektikustól megszabadult.

Ez egy csodálatos esemény, s hasznos egy világos elképzelést nyerni róla. Egy eszköz hasznossága csak a használat során bizonyosodik be. Rendeltetését bizonyítja a helyes módon való használatban. Az emberi személyiség egy eszköz. Az a feladata, a megbízatása, hogy bizonyítsa önmagát. Ezt az eszközt a természetben folyamatosan, születéssel jelenítik meg, mivel helytelenül alkalmazzák, így a halál martaléka lesz.

Amikor azonban az élő lélek kezdi vezetni a személyiséget, a halál a múlté lesz, s a természetben való megszületés is legyőzetett. Az élő lélekállapot nélkül a személyiség mindig tökéletlen, és teljesen tökéletlen is marad.

Ez így nagyon is érthetően hangzik, miként lehetséges mégis, hogy az ember nem képes ennek a logikáját megérteni? Nos, ennek oka abban a tényben rejlik, hogy amikor a személyiség megszületik, egy természetes tudatállapottal van ellátva. A misztifikáció abból áll, hogy ezt a természetes tudatállapotot összetévesztik az élő lélek állapotával, és ezenkívül azt gondolják, hogy a megállapított hiányosságok lassacskán megszűnnek a természettudat megfelelő művelésével.

Sajnos a természetszülte ember mélységes fájdalommal teli és rendkívül hosszú tapasztalati út során fedezi fel, hogy a tökéletlent addig nem lehet tökéletessé tenni, amíg a tökéletesnek minden nézete egybe nincs gyűjtve, és képessé nem válik a korlátlan együttműködésre.

Az isteni teremtés nagy csodája, hogy a tökéletes ember minden nézete önmagában élő. Ez azt jelenti, hogy valójában háromszoros életről beszélhetünk: a személyiség életéről, a lélek életéről és a szellem életéről. Az igazi, isteni ember azonban csak akkor képes élni, ha ez a három nézet összeillesztődik, mindegyik az isteni tervnek megfelelően.

Ha Önök megértik ezt, s személyiségemberként hajlandóak erre a nagyszerű célra törekedni, akkor többé nem lesz üres szólam, amit a régiek mondtak: a tökéletlen tökéletes lesz. Ha a törekvő halandó valóban maga előtt látja a tökéletességhez vivő háromszoros utat, és levonja a konzekvenciákat, akkor mindennek és mindenkinek engedelmeskednie kell neki.

Mi ennek a magyarázata? — kérdezhetnénk. Lehetünk-e ebben abszolút biztosak?

Az egész világegyetemet természettörvények mozgatják. A természetben sok törvény és törvényszerű folyamat van, melyet magasabb törvények érvénytelenítenek vagy megváltoztatnak. A legmagasabb törvény azonban a Tao törvénye. Ez a legmagasabb teljesítendő törvény. Ez a törvény magával hozza – ha szükséges – mindannak a felszámolását, ami nincsen összhangban vele. Minden alantasnak és istentelennek, mindennek, ami csupán a személyiségemberből magyarázható, engedelmeskednie kell a fölötte állónak, amely Tao-ból ered.

Mindazok, akik a Tao-val összhangban élnek, akik a Tao-ra irányulva a hármat eggyé teszik, ezáltal nagy hatalommal lesznek felruházva: a legnagyobb hatalommal égen és földön. Nincs olyan erő, amely a gnosztikus mágusénál hatalmasabb lehetne. Ezért hatalmasként áll ő e világban.

Valószínűleg megértik, hogy akik e hatalmat birtokolják, sohasem fognak vele visszaélni azáltal, hogy a tökéletlen személyiséglény fortélyait követve alkalmaznák. Mihelyt a személyiségembernek hatalmában és módjában áll, ráerőlteti akaratát, döntéseit és véleményét másokra. A gnosztikus azonban nem harcol és nem küzd a vonakodás, a tehetetlenség és a tudatlanság ellen. Ha mégis harcba szállna, a tökéletesség fényében nézve mit sem használna neki. Amellett pedig saját lelkét is károsítaná. „Mi haszna abból az embernek, ha az egész világot elnyeri, lelkében pedig kárt vall?”

Mint az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanulói, Önök személyiséglények. Egy lélek birtokosai, legalábbis egy alakuló léleké. Birtokolják továbbá mikrokozmoszuk magerejét, az élő rózsát a lényük legközepén. Amíg e három a teljes összeilleszkedésben nem válik eggyé az isteni törvénnyel összhangban, addig Önök még tökéletlenek.

Soha és semmi sem akadályozhatja azonban Önöket abban, hogy a tökéletlent a Szellemi Iskolában mutatott úton a tökéletességhez juttassák. Emiatt kivétel nélkül mindennek engedelmeskednie kell Önöknek.

Ha ezen az ösvényen járnak, Önökre is érvényes lesz Jézusnak az a mondása, amely Márk evangéliumának 9. részében található: „Bizony mondom néktek, hogy vannak némelyek az itt állók között, akik nem kóstolnak addig halált, amíg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal.”

 

 

Aki keveset beszél, az önmaga és természetes.

Mi akadályozza meg, hogy a vihar egész délelőtt tomboljon, és a szakadó eső egész nap zuhogjon? A menny és a Föld tevékenységei. Ha a mennybolt és a Föld sem képesek hosszú ideig kitartani, mennyivel kevésbé akkor az ember!

Ezért az az ember, aki Tao-hoz igazítja egész életvitelét, egyenlő lesz Tao-val. Aki összhangba kerül az erénnyel, maga is erénnyé válik. Aki azonban gonosz tettekhez igazodik, gonosz tetteket is fog végrehajtani.

Aki Tao-val egyenlő, az megkapja Tao-t. Aki az erénnyel egyenlő, az megkapja az erényt. Aki a rossz tettekkel egyenlő, az rossz tetteket kap vissza.

Ha a hitünk nem elegendő, az azt jelenti, hogy nincs hitünk.

Tao Te King 23. szakasz

 

23-I.
Aki keveset beszél, az önmaga

 

Aki keveset beszél, az önmaga és természetes. Ezek a szavak vélhetően nem idegenek az Önök számára. Ismerik a megújító konferenciák csend-időszakait, és gyakran szóba is hozzuk az elcsendesedés nagy jelentőségét. Azt is tudják azonban, hogy Lao-ce tömör nyelvezete mindig sokkal többet rejt magában. Egyetlen szava néha elénk tárja az egész gnosztikus filozófiát.

Ezért tehát nem elégedhetünk meg azzal, hogy a 23. szakasz első sorának csupán felületes szemlélői legyünk. Megpróbáljuk kikutatni a mélységeit. Ha Lao-ce szándékát meg akarjuk érteni, akkor föl kell tárnunk a beszéd és a hangok misztériumát.

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a beszéd szoros összefüggésben áll egyrészt a légzéssel, másrészt a gondolkodási képességgel. Légzés nélkül ugyanis nem tudunk beszélni, megfelelően működő értelem nélkül pedig a hangok nem állnak össze beszéddé. A gége, az a szerv, amellyel artikulált hangokat keltünk, a légzéshez és a gondolkodáshoz mérten csak alárendelt jelentőségű.

Amikor egyesek azt állítják, hogy az ember az állatoktól eltérően csupán azért képes a beszédre, mert függőleges gégével rendelkezik, az csak részigazság. Az anyagtest minden egyes szervére szükség van ugyanis ahhoz, hogy az anyagvilágban ki tudjuk fejezni magunkat.

Mind az állati, mind az emberi szívben és fejben néhány parányi szerv található, amelyek közvetítésével az illető organizmus kapcsolatot tart az asztrális területekkel. Sok állatfajnál és embertípusnál nem is annyira a szív, hanem inkább a napfonat az, amely nagyobb szerephez jut ebben a folyamatban. Ez az alapvető kapcsolat az élő, anyagi lény és az asztrálszféra között határozza meg az illető teremtmény egész természetét.

Az asztrális életszféra nem egyforma, számtalan létezik, s a minőségét tekintve sok egymástól erősen különböző asztrális terület van. Mindegyikben lehetőségek és állapotok egész sora nyilvánul meg. Könnyű tehát megérteni, hogy minden egyes ember egyéni asztráltípussal, egy személyes asztrális kulccsal rendelkezik. Ez a kulcs lényének minden nézetében kifejezésre jut, s nem csak benne, hanem körülötte is jelen van. Ez a lélegzet természetének az alapja.

Ezen pedig azt értjük, hogy bár mindannyian ugyanabban a légtérben, ugyanabban a légkörben élünk, mégis mindünknek megvan a maga egyéni légzési tere. Ezt a személyes lélegzőteret a saját asztrális állapotunk képezi. Szívünk és fejünk működését minden egyes lélegzetvétellel pillanatnyi asztrál-állapotunk határozza meg. Ily módon az élet több értelemben is a lélegzetből keletkezik. Nemcsak a gondolati tevékenység, hanem a vágyakozás is a légzésből magyarázható.

Van egy belső asztrális alap, amely a csakrarendszerből ered, valamint egy külső asztrális hatás, amely a belső asztrális alappal a légzésen keresztül áll kapcsolatban. Amikor az agyban megszületik egy gondolat, vagy a szívben felébred egy vágy, vetületet képez a minket körülvevő asztrális anyagban, amely minden oldalról körülölel bennünket, akár a halat a víz. Ezek az asztrális vetületek pedig visszatükröződnek, melynek következtében alapvető asztrális természetünket, légzési terünket és légzésünket – miként gondolati és vágyéletünket is – egy bizonyos keret határolja.

Képzeljék el, hogy olyan gondolatok és érzések támadnak Önökben, amelyek valójában egyáltalán nem felelnek meg alapvető asztrális típusuknak, és teljesen idegenek Önöknek. Ezeket minden esetben a légzési terüket érő behatások okozzák, mivel az étertest csakráin át vezető másik irány túlságosan is el van torlaszolva a vér, az idegközeg és a belső elválasztású rendszer által. Hogyan jutnak ezek a befolyások a későbbi következményükkel együtt az Önök légzési terébe? Ez a beszéd útján történik. Amikor valaki beszél, ezt kilégzés közben teszi; levegővétel közben ugyanis ez lehetetlen. Ezt erőlködve is csak legfeljebb néhány pillanatig tudnánk fenntartani, hangunk pedig rendkívül természetellenes lenne.

Lélegzetvételkor az asztrális anyag bekerül a légzési terükben a fejbe, és valamilyen gondolattevékenységet vált ki. Ha ezután kilélegeznek, akkor Önök képesek megszólalni. A beszéd által életre keltik a képet, működésbe hozzák az erőt, a rezgést, amely a belélegzett anyag útján került Önökhöz. Ezeket az asztrális értékeket élő valósággá alakítják. Önök ekkor tehát nagyon aktívak és mágikusan hatnak, így válik a beszéd alkotó cselekedetté a kilélegzett levegő által. A kilélegzett levegő, a prána, különböző rezgésáramokba osztásával – melyek összhangban állnak a mögöttük lévő gondolatképpel, és ily módon a megfinomított prána gégén keresztül történő kivezetésével – hallhatóvá válik a mentális, az asztrális. Ezek hangokká alakulnak. A magán- és mássalhangzók szavakat alkotnak mágikus szavak és hangképek formájában.

Ezeknek a hangképeknek az őseredete az asztrálisban található. Az őseredetet a beszéd mágiája hívja fel, kelti életre, szabadítja meg és hozza működésbe. Ennek a tevékenységnek, ennek a mágiának természetszerűleg megvan a kihatása és a közvetlen következménye. Ezek lehetnek segítő és megszabadító következmények, de nagyon betokosító és szerfölött veszélyes típusúak is lehetnek mind a kibocsátóra, mind a befogadóra nézve.

Ezért mondja Lao-ce a tanítványaihoz, hogy aki keveset beszél, az önmaga és természetes. Ahogyan már megbeszéltük, minden természetszülte lénynek megvan a maga alapvető asztrális típusa. Elsőként arra kell ügyelnie, hogy ez a minőségi állapot ne váljon rosszabbá és ne kristályosodjon meg. A tartalmatlan fecsegésre való hajlam nemcsak a teremtő energiák pazarlásához vezet, hanem súlyos károsodáshoz is, az illető személyben és másokban egyaránt.

Aki keveset beszél, merthogy mindezeknek a tudatában van, az tudja, hogy mit cselekszik, tisztában van a felelősségével. Ő tehát önmaga és teljesen természetes marad. Ekkor a megszabadító önmegvalósítás alapjai is készen állnak.

Óvakodjanak tehát a tartalmatlan fecsegőktől, kerüljék a bőbeszédűeket és a pletykálkodókat. Az úgynevezett magasabb rendű teremtő erő sokkal ártalmasabb, mint az alacsony rendű teremtő erő. Óvakodjanak azoktól, akik egészen közel jönnek, s szinte áthajolnak Önökön, és a kilélegzett levegőjükkel megérintik és szóáradatukkal elöntik Önöket. Óvakodjanak azoktól az emberektől, akik gondjaikat mesélgetik, gondolataikat kíméletlenül mások tudomására hozzák, kiöntik kritikával teli szóáradatukat, és ezáltal megfertőzik Önöket a saját asztrális állapotukkal.

Képzeljék most el, hogy a Gnózistól eredő szavak révén Önökben olyan gondolatok és érzések ébrednek, amelyek az Önök alapvető asztrális típusának a legkevésbé sem felelnek meg. Itt a Rózsakereszt templomaiban elhangzó Igére gondolunk, ami által olyan erők jutnak a légzési terükbe, amelyek teljesen eltérnek megszokott létállapotuktól. Ekkor nem tehetnek mást, mint hogy belélegzik ezeket az Önök számára idegen erőket, mivel megnyitották magukat nekik, hallván a Gnózis bizonyságtételét.

Sok esetben ez kezdetben vihart okoz úgy a fejben, mint a szívben is. A Gnózis az Önök benső természetét ugyanis nem harmonikusan, hanem diszharmonikusan közelíti meg. Nagyon idegen gondolatok és érzelmek ejtik zavarba Önöket, mert alapvető természetüket ekkor támadás éri, s ezért védekezően reagálnak.

A döntő kérdés most az, hogy melyik szóra hallgatnak. Az ellenállás, tiltakozás és értetlenség szól-e Önökből, vagy az önátadás. Az első esetben a szélvész és vízáradat erősödik, míg az utóbbinál a vihar hamar elcsitul.

 

 

23-II.
Aki egyenlő Tao-val, az megkapja Tao-t

 

A 23. fejezetben eddig mondottak világosan megmutatták, hogy az ember, mivel megkapta a beszéd képességét, nagy nehézségekbe és feszültségekbe kerül, amikor ezt a képességét használatba veszi. A természetszülte faj jelenlegi állapotában a konfliktushelyzetek elkerülhetetlenek – akár az elfajulás, akár a megszabadulás értelmében – lévén a beszéd teremtő képesség, egy teremtő szerv. E teremtő képesség felhívásával az Önök életrendszerében keringő asztrál erők működésbe jönnek, és bejutnak a légzőrendszerükbe – ennek minden megbeszélt következményével.

Mindazok, akik ezzel a hatalmas problémával szembesülnek, azokat a földtérséget jelenleg átható interkozmikus sugárzások arra ösztönzik, hogy megtalálják a megoldást. Az ember magasabb rendű teremtő szervét meg kell szabadítani, és a helyes módon kell alkalmazni, ha nem akarnak a szörnyű degenerációba elsüllyedni az alantas szenvedélyek által. Az emberiség hosszú fejlődése folyamán mindig is voltak és lesznek olyan időszakok, amikor e magas követelményt újra meg újra felállítják. Lao-ce szavai ezért olyan aktuálisak. Mindenki kötelessége, hogy erre a problémára megoldást találjon.

Ennek a megoldásnak azzal kell kezdődnie, hogy keveset beszélnek, miáltal természetessé és igazán önmagukká válnak, óvakodnak mások beszéd-delíriumától, és nem nyitják meg magukat az értelmetlen és negatív beszédnek, amely nagyon nemkívánatos asztrális befolyásokhoz vezetne a szervezetükben.

Most esetleg megjegyezhetik: „Ha nem is szólalok meg, a fejemben és szívemben akkor is a legkülönfélébb gondolatok és érzések működnek megállás nélkül. Ugye kétségtelenül az is ugyanolyan veszélyes, ha a gondolatok, érzések és vágyak egy meghatározott szint alá süllyednek?”

Ez valóban így van. Ha azonban a gondolatokat és érzéseket szavakba öntik, akkor megjelenítik és sokszorosan hatékonnyá teszik azokat, mert ami már létrejött, az sokkal erősebben hat, mint ami még nem nyilvánult meg.

Hagyjuk el ezt az olyan negatív aspektust, mert ezt a tájékoztatást segítségül szánjuk Önöknek, hogy megtalálják a megoldást. Képzeljük el megint, hogy a Gnózis igéjén keresztül, melyet átnyújtanak Önöknek, s amelynek a légzés révén megnyitották magukat, az egész természetes életrendszerük meg lesz támadva. Ekkor egy asztrális fényerővel támadják meg Önöket, amely nem – vagy még nem – az Önöké. Ez természetszerűleg feszültséget kelt Önökben, mert a természetes asztrális állapotuk mindenképpen védekezik: árvíz és viharos szelek támadnak, hacsak nem válnak önmagukká és természetessé.

A szókép, melyet Lao-ce használ, figyelmüket a már ismeretes nem-cselekvés-re, a wu-wei eszméjére irányítja. Ha megbizonyosodtak a Gnózis érintéséről, akkor feszültségeiket ne beszéljék ki! Ne próbálják megmagyarázni maguknak mindezeket a belső viharokat, hanem hozzák önmagukat a nem-cselekvés állapotába. Szüntessenek meg minden ellenállást, és teljesen adják át magukat a Gnózisnak.

Ha így cselekszenek, akkor a viharok teljesen elcsitulnak. A nem-cselekvésbe, a belső csendbe, az önátadásba és a hallgatásba való belépéssel kapcsolatba kerülnek azzal, amit Lao-ce „erénynek” nevez. Ekkor azon az ösvényen állnak, amely Tao-hoz vezet. „Aki Tao-val egyenlő, az megkapja Tao-t. Aki az erénnyel egyenlő, az megkapja az erényt.”

Aki nem így cselekszik, az a rossz tetthez kapcsolódik, és a rossz tettet valósítja meg. Amikor Lao-ce a „rossz tett” szót használja, akkor ne gondoljanak szörnyű vétségekre, hanem ismerjék fel, hogy minden tett és minden olyan életvitel, ami Önöket a Gnózistól eltereli és természetszülte állapotukban fogva tartja: mindig teljesen rossz.

Világítsuk meg ezt a gondolatot mélyebben, hogy a helyes módon érthessék. Az ifjú Gnózis majdnem minden tanulója a számos dicséretre méltó dolog mellett teljesen fenntartja a mindennapi természetszülte élet alapját. Más szavakkal: megtartották a saját alapvető asztrális jellegüket. Náluk a jó és rossz, a pozitív és negatív köznapi képe a szokásos káoszt mutatja.

Ebben a létállapotban szólítja meg őket a Gnózis, és a vázolt módon hatol be a szívükbe és a fejükbe. A belső küzdelmek, akár enyhébbek, akár erősebbek, ekkor elkerülhetetlenek. A lényükbe belépő gnosztikus világosságerő ellentétes az alapvető asztrális természetükkel, azt mintegy kardként szúrja keresztül. Ami behatol az nem a wu-wei állapotával, a nem cselekvéssel, nem az ember tanulóként megélt „természetes” létével, nem a felkészültség állapotával találkozik.

Egymással találkozva aztán megbeszélik az elhangzottakat, az érintést, melyet a templomban tapasztaltak. Ezen a ponton óriási zavar támadhat. Mert miről is beszélgetnek? Az új Igéről, amely Önökben él? Nem, hiszen ez még nem született meg. Hogy miért nem? Mert fönntartják természetben születettségükkel hozott alapvető asztrális állapotukat. A lélek, az új lélek szól-e Önökből? Erről szó sem lehet. Az Önökben lévő új lélekerő még mindig az étertesthez, az éteri máshoz van kötve, s nem tud a főszentélybe lépni, mert azt változatlanul a régi asztrális állapot uralja.

A beszélgetés folyamán megmutatkoznak a félreértések. Nincs meg az összhang, mely a wu-wei-en alapuló megértésből származna. Helyette számtalan, néha egymásnak teljesen ellentmondó vélemény lát napvilágot. A félreértés a gonosz tett, szócsata az igazságért. Ám miféle „igazság” ez? A vitázók saját, alapvető asztrális természetén alapuló „igazság”, mely gyakran beteges konoksággal és önfejűséggel jár együtt, ami megint csak gonosz tett!

Ha csupán erről lenne szó, akkor ebből a gonosz tettből a termékenység hiánya keletkezne. Valójában azonban az egész vita egy teremtő orgiává fajul, rettentő tisztátalansággá, mert a résztvevők fecsegése a legkülönfélébb dialektikus asztrális erőket jeleníti meg. Mindenféle zavaros asztrális hatások kerülnek a légzési terükbe. A jelenlévők egymást támadják. Tehát egy főbenjáró erkölcsi vétséget követnek el. Minden, amit a Gnózis át akart nekik adni, azonnal visszahúzódott, már a beszélgetés legelején. Ezzel tehát nemcsak hatástalanná vált a világosságérintés, hanem intenzív erkölcsi romlás okává is. Ezért nagyon hassa át tudatukat, hogy „Aki egyenlő a rossz tettekkel, az rossz tetteket kap vissza. ”

Meg kell érteniük, hogy az erkölcsi romlásnak különböző formái és nézetei vannak. Amiről beszéltünk, az a legsúlyosabb. Minden veszekedés egy gonosz tett és sértés is, az összes jelenlévő vonatkozásában. Kérjük, tudatosítsák azt is, hogy az effajta gonosz tett következményei nem csak a közvetlenül érintettekre vonatkoznak. Az ilyen viták és sok más viszály asztrális szinten jelentkező következményei az emberiség életterületét is megfertőzik. Kimondhatatlan gaztett ez. Nem elképesztő-e, hogy az egész emberiségért fáradozó gnosztikus szellemi iskola ilyesminek az okozója is lehet?

Hogyan lehetséges ez? A hit és a bizalom hiánya, s minden ehhez kapcsolódó következmények miatt. Ez rögzíti az alapvető asztrális állapotot. Ha valakinek nincs elegendő hite – mondja Lao-ce – annak semmi hite sincsen.

 

 

23-III.
Akinek nincs elegendő hite, annak semmi hite sincsen

 

Az előző fejezetekben hosszasan taglaltuk, hogy mindenki a saját asztrális állapotától függ, és ez uralkodik rajta. Ha a természetben születettségből eredő, alapvető asztrális állapotot nem lehet radikálisan megváltoztatni, ha az ember asztrális fogságának nem lehet véget vetni, akkor nem reménykedhetünk megszabadító tanulóságban.

A feladat ez: Tao-val egyenlővé válni; egyenlővé válni az erénnyel. A módszer, az erő pedig, amellyel ez az egyenlővé válás elérhető, a hit ereje. A Gnózis igazságába és valóságába vetett megrendíthetetlen hittel és egyidejűleg a magasabb valóság megélésére irányuló erős vágyakozással az ember bármilyen akadályon át tud törni, ami közötte és célja között áll. A hit mindent legyőz. Ezért kell a hit csodás képességének teljesen kifejlődnie, ha eredményt akarunk elérni. Lao-ce kijelentése annyira egyértelmű, hogy semmi kétséget nem hagy maga után: Ha a hitünk nem elegendő, az azt jelenti, hogy nincs hitünk.

Érdemes feltenni a kérdést, hogy merre található a hit képessége, és a test melyik részében központosul? Kapcsolatban áll-e valamelyik szervvel? Netán maga is egy szerv?

Ha utánajárnak, akkor felfedezik, hogy a hit nem csupán egy érzelmi állapot, hanem az elme, és különösen az akarat dolga is. A hit a szívből és a fejből kiindulva az egész lényt megragadja. Átárad rajta és átizzítja azt. Helyesen megállapítható, hogy akik a hitképesség felébredését érzik magukban, a vele összhangban lévő fizikai állapoton kívül, mindenekelőtt lelki megindultságba is kerülnek. A fizikai hitállapot bizonyítja, hogy a vért, az idegközeget és a belső elválasztású rendszert a hitrezgés megérintette. Ha nem ez a helyzet, akkor még nem beszélhetünk mindent beteljesítő hitről.

Továbbá megmutatkozik, hogy eme nagyon hatalmas hatás mögött az éteri másnak, és mögötte az asztráltestnek kell állnia. Az asztráltest hét csakrája ekkor megnyílt a Gnózis világossága számára, ennek minden következményével.

Rendkívül fontos továbbá megállapítani a pozitív hit és annak az ereje, valamint a negatív hit közötti hatalmas különbséget. A megbeszéltek által könnyen felismerhető a különbség.

A pozitív hit és a vele kapcsolatos erő két asztrális tényezőn keresztül fejlődik ki. Először a csakra-lélegzés asztrális tényezőjéből és másodszor a közönséges légzés asztrális tényezőjén keresztül. Az első ezt az utat teszi meg: csakrák – étertest – anyagtest. A második pedig: személyes légzési tér – főszentély – lélegzet – beszéd. Amikor ez a két asztrális hatás és folyamat találkozik és egységgé válik, oly módon, hogy ami belül van, az teljesen megfelel annak, ami kívül van, akkor beszélhetünk pozitív hitállapotról. Teljesen világos, hogy ez a pozitív hitállapot csakis az ösvényen való járással és teljes önátadással jöhet létre.

Állítsuk most szembe mindezt a negatív hittel. Karmikus okokból, örökletes hatások miatt, vagy nagyon sok fájdalom átélése után, egyfajta vallásos irányultság kelti fel az ember érdeklődését. Ha érdeklődésével az illető pozitív eredményt akar elérni, akkor irányulását megszabadító életvitellel kell ötvöznie. Ha ez az életvitel nem jön létre, akkor az asztráltest hét csakrája nem tud megfordulni, és az asztrális befolyás csak a közvetlen légzési téren, az agyon és a beszéden keresztül tud hatást gyakorolni rá. Miközben a személyiségrendszerének egy részét új hatás éri, azalatt azonban a másik, a nagyobbik rész teljesen érintetlen marad.

Ez természetszerűleg a legkülönfélébb nemkívánatos állapotokat eredményezi. Az asztrálhatás erőltetésének egyoldalú módszerét alkalmazva a hitmegújulás prédikátorai hatalmas tömegeket képesek részleges, s ezáltal negatív vallásos extázisba hajtani. Ez azonban csupán szalmaláng, mely hamar ellobban, gyakran kellemetlen nyomokat hagyva maga után.

Ha most képesek megkülönböztetni a pozitív hitet a negatívtól, akkor tegyék fel a kérdést, hogy mire képes a hit.

Vegyünk példának valakit, aki őszintén vágyakozni kezd a Gnózisban lévő élő üdvösségre. Ennek a szívben megszületett vágyakozásnak a hatása megmutatkozik a fejben. Ezután a vágyakozás mellett a belátás és az akarás is létrejön.

Az illető megérti, hogy új életállapotra, új életvitelre van szüksége, ha a vágyakozását be akarja teljesíteni és birtokhoz vezetni. Ez az életvitel az „erényhez” közeledik, és a gonosz tettől távol marad.

Ha az ember ezen az úton halad, akkor figyelemreméltó átalakulás megy benne végbe: a transzfiguráció előkészítése. A csakrák természetszülte jellegükkel ellentétes irányban kezdenek forogni. Lélekerő halmozódik fel az étertestben, a négy szent eledel pedig megérinti az anyagi rendszert.

Ezután az előkészítő folyamat után a jelölt életében eljön a pillanat, amikor a hitre való felkészülés után megszületik a valódi, mindent legyőző hit. Ez az egész lényben hatalmas sugárzásként jelentkezik. A jelöltet az igazi hiterő tölti el. A Biblia erről az erőről mondja, hogy „ha akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, hegyeket tudnátok elmozdítani.” Továbbá azt, hogy „a hit a remélt dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.”

Mindez egy új asztrális erőre, a Gnózis világosságerejére vonatkozik, melyet a felkészült, tapasztalt lény képes mágikusan alkalmazni az emberiség üdvösségéért. Ezt a mágikus erőt pedig a magasabb teremtőszerv veszi használatba. Az élő Ige elhangzik, csakúgy, mint amikor Jézus, az Úr a Máté-evangélium 8. fejezetében így szólt: „Akarom, tisztulj meg!”

Most képesek megtudni és megtapasztalni, hogy mire képes a hit, ahogyan ezt Lao-ce értette.

 

 

Aki lábujjhegyen áll, az nem képes a testét egyenesen tartani. Aki túl nagy lépésekkel jár, nem tud sokáig menni.

Aki maga szeretne lenni a fény, az nem megvilágosult. Aki az igaz ember szeretne lenni, nem tűnik ki a többiek közül. Aki művére büszke, az érdemtelen. Aki magát felmagasztalja, az nincs fölényben.

Az ilyen viselkedés, Tao-val összehasonlítva, olyan mint a moslék vagy más visszataszító dolog melyektől mindig undorodnak.

Ezért, akik Tao-ban élnek, nem foglalkoznak ilyesmivel.

Tao Te King 24. szakasz

 

24-I.
Önzés

 

A Tao Te King 24. szakaszának tartalma és jelentése nagyon is világos. Lao-ce a mindennapi, természetszülte ember viselkedését vázolja tel röviden, s ezt oly meglepő módon teszi, olyannyira aktuális és modern, hogy elcsodálkozunk. Hirtelen nem is tudjuk, vajon mi meglepőbb: a tény, hogy Lao-ce több ezer évvel ezelőtt ilyen pontos képet tudott adni a 21. század modern emberéről, vagy az, hogy az évezredek során a természetszülte ember nyilvánvalóan semmit sem változott.

A csodálkozás azonban hamar eltűnik, ha felismerjük, a természetszülte ember lelkileg nem változhat. A kicsi és a nagy külső körülmények megváltozhatnak, de a természet szülöttei változatlanok természeti jellegükben, amely az önzés. Az önzés, a dialektikus természet ős-hajtóereje, melynek számtalan változata ismeretes. Senki sem képes megszabadulni tőle, hacsak teljesen fel nem áldozza önmagát.

Az önzés legmélyebb és leginkább megkristályosodott formája azé a kőkemény, egoista emberé, aki a bölcsőtől a sírig szinte kizárólag önmagát és saját érdekeit látja. Az ilyen semmiféle érzelmi kapcsolatot nem tart fönn; családi kapcsolatok, anyához, házastárshoz, gyermekhez való kötődés – nem érintik őt. Az önzésnek ez a formája, mely mindent és mindenkit kirekeszt, még az állati szintnél is lejjebb van, hiszen a szeretet kötelékei még ott is kialakultak anyaállat és kicsinyei között – noha csak időlegesen -, s az anyaállat még önfeláldozásra is képes, csakhogy utódait megvédelmezze.

Ezért ismerjük fel korunkban az önzésnek ezt a lelkileg elfajult formáját is, mégpedig csak az úgynevezett mentálisan zavarodottaknál, akik az állati szint alatti ösztöneiknek és vágyaiknak mindenkit és mindent feláldoznak.

Ennek az önzési formának a megemlítésekor utalunk arra, hogy korunkban minden országban és minden népnél rohamosan növekszik ez a fajta önzés. Ez azt bizonyítja, hogy az emberiség egyre gyorsabb ütemben süllyed a még emberinek nevezhető szint alá. Ez a közeledő vég világos jele.

Az önzésnek van egy magasabb formája, amely magában foglalja a családot is, noha az én továbbra is központi tényező marad. Ebben a közösségben talán rövidebb vagy hosszabb időre a vérkötelékek szava a döntő. Ez a megnyilvánulás teljesen érthető, mivel a családtagokról való gondoskodás és a velük való törődés természetes értelemben önérvényesítő és önmegerősítő. A lény természet adta jelleme ezáltal messzebbre kiterjed. Az önzésnek ebben a formájában jutnak kifejezésre az apaság és anyaság nagyra értékelt erényei.

A családi önzés a kulturális finomítás legkülönfélébb formáin ment keresztül, s számtalan törvénnyel szabályozzák és támogatják. Az a tény, hogy mindez mégis csupán az önzésnek egy formája, nyilvánvaló azokból az örömökből, fáradozásból, dicséretekből és büszkeségből, melyet az emberek akkor mutatnak, amikor családtagjaik az életben sikeresek, még akkor is, ha a siker nem nyugszik mindig helyes erkölcsi alapokon.

Az ilyen emberek életében még világosabban beszél az önérvényesítés, amikor két családnak ugyan az a célja és mindketten ugyanazt akarják. Lehetséges ugyan, hogy a két család külön-külön jó és békés, mégis heves viszály támad közöttük. A marakodás ugyanazokból az asztrális állapotokból ered, s ugyanazok az asztrális erők táplálják, melyek egykor az ősembert is a cselekvéseire ösztönözték. Az összeütközés formái meglehet, különbözőek, ám a lényeg és a következmények ugyanazok maradnak: küzdelem és vereség.

Ezenkívül az Önzés kiterjedhet a csoport-önzésre, a népi-önzésre és a faji-önzésre is. Ennek kialakulását és a következményeit nagyon jól ismerjük. Ha valaki egy nép vagy népcsoport önzéspszichózisában áll, akkor az nem zárja ki az önzés imént ecsetelt egyéb formáit. Ellenkezőleg, azok éppen ezáltal erősödnek, mivel könnyen előfordulhat, hogy az egyén érdekeit a csoport érdekei fenyegetik. Az önzés erői ekkor az egyénben sokkal nagyobb nyomás alá kerülnek. A következmény világosan megmutatkozik: viszály keletkezik!

Ha azonban helyesen akarjuk érteni, amit Lao-ce mond, akkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy amikor az önzés emelkedő szintet mutat, akkor azt mindig erkölcsi fejlődés kíséri. Számtalan példa található a világirodalomban olyanokról, akik egyéni érdekeiket teljesen feláldozták családjuk, csoportjuk, hazájuk, népük vagy kisebb mértékben fajuk érdekeikért.

Ezeket a hőstörténeteket azonban fenntartással kell kezeim, mert az áldozatkészség mindig erősen kapcsolatban áll az önzés valamelyik formájával. A tény azonban az, hogy az önzés fejlődésének formái kéz a kézben járnak az erkölcsi fejlődéssel, vallásos és humanista indíttatásból, a törvény védelme alatt.

Az emberiség most önzéskultúrájának legmagasabb foka felé közelít, melyet az erkölcsiség legkülönbözőbb formáival álcáz. Miután a legfelső fokot is elérte, természetszerűleg – a létra működési elvének megfelelően – az alsóbb fokok megtartása mellett kénytelen belátni, hogy nincs még magasabb. Ez lesz majd az egész árja korszak végének a jele, miként napjainkban e korszak kisebb fázisának végéhez értünk. A létra legfelső foka az egész emberi nem egybeolvasztásának, egyesítésének foka lesz. Először az egyén kerül sorra, ezt követi a család, majd a törzs vagy nemzet, végül pedig az emberiség egésze. Minden periódusban, minden korszakban meg kell tenni ezt az utat egészen a végéig. A végső fázisban eltöröltetik a népek, nemzetközösségek és fajok között fennálló mindennemű különbség.

Ennek a közelgő nagy forradalmi fordulatnak a jelei teljesen nyilvánvalókká lettek. A komplett egyesülés kihirdetése egyre hangosabb. Mindenütt az egyházi, vallási ellentétek megszüntetésén fáradoznak. A politikai hatalmi blokkok már abszolút átalakultak, és világosan kitűnik az emberiség két nagy érdekközössége, a keleti és a nyugati csoport. Mindkét csoport tudja, hogy ha továbbra is fenntartják saját önző álláspontjukat, akkor az egész emberi nem megsemmisül.

Az önzés fő princípiuma az önvédelem, ezért mindenki számára világossá válik az, hogy örökre elmúltak azok az idők, amikor az áldozatok és sebesültek frontvonala mögött biztos főhadiszállást lehetett biztosítani a háború irányítóinak, a háttérben pedig még jobban védett területet a kormány és a vezető gazdasági csoportok számára. A felek most egyezségre kényszerülnek, mivel az álnok megsemmisítő támadás lehetősége megszűnt, és a technikai felszereltség teljesen kivédi a másik fél meglepetésszerű megsemmisítésének lehetőségét.

Előfordulhat azonban, sőt valószínű, hogy mire az emberek felismerik ezt a teljes egészében elkerülhetetlen kényszert, addig jó néhány összeütközésre kerül még sor, de a végső fázis kultúrájának kibontakozását már nem lehet feltartóztatni.

A tekintélyek nagy csoportja mélyen meg van győződve arról, hogy a dolgok menetének új irányt kell szabniuk. A két tábor vezető csoportjai között állandó kapcsolat áll fenn, politikai és vallási tekintetben egyaránt, ezt azonban a világsajtó nem hozza nyilvánosságra.

A kérdés nem az: „megtegyük-e”, hanem ez: „hogyan vezessük a népet és a tömeget meggyőzően, hogy elfogadják a nagy elfordulást mindazoktól az értékektől, melyek eddig érinthetetlenek voltak?”

Cselekedni kell, ez érthető, mert az emberiség falhoz lett állítva. Eleinte úgy képzelték, hogy az atombomba-robbanás hatásai az ellenségre korlátozódnak, ma azonban már tisztában vannak a kockázat valódi mértékével, s ennek okán hamarosan az egész kórusnak ezt kell zengenie: „minden ember a testvérünk”. Számtalan egyház és vallásos mozgalom szintén a kényszerű egységet keresi.

Miért történik mindez? Az önzéskultúra, a létért folytatott küzdelem, a haláltól és pusztulástól való félelem efelé a végső lépés felé sodorja az emberiséget. Dialektikusan kikényszerített egység vagy kölcsönös rombolás. E két szélsőség között kell az emberiségnek választania.

A szükségtől és halálfélelemtől vezérelve az emberiség az előbbit választotta, vagy ezzel foglalkozik. Ezzel elértük az emberi önzéskultúra határait. De ne feledjék, az önzés összes többi nézete – kiírthatatlansága miatt – továbbra is megmarad.

Emiatt a népek, fajok nagy egysége csak erőszakkal lesz fenntartható, alkalmazott erőszakkal az összes tekintély vezetésével és közreműködésével. A befejező szakasz világkormánya fasiszta kormány lesz, amely minden embert arra kényszerít, hogy „testvérekké” váljanak. Az önfenntartás törvényének legvégső bekezdése ez.

Eközben mindenki azért dolgozik majd, hogy a lehető legtöbb prédát zsákmányolja és szerezze meg magának. Nagy lépésekkel próbálják céljaikat a lehető leghamarabb elérni. Az egyházak körében szó sem esik másról, mint a most megvalósuló fényről, mely az egész világot beragyoghatja, a világosságról, mely Krisztus akarata.

A heves küzdelem azonban, melynek célja a legnagyobbnak, leghatalmasabbnak lenni, legalábbis annak tűnni, tovább folytatódik. Az egoista konszernek kizsákmányolják majd mamut vállalataikkal az emberiséget.

Aki mindezt és a szakadék felé tartó versengést némi lélekminőséggel többé-kevésbé objektív kívülállóként figyeli, az a nagy félrevezetés rémségeibe belebetegedhet. Ez az eljárás Tao-val összehasonlítva olyan, mint a moslék vagy más visszataszító dolog melyektől mindig undorodnak.

Részt akarnak-e venni ebben az ámításban, vagy pedig – Tao Ösvényét keresve – inkább a másik utat választják?

 

 

24-II.
Jerikó falai

 

Lao-ce Tao Te King című művének 24. részéről szólva legelőször azt fejtegettük, hogy hová vezet végül az emberi önzés. Meglehet, egyesek panaszkodnak emiatt, különösen amikor a létért folytatott harc során, vagy a saját érdekekért folytatott küzdelem közepette vereséget szenvednek. Ne feledjük azonban, az önzés, az egoizmus a természetszülte ember alapvető jellemzője. Mihelyt a haláltermészetben az élet megszületik, a teremtményt környezetében mindenütt veszély fenyegeti. Emiatt az önzés, a túlélés ösztöne önműködően felszínre tör. Ennek a természetnek a teremtményeként kivétel nélkül mindenki önző.

Amint ezt olvassa, bizonyára egy sor gondolat és érzés támad bensőjében, mert kellemetlennek találja, hogy önzőnek tartják. Többé kevésbé sértve érzi magát, hacsak kivételesen nem tartozik azoknak a népes csoportjához, akik már olyan mélyen elmerültek természetszülte állapotukban, hogy az emberi természet alapvető jellemzőit magától értetődőnek tartják. Különben mindenféleképpen megbántva érzi magát ennek az önzésnek a józan megállapítása miatt.

Ez egy különös jelenség, hiszen az ilyenfajta reakció egyértelműen nem természetszülte jellemvonás. Figyelem, itt nem arról a neheztelésről van szó, amit egyesek az önzés forgatagában elszenvedett vereség kapcsán éreznek, hanem a csalódottság érzéséről, mintha levették volna a piedesztálról. E fájdalom oka többek között a Bibliából és az Egyetemes Tanból szerzett ismerete, mely leleplezően rámutat az önzésre, mint a szentségtelenség forrására. És az önben lévő rózsa hangja, a lelkiismerete folyamatosan apellál az életvitelére. Így ront rá folyamatosan számtalan megfontolás az emberre: „ezt valóban másképpen kellene tennem, azt jobban kell csinálnom, amannak pedig a lehető leghamarabb el kell tűnnie”.

Így alakul ki Önben az ismert életküzdelem. Erkölcsi elképzelései hadakoznak saját önző viselkedésével. Mindenki ismer egy sereg misztikus, humánus és egyéb moralistát, akik ezt a belső küzdelmet szítják.

Meg kell mondanunk, hogy ez a küzdelem teljesen reménytelen, hiszen a természetszülte emberi nem alapvető jellemvonását nem lehet megváltoztatni. Ez teljességgel lehetetlen. Emiatt Ön és a tanulótársai megpróbálnak az erkölcs és az önzés közötti viszályban és hadakozásban az erkölcs javára dönteni. Minduntalan szembe kell néznie azonban azzal, hogy vereséget szenved, és ugyanaz marad, aki eddig is volt.

Ön egy bizonyos erkölcsi szinten áll. Ez olyasvalami, amit meg lehet tanulni: a szükség és szenvedés által vezetve az ember úgy idomíthatja magát, hogy erkölcsösen viselkedjen, miként a civilizáció egyéb szokásait is képes elsajátítani. Megtanulhat úgy viselkedni, mintha fényt sugározna, igyekezhet misztikusnak látszani. Ez nem képmutatás kérdése, csupán arról van szó, hogy személyiséglényként elképzeli, miként viselkedhet a gnosztikus egyéniség, az újjászületett léleklény. Ekképpen megtanulja, hogyan lehet kellemes benyomást kelteni és misztikusnak tűnni.

Az önzést azonban nem lehet eltörölni. Az önzés a természetszülte ember egyik szerves része. A 24. szakaszban Lao-ce célja az volt, hogy tanítványait ennek a belátásához vezesse.

Nincs olyan tanuló, aki erkölcsi törekvéseit nem csupán saját maga féken tartására próbálja meg felhasználni, hanem arra is, hogy ezzel az erkölcsi hozzáállással élje a tanulóságát.

Tudhatnák azonban, hogy a saját egyéni erkölcsük kivétel nélkül nem szolgál egyebet, mint az önzés valamely nézetének a védelmét. Ekként érvelnek: csodálatos lenne, ha jó tanuló lennék, ha az új lélekállapotot birtokolnám, ha eleget tennék a tanulóság követelményeinek, s ha bizonyos dolgokat a Gnózis értelmében el tudnék érni – és így tovább. Az én szót többnyire persze a „mi”-vel cserélik fel, mert így jobban hangzik. De akár mi, akár én, nem boldogulnak, mert mindaz, amit én akarok és amire vágyom, nem más, mint arra irányuló erőfeszítés, hogy az ént az önzés egy bizonyos nézete mögé rejtsük.

Az önfenntartás eme kényszere tölti be egész lényüket, s így a végsőkig erőltetik magukat. Lábujjhegyre ágaskodva törekednek felfelé, ahogy csak bírnak, hogy vágyuk tárgyát megragadhassák. Ez azonban huzamosabb ideig tarthatatlan: nem tudnak egyenesen állva maradni. Ekkor, ameddig csak lehetséges, ameddig lábaik bírják, egyre sebesebben hajszolják magukat előre, a kívánt cél felé – persze hasztalanul.

Számtalan ilyen elkeseredett sikertelen próbálkozás után végül abbahagyják a küzdelmet.

Ugyanis nagyon gyorsan észlelik, hogy erkölcsi beállítottságukkal mások sem boldogulnak. Ekkor az egó megjátssza magát: világosságról beszél, és azt hiszi, hogy „fényt” sugároz. Ami ekkor megjelenik, az egy olyan asztrális állapot, melynek semmi köze sincs a világossághoz. Ez mégis morális állapotuk része, ami megnyugtató. Sürögni-forogni kezdenek, a Rózsakereszt Iskolájáért és munkájáért mindent megtesznek. Tekintélyt sugároznak, próbálják az igaz embert megszemélyesíteni – persze sikertelenül. Hosszasan beszélnek önmaguk bevetéséről, de a kívánt eredményt ez sem hozza meg. Egyre azon vannak, hogy az Önöktől telhető legmagasabbra jussanak, mégis régi létállapotuk kőkemény talaján érnek földet. Bármit tesznek, a vége mindig negatív. Önök nem képmutatók, csupán erkölcsi újra felfegyverkezést játszanak. A fegyverzet azonban csupán aranyfüstnek mutatkozik.

Le kell vonnunk tehát a következtetést: az ilyen viselkedés, Taoval összehasonlítva olyan, mint a moslék vagy más visszataszító dolog, melyektől mindig undorodnak.

Aki az önmegvalósítást a leírt módon alkalmazza, az belekerül az előző fejezetben leírt fejlődési folyamatba. Ez az út az ős-individualizmustól a kierőszakolt tökéletes közösséghez vezet, ami a véget jelenti.

Gondoljanak ifjú Gnosztikus Szerzetünk valóságára. Tanulóink jól felismerhetően egy csoportot képeznek. A csoportegységet bizonyos fokig mindannyian ismerik. De már most valóban az eredeti, élő lélekállapot közössége lenne ez? Felülemelkedtek-e már természetes létállapotukon, s ezáltal az alapvetően meghatározó állatias önzésen?

Amennyiben ezekre a kérdésekre nemleges válasz érkezik, akkor nem arról van-e szó, hogy a csoport létét az erkölcsi újra felfegyverkezés tartja fenn? Szüntelenül ismételt megállapodások, folyamatos átgondolások, javító szándékkal történő beavatkozások egész sora történik, és újra itt van annak a kiábrándító valósága, hogy az önzés nem tűnt el. Hajlamaikkal és viselkedésükkel az emberek megsebzik egymást, ami rengeteg szenvedést okoz.

Legmélyebb lényegét tekintve életük semmivel sem lett könnyebb. Erőteljes egyéniesedésükkel bizonyos folyamatba kerültek, amely végül egy közösségbe vezette Önöket. Mivel önzésük nem tűnt el, megint a törvénynek vetették alá magukat, és számtalan szabály rendezi a közösség életét. Minden, ami valaha is létezett, ilyen vagy olyan formában visszatér. A nap fölkel – a nap lenyugszik: minden ugyanaz marad, mindenkit nagy fáradság tölt el.

Amerre az emberiség, mint nagy egész, törekszik, oda az individualistákból álló csoportközösség már megérkezett. Fejlődésük határához érkeztek. Önökénél több erkölcsiséget már nem lehet birtokolni. Lehetőségeiket kimerítették, és most a határon állnak. Az Iskola, a csoport számára eljött a befejeződés, az abszolút vég – hiszen mi többet tehetnének meg még? – vagy az áttörés!

Ha az egyén vagy egy csoport felül akar emelkedni a nagy, alapvető önzésen, akkor először is az emberiség előtt az úton előre kell sietnie a törvényszerű végig, a jelenleg még elérhetők határáig. Az erkölcsi fegyverzet egész tárházát ki fogja meríteni, hogy átkelhessen a határon. Azonban az önzés és önfenntartás szívóereje mindig visszahúzza a csoportot a sivatagba.

Teljesen haszontalan-e a magas erkölcsösség alkalmazása? Téves-e a csoport-erkölcs alkalmazása, ha mindkettő mérhetetlen bánatot és vereséget hoz? A válasz nemleges, hiszen ezek készítik elő az egyént és a csoportot az önátadásra. Ez azt jelenti, hogy fel kell adni minden önző késztetést, ami a személyes nézőpontok megtartásában nyilvánul meg, ezt a természetes ösztönt háttérbe kell állítani és feladni az egyetlen lélekéletért, a valódi ígéret földjéért. Az önzést csak az képes legyőzni, aki Taoban él.

A lélekminőségnek – mely a Szellemi Iskolában való részvételük miatt az étertestükben felhalmozódik – meg kell nyilvánulnia, és a Másikká kell fejlődnie. Azért, hogy az Önökben szunnyadó Másik felébredjen, a régi lényt éjjel-nappal konzekvensen el kell csendesíteniük. Minden természetes késztetést következetesen fel kell adniuk és alá kell rendelniük az Önökben növekedő Másik szolgálatának. Az önzést csak az képes legyőzni, aki Taoban él. A léleknek, melynek a lélektestben kell alakot öltenie és növekednie, egészen más életfeltételekre van szüksége. A lélek életterülete teljesen más, mint a durva Földszféra. Ha el akarják hagyni a sivatagot, amelyben bolyonganak, az egyetlen út az önátadás tudatos gyakorlata a legkisebb részletekig terjedően, másokat mindig kiválóbbnak tudván, mint önmagukat, a legmagasabb erkölcsi szint alkalmazásával.

Ez minden vágy – az Önöké, barátaiké és rokonaiké – alárendelése Tao törvényeinek, az Iskola és a Mű elvárásainak. Egyedül ez a szeretet törvényének a gyakorlata, lényege.

„Szeresd Uradat, a te Istenedet mindenek felett, és felebarátodat, mint tenmagadat. ”

Ha alárendelik önmagukat Tao törvényeinek, akkor viselkedésükkel felebarátjukat, embertársaikat segítik és tovább ösztönzik, szembesítik őket az isteni szeretet egyetlen törvényével.

Ha ez az életvitel abszolút megvalósult és alapvetőnek nevezhető, akkor megszületett a lélek, és a Hétszellem folyamatszerűen kapcsolatba lép vele. Ebben a folyamatban – jelképesen értve – hétszer körüljárják Jerikót. Az „új életterület” kellemes helye ez. Hetedszerre végül leomlanak a falak, melyek Önöket a megújulás lényegétől elválasztják, és szabadok lesznek.

Létezik tehát az önzés és erkölcsiség, életútjuk e két pólus között ingadozik. Küzdenek egymás ellen és megpróbálják egymást semlegesíteni – de eredmény nélkül. Negatív értelemben az önzés teljesen felülkerekedhet, ekkor az egyén az állatinál is alacsonyabb szintre süllyed.

Pozitív értelemben, a személyiséget határhoz vezetik. Ha ezen nem tud átkelni, akkor – miként azt a régi legendák elbeszélik -, negyven éven át bolyong a sivatagban. A negyven a bőség száma, a kétségbeesés mérteke megtelt az erkölcsiségben és az önzésben.

Az önzés mindig az a kígyó, amely ránk leselkedik és megmar minket. Az erkölcsiség pedig a veszélyekkel szemben próbál érzéketlenné tenni. A természetszülte ember emésztő tűzben marad.

Ezt a poklot saját maga készítette az erkölcsiség legmagasabb fokáig.

Most az ifjú Gnózis csoportja ez előtt a határ előtt áll, hála érte Istennek! Ezért képesek megérezni a kétségbeesés heves fájdalmát. Hála érte Istennek! Ezért van itt a perzselő tűz. Hála érte Istennek! Emiatt a kétségbeesés: istenem, mit tehetünk még? Akiben így kiált fel a szív, az megért mindent, amit megérteni szükséges. Hála érte Istennek!

Létezik egy teljesen más életállapot. Létezik egy másik erkölcs, amelyet nem lehet és nem szabad többé erkölcsnek nevezni. Ezt hívjuk önátadásnak. Ez jelenti teljes életüknek, személyes érdekeiknek és önzésük tárházának, mind a személyes és személytelen dolgoknak az alárendelését a Tao-ban nyugvó életnek, Tao szellemiségének, valamint a Szellemi Iskolának és a Gnózisnak. Ugyanúgy, ahogyan a fiatal Jézus teljesen az Atya dolgaiban mozog, és ha kell, Jézus, az Úr szól anyjához: „asszony mi közöm teveled? Nem Atyám dolgával kell-e törődnöm?” Ez a Tao-ban nyugvó élet, részesedés az isteni szeretetben, ez a lélek megszabadulása, és Jerikó falainak összeomlása.

Iskolaként és csoportként e falak előtt állunk. Ne merüljünk el tehát a kínban és a megértés hiánya miatti kétségbeesésben, ne hányjuk egymás szemére a természetből eredő önző állapotunkat, hanem örvendjünk, és járjuk körbe hétszer a falakat.

 

 

24-III.
Tao-nak szentelve

 

A Tao Te King 24. szakaszáról szóló fejtegetésünk végére érve hasznos lesz figyelmüket arra irányítani – amit az Egyetemes Tan is kimondottan hangsúlyoz -, hogy ameddig az emberben a személyes én, vagyis az önzés nincs teljesen megsemmisítve, és az önzés, mint tudatállapot még nem változott azzá, amit léleknek nevezünk, addig szó sem lehet az új életállapotról.

Senkinek sem szabad azonban arra az álláspontra helyezkednie, hogy akkor tehát ennek a személyes egónak a teljes lerombolásával kell kezdeniük. Amíg ugyanis a magasabb tudatosság eszköze – a lélek – nem növekszik Önökben, addig szükségük van az alacsonyabb tudatosság eszközére, hogy a személyiség nézeteit, mint hármas egységet összetartsa. Ezenkívül önfeláldozása révén az énállapotnak kell a személyiséget az éjszaka óráin át egészen a hajnal pírjáig vezetnie, amikor a léleklény át tudja venni a személyiségrendszer vezetését.

Így kap az én-ember, az önző-ember egy feladatot. Ezt egyértelműen meg kell érteni. Emiatt mondják a szent legendákban az alantas lénynek, amikor zarándokújával foglalkozik, hogy a földi lény, az utazó, sohasem képes elérni a célt a másik parton.

Ha ezt felismerik, akkor az Önöket foglalkoztató problémák egészen más megvilágításba kerülnek. A természetszülte, önző emberi lénynek egy feladatot kell teljesítenie. Van egy cél, amely létezése alapját alkotja. Az önző ember a Mindenség-megnyilvánulásban nem a gonosz, sem a bűnös, éppoly kevéssé az abnormális. Jelenlegi állapotában és a jelenlegi életterületen tudatosságát és természetét arra kell fordítania, hogy megszabadítsa a Másikat, a lélekembert. Csak akkor bűnös, abnormális és gonosz, ha nem teljesíti az egész létezését alkotó egyetlen feladatot.

Mindezt tartalmazza a számunkra jól ismert János-Jézus kettős alakjának hasonlata. János az, aki elkezdi az önátadás művét, Jézus pedig a léleklény, akit János szabadít és keresztel meg. Jézus, az Úr, Jánost a legnagyobbnak nevezi a földön születettek között, mert János az, aki lehetővé teszi az igaz ember, a léleklény megszületését.

Most már talán megértik, hogy mint természet szülte lények ne csak korlátaikra és földi lehetőségeikre tekintsenek, hanem egyidejűleg fedezzék fel a feladatukat, és tegyék azt életük meghatározó tényezőjévé. Ezért beszélünk folyamatosan az új életvitelről, annak az embernek az életmódjáról, aki teljesíteni akarja isteni hivatottságát. Ha ezt akarják, ha ezen az ösvényen járnak, akkor – és csakis akkor – fog a Krisztus Önökben megnyilatkozni.

Értsék meg a sokszor hallott kijelentés jelentőségét: „Krisztus – a lélek, mellyel a Hétszellem összekapcsolódott – megtisztít minket minden bűnünktől”, és a bibliai mondást: „Habár bűneitek vörösek mint a skarlát_} tisztábbra mosom őket a fehér hónál.”

Ha hívatottként az endúra, az önátadás ösvényét követik, és a lélek valóban életre kel Önökben, akkor ez az élő lélek mindent, amit mikrokozmoszuk tartalmaz, felvon az új életterületre, s egész lényüket megajándékozza az új életállapot jelével. Isten fia tehát megmentőként, magasztos megváltóként fog Önökben megnyilvánulni; minden bűnüket magára veszi.

Hogyan kell ezen az úton járni? Az utat már gyakran megmutatták Önöknek és a módszert számtalanszor ecsetelték. A módszer teljesül a Tao-nak való odaadásban. Életútjukon „meg kell fordulniuk”, miként Christian Rosenkreuz is tette húsvét előestéjén. Ebben a megfordulásban az egész természetszülte személyiségét, tehát az önzést és önimádatot, minden bűn és emberi szenvedés okozóit tudatosan feladja, egyértelműen elutasítja őket, hogy attól a pillanattól kezdve szolgáljon és engedelmeskedjen Tao-nak, mely a személytelen szeretet.

Személyiségét tekintve korszakunk természetszülte embere rendkívül megkristályosodott lény. Természete, tudata és szervei teljesen a saját életterületére vannak hangolva. A lélek viszont nem képes ebben az élettérben élni. A lélek legfeljebb hívhatja s arra ösztönözheti a személyiséglényt, hogy a lélek királyságát keresse, és ahhoz közeledjék. A lélekfejedelem királysága nem ebből a világból való.

Ha az ember engedelmeskedik és hallgat erre a hívásra, akkor még szüksége van alkalmas tudatállapotra saját maga számára, hogy elvégezhesse az ösvény egyengetésének kezdeti szakaszát egészen a törvényszerű határig, a Jordán partjáig. Csakis ekkor veszi át az irányítást a Másik, és vezeti őt az ösvényen, melyen személyiséglényként ő nem képes járni. Az őbenne lévő Másik vezeti tovább az egész lényét dicsőségről dicsőségre.

Az őseredeti ember mindig ismerte a megváltás e hatalmas folyamatát, azonban a feledékenység áldozata lett. A misztériumok azonban mindig megőrizték a megszabadulás nemes tudományát. Ahogyan az életben maradásához a mélytengeri búvár sem nélkülözheti a különleges felszerelést, úgy az anyagiság mélypontjára süllyedt embernek is szüksége van egy speciális tudatállapotra. Ha föl akar emelkedni a mélyből, meg kell válnia a mélyponthoz tartozó életállapottól, és fel kell adnia azt. Ezáltal adott pillanatban egy egészen másik, egy teljesen új tudatállapot veszi át a réginek a helyét, az élő lélek tudatossága.

„Aki pedig elveszíti az ő életét énérettem – mondja Jézus, az Úr – megtalálja azt”: Tao-t.

Ha mindezt egyszerűen erkölcsi státusznak tekintik, meglévő fegyverzetük egyik újabb nézeteként, akkor a mélypont, a határ fogva tartja Önöket. Amint azonban ettől a pillanattól kezdve belépnek az új életvitelbe, mely az önzés természetével teljesen ellentétes, akkor ez az életvitel az aláhanyatláshoz vezeti, és egyidejűleg teljesen megszabadítja Önöket.

 

 

Mielőtt a menny és a Föld létrejöttek volna, már létezett egy meghatározatlan lény; mily csendes és nyugodt, mily anyagtalan.

Kizárólag magában nyugszik, és nem változik.

Mindent átjár, és mégse kerül veszélybe.

Méltán nevezhetjük minden dolog anyjának, ami csak a menny alatt létezik.

A nevét nem ismerem.

Ha nevet akarok adni neki, Tao-nak nevezem.

Ha arra kényszerülnék, hogy jellemezzem, akkor nagynak írnám le.

Azon kívül, hogy nagy, elmosódónak nevezem.

Azon kívül, hogy elmosódó, távolinak nevezem.

Azon kívül, hogy távoli, újra visszatérőnek nevezem.

Ezért Tao nagy, a menny nagy, a Föld nagy, a király nagy.

A világon négy nagy hatalom létezik. Az egyik közülük a király.

A király törvénye a Földtől származik. A Föld törvénye a mennytől. A menny törvénye pedig Tao-tól.

Tao törvénye azonban saját magából ered.

Tao Te King 25. szakasz

 

25-I.
Vallás és teológia

 

Mielőtt a menny és a Föld létrejöttek volna, már létezett egy meghatározatlan lény. Így kezdődik a Tao Te King 25. szakasza.

Biztosan értik, hogy e szavak magyarázattal akarnak szolgálni a dolgok létrejöttének két nézetéről: a kozmoszról és az antroposzról, azaz a világról és az emberről. Figyelmüket elsősorban arra a tényre szeretnénk ráirányítani, hogy az ég és föld születése előtt már létezett „valami más”. Erről a lényeges pontról a metafizika, vagyis az érzékfölötti dolgok tudományának legtöbb művelője megfeledkezik. Ez pedig igencsak sajnálatos, hiszen ennek ismerete nélkül elkerülhetetlen a tévedés.

Ha figyelmüket a 25. fejezet első részére irányítják, akkor felismerik, hogy kezdettől fogva két asztrális területről, két térségről van szó. Ez az idea nekünk, mint ifjú gnosztikusoknak teljesen ismerős. Hiszen ismételten beszélünk a haláltermészetről és az élettermészetről, azaz a dialektikus természetről és az eredeti természetről. Ez az idea nem csupán valami filozófiai felfogás, hanem ezen az alapon tudományosan is igazolható.

Erre támaszkodik az üdvösség teljes gnosztikus kinyilatkoztatása, ez képezi az ösvényt, amely a dialektikus természetből az eredeti természetbe vezet. A gnosztikus filozófia mindenkor szólt erről a két térségről, erről a két univerzumról. Mindig beszéltek az élet és a megszabadulás térségeiről.

Figyeljenek mindenekelőtt arra a finom különbségre, melyet oly könnyű szem elől téveszteni. Hatalmas különbség van az élet vizei és az élő víz között.

Az élő víz — mondja az Egyetemes Tan — azoknak a megszabadítására szolgál, akik az élet vizein tartózkodnak. Eredetileg lehetett szoros együttműködésről beszélni az élő víz és az élet vizei között, amikor az élet vizei még nem voltak romlottak, amikor még nem volt a bukás, hanem egy fejlődési terület volt, mely egyensúlyban állt az egyetlen természettel, az isteni természettel. Ami tehát akkor a teremtést szolgálta, az most az újjáteremtéshez lesz alkalmazva. Két hatalmas asztrális tér van. Az egyik tér folyamatosan azon fáradozik, hogy a másik asztrális térben a rendet helyreállítsa és megtartsa.

A két térség ősi tanát a Bibliában is megtaláljuk: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” Ezek a szavak is ugyanerre utalnak. Ez világos lesz, mihelyt meggondoljuk, hogy az eredeti szövegekben az „Isten” szót nem használták. Helyette gyakran a többes számú alakkal, például Elohim-mal és Szefiroth-tal találkozunk. Ezek az elnevezések olyan élethullámokra utalnak, melyek a miénknél sokkal magasztosabbak, és úgy utalnak rá, mint az abszolút tiszták, a tökéletesek, az isteniek.

Az egyes vallási irányzatok teológusai szándékosan elhagyták ezeket a megnevezéseket, mivel teológiájuk ugyanúgy, mint jelenleg, csupán „tudománynak” nevezhető, és nem az egyetemes filozófián alapult. El akarták kerülni annak kockázatát, hogy a követőik megkérdezzék tőlük ki volt a Szefiroth és az Elohim, mivel önmagukat mindentudóknak tekintették. Képtelenek lettek volna ezt a kérdést megválaszolni, hacsak nem tájékozódtak volna gnosztikus filozófusoktól, akik sohasem rettentek vissza az igazságtól, mert ők birtokolták ezt az igazságot és jártasak voltak benne. A teológusok azonban inkább a halált választották volna, mintsem hogy azoktól vegyenek bármit is, akiket ők megtagadtak, üldöztek és hóhérkézre adtak. Ezzel összes követőjüket elveszítették volna. Jobbnak látták tehát, ha elrejtőznek „Isten” elvont fogalma mögé.

János evangéliumának bevezetője is világosan utal a két területre, mint „Ige” és „sötétség”. Mivel a sötétség nem érti az Igét, az Ige küldöttei eljönnek a sötétség világába. A világosság birodalmának a követeit és ezek segítőit azonban pontosan a mindenkori teológusok újra meg újra üldözőbe veszik. Hogy teológusoknak, írástudóknak vagy farizeusoknak mondjuk-e őket, egyre megy. Jézust, az Urat is korának egyháza üldözte majd ölette meg, a világi hatalommal szövetkezve. Mindaddig, amíg a dialektikus világ, a haláltermészet fennáll, e tekintetben változás nem lehetséges.

Így rájönnek, hogy az időszámításunk kezdete óta életterületünkön újra tovább burjánzó veszélyt nem az úgynevezett vallás okozza, hanem az, amit az emberek „tudománynak” vélnek. A teológia olyan tudomány, amely számtalan intellektuális jellegű adottságra épít. A teológia pusztán egy értelmi tevékenység eredménye. Emiatt kénytelen mindig vészes helyzetet okozni, csakúgy, mint bármely más tudomány, amely nem az üdv egyetemes filozófiájára támaszkodik és nem az élő víz forrásaiból merít. Bármely tudomány, amely nem ebből a bázis-forrásból ered, az egész világtörténelem folyamán változatlanul katasztrófához vezetett.

Rendkívül fontos lenne megérteni, hogy mi az a követelmény, amellyel mindenkinek szembesülnie kell. Először is az elfajult élet közepette a szívnek azzal a vágyódással telve kell megszólalnia, amely a világot és az emberiséget egyre inkább sújtó megpróbáltatások és problémák megszüntetésére irányul. A szív ösztönzése, a szív vágyakozása és a filozófia felé törekvés volt mindig az eredeti, igaz vallás és tudomány bölcsője. Ha ismerik ezt a létállapotot, a kényszert a szívben, a szív vágyakozását és ösztönzését a megszabadulásra az élet bajaitól, akkor fog a bölcsességre való késztetés megszületni Önökben.

Mi a világ, és mi az emberiség? Mi az emberiség feladata, és mely utat kell követnie?

A szív késztetése által működésbe lép az értelem gépezete. Ez a késztetés támogatja a vágyakozást. A vágyakozás pedig keresni kezd, mindegyre a megoldást kutatva. Így először is egy spekulatív filozófia jelenik meg. A száj beszél és tanúskodik éppúgy a vágyakozásról, mint az értelemszerű fontolgatásról és kutatásról, tehát mindenről, amit az felfedett és amivel szembesült. Az eredmény aztán a sok tapasztalat.

Az ember így megy útján a haláltermészet ellenállásain át és felfedezi, hogy mindez csupán sürgés-forgás, és minden marad a régiben. Ez az állapot mind a vágyódást – a szív tevékenységeként -, mind a gondolati síkon történő keresést – a fej tevékenységeként -, felriasztja, hogy tovább keressen és fáradozzon, és próbálja meg az emberiséget szolgálni.

Amikor pedig eljön az ideje, akkor minden spekuláció véget ér, mert a másik birodalom világossága behatolt ebbe a folyamatba. Az Ige áttört a sötétségen, a spekulatív gondolkodás filozófiáját kicserélik, kegyelemből és igazságból fel lehet cserélni magára a nagyszerű igazságra, az egyetlen, abszolút erőre és bölcsességre, amely Tao-ból ered.

Csakis ebből a filozófiából, ebből az Egyetemes Tanból – mint első kézből eredő birtokból – születhet meg az a fajta vallás és tudomány, amely az emberiséget valóban boldogsághoz, békéhez, szeretethez és örömhöz vezeti. Ezért mondják, hogy egyedül a szeretet tehet szabaddá, és hogy „Isten szeretet”. Továbbá mondják, hogy „szeresd Uradat, a te Istenedet mindenek felett, és felebarátodat, mint magadat”.

Ez az Ige helyesen értendő, mert ezen a világon minden ember számtalan dolgot szeret, mint a nemiség, család, barátok, tárgyak, melyekkel körülveszik magukat, hazájuk, nemzetük, a faj és a saját életük. Természetes emberi jóságuk folytán oly sok mindent a szeretetükbe foglalnak – talán a Rózsakereszt Iskoláját is.

Mindez kivétel nélkül az elutasíthatatlan folyamat kezdeti szakaszára, a vágyódásra és a spekulatív gondolkodásra vonatkozik, amíg maga az élő igazság meg nem születik Önökben. Ekkor az isteni lényeg, ami maga a szeretet, első kézből eredő birtokként lép be a lényükbe, és önmaguk válnak a szeretetté, miként „Isten szeretet”.

Szeressétek Istent mindenek felett! Ha így megtalálták Istent – és ezt ne csak egy misztikus Igének tekintsék, amivel igen gyakran visszaélnek – tehát, ha így megtalálták Istent a gnosztikus tudatossá válás útján, akkor lesznek képesek Istent igazán szeretni. Amikor így valóban és igazán ebben a vonatkozásban Istennel egyenlővé váltak, akkor fognak az elnyert erővel felebarátaikhoz is közeledni. Felebarátaikat ezáltal úgy tudják majd szeretni, mint önmagukat.

Ekkor, töretlen és megtámadhatatlan életvitelükből eredően, csak két dolgot tehetnek: szeretni és szolgálni Istent, a Lényt, mely túlér égen és földön, s mindezeknek fölötte áll, s amely a másik birodalom lényege. Mivel eggyé váltak ezzel a Lényeggel, ezért fogják ebben a minőségben, ebben a létállapotban felebarátaikat is szeretni és szolgálni. Nem is tehetnek másként. Ekkor, mivel nem tehetnek másként, felebarátaikat az ösvény elvárásai elé állítják, és megajándékozzák őket az erővel, mellyel ezeket a szükségszerűségeket betölthetik.

Képzeljék el, hogy egész létállapotuk szerint a világossággá váltak! Vajon sötétséggel közelednének ekkor felebarátaikhoz? Képesek lennének eltűrni, hogy felebarátjuk a sötétséget szolgálja? Amivé Önök lettek, azt nyilvánítják meg másokban és másokért is. A világosság tehát az egyetlen, amit átadhatnak felebarátaiknak, hogy megnyilvánítsa számukra az erőt, mely képessé tesz az egyetlen elvárás betöltésére.

Ha hajlandók és képesek a szeretet eme feltételének eleget tenni, akkor úgy fogják szeretni őket, hogy teljesen elengedik, meghagyják nekik teljes szabadságukat. Hiszen tudják, hogy aki nem a Gnózistól való, még nem tartozik hozzá, nem fog belépni a másik birodalomba. A hozzá való ragaszkodás megégetné őt, s nem a szeretet lenne.

Ezért a nagy felebaráti szeretet, amely magából a valóságból fakad, türelemmel kivár, s mindaddig várni fog, amíg a két természet között az egyensúly helyre nem áll. Az egyik természet magától Istentől való, a másik természet pedig a fejlődés tere. Mihelyt e két terület, e két természet között létrejön az egyensúly, akkor egyetlen területté válnak.

Mindezt szükséges megérteni, mielőtt megkezdjük a 25. szakaszról szóló fejtegetésünket.

 

 

25-II.
A Menny és föld létrejötte előtt már létezett egy meghatározatlan lény

 

Említettük már, hogy két térség, két természetrend létezik. Az élet természetének és a halál természetének, más szóval isteni természetnek és dialektikának nevezzük őket. A dialektikus természetben az ellentétek szüntelen váltakozása uralkodik. Mivel az ember ezt a mozgalmasságot nem érti, ez igen sok fájdalmat és nyomorúságot okoz, különösen akkor, amikor valamelyik nézetéhez ragaszkodva megpróbálja azt tartóssá tenni.

A dialektikus természetrendet az örökkévalóság gyakorlóiskolájának szánták. Ezért szükséges, hogy a dolgok szüntelenül változzanak, megjelenjenek és tovatűnjenek, s a mindenkori nézetek mindig újra kicserélődjenek.

A haláltermészet nagy térségében nemcsak a sugárzások cseréje és körforgása által okozott változások mutatkoznak meg az emberi együttélés különböző nézeteiben, hanem mindig megjelennek alapvető és szerkezeti változások is.

Bolygónk szerkezete ezért időről időre megváltozik. Egyes földrészek elsüllyednek, míg mások kiemelkednek az óceán mélyéről. A földtengely precessziója folytán, a sarkok elmozdulása miatt az éghajlat is megváltozik. Sőt, vannak idők, amikor az egész bolygó meghal és feloszlik.

A naprendszer élete is inkarnációk sorának van alávetve. Nem az emberi személyiséglény tehát az egyedüli, amely elenyészik és elpárolog, hanem az egész bolygói megnyilvánulás is, sőt, egy egész naprendszer esetében is szó lehet befejezésről és újraélesztésről.

Most kérjük, elevenítsék fel Önmagukban ezt az egész képet. Figyelmüket határozottan irányítsák arra a tényre, hogy a személyiségük előtt már létezett valami más, nevezetesen az Önök mikrokozmosza, vagy monádja. Létezésük előtt volt egy megfoghatatlan, abszolút nem anyagi lény, melynek állapota – az Önökéhez hasonlítva – csöndes és békés volt. Micsoda felmérhetetlen különbség! Önök a mozgalmasságból élnek, monádjuk azonban egészen a Másikban van és abból származik.

Ugyanez a viszony érvényes a Föld tekintetében is. A Föld létezése előtt is volt egy megfoghatatlan, abszolút nem anyagi állapot. Földünk időről időre eltorzul a mozgalmasságok miatt, melyek próbára teszik őt, s amelyek saját belsejéből felfelé törekszenek. A másik Föld azonban, melyet János látott egykor alászállani, és megmutatkozni előtte, ez a másik Föld teljességgel anyagtalan. Különbséget teszünk tehát a bolygói szellem, vagyis az anyagi megnyilvánulás, és a bolygói logosz között, amely a bolygói lény monádikus létezése. Ugyanez a viszony érvényes a Nap-élet tekintetében, a zodiákus és galaxisok-életének, valamint a dialektikus térség teljes egészének tekintetében is.

Mindezt látva és megtapasztalva arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az egész dialektikus térség a formai megnyilvánulásával és nézetével együtt, legmélyebb lényegét tekintve nem létezik. Valami, ami létrejön, és utána eltűnik, az nem nevezhető valóságnak: önmagát feloszlató káprázat csupán.

A nem káprázat, tehát a valóság saját viszonylatukban a mikrokozmosz. A mikrokozmosz az örök és az igazi. A személyiség a véges és a valótlan.

Kozmoszunk szempontjából a bolygói Logosz a létező, az örökké megnyilvánuló. A Nap-élet esetében ez Vulkánusz. A teljes összességre vonatkozóan érvényesül a másik mindenség-megnyilvánulás, a legmagasabb valóság, az igazán élő vizek természetrendje: Tao. Tao-ból származik és létezik a mikrokozmosz, miként minden bolygói Logosz, valamint a vulkanidák és az abból keletkező kozmokrátorok is.

Így áll egymással szemben anyagi és nem-anyagi. A nem-anyagi – a nagy valóság, amiről itt beszélünk, az igazán isteni mindenség-megnyilvánulás önmagában nyugszik és nem változik. Mindenen átáramlik és nem ismer veszélyt. Lénységében anyja-apja a másik világegyetemnek, az anyaginak.

Ily módon, Lao-ce ösztönzésére minden viszonyt megfordítunk. A változatlan magasztos valósága szemben áll az általunk valóságként érzékelt világgal, amely legmélyebb lényegében azonban nem is létezik. Hányszor mondtak már ilyesmit: „Ezt figyelembe kell vennem, ez az én valóságom, ez az én életem”? Ha így nyilatkoznak, akkor Önök még nem élnek igazán. Ekkor csupán tengődnek, és alapjában véve Önök nem léteznek.

Nem léteznek? Hadd kérdezzünk vissza: nevezhető-e valóságnak mindaz, ami előbb-utóbb feloszlik és teljesen megsemmisül? Csakis azért tekintik mindezt valóságnak, mert így akarják: szívósan ragaszkodnak káprázatukhoz, és megpróbálják azt tartóssá tenni.

Ha ezt az ál-valóságot bensőleg valótlanságként felismernék, és megtapasztalnák, hogy a valósnak vélt dolgok Tao nézőpontjából szemlélve nem is léteznek; ha igazán lelkükből átélték a nemlét tényét, akkor lépnek be valóban a magasztos királyságukba. Mikrokozmoszként megtapasztalják a valóságot, személyiségként csupán a vetületet, egy tükörképet. A tükörkép sohasem a valóság! Mindazonáltal a tükrözött képmás révén az egyetlen valóság hatalmas sugárhatást, visszhangot keltene. Az egyetlen abszolút valóság megnyilvánulna a tükörkép által. Egy hatalmas sugárhatás válna lehetségessé. Ekkor egy reflexiós hatás keletkezne. Mihelyt megszabadulnak rögeszméiktől, mihelyt ezt az egész bolondságok gyűjteményét elvetik, és ráismernek önmagukra, mint az Örök vetületére, azonnal erőteljes sugárhatás keletkezik. Ekkor képes a világosság belesugározni a sötétségbe, mindenhova, ahol csak sötétség létezik.

Ez a nem-lét igazsága. Ezért mondjuk, hogy: „nem én, hanem az Isten énbennem”. Nem én, hanem a Másik; nem én, hanem az Atya. Miként a vetület, melyet a kivetítő hoz létre, úgy származik az Atyától a Fiú. Ezért mondhatja a fiú: „Én és az Atya egy vagyunk.”

Ha minden rögeszmétől megszabadulnak, ha az „ez én vagyok, és ez az enyém” káprázata szertefoszlik és eltűnik, akkor Önök is mondhatják: „Én és az Atya egy vagyunk”.

Ha önmagukat felemelik a nem-létbe, ha az endúra útjára lépnek és az önátadást alkalmazzák, tehát sikerül megszüntetniük az elkülönült létezés káprázatát, akkor egybekelnek a Másikkal.

Ekkor beteljesül az ige, miszerint: „ha valaki elveszíti az ő életét – önző mivoltát – énérettem, megtartja azt”.

A személyiségnek újra összhangba kell kerülnie a másik természet törvényével. Ez a lét rejtélye: önmagukat mint személyiséglényeket olyan állapotba hozni, olyan életvitelhez vezetni, hogy az Egyetlen és Igaz tükröződhessen Önökben.

Nem lenne tehát magától értetődő és rendkívül nemes, ha a hangsúlyt az egyetlen Elmúlhatatlanra helyeznék, önfeledten beleötvöződnének, egojuk fenntartására nem törekedve, teljesen a nemlétben bontakoznának ki? Ezután minden eljön, ekkor létezik minden. Sokak számára áldásos, hatalmas világosság tölti be a lét sötét térségeit. A haláltermészet borzadalmai pedig eltöröltetnek.

Ha mindezt a helyes módon megértették, akkor az oly homályos és fénytelen szívük tükrében felcsendülhet a rózsa, a monád hangja a wu-wei által, a nem-cselekvés, és az endúra által. Szívük az egyetlen lehetséges megoldás után kezd vágyakozni. Ahogy említettük, ez a vágyakozás pedig tovább sürget a filozófia felé.

Miután pedig a spekulatív filozófia elérkezik törvényszerű végéhez, a fényét vesztett tükör megtisztul a másik birodalom világossága és ereje által. Eljön a pillanat, amikor színről színre kezdenek látni. A magasztos valóságról lehull a fátyol. Az a vallás, mely „Isten láthatatlan lényét megpillantja”, ahogyan azt Pál nevezi, életvitelükké válik. A magát az értelemben tükröző isteni eszme tudománya az élet fennkölt művészetének gyakorlatához vezet.

Így szabadul meg minden a nem-lét megértésével és az a szerinti életvitel által. A Létező, az Abszolút képes lesz tükröződni a nemlétben. A nagy Dicsőséges új napként terjeszti ki hajnalpírját az ellentétek világában. A természet ismét az örökkévalóság gyakorlóiskolája lesz.

Hogyan lehetne ebben a boldogságban egy ilyen dicsőséget körülírni? Nevét nem ismerjük, ezért Tao-nak nevezzük. Ha jellemeznem kellene, akkor nagynak írnám le. Azon kívül, hogy nagy, elmosódónak nevezem. Azon kívül, hogy elmosódó, távolinak nevezem. Azon kívül, hogy távoli, újra visszatérőnek nevezem. Hatalmas erők léteznek ugyanis, örvénylők és keringők, melyek mindent átölelnek. Az isteni mindenség-megnyilvánulás egy nagy terven alapul. Ezt a tervet meg kell valósítani, és ez a terv meg is valósul!

Hogy hogyan? Kivetíti és tükrözteti magát. Vetülete alkímiai műhelyt, asztrális valóságot teremt, mely munkahelyként szolgál. Ebbe a kovácsműhelybe ereszkednek le a mikrokozmoszok, a kozmokrátorok és mindazok a magasztos lények, akik Isten nemzetségéből valók.

Kalapácsütések zengenek és dalok visszhangzanak. Azoknak az örömteli dalai ezek, akik a mindenség-megvalósulás egyetlen, hatalmas tervén dolgoznak. Az építész az, aki önmagát kivetíti, a munkások pedig a kivetített, életre keltő lények és erők.

A nagy csoda valósággá válik, a Misztérium Magnum, a Nagy Mű beteljesül.

 

 

25-III.
Tao négyszeres törvénye

 

A Tao Te King 25. szakaszának végén ez áll:

Tao nagy, a menny nagy, a Föld nagy, a király nagy. A világon négy nagy hatalom létezik, és az egyik közülük a király. A király törvénye a Földtől származik. A Föld törvénye a mennytől. A menny törvénye Tao-tól. Tao törvénye azonban saját magából ered.

E képlet gazdagsága világosan megmutat két végletet: egyfelől Taot, másfelől a királyt.

Kicsoda ez a király? Ő az az emberi személyiség, aki képessé vált arra, hogy lényében kifejezésre juttassa a királyságot. Milyen királyságot? A tiszta tükröződését mindannak, amit Tao magában rejt.

Emiatt hasonlítja és nevezi templomnak az igazi emberi személyiségrendszert minden szentírás. Időről időre emiatt szegezik az embereknek szemrehányóan a kérdést: „Nem tudjátok, hogy az Isten temploma vagytok?” Isten temploma a Szellemkirályság temploma, a királyi és papi nem temploma. Ebben a templomban kell Tao magasztos céljainak kifejezésre jutniuk. Tao-ból sugárzás árad. Hasonlóképpen sugárzás árad abból is, ami Tao-ból származik: Ezek a mikrokozmoszok, vagy a monádok. E sugárzás révén lehet mindent, ami a mikrokozmoszban rejtve van, kifejezésre juttatni és kivetíteni.

Értsék meg és lássák még egyszer világosan maguk előtt, amit Lao-ce az értésükre kíván adni. A személyiségember a „Létező” vetülete, megnyilvánulása. Önmagában véve ez a vetület a „nem létező”. Csakis együtt alkotják az isteni valóságot. Az együttműködés nélkül, tökéletes harmónia és kölcsönös megértés nélkül a személyiségrendszer átokká válik, és pusztulásra van ítélve. Együttműködés hiányában a monád élőhalott, mint a Szfinx, melyről az egyiptomi misztériumokban beszélnek.

Aki tehát az új tudatosság részesévé akar válni, annak erősen fáradoznia kell a kitűzött cél eléréséhez. Egy új, gyakorlati életvitelről van szó, amely semmilyen kerülőt nem enged meg. A szóban forgó életvitelnek az a célja, hogy az irányulást helyes módon hangolja rá minden kisugárzásra, melyek az alapvető-lényből áradnak.

A személyiségember az isteniségtől nem csupán életet kap, hanem sugárzó, élő útmutatást is. Ezért van kezdetben mindig az Ige!

Ebben az összefüggésben talán hasznos lesz rámutatni arra, hogy a „vallás” eredeti fogalma és lényege egészen más volt, mint ma. Az eredeti papi ember egyértelműen nem papi rítusok és imák szolgálója volt, hanem olyan ember, aki tökéletesen és valóban a közvetlen Isteni praxist alkalmazta. Amit a monád kivetített és őbelőle folyamatos sugárzásként beáradt, azt azonnal megértette és alkalmazta a gyakorlatban az emberek szolgálatában.

Ennek belátásához elegendő a „pap” szó eredeti jelentését szemügyre venni! A klasszikus pap nem vallási ceremóniák és rítusok vezetője volt. A „pap” szó ugyanis valaha egyet jelentett a filozófussal. E filozófus élő lélekállapotán keresztül a szellem belevetítette önmagát a személyiségbe. A papi ember ebből az erőből, ezen erő által és ebben az erőben élt és volt összhangban Tao-val. Nem is tehetett másként.

Ezek a papkirályi nemhez tartozó lények alkották az istenemberi, igazi szerzetet, Melkisédek Rendjét. Joggal nevezik Jézus Krisztust ebből a rendből származó főpapnak. Ez a Rend egy törvényt követett; az igazi emberi állapot törvényét, Tao törvényét az élő valóságban. A „mint fent, úgy lent” igazsága tehát megvalósult.

Tao törvénye a Király törvénye volt, a királyi ember törvénye. Ez a törvény vonatkozott az összes feladatra, amelyet a Földön be kellett teljesíteni.

Amikor egy ilyen papkirályi csoport valóban betölti földi feladatát, akkor nem is lehet másként, egy szentelő, áldásos hatás árad belőle az egész Földre. A Föld ily módon dicsőül meg az emberi királyság által. A megdicsőült Föld pedig eggyé válik a mennyel; egy megtisztult asztrális térséggel. Ebben a fölemelkedésben bebizonyosodik végül magának Tao-nak a fensége.

Hogyha mindezt valóban megértik, meg kell hajolniuk a négy hatalom előtt, s a négyszeres törvény: a királyság, a föld, az ég és Tao törvénye előtt! Ismerjék fel, hogy Isten világosság. A világosság által nyilvánul meg az Istenség, az igazság, Tao igazsága Önökben, égen és földön mindenütt.

Mi tehát a személyiségemberrel szemben támasztott követelmény, hogy e négy igazságot megvalósítsa?

Mindenekelőtt az önátadás: a wu-wei-ből, a nem-létből, nem-cselekvésből következő megtisztulás. Másodszor: az önátadás által a lélek megszületése. Harmadjára mindez lehetővé teszi a sugárzások egységesedését, és ennek következtében negyedszerre létrejön a hermészi együttrezgés. Ekkor a négyszeres törvény, az isteni bőség törvénye újra helyreállt.

Aki belépett az együttrezgésbe, az saját magában helyreállította Tao ősi ritmusát. Az együtt-mozgást régen táncnak nevezték. A későbbi táncrituálé legjobb esetben is csupán megközelítette azt, ami régen volt, és amit az igazán Tao-ban élő embernek újra helyre kell állítania. A világosságsugárzás által az atomok örvénylő mozgásba kezdenek. Az asztrális anyag kerekekké formálódik, a misztériumok kerekeivé, a mindenség-fejlődés kerekeivé. Aki látja ezeket a tüzes kerekeket, annak tudatosan és pozitívan kell együttmozognia ezeknek az erőknek a mozgásával egészen a beteljesedésig.

„És látám, és íme forgószél jött északról egy nagy felhővel, villámlással és fényözönnel körülötte. A villámok közepén világos csillogás tündöklött. És belőle négy lény formája tetszék ki. És mindegyiknek négy szárnya volt […] tovamozogtak, mint a villám cikázása. […] És íme, egy kereket láttam mellettük, mintha négy kerék lenne […] És amikor a lények megmozdultak, akkor a kerekek is velük mozogtak.”

 

 

A nehéz a könnyű gyökere; a nyugalom a mozgás mestere.

A bölcs ezért a nehezet és a nyugalmat soha nem adja fel.

Bármennyi szép látnivaló is legyen, ő a nyugalomban marad, és távol tartja magát tőlük.

De sajnos a tízezer szekér ura kevésre értékeli magának a birodalmat.

Azáltal, hogy kevésre értékeli, elveszíti a miniszterét. Azáltal, hogy vonszolni hagyja magát, elveszíti az uralmat.

Tao Te King 26. szakasz

26-I.
A nehéz a könnyű gyökere

 

Bizonyára ismerik a nehézségi erőt és hatását, és tudják, hogyan működik. A tudósoknak a Föld vonzereje legyőzésére irányuló erőfeszítéseiből ítélve korunk emberét ez a téma időről időre különösen foglalkoztatja.

Ismeretes, hogy minden égitestnek – így a Földnek is – meghatározott jellegű elektromágneses vonzása van. Ezért, ami a földhöz tartozik, ami lényegileg egy vele, nem képes elhagyni a Földet. Mindent magához vonz, és ezáltal biztosítja az életfeltételeket számára.

A gravitációs erőknek két nézete, két tulajdonsága van. A nyilvánvalóbb erő a vonzás, a másik, pedig a taszítás. Ami nem a földhöz tartozik, s emiatt a földre vagy annak teremtményeire káros hatással lehetne, az a taszítás révén mind kívül marad a bolygói rendszeren.

A nehézségi erő kétszeres hatása Földünk tizedik rétegéből ered, a Föld szívéből, ahol a Földszellem központi gyújtópontja található. Ez a Föld mélyében levő gyújtópont határozza meg a többi kilenc földréteg gravitációs hatásait. Ennek az a következménye, hogy az anyagszféra két nézetén kívül az éterszféra négy nézetére, az asztrális szféra és a mentális szféra két nézetére is vonatkozik. Így tehát minden terület, melyben a személyiség megnyilvánul, a Földszellemből kiáradó gravitációs hatások befolyása alatt áll.

A személyiségnek az anyagtesten kívül van egy éterteste, egy asztrálteste és még egy kis része a gondolkodási képességnek. Ez a gondolkodási képesség, mint a személyiség teste még teljesen a kifejlődésben áll. Az ember ennek csak egy kis részét birtokolja. A személyiség testeit tehát teljesen bolygónk különböző nézeteinek a nehézségi ereje kontrollálja. A Földszellem vonzáskörében nem csupán az anyagtest található, hanem az étertest, az asztráltest és a személyiség mentális nézetei is.

Ebből a szituációból magyarázható, hogy a születés és halál körforgása miért korlátozódik kizárólag a Földszellem különböző megnyilvánulási tereire. Ha egy űrutazó képes mechanikus eszközökkel a fizikai sík közvetlen gravitációs vonzásköréből kilépni, akkor ezután visszavonhatatlanul az éteri síkok, majd az asztrális, végül pedig a mentális határterületek gravitációs erőivel kerül érintkezésbe. Ezeken a területeken kívül számára egy abszolút személyiségi-semmi, egy üresség van; mert ott kint már teljesen más elektromágneses nehézségi erők uralkodnak, amelyek egészen más asztrális, mentális, éteri és anyagi feltételeket szabnak.

Ez a legkülső határ minden halandóra nézve érvényes, akinek szíve a Föld szívével áll kapcsolatban. A bolygói-szellemmel kapcsolatban álló mikrokozmoszban lakó személyiségek élete is ezen a határon belül zajlik le. A mikrokozmosz és a személyiség törvényszerű, közös súlypontja a Bolygói Szellemben található. Minden további nélkül egyetlen mikrokozmosz sem függetlenítheti tehát magát ennek a hatalmas elektromágneses gömbnek a korlátáitól. Viszont az előző fejezetekből tudják, hogy létezik egy másik Föld is. Ez a természetszülte halandó számára teljesen láthatatlan, jóllehet filozófiailag igazolható. Ez a Szent Föld, a bolygói Logosz bolygórendszere.

Az Egyetemes Tan különbséget tesz a bolygói Szellem, mellyel az anyagi Föld áll kapcsolatban, és a bolygói Logosz között. A bolygói Logosz az örök, kimondhatatlan dicsőségnek, az eredeti, érinthetetlen, isteni bolygónak az Ura. Ebből a szent Földből, az eredeti bolygóból származik a mi bolygónk, az a gyakorlóiskola és fejlődési tér, melybe a mikrokozmosznak be kell lépnie, hogy miután betöltötte tanéveit, belőle kiemelkedvén visszatérjen az Atya házába. A bolygói Logosz tehát a kezdet és a vég: az Alfa és Omega.

A nagy cél tehát, amely minden mikrokozmosz létének az alapja, abból áll, hogy a jó véghez vitt út után megünnepelje ezt az Omegát és meghallja az igét: „íme, újjá teszek mindent. Írd meg, mert e beszédek hűek és igazak. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. És a szomjazónak adok az élet vizéből ingyen.”

Ezért legyen Önöknek világos, hogy a két természet között, melyekről a Gnózis tanúskodik, bensőséges kapcsolat áll fenn. Noha a két naprendszer és a bennük lévő bolygók, ideértve Földünket és a Szent Földet is, egymástól eltérők, mégis teljes mértékben áthatják egymást. Egyértelmű, hogy a mikrokozmosz magában foglalja a „száműzetés területét”, és az „Atya országát” is. Ismerjék fel, hogy miért mondják időről időre: „Isten birodalma tibennetek van”.

Az Önöket körülvevő mikrokozmosz az eredeti bolygónak, a szent Földnek az abszolút nézete. A személyiség ezzel szemben a Földtől való, földi. A mikrokozmosz az Atya házából származik, a személyiség viszont a dialektikus természetből. A személyiségnek mondják: „Isten birodalma tebenned van”.

Nem túlzás-e ez? Nem lenne-e helyesebb azt mondani, hogy „Isten birodalma nagyon közel van hozzátok”? Egyáltalán nem. A világos megértés végett, tisztázni kell a bolygói Szellem és a bolygói Logosz kapcsolatát. A bolygói Szellemről azt mondják, hogy létezése misztérium. Egy entitás ez, egy hatalmas erő kibontakozásban, egy felfelé irányuló fejlődés. A bolygói Szellem szoros kapcsolatban áll a bolygói Logosszal, és teljesíti a parancsait. A bolygói Szellem a bolygói Logosz vetülete, és mint ismeretes, fókusza a Föld szívében helyezkedik el.

Tekintsenek csak most önmagukra: létezik egy mikrokozmosz, és van a személyiség. A mikrokozmosz Isten nemzedékéből való; a személyiség a múlandóságnak van alárendelve. A személyiség teljes tevékenységi körét – annak anyagi, éteri, asztrális és mentális nézeteivel együtt – a személyiség szíve határozza meg. Az összes elektromágneses feltételt és a személyiség minőségét – vagyis mindent, amit vonz, amit taszít és mindent, ami közömbös számára – a szív állapota, és hajlamai határozzák meg. Emiatt minden halandó embernek a szíve az élet nagy fókusza. Ezért mondta egykor egy rózsakeresztes testvér: „Amit a szív nem akar, az nem léphet be a fejbe”.

Könnyen megérthetjük tehát, miért firtatja a Tao Te King 26. szakasza, hogy mi a halandó ember életsúlypontja, és hol helyezkedik el. Hol van a hangsúly az Ön életében? Mi a lényeg az életében? Ez egy nagyon fontos kérdés: hiszen a szív életsúlypontja, ez az életgyújtópont ad irányt az egész életüknek és alakítja a tapasztalataikat.

A nehéz a könnyű gyökere; a nyugalom a mozgás mestere. A bölcs ezért a nehezet és a nyugalmat soha nem adja fel.

Most már teljesen láthatjuk, mit jelentenek ezek a szavak. Létezik a szívben az életnek egy súlypontja, egy forrás, amely egész életútjukat meghatározza. Életük pillanatnyi súlypontját szívük jelenlegi állapota határozza meg. Ez a súlypont, ez a nehézségi erő a létük, cselekedetük és elutasításuk ősi alapja.

Maguk előtt látnak valakit, aki bizonyos dolgokat cselekszik vagy éppen megtagad. Csodálkozva kérdik önmaguktól: „Ugyan hogy tehet ilyet?” – vagy éppen helyeslően ujjonganak: „Hiszen ez csodálatos! Hogyan lehetséges ilyesmi?” Mindezek a cselekedetek, a pozitívak éppúgy, mint a negatívak, az élet súlypontjából erednek, amely a szívben van. A szívben ered annak az élet-növényének a gyökere, amelyet Önök állítanak az élő jelenben a világosságba. Ezért a nehéz a könnyű gyökere. Életük súlypontja képezi a gyökerét mindannak, ami életük során a valóság fényébe kerül.

Most talán azt is felismerik, hogy ez a valóság „egy mozgás”, állandó tevékenység, melynek természete megmutatkozik, gyümölcsei, pedig szemmel láthatóak. Ahhoz, hogy ennek a mozgásnak és növekedésnek eredménye legyen, egy energiának is léteznie kell. Van a gyökér, az energia, a mozgás és ezáltal egy eredmény.

Tegyük fel, hogy az életük súlypontját megtalálják a Gnózisban, és létük gyökere abban van. Az energiát, amely ekkor a mozgást kelti, „békének” és „nyugalomnak” nevezhetjük. Ekkor a szív csendje lesz a mozgás mestere.

A Zsidókhoz írt levélben az egész negyedik rész erről a nyugalomról szól. Ezt a negyedik részt mindig azoknak mondják, akiket a nyugalomhoz vezető ösvényen figyelmeztetnek: „Óvakodjunk tehát, hogy mivel megvan az ő nyugodalmába való bemenetel ígérete, valaki közületek fogyatkozásban lévőnek ne láttassék.” (4,1) „Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugodalomba” (4,11)

Ha az ember életének súlypontja a Gnózisban található, akkor ebből a súlypontból egyfajta energia, mozgás árad ki. Valami a világosságba emelkedik, a termés megmutatkozik. Ez a termés, ez az élő eredmény pedig a belső béke, az a nyugalom és dicső létállapot, mely minden észt felülmúl. Ily módon lesz az eredmény egy adott pillanatban a mozgás mestere.

Megmutatkozik tehát, hogy létezik egy hatalmas életrejtély, egy a szívhez kapcsolódó misztérium, melyet Önök képesek megoldani, és meg is kell oldaniuk. Ez a titok arról szól, hogy miként helyezzék át életük súlypontját, létük gyökerét a föld mélységéből a Logosz ősterületére. És Önök ezt már tudják: ez a szív titka. Ha a Bibliát ismerik, akkor tudják, hogy mindig ugyanarról a problémáról van szó: miként nyerhető el a földi világtól való megszabadulás, s mi módon lehet belépni a másik bolygó, a Szent Föld örök dicsőségébé, melyet János látott egy adott pillanatban alászállani a mennyből. János teljesen eggyé vált vele.

Hogyan teljesítheti ezt egy tanuló? Hogyan lehet egy olyan Iskolában, mint a miénk a gnosztikus módszer segítségével megoldani ezt a titkot?

Ezért a bölcs, aki e titkot megoldotta, a nehezet és a nyugalmat soha nem adja fel – mondja Lao-ce. Életének súlypontja a Másikban van, a Másikban fejlődött ki. Aki egyszer megtapasztalta ezt a dicsőséget, többé fel nem adja azt a sötétség talmi gyümölcseiért.

Készüljenek fel arra, hogy e dicső titkot megoldják velünk.

 

 

26-II.
A három kereszt

 

Ismeretes, hogy az ember szívében nyugszik az élet központja, a monád magereje, a halhatatlan rózsa. Ez a rózsa felismerhető a belőle áradó nagyon erős, sokszínű fénysugárzás által. A rózsa a szívszentély csúcsával esik egybe. Minden természetszülte ember ezért magában hordja a rózsakeresztessé válás lehetőségét, mert a személyiség rózsája mindig a keresztre van tűzve.

A rózsa jeleníti meg a természetszülte emberben a bolygói Logoszt. Az eredeti birodalom tehát bennünk található. Az élet törvénye és útja megérint bennünket, rendszerünk részét képezi.

A szívnek magának hét nézete, hét kamrája, hét ürege van, melyek mindegyike hétszeres tevékenységet folytat. Ily módon tehát a személyiségrendszerből – legközepén a rózsával – hétszer hét sugár áradhat ki.

Ha a rózsát Betlehem sugárzó ötágú csillagának, a szívet, pedig ragyogó körnek látjuk, melyből a hétszer hét sugár kiárad, elénk tárul a magasztos jelkép, amely Haarlem-i templomunkban és a Bad Münder-i, van Rijckenborgh templomban a szolgálat helye fölött látható. Ez a legnagyobb és legcsodásabb jelkép, melyet ismerünk. Krisztus hangja ez mibennünk, Isten a testben.

A mikrokozmosz abszolút középpontja révén – amely a természetszülte személyiség szívével esik egybe – az ember abszolút Istentől született, az abszolút Lét életterületén létezik, és a Menny-Föld részét képezi; az alfa és ómega, a kezdet és vég mindent átfogó oltalmában áll.

Mégis létezik egy hatalmas akadály. E dicső és hatalmas spirituális létezése mellett az ember a személyiségében még egy teljesen másféle tudat birtokosa is, mégpedig a főszentélyben. Ott van az egonak, más szóval az állati vagy értelmi tudatnak a székhelye. A rózsa-tudat személytelen, isteni. Az egó-tudatosság csupán a személyiség egyik nézete, annak része. Ez utóbbi a személyiség hatása, tehát kizárólag állati-halandó. Életük súlypontja pedig nem a fejükben nyugszik-e?

Ez logikus, ha az „élet” alatt, mint személyiséglény a bölcsőtől sírig vezető útját érti, a bukdácsolását ezen a földi világon át. Ez azonban egyáltalán nem logikus, sőt egyenesen őrültség, amennyiben az abszolút tökéletesség életét így keresik, és törekednek feléje. A nagyszerű valóságba belépni, annak részesévé válni azonban az értelmi tudattal lehetetlen.

Az énközpontúságnak, az éntudatnak – ahol valószínűleg az Önök súlypontja található – teljesen alá kell rendelnie magát a személyen túlinak, az Élet Urának, aki a szívben lakik. Életük súlypontját a fejből teljes mértékben a szívbe kell áthelyezniük, a nagy csoda ekkor felfedi magát Önök előtt.

Ez az endúra, amely magába szállást jelent, az egész személyiséglény megfordulását a legmagasabb saját lény, az Önökben lakozó Élet Ura felé, a szívben lakozó és sugárzó szent arany rózsa felé. Az endúra nem kifelé irányul, hanem befelé a valódi, legmagasabb lényre, a szent arany rózsára.

Nagyon tisztán kell látniuk mindezt. Olyan folyamatról van szó, melyet ma elkezdhetnek.

Nem szabad azonban megfeledkezniük arról, hogy az én-káprázat miatt, amely számtalan testetöltésen, múltbeli létezésen át uralta mikrokozmoszukat, s amely még mindig nem szűnt meg rendszerüket irányítani, hiszen életük súlypontja továbbra is a főszentélyben, az éntudatban nyugszik, szívük erősen tisztátalanná vált és nagyon megromlott.

Legelső és valóban hatalmas feladatuk tehát a szívük megtisztítása. Ezt jelenti az „út egyengetése”. Ha ezt nem kezdik el, ha ezt nem sikerül megvalósítaniuk, akkor egész tanulóságuk értelmetlen. Értsék meg ezt helyesen: nem azt várjuk, hogy értelmüket feladva misztikusságra váltsanak. Hiszen korunk misztikája nem több, mint az éntudat egy kísérlete arra, hogy a beszennyeződött és megromlott szívben megpróbálja fenntartani magát.

Golgota hegyére három keresztet állítottak:

Középen a győzedelmeskedő ember keresztje, aki diadalt aratott; a sugárzó arany rózsában lévő ember, Christian Rosenkreuz.

Mellette a megrekedt egocentrikus ember keresztje áll, amely abban a rögeszmében él, hogy ő a haláltermészet teljhatalmú ura, mindent tudó és mindent birtokol. Ez az ember az egyetlen ösvényt nem ismeri, ezért gúnyolja és visszautasítja azt. Nemde ez az ember az igazi lény abszolút gyilkosa, bensőjében Isten legnagyobb ellensége.

Vele átellenben látható a harmadik alak: a megszabadulásért küzdő ember. Ő elkezdte élete súlypontját áthelyezni a szívbe. Keresi az új irányt, az új kiindulást a szív-központból, az igazi belső békét és nyugalmat. Ez az ember az élet egyetlen gyökerét akarja öntözni önmaga teljes feláldozásával az utolsó csepp véréig. Hiszen az élet súlypontjának elmozdítása a végleges megvilágosodást és nyugalmat jelenti, ami a mozgás mestere.

A folyamatosan sugárzó világosság és a minden észt felülmúló belső béke azonban még nem kezdett el növekedni. A súlypontot azonban kimozdították eddigi helyéből, az alapokat lerakták. Most a szív teljes megtisztításának kell következnie, az abszolút kiüresedésnek, az alapvető megfordulásnak, az endúrának, amely az „élve meghalás” folyamata.

Ez egy hétszer hét nézetű munka, egy hatalmas küzdelem, különösen az elején, ahol sok szenvedést kell elviselni. Ebben a küzdelemben még sok botladozás és kudarc lehetséges. Ezért ez az ember is még mindig sok tekintetben saját legmagasabb isteni lénységének a gyilkosa.

Azonban ő ismeri a Másikat, és tudja: „ez az Isten fia”, és nem tágít. Tekintetét és a fő hangsúlyt szüntelenül a kegyelem és igazság forrására irányítja. Ezért képes meghallani a Másik hangját, aki a legdicsőbb szózatot intézi hozzá, mellyel embert megszólítani lehetséges: „Bizony, mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban”.

Szabadítsák meg e jól ismert szavakat a legendaszerű fátylaktól. Akkor részesei lesznek a tiszta, igazi Gnózisnak, és tudatában lesznek, hogy mindezek az értékek a lehetőségeik határán belül vannak. Ebből az Önökben nyugvó isteni forrásból bőségesen árad az abszolút, örök bölcsesség. Ha a halandó ember folyamatos kitartással minden ellenállást legyőzött, és képes a bölcsességhez felemelkedni, akkor ő már nem lesz többé gyilkos. Az újonnan elnyert, igazi fő hangsúlyt ekkor már nem adja fel többé, mert belép az örök nyugalomba.

Bármennyi szép látnivaló is legyen, ő a nyugalomban marad, és távol tartja magát tőlük.

Most már talán megértik, mit vár Önöktől, nem az Iskola, hanem a legmagasabb isteni lényük. Pillanatnyilag az intellektuális lényük kormányozza és élteti Önöket, az agytudatuk, amely nem más, mint a jelenlegi, természetszülte létezésük terméke, a karmikus és öröklött múltjuk alapján. Ez pedig semmi több mint a külső forma, a ház, amelyben a rózsa lakozik.

Ugyebár nem a forma a lényeg? A ház, a forma lakója a lényeg. A legjobb esetben csupán kaotikus kölcsönhatás áll fenn a ház és lakója, a fej és a szív között. A problémák a szívben és a fejben folyamatosan váltakoznak és konfliktusba kerülnek egymással. Folyton nagy zavarodottság és belső meghasonlás uralkodik. Mivel a lény felett a forma uralkodik, és a forma nem ismeri a feladatát, nem érti a rendeltetését, hogy ő a tízezer szekér ura kevésre értékeli magának a birodalmat.

Formaként és a személyiség házaként az az Önök nagy hivatása, hogy lehetővé tegyék a rózsa számára, hogy teljesen megnyilvánuljon és uralkodjon a forma felett, hogy a forma a fokozatos transzfigurálás során képes legyen minden feladatot teljesíteni, ami a nagy fejlődésben szükséges. Ezért a formának, a személyiségnek úgy kell viselkednie, hogy meglássa a menny-föld beereszkedését a saját lényébe a nagy cél beteljesüléséhez.

A forma tehát nem haszontalan és nem is érdemtelen, hanem a nagy folyamat lényeges alkotórészét képezi, ahogyan bolygónknak, a Földnek is nagy jelentősége van a menny-föld nagy folyamatában. Lao-ce megfogalmazásában ezért a formát a „a tízezer szekér Urának” nevezi, azaz nagyon erős, nagyon hatalmas, nagyon tehetséges, és nagy képességekkel rendelkezik.

Ha a forma-ember felismeri és tapasztalja ezt a nagy hatalmat és képességet, ami által az isteni lényt csekély jelentőségűnek tekinti, és önmagát állítja a középpontba, akkor elveszíti a képességeit. „Elveszíti minisztereit.” Ha ily módon hagyja magát a káprázata által elragadtatni, akkor elveszíti a kapcsolatot minden valósággal, minden hatalommal, és bukása tökéletes lesz.

Ezért késlekedés nélkül helyezzék át életük súlypontját, és a formájukat alakítsák át templommá úgy, hogy az Önökben lévő Isten ott lakozhasson. Eképpen cselekszik a bölcs. A nehezet és a nyugalmat soha nem adja fel.

A mai idők természetszülte embere gyakran az erős elfajulás jeleit mutatja. Élete súlypontja főként az értelmes agytudatban fekszik. Ebből a központból próbálják a gnosztikus tanulóságot is megélni. Így azonban legfeljebb egy vallásos szemlélődési állapotba jutnak el, többé-kevésbé őszintén próbálkoznak Isten, az Iskola és a Gnózis szolgálatával. A tanulóságnak ez az állapota azonban folyamatosan feltöretik, és néha teljesen összeomlik a dialektikus élet problémái miatt. Ha valaki az éntudattal, az intellektuális tudattal próbálja meg a Gnózist szolgálni, a legmélyebb lényegben semmi sem változik.

Ugye belátják, hogy a vallásosság a mindenség működésének szempontjából nézve végül is hamis? Ha Önök mindezt átlátják, akkor biztosan egyetértenek. Ne vallásosságra törekedjenek tehát, hanem hogy eggyé váljanak Istennel. Ez a terv, ez az egész teremtés rendeltetése, s az Önök hivatása. Ezért lakozik a rózsák rózsája a szívükben: az összekapcsolódás, az egyesülés az Önökben lévő istenséggel.

A vallásosság ezért mindig is csak kompromisszum, mert a jámborság legjobb esetben is csupán az első próbálkozás. Ha innen nem lépnek tovább, akkor a vallásosság istentelenséggé változik. A haláltermészet területén emiatt szüntelen nézeteltérés dúl az Istent szolgálók és ellenlábasaik között. Ezért találkozunk a vallás területén oly sokféle kísérlettel és mérhetetlen zűrzavarral. A különböző vallásos csoportok képviselői emiatt mondják egymásnak: „váljunk már egységessé”.

Javasoljuk, hogy gondolkozzanak el alaposan ezen az Önök számára talán új ideán. Akkor a sok zavar megszűnik. Tegyék a formájukat a háromszoros templom előudvarává. Szívük megtisztítása után éljék meg az Önökben lévő Istennel való találkozást. Akkor az Önökben lévő Isten beléphet a nagy szentélybe.

Nem a vallásosság, hanem az Istennel való eggyé válás a Gnózis ösvénye. A bölcs mindezt tudja, és ennek megfelelően cselekszik. És a bölcs sohasem tágít attól, hogy súlypontját és nyugvópontját keresse és megtalálja.

 

 

26-III.
A háromszoros mesteri kiválóság

 

Amint azt az előző fejezetben megállapítottuk, Golgota hegyén, a koponya helyén három keresztet állítottak fel, az önmagában raboskodó énlény keresztjét, a megszabadulásért küzdő ember keresztjét és a győzedelmeskedő ember keresztjét.

Ez meglehetősen furcsának tűnhet. Valóban különös, hogy a három kereszt a koponya helyén, a főszentélyben találtató; miközben az élet igazi súlypontját a szívszentélyben kell lehorgonyozni, mert a főszentély főképpen mégiscsak az intellektuális tudat székhelye.

Ennek megértéséhez fel kell ismerniük, hogy a szív megtisztításának mindig a főszentélyben kell bebizonyosodnia, és itt kell előkészíteni a szolgálati helyet is a magasabb lény számára, továbbá a teljes vereségének is világosan a főszentélyben kell megmutatkoznia. A rózsaerő a szívből árad; a gyökér a szívben fekszik, az ébredés, a megvilágosodás és a feltámadás azonban a fejben nyilvánul meg.

Mihelyt a forma ura lemondott a hatalomról, az élő lélekfejedelem sugárzóan áll a helyén. A három kereszt, a három kép, a három jelleg közül egy belevési jelét a homlok tükrébe: vagy az énlény; vagy a küzdő lélek, amely megkapta a kegyelem ígéretét; vagy az Emberfia.

Most talán minden eddiginél mélyebben képesek megérteni Christian Rosenkreuz alkímiai menyegzője hetedik napjának csodás eseményeit. Akiknek az a célja, hogy a csodás rózsa valóban teljes pompájában kivirulhasson, végül Olümposz tornyában gyűlnek össze. A toronynak hét szintje van, miként a szív is hét nézetet, hét üreget foglal magába. A szív megtisztítása hétszeres munka. A tanulóság nagy műve hétszeres feladat, melynek a tanuló teljesen odaadja magát.

Ha ezt a munkát elvégezte, akkor Christian Rosenkreuz végül az ismeretlen, nyolcadik szintre emelkedik, közvetlenül a tető alatti boltozatba. Ott nyilvánul meg a győzelem, mégpedig a nagy újjászületés, a győzedelmeskedő Rózsakereszt. Az örökkévalóság kapuja, melyet ősidők óta a nyolcas szám jelképez, tágra nyílt. A feltámadás valóra vált.

Az alkímiai menyegző a személyiség teljes megváltozása, a szív rózsájának uralma a forma élete felett. Az így feltámadott ember most többszörös módon tesz bizonyságot; mert az egész felkészülés folyamata, és a munka által csodás képességek nyilvánulnak meg:

1. Tökéletes mestere a Föld anyagi szférájának.
2. Tökéletes mestere a Föld éteri szférájának.
3. Tökéletes mestere a Föld asztrális és mentális nézeteinek.

Ez a háromszoros mesteri minőség többek között a teljes tudatossá válást jelenti a személyiség összes testében. Mindennek sajátos következményei vannak. A személyiség-ember az anyagi köntösében például térhez és időhöz van kötve. A személyiség többi testeiben azonban mind a tér, mind az idő folyamatosan elveszíti értékét és jelentőségét, majd végül meg is szűnnek. Ha egy Rózsakeresztes testvér helyileg bolygónk egy bizonyos pontján tartózkodik, akkor nem okoz számára nehézséget, hogy ugyanabban az időben a földi szférákban máshol is jelen legyen. Az idő szempontjából nézve mindenütt jelenvaló, a föld megannyi térségében. Látszólag úgy tűnik, hogy az anyaghoz van kötve, de valójában mégis teljesen szabad.

E tény hatalmas jelentőségét könnyen beláthatják, ha egy kis figyelmet szánnak rá. A nagy lélekközösség minden testvérének a csoportegysége így abszolút valósággá válik. A múlandóság világában való élet kimondhatatlan nehézségei megszűnnek.

Jézus, az Úr feltámadása és mennybemenetele közötti jelenései mind e tényt voltak hivatva bizonyítani tanítványai és tanulói körében. Eme életállapotról ad hírt oly részletesen a Pistis Sophia gnosztikus evangéliuma is. Amit a misztikusok „mennybemenetelnek” neveznek, nem csupán teljesen megújult emberként való létezést jelent a Bolygói Szellem világában, hanem azt is, hogy többé nem ebből a világból való, hanem az eredeti, isteni életállapot világából. Ez a Bolygói-Logosz világa, János menny-földje.

Most lássák meg maguk előtt e dicsőséget. Amilyen mértékben zarándokcsoportunk az örökkévalóság felé vezető ösvényt minden erővel előkészíti, és ahogyan rózsakeresztjét Golgota dombján felállítja, és az élő test, a mennyei hajó előre és felfelé halad, az történik, hogy a menybemenetelüket megünneplő testvérek egy része nagy erejét kiárasztja az egész Elő Testre. Így a csodás Pünkösdi ígéretről erővel tanúskodva bizonyítják: „Megkapjátok a Szent Szellem erőit, ami majd eljő reátok mind, és lesztek nékem tanúim a Föld mind végső határáig.”

Így készüljenek fel egy közelgő pünkösdi ünnepre azáltal, hogy a helyes súlypontot választják, és ezzel mesterei lesznek minden mozgásnak.

 

 

Aki helyesen jár, nem hagy hátra nyomokat. Aki helyesen beszél, feddésre nem ad okot. Aki jól számol, annak nincs szüksége segédeszközökre. Aki helyesen zár, annak nincs szüksége reteszre, mégsem lehet kinyitni azt, amit egyszer bezárt. Aki helyesen kötöz, annak nincs szüksége kötélre, és mégsem lehet feloldani azt, amit összeköt.

A bölcs ezért mindig az emberek segítője; senkit nem utasít vissza. Mindig a dolgok segítője, és semmit sem utasít el. Ezt nevezem kétszeres megvilágosultságnak.

Ezért a jó a tanítómestere a rossznak; a rossz, pedig tanítómestere a jónak.

Aki a hatalmat nem értékeli és a bőséget csekélynek tekinti, még ha bölcsessége balgaságnak tűnik is, elnyerte a Mindenségnek a bölcsességét.

Tao Te King 27. szakasz

 

27-I.
Az Egyetlen Jó

 

A Tao Te King huszonhetedik fejezetének szövegén elgondolkodva szembeötlik, hogy Lao-ce egy ötszörös életvitelről beszél, a jóság öt formájáról, öt ismertetőjegyéről. Az itt szóban forgó jóságnak azonban más jellegűnek kell lennie, mint annak a jóságnak, amelyet a természetszülte ember ismer és birtokol. A jóság Lao-ce említésében ugyanis egészen más következményekkel jár, mint amit a természetszülte ember ismer.

Lao-ce a hermészi értelemben vett Egyetlen Jó-bóI, a kizárólag jóból indul ki. A szokásos természet embere azonban csupán azt a fajta jót ismeri, amely elválaszthatatlanul együtt jár a gonosszal. Ezért rendkívül fontos, hogy figyelmüket már e fejezet legelején erre a különbségre irányítsuk. Lao-ce ugyanis egy teljesen másik világról beszél, mint amelyet Önök ismernek. Ez egy olyan világrendszer és a belőle eredő életmód, amely a megszokott természetben semmilyen módon sem alkalmazható. Ha ezt szem elől tévesztenék, akkor a régi kínai bölcsességen való bármilyen elmélkedés csupán negatív eredményhez vezetne, és életükben elkerülhetetlenül nagy nehézségeket okozna.

A két természet létezésének hatalmas igazságát ez a világ – az Önök világa – nem ismeri. A világ már nem ismeri azt a tényt, hogy a szellem nagyjainak királysága nem ettől a világtól való. A két természetrend ősi tana az isteni üdvnyilatkozat kulcsa. Aki ezt a kulcsot már nem tudja használni, vagy elveszítette, s ennél fogva a visszautat, az Atya birodalmába visszavezető ösvényt sem leli többé, az eltéved és belegabalyodik a haláltermészet labirintusába.

Ezen az alapon szeretnénk egy pillantást vetni világunk két általános életjelenségére és viselkedési módjára: a teológiára a velejáró természetvallásossággal és a humanizmusra.

Aki Istent akarja szolgálni, és a még nem teljesen meghamisított Biblia részeit megérti, mert az örök boldogság állapotára törekszik, az e kulcs birtoklása nélkül hiába törekszik, hogy igazán „jó” legyen, és jóságot terjesszen önmaga körül. Mind gondolatban, mind érzésben és cselekedetben megpróbál megfelelni a jóság követelményeinek, azonban már az ilyen törekvése legelején kitűnik az a kényes tény, hogy a rossz valósul meg, mihelyt jót akar cselekedni.

Megmutatkozik, hogy jószándékának negatív következménye van, és nem viszonozzák. A gyakorlatban semmi jó nem származik belőle, és a kezdetben pozitív eredmény hamar megkristályosodik és kővé dermed. Az egykor önkéntelen megnyilvánulásból csak a megkövesedett romok maradnak.

Hogyan lehetséges ez? Miért történhet ilyesmi? Vakságukban a teológusok visszautasítják azt az elkerülhetetlen következtetést, hogy az őáltaluk hirdetett és gyakorolt jóság sohasem az igazi jóság és az Egyetlen Jó-hoz nincs semmi köze. Ezért magyarázatként kitalálták az „ördögöt”. Ily módon pedig azok, akik olyannyira tartottak a rossztól és mindenáron jók akartak lenni, állandósították a rosszat, mint asztrális valóságot.

A gondolatmenet önmagában nem logikátlan, mert ha Önök naivan azt gondolják magukról, hogy természetszülte lényekként jók és jót cselekszenek, a dolgok azonban a gyakorlatban mégis egészen mást eredményeznek, mint amit elképzeltek, akkor valószínűleg arra a következtetésre jutnak, hogy egy ellenerő, egy ellenfél tevékenykedik. Ez lett aztán az ördög. Ha hosszasan gondolnak a gonoszra, tehát mentálisan mérlegelik, azzal formát adnak a gonosznak az asztrális anyag tulajdonságaiból adódóan.

Ha pedig ez a megtestesült gonosz akadályozni kezdi Önöket – és minden bizonnyal ezt fogja tenni, hiszen saját teremtményük, ezért megtapasztalják az ördögöt – akkor erről a tapasztalatról majd minden hívüknek beszámolhatnak, és dogmatikusan beszélhetnek róla. Ezután minden hívük, akik a nyomdokaikba lépnek, ezt az eredetileg egyvalaki által megalkotott negatív asztrálszüleményt egy olyan szörnyeteggé fogja felerősíteni, amely az egész emberiséget akadályozza, és megmérgezi az asztrális szférát.

Ezért megismételjük a nagy gnosztikus igazságot: a megszemélyesült gonosz eredete e természet jóságában van. Ebben rejlik az egész teológia és a természetvallás negatív mivolta és reménytelensége. A legnagyobb jelentőségű az lenne, ha ezt megértenék, és hajlandók lennének az új életük alapfeltételeként elfogadni a Gnózistól. Talán magukévá tudják tenni ezt a nagy igazságot egy olyan lénytől, mint például Jézus, az Úr, aki kijelenti: „Senki sem jó, egyetlen egy sem.”

A természetrend, melyet az emberiség ismer és megtapasztal, melyből természetben-születettsége magyarázható, egy dialektikus rend, vagyis nem az abszolút valóság, és nem is lesz az soha. Minden, ami megjelenése formájához tartozik, minden tulajdonság, ami megtalálható benne jön és megy. Az egyik pillanatban létezik, a következőben nem létezik. Ez az ellentétek mozgásának a természettörvényszerűsége. Így sohasem lehet valami abszolút a kikelet, virulás és aláhanyatlás szüntelen változásában: a dialektikában képtelen megnyilvánulni az abszolút.

Az idea, az Egyetlen Jó álomképe ott nyugszik az emberben. Minden természetszülte lényben benne van a jóra való törekvés, még a legelvetemültebb bűnözőben is él a jó ábrándképe.

A jónak ez az álomképe a dialektikus megjelenési formák világában sohasem lehet valóság. A természetrendünkben a jó képtelen a jóságot megvalósítani. „Senki sem jó, egyetlen egy sem!”

Ha azonban minden természettörvénnyel szembeszállva, mégis megpróbálják a jót megvalósítani, és ezt a jóságot tévesen „szeretetnek” nevezik, akkor az ellentétek akcentusai még inkább előre kerülnek. Sokkal élesebb élvonalak keletkeznek. A világosság és a sötétség között lévő különbség sokkal fájdalmasabb lesz, és akkor az emberiség fájdalma határtalanná növekszik. A természet törvényei ugyanis beteljesednek, és az ellentétek mozgása során a világosság, melyhez az ember ragaszkodik, melyet meg kíván őrizni, mély sötétséggé változik. A szeretet gyűlöletté változik. Az ember valósága káprázatba vész, élete hiábavalóság lesz. Azon küzdelmében, hogy olyasmit tartson meg és tegyen állandóvá, amit nem lehet, úgy az érzelmeivel, mint a gondolati tevékenységeivel együtt, megteremtette a gonoszt, mint asztrális valóságot az egyéni életterén belül és kívül.

Ez a valóság a dialektika káprázatában. Így mérgezi meg az archonok és eonok egész serege az asztrális szférát. Ez a természetvallásosság aratása!

A századok során ezért fordultak el annyian a vallástól, és döntöttek a humanizmus mellett. A vallás negatív eredménye olyannyira világos volt, és az általa keletkezett élet-káosz pedig olyan mértékű, hogy ez a változás elkerülhetetlenné vált. Merthogy a jóság, amire addig törekedtek mégsem volt olyannyira jó, hogy a saját maguk javát a legjobban szolgálta volna. Ezáltal az éntudat erősen kifejlődött. A megélhetésért kibontakozó harc egy bizonyos pillanatban megmutatta a legnagyobb ellentéteket a szegénység és gazdagság, a nincstelenek nyomora és a tehetősek fölöslege között.

Ebből a talajból fakadt a humanizmus, a szabadságért folytatott küzdelem, melyben minden nemzet proletariátusa részt vett. Erőteljes jóságtörekvés ébredt mindazokban, akik segíteni akartak az elnyomottakon. Újra életre kelt a demokrácia, az emberi jogokat pedig a szabadság jelszavaként emelték magasba. Számtalan mozgalmat indítottak el a nélkülözők és az elnyomottak megsegítésére. A humanizmus egész Európát érintette.

Ez a jelenség a vallásellenesség csúcspontjához vezetett. Amire az egyház nem volt képes, azt a sokarcú humanizmus próbálta megvalósítani. Európa elérte a civilizáció tetőpontját. A jóságot tudományosan alkalmazták a „mindenki testvér” mottó alapján. Néhány hiányosság ugyan fennmaradt még, de csakhamar a múlté lesz az is. Ám nézzék meg, mit eredményezett századunkban e jóság-hullám: egy olyan borzalmas nyomort, szörnyűséges állapotokat és rohamtempójú, tudományosan kigondolt tömeggyilkosságot, amilyet még nem látott a világtörténelem, de még egyetlen elmúlt korszakban sem volt ilyen. E jóságtól kenetes, felvilágosult, humánus század a vérszomj, kegyetlenség, tudományos pusztítás és őrület tekintetében minden rekordot felülmúlt. A mai napig a jóság csúcspontja az emberi gonoszság csúcspontját nyilvánította meg. A jelen nyomorúsága szinte leírhatatlan, ezért inkább megkíméljük Önöket a részletektől, hiszen úgyis ismerik ezeket!

Mit hozott nekünk az emberi civilizáció? Miféle útvesztőbe vitték az emberiséget? A rögeszmék könny- és véráztatta útvesztőjébe! Hol itt a jóság? Senki sem jó, egyetlen egy sem! A természetszülte lények vallása, a természetszülte lények humanizmusa, a természetszülte lények tudománya egyetlen hatalmas kudarc.

Lehetséges, hogy ezzel nem teljesen értenek egyet. A tapasztalat alapján azonban majd Önök is erre a következtetésre jutnak. Az emberi jóság túlságosan sok nyomot hagyott maga után. Egy hatalmas, tátongó sebet, amely mindenki számára látható. A vallás, a humanizmus, a tudomány és minden egyéb erőfeszítés ellenére a világ szörnyű mészárszékké változott.

Lao-ce azonban így szól hozzánk: Aki helyesen jár, nem hagy hátra nyomokat. Miként lehetséges ezt az álláspontot az élő jelen vakító világosságában megvédeni? Erre a kérdésre a következő fejezetben próbálunk választ adni.

 

 

27-II.
Aki helyesen jár, nem hagy hátra nyomokat

 

Megismételjük a Tao Te King 27. szakaszát bevezető sorokat:

Aki helyesen jár, nem hagy hátra nyomokat. Aki helyesen beszél, feddésre nem ad okot. Aki jól számol, annak nincs szüksége segédeszközökre. Aki helyesen zár, annak nincs szüksége reteszre, mégsem lehel kinyitni azt, amit egyszer bezárt. Aki helyesen kötöz, annak nincs szüksége kötélre, és mégsem lehet feloldani azt, amit összekötött.

A fenti szakasz első mondata, miszerint aki helyesen jár, az nem hagy hátra nyomot, meglehetősen szokatlan ige, amely a jelenlegi természetszülte állapot megvilágításában nehezen érthető.

Tárgyilagosan nézve, akik a Szellemi Iskolát keresték és hozzákapcsolódtak, „jó embereknek” mondhatók. Ez ismeretes is róluk. Jelenlegi természetszülte állapotuk miatt ugyanakkor mindannyian a vallásos jóságból, vagy a humanizmusból indulnak ki, amelyről az előző fejezetben írtunk.

Most vizsgálják meg őszintén, hogy jóságtörekvéseik sohasem hagytak-e mély nyomokat maguk után? Talán elgondolkodtak már ezen. Nem történt-e meg számtalanszor, hogy jóságuk mély sebeket ütött? Azokkal tettek-e jót kizárólag, akik ezt megérdemelték? Nem keltett-e jóságuk irigységet? Nem volt-e sajnálat a cselekedeteik indítéka? Hányszor sodorták magukat bajba a jóság-elvük miatt és a jóságuk bevetésével? S jóságuk miért volt olyan nyilvánvaló egyesek számára, míg másoknál kéretlen volt?

Érdemes alaposan megfontolni ezeket a kérdéseket, mert jóságtörekvésük valójában sokszor hagyott nyomokat. Elegendő bizonyítékuk van arra, hogy jóságuk nem mindig sikeres. Mondják olykor valakire, hogy „nem olyan jó, mint amilyennek tűnik”. Önök viszont jónak tűnnek. Jóságuk azonban dialektikus jellegű. Ez a jóság bármilyen mértékű legyen is, nyomokat hagy, és mély barázdákat váj a lélekbe. Az emberi jóság, akár egyéni értelemben, akár csoportosan alkalmazva, mindig szilánkokat okoz.

A bölcsek ennek tudatában beszéltek és beszélnek, és óva intik Önöket. Hagyják, hogy átéljék és megtapasztalják a saját valóságukat. Ez a valóság fájdalmat okoz Önöknek. Hogyan lábalhatnak ki Önök ebből?

Erény és tudás persze segíthetnek itt. Az a tény, hogy ifjú koruk óta késztetve érezik magukat egy felismerhető vallásosságra, vagy erős vágyat éreznek humanista tevékenységekre, vagy a szépség művészi megragadására, a tudás megszerzésére vagy mindezen aspektusok összességére, nagyon is különös. Ez egyben az alapja egy lehetséges, teljesen új élménynek. Ez a rózsaerő érintése, az Önökben lévő Isteni Birodalomból. Most az a lényeges, hogy ezt a belső alapot tökéletes erénnyé, a megszabadító erénnyé változtassák.

Az erény alapja tehát jelen van Önökben. Ezen kívül még sok más is létezik. Az ismeret is ott van, és rendelkezésükre áll. Értsék ezt helyesen! Nem az iskolákban szerzett tudásukra gondolunk, amire azért van szükségük, hogy az ellentétek világában boldoguljanak, hanem mi az egyetlen, igazi életismeretről beszélünk. Az Élet Tanára gondolunk, az Egyetemes Tanra, amely bele van vésve az ősatomba, és a Gnózis által megnyilvánul Önök előtt serkentésként, hogy szabaddá tegye belső lényükben az igaz ismerethez vezető ösvényt. A jóság és a jó cselekvésének az erénye, ez az erényre való serkentés, melyhez az ismeret kapcsolódik, ez képes és tudja is Önöket megszabadítani. Meg kell azonban szívlelniük Csuang-ce figyelmeztetését: „Erény és tudás nagyon veszélyes eszközök. Nem szabad őket meggondolatlanul alkalmazni. Ha a ti erényetek igaz és hűségetek erős, ám mindezek nem hatják át a szellemiségeteket, hová lesztek?”

A tökéletes erényre és a sugárzó jóságra való törekvés a legtöbb emberben mélyen benne él. Hasonlóképpen sokan vannak, akik az egész kinyilvánított gnosztikus filozófia ismeretével rendelkeznek. Csodás birtok ez! Az egyik csoportot a szív vezeti, a másikat a fej. Azonban, ha ez a két birtok nem működik együtt, akkor haszontalan és veszélyes.

Sokak életében gyakran működik együtt a szív és a fej. Kitűnik, hogy ez az életmód is mély nyomokat hagy hátra, mert a természet-én uralkodik az életükben.

Ezen kívül, még egyszer idézzük Csuang-ce-t: „Tao oszthatatlan. Tao-t megosztani annyit jelentene, mint széttörni az egységet. ”

Ez egy rendkívül fontos Ige, melynek segítségével világossá kell válnia, hogy az igazi Gnózis, a szentelő és megváltó Gnózis nem adható át holmi jóság-megnyilatkozás vagy dogmatikus tanítás útján. Tao-t csak a Tökéletességben lehet megtapasztalni, vagy pedig egyáltalán nem. Ezért mindenkinek önmagának kell keresnie, megtalálnia és megtapasztalnia a Tao-hoz vezető utat.

Így megmutatkozik, hogy a természetszülte személyiség hatalmas képességekkel rendelkezik. Mindezek a képességek azonban csak akkor tudnak igazán kiteljesedni és helyesen működni, ha a megfelelő összetételben alkalmazzák őket, együttműködve a mikrokozmosszal, az emberben lévő isteni lénnyel. Az erénynek és a tudásnak kell ösztönöznie az embert, hogy az ösvényen járjon és az új életvitelt alkalmazza. Ez visszatérés az eredeti természethez az endurisztikus ösvényen, amely az emberi természet nagy áldozatmenete. Ez a lényeg.

Az ember nagy tévedése, hogy esetleg jelentős agyi- és szív-képességei már használatra alkalmasak, s ezek bevetésével áldást, tudást és bölcsességet terjeszt maga körül, s azt gondolja, hogy ily módon a Gnózist és az emberiséget szolgálja. Azonban „Tao oszthatatlan. Tao-t megosztani annyit jelentene, mint széttörni az egységet.”

Ha valóban birtokolni akarják mindazt, amit a Rózsakereszt templomaiban hoznak Önöknek, akkor az új életvitelt kell alkalmazniuk, az ösvényt saját maguknak végig kell járniuk. Ha nem így cselekszenek, hanem képzelt képességeikkel saját útjukon járnak, akkor kiélezik az ellentétek közötti különbséget, s csupán a gonoszt gyarapítják.

Ha most önmagukat gazdag ifjúnak, tehetséggel megáldott embernek tudják, ezek hallatán megeshet, hogy csalódottan elfordulnak, és negatív, hatástalan vagy különösen veszélyes életvitelre váltanak. Azonban Jézus, az Úr tanácsát is követhetik: „Adjátok el mindeneteket, és kövessetek engem!” Így képesek teljesíteni feladatukat a szent mű, az Egyetemes Lánc és követei iránt tanúsított mély engedelmességben. El kell szakadniuk attól a rögeszmétől, miszerint tökéletesnek tudják önmagukat, s úgy vélik, hogy „én mindenre képes vagyok, mindent jól csinálok, és mindent rendbe tudok hozni”. Helyes megvilágításban kell látniuk erényre és tudásra irányuló természetes törekvéseiket, és arra az életvitelre kell átváltaniuk, amelyet a Biblia „imádságnak és böjtnek” nevez.

Mit jelent ez? Bizonyára nem azt, hogy órák hosszat imákat mormoljanak, vagy kenyéren és vízen tengődjenek, napokig éhezzenek, és folyamatosan szertartásokat végezzenek. A régi bölcsek „imádságon és böjtön” az egész életállapotnak a Másik Birodalomra, az Atya Országára történő ráhangolását értették; az emberben lévő istenbirodalomnak a szabaddá tételét, hogy így az akarati tevékenység egységét elérjék. Ebben a létállapotban az ember nem hallgat többé az ellentétek hangzavarára, hanem teljes elméje, teljes főszentélye megnyílik – a Szent Szellem besugárzásának.

A bölcsek azt mondták: „Hagyjátok a fülek által való hallást a fülekre. Hagyjátok az elme munkáját az elmére, és ha akkor a lélek csendes és képek nélkül való, megnyílik és készen áll a befogadásra.” A megnyílt lélekbe beereszkedhet Tao, a Hétszellem. Ez az „imádság és böjt”.

Ha így járják útjukat, ha így élik meg tanulóságukat, akkor Önök által megvalósul az Ige: Aki helyesen jár, az nem hagy hátra nyomot. Az egész mikrokozmosz a változásban, az Istennel való „közösségben” áll. Szellem, lélek és test ekkor össze vannak kapcsolódva egymással, az isteni természet legmagasabb törvénye szerint. Képességeiket csakis ekkor képesek az eredeti szándék szerint alkalmazni.

Ez az egyetlen útja annak, hogy megszabaduljanak, és szabadságukat a még fogoly emberiség szolgálatába állítsák. Csak így, egész lényükkel ez egyetlen célra irányulva — böjtölve és imádkozva, azaz állhatatosan és esedezve — léphetnek be a felső terembe.

Az Apostolok cselekedeteiben ezt olvassuk: „Amikor visszatértek a városba, a felső terembe menének, ahol szállva valának. Mindnyájan együtt valának, kitartóan az imádkozásban. Amikor pedig eljött a Pünkösd napja, mindnyájukat eltöltötte a Szent Szellem.” A Hétszellem kiáradása ténylegessé vált.

Először ettől az időponttól kezdve nem ütnek már sebeket – sem magukon, sem másokon – a jósággal, s az erény és a tudás képességeivel.

Aki helyesen jár, nem hagy hátra nyomokat.

Aki helyesen beszél, feddésre nem ad okot.

Aki jól számol, annak nincs szüksége segédeszközökre.

Aki helyesen zár, annak nincs szüksége reteszre, mégsem lehet kinyitni azt, amit egyszer bezárt.

Aki helyesen kötöz, annak nincs szüksége kötélre, és mégsem lehet feloldani azt, amit összeköt.

 

 

27-III.
Aki helyesen beszél, az nem ad okot feddésre

 

Lao-ce Tao Te King-jének 27. szakaszáról szóló fejtegetésünkben megmutattuk, miként járhat az ember „helyesen” anélkül, hogy nyomokat hagyna. Minden tehetséget, képességet és tulajdonságot, amellyel az ember természetszülte személyiségként rendelkezhet, illetve kifejleszthet, egyedül akkor képes önmaga és mások számára megszabadítóan alkalmazni, ha azokat az élő lélekre bízza, tehát, ha az egész személyiségét az endúra által a Gnózisnak átadja, és ebben az önátadásban egész lényét megnyitja a másik természet számára. A mikrokozmosz és a személyiség ekkor egységgé válik.

Az ebből következő életvitel és életstílus teljesen kiemeltetik az ellentétek váltakozásából. A halál ekkor teljesen legyőzetett. Az osztatlan Tao, a Hétszellem megnyilvánult. Az a személyiség, amely így irányul „felfelé”, az nem tud már nyomot hagyni „lent”, a haláltermészet világában; mert jóllehet a világban van, de már nem ebből a világból való. Ez Tao rejtélye.

Aki a „helyes ösvényt” követi, és többé már nem hagy nyomokat maga után, az kivonja magát a karmát létrehozó minden előfeltételből és okból. Amikor valaki a helyes ösvényen jár és bensőleg találkozik a Másikkal, akkor folyamatosan eltörli életvitele földhöz kötő következményeit. Ez a „bűnök bocsánatának” a rejtélye. „Legyenek bár bűneitek vörösek, mint a skarlát, fehérebbre mosom őket a tiszta hónál” – mondja a Biblia.

Mindez nem valami külső, mintegy isteni beavatkozás hatására történik, hanem úgy, hogy amint az ember helyesen járva kapcsolatba lép Isten Mozdulatlan Birodalmával, saját maga törli el a karma minden következményét. Ő már nem hagy nyomokat maga után. Uralkodni kezd a dialektika jelenségei fölött, és ezért már nem eshet áldozatul azoknak. Ily módon a halált okozó elemeket saját maga iktatja ki életviteléből.

Amikor valaki az immár minden oldalról megvilágított jóságtörekvése folyamán azzal ellentétes erőket és hatásokat hív fel és hoz működésbe, akkor ő kötve van saját cselekedetei eredményéhez, melyektől képtelen megszabadulni. Ez a fő oka annak, hogy miért maradnak az emberek a születés és halál kerekéhez láncolva, mégpedig azért, mert karmikus életnyomokat hagynak hátra a haláltermészetben.

Első alkalommal, ha az ember a gnosztikus mágia értelmében véve „helyesen” jár, akkor nem hagy már többé nyomot, és így megszabadítja magát a haláltermészettől. Ekkor szabadul meg teljesen földiségétől, s első ízben lesz képes a Földön, az emberiség és a világ szolgálatában dolgozni. Ő a legnagyobb jelentőségű a belőle áradó világosságerő miatt a világ és az emberiség számára, ahogyan azt számos régi, bölcsekről szóló legenda és történet is említi.

Részletesen beszéltünk a dialektikusan alkalmazott jóság nyomorúságáról. Egyben gondoljanak a helytelen beszéd okozta gyakori kellemetlenségekre, különösen, ha ez a beszéd valamilyen asztrális kényszerhelyzet eredménye. Gondoljanak arra is, hogy micsoda következményei lehetnek egy helytelenül kimondott szónak, még ha az a bevett jóságnormák szerint kétségtelenül jó szándékú volt is. Mily gyakran ad ez okot később szégyenkezésre!

Annak a beszéde azonban, aki a Gnózis ösvényén jár, megmásíthatatlanul jó és helyes lesz, és nem ad okot a megdorgálásra, az ezzel járó karmikus és földhöz kötő következményekkel. Ő helyesen „számol”, helyesen „zár, nyit és köt”. Nincsen szüksége segédeszközökre: sem reteszre, sem kulcsokra és kötélre. Más szóval: az emberiségért való áldozathozatala során minden tettével a helyes mérték szerint és a helyes döntés alapján jár el. Mindent feltár, amire a szent mű szolgálatában szükség van, és mindent megköt és lezár, ami a nagy célt fenyegethetné.

Ennélfogva minden attól függ, hogy igazán „helyesen” jár-e, tehát a megszabadító életvitel alkalmazásán. Ha cselekedeteik ebben az értelemben valóban jók és helyesek, a gnosztikus mágia kulcsát bizton a kezükben tartják. Képzeljék el, hogy egy testvéri csoport az életnek ezt az ősrégi mágiáját közöttünk felszabadítaná. Mily hatalmas dicsőség lenne a következménye! Talán azt gondolják, hogy órákra vagy napokra lenne szükségük a megfelelő döntés és cselekedet meghozatalára? Mindezek egyszerűen abban a pillanatban „megjelennek”, mihelyt gondolataikat az adott szükséges helyzetre irányítják. Abban a pillanatban megtörténik, amint annak szüksége felmerülne.

Csoda ez? Egyáltalán nem! Csupán a megszabadító életvitel következménye, amely már oly régen feledésbe merült. Ez a Tao-nak szentelt élet eredménye. Emiatt mondják: A bölcs ezért mindig az emberek segítője; senkit nem utasít vissza.

 

 

27-IV.
A bölcs mindig az emberek segítője

 

Az előző fejezetben, a Tao Te King huszonhetedik szakaszának első részében összehasonlítottuk a dialektikus jóság tragédiáját az új életállapotban lévő „egyedül jó” örömeivel. A továbbiakban ez áll a szövegben:

A bölcs ezért mindig az emberek segítője; senkit nem utasít vissza. Mindig a dolgok segítője, és semmit sem utasít el. Ezt nevezem kétszeres megvilágosultságnak.

Hogy e kijelentést pontosan megérthessük, tudnunk kell, hogy Lao-ce kit nevez „a bölcs”-nek. Számára a bölcs olyasvalaki, aki belépett az eredeti életbe, és így az eredeti célkitűzés értelmében újra igaz emberré, vagyis Manasszá – azaz gondolkodóvá vált.

A mindennapi életben a gondolkodón filozófust értenek, aki adottságaira és bizonyos irányelvekre támaszkodva hipotézisek sorát állítja fel, majd ezen az alapon különféle „rendszereket” dolgoz ki, például az élet eredetéről és értelméről, Istenről, a világegyetemről és így tovább.

Bizonyára számtalan ilyen, természetszülte egók által alkotott filozofikus gondolatszüleményt ismernek. A gondolatnak ez a fajtája azonban sohasem lép túl a keresés állapotán, csupán a spekulációk egész sorát tartalmazza. Sok kiváló gondolkodó élt már, s él ma is. Kétségkívül a jövőben is sokan lesznek. Legtöbbjük tekintélyes könyveket ír majd, s elképzeléseik számtalan tévelygőnek segítenek a keresésben. Ily módon sokan foglalkoztatják értelmi képességüket, melynek eredményeként végül megállapítják, hogy egy láncszem hiányzik a láncból.

Kezdetben az ember logikusan azt gondolja, hogy még mindig nem tud eleget, és ezért agykapacitását kell növelnie, és még több ismeretet kell felhalmoznia. Lassacskán azonban derengeni kezd a felismerés, hogy hiányossága nem a tudásában, hanem a képességében rejlik. Az agy a gondolkodási képesség eszköze. A valódi gondolkodási képesség természete és lényege azonban egészen más, és a személyiség negyedik járművére vonatkozik, amely minden természetszülte emberben csupán embrionális állapotban van jelen. Ez pedig abszolút mindaddig így marad, amíg az ember a természetszülte állapotában megmarad.

Ennek tudatosulása mindenki számára rendkívüli jelentőségű, mivel az értelem és bölcsesség között felmérhetetlen különbség van. Az intellektuális tudás többé-kevésbé nagy jelentőségű lehet ugyan a természetszülte embernek, de a nagy Igazság értelmében nincsen semmilyen jelentősége sem.

Meglehet, hogy emiatt kellemetlennek érzik ezt az ismételt szembesülést. Meg kell azonban érteniük, hogy az intellektuálisan képzetteknek és gazdag értelmi tudással rendelkezőknek az új élet bölcsessége egyáltalán nem jelent semmit, és bennük csak gúnyt és szánalmat kelt. A bölcs szemében viszont minden kiélezett értelmi megközelítés egy nagy és szélsőségesen veszélyes rögeszme. Az intellektuális ember nem képes feltárni az igazságot, és nem tud még a felszínéig sem elhatolni.

Mindazonáltal a bölcs ismeri az emberi elme tárházát, és belelát annak legmélyebb mélységeibe, és tudja a jelentőségét és értékét a világ és az emberiség számára.

A valódi, Isten szándéka szerinti negyedik test, a gondolkodási képesség teszi a személyiséget teljessé, és alkot belőle egy mindentudó, mindenható tökéletes mágikus eszközt. Ez az élő lélek. Bizonyára megértik, hogy leírhatatlan emberi nyomor és szenvedés keletkezne, ha ezt a testet a jelenlegi állapotában lévő emberiségnek ajándékoznák, és elégtelenségében egy ilyen hatalmas képesség felett rendelkezne. Képzeljék el, hogy mindenki kivétel nélkül ugyanazzal a hatalommal, ugyanazokkal a nagy képességekkel lenne felruházva. Az egész világ egyetlen pokollá válna!

A valódi mentáltest megszületése ezért a válaszvonalnak nem az innenső, hanem a túlsó felére esik. A gondolkodási képesség csakis akkor fejlődhet ki, amikor a tanuló átélte az új lélek megszületését, és természetszülte személyiségét ezzel a lélekállapottal és ennek vezetése alatt átvezeti a válaszvonalon.

A földiségből születve,

a vérösztönök vörös tengerén át

bevonul a menny-földre,

az ígéret földjére.

Aki ezen a határon már áthaladt, egyedül az tudja a gondolkodási képességet kifejleszteni, nyitottá válik a bölcsességre, és a gondolkodási képességét is a helyes módon használja majd.

Amíg Önök nem lépnek be az új birodalomba, addig a Szellemi Iskola tanulóiként is pusztán természetszülte jósággal és értelemmel rendelkeznek. Ám – hála Istennek – a szívükben növekedő rózsa révén meg tudták hallani a dicső hívást a túlpartról. Így talán meg tudják érteni, hogy valójában kit lehet valóban bölcsnek nevezni, és ki is az valójában.

A következő fejezetben szeretnénk megvizsgálni, hogy a bölcs valójában mire hivatott, és mire képes.

 

 

27-V.
Kétszeresen megvilágosodottnak lenni

 

A bölcs ezért mindig az emberek segítője; senkit nem utasít vissza.

A huszonhetedik szakaszról olvasottak birtokában minden bizonnyal értik e kijelentést, hiszen tudják már, ki és mi egy bölcs taoista értelemben. Bölcs az, aki a múlandóság rendjének határán túljutva az új életterületre lépett, és az új menny-föld részesévé vált. Ebben a létállapotban, és az élő lélekállapot alapján születik meg a gondolkodási képesség és emelkedik fel a Hétszellemhez.

A választóvonal másik oldala felé vezető ösvény a természetben születettség normális állapotában kezdődik. A személyiség áll a középpontban, mert az ember benne tudatos. A személyiség a haláltermészetben él, az ellentétek mozgásai közepette, olyan értékekkel, erőkkel és képességekkel ellátva, melyek még nincsenek kiteljesedve és szüntelenül az ellenkezőjükre fordulnak.

Amikor a személyiség-ember e tapasztalatok eredményeként belátja, hogy minden küzdelme hiábavaló, hogy a dolgok jönnek és mennek, s amikor számtalan kérdés kezdi nyugtalanítani, akkor ébredhet fel a rózsa hangja a szívében. A mikrokozmosz magelve megszólal, és arra ösztönzi őt, hogy az igaz élet felé forduljon, és a választóvonal másik oldalán lévő birodalom keresésére induljon. Tudja, hogy képességei közül egy sem teljes, s hogy lénye néhány alapvető követelménynek még nem felel meg, mégis nekilát „ösvénye egyengetésének” a sivatagban, vagyis személyes létállapota rendezetlen magányosságában. Alászáll lénye legmélyére, és ily módon születik meg a lélek.

Mi a lélek? A lélek a gnosztikus világosságerőnek, az igazi életállapot asztrális anyagának rendezett összpontosulása. Ezek a világosságerők belépnek a személyiségrendszerbe, és az étertestben koncentrálódva megvilágosítják az élet sötét éjszakáját. Élelemmel és innivalóval látják el és táplálják azt a személyiséget, aki útját egyengeti. E lélekállapot egy csodás birtok: kivilágítja a sötétséget, táplál és szomjat olt.

A lélek világosságában haladva a személyiséglény is bepillantást nyer a túlsó partra. Ez az észlelés egyre világosabb lesz, és az ösvény egyre jobban készül. Ily módon már nem a természet-én az, aki kétségbeesetten fáradozik, hogy mindenből a legeslegjobbat hozza ki, és megoldásokat találjon, hanem a lélektudat veszi át az egyén életének a vezetését, és tudatosan a mélyponthoz vezeti.

Az életben egy egészen más mozgás keletkezik. Eddig az ösvény iránya, amelyet egyengetni kellett, teljesen ismeretlen volt a számtalan akadály miatt, melyek homályba burkolták azt. A lélek világosságában azonban mindennek engednie kell, mert semmi sem állhat ellent neki.

A lélekszületett ember így közelít a part felé. A sötétséget a háta mögött hagyva maga előtt látja az új hajnal derengő világosságát. Miközben belemegy a vízbe, hogy a másik oldalra érjen és talán fáradságosan küszködik, hogy felhúzza magát a másik partra, akkor a mennyek megnyílnak, és a galamb leereszkedik reá. A Szent Szellem, a Szefiroth leereszkedik rá, és abban a pillanatban megszületik a gondolkodási képesség, az a gondolkodási képesség – mely a Szellem, a lélek és a személyiség szintézise. A Szellem egy tűz. A lélek a tűz követe, a Szellem pedig maga a tűz. Aki ezt megvalósította, azt nevezzük kétszeresen megvilágosodottnak.

Felismerik-e, hogy e létállapot alapján a bölcs mindig az emberek segítője, és nem utasít vissza senkit sem? Ő ugyanis nem pusztán az ösztönösen veleszületett, vagy esetleg a szenvedés által megtisztult jósággal dolgozik, hanem az igazán élő lélek szeretetvilágosságával és a mindent magában foglaló szent, gyógyító szellem tűzerejével. Ezt értették a régiek azon, hogy kétszeresen megvilágosodottnak lenni.

Így közeledünk ahhoz a lehetőséghez, hogy bepillantást nyerjünk az Egyetemes Lánc szolgálóinak a munkájába, akik a választóvonal másik oldaláról ismételten visszatérnek a sötétség területeire. Jelent-e ez számukra visszatérést a régi, számtalan veszélyhez? Egyáltalán nem! A bölcs ugyanis, aki a szellem és a lélek kettős megvilágosodottságának állapotában van, olyan valóságba lépett, amely független az időtől és a tértől, tehát mindenütt jelenvaló. Az ilyen bölcs mindenhol képes a tökéletes létállapotának megfelelően mozogni. Ő létezik, és a sérthetetlenségben áll.

Ezt ne vegyék a háromdimenziós, ideiglenességi felfogás értelemben, miként pl. a fekete és fehér, a tökéletes és tökéletlen áll egymással szemben, hanem e kijelentés legmélyebb értelme szerint: „A világban van, de nem ebből a világból való”.

A bölcs képes mindenhol mozogni, anélkül, hogy valamivel is összekapcsolódna, és ezért nem szenved kárt. A bölcs ezt azért teszi, mert Isten teremtményeit kivétel nélkül a jó véghez, rendeltetésük végcéljához kell vezetni. Ezért minden megszabadultnak, kivétel nélkül, feladata van mindazokkal szemben, akik még nem szabadultak meg. Minden, teljes dicsőségében és magasztosságában megnyilvánuló teremtést mindig bevonnak a műbe, mely a fejlődés folyamatában lévőket segíti és szolgálja. Emiatt nincsen semmilyen dolog vagy ember, nincsen egyetlen halandó sem, aki elkerülheti a bölcsek törődését és figyelmét.

Próbáljuk meg ezt a hatalmas művet felülről áttekinteni. Számtalan teremtményt láthatunk a mindenség-megnyilvánulás különböző területein. Mindezek a teremtmény-megnyilvánulások a fejlődés egymástól nagyon eltérő szakaszában találhatóak. A megszabadultak és bölcsek nagy hierarchiája pedig kivonul, hogy e lények miriádjait létállapotuk, természetük és lényegük szerint támogassák és szolgálják.

Csak a jóknak kell segíteni? Ki is a jó? Senki sem jó, aki a fejlődés elemi fokain halad – egyetlen egy sem!

Teljesen távol kell-e maradniuk a bölcseknek az úgynevezett rosszaktól? A gonosz nem tudatlanság-e, és az úgynevezett gonosz nem csupán gyengeségből ered-e? A gonoszság gyakran nem az okok képződménye-e, melyek a teremtményt mintegy túlerő hatására szörnyű tettekre késztetik? Bizony, ők azok, akiknek leginkább segíteni kell, mégpedig a lehető legintelligensebben, olyan módon, ami a létállapotukhoz igazodik. Ugye mindennek és mindenkinek vissza kell térnie az Atya házába?

Ezért a bölcs a gonoszt nem a jóval vagy elnézéssel jutalmazza, ahogyan arra a humanisták hajlamosak, hanem igaz bölcsességgel, amely a Mindenség alapjában rejlő egyetlen tervből ered. Ezért a bölcs nem bírája a rossznak, hanem tanítómestere. Mindazok viselkedését gondosan megvizsgálják, akik a tervtől eltérnek és nagyon nyomorúságos helyzeteket okoznak. Ezen az alapon, állapotuknak megfelelően közelítik meg őket, hogy a terv, amely az ő lényük alapja is, egykor beteljesüljön. Ebben az értelemben érthető, hogy a rossz is tanítómestere a jónak.

 

 

27-VI.
Aki a hatalmat nem értékeli, az elnyerte a Mindenségnek a bölcsességét

 

A Tao Te King 27. szakaszának utolsó részéhez érkeztünk, mely így szól:

Aki a hatalmat nem értékeli és a bőséget csekélynek tekinti, még ha bölcsessége balgaságnak tűnik is, elnyerte a Mindenségnek a bölcsességét.

Itt az okozza a nagy nehézséget, hogy ezt az idézetet csaknem az összes Kína-kutató másként fordítja le. Legtöbbjük előre kijelenti, hogy a kínai szövegnek ez a szakasza rendkívül homályos. Megpróbálunk hát magyarázattal szolgálni, jóllehet a mondottak miatt nem lehetünk biztosak benne, hogy ez pontosan megfelel az eredeti írásnak.

Azon tény alapján, hogy a megszabadult lények feladatukat mindenkor teljesítették az ösvényen haladók vagy a sötétségben élők érdekében, ezért mindig is kölcsönös kapcsolatban álltak és állnak egymással a Szellem szerint már megszületettek és a meg megszületetlenek. Érthető, hogy e kapcsolat milyensége mindkét fél számára mindig rendkívül fontos, hogy rokonszenves vagy ellenszenves-e. Hittel vagy hitetlenséggel fogadják-e a munkásokat? Van-e lehetőség, fogékonyság az igazi segítségre vagy sem?

Lényeges kérdések ezek. Idézzék csak fel Máté evangéliumának 13. részéből a következő szakaszt: „És megbotránkoztak őrajta. Jézus erre megjegyezte: Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint az ő hazájában és házában. Nem is tett ott sok csodát az ő hitetlenségük miatt.” Ebből is látható, hogy a már megszületettek és a még megszületetlenek közötti kapcsolat számtalan nehézséggel járhat együtt.

A 27. szakasz végén Lao-ce is erre figyelmezteti tanítványait. Mindig létezik hamis elképzelés, hitetlenség, sőt a szembehelyezkedés és ellenállás különböző formái, mert a bölcsektől származó segítség, erő és hatalom csakis egyetlen célra irányul. Ez a segítség, személytelenül átnyújtva jóhoz és rosszhoz egyaránt utat talál.

Nem ütközik-e néha nagyon erősen az Iskola által előterjesztett nagy életkövetelmény az Önök személyes érdekeivel és körülményeivel? Mindenkinek, aki az új élethez közeledik, valamilyen módon meg kell válnia valamitől. Változtatnia kell az életvitelén, olyasmit kell tennie, amit a legszívesebben nem tenne.

Ezért tehát azok, akik még mindent a vízszintes síktól várnak el, jelentős ellenállást fognak tapasztalni a bölcsekkel való kapcsolat keresésében és feltárásában, mivel a bölcsek a legcsekélyebb engedményre sem hajlandók. Legtöbbször persze a viszály akaratlanul lép fel, és egyértelmű, hogy ezt a tanuló sem kívánja.

Miért nem? Mert minden természetszülte ember fogságban van. Mindenki annak az asztráltérségnek a foglya, amelyben él, és amely ellenőrizi a teljes személyiségét. Ezen az asztráltéren belül számtalan sugárerő található, melyek teljesen az ember és az emberiség múltjából magyarázhatók. Ezenkívül létezik számtalan sugárzás, amelyek az emberiség jelenlegi létállapota miatt minden halandóra kihatnak, és harmadszor vannak a Mozdíthatatlan Birodalomból ebbe a világba érkező befolyások.

Ha a Mozdíthatatlan Birodalomból kiáradó rezgések nem képesek az embereket közvetlenül elérni az emberek asztrális minősége miatt, akkor a bölcsek juttatják el hozzájuk. Önök természetadta törvényszerűségnek fogják felismerni, hogy ily módon viszik el a nagy konfliktust minden emberhez, és minden emberbe. A kétszeresen megvilágosodottak lángoló kardja, a Szent Grál lángoló kardja, az apokalipszis lángoló kardja mindenkit elér és mindenkin áthatol.

Így magunk előtt látjuk azoknak a helyzetét, akiket az asztrális kötelékek olyannyira fogva tartanak, hogy már képtelenek harmonikusan reagálni a világosság hívó kiáltására. Ez mérhetetlen lelkiismereti feszültségeket okoz, mert hallják a hangot, meghallják a hívást, de nem képesek reagálni rá.

Amikor egy megnyilvánulási nap hullámzása még teljesen folyamatban van, és kibontakozása még nem haladt át a mélyponton, akkor az emberiség általában nagyon keveset észlel a mélyreható asztrális konfliktusokból. Tan és élet között vannak ugyan ellentétek, azonban az ember újra és újra talál kiutat, hogy elkerülje a következményeket. Amikor azonban az emberiségfejlődésnek egy ilyen szakasza a törvényszerű végéhez ér, a nehézségek olyannyira súlyossá válnak, hogy az embereket a keserű tények többé már nem engedik elmenekülni a cél által támasztott követelmények elől. Ekkor egyértelműen, pozitívan meg kell mutatni és bizonyítani, hogy miként reagálnak Önök a világosság követeire.

Ekkor igazolódik, hogy sem jó, sem gonosz, sem pedig a nagy intellektuális tudás birtoka nem képes egyetlen lépéssel sem továbbvinni az emberiséget a fejlődés útján. Mindazok az értékek, melyekbe az emberek kétségbeesésükben megpróbálnak kapaszkodni, semmivé válnak. Ezen a ponton igazolódik, hogy az emberben legfeljebb egy jóságösztön van, azonban senki sem tudja, mi a jó és mi a rossz, mert amit az egyik jónak tekint, azt a másik a legnagyobb gonoszságnak tartja. Most bebizonyosodik, hogy az ember mindig téveszmékben élt, és ebben a világban csak egyetlen valóság marad, mégpedig a semmi valósága. Feltesszük tehát a kérdést: hogyan viszonyulnak Önök általában a világosság követeihez?

Egy szellemi iskola mindig egy kultúrkorszak végén nyilvánul meg. A belőle kiáradó ébresztő hívás mindenkit reagálásra kényszerít. A kardot az emberi lélek legmélyére döfik, hogy eltalálják a szív ősatomját, és azt pozitív tevékenységre ösztönözzék. Ebből nem keletkezik semmilyen gonosz, hanem az Egyetlen Jó, mely a világosságok atyjától ered, s amely össze akar kapcsolódni mindennel és mindenkivel, akit az elveszés veszélye fenyeget.

Ezt a figyelmeztetést, ezt az üzenetet kellett átadnunk Önöknek. Hagyják, hogy tudatuk elidőzzön a Tao Te King 27. szakaszának záró gondolatán: aki többé semmilyen értéket nem tulajdonít a dialektikus hatalomnak, és nem akar a haláltermészet káprázatába fulladni – noha életvitelét sokan becsmérlik és a legnagyobb bolondságnak tartják – az elérte a kapcsolatot a Mindenség-bölcsességgel.

 

 

Aki ismeri saját férfiúi erejét, s mégis megőrzi magában a női szelídséget, az a Birodalom völgye.

Ha ő a Birodalom völgye, akkor az örökké tartó erény nem hagyja el őt, és vissza fog térni egy gyermek természetes, egyszerű állapotához.

Aki saját fényét ismeri, és mégis az árnyékban marad, az a Birodalom példaképe.

Ha ő a Birodalom példaképe, akkor a benne lévő örökké tartó erény nem vall kudarcot, és ő a Végnélküli-hez fog visszatérni.

Aki ismeri a dicsőségét, és a szégyenben marad, az a Birodalom völgye.

Ha ő a Birodalom völgye, a benne lévő örökké tartó erény eljut a tökéletességéhez, és ő visszatér az eredeti állapothoz.

Amikor elterjedt az eredeti, egyszerű állapot, megtörtént a dolgok kialakulása.

A bölcs, aki mindezt alkalmazza, természetesen a munkások vezetője lesz.

Fennkölten uralkodik, és senkit sem sebez meg.

Tao Te King 28. szakasz

28-I.
A birodalom völgye

 

Amikor a Biblia azt mondja, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, nem szabad abba a hibába esnünk, hogy mindezt a természetszülte személyiségre vonatkoztassuk. A valódi isteni emberi lény a mikrokozmosz, a monád. A személyiség ennek az embernek csupán az eszköze, az az eszköz, amelyen keresztül a monád az ő lényegét, célját és feladatát megközelítheti, megismerheti és teljesítheti.

Amikor a továbbiakban megtudják, hogy az ember egy önalkotó lény, akinek az önmegvalósítás a feladata, akkor meg fogják érteni, hogy az ember-megnyilvánulást egy új, a köznapitól teljesen eltérő módon kell értelmezniük. A személyiségember mint férfi vagy nő lép a világba, és mivel alapvető lényük teljesen különbözik, az emberiségnek a mélyponton való áthaladása során ez nagyon sok zavart okozott. A zavarodottságon túl nagy bosszúságot keltett és a természethez fűző intenzív kötődést eredményezett.

Az emberiség a mélyponton való átutazásának már a legelején felismerte, hogy a nemek közötti teljes együttműködés szükséges. Csakhogy ennek az együttműködésnek a mibenlétét, gyakorlatát és szándékát a mai napig is számtalan eltérő módon értették és alkalmazták. A nemek közötti tényleges és magas szinten összehangolt együttműködés a nadírban sohasem létezett valójában, mivel az ilyen együttműködés igazi lényegét nem értették meg. Emiatt voltak olyan korszakok, amikor a nők voltak rabszolgasorban, és olyanok is, amikor a férfiak voltak rabszolgasorban, és viselkedésük többi erkölcsi vonatkozásairól ne is beszéljünk. Az ókori Egyiptomban voltak idők, amikor a férfinak engedelmességet kellett fogadnia a nővel szemben. Ezt a feltételt a klasszikus házassági levélben is rögzítették, időközben a későbbi egyházi házasságlevélben a szerepeket megfordították.

A mágiában a férfiak és a nők közötti együttműködés – mint teljesen egyenrangú felek – mindenkor magától értetődő tény volt. A gnosztikus mágiában ez elengedhetetlen követelmény, hiszen semmi jót és megszabadítót nem lehet létrehozni, ha ez az együttműködés nem kifogástalan. Nem szándékozunk a tárgytól eltérni, mégis említést kell tennünk az együttműködés lényeges elvéről, hogy rámutathassunk a mélyponton lévő emberiség nagy rabságának és rémségeinek a természetére. Ezt az egész szerencsétlen folyamatot az emberi természetben működő kettős, duális erők igazi jelentőségének fel nem ismerése okozta.

A monádból, a mikrokozmoszból két erő, két áramlat ered. Ez a két áramlat a jelentőségüket és értéküket tekintve egyenrangúak. Nem a szokásos értelemben állnak pozitívként és negatívként egymással szemben, hanem az emberi monádokban különbözőképpen vannak polarizálva. Egy bizonyos értelemben az összes emberi monádot két nagy csoportra kell osztani. Az egyik csoportnál az egyik monádikus áramlat pozitívan polarizált, a másik csoportnál a másik monádikus áramlat van polarizálva.

A két csoport tehát teljesen egyforma, és mégis éles különbséget kell tenni közöttük. Ahhoz, hogy ezt az egyenlőséget a különbözőségben meghatározzuk, mint már ismeretes, a „fordítottan arányos polarizáltság” kifejezést használjuk. Magyarázatot erre nem találunk egyetlen lexikonban sem, mert az említett fogalom teljesen ismeretlen. Ha ismert lenne, akkor világunk kétségkívül egészen másként festene. E két áramlaton kívül az emberi monádok sugártermészetük alapján további hét csoportra osztódnak, mégis teljesen egyenrangúak. A fogalomzavar elkerülése végett ezt most nem részletezzük.

Most már világos, hogy a két monádikus áramlat fordítottan arányos polarizáltságát többek között az okozza, hogy az a forma-megnyilvánulás, amiben és ami által a monád a különböző megnyilvánulási síkokon kifejezi magát, két típust mutat: a férfi és a nő alakját. Az egyik alakban a férfias erő dominál pozitív pólusként, míg a másik alakban az asszonyi szelídség uralkodik pozitív pólusként.

A félreértések elkerülése végett először arra kell magyarázatot keresnünk, hogy mi a taoista szándék „a férfias erő és asszonyi szelídség” megjelöléssel. Tisztában vagyunk vele, hogy a világnak e dolgokat illetően saját elképzelései vannak.

Amikor a gnosztikus filozófiában az „erő” szót használjuk, akkor ez a képesség monádikus állapotára utal. A monád hatalmas, rendkívüli képességek egész sorával rendelkezik, melyek segítségével a nagy isteni tervet kell kivitelezni.

A „szelídség” a monád lényi minőségére utal, például erről beszél Jézus, amikor így szól: „Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd vagyok.” Ez az isteni szeretet szelídségét jelenti. „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet” – tárja elénk a Hegyibeszéd.

Az isteni lény tehát kétszeresen rejlik a monádban: mint isteni mindenható erő és az isteni szeretet, mint férfias erő és asszonyi szelídség. A mindenható erőt a fordítottan arányos polarizáció által egyoldalúan az eredeti férfi típus ábrázolja. A szeretetet ugyanebből az okból kifolyólag a női prototípus jeleníti meg. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a monád ellentétes sarka ne lenne jelen mindkét képviselőben.

Ha Önök, a haláltermészetben élő jelenlegi két nem jellegétől és viselkedésétől, és minden nehézségtől és problémától, amely emiatt az ember életállapotában fellép, teljesen megszabadítják magukat, akkor fel fogják ismerni, hogy minden entitás életterében az önmegvalósítás magától értetődő. Hiszen ehhez minden emberi alakban jelen van az isteni mindenható képesség, és hozzá az isteni szeretet művészete, a két monádikus áramlat. Az is kézenfekvő, hogy ez az önmegvalósítás – noha az eredmény ugyanaz – a két nemben eltérő folyamatot mutat a két különböző típusú monád különböző tükröződése miatt.

Semmi értelme sincs, hogy az eszményi nő vagy az eszményi férfi leírásával próbálkozzunk. A háromdimenziós nadírban ilyenek nem léteznek. Az a lényeg, hogy a Tao féle gondolkodás alapján megértsük, hogy minden monád ideális személyiség-eszközhöz juthat, s e tökéletes eszközök segítségével a földi-birodalom és a menny-föld megint képesek nagy isteni céljuknak valóban megfelelni.

Ne feledkezzünk meg itt a bibliai kijelentésről, mely szerint a menny birodalmának lakóit nem késztették a házasságra, és nem is volt házasság. A házasság kizárólag a nadírhoz tartozó dolog, melyet a Gnózis elfogad ugyan, és áldását adja rá, ám magához a megszabadító élethez lényegtelen.

Lényeges az a tény, hogy a monádok teljes együttműködése az anyag és a szellem minden területén magától értetődő. Nem szabad ezt a jelentős tényt lebecsülnünk, és csupán megállapítjuk, hogy a korszakok folyamán erről valamennyi gnosztikus szerzet a közfelfogástól alapvetően eltérő nézeteket képviselt. Olyan nézeteket és viselkedésmódot, amelyet az ellenlábas az ő értetlensége és erkölcstelensége miatt nem tudott felfogni.

Most már elegyengettük a talajt, hogy a Tao Te King 28. szakaszához közeledhessünk:

Aki ismeri saját férfiúi erejét, s mégis megőrzi magában a női szelídséget, az a Birodalom völgye.

Vagy ugyanez megfordítva: „Aki ismeri saját női szelídségét, és egyben alkalmazza a férfiúi erőit, az a Birodalom völgye”.

Van tehát egy monádikus képesség és egy isteni szeretetsugárzás. Mindkettő a monádból ered. Ismerik a Korinthusbeliekhez írt levél 13. részét: „Ha mindenem megvan is, de szeretet nincsen énbennem, akkor senki és semmi vagyok”. A két monádikus áramlat közül tehát a szeretet árama a hatalmasabb, mert a monádnak e lényege nélkül a képesség állapota nem tudna kifejlődni.

Isten szeretetébe ágyazva nyilvánul meg Isteni ereje. Ily módon a két monádikus áramlat mindig összeolvad egy egységbe. Ebből az egységből keletkezik a hármas egység, a fiúság, az istenfiaság fenséges valósága. Ha tehát Önök ezt a két monádikus áramot a személyiségben megnyilvánulásra és működésre tudnák késztetni, akkor az istenfiaság valóban megszületne Önökben.

A „birodalom völgye” egy ős-kínai megjelölése a valódi alkímiai műhelynek. Miként a völgyekben termékeny a föld, és emiatt az emberi települések ott találhatók, úgy lehet az igaz tanulót is a „völgyben” találni, ahol a magasztos Szerzet lakóhelye és műhelye van, vagy oda igyekszik, amikor helyes módon, a két monádikus áramlat találkozását önmagában megnyilvánulásra és harmonikus együttműködésre készteti: a képesség erejét összekapcsolva a hatalmas, legmagasztosabb szelídséggel. Csakis ezen az alapon lehetséges a nagy egység és együttműködés azok között, akiknek a személyiségalakja a fordítottan arányos polarizáltság miatt különböző.

 

 

28-II.
Az örökké tartó erény

 

Az előző fejezetben hozzáláttunk a Tao Te King 28. fejezetének az elemzéséhez, melynek az első szakasza így szól:

Aki ismeri saját férfiúi erejét, s mégis megőrzi magában a női szelídséget, az a Birodalom völgye.

Említettük, hogy a „birodalom völgye” az Élet Szerzetébe, az élő lélekállapot közösségébe való felvételt, és az ebben való részvételt fejezi ki. Ebbe a közösségbe mindenkit meghívnak, akik személyiségemberként a két monádikus áramlatot – a képesség-erőt és a szelídség-erőt – a helyes módon együttműködéshez vezetik.

Ez a két erőáram képes teljesen átalakítani az ember életállapotát, ha a természetszülte lényben harmonikusan és együttműködően nyilvánul meg. Akkor minden nehézség, melyek a valódi, gyakorlati tanulóság velejárói, többé már nem képeznek akadályt. A tanuló megtalálja saját lényében a tökéletes békességet, azt a békességet, amely a saját természetszülte állapotát messze fölülmúlja. Ekkor kezdődik el a nagy transzfiguráció, és a tanulót teljesen képessé teszik rá, hogy kibontakozzon a csoportban, és résztvevője legyen az egymásra hangoltak és hasonló gondolkodásúak csoportjának.

Az új létállapotot, amelybe ekkor belép, a taoista filozófia az örökké tartó erénynek nevezi, mivel a kétszeres rózsaerő mindkét monádikus áramlatával működni kezd. Ezért mondják:

Ha ő a Birodalom völgye, akkor az örökké tartó erény nem hagyja el őt, és vissza fog térni egy gyermek természetes, egyszerű állapotához.

A két monádikus áram, amely a jelöltben felszabadul és működésbe lép, képessé teszi arra, hogy lábát a megszabadulás ösvényére tegye. Ettől a pillanattól kezdve birtokolja a gyakorlatban alkalmazható képességet ahhoz, hogy kilépjen a haláltermészetből, a mélyponton folytatott életből, és az evolúciós íven folyamatszerűen belépjen az új természetbe. Birtokolja az alkalmasságot hozzá: az erényt! Így lett ő valóban újra Isten gyermeke.

Ismeretes, hogy a Biblia részletesen beszél az Isten-gyermekség rendkívüli erényéről. Amint az ember szívében a két monádikus áram egyesül, és a rózsa fénye érzékelhetővé válik, megszületik a gyermekség, az istenfiaság szelleme. Ha az ember a helyes életvitel révén megváltozik, akkor az azután jövő, a Szellem tanúskodni fog róla – ahogy János mondja -, hogy Isten gyermekévé váltunk. Ahogyan a gyermeket, ha a helyes módon nevelik, a rendeltetése felé vezetik, hasonlóképpen kell a tanulónak is, aki Isten gyermekségébe született és lábát az evolúciós ívre tette – az örök erény pajzsával ellátva – most a helyes módon felfelé haladnia ösvényén.

Mindez azzal a megbízással áll kapcsolatban, melyet főleg kezdetben nem igazán értenek azok, akik az ösvény előkészületeivel foglalkoznak. Lao-ce ezért részletes felvilágosítást ad ezen a ponton tanítványainak. A következőt mondja: a gnosztikus misztériumok jelöltje számára fontos, hogy az „árnyékban és a szégyenben” maradjanak. Ez meglehetősen furcsán hangzik, és ezért vizsgáljuk meg ezt a kijelentést.

Akinek sikerült a két monádikus áramot – a férfias erőt és az asszonyi szelídséget, a mindenható-képességet és az isteni szeretetet – a személyiségében harmonikusan megnyilvánítania, az belső késztetést érez, és nem képes mást tenni, minthogy szolgálva, segítőkészen és példaként álljon embertársai mellé, akik még nagy kuszáltságban és tudatlanságban élnek a nadír mélypontján.

Ezt jelentik a szavak is: Aki saját fényét ismeri, és mégis az árnyékban marad, az a Birodalom példaképe. Az a kandidátus, aki az örök erény jelét hordozza, önkéntelenül a szolgáló Szerzet soraihoz csatlakozik.

Fontos lehet itt hangsúlyozottan hozzátenni, hogy a szöveg ezt a szignatúrát feltételezi: Aki saját fényét ismeri. Ez az az ember, akiben a két monádikus áram, a rózsa kétszeres ereje működésbe lépett, és ezáltal a másik birodalom fényében áll. Ő fel fogja tárni az árnyékok munkaterületét.

Akik e két monádikus áramból élnek és dolgoznak, teljesíteni fogják a helyes együttműködést, ahogyan az a fordított polarizáció tényéből következik. Pontosan ez az együttműködés teszi őket legyőzhetetlenné, mert a két isteni áramlat egyenlő erővel nyilvánul meg, anélkül, hogy egymást felperzselnék! Ez az eredmény pedig csakis együttműködéssel érhető el, feltéve – vegyék jól figyelembe -, hogy az együttműködő csoport már belépett az örök erény állapotába. A megszabadult ember, noha önalkotóvá és önmegvalósítóvá vált, mégis mindig az együttműködést, a csoportegységet keresi és alkalmazza.

Ily módon egy munkás szokásos viselkedésmódjából azonnal megállapítható, hogy indíttatása az élet fény-oldalából vagy árnyoldalából ered-e. Aki az együttműködést elutasítja, vagy csupán elméletben járul hozzá, de gyakorlatilag elveti, és minden körülmény között, ha lényeges, saját útját követi és saját törvényeit állítja fel ahelyett, hogy az együttműködést keresné, az még a nadír-ember tipikus képviselője. Ezek az emberek útjuk végén a nadírban az örök erényt még nem lelték meg, és velük született jóságösztönük teljes énközpontúságát és a teljesítményre való törekvésüket követik, és ezáltal felgyorsítják az ellentétek váltakozását. Különösen egy olyan iskolában, mint a miénk, ez az énközpontú törekvés a nehézségek, feszültségek és a hátráltatás állandó forrása.

Mert kik is azok, akik Iskolánkhoz közelednek? Rendszerint azok az emberek, akik a haláltermészet kilátástalanságát megtapasztalták és fogékonnyá váltak az Egyetemes Tanra. Az Egyetemes Tan megérinti őket, ami miatt a dialektikus zavarodottság legkülönbözőbb állapotaiba kerülnek, mert a verem tetejét elmozdították a helyéről, és a lehatoló világosság sugarai áttörnek a sötétségen. Ezek az emberek egyidejűleg olyan szülőktől erednek, akik ugyancsak végigszenvedték az árnyak birodalmának labirintusait.

Mindannyiunkban van egy jóságra való törekvés és egy akaratképesség. Ezek azonban a két monádikus áramnak csupán nagyon halvány reflexhatásai. Továbbá, magától értetődően rendelkeznek bizonyos adottságokkal. Az egyiknek jó a szervezőkészsége, a másik a beszédben jeleskedik, míg a harmadik kiváló író.

Ebből a sokrétű csoportból, amely a halálverem legmélyén viaskodik, és valamelyest észlelte a világosság sugarát, választják ki a munkatársakat, és helyezik az Iskola folyamataiba, nem azért, mert a világosságot ismerik, hanem mert ők keresik a világosságot, és azért megadatik nekik a lehetőség, hogy a munkában szerzett keserű tapasztalatok révén megtalálják a világosságot, és belépjenek az örök erénybe. Ezért egy szellemi iskola az Iskola.

Mindazokat, akiket felkérnek munkatársaknak, szembesítik a csoport egységgel és ennek a szent törvényekben lefektetett követelményeivel. Ők pedig spontánul, engedelmesen, vágyakozással telve és megértéssel csatlakoznak a csoportegységhez és a közös munkához. Ily módon baráti közösség jön létre. A barátság ugyanis szintén a monádikus áramokra adott reflexszerű válasz. Így a gnosztikus munka által, melyet alulról kell elkezdeni, kialakul egy csoport, amely nem birtokol, még nem birtokol, hanem csak őszintén és odaadóan törekszik. Ezek a munkások még nem ismerik saját világosságukat, az ő Napjuk még nem virradt meg. Ehhez az újjászületéshez körülöleli őket az Elő Test sugártere.

Ha azonban egy ilyen munkás-csoportban akár csak néhány olyan is akad, akit tudatosan vagy öntudatlanul ellenséges erők árnyékolnak be – márpedig a fizikai és lelki elfajulások ennek meglehetősen tág teret engednek – akkor azon nyomban hátráltatás lép fel, amely súlyos veszélyt jelent az Iskola munkájának a fejlődésére. Sőt ez még az Iskola további fennmaradását is nagyon veszélyezteti.

Miért lehetséges ez? Nos, Önöknek megvannak a barátaik, és ismerik a csoportegység követelményeit. A monádikus jóságreflexek is tevékenyek Önökben. Az ellenlábas pedig nagyon jól tudja, hogy miként gondolkodnak és cselekednek életüknek ebben a szakaszában. A korábbi kapcsolataikat nem engedik el, és a kötődéseikből eredő veszélyt még nem ismerik fel. Hiszen szeretetük a csoporttársukért uralkodó jellegű. Vigyázat, ez nem az igazi szeretet, hanem annak monádikus tükröződése az Önök természetszülte állapotában. Ezt a még nem újjászületett állapotukból eredő reflexszerű reakciót vélik szeretetnek. Így keletkezik a végzetes akadályoztatás előfeltétele.

Az isteni szeretet segítsége, melyet mindazoknak odaajándékoznak, akik az ösvényről letértek, egy irányító, helyesbítő segítség, mely meg fogja akadályozni a másikat, hogy rosszat tegyen és kárt okozzon. Ez olyan segítség, melynek mindenekelőtt a Szellemi Iskolát kell megvédenie. Hiszen az Iskola az az eszköz, amellyel az örök erényben részesülők a sötétségben élőkhöz és szégyenben maradottakhoz közelítenek. Az Iskola ezen kívül műhely azok számára, akik az örök erény kifejlesztésével foglalkoznak. Az Iskola eme két nézetét világosan meg kell érteni, hogy minden félreértésnek elejét vegyék. Mert aki az Iskolát elveszíti, az mindent elveszít.

Így most valamelyest érthető, hogy a Szellemi Iskola, fennállása óta, önmagán belül egy különleges csoport kialakításán fáradozik az egész csoport közepette. Kezdettől fogva szükséges volt egy olyan csoport, amely alulról jőve belép a birodalom völgyébe, és birtokolja az örök erényt.

Nos, ez a különleges csoport az Iskola teljes csoportján belül már létezik. Először is a 32 tagú Arany Fej közösségével; ez egy olyan közösség, melynek az Élő Test valódi vezető és iránymutató fejeként kell működnie. Ezen kívül néhány éve nagyon tevékeny Szellemi Iskolánk hatodik nézete. Itt olyan munkát végeznek, melyet nem lehet a természetszülte jelleggel kivitelezni, hanem kizárólag a magasabb képességgel. Ez a munka mindenkire irányul, és a Szellemi Iskola egész tanulóseregének a javát szolgálja.

Harmadszor pedig létezik egy olyan csoport, melyet egy belső élet irányába sürgetnek, amely egykor az isteni lélekéletben való tudatos részvételhez vezet a Grál-mágián keresztül.

E téma keretében ezt nem tudjuk tovább részletezni. Biztosan megértik azonban, hogy ezek a csoportok nem tudnák teljesíteni a rájuk bízott feladatukat, ha alapjuk a sötétség és a szégyen földjén lenne, ez csakis úgy lehetséges, ha ez az alap az igazán élők földjén áll. Most megértik Lao-ce szavait:

Aki saját fényét ismeri, és mégis az árnyékban marad, az a Birodalom példaképe. Ha ő a Birodalom példaképe, akkor a benne lévő örökké tartó erény nem vall kudarcot, és ő a Végnélkülihez fog visszatérni. Aki ismeri a dicsőségét, és a szégyenben marad, az a Birodalom völgye.

A következő fejezetben annak az embernek az áldozatmenetéről írunk, aki teljesen birtokolja a két monádikus áram erejét és eredményét.

 

 

28-III.
A bölcs lesz a munkások vezetője

 

Megkíséreljük, hogy mindazt, amit a két utóbbi fejezetben a Tao Te King 28. szakaszáról írtunk, a lehető legvilágosabban még egyszer Önök elé tárjuk.

A mikrokozmosz hatalmas képességekkel és erőkkel van ellátva, amelyek két erőáram képében nyilvánulnak meg: az isteni mindenható-képesség áramaként és az isteni szeretet áramaként. Ennek a két áramlatnak most a személyiségben kell megnyilvánulnia, a mikrokozmosz személyiség-eszközében. A személyiség csodálatos feladatát viszont csak akkor tudja teljesíteni, ha képessé vált rá. Számtalan hosszú megnyilvánulási napba telt, amíg a személyiséget erre a feladatra felkészítették. A személyiség azonban nem valami élettelen eszköz, hanem eleven lény, melynek tudatosan a mikrokozmoszra kell bíznia magát, hogy a mikrokozmoszt szolgálja, és a két monádikus áramlatot befogadhassa. Az egész személyiség kezdettől fogva erre hívatott és lett kiválasztva.

Mivel Istentől ered, a mindenség-megnyilvánulást mindig olyan élettel ajándékozzák meg, amely kezdettől fogva a szabadságra hivatott, és emiatt mindig képes szabadon választani. Ezért a személyiség-emberiség egy része a rossz választás és a téves életvitel miatt a haláltermészet labirintusában tévelyeg. Ez károsodáshoz és megkristályosodáshoz vezetett, melyet először ki kell javítani és meg kell szüntetni, mielőtt a valóban Istentől eredő feladatokat teljesíteni lehet.

Aki tehát a megszenteltetés és gyógyulás ezen ösvényét bejárta, az lép be a „birodalom völgyébe”, az igazi életbe Istenben – és kezdi felfedezni és megtanulni, hogyan kell a két monádikus áramlatot használni és alkalmazni. Ekkor belép az igazi Isten-fiaságba. Egyúttal a szó szoros értelmében azonnal a világosság birodalmának értékes munkása lesz, példakép, a világosság birodalmának képviselője. Az Isten szőlőskertjében dolgozó munkás elsődleges feladata minden elveszettnek és elsüllyedtnek a helyreállítása és megmentése, amit az isteni szeretet erejében visz véghez, mellyel eggyé vált.

Az elmélkedés eme pontján Lao-ce megmagyarázza tanítványainak, hogy a megszabadultak áldozatát a meg nem szabadultakért nem szabad negatív értelemben felfogni. Ha valaki feláldozza önmagát, a haláltermészet szempontjából nézve az a „fájdalmak embere”, miként Jézust, az Urat is annak tartották. Fontos megérteni, hogy a logika áldozata az egyenes áthatolás, az igazi felemelkedés az egyetlen célhoz. Ezért mondja Lao-ce:

Ha ő a Birodalom példaképe, akkor a benne lévő örökké tartó erény nem vall kudarcot, és ő a Végnélküli-hez fog visszatérni.

Önök, akik a háromdimenziós világba vannak bezárva, élesen különbséget tesznek egy „fent” és egy „lent” között. Azonban annak, aki tudatában van saját világosságának, a fent és lent ugyanaz. Ő azon, ami lent van, át fog menni felülre. Ez azt jelenti: a logika áldozata egy örömteli ösvény, nyitott kapu a Végnélküli-hez. Aki teljesen a haláltermészet rabja, az ezt az áldozatot nem magától értetődő dolognak tapasztalja, hanem szörnyű fájdalomnak, melyet megpróbál elkerülni. Ezért mindazoknak, akik a Gnózishoz közelednek, nem csupán az életvitelükön kell változtatniuk, hanem életszemléletükön is. Ezért gyakran az életszemlélet megváltozása által a fájdalom boldogsággá, a halálérzet életté, a küzdelem és keserűség pedig mélységes örömmé válik, anélkül, hogy a külső életkörülményekben tényleges változás történt volna.

Egyesek hozzászoktak ahhoz, hogy életük bizonyos helyzeteit nyomasztónak, nehezen megoldhatónak, szürkének és kiúttalannak lássák. Mentalitásuknak ezek az annyira megszokott és kialakult gondolatképei olyannyira uralják őket, hogy életmódjukon nem képesek többé változtatni, noha ehhez elegendő új lélekminőséggel rendelkeznek. Nem használják ugyanis múlhatatlan kincsestárukat. Ha képesek lennének áttörni egy új szemléletmódhoz, azon nyomban megtapasztalnák, hogy áthaladtak a kapun, és teljesen megértenék a külső körülmények szándékát. Ezért mondja Lao-ce:

Aki ismeri a dicsőségét, és a szégyenben marad, az a Birodalom völgye. Ha ő a Birodalom völgye, a benne lévő örökké tartó erény eljut a tökéletességéhez, és ő visszatér az eredeti állapotához.

Végezetül figyelmükbe ajánljuk a következő szavakat: Amikor elterjedt az eredeti, egyszerű állapot, megtörtént a dolgok kialakulása.

Az emberiség eredeti nadír-állapotában, amikor az anyagban lévő élet gyakorlóiskolája még nem süllyedt el a bűnben, megalkották a benne való élethez szükséges dolgokat, értékeket és anyagi formákat. Mindezek a dolgok, értékek és erők az eredeti kezdettől fogva még mindig jelen vannak.

Amikor ugyanis az eredeti állapot kiterjedt, minden megsemmisíthetetlenül lett megalakítva. Most a bölcs, a megszabadult ember mindezeket a dolgokat felismeri, újra felkutatja ezeket, és teljes örömmel és hálával megfelel nekik, és újra alkalmazza és használja őket. Ezért mondja Lao-ce:

A bölcs, aki mindezt alkalmazza, természetesen a munkások vezetője lesz. Fennkölten uralkodik mindenki javára, és senkit sem sebez meg.

 

 

Ha az ember tettekkel akarja tökéletesíteni a Birodalmat, látom, hogy nem sikerül neki.

A Birodalom egy szent áldozati edény, melyen nem szabad munkálkodni.

Ha dolgoznak rajta, akkor tönkreteszik. Ha utánakapnak, elveszítik.

Ezért vannak olyan emberek, akik az élen járnak, és olyanok, akik követnek, vannak, akik melengetnek, és vannak, akik hidegek, vannak erősek és gyengék, és olyanok, akik mozognak, míg mások egyhelyben állnak.

Ezért a bölcs elveti a túlzást, a bőséget és a pompát.

Tao Te King 29. szakasz

29-I.
A szent áldozati edény

 

A Tao Te King 29. szakaszában felvetődő kérdéseket a századok során mindig is alaposan félreértették. Ha az emberek megértették volna Lao-ce ezen élő igéjének jelentőségét, akkor a világ most egészen más képet mutatna.

Lao-ce nyíltan és őszintén, egyenesen, közvetlenül és tömören megfogalmazva tárta az igazságot és a valóságot tanítványai elé. Most mégis meglehetősen részletes és mélyreható magyarázatra lesz szükség, hogy érthető legyen az, amit Lao-ce ezzel mondani akart. Ennek az az oka, hogy a világ és az emberiség évszázadok óta a lényegestől teljesen eltérő irányban halad. Ez a tendencia fejlődött és alakult ki, és ezáltal megkristályosodtak. Az emberiség olyannyira belezavarodott a földi nyomorúság labirintusába, s a világ olyan szörnyű pokollá változott, hogy Lao-ce szavainak hallatán: „a birodalom – a világ – egy szent áldozati edény, melyen nem szabad munkálkodni” első döbbenetükben még a lélegzetük is elakadna, ezt pedig felháborodott tiltakozás, s talán legfeljebb gúnyos nevetés követné, válaszul e gyermekes naivitásra. Ekkor a szent áldozati edény szemétdombbá válna!

Bizonyára tudomásuk van a világban jelenleg felgyülemlő nagy asztrális veszélyekről, melyek nemsokára beömlenek az áldozati edénybe. Hogyan kell mindezt felfogni és megérteni?

Mindenekelőtt világos fogalmat kell alkotniuk arról, amit Lao- ce a „birodalomnak” nevez. Ne gondoljanak itt a kínai császárságra vagy valamiféle ősi fejedelemségre, sem uralkodóknak, minisztereknek és egyéb tiszttartóknak szánt utasításokra. A birodalom elsősorban a Föld, mint bolygó, megnyilvánulási térség, az a birodalom, melyben az emberi személyiség formanézetének kell teljesen megnyilvánulnia. A birodalom ugyanakkor a „menny-föld” is, Isten igazi lakóhelye, melyet Ő adott lakóhelyül az emberiségnek, hogy ott megvalósítsa a valódi embert a szellem, a lélek és a test szerint. Az anyagi Földet és a menny-földet tehát „kettő egységének” kell látnunk. Ezek elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva egymással, és együtt képezik a „birodalmat”.

Tehát ez a birodalom a „szent áldozati edény, ami az jelenti, hogy a Logosz által előkészített és fenntartott térség, amelyben egy dicsőséges isteni folyamatot kell véghezvinni, összhangban az eredeti tervvel: „alkossunk embert saját képünkre és hasonlatosságunkra”. Gondolták volna egy pillanatig is, hogy ez az eredeti isteni terv nem lesz kivitelezve? Számtalan hatalmas erő és a miénktől különböző élethullám fáradozik ezen a nagyszerű művön, így segítve azoknak a monádoknak a fejlődési folyamatát, akik az emberré válásra hivatottak.

Ez a segítség egy áldozatfolyamat, áldozati-szolgálat, amely már elképzelhetetlenül hosszú idők óta tart, és tartani fog mindaddig, amíg a nagy tervet a mindent megkoronázó győzelmére nem viszik a szent áldozati edényben. A Sors Urai, a Kegyelem Hatalmai, az angyalok sokasága és más magasztos lények képezik a magukat feláldozó szolgálók seregét, akik összekapcsolódnak egy hatalmas lénnyé, amely az „örökkön élő fügefa”.*

Az örökkön élő fügefa hatalmas áldozata, melyet a szent áldozati edényben felajánlanak, egészen addig tart, amíg az összes, igaz emberré válásra hivatott monád be nem lép ebbe a magasztos létállapotba.

Már megszoktuk, hogy önmagunkat „embernek” tekintsük. „Embernek”, „emberiségnek” nevezzük magunkat, holott nem vagyunk azok – még nem. Ezt a rögeszmét a teológia és az eredeti igazság elferdítése keltette. Ezért hasznos lesz tehát az emberi fejlődést világosan áttekinteni.

A szent áldozati edény, a bolygói két-egység az előkészület számtalan korszakán át keletkezett, teljesen a monádikus emberi fejlődés szakaszainak megfelelően. Ahhoz, hogy pontos képet kapjunk az involúció, a mélyponton való élet, és az evolúció teljes folyamatáról, valamint a szent áldozati edényről, a rózsakeresztes filozófia hét gömbről, és ezáltal a bolygói két-egység hét formájáról beszél.

Az egyszerűség kedvéért, ahogyan talán Önök is tudják, ezeket a gömböket az ábécé első hét betűjével jelölik. Mi jelenleg a D gömbön tartózkodunk, melyen a nadírállapot kibontakozása megy végbe. Az E gömb, ennek a hetes sornak az ötödik gömbje már a létezésnek egy magasabb síkján fekszik, tehát nem az involúciós, hanem a monádikus emberré válás evolúciós oldalán. Minden egyes gömbön hét fejlődési szakasz megy végbe, melyek egyrészt bizonyos értelemben az előző gömbök fejlődési szakaszainak az ismétlődései, másrészt az elkövetkezendő fejlődési szakaszok előkészületei, a két-egység későbbi megnyilvánulásai során.

Amint említettük, mi most a D gömbön, a negyediken, a nadír gömbjén élünk. E gömbön három fejlődési szakaszt hagytunk magunk mögött, mialatt az egész ősmúlt mintegy megismétlődött. Most a negyedik szakaszban, az árja korszakban vagyunk, melynek során a Föld megint számos másodlagos formaátalakuláson ment keresztül. Az árja korszak a mindent meghatározó korszak, mert ebben kell az involúciónak, a dolgok forma-megnyilvánulásának a teljes előkészítését befejezni, és a benső, a lényegi oldalnak kell megnyilvánulnia, mégpedig egyelőre a D gömb következő három korszakában, melyek során az emberiség egész jövőjének valóságként kell megmutatkoznia és megvalósulnia. Ezután pedig a további három gömbön: az E, az F és a G gömbön végbemenő hatalmas és pompás fejlődési folyamatok következnek.

E kozmológiai képet azért vázoljuk, hogy világos benyomást kapjanak a szent áldozati edény teljes természetéről. Ha ezt a képet szem előtt tartják, akkor tudják, hogy milyen pompás terv az alapja az emberré válásra hivatott isteni monádok fejlődésének. Meglátják továbbá azt is, hogy ez a terv sohasem bukhat meg, mert az áldozati edény mindig az örökkön élő fügefa oltalma alatt áll.

„Az emberi alakulás alapjául szolgáló terv sohasem bukhat meg.” Ezt az axiómaként kijelentett mondatot nem nevezhetnénk-e jámbor óhajnak csupán, egy teljesen valótlan optimizmusnak látván a jelenlegi nadírélmények valóságát? Vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kérdést.

Egyértelmű, hogy az emberiség az árja korszak jelenlegi szakaszában újra hatalmas krízist él át, akárcsak, mint akkoriban Lao-ce az övéivel egyetemben. Ezt a krízist többek között az okozza, hogy az emberiség az énközpontúság és tudatlanság miatt keletkező, megszabadító lélekerő-hiány miatt nem hajlandó a nadírélet mélypontjából átlépni a megszabadító, felfelé vezető evolúciós ívre. A kibontakozásban lévő emberiséget erre nem lehet kényszeríteni, mert ezt a folyamatot egységben, szabadságban és szeretetben kell megvalósítani, az újszülött lélek segítségével, amelyet az előző fejezetben leírt két monádikus áram alkot meg.

Ha azonban az új lélekállapot hiányzik, és a monád egész emlékezőképességét a személyiségben a háromdimenziós világ zavara akadályozza, akkor ez minden fejlődést abszolút lehetetlenné tesz, és az egész megnyilvánulási tervet meghiúsulás fenyegeti. Akkor az emberiség szembesül a keserű ténnyel, hogy az emberek vadállatok módjára harcolnak egymás ellen és falják föl egymást egy folyamatos, halálos, önpusztító küzdelemben, melyhez bizonyos időközönként egy kozmikus forradalom is hozzájárul. A helyzet így ugye teljesen találóan lett leírva?

Nem, és ezerszer is nem! A kritikus szakasz, amelyet most megint újra átélünk, a legékesebb bizonyítéka annak, hogy az örökkön élő fügefa sohasem hagyja magára az emberiséget, sem az eredeti tervtől nem tér el, hogy „embert” alkosson Isten képére és hasonlatosságára. A mindig is meglévő nagy cél: az önmegvalósítás.

Az önmegvalósítás nem csupán kívánalom, hanem egy természetszükségszerű, magától értetődő konzekvencia. Az áldozati edénynek, azaz „a szent keverőedénynek”, ahogyan azt Hermész Triszmegisztosz nevezi**, olyan természeti törvények az alapjai, melyek a fejlődésben lévő embernek csak egyetlen kiutat engednek: a tökéletesség és megszabadulás elnyerése az önmegvalósítás által.

E természeti törvények működésének megértéséhez a következő életnézeteket szükséges figyelembe venni:

először a fejlődő embernek van egy monádja, vagyis egy mikrokozmosza;

másodszor ebből a monádból, amint azt az előző fejezetben megbeszéltük, két energiaáram ered, melyek fordítva vannak polarizálva: a férfias erő és az asszonyi gyengédség;

harmadszor létezik a monádikus önvaló vagy egó, tehát a mikrokozmosz tudata, melynek magjából ez a két áramlat sugárzik;

negyedszer van egy természetszülte személyiség, az eszköz a monád szolgálatában;

ötödször a személyiség egy természetes tudatosságot birtokol, egy ént, a természetszülte egót; a természetszülte én vagy egó a természetszülte tudatállapot;

hatodszor létezik egy karmikus lény, melyet karmikus énnek vagy egónak is hívnak, az asztrális önvaló, az ellenlábas vagy az ördög;

hetedszer ezek az életnézetek biztosítják – együttműködéssel vagy akár viszály által – végül az isteni terv tökéletes győzelmét.

A következő fejezetben Önök elé tárjuk, hogy ez miért ilyen vitathatatlanul bizonyos. Ha ez sikerül, akkor hiánytalanul meg fogják érteni a Tao Te King 29. fejezetét.

 

 

* Ld.: Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri: Samballa szerzete — Rozekruis Pers, Haarlem, Hollandia, X. fejezet: Az akarat és jóga fiai.

** Ld.: Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis II. — Rozekruis Pers, Haarlem, Hollandia, XXI. fejezet, A szent keverőedény.

 

 

29-II.
A győzelemhez vezető út

 

Képzeljük magunk elé a szent keverőedényt, melyről az előző fejezetben szóltunk, a szent áldozati edényt, a „két-egységet”, az anyagi Földet és a menny-földet. Ebben a szent keverőedényben találkozik: egyrészt az örökkön élő fügefa hatalmas, önmagát feláldozó ereje, másrészt a hatszoros emberi rendszer, amelyből egyszer az igaz embernek kell felemelkednie. Ezt az önmagát feláldozó erőt szoktuk Egyetemes Láncnak nevezni, a szüntelenül hozzá csatlakozó küldöttek és megváltók végtelen sorával, mint Lao-ce, Hermész Triszmegisztosz, Buddha és Jézus Krisztus. Beszélhetünk egyszerűen csak Istenről.

Világos, hogy a monádikus fejlődés kezdetén minden lénynek abszolút eleven kapcsolatban kellett állnia e nagy, önmagát feláldozó áramlattal a szent keverőedényben. A monád szó isteni szikrát jelent. Ami Isten, az közli magát a monáddal. Amikor a monád és a mikrokozmosz szavakat egy lapon említjük, az úgy értendő, hogy ennek az isteni szikrának a sugárzása által a monád körül egy rendszer képződik, a mikrokozmosz. Az isteni szikrának tehát a kezdetektől fogva kapcsolatban kellett állnia a szent áldozati edény kimondhatatlanul magasztos, isteni erejével.

Ennek valóságát minden entitás természeti törvénynek tapasztalja és tapasztalta, egy mindenütt jelenlévő, törvényszerű befolyásnak, melynek alá van vetve a fejlődési rendszerhez, a kialakuláshoz tartozó minden lény. Ez a hatás közli a teremtménnyel az egész kialakulás alapját képező tervet, ideát. A Szellem az, aki a fényt igazán élővé teszi. E Szellem örök és változatlanul ugyanaz.

Vegyék szemügyre most önmagukat, és induljunk ki abból, hogy Önök még semmit sem tudnak erről az isteni tervről, és még semmit sem tapasztaltak belőle. Továbbá a személyiségi lényüknek még nincs egyetlen magasabb eszköze sem, mellyel tudatosan reagálhatnának erre a tervre, s ennélfogva együttműködhetnének vele. Egyfelől tehát létezik a monád, az isteni szikra, rendszerével, a mikrokozmosszal, másfelől a személyiség, amelyet még mindig a tudatlanság vesz körül, s amely még abszolút képtelen csak valamelyest is tudatosan reagálni.

Ebben a helyzetben mégis, mindezek ellenére arra késztetik Önöket, hogy abszolút reagáljanak, sőt, kötelesek reagálni. Hogyan lehetséges ez? Az egész jelenlegi fényi állapotuk felszereltsége révén, ahogyan az előző fejezetben jeleztük.

Létezik a monád, a mikrokozmosz, amely az egész jelenlegi személyiségüket tartalmazza. Ennek a mikrokozmosznak van egy magja, melyet monádikus önvalónak is neveznek. Ebből a monádikus önvalóból a két áramlat ered. Nyilvánvaló, hogy a mikrokozmosz erősen reagál a megnyilvánulási térben önmagát feláldozó hatalmas szellemi erőre. Ezért beszélünk „a lényükben lakozó Istenről”.

A lényeg az, hogy a mikrokozmosz által övezett személyiség alkalmas eszközzé váljon a monád szolgálatában, az önmagát feláldozó isteni erő szolgálatában. Ehhez a személyiség születése óta egy sor lehetőséget birtokol, továbbá rendelkezik egy kétszeres egóval: az én-tudattal, melynek segítségével például e könyv tartalmát képesek befogadni, másrészt a karmikus egóval, az asztrális önvalóval.

Most figyeljék meg a folyamatot. A keverőedény szelleme, a Föld-rendszerben megnyilvánuló hatalmas isteni erő a nagy terv megvalósításához és kivitelezéséhez vezeti a monádot: „Alkossunk embert a saját képünkre és hasonlatosságunkra”. Ez a terv belevésődik a monádba. A monád kisugározza a tervet és továbbítja azt a személyiségnek. A monád megpróbálja tehát továbbadni ennek a nagy tervnek a képzetét, a nagy ideát az Önök tudatának, énjének, és azon fáradozik, hogy egójukat olyan rugalmas, készséges és engedelmes eszközzé tegye, hogy az egész személyiség a megfelelő eredményeket tapasztalja meg.

Most tegyük fel, hogy ez az egó nem reagál, nem képes reagálni, nem hajlandó reagálni. Ebben az Önök számára nagyon is jól ismert esetben kivétel nélkül a karmikus egó, az asztrális lényiség reagál. Ha az isteni keverőedényből egy impulzust küldenek Önökhöz a monádon keresztül, de éntudatos emberként megtagadják a reagálást rá, akkor automatikusan az asztrális lényiségük reagál helyette. Az asztrális lényiség jegyzi fel a személyiség minden helytelen reagálását, viselkedését és cselekedetét, amely nem áll összhangban a nagy ösztönző erővel.

Ezen kívül tisztában kell lenniük vele, hogy ez a karmikus lényiség sohasem pusztul el a halál által. Amikor a személyiség meghal, és az egész személyiséglény feloszlik, a karmikus lényiség tovább megmarad. Túléli a halált, halhatatlan, és – hála Istennek – a következő személyiségben újra tevékennyé válik. Ha ugyanis a karmikus lényiség újra meg újra megsemmisülne, akkor minduntalan újra ugyanazok a hibák keletkeznének.

Miként azonban személyiség személyiséget követ, a karmikus lényiség így egyre tudatosabbá és tapasztalatokban gazdagabbá válik. Miután a karmikus lényiség ilyenné vált a személyiségeknek az isteni törvényre adott helytelen reakciói miatt, amint megerősödött, olyan érzésekre, gondolatokra és tettekre készteti Önöket, melyeket az élet során fájdalomnak és szenvedésnek, disszonanciának, nagy nyomorúságnak élnek meg.

Felmerül Önökben a kérdés: „Honnan ered a sok nehézség az életemben? Miért ilyen nehéz és fájdalomteli az élet? Ennek oka az asztrális lényiségükben rejlik, amely az anyagosodás mélypontján egész múltjukkal szembesíti Önöket.

És most megértik, hogy az ilyen a konfrontáció, a vele járó fájdalommal és szenvedéssel teli következményei végül felőrlik az egész személyiséget. Ez a halál oka.

Az ember ha nehéz helyzetekbe került, akkor tudatlanságában felkiálthat: „ó, Istenem, segíts meg!” Azonban Isten, az örökkön élő fügefából eredő hatalmas áldozati erő már a kezdetektől fogva segít minket. Nem tehet másként. A szellem sugarai és sugallatai ugyanis a monádon keresztül áramlanak az emberhez, a személyiséghez. Következésképpen életünk minden keserű tapasztalata, minden velejáró negatív nézetével együtt csupán káprázat az isteni impulzushoz viszonyítva.

Az élet megannyi keserűsége, nyomorúsága nem képezi az Istenség részét. Ezt a büntetést az ember okozza saját magának. Az ellenállás, melyet asztrális lényiségétől tapasztal, ez az akadály a tükör, az elhibázott reakciók összessége. Isten hívja és megérinti Önöket, hogy az egyetlen irányban vezesse a megszabadulás felé. Ha erre nem reagálnak pozitívan, az asztrális lényiség akadályt fog képezni az élet során. Fejlődésük lelassul, végül leáll, s Önök a halálverem talaján tévelyegnek.

Így tekintenek tehát múltjuk tükrébe és szembesülnek valamennyi helytelen reakciójuk összességével. Igazi varázstükör ez. Az egész személyiségrendszerüket megsemmisíti, egyszer, ezerszer, tízezerszer. Nincs törvény, amely e tekintetben határt szabna.

Az Önöknek átnyújtott törvény abból áll, hogy meg kell tanulniuk a feladatot. Végül is arról van szó, hogy így nézzenek bele a karmikus lényiségük tükrébe, és tapasztalják meg a következményeket az én-tudatukkal, hogy az e tisztulás által megnyíljon és végre hallgasson a monád hangjára, amely Isten hangja.

Az én-tudatnak ekkor cselekednie kell. Ez nem egy kívülről jövő tanács követését jelenti, noha sok jó tanácsot kapnak, ha szükséget szenvednek. A karmikus lényiség is feljegyzi, rögzíti és megeleveníti ezeknek az életreakcióknak az eredményeit.

Mihelyt ezek a monádikus hangra adott helyes válaszok valóban belülről jönnek, és a karmikus lényiség ezt így is észleli és rögzíti, létrejön az, amit Hermész Triszmegisztosz „abszolút jónak” nevez.

Egyértelmű azonban, hogy az asztrális lényiség semmit sem veszít erejéből mindaddig, amíg még valamit is ettől a földi élettől várnak el, itt mindent szépnek éreznek, és a földi élet mindenféle kilátásai fennállnak. Ebben az állapotban, ha követik is a Szellemi Iskola tanácsait, és életvitelüket megváltoztatják, miután valamilyen módon szorult helyzetbe kerültek, megértik, hogy az „abszolút jó” még nem születhet meg.

Csakis amikor reakcióik valóban belülről megváltoznak, s ennek következményei természetesen megmutatkoznak az élet során, akkor keletkezik a hermészi értelemben vett „abszolút jó”. Ettől a pillanattól kezdve ténylegesen két lény van jelen az én-tudatuk mellett. A világirodalomban ezeket a jónak és a rossznak is nevezik, két angyalnak, a fehérnek és a feketének ábrázolják.

A jóság eme új erejének segítségével az alakuló személyiség egy lerombolhatatlan, új lélekképességet épít fel. Lerombolhatatlan, mivel az abszolút jó, amely most alakot öltött a helyes reakció miatt, közvetlenül összekapcsolódik a monádikus erővel, mely az embert a monádon keresztül meg akarja érinteni az önmagát feláldozó isteni erővel.

Ez az erő pedig kiűzi, semlegesíti és legyőzi a másik asztrális erőt, amely annyi ellenállást okozott. Noha az emlékezetben tárolódik ugyan, ez az erő, az életrendszert soha többé nem tudja már károsítani. Ez a személyiség ezért tökéletesen ismeri a gonoszt, mert annak nyomai belevésődtek a lényébe. Megérti a gonosz lényiségét anélkül, hogy mint olyat meg kellene tapasztalnia. Az asztrális lényiség elhozza az ember számára az élettapasztalat és az életművészet teljes egészét, melynek segítségével végül az abszolút jónak meg kell jelennie.

Foglaljuk össze mindezt röviden: Ha nem reagálnak helyesen Isten hangjára, a rózsa hangjára, akkor életükben reagálás keletkezik. Asztrális lényiségük minden hibájukat rögzíti, és visszaveti Önökre. Ily módon mintegy tükörbe tekintenek. Ezek a vetületek mind bosszúságot okozhatnak az életben.

Másfelől, ha belülről odafigyelnek, és megfelelő módon reagálnak, akkor ennek pontosan az ellenkezője fejlődik ki. A helyes és pozitív reakció eredményei egy erővé válnak. Ez az erő egyre erősebb lesz és egy adott pillanatban mindent kiűz, ami Önöknek ellenáll. Ezáltal kibontakoznak a monádikus lényiség sugárzásában. Az asztrális lényiség elhozza Önöknek az élettapasztalatok és az életművészet teljes egészét, és egy adott pillanatban – akkor is ha ez nagyon sokáig váratna magára – az abszolút jónak meg kell nyilvánulnia.

Azt állíthatjuk tehát, hogy a megnyilvánult emberi élet minden oldala – legyen az együttműködő vagy ellenálló – végül mindenképpen eléri a nagy diadal állapotát. Az ember egész lényisége tehát létezése miatt köteles egy adott pillanatban tanúságot tenni e hatalmas önmegvalósítási folyamatról. Mindenki megtalálja az ösvényt. Az önmegvalósítással mindenki meg fogja tapasztalni a diadalt.

Senki sem kap meg semmit ajándékba. Senki sem kerülheti el az önmegvalósítás poharát. Ezt a poharat az utolsó cseppig ki kell inni. A le nem szűrt tanulság, a nem alkalmazott erő, a felhasználatlanul hagyott képesség egy adott pillanatban mindig megbosszulja magát. Az önmegnyilvánítás folyamatának teljesnek kell lennie. Isten csakis ekkor nyilvánulhat meg a testben. Jézus, az Úr, az ember őstípusa tanúbizonyságot tett erről, egészen az utolsó pillanatig. Nem kerülhette el a poharat, melyet ki kellett innia. A rózsakereszt-utat teljesíteni kell, egészen az utolsó lélegzetig.

Egyesekben felmerülhet a kérdés: Nem túl kemény és fájdalmas-e ez tan? A jelenleg teljesen elfajult, kőkemény és megkristályosodott ember hogyan tudná az igazságot önmagában bizonyítani?

Aki felveti ezt a kérdést, kimutatja, hogy az igazságot még sohasem tapasztalta meg önmagában. Az ilyen embert még mindig az asztrális lényiség korbácsütései irányítják, melyek a téves reakciók következményeit vetítik vissza. Az ilyen ember az abszolút jót a legkisebb mértékben sem valósította meg. Neki még semmi ereje sincs ahhoz, hogy a saját asztrális ellenlábasát maga mögött hagyhassa.

Aki ezen az ösvényen jár – s erre az ösvényre térni csak megfelelő mértékű tisztulás után lehet – az tudja: amint valami is kezd az igazán jóból megnyilvánulni a rendszerben, ami az új lélekerő, akkor nemcsak a monáddal valósult meg az egység, hanem egyidejűleg a szent keverőedényben lévő örökkön élő fügefával is, amely Isten Paradicsomának a legközepén áll. Az ilyen zarándok közvetlenül belép az önbeavatás folyamatába. E szereteterő egyetlen kis szikrája elegendő ahhoz, hogy az egész lényt a határtalan öröm és boldogság állapotába emelje, s ettől a pillanattól kezdve Istent az ő kegyelméért és tervének dicsőségéért magasztalja.

Ismeretes, hogy majdnem az egész emberiség jelenleg – az isteni tervre adott téves reakciójaként – a végsőkig hajszolja magát olyan célok eléréséért, amely valamelyest megfelel az emberi méltóság követelményének. Ennek eredménye azonban kétségkívül ismeretes Önök előtt. A Szellem csakis ott létezhet, ahol a lélek is jelen van. Ott lakozik a béke, a szeretet, a boldogság és az öröm. Így lehet a nadír felé haladásból kiemelkedni, és rátérni az evolúció felfelé irányuló ívére. Ellenkező esetben csak a negatív következmények mutatkozhatnak meg.

Ezért mondja Lao-ce: Ha az ember tettekkel akarja tökéletesíteni a Birodalmat, látom, hogy nem sikerül neki. A birodalom – a két-egység világa – egy szent áldozati edény, melynek céljai nem érhetők el a természetszülte egó eszközeivel. Ha – teljesen dialektikus szándéktól vezérelve – dolgoznak rajta, akkor tönkreteszik. Ha utánakapnak, elveszítik.

Aki ezt a leckét meg akarja tanulni, sőt, valóban bensőleg képes megtanulni, és hajlandó egója törekvését és életét teljesen a mindenség kibontakozásának alárendelni, az a hegycsúcs megmászását megvalósíthatónak fogja találni.

Az üzenet, melyet Lao-ce a 29. szakaszban közölni akart, most kétségtelenül érthetővé vált: megmutatja nekünk a győzelemhez vezető egyenes utat. A következő fejezetben ezt az egyenes utat szeretnénk az Egyetemes Gnózis magyarázó fényében még részletesebben megvizsgálni.

 

 

29-III.
Senki sem szolgálhat két urat

 

Aki az emberiség útjának a mélypontján a természetszülte állapotban tévelyeg, és helytelen életvitelének következményei kínozzák, melyeknek élő beszámolója az asztrális lényiségben feljegyzésre került, azt aktivitás tölti el. Ameddig csak valamilyen tevékenység lehetséges, és az életerejük engedi, intenzív küzdelmet vívnak önmaguk és környezetük fenntartására.

Mindazonáltal ősidőktől fogva léteznek olyanok, akik felfedezik eme fáradozás hiábavalóságát és reménytelenségét. A Prédikátor könyvében ezt olvassuk: „Micsoda haszna van az embernek minden munkájában, és szíve törekvéseinek, mellyel munkálkodik a Nap alatt? Bizony, sötétségben tölti napjait, és munkáját fájdalomban. Éjjel sem nyugszik meg a szíve, mert minden hiábavalóság.” Milyen igaz ebben az összefüggésben Lao-ce kijelentése:

Ha az ember tettekkel akarja tökéletesíteni a Birodalmat, látom, hogy nem sikerül neki.

Önök ezt tapasztalatból tudják, így nem szükséges, hogy időnket érvek és példák felsorolásával vesztegessük.

Mégsem szabad ezt az életmódot, és jól ismert következményeit egy éppen köreinkben szokásos kijelentéssel letudni. „Hát igen, ez a dialektika, az ellentétek szüntelen váltakozása”, hogy aztán bizonyos tevékenység és tétlenség haszontalanságát állítsák egymással szembe, miként azt már sokan a múltban is prédikálták és életvitelükkel bizonyították.

A haláltermészet olyan, akár egy vigasztalan és veszedelmekkel teli sivár pusztaság. A négy természeti birodalom egymáshoz fűző viszonyát teljes diszharmónia uralja. Így tehát a természetszülte embernek aktívnak kell lennie azért, hogy fennmaradhasson. Tevékenységének feladásával nem lenne mit ennie, minden hiányozna, ami léte fenntartásához szükséges, és belefulladna a társadalom ingoványába.

Ezért tehát a civilizáció szabta követelményeket és szokásokat mégis szükséges elfogadni, és alapszinten jóváhagyni a kulturáltság minden nézetét. A világ, a „birodalom”, ahogyan ismerjük és megtapasztaljuk, igazán nem nevezhető „szent áldozati edénynek”.

A valóság az, hogy az egyetlen ösvénytől való eltévelyedés miatt minden halandó olyan asztrális lényiségre tett szert, melyet nagyon megterhelnek a múltbéli bűnök, és a közösség körül egy olyan sötét asztrális életterület alakult ki, hogy egy mindennapos, szakadatlan erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy ezt a végzetes folyamatot valamelyest fékezni lehessen.

Helytelen volna azonban azt hinnünk, hogy ezek az emberi élet fenntartásához használt módszerek és tényezők bármilyen megszabadító fejlődés alapját képezhetik. Amikor az emberek ilyen jellegű tevékenységbe fognak, azt gondolva, hogy ezáltal tökéletessé tehetik a világot és az emberiséget, minduntalan szembesülniük kell ennek képtelenségével, s hogy végül mindent elrontanak és elveszítenek.

A háború utáni években az egyház megpróbált egy új, vallásos életvitelt kelteni, a fiatalok érdeklődését megnyerni, és egy Népegyházát alapítani. Mindez azonban teljesen negatív eredményekhez vezetett. A mai világhoz való alkalmazkodásával az egyház a jelenlegi asztrális állapotokhoz idomult. Ezáltal a hanyatlás állapotát súlyosbítja, és a zűrzavart növeli.

Rendkívül fontos tudatosítanunk, hogy a világ, amelyben élünk, egy viszonylag kicsiny, elszigetelt térség a szent áldozati edényen belül, a két-egységben. Maga a szent áldozati edény sérthetetlen, és az abszolút tökéletesség állapotában létezik. Nem kell többé dolgozni rajta, különösen nem egy természetszülte lénynek, aki még az asztrális lényiségének a foglya. Ha ebben az állapotában dolgoznak rajta, akkor tönkreteszik.

Aki igazán belülről megérti ezt, annak egyetlen választása marad: az önmegvalósítás útján járva kiszabadítania magát a halálveremből. Próbálják meg ezt a valóságot jól a szemük előtt tartani. Aki az ösvényen akar járni, és be akar lépni a szent áldozati edénybe, annak meg kell adnia a világnak, ami ebből a világból való. Ez azt jelenti, hogy mivel ebben a világban él, természetesen teljesíteni fogja a kötelességét mindazzal szemben, amivel kapcsolatban áll. Ennél azonban biztosan nem tesz többet, mert Istennek is megadja, ami Istené.

A bölcs tehát itt a haláltermészetben minden fölösleges tevékenységet kerül, és minden engedményt elutasít. Semmilyen bővelkedést sem támogat, ami ehhez a világhoz köt, és teljesen szétoszlatja a rögeszmét is, hogy ez a földi siralomvölgy szép lenne.

„Senki sem szolgálhat két urat!” Ez Lao-ce üzenete, ám ugyanezt adta hírül minden nagy küldött, aki az embereknek a haláltermészetből való megszabadulást hirdette. „Senki sem szolgálhat két urat.” Senki sem fáradozhat egyidejűleg két különböző cél érdekében. Nem lehet egyszerre Istent és a saját asztrális lényiségüket szolgálni.

Jézus Krisztus evangéliuma csakis az igazán erőseknek való – a bensőleg erőseknek. Az ifjú Gnózis Szellemi Iskolájának olyan tanulókra van szüksége, akik erősek és rendíthetetlenek, és valóban képesek az utat mutatni.

Ha léteznek olyanok, akik valóban élenjárók, akkor szívsugárzásukkal sokakat fognak melengetni. Ha vannak élenjárók, akkor ők lehűtik azokat, akiket még az alantas tűz hevít. Az erősek fel fogják támogatni a gyengéket, és akik tevékenyek, tevékenységre késztetik a tétovázókat.

 

 

Akik az emberek uralkodójának Tao-ban segítenek, nem fegyveres erőszakkal uralják a Birodalmat.

Amit az ember másoknak okoz, ugyanúgy visszakapja, ahogy adta.

Mindenütt, ahol seregek táboroztak, tövisek és bogáncsok tenyésznek.

Nagy hadjáratokat biztosan ínséges idők követnek.

A valóban jóságos egyetlen sikeres ütést mér, és azután megáll, de sohasem próbál nyers erőszakkal továbbhaladni.

Egyetlen sikeres ütést mér, de nem magasztalja magát.

Egyetlen sikeres ütést mér, de nem dicsekedik vele.

Egyetlen sikeres ütést mér, de nem büszke rá.

Egyetlen sikeres ütést mér, de csak azért, mert nem cselekedhet másként.

Egyetlen sikeres ütést mér, de nem akar erősnek és hatalmasnak látszani.

Erejük teljében a dolgok és az emberek megöregednek. Ez azt jelenti, hogy nem egyenlők Tao-val. Ami nem egyenlő Tao-val, az hamarosan véget ér.

Tao Te King 30. szakasz

 

30-I.
Fegyveres erőszak nélkül

 

A Tao Te King itt idézett 30. szakaszában Lao-ce egy századunkban különösen sokszor megtárgyalt, de távolról sem megoldott témával foglalkozik, mely még a mai napig is sokakat írásra és hozzászólásra késztet. Ez a modern világunkban vezetett nagy vita arról szól, hogy a viszálykodásokat rendezzék-e fegyveres erőszakkal.

Ez a világméretű vita néhány évtizeddel ezelőtt érte el a csúcspontját. Olvasóink közül az idősebbek minden bizonnyal emlékeznek még arra a fegyver nélküli leszerelési kampányra, melyet különböző nagy idealista csoportok kezdeményeztek a fegyveresek és a fegyvereket javaslók ellen. Ez a szív és az értelem mozgalma volt, amely sok humanista gondolkodású embert magával ragadott. Ez a mozgalom olyan sokáig tartott, hogy például Hollandiában törvénybe foglalták a katonai szolgálatot idealista, vallási okokból megtagadók sorozás alóli felmentését. Iskolánk számtalan fiatal tanulója élt a törvény adta lehetőséggel, jóllehet az iskola nem kötelezte és nem is kötelezhette volna őket arra, hogy így tegyenek, mivel egy ilyen döntésnek egy fejlődési folyamat eredményeként létrejövő belső állapotból kell megszületnie.

Talán ismerik azokat a híres idealistákat, akik elgondolásaikkal és személyes példájukkal hatalmas embercsoportokat mozgattak meg, arra buzdítva őket, hogy magas erkölcsi szintet valósítsanak meg. A tény azonban az, hogy a szép és csodás gyakorlati idealizmus felett, mely a 20. század korábbi éveiben oly sok fiatalt táplált reménnyel, végérvényesen eljárt az idő. A gyakorlati idealizmust elavulttá tette a világesemények egész sora, mely az emberek legnagyobb részét kérlelhetetlenül realistává tette, mintha az idealizmust egy vihar söpörte volna el, és ezzel bizonyította, hogy az ellentétes mozgalmak képtelenek erővel hatni.

Ennek az idealizmusnak az alapja, bármily tiszta is volt, számos elengedhetetlenül fontos értéket és biztosságot mégis nélkülözött. Talán személyes tapasztalatból tudják, hogy amikor egy bizonyos irányban megjelenik az idealizmus, viszont a többi aspektusokban egyáltalán nem, akkor az egy kártyavárra hasonlít, amely egészen biztosan összeomlik. Az eszmék csakis akkor válhatnak valósággá, ha az egész vonalon mentesek a világhoz való hasonlóságtól, és tökéletesen ráhangolódnak az igaz ember születésének alapját képező isteni tervre.

Az eszme, melynek jelszava: „Soha többé háborút”, az igazi emberré válásra való mély vágyakozásból keletkezett. Ám hogyan lehetne ennek a vágynak eleget tenni úgy, hogy az ember nem ismeri az igazi emberré válás alapját képező tervet, s ennek hiányában eszméit a 20. század emberének az életmódjához igazítja? Olyan ez, mintha valaki felgyújtaná a saját házát, és a romok között ülve így rimánkodna: „Egy házat adj nekem, ó, Uram!” A korunk valóságát ismerő és megtapasztaló embernek meg kell értenie, hogy ha kitart megszokott életvitele mellett, akkor a háborúk, a háborús hírek, és minden ezzel kapcsolatos jelenség és feszültség továbbra is változatlanul fenn fog állni.

Ez az álláspont a Bibliában is megtalálható. Gondoljunk itt Máté evangéliumának 24. részére: „Hallani fogtok háborúkról és háborúk híreiről. Mindezeknek meg kell lenniük, de ez még nem a vég.” Miért kell ezeknek a dolgoknak meglenniük?

Válaszként erre a kérdésre szeretnénk emlékezetükbe idézni Hermész Triszmegisztosz szavait: „A Nap teremtette élet éppoly állandó, mint a Nap fénye. Semmi sem képes akadályozni vagy útját állni. Élethullámok egész serege őrködik a Nap körül. A nagy Halhatatlan közelében állva őrködnek az emberi dolgok felett. Isten akaratát viszik véghez viharok, tűzár és egyéb a Földön történő katasztrófák révén, továbbá éhínséggel és háborúkkal, az istentelenség büntetéseként.”

Ezek a szavak első hallásra akár nagyon ótestamentumi idézetek is lehetnének, melyek a bosszúálló isteni igazságszolgáltatást juttatják eszünkbe. Itt azonban figyelmünket valójában arra a természettudományos tényre irányítják, miszerint az egész Nap-makrokozmosz – a teljes Naprendszer és minden, ami hozzá tartozik – egyetlen hatalmas és rendkívül változatos asztrális életrendszert képez, melyet egyetlen központi törvény irányít.

Amint az ezen a rendszeren belül élő lény megszegi a rendszer asztrális törvényeit, az erre válaszként érkező reakciók elkerülhetetlenek. Ez pedig nem büntetés, hanem a helyreállítás miatt történik, és azok hozzák ezt létre, akik a reakciót okozták. A Nap-makrokozmosz egy önmagát kijavító isteni rendszer. Ebben a rendszerben semmiféle szabálytalanság nem tűrhető meg. Ezért minden, ami a Földön csapásként nyilvánul meg, nem más, mint a Nap-makrokozmosz asztrális önkorrekciója, amely az interkozmikus egyensúly helyreállítását szolgálja. E természettörvénynek, amely mindig az egyensúly helyreállításán dolgozik, lehetnek olykor erőszakos elemei is, ám itt nem az erőszak gyakorlása a cél, hanem kizárólag az, hogy megóvják az isteni életcél alatt álló teremtményeket.

Aki tehát e makrokozmikus Nap-törvény abszolút igazságát és hatását ismeri és tanulmányozza, és mint egyént, mint csoportot, nemzetet vagy nemzetközösséget egy csapás éri, akkor mindig az egyetlen lényeges kérdésre, a követelményekre kell gondolni: milyen irányadó mértékeket kell választanom, milyennek kell lennie az életvitelemnek, milyen védekező eszközöket alkalmazzak, hogy az ilyen asztrális reakciók következményeit a jövőben már eleve megakadályozzam?

Ismeretes, hogy az emberiség újra meg újra így viselkedik – ám korántsem a helyes módon. Gondoljanak itt arra a pusztító fegyverkezésre, melyet egymástól való félelmében kelet és nyugat folytat egymás ellen – a béke fenntartásának eszközeként. E modern fegyverek némelyike olyan iszonyatos hatású, hogy azokat egyik fél sem merné bevetni. Egyetlen szerepük pillanatnyilag a kölcsönös fenyegetés. Józan ésszel azonban bárki beláthatja, hogy mindaz az erő és észképesség, mindazok a hajtóerők, melyek e pusztító hadiipari tevékenység mögött állnak, már olyan mértékű asztrális zavart okoznak, amely önmagában még a háborúknál is szörnyűbb katasztrófákkal fenyegeti az emberiséget.

E katasztrófák már elérték a kifejlődés bizonyos fokát. A világ két táborra oszlott. Az emberiség kétfelé hasadt, és a modern civilizáció minden eszközét arra használják, hogy fenntartsák ezt az egymástól elválasztott két tábort. A tekintélyek mindkét táborban támogatják a megosztottságot, mert azt gondolják, hogy ha a másik fél venné át az irányítást és az uralmat, akkor minden elveszne. Mindkét fél oly mértékig felfegyverkezett, hogy egyikük sem meri megtámadni a másikat, s ezért a napmakrokozmoszból áradó hatalmas asztrális sugárzások szélsőséges feszültségi állapotba kerültek.

Ez Góg és Magóg a Jelenések könyvéből. Ez a két asztrális feszültség körülöleli az egész világot, és az egész emberiséget. Ebbe minden halandó lényt bele kell értenünk, tekintet nélkül arra, hogy a keleti vagy a nyugati területről van-e szó. Két tüzes erő létezik tehát, melyet alulról szítanak, két lángoló pólus, amely olthatatlan tűzzel ég. Ez Armageddon, a fegyverek összpontosulása. Ez az emberiség egyik korszakának a végét jelenti, a teljes felszámolást, ami által helyreállítják a Nap-makrokozmosz egyensúlyát.

Ez a rémhír lenne az Egyetemes Gnózis prédikációja? Ilyen lenne hát a vég?

Nos, ez Önöktől függ, tőlünk és embertársainktól. Mindezeknek meg kell történnie, hacsak… mi egy minél nagyobb lélekszámú csoporttal, és minden törekvésünk bevetésével a dolgoknak egészen más irányt adunk, egy egészen más végződéssel. Ámde ki olyan optimista, hogy higgyen ebben? Nem lenne-e praktikusabb és józanabb két lábbal a földön állva kiutat keresni, és azon fáradozni, hogy a lehető legnagyobb lélekszámú csoportot magunkkal vigyük?

Így történt ez mindig az emberiség múltjának minden hasonló szakaszában. Mindenkor – költőien kifejezve – „a termést behordták a földekről”. Megszámlálhatatlan azonban a hátramaradottak serege.

Lao-ce ideje óta hatalmas katasztrófák sújtották az emberiséget. Az erőszak egyre jobban elterjedt. Mindazok számára, akik hallanak és látnak, egyre világosabban nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség birodalma nem építhető újjá a fegyverek erejével. Bármit is tesznek az emberek másokkal, ugyanolyan módon visszakapják azt. Bogáncs és tövis terem mindenütt, amerre a hadak vonultak. A háborúkat mindenkor ínséges idők követik, s ez egyetlen hatalmas, végső krízisbe torkollik. Ez az Armageddon.

Góg és Magóg pedig ennek a krízisnek a jegyei, ők képviselik a folyamatos zavargások végleges kiegyenlítését a Nap-makrokozmoszban, valamint az asztrális karma feloldását bolygónk asztráltestében, s így az emberiség életterületén is.

Fontos lenne e világban uralkodó tények tudatában levonnunk bizonyos elutasíthatatlan következtetéseket. Amint láthattuk, az egész világ és az emberiség két táborra oszlott, s a Góg és Magóg uralta állapot világosan felismerhető. Emiatt az emberiség asztrális életterülete közvetlenül erre a megzavarodott állapotra hangolódott, és teljesen elmérgesedett. Egyedül az erős, új lélekerővel rendelkező emberek kerülhetik el, hogy ennek áldozatul essenek. A többiek kivétel nélkül az ecsetelt állapot áldozatai lesznek, a jelen asztrális állapotok sodrásában.

Most, hogy még rossz szemmel nézik, ha valaki nem a keleti vagy a nyugati módon gondolkodik, és elvárják, hogy egyértelműen vagy az egyik, vagy a másik mellett foglaljon állást, az ember egy lelkiismereti kérdés elé kerül. Mi azonban a következő kérdést szeretnénk feltenni: miként viselkedjenek ilyen körülmények között azok, akik a gnosztikus tudatosságra vágynak? Hogyan lehet a minket megérintő Isteni szeretettől vezérelve ebben a korszakfordulóban a világot és az emberiséget szolgálni? A világ mai állapotában hogyan léphetünk az evolúció ívére?

Ezeket a kérdéseket, amelyek esetleg Önöknek lelkiismereti konfliktust okoznak, a következő fejezetben szeretnénk közelebbről megvizsgálni a Tao Te King segítségével.

 

 

30-II.
A valóban jóságos egyetlen sikeres ütést mér

 

Az előző fejezetben kétségtelenül érzékelhető volt, hogy a gnosztikus tudatosságot kereső számára, az emberi fejlődés jelenlegi nagyon kritikus szakaszában az a probléma tárul fel, hogy milyen álláspontra helyezkedjen, és miként viselkedjen a világgal és az emberiséggel szemben.

A gnosztikus ember elsősorban a nemzet kormányát szolgálja, és megpróbál segíteni neki, bármilyen legyen is ez a hatóság. Az Önök fülének persze mindez nagyon együgyűnek, meglehetősen régimódinak és ortodoxnak tűnhet, és semmiképpen sem modern felfogásnak. Hiszen jelenleg az egyik kormányt a másik után űzik el. Mégis lehetséges azonban ebben a viszonylatban egy teljesen új hangot hallani, amely lényegében nagyon klasszikus, noha a korszakok folyamán feledésbe merült.

Egy biztos, hogy az ország kormánya nem csupán politikai értelemben tölt be központi szerepet a polgárai között. Nemcsak a törvényeket határozza meg, és gondoskodik azok betartásáról, hanem a nemzet kormánya asztrális értelemben is elektromágneses középpontot képez, melyben a polgárok által felhívott, és egy adott pillanatban a nemzet számára szükséges, vagy a karma révén hozzá kapcsolódó asztrális áramlatok összpontosítva találkoznak.

Az asztrális sugárzások ezen a központon át lépnek működésbe és jutnak el mindenkihez. A személyes kapcsolat mellett, melyet minden egyén fenntart saját életterületével, létezik a nemzet, mint egész kapcsolata is az őt körülvevő életterülettel. A nemzet kormánya ezért induktorként, kapcsolatteremtő központként működik. A gnosztikus mágus ezt folyamatosan figyelembe veszi.

Előfordul, hogy a nép bizonyos része kifogást emel a kormány ellen. A kormány lehet gyenge, olykor primitív, s olyan döntéseket is hozhat, melyek a nemzet számára végzetesek lehetnek. Ez azonban semmit sem változtat azon, hogy természettudományosan és gnosztikus módon szemlélve a kormány a központi szerv, a nemzet egészének légzőközpontja.

Az emberi test az asztrális jármű hét csakráján keresztül lélegzik és vonzza magához az erőket, s bizonyos értelemben egy nemzet szervezete is hasonlóan működik. A központi szervet tehát nem lehet kikerülni.

Ezért minden szent irat és az egész Egyetemes Tan a kormányt mindig abszolút mérvadónak nevezi. Az előbb említettek alapján minden gnosztikus mágus számol ezzel. Ezért a bibliában például ez áll: „A hatalom nem ok nélkül viseli a kardot”. (1. Róm. 13,4) A kard ebben az összefüggésben nem a harci eszközre utal, hanem a kormány erőközpontját jelképezi, miként a kard a Szent Grál Szerzetének is jelképe.

Kedves olvasó, bizonyára most felmerült Önben a kérdés: „Ez vajon azt jelenti, hogy fenntartás nélkül el kell fogadni mindazt, amit a kormány tesz és mond? Ellenvetés nélkül engedelmeskedni kell neki? Ez azért mégiscsak képtelenség!”

A válaszunk az, hogy a dolognak ezt az oldalát is az asztrális-tudományos szempontból kell szemlélni. Ekkor az ember felfedezi, hogy minden nemzetben számos kisebb-nagyobb csoport, és talán több ezer vagy millió egyén helyezkedik a kormányával ellentétbe. Ez azt jelenti, hogy mentális-asztrális módon szemlélve, a legfőbb kormánytestület – amely általában a minisztertanács – szinte elképzelhetetlen erejű asztrális háborgás fókuszává válik.

Tételezzük fel, hogy egy országban a minisztertanács olyan döntést hozott, mely az egész nemzetben nyugtalanságot kelt. Asztrálisan nézve ettől a pillanattól kezdve erőáramok áradnak az egész nemzetből e felé a központ felé. Ez egyetlen forrongó, örvénylő asztrális tűzből áll. A minisztertanács ezért mindig egy nagyfokú asztrális vihar fókusza. Az ellenállás minden gondolati és lelki tevékenysége bizonyos fokig ebben a központi fókuszban lángoló erővé válik.

Ha továbbá figyelembe veszik, hogy a népek tömbökbe csoportosultak, s hogy egy ilyen nemzetközösségben van egy vezető nemzet – gondoljanak itt a jelenlegi keleti és nyugati hatalmi blokkokra -, akkor látni fogják, hogy világunkban két hatalmas asztrális örvényről beszélhetünk. Ily módon két pálya alakul ki – hogy a Tao nyelvét használjuk – két hatalmas asztrális mozgalmasságú pálya, melyek kiáradnak az egész emberiségre a kormányzó központok segítségével.

Látják tehát, hogy mindaz a felindulás a világban, amiről például az újságokból, napilapokból és a rádióból értesülnek vagy az irodalomban általánosan kifejezésre kerül, halvány árnyéka az ecsetelt központi asztrális felindultságnak.

Belátható, hogy megtiltó rendeleteknek, pl. az ember szabad jogait illetően, nincsen semmilyen értelme sem. A nemzetet kormányzó központot érintik az asztrális ellenállások.

Az ellenállás szülte minden gondolat és érzelem asztrális következménye kivétel nélkül a nemzet kormánya körül összpontosul. Egy kormány tagjának lenni, a dolgok jelenlegi állása miatt korántsem irigylésre méltó pozíció. Egy ilyen központban nem csupán a miniszterek személyes asztrális beállítottsága játszik szerepet. Ne legyenek vakok azt gondolva, hogy ha egy miniszter ehhez vagy ahhoz a párthoz tartozik, akkor kizárólag személyes vagy pártérdekeknek megfelelően cselekszik, a nemzet előnyére vagy kárára. Ez egyáltalán nem így van. A kormányban, mint középpontban az egész néplélek kifejezésre jut. Így tehát minden nemzetnek természetesen olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Ezt az asztrális természettörvények biztosítják.

A kormány, mint asztrális központ tehát több tekintetben is jellemzi a népet. Egy ország népképviselőinek is van gyenge oldaluk, és hozhatnak olyan döntéseket, melyekkel saját maguknak kényes helyzeteket idéznek elő.

És mégis létezik, ezen kívül és függetlenül tőle a nemzet asztrális népképviselete. A kormányhoz kapcsolódó asztrális központ mindig és mindenkor kivétel nélkül a nemzetet jeleníti meg. Érthető tehát, hogy az ilyen asztrális központ a vele megfelelő értékeket és erőket az őt körülvevő életterületből veszi fel.

A nemzetet asztrális értelemben megjelenítő kormányközpont elektromágneses tulajdonságú, és a Nap-makrokozmoszból erőket és sugárzásokat vonz magához. A kormányközponton keresztül mindezek az erők közvetlenül kapcsolódnak az egész nemzethez, így pillanatok alatt létrejön egy kapcsolat, mégpedig éjjel és nappal. Ez bizonyítja gyakorlatilag, hogy minden népnek olyan kormánya van amilyet megérdemel.

Ez azonban sokak számára sovány vigasznak tűnhet – hiszen – még sok kívánnivaló maradt, és persze emiatt a természetben-születettek egymás mellett éléséből fakadó vérző sebek aligha fognak behegedni. Ezzel most csupán a probléma elutasíthatatlan, valósághű ábrázolását akartuk rögzíteni.

Akkor mégis miért beszélünk minderről? A válasz kézenfekvő: azért, hogy a világra és az emberiségre vonatkozó álláspontjukat gyökeresen megváltoztassák az eddigihez képest. Az egyén önmagának él. A nemzet is önmagának él. Hogyan lehet akkor mégis a világot és az emberiséget szolgálni?

Gondoljanak itt a Tao Te King 30. szakaszára. Ez olyan személyről tesz említést, aki nem beszél, és semmiféle tant sem terjeszt. Ő csupán a csendes mester. Lényiségének valódi állapota miatt az örök Tao-ból származó erőket vonzza magához és kiterjeszti követői felett. Ez nagyon hatékony lehet, ha a hallgatóság megfelelően ráhangolódik, ha teljesen összekapcsolódnak vele és megnyitják magukat neki. Napjainkban azonban az ilyen csendes beszélőnek aligha lenne hatása.

Mindazonáltal vannak különböző segédeszközök, melyeket a munkások folyamatosan alkalmaztak minden korszakban, s amelyeket az egymást követő szellemi iskolákban is használtak. Gondoljanak például az együttes énekléseinkre, melyre oly gyakran kerül sor. Miért énekelünk összejöveteleinken? Nem azért, mert egy dal éneklése olyan szép dolog, hanem mert közös éneklésünkkel légzéstechnikailag egymásra hangoljuk magunkat. Az együttes énekléssel gondolataink a szövegre összpontosulnak, és ezáltal ritmikus egység jön létre. Gnosztikus megfogalmazásban ezt a hatodik sugárra való ráhangolódásnak nevezik. Ekkor egy bizonyos erő áramlik a csoport felé, bele a csoportba, ami elkerülhetetlen. Ha a csoport tagjai többé-kevésbé nyitottak rá, akkor ebben az embercsoportban az eredmény erővel fog hatni. Ez egy olyan lehetőség, mellyel lehet valakinek, vagy egy csoportnak segítséget nyújtani.

Ha most valaki ezt a lehetőséget a gnosztikus üdvmegnyilatkozás segítségével akarja megtapasztalni, akkor mindenekelőtt önmagán kell dolgoznia; hiszen az ember önmagának él nemde? Amilyenek Önök, azt vonzzák magukhoz. Saját maguk határozzák meg a tapasztalataikat. Ha valaki ezt felismeri, akkor saját lényiségét teljesen összhangba hozza az ösvény követelményeivel.

Ezen kívül azzal kezdi, hogy teljesen beszünteti az oppozíciós vagy kritizáló gondolatok és érzések kisugárzását. Mind a személyes körzetben, mind általános értelemben az embernek vagy az embercsoportnak első sorban minden kritikát mellőznie kell.

Miért? Etikai megfontolásból? Vagy talán azért, mert a kritizálás gyakran olyan csúnya és kínos? Nem erről van szó kedves olvasó, hanem arról, hogy minden kritizáló gondolat vagy érzéskihatás egy annak megfelelő asztrális sugárzást, asztrális reakciót kelt. Ha valaki saját asztrális állapota miatt helytelenül cselekszik, Önök pedig bevett szokás szerint megkritizálják őt, akkor ezt az asztrális állapotot annak minden következményével együtt újra felhívják arra a személyre. Ez elkerülhetetlen. Így a legtöbbször Önök is megsérülnek. Ez tulajdonképpen a fegyverhasználat. Így ostromoljuk és fenyegetjük egymást ítélkezéssel teli gondolatainkkal és érzéseinkkel.

Ilyen fegyver-erőszakkal semmi lényegeset, semmi jót nem lehet létrehozni. Tartsák ezt mindig szem előtt! Csakis Tao által lesznek képesek arra, hogy embertársaikon, nemzetükön és a világon segítsenek. Ön, aki valamelyik embercsoport hatóságát segíteni akarja, a Birodalmat nem veti alá a fegyveres erőszaknak.

Az ítélkezés, a kritika szörnyű fegyver. Ezért mondja a Hegyi beszéd: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek.” Nézzék meg például a serdülőket. Mihelyt a serdülőkor elkezdődik, és az asztráltest fokozatosan alakot ölt és működni kezd, a fiatalból kitör a kritika áradata. Ami benne forrong, az felszínre kerül.

Ezért állapítható meg a legtöbb fiatalnál a pubertás évei alatt és azt követően a teljes jellem és lényiség változása. Az asztrális mozgás áramlatai megragadják őket, s olyan cselekedetekre és viselkedésre kényszerítik, melyeket egyáltalán nem kívántak.

Így lép a nyomorúság és bánat az ember életébe. Az ember önmagának él. Magától értetődő, hogy Önnek mindezt tudnia és látnia kell. Ezért a Birodalmat nem fegyveres erőszakkal uralja. Meg kell ismételnünk: a kritika végzetes fegyver.

Mit jelent az, hogy „Tao eszközeivel segíteni”? Ez egy olyan rendkívüli életvitelt foglal magába, és egy olyan hatalmas, gnosztikus-mágikus életgyakorlatot jelent, hogy töredékes megértése is nagy erőfeszítést igényel.

Először ezért leszögezzük, hogy sem népeken, sem embereken nem lehet fegyveres erőszakkal segíteni. Ha az ítélkezés vihara egy népre vagy egy emberre ráront, az ezt a nemzetet vagy személyt károsítja. Ekkor minden rosszra fordul. Ezen felül, ha valaki másokban kárt tesz, ugyanúgy visszakapja azt. Mert „aki kardot fog, annak kard által kell vesznie”. (Máté 26,52)

Az ellenlábas egy nagyon régóta használt fegyvere, hogy a Szellemi Iskolát és munkatársait mindenkor kritikával veszi körül. Naponta ötpercnyi kritika elegendő ahhoz, hogy egy ilyen iskolát a nehézségek szürke felhőjébe burkoljanak, kivéve, ha az Iskola központi ereje túlteszi magát rajta, és a Tao ösvényén áll.

Sokféle fegyver létezik, ám a legszörnyűbbek az asztrális fegyverek, melyeket az emberiség tudatlanul minden pillanatban felhasznál és alkalmaz.

Vannak például a fegyverkezést ellenző emberek, akik ennek velejáróit nagyon komolyan meg is valósítják az életükben. A szüntelen kritizálás gyakorlata miatt azonban mély sebeket ütnek, és fellépésük oly gyilkoló, hogy azt egy husánggal hadonászó barlanglakó is megirigyelné. Netán úgy gondolják, hogy ily módon a kormánynak, a nemzetnek vagy bárkinek is a javára szolgálnának? Ugye felismeri, hogy az emberiség asztrális mozgalmassága, a mindennapi, szokásos viselkedése egyetlen véget nem érő hatalmas háborút eredményez.

Figyelemre méltó, hogy mit állapít meg Lao-ce: Mindenütt, ahol seregek táboroztak, tövisek és bogáncsok tenyésznek. A nagy háborúkat vészes periódusok követik. Az ember ezt egyedül önmagának okozta. Az ember önmagának él. Az emberiség a mindennapi, végzetes életvitelével így tartja a haláltermészet egészét mozgásban.

Ezért egy gnosztikus szellemi iskola minden tanulója számára, mindenkinek, aki tanulóságához lát, elengedhetetlenül szükséges az új életvitel, ha valóban szíve ügye a világ és az emberiség fejlődésének az iránya.

A valóban jóságos egyetlen sikeres ütést mér, és azután megáll. Az igazi szellem, a valóban jó egyszer lép fel erővel. Utána megáll, mert az erőszak nem az ő módszere, ecseteli a szövegünk. Bizonyára érzik, hogy Lao-ce kijelentése mögött egy titok rejlik, melynek alapján alkalomadtán, egyetlen fellépés igazán segítőnek, valóban megszabadítónak mondható az emberiség számára. A következő fejezetben szeretnénk ezt a titkot közelebbről megvizsgálni.

 

 

30-III.
Erejük teljében a dolgok és az emberek megöregednek

 

Hadd idézzük újra a Tao Te King 30. szakaszának a következő részét: A valóban jóságos egyetlen sikeres ütést mér, és azután megáll. Képzeljék el egy, a világ bármely pontján lévő kormány asztrális állapotát, és gondoljanak arra, amit ezekről a dolgokról mondtunk. Ekkor a legkülönbözőbb típusú asztrál-örvényt látnak e sajnálatra méltó kormány központja felett és a központon belül. Ezek az örvények sötét felhőgomolyagokhoz hasonlók, vörös és élénksárga lángok izzítják át, és bennük jut kifejezésre egy egész nép gondolati és érzelmi állapota.

Természetesen ez az asztrális összpontosulás erősen mágneses tulajdonságú, így számtalan kapcsolat keletkezik a világot körülfogó asztrális területben lévő erőkkel és hatásokkal. Következésképpen ez az asztrális koncentráció magához vonz mindent, ami egyezik vele, így egyértelmű, hogy minden nép saját kormányán keresztül kapja meg azt, amit önmaga hív fel, és amit ennélfogva megérdemel. Ezen nem lehet változtatni.

Mivel ez az állapot és ez az asztrális hatás minden nemzetre érvényes, természetesen ez tartja fenn az egész haláltermészetet. Mivel a megállás az emberi életben kizárt, ezért száguld az egész emberiség egy életkrízis, egy végső szakasz felé, melyben az asztrál-tűzvész kihatása olyan erős lett, hogy a megsemmisülés az asztrális tűz által természetesnek mondható. Ez valójában egy lesújtó vég. Az életben így jönnek és mennek a helyzetek, változás nem állapítható meg – hacsak az emberiség nem változtat gyökeresen eddigi életvitelén.

Most tekintsen az igazán jóságosra, a bölcsre, aki azon fáradozik, hogy e nyomorúságos valóság legközepén még behordjon egy emberaratást, egy lélekaratást és azt ráállítsa az evolúció és megszabadulás ívére, melyen tovább lehet kísérni őket.

Az igazán jóságos – mondja Lao-ce – egyszer lép fel erővel. Ez azt jelenti, hogy az igazán jóságosok közössége, vagy az, akit e közösség megbízott rá, kiküldi Tao asztrál erejét, az Egyetlen Jó világosságerejét a nemzet asztrális magjához vagy központjához.

Ez a világosságerő természetesen teljesen eltér azoktól az asztrál-összpontosulásoktól, melyeket eddig részleteztünk. Ezektől nem csupán minőségileg különbözik, hanem rezgésszáma és ereje is más. Ezért egy nemzet asztrális gyújtópontjának találkozása az Egyetlen Jóból származó világosságerőkkel, és mindazzal, amit ezek a Mindenség körülölelő teréből magukhoz vonzanak, nagy mértékű lobbanékonysághoz vezet. Ily módon nagyon különleges értelemben valóban „erőszakról” lehet beszélni ebben a helyzetben.

Ez egy olyan erőszak, melyet csak egyszer alkalmaznak, és ez az egyetlen alkalom is több mint elegendő. Lássuk, mi történik ezután. Ezek a világosságerő-vetületek feloszlatják a nemzet asztrális összpontosulásait, s azokat minden irányban szerteszórják. A nemzet minden egyes tagja teljesen saját egyéni állapotába lesz visszahelyezve. Az emberek ekkor nem csupán a személyes és a nemzeti karma következményeit tapasztalják meg, hanem ugyanakkor közvetlenül, személyesen és fizikailag szembesülnek az egyetemes élet világosságerejével. Ebből a folyamatból egyetlen egy halandót sem hagynak ki.

Erre utal az Apokalipszis, amikor Krisztus újra eljöveteléről és az utolsó, az egyszeri ítéletről beszél. Ha bizonyos idő betelt, akkor a világosságerők behatolnak, és a Nap-makrokozmosz megzavart egyensúlyát helyreállítják. Ekkor a valóságot leplező rögeszmét elsöprik, és a felbolydulás közepette lehetővé válik a felemelkedés és a megszabadulás asztrál-sugárzásai számára, hogy mindenkivel kapcsolatba lépjenek. Egy független lehetőség keletkezik mindenki számára. Ekkor meg kell mutatkoznia, hogy ki nyitott eléggé az Egyetlen Jó világosságerejének a befogadására, és az abból való élésre. Így gyűjtik be a termést. A rostálás, a kiválasztás eme végső fordulópontja az emberiség minden egyes korszakában kialakul.

Mielőtt egy ilyen ítélet tüze létrejöhet, számtalan ember van, akit népének asztrális átka olyannyira fogva tart, hogy nem képes esetleges lehetőségeit megnyilvánítani a megszabadulás érdekében. Az Egyetlen Jó egyszeri beavatkozása által azonban az ilyeneknek is lehet segíteni. Az Egyetlen Jó beavatkozása így mindig teljesen sikeres. Amikor az asztrálfelhők összpontosulása annyira fokozódik, hogy elérkezik a végső fázis, akkor az Egyetlenje beavatkozik, hogy – Lao-ce szavaival élve – minden élőt az „utak útjára” vezéreljen.

Tudatában kell lennünk, hogy ennek az elkerülhetetlen közbelépésnek megvan a tragikus oldala is. Azért tragikus, mert az emberiség – önhibájából – ilyen mélyre süllyedt. Ezért mondja a bölcs:

Egyetlen sikeres ütést mér, de nem dicsekedik vele. Egyetlen sikeres ütést mér, de nem büszke rá. Egyetlen sikeres ütést mér, de csak azért, mert nem cselekedhet másként. Egyetlen sikeres ütést mér, de nem akar erősnek és hatalmasnak látszani.

Az emberiség ismét a Góg és Magóg fázisba lépett. Előre tudható, hogy mi történik majd a tömegemberrel. Az emberiséget megosztó két csoport hatalmának csúcsára ért. Ezért mondja végül Lao-ce:

Erejük teljében a dolgok és az emberek megöregednek. Ez azt jelenti, hogy nem egyenlők Tao-val. Ami pedig nem egyenlő Tao-val, az hamarosan véget ér.

A kedves olvasó bizonyára el tudja képzelni, hogy időről időre a Szellemi Iskolát is különböző veszélyek fenyegetik; tanulói ugyanis az Élő Testben összegyűlve különleges helyet foglalnak el az emberiség és a nemzet közepette. Akik egy Szellemi Iskolában, egy Élő Testben vesznek részt, azok a szó szoros értelmében a „világban vannak, de nem a világból valók”. Egy Szellem Iskolának így kívül kell állnia a nemzetek nyughatatlanságán. A Szellemi Iskolában, a csoportban, az Élő Testben tehát kivételes asztrális körülmények érvényesek.

Érthető, hogy ezáltal nehézségek keletkeznek; mivel minden tanulónak teljesítenie kell a feladatát és kötelességét a világban, ám egyidejűleg arra hivatott, hogy ne legyen ebből a világból való. Ezért minden tanulónak, aki tudatosan a Gnózis mellett döntött, és komolyan elhatározta, hogy az ösvényen jár, teljesen az Iskola asztrális terére kell hangolódnia, és folyamatosan vissza kell utasítania a haláltermészet irányában történő legkisebb asztrális engedményt is.

Ha ezt mi így megköveteljük, akkor számos probléma és fenyegető veszély keletkezik a Szellemi Iskolát és az Élő Testét illetően, ez érthető. Képzelje el, hogy a csoportnak egy nagy része a haláltermészetre irányulna. Ekkor ez természetesen az egész csoportot és az Élő Testet belevonzaná a nemzet általános viselkedésébe, és teljesen a nemzet asztrális terének ellenőrzése alá kerülne. Az anyagban megnyilvánuló Szellemi Iskolát ez teljesen lehetetlenné tenné. A neve már nem felelne meg a valóságnak. Ha tehát egy Elő Test annak a veszélynek van kitéve, hogy belevonják a haláltermészet asztrális terébe, akkor bizonyságot nyernek a Tao Te King 30. szakaszának utolsó mondatai:

Erejük teljében a dolgok és az emberek megöregednek. Ez azt jelenti, hogy nem egyenlők Tao-val. Ami pedig nem egyenlő Tao-val, az hamarosan véget ér.

A világban is láthatjuk, ahogyan bizonyos mozgalmak kiteljesednek, öregek lesznek és emiatt elhalnak. Ők ekkor a fent említett veszélyt nem vették eléggé figyelembe. Mihelyt hagyják magukat a megszokott dolgok lomha mozgásába belevonni, akkor mindennek vége, és minden rossz irányt vesz. Erre családi életünk tekintetében is kifejezetten ügyelnünk kell.

Ennél fogva egy olyan iskolában, mint a miénk, időről időre szükséges az iskola vezetőségének a fent ecsetelt módon beavatkoznia, hogy ezzel az iskola asztrális központját megtisztítsa az esetleges fenyegetésektől és szennyeződésektől. Időről időre szükséges tehát erővel fellépni, hogy utána közvetlenül újra rá lehessen térni az Élő Test megszokott ritmusára.

Gondoljanak ebben az összefüggésben a régi egyiptomiaktól ismert égi bárka klasszikus képére. Az égi bárkának úsznia kell. Milyen irányba? A Gnózis által mutatott cél felé kell haladnia. Teljesen az élő víz óceánjára kell hangolódnia, hogy haladhasson rajta. Ennél a haláltermészet egyetlen asztrális befolyását sem szabad eltűrnie, mert az horgonyként működne, és a hajót megállítaná az útján.

Ha tehát időről időre tisztítóan avatkoznak be, az csak azért történik, hogy az Élő Testet, az Iskolát az utak útjára helyezzék, Tao-ba, hogy a bárkának elegendő sebessége legyen. Így lesz az Élő Test mindazok számára, akik valóban akarnak, egy igazán megóvó minőségű és méltóságteljes hely.

Ameddig csak lehetséges számunkra, égi bárkánkat előre fogjuk serkenteni az utak útján, abban reménykedve, hogy mindnyájan együttműködnek velünk. Itt elsősorban mindazok felé fordulunk, akik részt vesznek a szent munkában. Kifejezetten a belső csoport tagjai felé fordulunk azzal a kéréssel, hogy nagyon pontosan ügyeljenek mindenki viselkedésére és életvitelére, legfőképpen most, amikor az emberiségfejlődés jelenlegi korszakának a kritikus szakaszába léptünk.

Az új életvitel abszolút követelmény mindenkivel szemben – mindenkiért. Reméljük és kérjük, hogy Önök ezt belátják. Ha Önök így velünk együtt oltalmazóan lépnek fel, és tájékoztatnak minket a fenyegető veszélyről, akkor az semmi esetre sem a kritika bosszúálló formája, amelyről beszéltünk.

 

 

A legjobb fegyverek a veszedelem eszközei.

Ezeket mindenki megveti. Azok, akik Tao-t birtokolják, nem töltik az időt velük.

A bölcs otthonában a baloldali hely a díszhely. Aki katonákat vesz igénybe, az a jobb oldali helyet dicsőíti.

A fegyverek a veszedelem, és nem a bölcs eszközei.

A bölcs kizárólag akkor folyamodik hozzájuk, ha nincs más lehetősége. Számára a csend és a nyugalom a legnagyobb érték.

Amikor győz, nem örül neki, mert ha örülne, az azt jelentené, hogy értékelné az emberölést.

Aki pedig valamit is tart az emberölésről, az célját, hogy a birodalmat helyesen kormányozza, soha nem érheti el.

Minden szerencsét hozó dolog számára a bal oldali hely a legfőbb; minden szerencsétlenséget hozó dolog számára a jobb oldali.

Az alvezér a bal oldali helyet foglalja el, a fővezér a jobb oldalit.

Ez azt jelenti, hogy a gyász-istentisztelet szertartásai szerint ültetik őket.

Aki sok embert ölt meg annak sírnia és gyászolnia kell felettük.

Aki megnyert egy csatát, azt úgy kell ültetni, ahogyan a halotti szertartásokon.

Tao Te King 31. szakasz

 

31-I.
A legjobb fegyverek a veszedelem eszközei

 

A Tao Te King 31. szakaszának a tartalma legmélyebb lényegében senki számára sem titok. Üzenete nagyon józan és találó.

Különlegessége csupán az, hogy Lao-ce már évezredekkel ezelőtt, a Tao alapján olyan pozitív és teljesen háborúellenes tanításokat hirdetett, melyekben mégis egy nagyon tipikus realizmus tükröződik, hogy kétségtelenül érdemes elgondolkozni rajtuk. Mindez megmutatja, milyen mélyre süllyedt az emberiség a Lao-ce idejétől számított néhány évezred alatt, s az általános szokások is mennyire elfajultak. Amit Lao-ce idejében csak a végső szükség esetén tűrtek meg, az mára teljesen megszokottá és elfogadottá vált, sőt elkerülhetetlennek tartják.

Majdnem felmérhetetlen különbség van a korabeli belső kultúra értékrendje és a mai között. Az emberiség civilizációs fejlettségi szintjéről szőtt rögeszme leleplezésére talán az lesz a legalkalmasabb, ha ezt a részt gondosan megvizsgáljuk.

A legjobb fegyverek a veszedelem eszközei. Azok, akik Tao-t birtokolják, nem töltik az időt velük.

A fent idézett sorok tartalma olyannyira egyenes és magától értetődő, hogy ezek részletezését Lao-ce nem tartja szükségesnek. Manapság azonban ez a téma mély értelmű viták tárgya nagyon komoly emberek körében. Az országért, a népért, illetve az államért vállalt katonai szolgálatot tiszteletre méltó foglalkozásnak tartják. A katonai akadémiákra beiratkozóknak pedig alapos általános műveltséggel kell rendelkezniük, hogy egyáltalán képesek legyenek az oktatást követni. Olyan tanulmányi ág ez, melyhez számtalan tehetséges és művelt fiatal vonzódik. Napjainkban hősként üdvözlik azokat a stratégákat, akik a lezajlott csaták eredményéért felelősek, s mindenütt tisztelet és magasztalás az osztályrészük. De egészen biztosan erre a dicsőítésre sem több, sem kevesebb joguk nincsen, mint világunk többi egyéb polgárának.

E problémát világjelenségnek kell tekintenünk, mely jelenleg az egész emberiséget jellemzi. Az egész mai világgazdaság rendkívüli módon függ a hadiipartól. Az iparosok pedig igen gyakran kiemelkedő egyéniségek, nem csupán vagyoni és gazdasági helyzetüknél fogva, hanem erkölcsi státuszuk tekintetében is. Ezt példázza Nobel, az ágyúkirály és fegyvergyáros alakja is, aki a felgyülemlett vagyonát – legalábbis részben – az egész tudomány számára, pénzügyi alapítványként rendelkezésre bocsátotta. Sok kiváló személyiséget tiszteltek és tisztelnek, mert valamikor megkapták a Nobel-díjat. Mindeme megtisztelt és befutott ember előtt hangzik el Lao-ce kijelentése. Ez a kijelentés nem modern, hiszen évezredekkel ezelőtt hangzott el:

A legjobb fegyverek a veszedelem eszközei. Ezeket mindenki megveti. Azok, akik Tao-t birtokolják, nem töltik az időt velük.

Volt tehát egy olyan kor, amikor mindenki, valóban mindenki, bármilyen formában is, mindazok, akik a Szellemet kerestek, megvetették a fegyvereket. A valóban Tao-ban állóknak képtelenség volt fegyverekkel foglalkozniuk. Nem kellene-e ebből néhány végkövetkeztetést levonni? Világunkban mára a legjobb fegyverek birtokába jutottunk, ezek olyannyira jók és hatásosak, hogy csakis a legkiválóbb tudósok vívmányaként jöhettek létre. Ezek a fegyverek képesek lennének az egész emberiséget néhány perc alatt elpusztítani. Emiatt a világ népességének túlnyomó része fokozatosan felismerte, hogy a fegyverek a pusztítás eszközei. Ez a felismerés azonban teljesen helytelen irányból jön!

A jelenlegi emberiség e tudatállapota nem Tao által fejlődött ki, hanem a mérhetetlen félelemből, miközben korábban a fegyvereket tiszta etikai okokból vetették el. Látják-e miként igazolódik a dialektika működése? A dialektika már mindenkor igazolódott.

Az emberek most félnek, hatalmas a rettegés, mert a nagy félelmet kiváltó fegyverek egyenlő arányban oszlanak meg. Ha ez nem így lenne, akkor a nyugat nem félne ennyire.

A fegyvereket két szemben álló fél birtokolja. Régebben a legtöbbször másként volt. Az egyik csoport jól felfegyverkezett, a másik nem, vagy nem jelentős mértékben. A jobban felfegyverkezett csoportnak tehát nem volt mitől tartania. Ez azonban mára teljesen megváltozott.

Ezzel mindössze azt szeretnénk világossá tenni, hogy az atomfegyverek elleni tiltakozás semmi esetre sem taoista indítékokból ered, hanem az egyre súlyosbodó romlás lényéből és annak következményeként. Az elmúlt ötven év során a korábbi pozitív emberi erkölcs legutolsó maradványai is elvesztek. Ezek helyébe a felszínes polgári jóság került, minden további belső tartalom nélkül. Egy a vékony mázzal bevont civilizáció. Akik Tao-t birtokolják, nem töltik az időt vele.

Mi is a Tao? Ebbe a gyűjtőfogalomba sorolunk mindent, ami a személyiségemberben valódi, mindazt, ami örök. A növekvő lélek ez, melynek fel kell ébrednie és újból életre kell kelnie, hogy egyesülhessen a Szellemmel, az Atyával, Istennel, s ily módon Pimanderré válhasson.

Ám manapság ki engedheti meg magának valami lélek birtoklását, hát még azt, hogy ilyesfajta aszociális befolyásra hallgasson? Milyen nevetséges, milyen aszociális és valótlan! Ennek okán legfeljebb a gondosan kiművelt rögeszme létezik, melyet nap, mint nap táplálnak és fenntartanak. Az emberek természetesen a Gnózisról is társalognak, de miért követnék Tao-t? Ezt senki sem gondolhatja komolyan.

Az egész modern élet abszolút Gnózis-ellenes. Lehetetlen, hogy valaki, miközben a modern életben áll, és jelentős szerepet tölt be abban, egyidejűleg a Gnózist is szolgálja. Ez kizárt.

Lehetséges, hogy az emberiség ilyen rafináltan rossz lett? Az emberiséget az elképzelhető legszörnyűbb gonosz sújtja: a tudatlanság. Elvész az emberiség, mert nincs ismerete. Már senki sem tudja, hogy miért jött a világra. A személyiségjármű degenerálódott. Így aztán az egyetlen valóság, melyet még felfog, az a félelem. Az emberiség ugyanis egy határhoz ért, és az egyetlen, ami megmaradt neki, az a félelem, egy határtalan félelem, mely a máját rágja.

Régen egy katonai tekintély stratéga volt, aki egy hatalmas hadsereget vezérelt, mint egy sakkjátékot. Ez valójában egy komoly munka volt, melyért tisztelet járt. A tisztelet így alakult ki: tapasztalt és józan gondolkodású embernek kellett lennie, daliás termetét elegáns egyenruha borította, a nyilvánosság előtt a jó modor és az udvariasság mintaképe volt, tökéletes összhangban az ország törvényeivel.

Most azonban teljesen más a helyzet. Van valahol egy atombomba, és van egy gomb. Egy rakéta, amely gombnyomásra működik. Van azonban egy másik atombomba is, valahol egészen máshol, és egy másik rakéta, amely szintén gombnyomásra lép működésbe. Az egyik bomba a keleti oldalé, a másik a nyugatié. Mindenki tisztában van vele, hogy ha az egyik gombot megnyomják, akkor meg fogják nyomni a másikat is. Néhány perc leforgása alatt nem csupán a hadsereg vagy annak egy része semmisül meg, hanem az őket irányító tehetséges, józan gondolkodású, daliás termetű, elegáns uniformisban lévő emberek is minden jó modorukkal együtt.

Néhány pillanat alatt minden megsemmisül. Ez a jelenlegi helyzet. A stratégia már nincs jelen. A társadalom, melyben a stratéga a szabadidejében villogott, ugyancsak teljesen megsemmisült. Az egész emberiség az öngyilkosság határán áll, egy feneketlen mélység legszélén. Ez okozza a mérhetetlen félelmet. Végső szükségből hajtva megpróbálnak felülkerekedni a félelmen, mindenféle rögeszmékkel, céltalan fecsegéssel és tiszta őrülettel, amely mindenkit megragad. Az a rögeszme, hogy fegyveres erőszakkal mindent meg lehet hódítani és legyőzni. Ennek a rögeszmének azonban vége, mert mind a barát, mind az ellenség a gombon tartja az ujját.

Egy új, modern rögeszme most a világűr meghódítása. A modern társadalom figyelmének új tárgya ez, és az egész világ ennek hódol.

De itt megint két rivális van. Az egyik még többet tud a másiknál. Az egyik oldalon kilőnek valakit a világűrbe, és aztán megint lepottyan a Földre. A mutatvány lényege: életben maradni, ami után elnöki fogadás következik. A másik oldal is kilő valakit az űrbe, aki néhány száz kilométeres magasságban megkerüli a Földet, hogy utána megint lejöjjön. Az elnöki fogadás természetesen most sem maradhat el.

Űrhajósoknak nevezik őket. Ez a rögeszmék netovábbja, melyre az ember csupán akkor döbben rá, ha az emberiség létezésének magasztos célját illetően van némi ismerete. Ez az őrület már olyan mélyre hatolt, hogy ezeket a jól ismert jelenségeket egész biztosan nem a pro és kontra, a rokonszenv és ellenszenv szempontjából ecseteljük, hanem mély szánalomból. A felszínesség szomorú színházában kavargó emberek milliárdja láttán már csak a szánalom és együttérzés marad. Micsoda mélységes hanyatlás ez!

Most talán életükben először megértik, hogy mi egy gnosztikus Szellemi Iskola, és mi akar lenni: egy zárt terület a világ borzalmai közepette, de egy olyan zárt terület, mely teljesen távol tartja magát az egész körötte erjedő, korhadó és önmagát megsemmisítő társadalomtól. Sziget ez, melyen csakis egy teljesen új életvitelben lévők képesek tartózkodni, ezt még egyszer hangsúlyoznunk kell.

Tudják-e, hogy sorsunk irányítói szorgosan munkálkodnak az emberiség előkészítésén a végidőkre? Ez az előkészítés ősidők óta kétféle módon történik meg. Létezik egy előkészítés a Gnózisra, a megmentésre, a megszabadulásra, amely ismeretes és a Biblia is utal rá. Ennek pedig előfeltétele az, hogy az elhivatottak, és azok, akik a hívásra felelnek, hajlandók pozitívan az új életszabályokat alkalmazni.

Egy másik előkészület arra irányul, hogy megmentsék az emberiség egy kisebb létszámú csoportját, amikor az egész lét nemsokára megsemmisül és a Föld lakatlan pusztasággá válik. Ez a kis csoport fogja aztán egy adott időben az évmilliók során újra benépesíteni a Földet. Ez tehát az emberiség nagyon kis részének az előkészítése és megóvása arra, hogy az új világrend magjául szolgáljon, mégpedig teljesen új körülmények között, egy évezredes fejlődésben.

Három ténnyel kell tehát számolnunk: az egyik a teljes pusztulás; a másik mindazoknak a megmentése, akik a megszabadulás ösvényén járnak; a harmadik pedig egy kis csoport számára biztosított túlélés, mely csoport a világ valamely távol eső helyén teljesen megváltozott körülmények között él tovább.

Ezeket az előkészületeket már meg kellett tenni, mert a világ hamarosan pusztasággá válik. Annak bizonyságaként, hogy nem egyszerűen feltételezésről és képzelődésről van szó – továbbá, hogy világossá tegyük milyen közel van a végidő, és azt mondhassuk: az Önök kezében van a döntés – szeretnénk Önök elé tárni egy Niu szigetéről szóló újságcikket.

Ausztrál lapokban 1961-ben jelent meg egy cikk Ernest Marsden professzor megdöbbentő, váratlan felfedezéséről, miszerint a kutató a világ egyetlen természetes sugárlaboratóriumára bukkant.

Új-zélandi zoológusok és botanikusok mezőgazdasági kísérleteket folytattak Niu szigetén. Mivel az új, eddig ott ismeretlen zöldségfélék nem fejlődtek, noha a helyi növényzet különösen burjánzott, talajmintát küldtek a Wellingtoni Egyetemre, ahol Marsden professzor – Anglia egyik legismertebb atomfizikusa, Lord Rutherford tanítványa – vizsgálta meg azt.

A vizsgálat első szenzációját a Geiger-számláló nyújtotta, mely a Niuról származó talajminta mérésekor igen erőteljesen jelzett. A talaj minden kétséget kizáróan nagymértékben radioaktív volt.

Ezen eredmény indíttatásából a professzor összecsomagolt, és munkatársaival Niu szigetére hajózott. A szigeten jól kifejlődött, csaknem óriás termetű emberekre lelt, akik kiváló egészségnek örvendtek. Titokzatos módon a többi Csendes óceáni szigeteken lakók betegségei is megkímélték őket, mint a lepra, a trópusi láz (malária) és a tuberkulózis.

A sziget mintegy ötezer lakójának átlagmagassága – férfiaké és nőké egyaránt – két méter körül mozog, erőteljes testalkatuk van, és meglepően magas az intelligenciájuk. Nagy a munkaképességük és a lelkiviláguk feltűnően jó. Mindezt az okozza, hogy a radioaktivitás mértéke csontjaikban és fogaikban mintegy tízszerese a normálisnak. A levegő, a talaj és a szigetet körülvevő tenger sugárzási dózisa a normális érték hússzorosát tartalmazza. Az élelemben is erős a radioaktív telítettség, amely eléri a normálisnak a százszorosát.

Ezidáig nem találtak meggyőző magyarázatot erre az abnormálisán magas radioaktív szintre. Marsden professzor lehetségesnek tartja, hogy egy tenger mélyén lévő ismeretlen vulkán lehet a kiváltó tényező. Ez viszont csupán bizonytalan elmélet.

Sokkal fontosabbnak tűnik az a kérdés, hogyan lehetséges, hogy ezek a szigetlakók a környezetük halálos mértékű sugárzását kibírják, és hogyan fejlődött ki vele szemben az immunitásuk. Erre azonban nem találtak megfelelő választ, hiszen Niu lakói csupán száz év óta temetkeznek a földbe. Korábban a halottakat csónakokból vetették a tengerbe. A létező sírokban talált csontok mind nagyon magas radioaktív szintet mutatnak.

A radioaktív sugárzásnak csupán egyetlen hatását figyelték meg Niu lakóinak körében, amely feltehetően legalább száz éve tart. A nők termékenysége rendkívül alacsony. A vizsgálatok azt mutatták, hogy minden negyedik nő meddő, és minden tizedik csecsemő halva születik. Ez az állapot azonban az elmúlt húsz évben javuló tendenciát mutat, mivel a sziget lakosságának mintegy fele tizenöt évesnél fiatalabb.

A nagy felfedezési vágy ellenére a tudósok egyetlen pillanatra sem feledkezhettek meg arról, hogy Niu szigetén való tartózkodásuk végzetes lehet a számukra, hiszen nem birtokolták a bennszülöttekben a generációk során kifejlődött immunitást a radioaktivitással szemben, és ezért kevés esélyük volt a védekezésre. A kutatók minden táplálékát Új-Zélandról kellett szállítani, s kalciumban gazdagnak kellett lennie, hogy testüknek némi ellenálló képességet biztosítson. Szálláshelyük erősen szigetelt volt, és amennyire csak lehet, készülékekkel védték a rádióaktivitás ellen.

Marsden professzor egyfajta fáradt optimizmussal beszél Niuról, mint egy új emberiség bölcsőjéről. Véleménye szerint egyedül ennek a szigetnek a lakói lennének képesek túlélni egy esetleges atomkatasztrófát.

Ez a tudósítás azt szemlélteti, hogy léteznek az emberiséget szerető, előrelátó erők, melyek munkássága arra irányul, hogy mindezek ellenére egy lehetőséget találjanak az emberiség fennmaradására.

Ezért ugye nagy jelentőségű lehet, hogy Ön a Szellemi Iskola hívását pozitívan elfogadja, és pozitívan reagál rá? A válasz az Ön cselekedeteiben rejlik.

 

 

31-II.
Az emberi életterület megmérgeződése

 

A tömeg szemszögéből nézve a fegyverek használata elleni tiltakozás a XX. század elején érte el végső tetőpontját. Akkor a humanizmus értelmében utoljára lángolt fel ez a tiltakozás. Ezután ez a láng egyre gyengébb lett, majd a két világháború majdnem teljesen kioltotta.

Egyidejűleg azonban nagy sebességgel meggyulladt egy másik láng. A másik irányzat lángja sokkal végzetesebb és borzalmasabb volt. Sok fiatal arra az álláspontra helyezkedett, hogy korszakunkban már nincsen helye a tisztességes életnek. Életvitelükkel kimutatják azt, amit láttak és hallottak, tapasztaltak és megtanultak. A világ jelenleg a káosz helyszíne lett, a gyilkosságok és a szégyen színtere. A politikai rendfenntartó erők szüntelen küzdelmet vívnak eme visszás állapotok ellen.

A helyzet olyan súlyossá vált, hogy a borzalmaknak csupán elenyésző hányada kerül be a sajtóba. Mindez, és társadalmunk rohamos hanyatlása azoknak a veszedelmes fegyvereknek a közvetlen következménye, melyeket kifejezetten a béke fenntartására gyártottak. Bizonyára érthető, hogy egyáltalán nem szeretnénk ezt a témát politikai szintre vinni, miként Lao-ce sem tette. Az emberiség e vérző sebét kizárólag lélektani szempontból fogjuk megvizsgálni.

Nézzünk egy példát! Képzeljék el, hogy egy ágyúgyárban dolgoznak, tehát a fegyvergyártásban. Jelenleg sok ilyen üzem létezik. Az irodákban ül a tervezők és a rajzolók serege. Hajszálpontosan, a legkisebb részletekig megrajzolják ezeket a tűzokádó szörnyetegeket. A kapott információk birtokában kiszámítják a fegyver erejét és hatósugarát, továbbfejlesztik ezeket a tűzokádókat, valamint megállapítják mindazokat a képességeket, melyet a fegyvernek tudnia kell.

Ezek a dolgozók ily módon végül egy gondolatképet hoznak létre, melyből a legapróbb részletek sem hiányoznak. Miután munkájukat elvégezték, a terveket feletteseikhez továbbítják, akik ezt az elgondolást megvizsgálják, kiszámolják, újraszámolnak, és minden eshetőséget átgondolnak a fegyver működését illetően, mégpedig egyazon gondolatkép alapján.

Ön minden bizonnyal tudja, mi történik egy ilyen gondolatszüleménnyel: nőttön nő. Az ilyenféle élő, felettébb vitális gondolatszörnyek hatalmasak és dinamikusak. Rendkívül nagy hatósugárra tesznek szert, melyet az őket életben tartó és folyton megerősítő még befolyásosabb személyzetnek köszönhetnek. Ezek az emberek semmit sem bíznak a véletlenre, mivel igen komoly gazdasági érdekekről van szó. Ha ugyanis az így megtervezett ágyú előállítására sor kerül, akkor ahhoz speciális gépek kellenek. Esetleg egész gyárak átalakítását is szükségessé teheti és az egyszerűbb személyzetet is megfelelően be kell tanítani. Mindez milliókba kerül.

Az ilyen készítmény tervében egyetlen hibának sem szabad lennie. Érthető, hogy a gondolatkép elér egy csúcspontot és nagy pestisvészt terjeszt maga körül. Hiszen ez szörny asztrálisan magától értetődően már rombol és pusztít, háborúzik és tönkreteszi az emberiség egész lélegzőterét.

És elhiszik-e, hogy mindazok, akik e gondolatképeket megalkották és éltetik, a munkanap végén képesek a munkát nyugodtan otthagyni és megfeledkezni róla? Ha azonban így vélekednek, akkor semmit sem tudnak a vezető személyzet életéről. Lélektanilag súlyosan sérült emberek ezek, mert a maguk alkotta mentális szörnytől nem képesek többé szabadulni. A természet és a társadalom által legalizált egyfajta őrület keletkezett, és ezért még fizetnek is. Minden ember visszavonhatatlanul kapcsolatban áll a saját gondolatszüleményeivel.

Amikor a dolgozó ember a munkából hazamegy, akkor természetesen egész családját megfertőzi az, ami kiárad belőle. Ez akkor is megtörténik, ha nem is beszél a munkájáról, mivel egy ilyen gyárban minden szigorúan titkos. Ekképpen mindkét stáb családja is jelentősen hozzájárul a szörny növekedéséhez, amely csakhamar túllépi az eddigi ilyenféle gyártmányok méreteit. Egy eon keletkezik. És ismeretes, hogy egy ilyen eon képes egy egész nemzetet is megsemmisíteni.

Ezzel azonban csupán halványan körvonalaztuk a tényeket, hiszen a világon nem csak egyetlen fegyvergyár van, hanem létezik egy jelentős fegyveripar, melynek áttekinthetetlen számú vezető személyzete az emberiség életterületét vérből, tűzből és füstből táplálkozó eleven valóságával teljesen megmérgezi.

Látják-e, hogyan lesz az egész emberiség a tudatlanság, a vezető személyzet és a tudományos kutató csoportok áldozata, azok áldozata, akik mindent tudnak, kivéve azt, ami egyedül lényeges?

Amilyen Ön, és ahogyan cselekszik, az körülveszi Önt. Különösen az, amit finom precizitással, mentálisan készítenek, nagyon vitális és eleven. Most ugye érthető, hogy miért mondja az Egyetemes Tan: öt percnyi helytelen gondolkodás hosszú évek munkáját teheti tönkre? Ez még nagyobb mértékben érvényes a tervezői elit tudományosan alkalmazott mindennapi gondolati tevékenységére!

Világosan látható, hogy milyen katasztrófa ront az emberiségre, és milyen megmérgezés fejlődik ki a tudatlanság miatt. Felismerhető, hogy az emberiséget körülvevő mérgező káoszban elkerülhetetlenül minden rosszul mozog?

Csodának tekinthető egy olyan embercsoport létezése, amely még nem süllyedt teljesen minden norma alá. Magától értetődő az ifjúság kisiklása és a már nagyon fiatalon jelentkező emberhez méltatlan viselkedés.

E tragédiának azonban van egy bizonyos komikus oldala is. A vezető személyek, akik a világot ténylegesen irányítják, szabadidejükben papokkal és rangos egyházi személyekkel jönnek össze, és elgondolkoznak, hogyan lehetne a fiatalok viselkedését magasabb nívóra vezetni. Ez a magasabb nívó már megtalálható a minket körülvevő légkörben. Az elit személyzet minden tőlük telhetőt megtesz, hogy semlegesítse a mérget, és a kirobbanást, melyet ők maguk idéztek elő. Viszont ez az ésszerű alapokat teljesen nélkülöző, hamis érzület csak még jobban elrontja a helyzetet.

Milyen sorsra jut az egyszerű munkás, a tömeg, akik arra ítéltettek, hogy a kiagyalt terveket megvalósítsák és formába öntsék? Mentálisan még nem érték el a másik csoport szintjét. Ami bennük a legjobb, az még nem fajult odáig, hogy a legrosszabbá váljon.

A munkásosztály mentálisan még fejlődésben van, ezért áldozat vagy áldozat lesz. Hajlott és megfáradt vállukon ők hordozzák a világ karmáját. Helyzetük jelenleg még rosszabb, mint évtizedekkel korábban, amikor sok országban a szociális ellátásuk még nagyon hiányos volt, és a munkásosztályt nem értékelték. Mindannyian áldozatok, mentálisan áldozatok a tudatlanság átka miatt, ama tudatlanság miatt, melyet a vezető személyzet úgymond tudományként űz.

Ezt a képet mutatja az egész emberiség nyomorúságos helyzete, mintegy feneketlen mélységbe sodródva. Az emberi életmódnak ez az egy ecsetelt aspektusa már elegendő az emberiség öngyilkosságához. Ugye érdemes tehát Lao-ce szavait megfontolni? A fegyverek a veszedelem eszközei, és nem a nemes lelkű emberé. A nemes lelkű tartózkodik a fegyverektől, ha örülne nekik, embergyilkossággal foglalkozna. Ez az egész nyüzsgés, és mindaz, ami vele kapcsolatos és belőle származik, a halál ceremóniáinak nevezhető. Az egész élet nem egyéb, mint szánalmas karnevál a halottak számára.

Eleven mivoltának dacára az emberiség szinte halott, a vezető csoportok mélységes tudatlanságból elkövetett tettei miatt. Az emberiség élő halott, s bár sírja kívülről fehérre van meszelve, belül halottak csontjaival van tele. Ami Lao-ce idejében még figyelmeztetés volt a lejtőn, az mára ténnyé és abszolút bizonyossá vált. Ugye ez érthető?

Ha most még le akarja vonni a tanulságot Lao-ce szavaiból, akkor azt az emberiség jelenlegi állapota láttán tegye. Meg kell vizsgálnunk, mi a teendő, hogy az eleven halált teljesen új módon elkerüljük, és ebben a végső helyzetben a tudatlanságban szenvedő emberiséget szolgáljuk.

Szó és magyarázat nem elegendő. Nem elég a dolgokat a nevükön nevezni, se szeri, se száma a sok beszédnek. Seregnyi könyv sorakozik egymás mellett, melyeknek számtalan oldalán szembehelyezkednek az atomtudománnyal. Mindennek azonban semmi haszna sincsen! A fegyverek a veszedelem eszközei maradnak.

Mára már számtalan tudós rájött, hogy tudását a gyakorlatban teljesen helytelenül alkalmazzák. Közülük többen összefogtak, hogy elhárítsák a veszélyeket. Sok jeles tudós alapított egy nemzetközi tiltakozó szervezetet. Ők világosan felismerték, hogy a dolgok milyen rossz irányt vettek. Most azon fáradoznak, hogy megsemmisítsék a saját maguk teremtette gondolatszövevényeket, és azok hatását az egész emberiségre. Félelem nyomasztja őket.

Nagyon jól tudják, hogy mit engedtek szabadjára. Ha azonban elolvassák az írásaikat, meg fogják látni, hogy az ő erőfeszítéseiknek semmiféle valódi értéke nincs, a pusztába kiáltott szavak csupán. Hosszú évek óta kiáltoznak, minden eredmény nélkül, ez azonban jó jel, hiszen arra utal, hogy a félelem elhatalmasodott felettük. Most megpróbálják a következményeket meg nem történtté tenni. Hiába árad belőlük a jó szándék, tevékenységüknek nincs semmi értéke, csupán „jelek a falon”.

Egy további jel a falon az a tény, hogy a Szellemi Iskola eljön az emberiséghez. Eljön Önhöz, hogy esetleges fáradozásaiban támogassa, és segítse megmenekülni a haláltermészetből.

Aki ezt valóban akarja, és képes is rá, annak azonban nagyon radikálisnak kell lennie az életvitelét illetően. Most tehát ki kell várni, hogy ezt sokan kívánják-e. A tudatlanságból kifejlődött gonoszságot a saját hatásterületükön kell megsemmisíteniük. Tőlük remélik, hogy a gondolatszövevényeket megtámadják, mert ezek a hatókörükben nagyon veszélyesek, és ezért ki kell irtaniuk. Az emberiséget szolgáló radikális életmódra van szükség, amíg még nem késő.

Minden azon múlik tehát, hogy mi magunk is csupán „pusztába kiáltott szó” vagyunk-e, vagy készek vagyunk radikálissá válni, olyan radikálissá, amilyenek a manicheus testvérek voltak a maguk idejében alkalmazott életvitelükkel. Ha erre a feladatra kellően erős csoportot találunk, akkor még nagyon sok mindent megvalósíthatunk.

 

 

31-III.
Szeressétek ellenségeiteket

 

Lao-ce három évezredes szavainak fényében mély pillantást vetettünk társadalmunk valóságába. Miután szembesítettük Önt a jelenlegi elfajulással, bizonyára világossá vált, hogy nem tartozunk azok közé, akik örülnek a mélyrebukásnak, és egy bizonyos szadista kárörömmel nézik, hogyan vész el a világ és az emberiség a tudatlanságban.

Tegyük fel, hogy Ön is osztja nézetünket, és mély komolysággal kérdezi: „mit kell azonnal megtenni az emberiség szolgálatára?” Beszélnünk kellene erről a témáról? Netán hírlapot kiadni és könyvet írni, hogy tudományos bizonyítékok alapján végre észhez térjenek?

Mi azt gondoljuk, hogy nekünk másként kell cselekednünk, mert az előző fejezetben említett élvonalbeli tervezők és kivitelezők, valamint alkalmazottaik gondolkodását már jól ismerjük. Hírlapoknak és könyveknek biztosan nincsen semmi értelme sem, bármit is mondanánk vagy cselekednénk, azzal ellenállást keltenénk, és a zavar csak fokozódna.

Látjuk, hogyan igázzák le és mérgezik meg az emberiséget saját gondolatszüleményei olyannyira, hogy nemsokára el fog pusztulni. Mi ezért megpróbáljuk az emberiséget azáltal szolgálni, hogy a gonoszt a gyökerénél fogva ragadjuk meg. A Szellemi Iskolában is egy mentális eszméből indulunk ki. A párbajt az asztrális síkon akarjuk megvívni. Az emberiséggel a saját területén akarunk találkozni, az elfajulás és elembertelenedés területén, tehát az asztrális világban. Ezen a ponton egy nehézséggel találjuk szembe magunkat, melyet világosan fel kell ismerni. Az asztrális világban nincs hazugság. Ott minden a tökéletes és pozitív valóság. Ha Ön színlel csupán, akkor nem képes használható mentális eszmét alkotni. Az emberiségnek a fegyverek kitalálásával, lerajzolásával és kiszámításával foglalkozó része úgy dolgozik, hogy a mentális cselekedet előzi meg az anyagban, a matériában lezajló cselekvést. Ha mi a Szellemi Iskolában ezt a foglalatosságot meg akarjuk állítani, és a mentális asztrálszférát meg akarjuk tisztítani, ha legalábbis az emberiség ez irányú aktivitását erősen mérsékelni akarjuk, akkor cselekedeteinknek az anyagi szinten meg kell előznie vagy kísérnie kell a mentális szinten történőt.

Ezzel azt akarjuk mondani, hogy a Szellemi Iskolában mindent, amit elvárunk és akarunk, meg kell előznie a tiszta, világos és pozitív életvitelnek. Egy ilyen életvitel alapján esetleg lehetséges az asztrális szférában újra kiigazítani azt, ami elhajlott, és helyrehozni azt, ami elég a szenvedély által. Ha segíteni akarunk a szenvedő emberiségen – amely tudatlanságából, önmaga okozta dolgok miatt szenved -, akkor a pozitív életvitel alapján kell az asztrális síkon közeledni felé és a bázisát ott megsemmisíteni. Akinek ez a szándéka, annak egy tiszta, magas természetességről kell tanúskodnia.

Képzeljük el a következőt – és itt most okkult területre lépünk -, hogy valaki elhatározza: naponta öt vagy tíz percig tiszta asztrális áramokat szabadít fel, és azt a veszélyeztetett területekre küldi. Ez a legcsekélyebb eredménnyel sem járna! Neki ugyanis képesnek kellene lennie egy szüntelen szeretetáramlat kisugárzására, mégpedig a valóban tiszta életvitele alapján. Ekkor az eredmény biztosan nem marad el. E mágia alkalmazásával az ember néhány másodperc leforgása alatt megszüntethetné az asztrális szférában dúló ziláltság következményeit. Hogyan lehetne ezt másként megvalósítani, mint a szeretet szellemiségével?

A „szeretet” szót némi fenntartással használjuk, mert az emberek gyakran arra a mézes-mázos szentimentalizmusra gondolnak, amely természetrendünkben túlságosan is ismert, a szeretetre, mint látszatra. A szeretet erejét azonban mi a Hegyibeszéd megfogalmazása szerint értjük. E tökéletes, tiszta szeretet szellemiségével, melyet az életvitel bizonyít, az ember erős bázist birtokol ahhoz, hogy az anyagszférában mindenen keresztül megtámadja az ellenséget az ő saját ziláltságában. Az ilyen mentális tevékenység alapján az ember olyan hatalommal telivé válik, hogy mindent képes megvalósítani.

A Hegyibeszéd és különösen Máté evangéliumának 5. fejezete ugyanezen az alapon nyugszik, melyben ez áll: „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és tegyetek jót azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és üldöznek benneteket, hogy legyetek a ti Mennyei Atyátok fiai. Legyetek azért tökéletesek, miként a ti Mennyei Atyátok tökéletes.”

A Hegyibeszéd olyan embert ábrázol, aki minden tekintetben másféle és másként cselekszik, mint a természetszülte ember. Az új lélekszületés, az élő lélekállapot megvalósulása teszi képessé az embert arra, hogy így éljen és cselekedjen. Igyekezzen tehát, hogy ez az élő lélekállapot a birtokába kerüljön. Készüljön fel arra, hogy ezt az erőt jóra és gonoszra egyaránt kisugározza. E hatalmas mágián alapul az az életvitel, melyet elvárnak Öntől. Ennek gyakorlatára nagy szükség van, különösen mai korunkban. A világot és az emberiséget csak egyetlen módon lehet segíteni: fel kell szabadítani a szeretet erejét.

 

 

31-IV.
A gnosztikus-mágikus ember szeretete

 

Miután az előző fejezetben szemügyre vettük a modern társadalom valóságát és megvizsgáltuk ennek az okait, arra a következtetésre jutottunk, hogy az emberiséget folyamatosan tévútra viszik, életterülete elszennyeződik, s őt magát a mentális tevékenységén keresztül a teljes megsemmisülés veszélye fenyegeti.

Hosszú korszakok óta táplált gondolatképeivel az emberiség az egész asztrális életterületet szinte kilátástalan zűrzavarrá tette. A viszály, a káosz és az undokságok, melyet mindez az anyagszférában okozott, olyan határtalanná vált, hogy felmerül a kérdés: hogyan lehet ennek a határtalan áradatnak mégis gátat vetni?

Ez még azért is érvényes, mert az emberiség egy ilyen veszély esetén mindig az erőszak valamilyen formájához folyamodik. „Milyen erőt kell bevetnünk, hogy ezt a veszedelmet megszüntessük?” – kérdezik. A fegyverektől várnak megoldást, hogy elkerüljék a fenyegetést, teljes tudatlanságukban figyelmen kívül hagyva, hogy ezzel a szerencsétlenség okait növelik, s még súlyosabbá teszik a következményeket.

Emlékezzenek Lao-ce szavaira: A legjobb fegyverek a veszedelem eszközei. Az eddig leírtak alapján szembesítettük Önt e szavak elutasíthatatlanságával. Ezért most egy nagy probléma és nagy feladat előtt állunk: mit kell tennie a Szellemi Iskolának ebben a nagy ínségben?

Önnek biztosan világossá vált, hogy eljött a határozott cselekvést bizonyító élet ideje. A gnosztikus Szellemi Iskolának most bizonyítania kell, hogy milyen jellegű és mire képes. Most élnünk kell a lehetőséggel! Mit kell tennünk, hogy elhárítsuk a fenyegető mérhetetlen veszedelmet?

El kell távolodnunk a veszélyeket okozó nyughatatlanságoktól, hogy a problémát a lehető legtárgyilagosabban vizsgálhassuk meg. Be kell-e avatkoznunk abba, ami körülöttünk történik? Tiltakoznunk kell-e, mindazok példáját követve, akik így cselekszenek? Vagy írjunk leveleket a befolyásos személyeknek? Polgári engedetlenséggel hívjuk fel a figyelmet a fenyegető veszélyekre? Netán szigorúan a forradalom jegyében próbáljunk bizonyos politikai megmozdulásokat szítani, hogy megakadályozzuk az élenjárók terveinek megvalósítását?

Biztosan belátja, hogy az összes felsorolt tevékenység teljesen eredménytelen lenne; mert mindez kivétel nélkül ilyen vagy olyan módon harcot jelent. Legjobb esetben ez mentálisan pozitív ellenállás az emberiség mentális tevékenysége, és az általa okozott kihatások ellen. Közismert tény, hogy a mentális fegyverek a legjobb fegyverek. Viszont Lao-ce azt mondja: A legjobb fegyverek a veszedelem eszközei. A Szellemi Iskola tanulói mindenekelőtt tudják, hogy a mentális fegyvereket kerülni kell, mint a tüzes pestist. Különösen szomorú megállapítani, hogy noha nagyon sokan ráébredtek már, hogy a világ rossz irányba halad, és az emberiség szélsőségesen végzetes veszélyekkel szembesül, de a tudatlanság megakadályozza őket, hogy a kereső emberiség számára az egyetlen segítséget nyújtó módon cselekedjenek. Még egyszer nyomatékkal kijelentjük, hogy az egyetemes szereteterő leghatározottabb alkalmazása az az egyetlen eszköz, amellyel az emberiségnek valóban segíteni lehet.

Miközben ezt leszögezzük, tisztában vagyunk vele, hogy sok mindent kell még a szereteterő alkalmazásáról mondanunk, ha el akarjuk kerülni a félreértéseket. Mert fennáll az a veszély, hogy a legkülönbözőbb elképzelések útvesztőjébe kerülünk. Nehéz lesz megmagyarázni, hogy a Rózsakereszt mit ért ezen.

A dolog megközelítéséhez először azt kívánjuk ecsetelni, amit bizonyosan nem lehet idesorolni. Itt különbséget teszünk először a hívő ember szeretetideálja és szeretetkifejeződése, másodszor a humanista szeretet-megnyilvánulás és harmadszor az énközpontú ember szerelme között. A szeretetnek ez a három formája áll szemben a gnosztikus-mágikus ember szeretet-gyakorlatával.

Ha a vallásos embert vesszük szemügyre, akkor kitűnik, hogy gyakorolt szeretetében elkerülhetetlen a tévedés, mert tudatlansághoz kötődik. Az egyházi tekintélyek követőikbe olyannyira belenevelik a Szentírás betű szerinti értelmezését, hogy a szó szerinti szöveg, melyből egy vessző vagy pont sem maradhat ki, roppant akadályként tornyosul előttük. A természetvallásos ember hite így nem Istenre irányul, aki maga a szeretet, hanem egy írásműre támaszkodik, amely ezt a szeretetet értelmezi. Ez azonban egészen más, mint magával a szeretettel összeköttetésbe kerülni.

A hit gyakran azokra a személyekre irányul, akik a szeretetről prédikálnak. A vallásos ember azonban ilyen értelemben nem rendelkezik megfelelő ellenőrző eszközzel. Noha semmi rossz nincsen benne, ha valaki a szeretettől prédikál, ám szükséges egy belső ellenőrző képesség a tévedések elkerüléséhez. Ha valakinek nincsen meg ez a képessége, akkor mindig függőségbe esik. A függőségben lévő ember pedig bármikor áldozattá válhat.

Mindig ilyen helyzetbe kerül az ember, ha nincs lelke, vagy noha van lélekminősége, és érzékeli a szeretet befolyását, ám a lelke nem szabad. Kötelesek vagyunk itt élesen megkülönböztetni a megszabadult lelkű embert a csak lélekminőséggel rendelkező embertől. A nem önálló lélek valamilyen módon mindig érzékeny a megtévesztésre.

Ez a humanista emberekről is elmondható. A tény, hogy a humanista minden ember testvériségét a dialektikus természetben, a haláltermészetben akarja megtalálni, és Isten Birodalmát egy olyan életterületen akarja megvalósítani, ahol ez teljesen lehetetlen, kétségtelenül bizonyítja, hogy lélekminőséget birtokol. A tény, hogy egy ilyen ember a gonoszt ideiglenes jelenségnek látja, mely hamarosan jóra fordul, félreérthetetlenül arról tanúskodik, hogy ez az ember lélekminőséggel rendelkezik. Miként a világ irányítását nem lehet rábízni egy csecsemőre, ugyanúgy nem lehet a humanista útjelzőt sem követni.

Félreértések elkerülése végett nyomatékkal kihangsúlyozzuk, hogy a lélekminőség elnyerésének számtalan negatív módja létezik, mint például egy szenvedéssel teli élet. Mennyi embert ér ütlegelés és rúgás, és tapasztalnak egy szenvedéssel teli élet. Megfigyelhető, hogy a legtöbb ember, akivel az élet ilyen mostohán bánt, szelídebb lett. A szenvedés során lélekminőséget asszimilálnak. Megérinti őket a mindent átölelő Világlélek, melyet Platón megemlít.

A Világlélek kivétel nélkül mindenkit magában foglal. Amikor valaki, hacsak egyetlen pillanatra is, önfeledtté válik, mert a szenvedés összecsap felette, akkor érinti meg őt a Világlélek. Ily módon a Világlélek mindent magában foglaló tere feltölti az embert lélekminőséggel, ám negatív módon, tehát a tudatlanságban.

Ezért találkozunk a világban olyan sok nemes, jólelkű és szeretettel teli emberrel. Olyanok ők, mint a „gazdag ifjú”, de hiányzik nekik az egyetlen szükséges: nem ismerik az ösvényt. És ha ismerik az ösvényt, akkor elutasítják, és nem akarnak rátérni, mert nincsen hozzá elég erejük. Elfordulnak az ösvénytől, mert úgy vélik, hogy a világban megtalálják azt, ami nem ebből a világból való. Azt hiszik, hogy máris az ösvényen állnak, de nem ismerik fel, hogy az átélt szereteterő a Világlélekből származik. A Világlélek számukra egy olyan fogalom, amelyről tudatlanságuk miatt sohasem képesek elgondolkodni. A szereteterőt így az anyaghoz tartozónak, világunk egyik részének tartják.

Ismeretes nekünk, hogy mit kell tartanunk az abszolút egocentrikus emberről. Szeretetének megnyilvánulása mindig szűk korlátok között mozog. De itt is kizárólagos, és semmi olyasmit nem tűr meg, ami valamiképpen veszélyezteti az egóját. A természet embere félresöpri a tabukat, és korlátlanul kiéli az én-ember szerelmi hajlamát.

Akik azt hiszik, hogy ezt a „modern” utat kell követniük, azok egész biztosan nem a Szellemi Iskolába valók. Az én-ember a törtető élet legalacsonyabb szintjén áll.

Miután mindezt ecseteltük, megkíséreljük megnyilvánítani Ön előtt az Isteni szeretet természetét, azt a mindenek felett álló szeretetet, amely mindent felszabadít. Ez az a szeretet, mellyel ebben a világban minden fenyegetés teljesen megsemmisíthető. A Szellemi Iskolának is ezzel az erővel kell dolgoznia, hogy lehetőleg segítsen, és megmentse mindazokat, akik valamilyen módon lélekminőséggel rendelkeznek. Ezt az erőt kell Önnek birtokolnia. Ebből az erőből kell kiindulnia, ha eljött az ideje. Ennek a szereteterőnek kell kiáradnia, és ki is áradhat azok által, akik megszabadult lélekkel rendelkeznek.

Mindaddig, amíg az embernek a lelke vagy a lélekminősége a természetszülte személyiséghez, különösen az élettesthez, az éteri máshoz kötődik, addig újra és újra mihelyt probléma adódik, akaratlanul az egész egó, vagy az egész személyiség belekerül abba.

Ha a tanulók körében egymás között problémák merülnek fel, annak majdnem mindig ez az oka. A legtöbb tanuló sok lélekminőséggel rendelkezik, de ez összekapcsolódik és átszövődik a természetszülte egóval, amely magához láncolja. Ha egyedül csak tiszta lélekminőségük lenne, akkor nem keletkezne közöttük semmilyen probléma sem. Tökéletesen megértenék egymást, és abszolút harmónia bontakozna ki.

Az egó azonban ismételten újra belesodródik az emberek közötti kapcsolatokba. Lényéből kifolyólag minden egó különbözik a másiktól. Típusa szerint minden egónak másféle a karmája. Ez az oka annak, hogy az emberek akaratuk ellenére folyton konfliktusokba kerülnek egymással. Csak ha a lélek megszabadult, tehát teljesen elvált a természetszülte személyiségtől, és képes önállóan fellépni, mint Jézus Krisztus Urunk, akkor nyeri el a lélek a hatalmát.

Itt nem a halál állapotáról van szó, hanem egy teljesen új életállapotról, melyben a jelölt egy valóban megszabadult lelket birtokol, mint Jézus, az Úr, aki minden valóban modern ember őstípusa. Ha valaki tényleg az Ő követője lesz, akkor a megszabadító munka során a saját, természetszülte lelke nem kerülhet többé előtérbe, hanem alárendelt szerepet kap. Egyedül az a természetszülte személyiség, aki jó véghez vitte a János-féle feladatát, tehát elvégezte Isten útjának egyengetését, képes a mágikus munkára gnosztikus értelemben.

Biztosak vagyunk benne, hogy a gnosztikus életet illetően olyan értékekről, erőkről, nézetekről és lehetőségekről beszélünk, melyekről talán még sohasem hallottak. Mégis számtalan tanuló azon fáradozik, hogy felkészüljön erre a munkára. Mélységes örömmel töltene el bennünket, ha bebizonyosodna, hogy sikerült mindannyiuknak a kezébe adni azokat a világos utasításokat, melyekkel az ember egyetlen rövid földi élete során képes a lelket megszabadítani és a természetszülte személyiségtől elszakítani.

Ne képzelje, hogy Jézus Krisztus, az őstípus, valahol a távolban lenne. A Szellemi Iskola kifejezetten tanítja, hogy ebben a földi természetrendben bármi mást sokkal nehezebb elérni, mint gnosztikus értelemben Krisztust követni. Abban reménykedünk tehát, hogy majd útmutatást adhatunk Önnek, hogy milyen irányban keresse az élete megoldását, és ez a megoldás az egész emberiség számára rendkívül fontos lesz.

 

 

31-V.
Ti vagytok a földnek sója

 

A következőkben szeretnénk feltárni a gnosztikus mágikus programot, és felvázolni annak hasznát és szükségességét.

Először ismét Jézus Krisztus alakjára irányítjuk a figyelmét, az Atya Fiára, akinek mindannyian a követőjévé kell majd válnunk. Ha Őt választja példaképnek, akkor felismeri, hogy egyszerre volt ember és Isten, azaz természetszülte lény és igazi értelemben élő léleklény. Egész életútja arról tanúskodik, hogy tökéletesen szabad lelket birtokolt. Lélek szerint a menny-föld szabad polgára volt, míg emberként megvalósította a természetben elérhető legmagasabb állapotot, mivel természet szerint tökéletesen transzfigurált. Így teljesen a világban volt, de mint lélekember nem e világból való volt.

Ezáltal kozmoszunk minden nézetében ki tudta fejezni magát. Egy volt a Föld-logosszal, és egy a Föld-szellemmel. A mennybe emelkedett, majd eljött a Földre, melyet az evangélium Isten zsámolyának nevez. Uralma az egész kozmoszban teljes volt, s neki adatott minden hatalom égen és földön.

Ha ezt a lényiséget Ön prototípusnak tekinti Krisztus valódi követőjeként, melyre Ő maga hívja és sürgeti Önt, hogy váljon hozzá hasonlóvá, mert képes rá, ha nem tekinti Őt többé sem elérhetetlen bálványnak vagy mesének, és ráébrednek, hogy Krisztus követése magas küldetés, melyre mindannyian hivatottak vagyunk, akkor egy gnosztikus szellemi iskola részeseként látni fogja Őbenne, Őáltala és Őérette a gnosztikus mágia teljes programjának a kibontakozását. Így azt is felfedezi, hogy e nagy és magasztos szeretet nem csupán az Ön megszabadítására irányul, hanem ezen felül megajándékoz minden hatalommal égen és földön. Ha mindezt megfontolja, könnyű lesz belátnia, hogy itt nem olyan állapotról van szó, amely egyik pillanatról a másikra megvalósul, hanem egy növekedésről, egy ösvényről, melyen mindenki a saját tempójában haladhat. Az ösvényen már a legcsekélyebb fejlődés is kimutatja a naponta gyarapodó kegyelemet, erőt és isteni szeretetet, ha hajlandó megválni az egyház sugallta mítoszoktól és meséktől, melyek ifjú korától kezdve kísérik Önt. Ahogyan már említettük, Jézus Krisztus Urunkat az igazi ember prototípusának kell tekinteni, és teljes mértékben olyanná kell válni.

Ne kérdezze tehát: hol kell elkezdenem? Kezdje a saját lehetőségei szerint, ahogyan az élet mutatja. Egyengesse az ösvényét, függetlenül attól, hogy hol van, hol él, s merre visz az útja. Legyen minden tekintetben, az egész hatáskörében egy tökéletesen János-ember. Legelőször ezt várják el Öntől.

Az egyik ember hatósugara talán messzebb ér, mint a másiké. Ám ne feledje, hogy ha valaki nagyobb hatósugárral rendelkezik, de nem használja azt, akkor Ön a kisebb, de jobban alkalmazott hatósugarával nagyobb nála.

Így megmutatkozik, hogy Krisztus követését azonnal elkezdheti. Ily módon tudjunk mindannyian, együttesen a tökéletes értelemben vett egyetlen csoportot megalkotni, melynek tagjai a legnagyobb tisztelettel viseltetnek egymás iránt. Ily módon János-közösséget alkotunk, egy rendíthetetlen csoportot, mely céltudatosan halad az ösvényén a sivatagon át az egyetlen cél felé. Ekkor mindnyájunkat megkereszteltek az élő vízzel, a minket körülölelő Világlélek élő vizével.

Nyomatékosan hangsúlyoznunk kell: a Világlélek az egész bűnbe esett kozmoszt körülfogja, körülöleli. Akik egy kicsit is megnyitják magukat, és saját egojukat valamelyest elfelejtik, azok mind megkapják a Világlélek sugárzását a saját rendszerükben.

Biztosan érthető, és nem is kell mondani, hogy nem elég csupán misztikus módon irányulni, és csak bensőleg erre az ösvényre hangolódni, hanem kezdettől fogva abszolút szükséges a konkrét, mindentől eltérő életvitel alkalmazása a gyakorlatban. Ez a kívánalom. Ha át tudják érezni a Világlélek magasztosságát, melynek sugárértékei áthatják a legbensőbb lényüket, akkor olyan életvitelt válasszanak, amely ezzel összhangban van. Ez az életvitel belsőleg tiszta és magától értetődően teljesen eltér azoknak az embereknek az életvitelétől, akik az emberiség egyetlen célját még nem ismerték fel.

Ennek az életvitelnek a mibenlétét, utasításait és fő irányvonalait már az előbbiekben közöltük, és megtalálhatjuk a Hegyibeszédben is. Mielőtt élete során többé-kevésbé tudatosan megnyílt a szeme, a Hegyibeszéd már talán a közelében volt. A Hegyibeszédet ezért kapta az ember. Ha azonban az emberiség célját nem ismeri és a Jánosi irányulása nincsen meg, tehát a mindennapi természetszülte élet szintjén van, akkor nem lesz képes a Hegyibeszéd megvalósítására, ezen felül folyamatos konfliktusba kerül vele. Ezen felül szűnni nem akaró küzdelembe keveredik mindazzal, amit a Hegyibeszéd képvisel. Szeretnénk tehát arra kérni Önt: egy ideig minden nap olvassa a Hegyibeszédet, és gondolkodjon el rajta. Ha sikeres akar lenni, logikus, hogy akkor a Hegyibeszédnek megfelelő álláspontra kell helyezkednie. Egészen új életminőséget, egy másféle életfelfogást szükséges keresnie, melyek esetleg az átlagos ember szintjét messze fölülmúlják. Életvitelüket ezen a szinten kell megalapozniuk.

Aki egy gnosztikus Szellemi Iskola tanulója, az azt bizonyítja ezzel, hogy már évek óta egy másféle életnívót keres. Különben miért lenne tanuló?

Itt azonban szeretnénk felhívni a figyelmet: senki se emelkedjen túl magasra. Addig a pontig emelkedjenek, ahol még képesek magukat fenntartani anélkül, hogy újra a mélybe zuhannának vagy nevetségessé tennék magukat. Ne mondja tehát: Én már ezen a szinten állok, amikor a gyakorlatban messze az alatt van.

Amikor egy magas minőséghez felfejlődünk, és azon az életnívón megmaradnunk, azt nevezzük a „hegy megmászásának”. Világos, hogy csakis az életnek ezen az új szintjén találkozhat a nemes, igazi ember ős-alakjával. Ha javaslatunkat elfogadja, akkor hallgasson a Boldognak-mondásokra a Hegyibeszédből.

„A tömeg láttára Jézus fölment a hegyre. Ott leült, tanítványai pedig köréje gyűltek. Akkor szólásra nyitva ajkát, így tanította őket:

Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyeknek országa.

Boldogok, akik szenvednek, majd megvigasztalják őket.

Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.

Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.

Boldogok az irgalmasok, majd nekik is irgalmaznak.

Boldogok a tisztaszívűek, mert ők az Istent meglátják.

Boldogok a békességesek, mert ők az Isten fiainak mondatnak.

Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.

Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok.

Örüljetek és ujjongjatok, nagy lesz jutalmatok a mennyben.

Hiszen így üldözték előttetek a prófétákat is.

Ti vagytok a földnek sója. Ha a só ízét veszti, mivel sózzanak? Nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az ember.

Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült város el nem rejtethető. És ha világosságot gyújtanak, nem teszik a véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának.

Így világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.“

Az emberiség történelme folyamán, megfelelő feltételek esetén és megfelelő időben a Földön mindig van egy különleges minőségű embercsoport. Ezek az emberek egy bizonyos pillanatban intuitív módon megértik, hogy léteznie kell egy teljesen más és nagyon konkrét új életnek, amely sem a miszticizmusban, sem a humanizmus nézeteiben, és az emberi-én irányulásaiban sem található meg. Ahogyan e csoportnál az idő múlása, és a végső idők egyre jobban megmutatkoznak, miközben a csoport még nem látja irányulásának sikerét, abban a mértékben fejlődik ki egy növekvő feszültségi tér a csoporthoz tartozó emberekben.

Képzeljenek el egy embert, akit az irányulása miatt megérintett a Világlélek. Megpróbálja az ösvényt egyengetni, ahogyan ez számára lehetséges. Egyelőre azonban csupán az élet sivár pusztaságát látja. A Világlélek érintése, és a létrejött állapot miatt most mérhetetlen feszültség keletkezik. Ugye mégiscsak van kiút? Léteznie kell egy megoldásnak az egész emberiség, és az egész emberi létezés számára. A megszabadulás mégiscsak el fog jönni?

E lélektani pillanat, e készültségi állapot természetesen egy belső felemeltetést okoz, de legalábbis megteremti hozzá a lehetőséget. Az előkészületek megvalósultak, és ha a krízis elérte a tetőfokát, akkor megmutatkozik, hogy eme különleges csoport tagja mit cselekszik. Most mutatkozik meg, hogy ebből a csoportból ki lesz valóban tanítvány, Jézus Krisztus Urunk, a hatalmas, nemes őstípus igazi tanítványa.

Erre utal a Hegyibeszéd eleje „A tömeg láttára Jézus fölment a hegyre. Ott leült, tanítványai pedig köréje gyűltek.”

Jézus, az Úr egy különleges helyet foglal el, ez magától értetődő. A dialektikában megszokottnál magasabb szintre emelkedik, és a csoportban történt fejlődés alapján azokra vár, akik valóban meg tudják érteni, és ezért odamennek Őhozzá.

Nincsen semmi értelme a természetszülte, dialektikus szintről szüntelenül az eget kémlelni, abban reménykedve, hogy a Hegyi Beszéd szavait valamelyest meg lehet hallani. Ez hiú ábránd, mert az embernek tudnia kell lelkileg a Hegy szintjére felemelni magát. Csakis ekkor jut a tökéletes megértés birtokába, és ért meg egyre több olyan dolgot, melyet addig teljesen lehetetlennek tartott.

A hang így szól Önhöz: „menj be a dicsőségbe!” Oly hatalmas és mindent magában foglaló optimizmus árad Ön felé, egy olyan magasztos és dicsőséges célt nyilvánítanak ki, hogy mindaz, amit eddig a lélekemberről Ön elé tártunk, szinte jelentéktelenné törpül emellett. Aki képes a természetszülte életirányulásából kiemelkedni, és lelkileg, tehát bensőleg, éterikusan az élet magasabb szintjére felemelkedni, melyet a „hegy csúcsának” neveznek, az ezzel bizonyítja, hogy az eddig összegyűjtött lélekminőség valóban tevékennyé vált. Ekkor meghallja a nagyon pozitívan kimondott szavakat mintegy mantramként visszhangzani: „Boldogok a szellemben szegények, mert övék a mennyeknek országa.”

Mihelyt ez az új lelki állapot megvalósul az életrendszerben, és az ember félreismerhetetlenül hatalmas kapcsolatba lép a Világlélekkel, akkor belépett az isteni birodalom hatósugarába. Elérte a „boldogság” állapotát. És most csak az ezzel az állapottal összhangban lévő életviteltől függ, hogy az illető ezt a boldogságot megtapasztalja, észleli-e, és vele marad-e mintegy konsolamentum. Ez a maradandó létállapot olyan vigaszt nyújt, amely abszolút elviselhetővé teszi mindazt a szenvedést, melyet az ember a természetben születése miatt tapasztal.

Az ilyen ember szembesül a szelídség bátorságával. Hiszen csak a szelídek kapják örökségül a földet. A tudatlanság veszedelmét felszámolják, annak minden következményével együtt. Megcáfolhatatlan, hogy akik e magas, tiszta szinten állva éhezik és szomjazzák az igazságot, azok megelégíttetnek. Irgalmasok lévén irgalmat nyernek, a tisztaszívűek önmagukban megélik Istent, és a békességeseket eltölti az Isten-fiaság benső békéje.

Nem a gyors lélekfejlődés felé mutat-e mindez? Nem a lélek ébredése felé mutat-e, a folyamatos közeledésre az új birodalom központja felé? Ezért jelent bizonyos boldogságot az igazságért elszenvedett üldöztetés, rágalom és elnyomatás. Az ellentermészet nem tudja elviselni, hogy az isteni természet itt van őbenne és a saját útjain előtte halad. Az ellentermészet üldöző tüze csupán saját gyengeségét bizonyítja, meghátrálásáról tanúskodik.

Megajándékozzák Önt, hogy ebben a magasztos létállapotban éljen, és belépjen ebbe a hatalmas valóságba. Ehhez a feladathoz világos, józan ész szükséges. Ez a feladat csak akkor az Ön feladata, ha a Boldognak-mondásokat bensőleg meghallotta, erejét megtapasztalta, és komolyan elhatározta, hogy örökre felemelkedik az új életszintre.

 

 

31-VI.
A tisztító só

 

„Ti vagytok a földnek sója” – szólnak mindazokhoz, akik a hegyen állva a Boldognak-mondások áldásában részesülnek, és ezáltal kapcsolatba kerülnek a Királyság eleven üdvösségével. Olyan feladatot kapnak, melyet egész lényük bevetésével kell alátámasztaniuk. Itt a klasszikus rózsakeresztesek jól ismert kijelentéséről van szó, miszerint a sal mineralis-nak sal menstrualis-szá kell válnia.

Önnek most már van tudomása arról a pszichikai állapotról, melybe az embernek be kell lépnie, hogy a valódi léleknövekedést elérje. Az is világossá vált, hogy csak egy tökéletesen új életvitellel lehet eljutni egy ilyen pozitív léleknövekedéshez. Olyan életvitelt értünk ez alatt, amely minden tekintetben eltér a szokásostól.

Ez az életvitel beavatkozik az emberi lét minden nézetébe. Mindenekelőtt önmagukra vonatkozik, például a gondolati életükre. Különösen érvényes a saját életvitelünkre privát értelemben, otthoni környezetünkben kell elkezdenünk, s közösségi életünkben, embertársainkkal való kapcsolatainkban kell továbbvinnünk. Amikor az ember rátér erre az abszolút életvitelre, akkor sugárzás árad belőle, mert pozitívan irányulva az őt megérintő világosságerőből cselekszik.

Többször említettük, hogy a Világlélek mindenkit körülölel, és minden kedvező viselkedésnél azonnal, egyenesen besugárzódik a személyiségbe. Az ember ezzel az életvitellel megőrzi a lélekerőt, és dolgozik vele. Így olyan világosság árad belőle, egy hatás és erő, melyet mások is észrevesznek, és kivétel nélkül megtapasztalnak.

Ez a világosságerő, mint a só tisztítóan és megvilágosítóan hat az élet minden területén.

Vándorútján Christian Rosenkreuz is vitte magával a sót a tarisznyájában. Egy rózsakeresztes, a Szellemi Iskola tanulója hogyan is dolgozhatna a tisztító só birtoklása nélkül? Aki az emberiségen segíteni akar, annak legalábbis ezt a sót kell birtokolnia és ennek fényét kisugároznia. Ezért mondjuk, hogy a lélek világossága elől mindennek ki kell térnie, és semmi sem állhat neki ellent.

Természetesen a negatív lélekminőségre mindez nem érvényes. Beszéltünk már róla, hogy miként töltődhet fel valaki a Világlélek sugárzásaival, anélkül, hogy számára ez tudatos lenne. De így egyáltalán nem képes másokon segíteni, ehelyett csupán a sok nehézséget gyarapítja, és az akadályokat növeli. Ily módon a világosság a tudatlanság vékája alá kerül.

Mihelyt azonban valaki a kereső életszakaszból a már megtárgyalt új életszintre tud emelkedni, meggyullad a gyertya lángja, s a gyertyatartó világossága az életben láthatóvá válik. A lélekerő ekkor dinamikus lesz, és hatni kezd a Földön. A világosság elektromágneses befolyása elcsitítja az asztrális tenger tomboló hullámait. Így kell a világosságnak ragyognia. Ennek pedig csak egyetlen kihatása lehet: Atyánknak, Istennek a megdicsőülése.

Nem győzzük eleget hangsúlyozni, hogy az emberi nem súlyos végzetének elkerülésére egyetlen út létezik csupán: a Hegyibeszéd-életvitel. Az a feladatunk, hogy efelé a magasztos, új életgyakorlat felé vezessük Önöket, amely a megszokott életviteltől teljesen eltérő. Ezt az életgyakorlatot nem lehet külsőleg megtanulni, sem receptekben megfogalmazni a következő minta szerint: „először ezt kell tennem, azután pedig amazt.” Ezt a gyakorlatot nem lehet egy könyvben sem leírni. Olyan élő valóság ez, amely beavatkozik az ember életébe, és az élet minden területén meg kell mutatkoznia és érvényesülnie kell. Ez az élő valóság vonatkozik minden emberre, akivel Ön találkozik és minden dologra mellyel érintkezik.

A pozitívan alkalmazott lélekvilágosság olyan erő, melynek utat enged minden. Meg kell tanulniuk dolgozni a szeretetnek ezzel a fegyverével.

Bizonyára felismeri, hogy művünkben már mennyire elérkeztünk a fordulóponthoz. Minden tanulótól azt várják, hogy új életállapotát ténylegesen bizonyítsa. A tanulóságot minden tanulónak teljesen új módon kell megismernie. Csakis így léphet be a Gnózis iskolájának gyakorlóterébe. Reméljük és az a kérelmünk, hogy Ön belső indíttatásból elhatározza, hogy belép ebbe a gyakorló-iskolába, az emberiséget mentő mű előkészítésébe.

 

 

Tao örök, és nincs neve.

Bár természetéből eredően jelentéktelennek tűnik parányisága, az egész világ nem meri alávetni.

Ha hercegek és királyok bánni tudnának vele, akkor alávetné magát nekik a tízezer dolog és lény.

Ég és föld egyesülne és édes harmatot hullatna, a nép pedig parancs nélkül magától összhangba jutna.

Attól a pillanattól fogva, amikor Tao-t felosztották, nevet kapott.

Ezt az egyszer meghatározott nevet az embernek tudnia kell betartani.

Aki be tudja tartani, az nem kerül veszélybe.

Tao szétterjed a világmindenségben.

Minden Tao-hoz tér vissza, akár a hegyi folyók a folyamokba és a tengerekbe.

Tao Te King 32. szakasz

 

32-I.
Ég és föld egyesülnek majd

 

Most a Tao Te King 32. fejezetét szeretnénk Ön elé állítani, hogy megerősítsük az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának igéjét ennek az ősi tanúságtételnek a segítségével, melyet a nagyok egyike mondott ki, és érintetlenül jutott el hozzánk az évezredeken át.

Beszéltünk Önnek arról, hogy gnosztikus mágiára, új templomépítésre és egy papi seregre van szükség ahhoz, hogy a Rózsakereszt templomaiban ezt a gnosztikus mágiát tökéletesen eljuttathassuk a céljához.

A tudatuk elé állítjuk Lao-ce-nek ezt a múltban próféciaként kimondott régi igéjét, mert elérkezett egy nagy világforradalom ideje, és az emberiség egy teljesen új korszak küszöbén áll. Ha iskolánk tanulói valóban megértik ezt a kort, és az Istentől kapott lehetőségeket valóban felismerik, akkor teljesedhet be ez a prófécia, mégpedig ama közösség által, mely az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában épült fel. Ezért akarjuk a Tao Te King 32. fejezetét elemezni, hogy aztán korunkra, napjainkra alkalmazzuk. Meg szeretnénk vizsgálni, hogy a megvalósításhoz kellő lehetőségek tényleg megvannak-e.

Tao, „az”, az erő, amelyre mint Istenre utalunk, a természeten kívül áll. És mégis ő az erő, amely az egész mindenséget mozgatja és irányítja. Minden alkotás, minden teremtmény magában hordozza ezt az őstudást lényének minden atomjában. Ezért semmi sincs hozzánk oly közel, mint Tao, Isten ereje, ami eljön, hogy megítélje az élőket és a holtakat, az erő, ami ennek dacára ugyanaz, mint Isten üdvözítő ereje.

Tao ítélő erejét az emberiség csaknem élete minden órájában megtapasztalja. És most arról van szó, hogy Istennek ezt az ítélőerejét Isten üdvözítő, beteljesítő erejévé változtassuk. Ez az ember nagy problémája. Ha Ön a hétszeresen megnyilvánult Szellemi Iskola komoly tanulója, akkor tudja, hogy mi együtt, mint a Rózsakereszt tanulói megoldhatjuk ezt a problémát a magunk és embertársaink számára, mégpedig a gnosztikus mágia alkalmazásával.

Ezért fontos megvizsgálniuk életük minden napján, hogy milyen fajtájúak a gnosztikus mágia elemei, és hogy az Ön életvitele is egybecseng-e ezzel. Mert az időszerű jelenben ettől függ az egész emberiség megmentése. Ha az emberiség aránylag kis hányada a Lao-ce által szándékolt módon a dialektikus természetben képes lenne bánni Tao-val, mint sugárzási tényezővel, akkor az egész emberiségnek alá kellene vetnie magát neki, sőt, ég és föld egyesülne és édes harmatot hullatna, a nép pedig parancs nélkül, mintegy magától jutna harmóniába.

Mindezt tudva és megértve újra teljesen át kell tekintenünk a gnosztikus mágia lényét. Akkor megállapítjuk, hogy Tao kell, hogy legyen a gnosztikus mágia igaz lénye és ősalapja. Egyetlen más erő, egyetlen más befolyás sem tudná – sem az anyagszférában, sem a tükörszférában – elfoglalni Tao helyét.

A tanulónak ezenkívül a következőket kell megértenie: Tao befogadásához, kihordásához, és a vele történő hatásgyakorláshoz egy vele összhangban álló testnek kell rendelkezésére állnia. Ezt a testet léleknek kell ismernie, birtokolnia és megtapasztalnia.

Ezért, amint áthatolt a bölcsességhez és a belátáshoz, elsősorban arra kell törekednie, hogy megvalósítsa a lelket, a lélektestet. Szabad feltételeznünk, hogy minden tanuló birtokolja a nagy és hatalmas életelvet, és hogy a legtöbbjük már rendelkezik lélektesttel. Ezért képesnek kellene lenniük arra, hogy a gyakorlatban alkalmazzák a gnosztikus mágiát.

Ám éppen azoknak, akik birtokolják a lelket, ezt a rendkívül furcsa, szükséges és zsenge testet, éppen őnekik kell a legnagyobb gonddal és intelligenciával ügyelniük az életvitelükre. Hiszen ismeri az igét: „A léleknek, amely vétkezik, meg kell halnia.” Ne misztikus szalagcímnek tekintse ezt az igét, amit agyonbeszéltek egy olyan világban, mint a miénk, hanem tekintse ezt magától értetődő ténynek az olyan ember számára, aki birtokol némi lélekminőséget.

Amikor egy ember lélekerőt kap, akkor a lélek tulajdonságai, mágneses erői által közvetlenül odavonzódik a szellem, Tao és hatásossá válik az életben. Ahol a lélek van, ott van a szellem is. Ha azonban a lélek még a megszokott élet mércéihez igazodna, akkor a szellem, Tao nem lenne képes megújítóan és Isten üdvözítő erejeként hatni, hanem az összetörés erejeként lépne fel, mint az ítélet tüze.

Tételezzük fel egy pillanatra, hogy Ön lélekminőséget birtokol, és – akárhogyan is, bármilyen tekintetben is – Tao-ra irányul. Olykor életvitelének csak nagyon piciny részletei vannak a megszokott, vízszintes vonalra irányítva. Ennek dacára Tao akkor állandóan és kivétel nélkül az ítélet tüzeként hat. Ezért sújtják ismételten kemény sorscsapások a lélekre fogékony, lelket birtokló embereket az életük folyamán. Mert minél erősebb a lelkük, annál erősebben vált ki a szellem egy ítéletet. Minél erősebb az áram, annál erősebb a sokk is. Mindezt oly egyszerű megérteni, hogy egy gyermek is képes felfogni.

Az ítélő erő az életben mindig egy korrigáló erő. Ezért azoknak, akik a gnosztikus mágia ősalapjához közelednek, és valóban várják Isten üdvözítő erejét, tehát ennek következtében beléptek a transzfigurálás stádiumába, és ezáltal lélekjelenségeket keltenek, a legszigorúbban ügyelniük kell az életvitelükre. Ennek meg kell történnie ahhoz, hogy elkerüljék az ítélet tüzét, és az ítéletnek ezt a tüzét Isten gyermekei üdvösségének kegyelmévé változtassák.

Az életvitelnek a legkisebb részletekig meg kell egyeznie a szellem szándékaival, hogy elkerüljön minden ismert és a talán még ismeretlen sorscsapást is, hogy kizárja az ellenállást az ösvényen, és mindenekelőtt, hogy Önt alkalmassá tegye az immár oly sürgetően szükségessé vált gnosztikus mágia gyakorlására.

Most mégis továbbmegyünk és feltételezzük, hogy Ön közeledik a dolgok ősalapjához, tehát Tao-hoz, ebből eredően növekedik Önben a lélek, és életvitele részletekbe menően erre van hangolva. Akkor egész létezése kezd megnyílni a szellemnek, hatósugara és az egész tudatállapota ennek következtében kitágul, és napról napra továbbvezeti Önt az ösvényen.

Bizonyára megérti, hogy akkor egész mentális tevékenysége, a mentális jellege, az értelme nagyon erősen és mélyrehatóan meg fog változni. Akkor egy adott pillanatban teljesen máshogy gondolkodik, mint az összes többi ember. Ami iránt mások nagyon érdeklődnek, az az Ön számára a legkisebb jelentőséggel sem bír már, sőt foglalkozni sem tud már vele. Talán már megtapasztalta. Ez akkor annak a bizonyítéka, hogy a tükörszférának azzal a részével, melyet mi a mentális szférának nevezünk, már nincsen kapcsolatban. A tükörszférának ezen a részén keresztül, a mentális szférán át mintegy aknát fúrt. És akkor Ön átvonulhat a mentális szférán, utazhat, anélkül, hogy odatartozna, vagy, ahogy a Pistis Sophia evangéliuma írja, átmehet anélkül, hogy ennek a szférának az erői és eonjai észrevennék Önt.

Az ösvényen való továbbhaladása ezenkívül abban az értelemben bizonyosodik be, hogy vágyélete is teljesen megváltozik és megfordul. Sok tanuló küzd a vágyéletével. Ám, ha Ön igazán, a szó legmélyebb értelmében Tao-ra irányul, akkor minden vágya alaposan meg fog változni. Az Ön vágyai akkor olyan alapvetően megváltoznak, hogy ebben a pontban is abszolút idegenné válik a világban.

Ez a változás nem csupán belső irányulását ragadja meg, és nem csak a lélekállapotának fejlődésére utal, hanem éppoly nagy befolyást gyakorol a testi létállapotára is. Testi életszükségletei is meg fognak változni. Ha ehhez nem igazodik, akkor a teste megbetegszik. Ha testi nehézségei vannak, akkor arra erről az oldalról is rá kell világítania.

Ez akkor annak a bizonyítéka, hogy asztrálteste csakráinak a forgása megváltozik. A balról jobbra történő forgás helyett a csakrarendszer minden nagy és kis kereke akkor jobbról balra forog, tehát ellenkező irányban. Akkor átmehet a tükörszféra minden asztrális területén, anélkül, hogy ezeknek a területeknek az erői befolyásolhatnák, vagy akadályozhatnák Önt. Még csak észre sem fogják venni Önt.

Ugyanez a folyamat zajlik le az étertestében és az éterszférában. Aztán végül a dialektikus éterszféra minden területén át fúrt egy aknát, és egység jön létre az Ön háromszoros szelleme, a lélek és az anyagi önvaló között. Ez a gnosztikus mágia alapvető elve: önmagát személyesen megszabadítani a közönséges természet éterszférájától. Hogyan történhet ez meg? A Tao-ra való kizárólagos irányulással, és minden ennek megfelelő következménnyel, ami által az Ön érdekei és életszükségletei alapvetően meg fognak változni. Így fúr a tanuló aknát a tükörszféra archonjainak és eonjainak az összes területén át.

Akkor létrejön az egység, mint már mondtuk, az egység a háromszoros szellem, a lélek és a személyiség között, és ezáltal az egység az emberiséggel és a világgal, amely szükségben és halálban raboskodik, és olyan, amilyen. Ebben a pillanatban Ön az egész megújult igazi önvalójával hatalmat birtokolva áll az alsó természetben és hozzáfoghat a gnosztikus mágia alkalmazásához.

Akkor Ön készen áll – ha szabad egy régimódi kifejezést használnunk – akkor készen áll a legmagasabb jóga alkalmazására, melyet Isten a gyermekeinek adott.

 

 

32-II.
Összhangba jut majd a nép

 

Képzeljenek el férfiakat és nőket, akik egyenként és csoportként is közösen aknát fúrtak, ahogy azt az előző fejezetben elmagyaráztuk. Ez azt jelenti, hogy Szabad átjárót vájtak az éteri területeken át, és ezáltal oly nagy nyitottságot hoztak létre, amely egészen a háromszoros szellem, lélek és anyag területeire ér, és így minden üdvöt szolgáló erő beárad ezen az aknán át az anyagvilágba.

Amikor ez a hatásosság nyilvánvalóvá válik, akkor ilyen erőket nem lehet minden további nélkül dolgoztatni egy olyan világban, mint a miénk. Mert az üdv hatalmas áramlatai ugyanabban a pillanatban az ítélet erőivé változnának át, olyan erőkké, melyek abszolút összetörően lépnek fel; a világ pedig rövid időn belül tűz által múlna el. Mert az anyagvilágban uralkodó állapotok olyannyira romlottak, a tükörszféra-erőknek a világra és az emberiségre gyakorolt befolyása pedig oly erős, hogy így minden további nélkül egyetlen ember sincsen, aki harmonikusan reagálhatna ezekre a hatalmas rezgésekre.

Ezért kell e hatalmas rezgéseket transzmutálni. Ezért a szolgálók csoportja, akiknek az a feladata, hogy az üdv erőivel befolyásolja az emberiséget egy meghatározott rendnek megfelelően, és amely e kegyelemmel teljes erőket tervszerűen át akarja nyújtani az emberiségnek, előbb szentélyt, templomot emelt, amely alapként, szentelt munkahelyként állhat a gnosztikus mágia alkalmazásának szolgálatában.

Ennek a munkahelynek aztán meg kell felelnie minden vele szemben támasztott követelménynek. Ilyen templom-munkahelyek létrehozása volt a célja azoknak az embereknek is, akik azoknak a szép és hatalmas katedrálisoknak az építése mögött álltak, melyeket a századok során emeltek, hogy ezt a munkát kivitelezhessék.

Talán most világossá válik, hogy ebbe a témába mintegy Önök számára teljesen új munkaterületbe vágunk bele, amelyen iskolánk legtöbb tanulójának még meg kell tennie az első tétova lépéseket.

A templom sok tanulónak még pusztán az összejövetelek, a templomszolgálatok meghallgatásának a helye, tehát olyan összejöveteleké, melyek templom hiányában másutt is végbemehetnének. Ők úgy vélik, hogy amikor a templom túlzsúfolt lenne, akkor a tanulók más helyiségekben is hallgathatnák a szolgálatot hangszórók segítségével. Ez protestáns felfogás, amely által egy szentély jelentősége a hasznossági szempontok szintjére süllyed.

Ha ezen elgondolkodnak, akkor fel fogják ismerni, hogy iskolánk fejlődése még biztosan nem zárult le, és még nagyon sok előkészítő munkát kell elvégezni. Ennek során nem a már oly sok évszázada alkalmazott formális szolgálatból szeretnénk kiindulni, de éppoly kevéssé a másik szélsőségből, a banális polgári szokásokból és praktikákból.

Olyan gyakorlatba kell belépnünk, amely benső minőségre és belső előkészületre támaszkodik. Ezért azt reméljük, hogy megértik, miről van szó, és szilárdan eltökélik magukat arra, hogy belső előkészület által a leggyorsabban alkalmassá teszik magukat erre a szent templomi műre, és főként azért, mert erre most elérkezett az idő. A templomi mű szükségessé vált. Ez olyan munka, amely a belső területen van. Templomainkból egy új, jótékony, beborító sugártérnek kell kiindulnia.

Azt kérdik maguktól, hogy milyen feladatok elé állíttatik itt a gnosztikus mágia. Lao-ce nyelvén szeretnénk erre választ adni: Ha hercegek és királyok tudnának bánni vele, akkor alávetné magát nekik a tízezer lény és dolog ég és föld egyesülne és édes harmatot hullatna, a nép pedig parancs nélkül magától összhangba jutna.

Szeretnénk közelebbről megvizsgálni ezt a feladatot. A figyelmüket először a tízezer lény és dolog utalásra tereljük. A régi kínaiaknál ezzel az egész tömegre utaltak, az egész természetben születésre.

Ha a gnosztikus, mágikus sugártér vízszintes irányban hatásossá válik, és kiterjed a Földre, akkor ennek az az első következménye, hogy az egész természetben-születés alávettetik neki.

Ezek a királyi-papi befolyások nem csak ítélettel jönnek, hanem ezek a sugárzások, melyeket a papi sereg fogad be és transzmutál, megnyugtató és békét hozó hatást fejtenek ki. Elsősorban arra irányulnak, hogy megvédjenek minden befolyástól, amely az éterszférából az anyagi életterületre jön. Ezáltal új alapot képeznek a világban a tömeg és tekintélyei számára, hogy parancsok nélkül, egyetlen kényszer nélkül csitítsák el a viszályokat, hidaljanak át tátongó szakadékokat, és tegyék lehetővé a látszólag lehetetlent.

Bizonyára megértik, hogy ég és föld ezen a módon egyesül majd. Csak egy nagyon elszigetelt tükörszféra marad meg, melynek magától értetődően természettörvényszerű véget kell érnie, mert a gnosztikus testvériség templomaiba torkolló tölcséreken át, és az ebből keletkező természetfeletti sugárzás által ezek a templomok úgy fogják beborítani a Földet, mint az „édes harmat”.

Hatásukra az emberek között, valamint a felettes természet és az életterületünk között fennálló nagy ellentétek mintegy maguktól eltűnnek. Ezért nincs soha szüksége például a Gnózisnak és a gnosztikus embernek beavatkozni a fennálló politikai viszályokba. Ezért a dialektikus emberektől eltérően Önöknek nem kell kiönteniük kritikájuk kelyhét a világra és az emberiségre.

Bizonyára nem is fogják elítélni azokat, akik valójában nem érdemlik meg az ítéletüket. Mert az éterszféra befolyásai által, mely fajtájánál fogva felveszi, megeleveníti és visszatükrözi az emberiség összes bűnét, olyan fejlődés indult el, mely minden természetes emberi értékmérőt lefokoz, és végül megszüntet; ezt bizonyára megértik. Ezért él a tömeg úgy, ahogy él, és cselekszik úgy, ahogyan cselekszik. A tekintélyek pedig fajtájuknak megfelelően cselekszenek és vezetik az embereket.

Így az egész emberiség ebben az önmaga által épített börtönben raboskodik. És csüggedésük miatt marad az életstílusuk a „szemet szemért, fogat fogért” ótestamentumi törvénye. Mindenki a legjobb helyet keresi magának, heves viták lobbannak fel, és szüntelenül azzal foglalatoskodnak, hogy a maró kritika teljes tölténytárával kölcsönösen megsebezzék egymást.

Ismerjék fel most világosan, hogy a világ és az emberiség megsegítése érdekében nem kell csatlakozniuk a tömegnek ezekhez a praktikáihoz. Nem kell állást foglalniuk bizonyos tevékenységek és befolyások, az egyik vagy a másik természeteon mellett, vagy velük szemben.

Csupán az élő lelküket kell felébreszteniük egy méltó, figyelmes, fejlődő új életvitel által, és így állni papi emberként a templomban. Akkor Önök onnan, a templom-centrumból s az Önöket körülölelő élettérből az új természetfeletti sugártérrel nagy, új lehetőségeket fognak feltárni számtalan ember számára. És így, teljesen személytelenül avatkozhatnak be minden viszályba. Még háborúkat is meg fognak akadályozni, és békét hoznak a Földre.

Így valósítják meg új-emberi cselekvésükkel Isten akaratát a Földön minden élethullám szolgálatában. Az éterszférákat sem fogják már a durvaanyagi életterületről táplálni. A rögeszme már nem ölthet alakot, és az éterszféra így teljesen természetes módon lesz megtisztítva. Az összes táplálékforrásától megfosztott rögeszmeképződmény akkor feloszlik, akár a köd. Minden mesterségesen táplált természeteonnak igazodnia kell Isten akaratához és törvényéhez, és teljesen megváltoznak majd.

Akkor Önök is meg fogják érteni, hogy ezáltal a dialektikus természet egész jellege megváltozik, és az élet újra célt kap a mindenség-megnyilvánulásban. A Föld akkor újra az örökkévalóság gyakorlóiskolája lesz, az élet és halál kereke pedig visszanyeri mély értelmét. Az egész emberiség, úgy ahogy pillanatnyilag tömegként létezik, visszaadatik rendeltetésének. És mindez a gnosztikus mágia gyakorlatának a következménye.

Ezt azonban tudja a nagy ellenlábas. Tudja, hogy eljött az órája, és ezért szükség lesz egy utolsó küzdelemre, minden ellen, ami sötét. A „harc” fogalmát helyesen kell érteniük. Teljesen más harc lesz ez, mint ahogyan az emberiség ismeri. Isten szeretetének harca ez minden eszközzel, amely megadatott neki a győzelem elnyeréséhez. Olyan győzelem lesz ez, melyben mindenki részesül, és ami nem ismer véget.

Így volt szabad bevezetnünk Önöket egy most kezdődő munkába, olyan munkába, amelyet emberek vállalnak emberekért, teljesen Isten akarata és törvénye szerint. Erről a munkáról senki sem mondhatja: „Nézd csak, ezt cselekedtem én!” Mert ez Isten erejének az alkalmazása az üdvre, amely mindenkinek rendeltetett. Aki meg tudja érteni, az értse meg!

 

 

Aki az embereket ismeri, az okos, ám aki önmagát ismeri, az megvilágosodott.

Aki másokat legyőz, az erős, aki azonban önmagát győzi le, az mindenható.

Aki mérsékelni képes önmagát, az gazdag, aki azonban energikus, az akaraterővel bír.

Aki nem tér el alapvető természetétől, az sokáig él majd, ám aki meghal és mégsem vész el, az élvezi az örök életet.

Tao Te King 33. szakasz

 

33-I.
Aki önmagát ismeri, az megvilágosodott

 

Felfedezték már, hogy milyen kimondhatatlanul fáradságos az önismeret elnyerése? Ha megfigyelik a fáradozásokat, melyeket e tekintetben időről időre kifejtenek, akkor így sóhajtanak fel: „önismerethez jutni teljességgel lehetetlen”. Mégis világos, hogy az önismeretnek az önmagunk megjavításához vezető első lépésnek kell lennie. Ezért tragikus, hogy azt kell mondanunk, hogy a nagy komolyság, mellyel sokan erre törekszenek, oly szegényes eredményeket szül.

Valóban úgy van, ahogy a Biblia írja: „Aki legyőzi önmagát, az erősebb annál, aki egy várost győz le”. Vagy, ahogy Lao-ce megállapítja: Aki az embereket ismeri, az okos, ám aki önmagát ismeri, az megvilágosodott. A legtöbb ember igen jártas abban, hogy megfigyelje mások tevékenységét és passzivitását, és megállapítsa, hogy embertársai esetében mi a helyes és a helytelen, mi az, ami nem vezet sehova, ami negatív, és reménytelenül félresikerül, hiszen okos emberekként hozzá vannak szokva ahhoz, hogy ítéletüket mindenfelé és mindenkivel szemben kimondják: De hiszen Ön látja! De hiszen Ön hallja! De hiszen Ön észreveszi! Vannak emberek, akik a legkisebb részletekig el tudnak mesélni Önöknek mindent az embertársaikról. Ezek az ítéletek azonban teljesen értéktelenek. Mert az oly okos megfigyelők nem képesek észlelni bizonyos cselekedetek vagy kimondott szavak belső mozgatórugóit, csak vélekedésüknek adhatnak hangot.

A legtöbb ember számára a mások által róla mondott ítélet nyújtja az egyetlen alapot az oly szükséges önismerethez. A barátaik és a családtagjaik például nagyon világosan meg tudják mondani Önöknek, hogy Önök milyenek, és azt is, hogy kicsodák, olyan világosan, hogy Önök végül maguk is elhiszik. Hiszen mi okuk is lenne arra, hogy a dolgokat másnak tüntessék fel, mint amik? Tudják-e azonban, hogy ezen a módon, az önismeretüket illetően nagyon sok embert vezetnek tévútra? A feleségük vagy a férjük, a fivérük vagy a nővérük azt mondja: „Te ilyen vagy”, és ezt olyan meggyőzően mondják, hogy Önök elhiszik, és így egész életüket, az egész létállapotukat mások következtetéseihez igazítják. Aztán még úgy is vélekednek, hogy jókorát haladtak önismeretükben.

Ha eléggé tárgyilagosak tudnak lenni, akkor bizonyára nem kerülte el a figyelmüket, hogy időről időre Önök is egy ilyen helyzet áldozatai. Erre a klasszikus bizonyítékkal az a tény szolgál, hogy Jézus az Úr és más nagyok, valamint magasztos szolgálóik a saját környezetükben, a saját szülőföldjükön, a saját viszonyaikat illetően nem tudtak erőt kifejteni. Gondoljanak a szállóigére: „Jöhet-e jó Názáretből?” Ez csak nem lehet? Ehhez túl jól ismerjük!

Az Önök emberismerete talán nagyon hasznos lehet. Nagyon fontos lehet Önöknek, hogy megítéljenek másokat. Hanem ami ezeknek az ítéleteknek a helyességét illeti, az Önök életében több a tévedés és a félreértés, mint a találó megítélés. Aki ezt belátja, és be meri ismerni, az egyidejűleg tudja, hogy önismerete tekintetében még teljesen a sötétben tapogatózik. Ebben a pontban a legtöbb ember túlságosan derűlátó, vagy túl borúlátó, tehát semmiképpen sem tárgyilagos.

„Mi ennek az oka?” – kérdik Önök. Ennek az az oka, hogy az embernek nincsen érzékszerve, belső képessége önmaga tárgyilagos észlelésére abban, amit tesz és nem tesz, mert nem képes megfigyelni az aktivitást és a passzivitást kiváltó saját rezdüléseit, még kevésbé az ezek mögött működő asztrális mozgatórugókat. Az ember saját életében a legtöbbször hermetikusan le van zárva az okok és okozatok könyve, a személyes karma könyve.

Ez érvényes az okkult emberre is, akinek – ahogy mondják – ismernie kellene a saját karmikus létállapotát. A Modern Szellemi Iskolában elutasítjuk az okkultizmust, mert az egy olyan módszer, amely az éntudat segítségével akar áthatolni a lét misztériumaihoz.

Ez ugyan lehetséges, de csak egy bizonyos határig. Ennek következménye mindig kőkemény éntudat, és olyan létezés, amely teljesen összekapcsolódott és egybeszövődött a tükörszférával. Az okkultisták olyan befolyásokat és erőket hívnak fel, amelyektől megtanultak rettegni, és taktikával meg egy kis ravaszsággal próbálnak szabadulni tőlük, vagy semlegesíteni őket, ami tartósan természetesen lehetetlen.

Ha sorainkban okkultista tartózkodna, akkor például arról lehetne felismerni, hogy nem lenne képes, vagy nem akarna elszakadni az asztrológiától. Az asztrológia gyakorlatilag nem más, mint egy arra szolgáló eszköz, hogy az értelmünkkel vessünk pillantást a saját karmánkra. Ez a karma aztán jó vagy rossz befolyások, sugárzások soraként nyilatkozik meg a tudatunknak. A horoszkóp megmutatja az embernek a szövedéket, amelyben természetben születésekor foglyul esett. És az ebben a hálóban csüngő okkultista most megkísérli olyannyira megkönnyíteni a dolgát, amennyire csak lehet. A horoszkóp semmit nem szól a pókról, amelyik a hálót szőtte, sem arról, hogy miért. Az asztrológia valójában olyan tudomány, amely néhány eszközt ad az ember kezébe ahhoz, hogy némileg elviselhetőbben alakíthassa természetben született életét. Ez azt jelenti, hogy a veszélyes helyzetekben talán kissé óvatosabb lesz, a dialektikus lehetőségek esetében pedig készen áll majd arra, hogy fejest ugorjon a közepébe.

Egyebekben pedig az ember nem lesz jobb vagy rosszabb a végzet ilyen elhalasztása által, legfeljebb némileg ügyesebb, olykor pedig ravaszabb. Az egyetlen üdvöt, az igaz, valódi életet illetően ez a tudomány semmit sem tehet az emberért. És mivel legtöbbször okkult emberek kapaszkodnak ebbe a tudományba, ezért radikálisan feladtuk, legalábbis abban az értelemben, ahogy ma használatos. Talán ismeretes Önök előtt, hogy azelőtt leckéket adtunk asztrológiából. A Rózsakereszt Iskolájában összegyűlteket éveken át oktattuk a horoszkópkészítésre és a születési értékek megítélésére. Ettől búcsút vettünk, mert csak ha a lélek keres, és Önök ezért akarják kibogozni a sors fonadékát, akkor szolgálhat Önöknek egész életfeladatuk képe gyanánt a pillanatnyi pókhálójukról nyert ismeret. Ám, ha az ember azon a véleményen van, hogy az aspektusokról, azok céljairól, és a praktikákról szóló tanítás segítségével nagyobb önismerethez jut, akkor ez az ismeret nagyon káros.

Az okkultistának azonban több nyílvessző is van a tegezében, például a Tarot, a Kabbala és a tenyérjóslás művészete. Ezekkel a nyilakkal is lőttünk fiatal korunkban. Azonban felfedeztük, hogy az önismerethez vezető út teljesen más.

Csodálatos volna, ha Önök ezt már most képesek lennének belátni, s így megtakaríthatnák maguknak a kísérletezés hosszú útját, amely mindig fáradsággal és bosszúsággal jár. Egy titok megismeréséről van szó. E titok receptúrája pedig a következőképpen hangzik:

1. Önmagukat ismerni – és ezáltal megvilágosodást tapasztalni.
2. Önmagukat legyőzni – és ezáltal mindenhatóvá válni.
3. Új energiát kibontakoztatni – és ezáltal kifejleszteni az akarat mágikus képességét.
4. Ha aztán elérkezett az anyagon át vezető utazás vége – belépni egy örökké tartó új életbe.

Akarják tanulmányozni, majd alkalmazni e recepttárát, hogy learassák a gyümölcseit? Ez a receptúra az ősmúltból jön Önökhöz, és a tévedhetetlenség glóriáját birtokolja.

A kérdés így hangzik: „Hogyan jut az ember önismerethez, hogy a megvilágosodásban részesüljön? És mi a megvilágosodás?”

E kérdés feltevéséhez az embernek gazdagnak kell lennie bizonyos tapasztalatokban, és innia kellett a szenvedés keserű kelyhéből. Mert e tapasztalatok alapján törekszenek fel az ember szívében a kérdések: „Mi az életem célja? Tulajdonképpen mi az ember? Mi a rendeltetése?”

Ha Önök ezeket a kérdéseket nem intellektuálisan teszik fel, ha ezek tényleg benső problémák, ha ezek a kérdések tényleg a legmélyebb lényükből emelkednek fel, akkor magától létrejön a vizsgálatuk hajlama. Ha az ember elkezdi a keresést, akkor ezt a hajlamot életszükségletnek érzi, a lenni vagy nem lenni kérdésének. És akkor megnyílik az ember előtt az egész egyetemes tan, Isten egész terve a világgal és az emberiséggel.

Ezt a vizsgálatot nagyon megkönnyítik a tanulónak; hiszen rendelkezésére áll a Rózsakereszt Iskolájának egész irodalma. Azért tanulmányozza, mert az életszükség hajtja erre. Ügyeljenek azonban arra, hogy amikor itt tanulmányozásról van szó, akkor ez a stúdium teljesen más alapon nyugszik. Nem azt értjük ezen, amit szokványosán értenek. A tanuló azért tanulmányoz és akar tudni, mert az életszükség hajszolja erre.

Akkor felfedezi, hogy az éntudat csupán a motorikus tevékenység, amellyel a személyiséget a legjobb módon életben lehet tartani, és hogy a személyiség csak a teremtés fele. Ő csak az igaz, valódi ember fejlődésének az alapja. A kereső megállapítja továbbá, hogy a személyiség élete, ahogyan ő azt most ismeri, nem emberhez méltó állapotban zajló élet, hanem tisztán animális létezés.

Mihelyt az ember ezt felismeri – és fel fogja ismerni, ha az életszükség hajtja erre – akkor felébred a személyiségében egy nyugvó érintkezési pont, kinyílik, kibontakozik a virág, nevezetesen a szív rózsája. Ez a rózsa pedig a monádikus láng hangján kezd beszélni, ama magasabb ember részének a hangján, akinek a lélek által össze kell kapcsolódnia az alsó emberrel. Ezáltal az alsó ember jelleme teljesen megváltozik és transzfigurál.

Ha a tanulónak bensőleg világos lesz ez a terv, ha megnyílik neki, és ő nem csak az értelmével ragadja meg, hanem belenövekszik, beleéli magát Istennek az őt illető szándékaiba, akkor egyidejűleg itt van a megvilágosodás. Mert önismeret és istenismeret keletkezik. Akkor itt van a tudás: „Isten birodalma bennetek van”.

Megvilágosodottnak lenni ezt jelenti. És ebben a megvilágosodottságban lehet rálépni a győzelemnek, önmagunk legyőzésének az ösvényére.

 

 

33-II.
Aki önmagát legyőzi, az mindenható

 

Bizonyára megállapították, hogy a megnyilvánulás közeledő új napjára való új irányulás igencsak klasszikus. A kos korszakának a végén adták át ezt az üzenetet a lassanként felnövekvő emberiségnek. A halak egész korszakában számos nagy ember és követ ábrázolta és mutatta ezt az emberiségnek az élete példájával. A most kezdődő vízöntő korszakban pedig az emberiségnek követnie kell ezt az üzenetet. Az elhozás, a példamutató élet és a követés háromszoros korszakának nagy jelképei egymás után a bárány, a halak majd a vízöntő, aki az élő vízzel teli korsóját kiönti az egész emberiségre.

Közel a beteljesedés ideje. Elérkezhet és kibontakozhat ez a kor, mert az emberiség egzisztenciális lehetőségei alapján készen áll erre. Hozzávetőleg 4000 éve volt arra, hogy mozgósítsa mindezeket a lehetőségeket. Ezért kell a Szellemi Iskola tanulóinak örömmel és hálával készülniük a megszabadulás e nagyszerű feladatára.

Az önmegvalósítás folyamatának első nézetét a Tao Te King terminológiájában beszéltük meg: önmagunkat ismerni és ezáltal megvilágosodni. Most pedig tovább megyünk a második nézethez: önmagunkat legyőzni és ezáltal mindenhatóvá válni.

Elmagyaráztuk Önöknek, hogy az emberben – ha elég sokáig ivott a bürökpohárból és ette a jó és a rossz tudása fájának gyümölcseit – új érzelmi élet és új életszükséglet fejlődik ki. Ez annak az intenzív szükséglete, hogy megismerje élete célját, a létezése alapjául szolgáló tervet.

Most abban a mértékben, ahogy behatol a tervbe és azzal táplálja vágyakozását, a szívét, s így megvilágosítja azt a Gnózis nagyszerű fénye, a szív megnyílik a csodálatos beteljesedésnek. A rózsa kivirágzik, és a magasabb ember, aki mikrokozmoszként öleli körül a tanulót, akkor beszél hozzá. Így lép be a jelölt a misztikus megvilágosodás szakaszába, az őt megérintő terv szívébe, ahogy azt a régi bölcsek közül sokan nevezik.

Ebben az elsődleges, újonnan bontakozó létállapotban előfordulhat, hogy az emberben teljesen más életirányultság keletkezik, tehát az értékek meghatározásának egy egészen új képessége. Minden, amit azelőtt rendkívül fontosnak tartott, semmissé válik az új nap fényében. Ekkor egy új értelmes erkölcsös képesség szabadult fel. Értelmes, mert e változás által most a szívszentélyen kívül a főszentély is betöltheti valódi szerepkörét. A fő és a szív egy megvilágosodott, értelmes-erkölcsös létállapotban működnek együtt. Most kezdődhet el a nagy mű. Az önismeretet most önmagának a legyőzése kell, hogy kövesse. Mit jelent ez?

Lévén, hogy az emberiség a vízöntő korszak nyitánya előtt áll, a kos és a halak korszakát csaknem egészen maga mögött hagyta. Ez Önöknek a következőket jelenti: Mivel mikrokozmoszuk átlagosan hétszáz évente kap új személyiséget, Önök a mögöttük álló 4000 évben körülbelül 6 életet tapasztaltak meg, és most a kos korszak kezdete utáni 6. vagy 7. életben vannak. Ezzel csak azt kívánjuk mondani Önöknek, hogy anyagi, egzisztenciális értelemben Önök már az ősmúltban személyesen átvették és megtapasztalták elhívatásuk üzenetét. Az üdvnek egyre ugyanazon feltételeit taglalták és jelenítették meg példamutató élettel Önöknek. Ezért kell most végre betölteniük ezt a hatalmas feladatot.

Tehát úgy áll a helyzet, hogy iskolánk tanulói a mögöttünk lévő életstádiumokban eddig a pillanatig a megszabadulásra kapott számtalan alkalmat tényleg kihasználatlanul hagyták elmúlni. Talán még személyesen is ismerték szolgálóikkal együtt mind a nagyokat, és hallották őket beszélni anélkül, hogy követték volna őket. Utolsó életük során pedig a katárok Gnózisának hatalmas mozgalma szólította Önöket.

A múltban talán még nem voltak eléggé érettek önmaguk legyőzésének az útjára, és természetesen sok karmával terhelték magukat. Asztrális kényszerzubbonyuk így vált teljes börtönné, és csak most lettek a nagy feladat elé állítva, hogy lépjenek a győzelem ösvényére. Az is lehetséges, hogy ebben az életben egyes tanulók nem jutnak tovább a misztikus megvilágosodás ösvényénél, ahogyan sokaknál ez a helyzet.

Tételezzük fel mégis, hogy Önöknek osztályrészül jutott ez a misztikus megvilágosodás, úgyhogy szívük és fejük készen áll a győzelem ösvényére és szilárdan eltökélt. Mert ezen múlik a dolog! Önök mindent elérhetnek! Önök birtokolják a lehetőségeket ehhez, csak meg kell valósítaniuk. Akkor csupán arról kell gondoskodniuk, hogy a fej és a szív ebben a létállapotban maradjon. Ahogyan mi mondjuk, „fénybe tartották a szívet és a főt”, hogy folytathassák a folyamatot. Most pedig nem szabad hagyniuk, hogy a természet befolyása megcsonkítsa Önöket.

A megvilágosodásban állva, a mikrokozmikus ember a személyiségen keresztül formálja a léleklényt. Ha Önök a szívüket és a fejüket a fénybe tartják, akkor eszményi állapot fejlődik ki a mikrokozmosz és a személyiség összekapcsolásához. Az összekötő erő, az összekapcsoló elem akkor a lélek.

A lélek ennek során úgyszólván középen áll. A lélek az új test, amely ekkor képződik. A személyiség kisugárzása a Gnózis fényében, valamint az állandóan beavatkozó, beereszkedő mikrokozmosz alkotják együtt az élő lelket. Erről a létezésről, erről a testről mondható el, hogy bár a világban van, mégsem a világból való. Így állítja az ember önmagát a transzfiguráció folyamatába.

Más lesz a helyzet, ha figyelmünket a mindenhatóság elérésére irányítjuk, amint önmaga legyőzésének az ösvényére lépett az ember. Mi a mindenhatóság? Beszélnek például Isten mindenhatóságáról, végtelen hatalmáról. A mindenható tehát maga Isten. A mindenhatóság elérése ezért azt jelenti: Isten maglénye által áthatva lenni, részesülni abban.

És mivel Isten maglényét mindig a tűzzel hozzák kapcsolatba, a lángoló tűzhöz hasonlítják, Önök bizonyára meg tudják érteni, hogy a jelölt – amint lehetségessé válik számára az ötödik éter, a tűzéter uralása – ezáltal egyidejűleg az atom maglényét is uralja, és eme uralom révén eléri a teljes mindenhatóságot; mert az atom uralása a mindenhatóság.

Különösen hangzik, ám szinte láthatják a lelki szemeik előtt, hogy minden egyes tanuló, aki járja az ösvényt, ténylegesen atomreaktorrá válik, és a maghasítást alkalmazza. Az itt leírt folyamat által a minket alkotó atomok megmutatják valódi fajtájukat, igazi erőiket, és kiterjesztik azokat. Ennek következtében fejlődik ki aztán a fenséges változás. Az atom uralása mindenhatóság.

Talán voltak már egyszer a Nagymester barlangjában, mely az Ussat-Ies-bain melletti szent hegyben található, vagy láttak már róla képet. Akkor egy hajót látnak – akár a régi egyiptomiaknál – néhány vonással ábrázolva. A hajó árboca egy hétszeres kereszt. Ezt a keresztet erős kéz tartja fel, hogy a felettes természetből leáradhasson az istenerő egy függőleges árama. A kereszt mindkét karja egyenként háromságot formál. Az egyik háromságot egy sas hordozza és védelmezi, a másikat a kilences szám. Ezek az isteni tűz és az isteni erő nagy jelképei. Ezért mondjuk, hogy ha a tűzéter, tehát a Szent Szellem felszabadul, és a jelölt méltó módon fogadhatja és alkalmazhatja, akkor ez a tűzéter tovább sürgeti a jelöltet a mindenhatóság hullámán. Az égi hajót tehát erős kézzel irányítják az egyetlen nagy célra. A függőleges által a vízszintes. Maga Isten által a mindenhatóság, a tűzéter által a megszabadulás.

Erről fogják Önök felismerni, hogy a megvilágosodás misztikus szakaszára a tűzzel való eggyéválásnak, egybeolvadásnak kell következnie, a lánggal, a tűzzel, a fénnyel való eggyéválás által pedig az Istennel való eggyéválásnak.

Mi az isteni mindenütt jelenlétről beszélünk. Ezt az isteni mindenütt jelenvalóságot, az isteni erőt az atom ötödik nézete tartalmazza. Ha a jelölt megnyitja magát ennek az erőnek, akkor magával Istennel válik eggyé. Akkor eggyé válik a mindenség-megnyilvánulás maglényével egészen az atomig. És ezáltal nyílik meg előtte Isten ereje, a mindenhatóság.

Ezt követi a Tao Te King nyújtotta képlet harmadik nézete: új energia kibontakoztatása, és ezáltal a mágikus képesség, az akarat kifejlesztése.

Az akarat a legmagasabb erő, amit az ember birtokolhat. Ezért nevezik az akaratot „főpapnak” is. Ha az alsó ember a transzfiguráció folyamata által felemeltetett és beleolvadt a magasabb emberbe, akkor alkalmazható igazi királyi-papi képességként az akarat, és akkor lehet összekapcsolni az Istenség tüzével. Így tüzes kereszt állíttatik, mindent átfogó és tökéletes, függőlegesen a felettes természetből áramolva, és vízszintesen kiterjedve az egész világra.

Nem arról van szó, hogy Önök milyen mértékben valósították már meg ezt a folyamatot, hanem arról, hogy együttműködjenek benne, hogy elkezdjék. Akkor az erősek segítenek majd a gyengéknek, és olyan csoportegység fejlődik, amelyről korábban már beszéltünk. Akkor ettől a pillanattól kezdve már nem mint hívók, hanem mint hatalommal bírók állunk együtt a világban. Akkor a Szellemi Iskolát együtt a mindenségmozgatottság hatalmas várává emeljük. És akkor az új akarat bevetésének eredményeként azt látjuk, hogy megváltozik az egész világ, az egész emberiség, az egész társadalom.

 

 

33-III.
Aki meghal és mégsem vész el, az élvezi az örök életet

 

Reméljük, az előzőekből világossá vált Önöknek, hogy mi a szándéka Lao-ce-nek a Tao Te King 33. fejezetében. Néhány erőteljes ecsetvonással ábrázolta benne tanítványainak a megszabadulás receptúráját, úgyhogy ők szinte képként láthatták azt maguk előtt. Szeretnénk még egyszer felrajzolni Önöknek e körvonalakat, hogy többé ne felejtsék el, ezt követően pedig a mágikus receptúra utolsó szakaszával kívánunk zárni: a mű végével, az anyagon át vezető utazás végével, egy örökké tartó új életbe történő belépéssel.

Így jelent hát meg az anyagvilágban az általunk ismert anyagi ember. Ő nem a valódi, a magasztos, az Isten akarata szerinti ember, mégis az az eszköz, amellyel a teremtés nagy csodája megvalósítandó. Ezért veszi őt körül a magasabb rendű ember. Azonban még hiányzik neki a lelkesítő tényező – a gyújtó láng.

A lelket adó tényezőt, a valódi élethez vezető elemet ugyanis még meg kell valósítani. Alulról kell felépíteni. Mozgásba kell tehát hozni az összes odavezető nézetet. Minden lehetőség egybe lesz illesztve; mozgalmasságuk, fogékonyságuk és tevékenységük révén elkeverednek, erők és sugárzások kölcsönhatása alakul ki.

Így jön létre gazdag tapasztalati élet. Ha ezek a tapasztalatok egy szenvedéssel átjárt folyamatban eléggé bevésődnek a keletkező emberbe, akkor ebben az emberben intenzív vágyakozás fejlődik ki az élet céljának megismerése iránt. Ezzel egyidejűleg keletkezik annak a kívánsága, hogy megfeleljen a célnak és együttműködjön a megvalósításán. Ezt követi aztán a keresés, és az egyetlen cél iránti szeretet is feltámad a szívben.

Egy adott pillanatban a főszentélyben felemelkedik a tökéletes megértés. Ez egyesülést hoz létre, a magasabb embernek az alsóhoz való erős közeledését. Kölcsönös kapcsolat fejlődik ki. A magasztosabb ember sugárereje az alacsonyabb rendű ember szívének és főjének intenzív megvilágosodását idézi elő. Ez az összekötő, egybeterelő erő, amely csak a megfelelő feltételek betöltésével nyilatkozhat meg, ez a tüzes erő megszünteti a glutén-tényezőnek nevezett kristályosító tényezőt az alsó emberben.

A glutén-tényező többek között és mindenekelőtt a vérben fejti ki hatását. A glutén-tényező megszüntetése okozza az általunk már ecsetelt atomi változást. Ezáltal az alsó ember, az instrumentum megnyílik a tűzéter beáramlásának. Akkor az alsó ember lángokba burkolózik, és a tűzéter pünkösdi lángnyelvei ékesítik. Ez a következménye a magasabb emberrel való egyesülésnek, az egységnek, így egy új lényiség fejlődik. Új ember növekedik napról napra a tűz által.

A lángjátékból aztán a belső szem előtt előlép a lélekember, kiemeltetvén a fényből, a vulkáni tűzből, és a királyi palást, az arany menyegzői ruha díszíti. Egy bizonyos pillanattól kezdve pedig már nem lehet azt mondani, hogy „itt van az alsó ember, ott pedig a magasabb rendű”. Mert a szellem, a lélek és a test új lényiséggé olvadtak össze a tűz által.

Amint ez a mű elvégeztetett, és felcsendülnek a győzelmi dalok, a jelölt bemegy igazi hazájába. A tűz salakját, az elhamvadt régi anyagruhát leveti. Az utolsó rostjáig felemésztett régi házból pedig felemelkedik a trónok trónjához az Isten akarta valóság, és belép az örökkévaló életbe.

A kihunyó hamvak körül gyászolók azonban semmit sem ismernek fel a végbement csodából. Azok pedig, akik megértik, felpillantanak, és látják, hogyan emelkedik erőteljes szárnycsapásokkal a mennybe a tűzmadár, a főnix, és hogyan repül át a nyitott kapukon. Az új ember hazatért. A nagy, fenséges mű elvégeztetett.

Ezért mondja Pál a korinthosziakhoz írt első levelének harmadik fejezetében: „Kinek-kinek munkája nyilván lészen: mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg.” Gustav Meyrink pedig azt mondja ebben az összefüggésben: „Nekünk, akik századokkal ezelőtt találkoztunk és sötét hatalmakat küzdöttünk le, a megmentő tett által szabad üdvözölnünk most a fényt.”

Testvéreink, a lándzsát kovácsoljuk. Ragyogásába burkolózva érlelődjön Önökben a tűz. Mi, akiket az egyetemes lánc kapcsol össze, boldogan üdvözlünk mindenkit, aki újra elnyerte a győzelmet.

Látszat markából ha röppen,

útja benső létbe szökken.

Nemcselekvésben ha jár,

láncnak ifjú tagja már.

Ámen.