Antonin Gadal

A katárok öröksége

A druidizmus

A katárok földje

 

Sabarthez

Betlehem – a Szűz Mária (I)

 

Egy „szellemi impulzus” hatására, sarkaiból kifordított világunkban egyre sürgetőbben, nap mint nap vetődnek fel válaszra váró kérdések:

– Mit jelent ma, és mi volt régen a katárság?

– Beszéljen nekünk a Szent Grálról, a Gnózisról és a gnosztikusokról!

– Mit értünk az aquitániai maneizmuson (ami nem tévesztendő össze a manicheizmussal)?

– Katárok, rózsakeresztesek, templomosok, az Egyetemes Testvériség…, megannyi ismeretlen fogalom…

Írásainkban megpróbáljuk világossá tenni, és hasznos magyarázatokkal ellátni ezeket az összetett, megindító kérdéseket.

Lehetetlen minden egyes kérdésre egyenként válaszolni, a következő oldalakon azonban igyekszünk átfogó képet nyújtani. Olvasóink tehát legyenek türelemmel, szeretnénk kielégítő magyarázatokat adni számukra.

Munkánk alapjául a Tan szolgál, ezzel kezdjük tehát, majd ezt követi a pireneusi katárság eredetének és történelmének be-mutatása.

 

***

 

Gyermekeink, Isten Szeretet!” – ismételte szüntelenül tanítványainak a perfektek, a tiszták, a bonshomme-ok1 nagymestere az ornolac-i és bouan-i beavatótemplomok barlangjaiban (az ussat-i, ornolac-i és bouan-i templomok, valamint a lombrives-i katedrális). A fiatalok pedig tudásra szomjasan, kérdések hosszú sorával álltak elő.

– Ki az, aki az égbe emelkedett, és ki az, aki alászállt? Ki tartja kezében a forgószelet és köpenyében az óceánt? Ki emelt határokat a földnek? Hogyan nevezik őt, és mi az ő Fiának neve, ha ismered őt? Mester, magyarázd meg nekünk a jelképet: mi Isten?

A Mester: – Végtelen világosság. Egy és örök; ugyanakkor az Atya, a Fiú és a Szent Szellem hármas megnevezésével tiszteljük őt, vagy ahogy a görögök hívják: Agnosztosz, Demiurgosz és Paraklétosz.

– Beszélj nekünk az Atyáról!

– Ő az abszolút élet. Az ismeretlen, láthatatlan, fel nem fogható és megnevezhetetlen Isten, akit az angyalok is csak úgy imádnak, hogy arcukat a szárnyaikkal fedik. Hogyan tudhatnák hát az emberek megnevezni őt? „Mutasd meg nekünk az Atyát!” – mondták az apostolok a Krisztusnak. És Krisztus felelt nekik: „Láttok engem!” Az ember csakis a Fiúban láthatja meg az Atyát, az Isten-emberben, vagyis saját képmásában és dicsőségének fényében. Az Atya az örökkévalóságba burkolódzó Isten; a Fiú az időben látható Isten; a Szellem a szívben érzékelhető Isten.

– De hát Mester, e hármas megnevezés szerint Isten egy végtelen Szellem, tehát abszolút egyedülálló; akkor hogyan vádolhatnak bennünket azzal a feltételezéssel, hogy mi azt mondjuk: Istennek két Fia van, vagy hogy két Istent imádunk?2

– Ez aljas rágalmazás, teljes képtelenség és istentelenség. Istennek van Fia, mert ő Atya, de a Fiú, aki egylényegű, egy és örök, szükségszerűen egyedülálló, ugyanakkor alárendelt is, mert ő a Fiú. Az igaz, hogy Istenben két elvet ismerünk el. De ezek másodlagosak, és távol állnak attól, hogy két Istent jelentenének; ez alatt a teremtés két módját, két „tényezőjét” értjük. Sőt, a második egy negatív pólus, egy fantom, a nemlét árnyéka, a semminek a sötét sugárzása.

Az Isten nincs alárendelve törvényszerűségnek, amely nem szenvedi a kivételeket és az engedményeket. Bármilyen jót tegyen is Isten, mindig tud jobbat tenni. Mindig, minden kivitelezett művön képes felülemelkedni. Az isteni hatalom semmilyen véges megvalósulás által nem merülhet ki.

„A gonosz nem mond ellent sem a jóságnak, sem Isten mindenhatóságának: eljön az idő, amikor minden visszatér a rendbe. Isten Szeretet.” (Tertullianusz)

„A bűnbánat által a lelkek részt vesznek az egyetemes megváltás áldásában, amelynek isteni jósága még Lucifert sem száműzi.” (Gyémántfényű Origenész)

Egyházunk még Lucifert is visszavezeti az Atyához. Lucifer tehát nem negatív elv!

– Valóban, Mester, egy negatív elv nem lehet elv: ez olyan képtelenség, mint a véletlen vagy a nemlét. Isten szeretet! „Legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti Atyátok tökéletes!” Így beszél az isteni Mester. Beszélj hát nekünk a Fiúról, a látható Istenről.

– Az apostol megmondta: „Ő az Ige, ő Istenben van, ő Isten.” Ő a Teremtő Isten, mert minden őáltala lett. Ő a megváltó Isten, mert az Ige testté lett. A Megváltó egy a Teremtővel, mert a világ újjáteremtéséhez előbb meg kell teremteni a világot.

– Az apostol nem mondta-e meg: „Az üdvözülés a zsidóktól való?”

– Az apostolnál nagyobb mondta ezt: Jézus. Valóban Júdea hozta létre Jézust; Görögország és a kelet azonban napvilágra hozta a Krisztust. Platón az ő prófétája és előfutára volt, sokkal inkább, mint Mózes3. Júdea keresztre feszítette Krisztust és elvetette az evangéliumot. A görög nyelv szent nyelv, az evangélium pedig Görögország isteni öröksége. A katárság, János és Platón hatására a Krisztusból ered. Ezért emelkedik a katárság oly eszményi magaslatokra.

– Vajon a Krisztus Szűz Máriától született?

– Lukács és Máté szerint igen; Márk hallgat róla. János az Atyától származtatja. Máté Ábrahámig vezeti vissza a vérvonalat, Lukács Ádámig, János pedig égi származását Istenig. Egyedül János látta meg halhatatlan eredetét. Akárcsak a hellén bölcsesség, az isteni észből jött elő. Úgy jött napvilágra, mint a hajnal. Non vulva, sed valva aurea coeli4.

A keleti nyelvekben a Szellem női elv. A keresztény egyház Mária anyaságát katár értelemben idealizálta. Introivit per aurem et exivit per aurem, portam labium. Lux… mundi5.

Ágoston, a hippói püspök, azt mondta: „Deus per Angelum loquebatur, et Virgo auribus impregnabatur6.

Proklosznál, a konstantinápolyi pátriárkánál, Csodatévő Gergelynél, a keleti egyháznál és a Niceai Zsinatot megelőzően a Krisztus anyja nem emberi, hanem égi. Nem Máriának hívták, hanem Máninak, mens7-nek… Halhatatlan szépségként szállt alá, fentről jövő keleti ragyogásként.

– És a bölcső, az istálló, az egész vidéki, betlehemi pásztor-dráma?

– Mindez egy nagyszerű földi jelkép. Nem történelmi, és nem tudományos valóság.

– János nem mondta-e meg, hogy az Ige testté vált?

– De, bizonyosan, a test azonban csak egy fátyol, az anyag pedig árnyék. Krisztus testének egyébként szükségszerűen különböznie kellett az emberétől. A Szellem egyik sugara által, szűz által világra hozva, teste egészen szellemi kellett, hogy legyen. Ez a test, amely:

negyven napig böjtölt;

amely felhőként suhant át a tömegen, a zárt ajtókon keresztül, akár egy gyenge fuvallat;

amely úgy járt a tengeren, akár a márványon, és pehelyként lebegett a Tábor hegyén;

sokkal éteribb volt, mint az emberi test.

Szidérikus, lelki, angyali, fantasztikus test volt, egyszóval: isteni. Krisztus Betleheme az ég, bölcsője pedig Isten szentélye.

– És a Szűz Mária?

– Betlehem, a bölcsek, a Szűz Mária, a karácsony: az emberiség születésnapja. Emmanuel! Velünk az élő Isten. Az emberekben élő Isten. Az isteni emberiség, az emberi emberiség, íme erre világít rá ez az áldott nap. Mégis, az emberek mindeddig csak embertelen vallást, és az emberiség átokba süllyedtségét tudták levezetni belőle.

 

RÖVID TÖRTÉNELMI KITEKINTÉS

Az inkvizíció elé állított Limosus Négre, Saint-Paul-de-Fenouillet-beli (Aude-beli) katár, ezt válaszolta az alet-i püspöknek:

„Isten, a legfelső Teremtő, legelőször az arkangyalokat teremtette, akik valóban az Isten Fiai. Ők aztán az Istentől, Atyjuktól és Teremtőjüktől kapott erővel megalkották az alacsonyabb rendű és kevesebb erényekkel bíró angyalokat. Ezeket a másodrendű angyalokat mind ‘Szűz Máriának’ hívták, és a maguk részéről létrehozták a szűziességet és az önmegtartóztatást, melyek a Nap és a Hold fölött élnek.”

Raymond Bézerza, akit 1270-ben égettek el máglyán, így nyilatkozott:

„Krisztusnak nem volt valóságos emberi teste. Szűz Mária nem volt Krisztus valódi anyja, még csak egy valóságos asszony sem. Az igazi Szűz Mária maga a katár egyház: valódi bűnbánó, önmegtartóztató szűz, aki istenfiakat hoz világra.” (Doat Gyűjtemény 15, 57. oldal).

Bernard Gui, a sabarthez-i8 nagy inkvizítor, nagyjából ugyanígy fogalmazza meg a sabarthez-i perfektek, katárok és rózsakeresztesek tanának ezen elvét, felidézve megannyi szigorú kihallgatást (Practica inquisitionis, 238. oldal):

„Ami Urunknak, Jézus Krisztusnak a boldog és mindig is szűz maradó Mária öléből fakadását illeti, ők ezt tagadják.

Azt állítják, hogy Krisztus nem rendelkezett a többiekéhez hasonló valóságos emberi testtel. Tagadják, hogy a Szűz Mária a mi Urunk, Jézus Krisztus valódi anyja és élő asszony lett volna.

Azt mondják, hogy az ő szektájuk a Szűz Mária, ez a valódi bűnbánó, önmegtartóztató szűz, aki istenfiakat hoz a világra.”

 

 

1 Így hívták a katár papokat; a katharos tisztát jelent.

2 Utalás a manicheizmus dualista elvére. A Szeretet Világában nem volt dualizmus. Ezt maguk az egyházi méltóságok is elismerték.

3 A Platónra vonatkozó gondolatokat, és az egyiptomi misztériumokat a Gnózis részletes elemzésében taglaljuk.

4 Nem asszonytól született, az ég aranykapuján át jött.

5 A romlás kapuján át jött aranyköntösben, és ugyanott tért vissza, ő, a Világ Világossága.

6 Isten az angyal által szólt hozzá, és a Szűz, az Ige meghallgatásával megfogant.

7 Gondolkodó

8 Sabarthez Nagy Károly egykori tartománya volt, a Haute Ariége (Felső Ariége) völgyében.

A Betlehem barlang

Betlehem – a Szűz Mária (II)

 

A bölcsek, akiket az isteni pentagram-csillag vezetett el Krisztus imádatához, igazi beavatottak voltak:

Boldizsár a megújult emberiség újszülöttjének tömjént ajándékoz; ő a mélységes béke embere;

Menyhért, a fény hercege, aranyat ajánl fel neki;

Gáspár mirhával, az alapvető megváltozás és a halhatatlanság jelképével örvendezteti meg őt.

A Vízkereszt csillaga (az Úr „megjelenése”), amelyet keleten láttak felkelni, Betlehembe vezeti a bölcseket, annak a jelentőségéhez, hogy a dogmát csekélyebbé, az alázatot és a fáradozást magasabbá tegyék, mert így részesedhetnek a jelképes kenyérben, amely a szeretet és az igazság szentsége. Betlehem, a szellem-ember misztériuma, az anyagember legnagyobb áldozata!

Mária neve héberül „Miriam” vagy „Mariah”. Mindkét név jelképezi a nő és az anya jelentőségét: az első a halált, amely újjáéleszt, és az életet, mely elenyész; a második Isten halálára és feltámadására utal.

A betlehemi csillag:

a Krisztust,

Máriát

és a három bölcset foglalja magába.

A csillag öt ága: az átalakulás, a transzfiguráció pentagramja.

Mária az isteni bölcsesség, vagy a visszatükröződő világosság emberi megszemélyesítése. Ő a testté lett Ige női nézete, és a mennybevitel révén Jézus Krisztus minden dicsőségében osztozik.

A Szűz Mária tehát a katár egyház anyja, miként János a Krisztus küldötte a földön. „Asszony, íme a te fiad,… íme a te anyád” – mondta a keresztfán.

– Mester, ha a Krisztusnak éteri teste volt, nem szenvedett és nem halt meg a keresztfán?

– Szellemileg szenvedett, a lélek gyötrelmei kínozták, a Gecsemáné haláltusáját vívta. Mégsem halt meg. Egy Isten nem halhat meg.

„A bárányt mintha feláldozták volna a mennyei oltáron”, mondja az Apokalipszis tanítása.

– Mester, mit jelent Lucifer?

– A neve elárulja: „Aki a pirkadatot sugározza”, az angyalok közt a legkiválóbb, a legdicsőbb. Isten teremtménye, de a legkiemelkedőbb, hiszen a Fiú örök. Hogyan bukott el mégis? A válasz: kevélység és lázadás; mértéktelen becsvágy és túlzott kívánságok. Kevésbé bűnös, mint inkább szerencsétlen szellemlény ő. A száműzött lelkek vezetője, akik önként mentek vele az ő pusztulásába.

Jób, Zakariás, Péter és Júdás rámutatnak, hogy nem teljesen elátkozott lény, sőt ismételten szó esik róla Isten határozataiban.

Isten Szeretet… Bíznunk kell tehát abban, hogy a bukott angyal újra elnyeri méltó helyét a menny fiai, a testvérei között.9

– Mester, akkor hát nem ő teremtette a világot?

– Egyedül Krisztus a Teremtő, hisz’ Ő Isten. Lucifer viszont csak rész-hatalom: a megosztottság, a háború és a bajok hercege. Ő utánzó, nem pedig alkotó; csak másol, megpróbálja megváltoztatni a Krisztus gondolatait. Ebben az értelemben, nem megteremtette, hanem átalakította a világot, a tökéletes és mennyei világ durva és földi képmását. Mint a száműzött lelkek vezére, csodálatos birodalmat épített magának ködből és árnyakból e földön, a fájdalomnak és vezeklésnek ezt a világát, amelynek szomorú, bánatossá vált egyeduralkodója. Szomorú, mert a mennyekre emlékezteti.

– Mester, minden egyes istenszikra megszabadul egyszer?

– Mind, egytől egyig! Próbatételek hosszú sora és különféle megtisztulási folyamatok után, a tökéletességhez vezető kemény gyakorlatok után ismét fölmennek a ragyogó kékségbe. Látjátok az éter óceánját? Tele van tűzszigetekkel, a világosság szigetvilágaival.

A lélek egy-egy állomásai ezek a térben, a sok lakóhely, melyekről a Krisztus beszél.

Csillagoktól csillagokig emelkednek majd, csillagképektől csillagképekig, föl egészen Isten ölébe. A Krisztus, aki ismét fölszállt a mennybe, leírta a katár egyház Anyjának a lélek hat bolygón át vivő utazását (Mária evangéliuma).

– Mester, és a Sátán?

– Miért lenne egyedül ő kizárva az üdvözülésből? Isten Szeretet. A Krisztus vissza fogja vezetni a mennybe a nagy száműzöttet.

– Sátán tehát nem a gonosz? Ám a teljesen, lényszerűen gonosz létezik-e?

– Hol is létezne? Hiszen Isten a tökéletes, lényszerű, végtelen jóság.

– Mester, akkor nincs örök bűnhődés, örök fájdalom, nincs pokol?

– Ó, szeretett Fiam, a Föld egy hatalmas tisztítótűz, a beteg emberi faj menhelye. Mivel Isten végtelen szeretet, hol is lenne helye a pokolnak? Az Egyiptom szent hieroglifáit jól ismerő bölcsek tanítása szerint Tüphon gyilkossága miatt és után Ízisz özvegyi sorsra jut, ezért Isten adott egy belső szemet az embernek, hogy meglássa az igazságot. Ez a szem figyelmezteti az embert, hogy elkerülje a gonoszt.

Ettől fogva, ahogy a Gyémántfényű Origenész mondja: „A pokol a tudat lelkiismeret-furdalása.”

– Mester, beszélj nekünk a Paraklétáról!

– A Parakléta, tudjátok: a Krisztus által megígért Vigasztaló, az utolsó és végső kinyilatkoztató, a tökéletesség égi teremtője, a világ megújítója az idők végezetéig. Ő a Parakléta, a Szellem Egyházának megalapítója. A tisztaság, a szentség és az égi szeretet forrása. Népe a hajnal öléből hulló harmatcsepp, a tiszták, a szentek, a megvigasztaltak, az Isten barátai.

– Mester, és a mi Atyánk, a mi apostoli pátriárkánk?

– Ő János, Zebedeus fia. János, Jézus szeretett testvére, aki a szívén pihent meg, és ennek az isteni szívnek minden titkát ismeri.

János, a tisztalelkű ifjú, a mosolygó, ősz öreg, a szeretet szűz apostola, a misztikus teológiában a sas, Pátmosz prófétája, az evangélium Platónja és az Apokalipszis Homérosza. Nem főpap a Parakléta Egyházában. Csak a Gnózis nagymestere.

– És ősegyházi testvéreink?

– A bölcs druidáknak nem sok tanulnivalójuk volt az egyiptomi iskolák bölcseitől, és ez utóbbiak ugyanolyan beavatottak voltak, mint az indiai bölcsek.

A Szellem ott hat, ahol hatnia kell. A druida triászok éreztetik az egyiptomi misztériumok mélységeit. Orfeusz, Mózes, Püthagorasz, Platón és Origenész tudásuk legjavát innen merítették. Lüsisnek (Püthagorasz tanítványának) az előkészületről, a megtisztulásról és a tökéletességről szóló magyarázatai kiegészítik a háromságokat (erre még vissza kell térnünk). E rövid felsorolás koronája, minden misztérium nagy megalapozója: Hermész Triszmegisztosz.

Ázsia hét gyülekezete, kelet összes görögje a testvérünk: Nazienzi Gergely, a nemes Sünosios, és ő előttük a Gyémántfényű Origenész, „a tudás Nílusa, amely az égből érkezik, megtermékenyíti a sivatagot és hét folyótorkolaton át veti magát az emberóceánba”; Tertullianusz, e néha furcsa, vad, nehézkes és heves, hatalmas afrikai; valamint az Eufrátesz bölcseinek és az indiai brahmanoknak a keresztény testvérei: a keleti Gnosztikusok.

Máni, a legtisztább Gnózis utolsó gyermekei vagyunk. A mi egyházunk India pávája, mely a hajnal tartományaitól eltávolodva elvesztette csillagos fejdíszét, melynek a szláv erdőkben és nyugat ködében kihunyt keleti csillogása.” (Napóleon Peyrat, akit jogosan neveztek el Akvitánia kürtjének.)

A lélek szenvedésének enyhítésére megkaptuk „Betlehem szép vigaszát”. Jézus nevére minden térdnek meg kell hajolnia a földön és a mennyekben. Az Ő nevében, értitek-e? Általa és érette. De csakis Isten előtt. Jézus azt mondta: „Mindent, amit majd az én nevemben kértek az Atyától, megkaptok tőle.” Mert a Vigasztaló nem fukarkodik a segítséggel.

Minden hibát ki kell javítanunk, ez nyilvánvaló. De csakis Istennek van joga ítélni; csakis Istennek van joga megbocsátani.

Jézus Krisztus képessé tett bennünket arra, hogy az ő közvetítésével megbocsátást kérjünk az Atyától. De e képességgel azt a feladatot is ránk rótta, hogy a bűnöst megvigasztaljuk és a szeretet Istenére bízzuk. Sohasem hiábavaló e feladat teljesítése, a mi isteni Mesterünk legfelsőbb szeretete.

Milyen sors vár ránk? A Krisztus sorsa. Az örök szeretet nem múlik el, készülni kell hát az endúrára.

Elviselni a fájdalmakat, bátran szembesülni velük, és nem küzdeni ellenük, türelmesnek lenni, erősnek lenni a megpróbáltatások alatt.

Kerülni a kevélységet, a becsvágyat, a csillapíthatatlan vágyakat, vagyis a gonoszt.

Ekkor járunk a tökéletesség ösvényén, amely biztosan a csillagok útjához vezet.

 

RÖVID TÖRTÉNELMI KITEKINTÉS

János, az apostol és evangélista, a galileai Bethsaida városából való volt: Zebedeus és Salomé fia, az Idősebbik Jakab testvére. Ifjú ember volt még, amikor Jézus Krisztus elhívta az apostoli munkára.

Jeromos azt mondja, szűz volt, és mindvégig szentéletű, s ezért lett a Megváltó szeretett tanítványa.

Utolsóként halt meg az apostolok közül, és evangéliumát hatvanöt évvel az Úr halála után írta meg. Özséb és Jeromos napvilágra hozzák, hogy János, mivel észrevette, hogy a másik három evangélista több jézusi cselekedetet, csodát és beszédet is kihagyott írásából, valamint a Keresztelő János börtönbe vetését megelőző eseményeket is, elhatározta, hogy megírja a saját evangéliumát, hogy kipótolja a hiányosságokat, és megcáfolja korának tévedéseit, és hogy Jézus Krisztus isteni mivoltának képét megszilárdítsa.

Kitűnő teológusnak tartják az általa tanított magasztos és fényes igazság miatt. Evangéliumát Alexandriai Kelemen a Szellem Evangéliumának nevezte.

Mindenképp azon van, hogy a Gnózis legszellemibb igazságaira emlékeztessen, mint a Szentháromság misztériuma, az emberek közti egyenlőség, az eljövendő élet dicsősége és a tiszta Szellem fenséges szépsége.

János csaknem száz éves korában halt meg, Efézusban.

 

Vigaszok

„Isten barátainak” a Krisztus mindenekelőtt isteni orvosként jelent meg. A Halhatatlan Megváltó azért jött, hogy a bűnökből, e világ rákdaganatából kigyógyítson.

A „bonshommes”, a „jóemberek” kizárólag „szellemi orvoslás” szakemberei voltak; a Templomok (a beavatóbarlangok), az ő „házaik”, a lélek szanatóriumai voltak…

„Minden irányból sereglettek a zarándokok (‘Roumious’), hogy kigyógyíttassanak lelki betegségeikből.

Az üregek, a tiszták cellái, a ‘szent kutak’ helyei voltak.

Az idegenek részt vettek a szeretet-étkezéseken, megkapták a megáldott kenyeret és a szentelt bort, valamint legmagasabb szer-tartásként a békecsókot, amely közvetítette a Szent Szellemet.

Innen aztán megvigasztaltan tértek vissza!”

 

A Gnózis

Azt mondjuk, „Gnózis”. Szeretnénk megadni minden szükséges magyarázatot, hogy betekintést nyerjünk a Gnózis eredetébe és történelmébe. Elégedjünk meg egyelőre a következő meghatározással:

A Gnózis a korszakunk kezdetén született élő teológia és filozófia, az egyetemes filozófiák szintézisének magas fokú ismerete.

A gnosztikusok a Megváltó Jézusban mindenekelőtt Istent látják. Jézus az isteni Ige, amely az isteni lényeg és az emberi természet egyesítőjeként, emberi alakban testesült meg számunkra, egy emberi személyiség látszatával. A megváltás beteljesülését, eredetét és következményeit tekintve, így tartja a hagyományos ezoterikus tan a megváltás szemszögéből nézve. A Gnózis magja a megváltó Ige, aki által megtaláltuk az elveszett Igét, és aki által megértettük a kereszt misztériumának egyik nézetét.

 

 

9 Ezt Victor Hugo szép sorai a következőképpen örökítették meg: “Jézus a síró Beliálhoz hajolva így szólt: ‘Te vagy hát?’ És karjánál fogva, Istenhez vezette e testvért.”

A pireneusi katárság

 

– Mester…, és a vallásgyakorlat?

– Ékesszóló Karthágói Faustus10 azt válaszolta Ágostonnak, aki megkérdezte tőle, hogy elfogadja-e az evangélium tanítását:

Azt kérdi tőlem, hogy elfogadom-e az evangéliumot? Olyanoktól kell ezt megkérdezni, akik minden parancsát megtartják? Elhagytam apámat, anyámat és a gyermekeimet, lemondtam mindenről, aminek elhagyását az evangélium kéri. És ön azt kérdi tőlem, hogy elfogadom-e az evangélium tanítását.

 Úgy látom, ön nincs tisztában azzal, mit jelent az evangélium, amely nem más, mint Jézus Krisztus prédikációja és parancsolatai. Lemondtam aranyról, ezüstről; nem hordok már ilyesmit a pénztárcámban. Beérem a mindennapi kenyérrel. Nem aggódom, hogy holnap lesz-e mit ennem, innom, lesz-e mibe öltözködnöm.

 Látja bennem a mennyei boldogságot, amit Jézus Krisztus hirdet, és amely az evangélium alapja. Lát engem szegényen, szelíden, békésen és tiszta szívvel. Lát engem könnyekben, éhezve, szomjúhozva, a világ megvetésétől és üldözésétől szenvedve, az igazság miatt. És ön még mindig kételkedik benne, hogy elfogadom-e az evangéliumot?” És Ágoston véleményére reagálva, aki az anyaegyháztól elszakadt pogánynak nevezte őt, Faustus így szólt:

A pogányok templomokkal, áldozatokkal és illatözönnel szolgálják az Istent. Ami engem illet, én egészen másképp szolgálom őt, és egészen más véleményem van a Neki kellemes vallásgyakorlatról. Amennyiben méltó vagyok rá, én magam vagyok Isten megfelelő temploma. Fia, Jézus Krisztus: egy élő fenség élő képe. Egy igazsággal felvértezett lélek az ő szentélye. És ami a neki járó tiszteletet, és a neki nyújtandó áldozatokat illeti, én csak egyszerű és tiszta imádságokkal fordulok hozzá. Hogyan állíthatja hát azt, hogy az anyaegyháztól elszakadt pogány vagyok?

A katár vallás teljes mértékben az Apostoli Egyház tana. Egyszerűsége a tanú rá, hogy előbb létezett, mint a IV. század kereszténységének és pogányságának minden zűrzavara!

Itt nincsenek szent városok, mint Róma, Mekka és Benáresz. Ez nem az istenített emberek látszatvalósága; nincsenek szentélyek, áldozatok és illatok.

– A templomaink?…

Az égbolt a templomunk, vagy egy kis tető, ahol esőben meghúzódhatunk. Egy lapos kő kint a szabadban vagy a csupasz helyiségben, egy tiszta lenvászonnal leterített pulpitus, ahol a szeretett János evangéliumát olvassuk fel.

Nincsenek úgynevezett prédikációink; csupán szellemi tanítás van, a Megváltó példája szerint. Könyörgő imával kezdődő, magyarázó szentbeszéd, a bűnök megvallása, a Miatyánk, befejezésként áldás és jámbor térdhajtások, ez minden, ami a katár szertartást képezi. Sok csend, meditáció és ima, sok térdhajtás, mert ahogy Loup de Foix mondta: „Meg kell hajolnunk a Magasságos előtt, mielőtt belépnénk a templomába.”11 Az istentiszteletet, a „szermont” – ahogy a szertartást hívjuk –, a „békecsók”12 fejezi be.

Két szentségről is szólnunk kell még: a kenyér megáldásáról és a konszolamentumról.

A kenyéráldást nem a templomban ünnepelték, hanem a házakban, az étkezéseknél. Ugyanígy volt a borral, kis mennyiségben, mert a nyugati maneizmus megengedett egy kis bort, hogy az ősi szeretetlakomákat az apostoli kereszténységre emlékeztesse. A katárok, mint első keresztények, elküldték egymásnak ezt a megszentelt kenyeret, amelyet sokáig megőriztek, főként az üldöztetések alatt.

De a fő katár szentség a Szellem vagy a Világosság keresztelője volt, amely a Krisztus igazi keresztsége: ez a konort vagy konszolamentum volt. Csak felnőtt korúak kaphatták meg, vagy olyan személyek, akik rendelkeztek „minden érzékszervükkel”.

Mindent megőriztünk! A konszolamentum a perfektek beavatásának és a diakónusok meg püspökök felszentelésének a jele, akárcsak az ősi idők keresztelője. Az élő adeptust a papságba vezeti be, a haldoklót az égbe. Ez a megújulás és a megváltozás, a transzfiguráció.

Ezen kívül csak egyetlen esetben adható konszolamentum: a halálra sebzett harcosoknak. Rendszerint felkészítjük a lovagokat, ahogyan ezt azok a harcok előtt kérni szokták.

A Paraklétától, az ő égi vezetőjétől kapja a Vigasztaló Egyház nevet a Katár Egyház. A Parakléta (Szent Szellem) erényeivel bír: tiszta és megtisztító, szent és megszentelő, megvigasztaló és megvigasztalt a világ száműzetésében. Ő a világegyetem vigasztalója: megveti a világot, gyűlöli a vért, kioltja a pokol tüzét, megtéríti Sátánt, és az egyetemes megváltást hirdeti.

Az áramlat, a szeretet, amely az Atyát és a Fiút egyesíti az égben, a világon a lelkek egyesülését hozza létre. Pünkösdkor leszállt az apostolokra, mindenekelőtt a szeretettre. János alapította meg a mi egyházunkat; János a mi pátriárkánk; Pátmosz a mi bölcsőnk; az Apokalipszis a mi keletkezésünk.

Már a 140-es évtől kezdődően voltak és vannak más nagy szellemi vezetőink is: a nagy Origenész, Memphiszi Márk (a 300-as év óta), Avilai Priscillianus, Urgeli Félix, Örmény Pablos, Scotus Eriugena, Orléans-i Lisoie és Konstantinápolyi Niketas is, aki azért jött, hogy az üldözések idejére megszervezze a pireneusi katár mozgalmat.

A Krisztus eljött, hogy helyrehozza a félreismert igazságot. Örökre győzedelmeskedik a bűn, a halál és a sír fölött. Ő a szeretet teljessége és a szellem teljessége, mert az Atya szellem és szeretet!

Az örök szeretet nem vész el.

A Roumious-keresztények, az isteni szeretet zarándokai, a faidit-ek, a számkivetettek, a messianizmus hívei nem feledték a helyeket, ahol a szegény katárok, rózsakeresztesek, templomosok és perfektek, a Szellem, a magasztos Egyetemes Szerzet templomának őrei harcoltak, szenvedtek és haltak mártírhalált.

 

„Acos la pacuro Joanna”, mondják – „Itt nyugszik a Szellem Egyháza”. Ugyanakkor tudják, hogy:

Sul noyer de las Gleysos

I a un aousélou…

Touto la né?t canto

Per bous, et per ioy…”

 

„Az egyházak diófáján

mindig ott van a galamb (egy igen kedves madár),

egész éjjel imádkozik

értetek és értem.”

 

A galamb a Szellem isteni jelképe: Betlehem örök s szép vigasza. Hozzáfűzzük ehhez a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetéből vett következő sorokat, a katárokra, tisztákra és perfektekre vonatkozó csodás próféciát:

  1. Mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek.
  2. Mások pedig megcsúfoltatások és megostoroztatások próbáját állották ki, sőt még bilincseket és börtönt is;
  3. Megköveztettek, kínpróbát szenvedtek, szétfűrészeltettek, kardra hányattak, juhoknak és kecskéknek bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorgattatva, gyötörtetve,
  4.  A kikre nem volt méltó e világ, bujdosva pusztákon és hegyeken, meg barlangokban és a földnek hasadékaiban.

Ezek az előre megjósolt keresztes háborúk, az inkvizíció és visszataszító ítélőszékei, III. Ince, XII. Benedek. Gyászos történelem, amelyet I. Leótól kezdve be fogunk mutatni, aki már 447-ben elrendelte az eretnekek halálráítélését.

Ó, bölcs Pál! Ó, magasztos János!

 

RÖVID TÖRTÉNELMI KITEKINTÉS

Az istentisztelet

Amint az isteni Mester, Jézus felkelt, hogy felolvasson, a hazzan (megbízott olvasó), odanyújtotta neki a „könyvet”. A napi paraschát vagy haphtarát; majd a midrascht vagy kommentárt kereste ki. Ezek mind rendkívül egyszerű magyarázatok, tanácsok, buzdítások.

 

A temetés

A halál a szellemvilág hívása. A halál Isten csókja. Az anyagember (hernyó) átlépése a szellemi világba (báb), hogy asztráltestté váljon (tökéletes pillangó).

Kegyes és reményteli tettek himnusza: „Én vagyok az Alfa és az Omega!” A kezdet és a vég… A konszolamentum az anyag eltemetése volt, és a belépés a szellemi világba.

Amikor a Gnózist, és a katárok, rózsakeresztesek, templomosok egyazon gnosztikus eredetét fogjuk tanulmányozni, bebizonyítjuk, hogy a vigasztaló és megtisztító Szellem vallása a világ kezdetéig nyúlik vissza. Mint a hajnal a Krisztus előtt, a katár mozgalom belesugározta világosságát India brahmanjaiba, Perzsia mágusaiba, Júdea esszénusaiba, a görögök Püthagoraszába és Platónjába. Ihletet Alexandriából kapott; a szent tudomány és a bölcsesség javát az egyiptomi misztériumokból és Hermész Triszmegisztosztól merítette.

 

A tiszta lenvászon: egyiptomi rítus

A főpap belépett a szentélybe. Páratlanul finom és könnyű, fehér lenvászonöltözete volt. A papok számára tilos volt a gyapjú viselete, mert a gyapjú, a szőrme és a lószőr, melyek mind állati eredetűek, tisztátlan forrásból valók, míg a len a halhatatlan földből születik.

 

Tisztító víz

Karján egy „tisztító vízzel” telt edény volt…

A tisztítóvizes vagy italáldozatos vödrök kiemelkedő szerepet töltenek be az egyiptomi vallásban. Általában bronzból voltak, erősen díszítettek, és olykor igen nagyméretűek.

„Chapokmis nevű pap, Ámon és Ozirisz írnoka és Psammétichus fia, a végső tiszteletadást saját fiától, Ámon papjától kapja, aki apjának tömjént ad, italáldozatot mutat be a szentelt vízzel, és elmond egy imát.”

Ezek a szenteltvizes vödrök meglehetős gyakran ábrázolnak egy szent fát, a perszeát, melynek tetejéről az ég istennője a halott lelkét tisztító, szentelt és megújító vízzel öntözi. A Perfektek számára a tisztító víz (szenteltvíz) a barlangok cseppköveiről aláhulló víz volt. Ezért könyörög Joanna – amely a Katár Egyház neve – halála előtt:

Quand serai morta, répond-mé,

Al pus priou de la cava,

Met-mé los pes a la pared,

Lo cap jos la canela.

Tots les Romius qué passaran

Prendran aïga lustrada.

 

Ígérd meg, ha meghalok,

a barlang legmélyére temetsz.

Lábam a sziklafalhoz helyezd,

s fejem egy cseppkő alá,

melyből tisztító víz hull alá.

Minden erre járó (az isteni szeretet zarándokai, a faidit-ek)

iszik majd a tisztító vízből.

 

***

 

A vízzel való keresztelés

„Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül; a ki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Márk evangéliuma).

„Bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és Szellemtől, nem mehet be az Isten országába.” (Jézus Krisztus Nikodémusnak, János evangéliuma.)

Guilhem Guarit, Lautrec város diakónusát, akit az inkvizíció üldözött, Matfred lovag börtönbe vetette. Guilhem megtérítette ezt az urat. Fürdőt készített neki. Matfred így szólt hozzá: „Áldj meg engem, és tégy jó kereszténnyé”.

A vízzel való keresztelést a szellem általi követte.

(Carcassonne-i Levéltár, Doat: XXIV, 110).

 

A kenyér szertartása

A katár szertartás szigorú volt az ő egyszerűségében. A kenyérnek az asztalánál való mindennapos megáldását a katolikus egyház az eucharistiára, az oltári szentségre cserélte.

A legidősebb fogta a kenyeret és a bort, miközben asztaltársai a Miatyánkot imádkozták. Ezután azt mondta a legidősebb: „Jézus Krisztus urunk kegyelme legyen velünk.” Megtörte a kenyeret és szétosztotta a jelenlévőknek.

Ez a „megáldott kenyér” különös tisztelet tárgyát képezte sok katár számára, akik nagyobbrészt csak hívők voltak, és nem voltak felvéve az egyházközségbe, mint a perfektek, a „tökéletesek”.

Előfordult, hogy egy ilyen darab szentelt kenyeret évekig tartogattak, s csak néha csipkedtek le róla morzsákat.

 

 

10 Híres gnosztikus, karthágói katár püspök, akit az eredetileg szintén katár Ágoston üldözött.

11 Loup de Foix, a Foix-Sabarthez-i grófság (grófi család) hercege, aki 1213-ban Perfekt lett Betlehemben. Guilhabert de Castres katár püspök avatta be, hogy megkapja a konszolamentumot.

12 Békecsók, amit férfi férfinak, nő nőnek ad.

A Gnózis – a gnosztikusok (I)

 

A Gnózis – mint már említettük – minden Istent és Jézus Krisztust érintő ismeret, a világban fellelhető filozófiák keresztényi összefoglalása. Ideje a Krisztus eljövetele előtti időkre tehető. Mint minden más hagyomány a gnosztikus tanok is káprázatnak tekintik a világot: Isten az egyedüli valóság.

Isten nélkül nem létezne a világ. Az anyagból ki kell törni, hogy Istenhez közeledhessünk. A tisztulás alapjának tekintették a szenvedéseket, állhatatosan járták a tökéletesedés útját, egyszóval a lehető legjobban közeledtek Jézus Krisztus, az isteni Mester tisztaságához.

Szét kell tépni az érzéki világ kötöttségeit ahhoz, hogy megszabadulhassunk az anyagtól; csak akkor térhetünk vissza szellemileg, és munkálkodhatunk a megváltásért, ha eloldódtunk a világtól, mivel ekkor már semmilyen kötöttség nem ural többé. Ez a tökéletesek beavatásának feladata, a tiszták, a jóemberek, a katár vagy rózsakeresztes papok feladata.

Ezért az egyetlen módszer a birtoklási hajlam elutasítása. Mindent elutasítottak, még saját magukat is, nem kötődtek többé önmagukhoz. Ez a valódi szellemi szegénység.

Az anyagtól és a rossztól elmenekülni nem azt jelentette, hogy van egy rossz Isten, mivel Isten szeretet! Az egyházatyák túl későn látták be, hogy a gnosztikusok, katárok, rózsakeresztesek és templomosok nem lehetnek kétistenhitűek, diteisták.

A gnosztikusoknál Jézus a megváltó Ige, a megjövendölt messiás. Megszabadít, jó igéjét tanítja, szenvedett és meghalt a bűneinkért, azután feltámadott. Szokás volt, hogy a különböző, gyakran ellentétes tanítású szektákat, a „gnosztikus” név alá gyűjtötték, így megvolt az ürügy, hogy vádolhassák, leverjék és megöljék, különösen, hogy rágalmazhassák őket. Ezzel az indokkal indítottak keresztes hadjáratot a „manicheusok” és „albigensek” ellen, és egy helytelenül alkalmazott szó miatt a legszörnyűbb visszaéléseket hajtották végre. Ma már ezek a tévedések eltűnőben vannak.

A gnoszticizmus gyökerei fellelhetők a zsidó népnél; a júdeai szamaritánusok közt született, bölcsője Palesztinában, pontosabban Szamáriában van. Az esszénusok, a zsidók közül a legfigyelemreméltóbb csoport, akik határozottan elhatárolódtak honfitársaiktól. Különböztek, mert nagy erkölcsi tisztasággal rendelkeztek; elismerték, hogy a házasság fontos az emberi nem megőrzésében, de nem a test élvezetét követték; hegyen imádkoztak, és elutasították az esküdözést, a javak birtoklását, akárcsak a fogadalmat, és emellett betegeket gondoztak. Innen ered nevük, a „therapeuták”, görög szó, jelentése „gyógyításra alkalmas ember”. A földi javaktól teljesen elszakadva éltek, atyafiaik és hazájuk szolgálatában. Úgy éltek, mint az első keresztények, ezért – Euzébiusz, Epiphaniusz, Jeromos, és más egyháztörténészek – apostoli keresztényeknek nevezték őket.

A szigorú vallású zsidó Dositheus hozta létre a dosithénusok szektáját. Jézus Krisztus idejében éltek, egyazon szokásokat vettek fel, mint az esszénusok, azzal a kivétellel, hogy nem hittek a test feltámadásában. Szerintük nem szabad megenni az állatokat, a húsukat és a halat sem; csak a föld gyümölcsei fogyaszthatók; elítélték a második házasságot, szerintük az anyag feláldozásához a tisztaság és szüzesség állapota elengedhetetlen feltétel volt. Barlangokban és üregekben laktak.

Dositheus tagadta:

    a test feltámadását;
    a világ jövőbeli leromlását;
    az utolsó ítéletet;
    az angyalok létezését, és
    a démonoknak csak a pogányok bálványait ismerte el.

A dosithénusok, más néven sabienszek vagy soubbaszok Keresztelő János hívei voltak. Ez a név „keresztelőt” jelent. Magukat János tanítványainak nevezték. Keresztelő Jánost igazi messiásnak, az Életnek és a Fénynek tekintették. Ellenük, és a cerinthiánusok ellen emel szót a János evangélium bevezetője, és nem a gnosztikusok ellen.

Az esszénusok elkeveredtek a dosithénizmussal. Később visszatérünk ennek a szektának a történetére, és megmutatjuk, hogy a híres Simon Mágus az „engedelmes Simon”, vagy Shema, amit Shimônak ejtenek, vagyis Shimô messiás nem más, mint Krisztus Jézus, akinek a dosithénusok között is voltak tanítványai.

Ezek a tanítványok az első gnosztikusok. Mesterük, akit Shimônak, Istennek hívtak nem más, mint Jézus, egyszóval Krisztus Jézust Shimônak, vagyis Istennek tekintették.

Később a mit sem sejtő Ireneus tollából a Kürénéi Simon meglepő története született, akit felcseréltek Jézussal, és őt feszítették meg Jézus helyett. A hazugságot tetézve, ezt a kitalációt a gnosztikus Basilides nevéhez fűzték.

Az alexandriai iskola időszakában az ókor fő filozófiáját öntötték új formába. Mint egy hatalmas olvasztótégelyben, úgy keveredtek össze benne a világ vallásai és filozófiái. Különösen a görög civilizáció fedi fel a misztériumok közös forrásából merített magasztos bölcsességet: Ez a forrás Egyiptom, amely Philon és Platón csodálatos megegyezését hozta létre.

Három tudományközpont vetélkedett Szellemben:

    Philon tanítványai, akik görögajkú zsidók voltak;
    a gnosztikusok, főleg keletiek;
    és az új-platonista görögök.

Az új-platóni tudomány alapítója, Ammoniosz-Szakkasz, rövidesen fényként tündökölt: nagyra méltatván, pogányok és keresztények hivatkoztak rá.

A keresztények, Alexandriai Kelemen és Origenész nála találkoztak az olyan „pogányokkal”, mint Plótinosz és Porphüriusz. A gnosztikusok igyekeztek felgombolyítani a filozófia, mint szent tudomány fonalát. A Gnózis segítségével merészen felvetették a legnagyobb problémákat, és megkísérelték megoldani azokat. Ez a magyarázat arra, hogy eme görög egyházatyák nagy része, akik az alexandriai Gnózisból táplálkoztak, megőrizték a magas szellemiség lenyomatát: Alexandriai Kelemen, János, Krüszosztomosz, Jusztinusz, Origenész. Egy évszázaddal Szent Ágoston előtt, aki mielőtt katolikus pappá lett, katár majd manicheus volt, Atanáz, Alexandriai püspök, igazi gnosztikushoz méltó lélektudományt hirdetett. Akárcsak Tertullianus, valamint Montanus, aki 140-ben az első katár szekta alapítója volt, vagy mint a karthágói katár püspök, Novatus vagy Novatianus, aki 250-ben pápa lett, és 20 éven keresztül töltötte be tisztségét.

Valójában ugyanaz az évszázados szellemi áramlat hatott Rama-tól, az ős-druidától Hermészig, a háromszoros nagyig, Hermésztől Püthagoraszig, Püthagorasztól Vergiliusig, Vergiliustól Dantéig. A kelta tanok és a püthagorizmus testvérek. A druidák tana és a kereszténység kiegészítik egymást, és ez nem csupán véletlen! A druida tanítás lényege egészen a mélységéig keresztény, noha jóval Krisztus előtt dolgozták ki.

Amit ma keresztény vallásnak nevezünk – írta Szent Ágoston – az az emberi faj kezdete óta mindig is létezett.”

„A régi népek különböző világrendszerei, kozmogóniái – mondta Moreux apát – egy olyan előzetes, közös forrásból fakadnak, amit nem ismerünk. Tény, hogy fennáll, és több-kevesebb feltűnéssel minden korszakban egy új köntösben megkapjuk.”

 

Gnózis, – a bölcsesség

 

Egyiptom, India, Periklész Görögországa, az alexandriai Görögország, Püthagorasz, Platón, Jézus, Dante, a szaracén Gnózistól kiindulva, majd visszatérve Európába – a katárokkal, rózsakeresztesekkel és templomosokkal – mind egységes láncolat, láncszemként kapcsolódnak egymáshoz. Mindig ugyanaz a gondolat munkálkodik, azonos vallási eszme, és ugyanez folytatódik újabb jelképek formájában.

A szellem temploma, Gnózis, az Egyetemes Szerzet.

Láthattuk, hogy a misztérium minden kezdetet körbevesz: a világét, a kereszténységét, az emberét. A Krisztus maga egy világító felhőben hat, és amikor mélyen elültette az isteni trónt, három oldalhajtást látunk kiemelkedni egy homályos növényzeten keresztül:

    Péter zsidó és hagyományos ágát;
    Pál görög és dogmatikus ágát;
    János keleti, platóni és misztikus ágát.

Melyik ősi ághoz csatlakoztak a katárok, a rózsakeresztesek és templomosok, a pireneusi katárok és az aquitániai maneisták? Nyilvánvalóan az utóbbihoz, Jánoshoz, Zebedeus fiához, az Úr szeretett tanítványához.

Mózes mennydörgő felhőben szállt le a Sinai hegyről, kezében a törvény tábláival; a Krisztus felszállt dicsőségben, Igéjét hátrahagyva a világnak. Az Ige egy ős-evangéliumba tömörül. Ez a héber „proto-evangélium”, amely négy görög evangéliumra oszlott, a négy evangélium pedig számos, kelet minden nyelvére átültetett legendára aprózódott fel. Minden nemzetnek megvolt a saját Jézus története; minden szekta saját képmására alakította Krisztus képét.

A zsidók „Ábrahám fiának” hirdették.

A görögök az „Ember fiának” jelentették ki, és egészen Ádámig vezették vissza eredetét.

A keletiek minden emberi származást elutasítottak, és csak az Igét, Isten Fiát látták benne.

A Krisztusnak is megvan a mitológiája. Az Egyház elvetette a nem hiteles, apokrif legendák bolond és terméketlen túlzásait. Csak négy evangéliumot őriztek meg: az ember, az oroszlán, a bika és a sas evangéliumát. A Niceai zsinat csak ezeket nyilvánítja „dogmatikusnak”, igaznak. De e négy áramlat forrása, az eredeti, egyedi példányú „proto”-evangélium eltűnt!

„Máté – mondta Nazianzi Gergely, IV. századi püspök – a zsidóknak írt; Márk a rómaiaknak; Lukács az ókori görögöknek; János pedig a világmindenség összes népének.” Ebből a beszédből láthatjuk, hogy milyen elismerés illette a János evangéliumot. De Nazianzi Gergely ázsiai görögként, Konstantinápoly pátriárkájaként jelenti ki ezt, aki Jánost mesterének, kelet apostolának ismerte el, és aki az érseki bazilikáját a „Hagia Sophia”-nak, a szent bölcsességnek szentelte.

A katárok Nazianzi Gergely minden eszméjén osztoztak, és túl is léptek azon. Az Ige helyett a Vigasztalóra hivatkoztak. Hatalmas fensőbbséget tulajdonítottak Zebedeus fiának. Írásai alkották szinte az egész Bibliájukat: a János evangélium kezdte történetüket, és a Páthmosi Jelenések könyve nyitotta eposzukat. Szellemiségük rendelkezik a sas erőteljességével, és ők a mennydörgés, a Nap, a felhők gyermekei voltak valóban. Boanerge – „a mennydörgés fia”.

János apostol, a Megmentő barátja, és evangéliuma a „Biblia gyöngyszeme” – így a katárok nemcsak a legtisztább evangéliumi vonal utódai voltak, hanem a legfőbb óhitű eredetűek is. És mégis fennkölt megtisztulással léptek ki az óhitűségből, határtalan lendülettel a keresztény ideál felé. Nem elégedtek meg a szellemi evangéliummal, hanem azt rendkívül magas szintű misztériumnak értelmezték. Nemcsak misztikusok, hanem gnosztikusok is voltak.

Kereszténységük a Gnózis, vagyis ismeret volt, az Ige hirdetése, és nem áldozat. Példaképük az Igét tanító, és nem a szenvedő Isten-ember. Akár csak Platón megmentő Istene, az igazsággal mentett meg, és nem a vezekléssel és mártírsággal. A katárizmus tulajdonképpen eltüntette a keresztet, kimentette a Megfeszítettet, a Kálvária hegyét felhőivel vette körül. A gnosztikusokat erre az elhatározásra a dolgok eredetének filozofikus felfogása vezette. Az ész soha nem volt képes megmagyarázni a végtelen és véges, Isten és a világ egymás mellett létezését. Ha a Szellem az élő, az anyag semmi; ha a Szellem a jó, az anyag a rossz, vagyis a nem létező. Isten tehát a végtelen létező, a test csak árnyék, a világ fantom, a sors csak egy gyászos, de káprázatos dráma. Innen ered, ami mélyen megváltoztatta a teológiát, az erkölcsöt és a vallást.

Megjegyezzük, hogy a katár Krisztus nem ember volt;

teste fényes és éterikus volt;

testben nem szenvedett a kereszten;

hogy valójában nem feszítették meg a Kálvária hegyén, és a Bárányt valójában nem áldozták fel az égi oltáron a Jelenések könyvében.

 

A szellem

 

Az egyház előszeretettel és látatlanban elvet minden tant, amely „nem a hagyományokon nyugszik”…

Ez vezetett a végén a szellem elutasításához is. A hivatalos törlést a konstantinápolyi zsinat foganatosította 869-ben. Átokkal sújtott mindent és mindenkit, aki az emberben lévő szellem létezését tanította volna…

Az ember mostantól kezdve már csak testből és szellemi tulajdonságokkal megáldott lélekből álljon.

Krisztus megígérte a Parakléta, a szellem megjelenését, amely mindenre megtanít.

 

A Parakléta

 

A Montanisták, az első katárok azt mondták:

Jézus Krisztus, az isteni mester gyakran emlegette tanítványainak, hogy még sok mindenre kell oktatnia őket, ha katárok (tiszták) lettek; Megígérte nekik a Szent Szellemet (melyet pünkösdkor kaptak meg); Egy Paraklétát, vigasztalót is megígért nekik, hogy az a keresztényeket megtanítsa mindarra, amit még nem tudtak;

(Tertulliánusz nem tartotta a Paraklétának Montánuszt, hanem a Parakléta magyarázójának, i.sz. 140-ben.)

A Parakléta tehát:

    a Krisztus által megígért vigasztaló;
    az utolsó és végleges megjelentető;
    a tökéletesség isteni megalkotója;
    a világ helyreállítója minden idők végezetéig;
    a szellem egyházának megalapítója;
    a tisztaság, a szentség és az isteni szeretet forrása.

„Az ő népe ez a harmat, mely a pirkadat öléből bújt elő: Isten tiszta, szent, megvigasztalt barátai!…”

A Gnózis – a gnosztikusok (II)

 

Melyik áramlathoz tartozott a pireneusi katárság? A zsidó gnosztikusokhoz vagy a görög-szíriai gnosztikusokhoz?

Mindentől irtóztak, ami héber volt; elutasították a héber Jehovát, a galileai Jézust, a mózesi Bibliát, a júdeai evangéliumokat, és mindent kerültek, amit János a zsidó vallástól őrzött.

Tehát görögkeletiek voltak. Isten Szeretet.

De nem volt közük se Bardesaneshez, se Baszileidoszhoz, se I. Valentinuszhoz. Összeköttetésben voltak az első katárokkal, mint Montanussal, Markiónnal (140-199), és Novatianussal, a katár pápával (ahogyan előbb említettük). Azt mondhatjuk róluk, hogy „szélsőséges-keresztények” voltak.

Nem voltak manicheusok, Mánesz (III. sz. vége, IV. sz. eleje) követői.

Azonban tisztelték „Mánit”, vagyis a Szent Szellemet.

A maneizmus tehát soha sem a manicheizmust jelentette. És mégis, mennyi tragédiát okozott ez az akaratlagos összezavarás. Ez lett a katárok drámája.

Keresztények voltak? János tanítványai, és az ázsiai hét egyház leszármazottai voltak, akikhez a páthmosi próféta írta a Jelenések könyvét (1167, Karamáni zsinat). Igényt tartottak arra, hogy ők a legkiemelkedőbb evangélikus nemzedék, a legtudósabb és legfénylőbb keresztény láncolat. Ezt fejezi ki a „gnosztikus” szó, amely – legalábbis a II. században még ortodox Alexandriától keletig – az elméleti és a magasabb rendű kereszténység szinonimája volt, szemben a közönséges, hagyományos és katolikus kereszténységgel (Alexandriai Kelemen).

A gnosztikusok erősen rövidítették a zsidó evangéliumokat, és csak a Jánosit hagyták érintetlenül; értelmezésük teljesen misztikus. Elméletüket a kelet legtisztább virágai, Origenész, N. Gergely és Szünéziosz gondolatai tarkították. Sőt az aquitániai gnoszticizmust könnyen levezethetnénk egy nagyon megfinomított origenészi tanból. Krisztus gondolatvilágaként, melyet alexandriai oltárán Platón elégetett, a katárság valamiféle teozófia volt, mely a magasztosságával, eszményeivel és határtalanságával éteri fluidumként szállt ki az evangéliumból.

Ebben a tekintetben az aquitániai maneizmust (melyet később szándékosan „albigensnek” kereszteltek), úgy is szemlélhetjük – és valószínűleg ők is jogosan annak tekintették magukat –, mint a kereszténység új fejlődési vonalát, végleges kiteljesedését és lényegét, magasztosabb és égi lenyomatát.

Az isteni eszencia hármas egysége hármas fejlődést hozott létre, háromszoros kölcsönös megnyilvánulást, vallási formában. Ha a mózesi tan az Atya (Jehova) vallása, ha a kereszténység a Fiú (Jézus) vallása, akkor a katár tanítás a Szellem (a Parakléta) vallása.

Ahogyan a kereszténység az Ige által válik meg Mózestől, úgy a katárizmus a Parakléta által szabadul meg az egyházi kereszténységtől. A mózesi tan az erőt jelképezi, a kereszténység a bölcsességet, a katárság Isten szeretetét.

A katárizmus, amely anyjának tartotta a keresztény egyházat, nem ismerte el a zsidó zsinagógát. A zsidó zsinagóga elutasította a keresztény egyházat, mert túlságosan intellektuálisnak találta; az pedig elutasította a katár egyházat, mert túlságosan spirituálisnak, szelleminek minősítette. Ezért a katár egyház, amely viszont jogosan tartott igényt a keresztény címre, később, e fejlődési vonal után a „Parakléta Egyháza” nevet viselte.

Ez a merész változás, a katárizmus – amely bizonyos tekintetben a legéterikusabb kereszténység – tehát új vallásnak tekinthető, amely mint lepke a gubójából, kiszabadult az egyházból. Ez az átalakulás robbantotta ki a múltban a viszályt, és hozza el a jövőben a halál által lehetővé váló megdicsőülést.

Az emberi fajt – a kereszténység szerint – a Fiú mentette meg és nem a Szellem; az Ige és nem a szeretet.

A katár tanok szerint az üdvözülés a Paraklétából, a Vigasztalóból ered; misztikus kegye és égi teste van. A Szellem, „amely úgy mozog, mint a szél a térben” – mondja az evangélium, eleven, rejtélyesen jár, és mint az angyal, a végtelent szomjúhozza. Az első „Isten barátai” (szláv nyelven: bog-o-mil), egy egyenlőségre törekvő szekta volt, amely az egyetemes papi hivatást hirdette.

  A Nap Fényének bárkálya

 

Később, az életküzdelem kialakította a szervezetet; a kezdeti egyenlőségből három fok jött létre: a noviciátus, a tökéletes, és a papi hivatás fokai. A diakonátus a püspökig emelkedett, és a püspökség a patriarchátusban teljesedett ki.

Itt a hierarchia megállt, és megtartotta magának a patriarchátus kiváltságát. Ez a patriarchális arisztokrácia azonban soha nem vált teokratikus monarchiává. Egyetlen egy pillanatban sem fordult Mánes álmába, aki egyetemes teokráciájának képzetébe az egész világot belefoglalta. Lényegéből adódóan, a pireneusi katárizmus túlságosan szellemi volt ahhoz, hogy a Paraklétát „egy emberben” testesítse meg: pápája a Szellem, Vatikánja az ég volt.

Nincs lepecsételt ige a Bibliában; nincs megláncolt írás a templomban; nincs a szentségtartóban foglyul ejtett Isten; nincs Istennek börtönőr papja, nincs eget és poklot felügyelő pápa; nincs a Szellem szolgasága és halála. Isten kétszer mentette meg a világot az anyagiságtól és a romlástól a Gnózis hatalmas forradalmával: először a misztikusok, gnosztikusok és a sivatag magányosai, az üregekben lakó nagy gondolkodók hordozták ki. Majd felállította a katárokat, a leonistákat, a narbonne-i és kalábriai szellemieket az ésszerűtlen hit és dogma ellen. Ezek voltak János és Pál egyházai, a rózsakeresztesek és templomosok, az Egyetemes Szerzet fivérei, a katárokkal együtt, akik felépítették a Szellem templomát; ez volt a nagy aquitániai Máni, a pireneusi maneizmus (nem a manicheizmus), amely meg tudta őrizni a Templom nagymesteri keresztjét (nem a templomosokét). És micsoda kereszt:

    Ízisz bárkája,
    a Hold oszlopa (a Szellem lángoló szimbóluma),
    a Nap oszlopa (a Krisztus szimbóluma),
    a keresztény oszlop,

egyszóval, az isteni „csillagok útja”, a mágikus Grál tökéletességhez vivő fáradságos ösvényével.

  A Nagymesteri Templom keresztje, Ussat-les-Bains-ben

 

A Katárság, 350 előtt, Memphis-i Márkosszal, tiszta formájában érkezett nyugatra. Márkosz legkedvesebb tanítványa, Avilai Priszcillianusz elterjesztette a mai Spanyolország, Gallia, Anglia, Belgium, Svájc, Hollandia és Németország területén 382-ig, amikor is Trier-ben (Németországban) lefejezték. Ezután Narbonne-ban, Regensburgban, Frankfurtban és Aachen-ben terjesztették tovább olyan nagy tanítványok, mint Elipand, a toledói érsek és Félix, az urgel-i érsek (Andorra és Sabarthez), akik Priszcillianusz nyomdokain haladtak (788 és 800 között), Joachim de Flore-val és Niketas-szal. Azt mondhatjuk, hogy a katárság volt a platóni és jánosi hellénizmus kifejezője a latin világban.

Előbb az Alpok, a Földközi tenger, a Pireneusok és az Atlanti-óceán határolta hatalmas völgykatlan volt a szent föld és a római eposz tragikumának színtere, aztán pedig az albigensek vértanúsága következett.

A fájdalommal és annak okozójával, a rosszal egyidős a Vigasztaló és tisztító Szellem vallása, amely be akarja gyógyítani az utóbbi által okozott sebeket, és amely a világ keletkezésének legelső napjaitól létezik. Krisztus előtt, szinte az ő pirkadataként árasztották ki sugaraikat a katár tanok az indiai brahmanokba, a perzsiai mágusokba, a júdeai esszénusokba, valamint Püthagoraszba és Platónba. Krisztus után, gondolkodásmódjában minden gnosztikus Platónból indul ki, erkölcsében pedig Püthagorasztól, megőrizve szűz sugarát magasságos keletében: égi sugár és görög lámpás.

Ez az indo-görög szellemiség elutasította a zsidó vallást, a héber könyveket, Mózes erőszakosságát, és Jehova mennydörgését. Alexandriából ihletődve elkülönül az új-platonizmustól, amikor elvet minden mitológiát, minden orfikus, homéroszi és olümposzi hagyományt, hogy János által Krisztushoz csatlakozzon.

Gnosztikusok voltak, akik elhatárolódtak a többi gnosztikustól, mert elutasították az Eonokat, Abraxast, a diagramokat és a kabalisztikus számtant.

Egyenesen elhatárolódtak a perzsa manicheizmustól, elvetve annak szellemi és anyagi dualizmusát, a rossz öröktől fogva való létezésének gondolatát, és a mazdaizmus maradványait. Zoroaszter éppoly kevéssé volt vonzó számukra, mint Mózes.

Keresztény, és régebbi a niceai kereszténységnél. A katárok nem fogadták el a zsidó könyveket, sem a zsidó evangéliumokat, sem a császári egyház jelképeit, sem a római teokrácia pogány pompáit.

A Jánosi anyaág révén eltávolodtak a keresztény törzstől, és mintegy új-kereszténységet hoztak létre a Parakléta ihlető hittételén keresztül.

Eltértek a kalábriai miszticizmustól, amikor nem ismerték el Joachim de Flore „örökkévaló evangéliumát”, és mert számára a jánosi evangélium „a könyv, amit az angyal felvitt az ég tetejéig.” Elhatárolódtak Asziszi Szent Ferenctől, akárcsak Joachim de Flore-tól, alexandriai hittételükkel, és kiolthatatlanul iszonyodtak Rómától, az Inkvizíció undorítóan ocsmány eljárásai miatt, melyeket 447-ben, I. Leó korszakától kezdve nyilvánítottak ki, amely szerint az eretnekeket halállal kell sújtani. A nagy katolikus teológusok pedig – akiknek a tiszta és világos példa Aquinói Szent Tamás volt (1225-1274) – szégyenletesen elítélték a szabad gondolkodást.

Mint a leonizmus kortársa és munkatársa, a katárság platóni teológiájával és keleti szellemiségével eltért a hierarchiától.

Isten Szeretet. Fent azt a kifejezést használtuk, hogy „kiolthatatlanul iszonyodtak Rómától”; volt miért így érezniük, a bosszú legkisebb vágya nélkül, amely a katár szellemiséggel ellenkezett volna. Nem térünk rá bővebben erre a – sajnos! – kimeríthetetlen témára, érjük be egy kis történelmi kitekintéssel. Aquinói Szent Tamás a következőket írta:

„Az eretnekség olyan bűn, melynek elkövetője nemcsak az egyházból való kiközösítést érdemel, hanem a halálon keresztül, a világból való kizárást is. Ha az eretnek tévelygésében megmakacsolja magát – nem remélve többé üdvét –, az egyháznak, a többi ember üdvéért kell cselekednie, a kiközösítés ítéletével elvetve kebléről a bűnöst. A többit illetően átadja a világi hatalomnak, hogy az e világ szerinti halállal büntesse.”

A pallos?… Nem, a világi hatalom!… Borzalmas álszentség! Folytassuk: Vidal, kegyelmes úr – „A Pamiers-i Inkvizíciós Törvényszék” című művében, a vatikáni 4030-as kéziratra támaszkodva, melyet Jacques Fournier, pamiers-i püspök (a későbbi XII. Benedek pápa) alapított 1318-ban – azt írta:

„Öt, a Pamiers-i Törvényszéktől megvizsgált személyt a világi hatalomnak adtak át. Tévelygésükben dacolva, és visszaesőként megbocsáthatatlanul bűnösök. Azzal, hogy a törvényszék kimondta a halálos ítéletet, az Inkvizíció megbosszulta hittételeik megszegését. A fenyítés kizárólag bosszúálló volt, a megtérés nem mentette meg a visszaeső eretnekek életét. Bűnbánók vagy sem, megégették őket.”

Az égetést a világi hatalomra bízták, de senki se vette komolyan a platóni formulát, amely mögött a bíró igyekezett megnyugtatni lelkiismeretét: „Te relinquimus Curiae saeculari” – „Átadunk a ‘világi széknek’, szeretetteljesen könyörögve – mint ahogy a szent énekben is –, az ítélettel megkímélünk a ‘haláltól és a csonkítástól’”.

Magasfokú borzalom, mivel e feltétel tiszta látszat volt: a javíthatatlant mindig kivégezték.

A halálítélet büntetését kétségkívül enyhíthették volna, ha az eretnek behódol, de éppen azért adták át a világi hatalomnak, mert nem akart behódolni. Ez volt az álszentség.

Az Inkvizíció ezt használta ki az ussat-ornolac-i beavatóhely, a bouan-i templomok püspökénél, Pierre Autiernél is. Tudták, hogy ezzel a Tökéletessel semmit sem érhetnek el.

A már elhunyt, javíthatatlan eretnekekre és híveikre emlékezve pert kísérelt meg a Pamiers-i Inkvizíció (Jacques Fournier püspök), kinyilatkoztatva a javak elvételének szándékát, az exhumálást, és a csontmaradványok elégetését… Csontvázak megégetése… Felvetődik egy észrevétel, ami az ezután következő egész vallási háború történetében eluralkodott:

Amikor Jacques Fournier 1318-ban megalapította a Törvényszéket, az üldözöttek kevesen voltak már; több mint száz éven keresztül irtották a katárokat előtte. Majdnem egyedül Sabarthez (a Felső-Ariége folyó völgye) élte túl a középkori csaták szomorú napjait. A püspök megtalálta feladatát, és nem mindennapi energiát fektetett bele, hogy hajtóvadászatot rendezzen a Szeretet Egyházának utolsó hívei között. A vörös sapkában és a pápai tiarában elnyerte jutalmát.

Szeretnénk úgy tekinteni, hogy a sabarthez-i „eretnekség elfojtásában” elkövetett túlkapásait a kötelessége teljesítésének veszik. De akkor felvetődik a kérdés: miután teljes szigorral vezette be az eljárást, 1318 és 1325 között, sőt 1329-ig, egy olyan időszakban, amikor az egyház maga is – elmerülve a keresztes hadjáratok vérében, és a soha ki nem hunyó égetések hamujában – elnézést ajánlott, milyen lehetett az a bíró, aki a nagyfokú eretneküldözések idején működött? Remegéssel tölt el a puszta gondolata is.

Egy egyháztörténész így fordította le ezt: „Mihelyt az albigensek így minden védelmet elvesztettek, könnyedén lerombolták őket.” Egy másik oldalon ezt írja: „A manicheusok elhagyták szektájuk alapvető dogmáját: a két elv feltételezését. Már nem beszéltek a rossz elvről, ahogyan mi démonról beszélünk, és azt mondták, hogy annak birodalmát a világban uralkodó rendezetlenségek sokasága képezi.

Manicheusok, albigensek és katárok. Micsoda szóözön, hogy elfojtsák az igazságot.

A manicheusok a dualizmus nélkül tehát nem voltak manicheusok.

Az „albigensek” soha nem léteztek Albi városában, ilyen nevű szektaként; kitalált szó, hogy lerombolhassák a maneista tanokat, vagyis a katárokat, rózsakereszteseket és mindenekelőtt a templomosokat.

A katárok nem voltak manicheusok, sem albigensek, ezt könnyen megállapíthatjuk az egyháztörténész, Guyot Abbé segítségével: „Történelmileg az ‘albigens’ név a XII. századi eretnek mozgalmakat jelölte: pétrobruziánusok13, henrikesek, arnoldisták, valdensek, katárok és manicheusok (noha ezek megváltoztatták Mánes rendszerét)”. És a lateráni zsinat hozzáteszi: „Brabantok, aragonok, baszkok, cottereaux-iak és triaverdinsek.” Elegendő?

Az albigensek elleni keresztes hadjárat – a páratlan kegyetlenségű Albanoi Henrik, pápai követ 1181-es keresztes hadjárata után – a pireneusi katár tanok ellen, a szép Occitánia, a Szeretet Birodalma ellen irányult. Az „albigens” szó, az „albigensek keresztes hadjáratában” ugyanolyan szégyenletes fedőnév volt, mint annak idején a „manicheusok” szó a III. Ince vezette véres hadjárat során.

Értik most már, hogy miért iszonyodtak „mérhetetlenül” Rómától? És akkor még nem beszéltünk a pireneusi katárság gyorsított haláltusájáról, amit az 1318-ban alakított Pamiers-i Inkvizíciós Törvényszék okozott.

A katárok nem ismerték a „gyűlölet” szót: Isten Szeretet. Tiszta keresztények voltak, Krisztus az isteni mesterük; akik mindig is az örök Messiást várják, megőrizték, és máig is őrzik isteni eredetüket:

Adveniat regnum tuum!

Jöjjön el a te országod!

 

A Mária kultusz – amit Osmai Dominikánus alapított az albigens keresztes hadjárat alatt – nem váltotta be III. Leó pápa hozzá fűzött reményeit:

alakulás, újjáalakulás, átalakulás!

 

Még szólunk róla.

 

 

 

13 A pétrobruziánusok Pierre de Bruys (Dauphiné) hívei voltak, aki vándor prédikátorként szigorúan bírálta a római egyház számos visszaélését. Gondolatai kedvezően hatottak Languedoc területén. Felkereste még Toulouse-i Henriket is, akinek híveit henrikeseknek hívták. Pierre de Bruys-t később élve megégették Saint Gilles-ben, 1137-39 körül. Toulouse-i Henrik valószínűleg 1150 táján halt meg börtönben. Az arnoldisták Bresciai Arnold hívei voltak, aki Olaszországban munkálkodott. Őt 1155-ben, Rómában élve égették meg. A brabantok, akiket a harmadik Lateran-i zsinat (1179) elítélt, nem voltak eretnekek, hanem csatangoló zsoldosok bandája, akik raboltak és fosztogattak, főként az egyházak és zárdák javait. Az urak, akik szolgálatukat szerették volna, ugyanezen okokból kitilthatóak lettek az egyházból a zsinat alapján. A cottereaux-iak nevüket a kék munkanadrág és munkaköpeny miatt kapták, amit általánosan hordtak. A triaverdins szó eredete nem ismert. Csak az 1179-es zsinat irataiban említik őket.

A Grál a Pireneusokban (I)

 

A Grál a középkor legnagyobb misztériuma. Nyomai több helyen is fellelhetők, mint például Glastonbury-ben, Fécamp-ban, Bruges-ben, a Rajna folyónál és a legendás keleten. Megtalálhatjuk még a Pireneusokban, Languedoc-ban és Észak-Spanyolországban.

A Grál szó okcitán eredetű. A grasal közepes, általában agyagból készült edényt jelöl, és különös értelemben nagy kelyhet; nőnemű alakja a grasalo, avagy nagy, mély cseréptál. Ezt a szót elég gyakran használják ma is az Ariége folyó környéki hegyes vidékeken. A templomosok a Grál szót Sant-Grésal vagy Sant-Gréal névvel jelölték.

A legenda legrégebbi változatai:

Az alig ismert Pârsîvalnâmä, avagy az Irgalom dala. „Parszifál, a Gall” Chrestien de Troyes-tól (1150-1191). „Parszifál” és „Titurel”, Wolfram von Eschenbach-tól (1170-1220).

Ez utóbbit használta fel Wagner a saját Parszifál történetéhez, amely erősen eltér a Mallory és Tennyson által megfogalmazott Galahád legendától.

F. Suhtscheck professzor ásatásai 1931-ben egy kéziratot hoztak napvilágra: a Pârsîvalnâmä-t. Ez a mai napig az egyedüli, teljesen „zárt” manicheus szöveg. A Pârsîvalnâmä a Gyöngyhimnusz hiányos részein alapul, ami valószínűleg a Krisztus utáni III. századból való, és Máni kezéből, ahogy a tanai és az ezoterikája szerint gondolhatjuk.

Néhány, a Pârsîvalnâmä-ban szereplő nevekből: Gahimarth, Gajômard, Gahmurd, Gajmurat, Tréfräzäand, Na Fartus, Clinschor, Kaichücrü, Arta Chüsru, Küh-i sâlchwâschâ, Münsalwasche. Wolfram művében megtalálhatjuk: Gaschmuret, Trevrizent, Amfortas, Klingsor, Arthus, Muntsalwasche.

A Pârsîvalnâmä a „szánalom”, vagy „drágalátos gyöngy”. A Gyöngyhimnusz tehát az irgalom dala. A különböző kiejtéseket nézve nyilvánvaló a hasonlóság: Gajmurat és Gamuret, Tréfräsand és Trevrizent, Na Fartus és Amfortas, Clinschor és Klingsor, Arta Chüsru és Arthus, Münsalwasche, Montsalvat, Montréalp, Mont sauvage, Mont sauvé, Mont royal (vad hegy, megszabadított hegy, királyi hegy).

Wolfram von Eschenbach arról tudósít, hogy Chrestien de Troyes művéből merít, azonban arról is, hogy létezik egy sokkal régebbi Parszifál történet, melyet Chrestien egy picit megváltoztatott. Ez a „régi” Parszifál Kyot vagy Guyot trubadúr költő műve (aki Provins-ből való volt, netán „Provanszból”, azaz „vidékről”, ahogyan Franciaország egyik déli tartományát nevezik).

Chrestien de Troyes a XII. század vége felé írt. A Titurel ideje 1210-re tehető; Wolfram dátumát nem lehet pontosan meghatározni; az eredeti Kyot féle természetesen Chrestien halálát megelőzően 1191 előtti.

Guyot angers-i Anjou volt, és Anjou Matild udvarában élt, aki 1147-ben tért vissza. Guyot-ot Provinsi-nek nevezték, merthogy gyakorta megfordult a champagne-i udvarokban (Provins városában), Foix és Aragon város udvaraiban. Így könnyen megérthetjük Wolfram megfigyeléseit a Szent Grál eredetéről.

Éppen Kyot korában virágzott az albigensnek nevezett katár eretnekség Languedoc-ban, Provence-ban, és főként a Pireneusokban. Ekkor tűnik fel először Artúr király. Chrestien de Troyes születése előtt Artúr király alakja ugyanabban az időben bukkant fel Franciaországban és Angliában egyaránt. Így most már meg-értjük Wolfram szavait:

    Kyot, így hívták a híres énekest,
    ki művészetének vég nélkül áldozta magát,
    ének és mese képezte szavát,

az embereknek szerezve örömet.14

 

Kövessük Anjou Kyot-ot Languedoc-ba, majd Aragontól Foix-ig és Carcassonne-tól Provins-ig. Chrestien Provins-ben, Champagne udvarából merítette az ihletet. Talán azt gondolnánk, hogy Provins-i Guyot, a „híres énekes” Kyot, ott ismeretlen lett volna?

Wolfram von Eschenbach megrótta Chrestien-t újításaiért, és kijelentette, hogy ő maga Kyot Grálját követi:

Ha Troyes-i Chrestien mester

ebben az iratban tévedett,

jogosan háboroghat Kyot,

aki nekünk a valódi iratot adta,

Provence-tól, a német földekig

a helyes történetet küldték el,

és a kalandot így jó véghez vitték.

 

Wolfram von Eschenbach révén nyomára bukkanhatunk a legrégebbi Kyot Parszifáljának. Így írt:

Egy pogány: Flegetanis,

tudása gazdag volt,

Salamon nemzetségéből választott,

Izrael törzséből származott,

a Grál nyomán elsőként indult.

Toledo porában,

Kyot, a nagy hírű Mester,

megtalálta a zavaros pogány írásban

a legendát, ami a legendák első forrásával kapcsolatos.

 

A történelem némileg tudósít erről: Alarich, a Vizigótok királya, 410-ben elvitte „Salamon kincsét” Carcassonne-ba. Procopius kijelentette, hogy a kincs Salamon tulajdonát képezte, és a rómaiak hozták Jeruzsálemből. Theoderich nagy részét Ravennába szállította, Belizár pedig Bizáncba.

711-ben a Vizigótokat megverték az arabok a Jerez de la Frontera-i ütközetben. Salamon kincse pedig Toledoban a muzulmánok kezébe került, de Salamon asztala nem volt közte.

Az arabok ezután 718-ban átkeltek a Pireneusokon. A régi spanyol népballadákban úgy vélik, hogy Salamon asztalát, melyet még „ereklyetartónak” is neveztek, a Herkules varázslatos barlangjában őrizték meg. A gótok királya, Rodérich, állítólag behatolt Herkules barlangjába, és egy sötét sarokban felfedezte ezt az ereklyetartót, és benne három kelyhet.

„A varázslatos Herkules barlang”, Lombrives barlangja, az albigensek katedrálisa; ebben a barlangban hagyta Herkules Tyrianus, Pyrene legendáját, akiről a Pireneusokat elnevezték. A latin költő, Silius Italicus, ezt már 20 évszázaddal ezelőtt feljegyezte nekünk. Egyébként, megdöbbentő részlet, hogy megbízásának eleget téve, 1244-ben, a Montséguri erődítmény feladásának éjszakáján, ide, a Lombrivesbe szállította el Amiel Aicard, a katár püspök a katárok szent kincsét.

A folytatásban láthatjuk, hogy Parszifál elmegy a Grál várába, a templomosok Gralsburg-jába (Mount Salvatge, Montréal), ezután megáll a perfekt Trevrizent szerzetesnél. Miután Parszifál belép a szerzetes cellájába, Trevrizent elvezeti lovát egy első barlangba, Fontane-la-Salvatge-ba, a lovagot pedig egy második barlangba, ahol fedetlen oltár állt:

 

Ott állt aznap, szokás szerint,

a felfedett oltár; közepén ezzel az ereklyetartóval.

 

A Grál országának kellős közepéhez érkeztünk!

Az Ariége, a Garonne mellékfolyója, Andorra határán a Pireneusokban ered, és nem messze Toulouse városától ömlik a Garonne folyóba. Déltől észak felé átkel a róla Ariége-nek nevezett megyén. Ez a megye adta a Foix-i hercegséget, amelybe a Nagy Károly alapította Sabarthez-i Tartomány tartozott. Körül-belül Krisztus előtt 22 évszázaddal, az ibérek, Ázsiából jőve elfoglalták Spanyolországot és egész Aquitániát.

Később a kelták beszivárogtak az ibérek közé. Így jött létre a Keltibér törzs. Az Ariége folyó környékét a Sotiates Keltibér törzs foglalta el, melynek egy része az Égei-tenger partjairól jött. Ezek az Égeiek az ussat-i terület számos barlangja körül telepedtek le, és a Felső-Ariége részén létrehozták a Taruskok (Plini Taruskok) földjét, főszékhelyével, Taruskoval (Tarascon).

Különös dolog! A Taruskoknak a Rhone folyó partjainál, Massilia (Marseille) mellett testvérei voltak. A Rhone melléki Taruskokhoz jött lakni – egy barlangba – Mária Magdaléna és je-lentős kísérete. (Balme, baume = barlang; gall nyelven: beer, baour= kút). A pireneusi Taruskok központjában több mint 50 barlang volt. Mária Magdaléna Grálja, a Rhodaniensi Taruskoknál szellemi szempontból semmiben sem maradt alul a pireneusi Gráltól.

Kialakult egy nagy áramlat!

 

Az Ariége folyóba egy kisebb folyó ömlik Tarascon-nál, a Vic de Sos, melyet a Sotiates régi oppidum nevéből „Vicus sotiatum”-nak hívtak. Ez a kis folyó egy szép mezővárost szelt át, amit szintén Vic-de-Sos-nak neveztek. Magas hegyek vették körül, déli részükön a Montcalm-i hegycsoport, a Pireneusok egyik óriása (3141 méter magas), keletről pedig a Vic de Sos-t egy hatalmas meredek szikla, a folyó és a város szélén magasodó hegyorom határolta. Ezen állt a Taruskok, később a sabarthez-i föld leghatalmasabb várainak egyike, 1240 méteren magasodva. Ez a vár, Montré-alp de Sos, ma már csak rom. Richelieu leromboltatta, az idő és az ember pedig hozzátették a többit. Csak néhány faldarab maradt meg, és egy kettős kijáratú barlang, egy kis beavató-barlang.

„Perceval, a gall” Chrestien művében szent tárgyakról beszél, melyeket ebben a barlangban három szín jelképez. A Szent Grál e táblája egyedi a világon, és azt bizonyítja, hogy mire szolgált a vár, és miért alapítottak a templomosok egy birtokot Junac közvetlen közelében, Capoulet-Junac-ot: A Montcalm-i és Siguer-i határőrgrófságok védői voltak, a Szent Grál őrzői, a 12 tökéletes, megbízott őrök, akik védték a Grál várát, a Gralsburgot, vagyis Montréalp-ot, a Királyok hegyét.

E sziklás falon láthatjuk a szép vágású, de a zord időjárástól enyhén tönkrement vörös kereszteket, a kettétört kardot, a lándzsát, az öt vércseppet viselő díszes tailloir-t, és a ragyogó Nap formájában, középen a Grált. A világon egyedülálló rajz: egy szempillantás, és Parszifál teljes könyve elevenedik meg előttünk! Íme:

Peschor, a Halászkirály, a Grál király várában:

„Ebben a teremben a gyertyákból, fáklyákból és gyertyatartókból úgy ragyogott a tűz, oly nagy világosságot árasztott, mint az égen vándorló csillagok…”

 

A lándzsa

 

„Mialatt különböző beszédeket cseréltek egymás közt, egy lovag lépett ki az egyik szobából, kezében fehér lándzsát tartva. A lándzsa fából, hegye vasból volt, fehér, mint a hó. A lándzsa vashegyéről vércsepp hullott, s lecsorgott az azt hordó lovag kezéig is. Aztán két, pompásan öltözött fegyveres lépett a terembe, kezükben nagyon szép arany gyertyatartóval. A gyertyatartókban tíz-tíz gyertya égett.”

 

A Grál

 

„Ezután egy szép hölgy lépett be a két fegyveres mögött. A hölgy a Grált tartotta a kezeiben. Amikor a terembe lépett, a Grál olyan fényt árasztott ki, hogy többé nem láttuk a fáklyák és gyertyák világosságát, a csillagokét, vagy a Napét és a Holdét sem. A Grál körül különböző fajtájú és eredetű, drágalátos, értékes kövek voltak, melyek értékükben a föld és a tenger minden más kövét felülmúlták.”

 

A tálca (tailloir)

 

„A hölgyet, egy másik hölgy követte ezüst tálcával a kezében.” (Tailloir, régies szó, tálcát jelent). Öt vércsepp hullott a tálcára. A jelek és szimbólumok Krisztusra utalnak.

 

A széttört kard

 

„Gawen, ragyogó nemes volt, aki azt hitte, hogy bejárta a Grál útját, vagyis a jóság útját, olyannyira, hogy most már ‘tökéletes lovag’ lehet, méltó a Szent Grálra. Előtte vonultak fel a Grált alkotó részek. A mennyei felvonulás elhalad.

Egy szobaajtó nyílt ki, és a ház ura lépett be, kezében finom acélkard, a lovag kardja, aki koporsóban nyugodott.”

A mellette lévő helyiségben a ház ura, a király felállítja Gawent és a koporsóhoz vezeti. Ott kihúzza a kardot a hüvelyből. A kard ketté volt törve, és csak a fele volt meg: a másik fele a halotton feküdt.

„Derék lovag úr – mondta a király – ezt a kardot – ha Isten is úgy akarja –, ön által összeforrasztja. Ha a két rész összeforrad, bizonyos, hogy ön kétséget kizárólag a világ legjobb lovagja.” Ám a kard így nem forrt össze.

 

Az öt vércsepp

 

Az öt Krisztusi sebnek felel meg: minden sebből egy-egy csepp, a tökéletesség öt fokozatát jelképezve, melyek elengedhetetlenül szükségesek a Krisztusi tökéletesség eléréséhez, ha ez a lehetőség fennáll.

 

A vörös keresztek

 

A rajzot szegélyező vörös keresztek, hat a jobb és hat a baloldalon a Szent Grál tizenkét őrzőjére utalnak. Középen egy tizenharmadik kereszt Krisztusnak van fenntartva, aki mindig hiányzik, de mindig vezeti a „szent összejöveteleket”.

 

***

 

Gawenhez hasonlóan Parszifál is elbukott, először nem tudta teljesíteni küldetését, vagyis még nem érte el a tökéletességet. A Szent Grál, a tökéletesség útja hosszú, és nehéz bejárni! A második keresés során öt év telt el a tökéletesedés jegyében, amikor Parszifál visszatért Peschor, a Halászkirály várába a Grálvárba, és az a kiváló gondolata támadt, hogy ismét felkeresse Trevrizent remetét. Már láttuk cellájában a Tökéletest, a jámbor remetét Fontanet-la-Salvatge barlangjában és egy második barlangban, Herkules varázslatos barlangjában. Trevrizent bölcs tanácsai, szép, elmélyült, élő beszédei végül elsimítják Parszifál keresésének utolsó szakaszát:

Legyőzte az ördög hatalmát,

elszenvedve a böjt fájdalmát.

Isten olyan érzésekkel táplálta,

hogy csak annak az időnek az előkészítéséért élt,

amikor az égben fog szárnyalni.

 

Visszatért a Halászkirály várába, és a Szent Grál jelenet ismét lejátszódott előtte. Egy liliomnál is fehérebb hölgy, kezében a Szent Grállal kilépett a szobából és tovasétált. Követte egy másik, finom bíborruhába öltözött hölgy, kezében a lándzsa, melyről cseppekben hullt alá a vér. Azután egy fegyveres következett, kezében egy kettétört karddal, amit az asztalra fektetett a király mellé. Ő pedig meghívta Parszifált, hogy tegyen egy utolsó erőfeszítést. Parszifál megfogta a kardot. A kard összeforrt! Ő a tökéletes lovag, a világ legjobb lovagja.

Mielőtt Parszifál a jól megérdemelt pihenésre tért volna, mielőtt Parszifált beiktatta volna hivatalába, a Halászkirály a következő magyarázattal szolgált:

„Amikor Jézus megdicsőülten megfeszítve a kereszten függött, ahol drága oldalát átszúrták, vére a lábáig folyt. Arimathiai József, Krisztus tanítványa, aki részt vett örömteli küldetésében is, ezt az oly isteni misztériumot ihletés révén megértette. Istenünk iránti tiszteletből felfogta ezt a szent vért egy edényben. A vér ebbe az edénybe csorgott.

A tálca (tailloir) volt az, amelyen a Szent Grál állt, amikor a szent vér belecsorgott. És ebben igen bizonyos vagyok.

A kard, amit összeforrasztott, fivéremé, Gondesert királyé. Fivérem Quinqueneau várában uralkodott, melyet Espinegre ostromolt. Fivérem fejére nagy ütést mért, ami egészen a nyeregkápáig kettéhasította. A kard kettétört.”

Az álnok Pertinans vagy Pertinel volt, a Vörös-torony ura. Miután Parszifál legyőzte Pertinelt, elhozta annak fejét a Halászkirálynak. Így legyőzte a gonoszt.

Parszifál Halászkirályhoz intézett kérdései között találjuk a következőt is: „Hogyan került a Szent Grál erre a tájra?” Mire a király azt válaszolta: „Miután Jézust keresztre feszítették, Arimathiai József Nikodémus kíséretében levette őt a keresztről. Ezért a zsidók Arimathiai Józsefet sötét verembe vetették, ahol hagyták volna meghalni éhségtől és szegénységtől. Negyven évig étel és ital nélkül tartották.

De a mi Urunk elküldte neki a Szent Grált, hogy naponta háromszor szolgálja, az pedig az égi mannánál is finomabb táplálékkal éltette. Amint Józsefet bezárták, nem szenvedett sem fájdalomtól se nem szűkölködött, mivel a Grál és ennek szentsége látogatta őt. Amikor Titus és Vespasianus eljöttek Júdeába, kivették Józsefet a tömlöcből, és magukkal vitték Rómába. József elhozta az értékes lándzsát, és Isten engedelmével megjelent a Szent Grál is.

Kis idő múltán, amikor Jézus tanítványai szétoszlottak, József e földre tért meg. Megépítette ezt a kastélyt, és az ország királyává vált; tőle származom, az ő utódja vagyok. Amikor lelkét visszaadta Istennek, a drága ereklyéket, a tálcát, a Grált és a lándzsát megőrizték; azóta nem távoztak, és Isten segedelmével soha nem is fognak.”

Miután a Halászkirály meghalt, helyébe Parszifál koronáztatja meg magát. A koronázási ünnepségen Artúr király is részt vett. A Szent Grál pedig szolgált: „Látták egy ajtón keresztül a felfedett Szent Grált, amit egy hölgy hozott, és háromszor körbehordott az asztalok előtt. Ekkor az asztalok drága és élvezetes ételekkel teltek meg.”

Parszifál hét évig maradt a várban, azután élete végéig remetelakba vonult vissza. A Grál és a szent lándzsa isteni módon követték, az ezüst tálcával együtt. Öt év múlva a szerzetes, aki Parszifállal élt, János születése napján pappá avatta. Parszifál még tíz évet él. Ez alatt nem evett és nem ivott.

Mont-Salvatge (Mont Sauvage, „Vad hegy”) volt a Grál vára, a wagner-i Gralsburg. A templomosok őrizték az értékes ereklyét; a Templomos Lovagok jelképe a lándzsa volt, a harcra készség jele.

Mivel jól őrizték és védték

a lovagok ezt a vidéket;

úgy, hogy sohase tudjanak

ravaszok átkelni az erdőn.

 

Zord és vad vidék; és ami a várat illeti:

Egy vár áll büszkén:

a földi vágy legfőbb jutalma.

Bárki keresse szándékkal és buzgón,

jaj! Soha nem találja.

 

Wolfram Parszifál szemével követi végig hegyek és erdők zegét-zugát, ismerve jól neveit, és mintha járt volna ott olyan aprólékosan, meglepő pontossággal tűnteti fel a részleteket:

A Fontane-de-la-Salvatge-n mentünk,

sziklák közé rejtett remetelakba,

amit Trevrizent választott lakhelyül.

Nála tanulta meg Parszifál

a Grál titkos ismereteit.

 

Egy barlangba vezette a házigazda.

 

Számos kapcsolat áll fenn az Esclarmonde éneke, Huon ciklusa és a Grál versek között is: korona, lándzsa, varázslatos kupa, mocsár, bűnös, tó, vár. Noha az ének szerzője tudósít: „Uram, ez a város, Terrascone nevezetű.” Terrascone, Tarascon, a római idők régi Taruske-ja, a Szent Grál völgyének őrzője: Montréalp-de-Sos útja, Ussat-Ornolac útja (a három templom, az albigensek katedrálisa, Fontane-la-Salvatge, Betlehem).

A tarascon-i barlangok falai olyanok, mint egy szent könyv lapjai, melyből a beavatottak tanításokat olvastak ki. Ibérek, Euskok, Bébrykek, Sotiatek, Taruskoniensek, Vizigótok vetették Sabarthez ágyát. A napmítosz, a nagy Anya Istennő mítosza, Ram és Aum mítosza, az őskereszténység, a pireneusi katárság, a szeretet birodalma és a lovagkor, századokon keresztül, többé-kevésbé itt hagyta virulása nyomát: vörössel keretezett nap, növő hold, fehér kígyók, piros vagy vésett állatok, sárga istennő, varázsfeliratok, a vésett istennők, az egyiptomi misztériumok szent tárgyai, az Égeiek teknős szirénje és a Tiszták tanításának vésetei. Évezredek teltek el, századok folytatták szédületes körüket az időben. Az Emberiség Bibliája egészen nyitva áll a keresőnek. A Szellem fújdogál az általa eleven és Teremtője dicsőségét éneklő anyagban.

Vannak helyek, ahol érezhető a Szellem lehelete” – írta Maurice Barres. Ussat egyike ezeknek a helyeknek, ahol jó néhány évezred óta érezhető e lehelet. „E kiváltságos terület szolgált az istentisztelet helyéül a magdaléniai kor boszorkányainak, a csiszolt kőkor papjainak, a bronz és a vaskor idején is, valamint az albigens (katár) szekták bölcseinek, akiknek még mindig vannak buzgó hívei.” (Abbé Glory: Az ősember felfedezése)

 

A montréalp de sos-i templomosok

 

A Capuleyo-Junac „parancsnokságot” 1136-ban rendezték be. Jogokat kapott a Sem-völgyben, amelyet a rózsakeresztesek a rettenetes inkvizíció miatt lassanként elhagytak.

1149-ben Raymond-Roger de Foix, atyja, Roger-Bernard foixi gróf beleegyezésével a „parancsnokságnak” ajándékozta Arnave környékének egy részét.

1181-ben Raymond de Rabat ajándékán, a porti hágóhoz vezető Enot (Aynat) tájon keresztül a „parancsnokság” hozzá tudott férni Gascogne-hoz.

A templomosok körülvették a katárok és barlangjaik területét. Előnyomulása idején Simon de Montfort egy kilométerre közelítette meg Cher, vagy Quié várát.

Miért nem nyomult tovább?…

Könnyű lett volna!…

Rejtély!

 

 

14 Ezt az idézetet, akárcsak Wolfram von Eschenbach Parszifáljának idézeteit, Otto Rahn Kreuz-zug gegen den Gral (1933, Fribourg) (Keresztes hadjárat a Grál ellen) című művének francia fordítá-sából vettük.

A Grál a Pireneusokban (II)

 

451-ben I. Teodor, a Pireneusokban letelepedett vizigótok királya elesett a kataloniai mezőkön Attila (419-451) elleni harcában, ezért fiára, II. Teodorra (453-466) szálltak a spanyolországi őrgrófságok. Ezek az őrgrófságok magukba foglalták az átjárókat Montcalm-ig, és a Lartigue hágó átkelési pontjait, a szűk szorosokat és hágókat Siguer-től Aston-Andorráig, valamint Hospitalet átjáróit: vagyis az Ariége folyó és mellékfolyóinak völgyeit, és az Urgel-nél kanyargó Ségre folyó mellett fekvő minden részt Ibéria-Spanyolország közvetlen átjáróinál. A terület fontossága miatt Nagy Károly – az arabok Spanyolországi visszaszorítása (778) után – és fia, Lajos megalapították a Sabarthez-i Tartományt, és a spanyol határőrgrófságokhoz és Andorrához minden pontban hasonló intézményrendszert adományoztak a területnek.

A Taruskok, Plinius „Taruskoniensei”, Cézár hódítása előtt függetlenek voltak, és a gallok alávetése után is függetlenek maradtak az Augustus kori Galliában. És Sabarthez, amely nem volt más, mint a régi Taruskok vidéke, vagy inkább Sabarthez független urainak országa, közvetlen hűbérese lett a koronának. Még jobbak lettek a körülmények azután, hogy Sabarthez a Foix-i Ház hercegségébe került, így megőrizte függetlenségét és kiváltságait; „ország-államként” maradt fenn. Lényegében a foix-i hercegek közvetlenül a Francia királytól függtek Sabarthez tekintetében (1075).

Könnyű megérteni, hogy miért volt a környék számos barlangja biztos lakóhely, hogy miért szolgáltak bizonyos barlangok beavatási helyként, és miért védték a nagyban független urak, a sziklás szorosaikkal szinte összenőtt kiskirályok ezeket a titokzatos helyeket.

A számos erődítmény, uralva minden völgyet, a Spanyol határőrgrófságokat őrizte.

1136. október 20-án, III. Roger, Foix-Sabarthez-i gróf és felesége a Templomos Lovagoknak adta az Ariége folyótól jobbra eső Nogaréde helységét, alig valamivel Pamiers alatt. Az új urakat és lakóikat felszabadították a hűbéri adók alól ezen a területen. Amélius, a toulouse-i püspök kezéből kapta ezt az adományt a Rend nevében Arnaud de Bedos és Raymond de Gaures.

A gróf kívánatára a Nogaréde nevet Ville-Dieu (Isten városa) névre változtatták. A templomosok megsemmisítése után ez a terület a Máltai Lovagokhoz került egészen a Forradalomig. Ezért egyszerűen csak „Lovagságnak” nevezték.

A templomosokat jelölték ki a spanyolországi határőrgrófságok védelmére a spanyolhonban lakó arabok ellen. Volt egy pihenőhelyük, birtokuk Capuleyo-ban (Capoulet), Montréalp-de-Sos közelében, amelyet az ítélet után is sértetlenül tarthattak fenn.

A Vic-de-Sos völgye és a Felső-Ariége völgye szellemi emlékekben már ekkor is gazdag volt: egykor a druidák jöttek ide a szeretett természet szép zugaiba. Először a templomosok, majd a katárok és rózsakeresztesek telepedtek le a druida részekre: a sem-i dolmenhez, a rózsakeresztes Éden-keresztekhez, a lapége-i feliratos dolmenhez; az ussat-i, ornolac-i körökhöz, a soulombrié-i 78 méter magas menhírhez (kőoszlop) és a fekete szüzekhez, stb.

E gnosztikus testvériségek, mindhárman egy forrásból eredve, a Szellem Templomának alapítóiként találkoztak itt, hogy elevenné tegyék az Egyetemes Szerzet legtisztább szeretetének Occitániáját. Isten Szeretet!

Sok hamisságot írtak a templomosokról és a katárokról: a Gnózis fivéreiként vonzották közvetlen szomszédjuk, Jacques Fournier, Pamiers-i püspök ostorcsapásait. Fournier, hogy állandóan felügyelhesse őket, udvarházat építtetett az Ariége völgye és a Vic-de-Sos találkozásánál: ez az építmény, amely hajdanán a Garrigou család birtoka volt, a sabarthez-i pátriárkáé, és még most is „Fournier udvarházának” hívják, szemben áll a florac-i udvarházzal, melyet ugyanabban az időben építettek a Jeruzsálemi Szent János Lovagjai, akik a katárok védelmezői voltak. A felügyelet ellenére hosszú ideig, amikor csak akart, mégiscsak kapcsolatot tudott tartani egymás között az Ariége és a Sos völgye: a lombrives-i és niaux-i barlangok átfűzték az egész elzárt hegyet. Így teljes biztonságban létezett egy titkos, összekötő járat a katárok, rózsakeresztesek és templomosok között. Mennyi rejtett út lehet még Sabarthez mélyén?

A Grál, Krisztus vére, a tisztaság és a tökéletesség. A Szent Grál útján minden nap a rossz elkerülésén dolgoztak, hogy a jó-ban maradjanak; ez a jelkép kell, hogy vezessen erőfeszítéseinkben minket is, az út járása során. Ezzel kapcsolatban azt mondták: „Mindenesetre a Grál a keresztény hit anyagi szimbóluma”. Ez azonban a pireneusi katár tanok hitével nem volt megegyező, mivel minden anyagi szimbólumot visszautasítottak, és a hitélet legegyszerűbb formáira szorítkoztak. A Grál várának egyházi szertartása ellenkezett volna hitük megnyilvánulásával.

Nem, a katárok nem fogtak fegyvert, nem voltak „a Grál, Krisztus vére” őrzői. A betű öl, a Szellem megelevenít. A „szimbólum” szót ezoterikus értelemben kell érteni. Senki sem vetemedhet arra a gondolatra, hogy Jézus Krisztus vérét évszázadokig meg tudták volna őrizni. Mint Parszifál, mi is feltesszük a kérdést: „Ki által és hogyan?” Nem, a „szimbólum” szót a „kehely” szóval kell helyettesítenünk, amely egyébként minden vallásnak megfelel, legyen szó exotérikus vagy ezoterikus jelentéséről.

Wolfram von Eschenbachot sokáig félreismerték; szemére vetették, hogy homályos szójátékokban bujkál, és meséket ad elő. Nem tagadhatjuk, hogy műveibe álmodozást kevert, melynek miszticizmusa nem csak kora szellemiségéről alkotott bizonyos vallásos megalapozásoknak felelt meg, hanem a keresztény misztériumok új meglátásának is. Nem véletlenül keletkezett az a megjegyzés, hogy „a templomosok őrzik a Szent Földet, ahová avatatlan ne merészkedjen”. Ugyanakkor a katárság földje is szent volt.

Még értékesebb Trevrizent, e Tökéletes remete tanítása, melyet a szerző szándékosan titokzatos módon ecsetel, és ahol könnyű megtalálni egy titkos tan vetületét. Természetesen utalásokat találunk itt az új-platonizmusra is; mint ahogy már láttuk, a Szellem temploma, katárok, rózsakeresztesek és templomosok, a sugallatok Alexandrinusa, különbözik még az új-platonizmustól is, hogy Jánossal csatlakozhasson Krisztushoz. Kyot és Wolfram bizonyára ismerték a „papságot”, a Tökéletesek és templomosok beavatását, az Egyetemes Szerzetet. Hozzátehetjük, hogy Wagner, a nagy beavatott, tehetsége mellett Wolfram von Eschenbach szellemi értékét is igazolni tudta.

Térjünk vissza Parszifálhoz, akit azelőtt „Percevalnak” neveztünk. Másodszor keresve az utat a Grál várához, Parszifál rótta a Fontane-la-Salvatge felé vezető utat: ott talált rá cellájában Trevrizent bölcsre. Nagypéntek van, ezért azt mondotta a szerzetes: „Haj, Uram, mi történt Önnel ezen a szent napon? A kalandok szenvedélye hajtotta, hogy elnyerje a szeretet jutalmát? Akkor tartsa magát a tökéletes szeretethez, melyet e napon ünnepelünk.” A beszélgetés során még hozzáfűzte: „Higgye el, a medvék és a szarvasok jobban nyugtalanítanak, mint az emberek. Nem voltam sem hitvány alak, sem nőgyűlölő. Lovag voltam, mint Ön, és a legmagasságosabb szeretetet kerestem. Hosszú ideje már, hogy lemondtam róla.

Trevrizent elhelyezte vendégét – mint már említettük – egy második földalatti lakba, ahol a könyv és egy csupasz kőoltár állt, mint ahogy a szertartások elvárják. Itt az alábbi beszélgetés kezdődött: „A Grál birtokára vágyik? Fel kell, hogy panaszoljam a tapasztalatlanságát. Lényegében senki nem tarthat rá igényt, hacsak nem az ég rendelte el, aki őt jól ismeri. Ha így kell beszélnem a Grál-ról, azért van, mert láttam. Jól ismerem. Sok derék lovag védi Mont-salvatge-ban; ők a rettegett csapatot alkotó templomosok. Egy kő táplálja őket, melynek természete nem romlandó, és amelyet lapis ex coelis-nek, az ‘égből jött kőnek’ neveznek.

Nincs olyan beteg, sem reményvesztett, akit e kőnek a látása meg ne óvna az elmúlástól, még pedig egy egész hétre, bármelyik nap látja is a követ. Aki látja, kétszáz év múlva sem őszül meg. Olyan erőt kap, amely csontjait és húsát örök fiatalságban tartja.

Ezt a követ Grálnak is nevezik. Ma, nagypénteken, megtekinthetjük, hogy a kő hogyan kapja meg az üzenetet, amelytől magasságos hatóerejét nyeri. Egy folttalan fehérségű galamb száll alá az égből, csőrében kis fehér ostyát tartva; leteszi a kőre, aztán visszalebben az egekbe. Minden nagypénteken elhozza ezt az ajándékot, ahonnan a kő veszi pazar erejét, mintha ez a Paradicsom kegye lenne, a legpompásabb ételeket és italokat, tehát a föld termékeit”. (Parszifál, Wilmote fordítása)

Trevrizent beszélt a kő eredetéről is: „Míg Lucifert becsvágyó, gőgős és mértéktelen vágyak rohanták meg, letaszíttatott az égből, és estében magával rántott egy csillagot: a csillag törmelékei elgurultak a térben és a föld is felfogta őket. Az ég köve tiszta kő, tökéletes kő, mert az égből esett ki, ez a Grál égi köve, a lapis ex coelis. Igazságos és jó angyalok, akik azonban Lucifer és a Szentháromság harcából kivonták magukat, leküldettek a földre, a kő őrizetére, melynek tisztasága elérhetetlen. Isten innen lentről visszahívta őket. Azóta Isten az őrzést a kiválasztottakra bízza.

Egészítsük ki a Grál eredetének az adatait:

Guyot (Kyot), a kiváló mester, Toledo-ban akadt rá a kéziratra, amely írásának elsődleges forrása volt. Ez Flégénatis irata volt, egy pogányé, aki a tudomány és a fizika terén volt híres, és Salamontól származott. A csillagképekben különleges jeleket fedezett fel, melyekről csak félelemmel beszélt, és kijelentette, hogy tisztán az égre íródott neki egy csoda létezése, melynek neve Grál. Egy seregnyi angyal tette le a földre, azután visszaemelkedtek a magasságokba. Bűnöshöz kerülve azonban eltűnik, ezért egy tiszta fajnak kell Őt őriznie. Csak azokat tűri meg maga mellett, akik méltók rá!

Mindig újra:

A tisztaság, a tökéletesség!

A Szent-Grál, „Krisztus vére”.

A Szent-Grál, a „lapis ex coelis”, egyaránt az isteni Mester tökéletességének a képe; a Grál keresése, az ösvény vezet a megtisztuláshoz. Legyen az templomos vagy Tökéletes, katár vagy rózsakeresztes, ez a beavatás legfőbb útja.

A Szent Grál útja hosszú volt, több mint négy év a beavatóközpontban; szigorúságban és kemény körülmények között. A barlangok és üregek csak a csendjüket nyújtották, meditáció, imádság és a szikla egyenetlenségei.

Türelem, bátorság: „Enduro le mal”, „Eltűrni a rosszat!” – „Kiállni a rosszat!”

Ezt akarta Tennyson a szép Parszifál legendájában elmagyarázni, kiemelve a kétség vagy az elbátortalanodás pillanatait, melyen felül kell kerekedni, hogy elérjük minden, valóban komoly keresés célját.

„Amikor Galahád leült a veszélyes székre, azonnal mintha a villám csapott volna belé; egy a napnál hétszer fényesebb fénysugár töltötte be a termet. Ezen a sugáron jött a Szent Grál, de fényes felhő takarta el, és így senki nem láthatta, hogy ki hozza.

Ekkor a lovagok megesküdtek, hogy megtalálják a Grált, és nem hagyják abba a keresést egy évig és egy napig.

Amikor Arthur király visszatért a vadászatról Caerleon-ba, nagyon mérges lett a hír hallatán, és figyelmeztette lovagjait, hogy nem tudják milyen veszélynek teszik ki magukat, amikor merész kívánságuk vezeti őket, […] hogy sokan közülük csak lidércfényeket fognak követni.

Indulás előtt egy nagy viadalt rendeztek, melyen Galahád és Parszifál győzött.

Másnap útnak indultak. Caerleon teljes népe eljött a búcsúztatásukra; szép hölgyek virágokat szórtak útjukra, imájukban Istennek ajánlván őket.

Parszifál mindezt látva visszaemlékezett a viadalban aratott győzelmeire, és büszkeséget érzett a szívében: az ég soha nem tűnt még ily kéknek, a föld ily kedvesnek, és teljesen biztos volt benne, hogy megtalálja a Szent Grált.

 Ó, Parszifál: gőg, nagyravágyás hódította meg szívedet: Vigyázz! Parszifálnak eszébe jutott, amit a király mondott, és ekkor életének minden rossz szava, gondolata és tette felrémlett benne és így kiáltott: ‘A keresés nem nekem való!’ Ezután egy sivatagban találta magát, ahol csak homok vette körül, és hatalmas szomjúságot érzett… ‘A keresés nem neked való! Te gőgös és becsvágyó!’

 Ő azonban folytatta útját. Amikor már úgy érzete, hogy meghal a szomjúságtól, észrevett egy szép kertet, patakkal és szép gyümölcsű fákkal. Azt mondta magában: ‘Nem vagyok méltó a keresésre, ezért itt megpihenek.’

 Ó, Parszifál; a bátortalanság, a bátorság hiánya!

 Amikor enni akart a gyümölcsökből és inni a vízből, a kert, a gyümölcsök és a víz, minden homokká változott, és szomjúsága tovább kínozta. Szánalommal telve egy szép hölgy lépett elé, széttárta karjait, és azt mondta: ‘Pihenj meg nálam.’ De mihelyt karjaiba vetette magát, a hölgy porrá vált… Kiábrándulás!

 Ekkor egy nagyszerű lovag érkezett, aranyos öltözetben, és gemma kő ékesítette sisakját: olybá tűnt, mintha minden földek urát látná. Parszifálnak olyan érzése támadt, mintha összetörne. Kitárta karjait a csodálatos lény felé, de amikor Parszifál megérintette, az óriás tovatűnt a porban… Kiábrándulás!

 Ekkor egy hatalmas, szép és gazdag várost látott, ahol mindenki így kiáltott felé: ‘Isten hozott Parszifál, a lovagok legnagyobbja és legtisztábbja.’ Amikor pedig a városba lépett, csak romokat látott és egy öregembert. Amint ki akarta kérdezni, az öreg porrá lett… Varázslat!

 És Parszifál egyedül maradt… Lelke fájdalmában, így kiáltott: ‘Ha magát a Szent Grált találnám meg, az is porrá lenne a kezeim között.’

Ó, Parszifál: a kétség…

 A kétkedés a Szent Grálban… a borzalmas kétség!

 A megpróbáltatásoktól sovány és gyenge lett, és semmilyen látomás nem tűnt fel többé előtte. Elérkezett egy szép városhoz, ahol szép és finom hölgyek lesegítették a páncélját, és királynőjükhöz vezették. A királynő nem volt más, mint Parszifál fiatalkori szerelme, aki hozzáment a gazdag város királyához, a király azonban később meghalt. Minden földje, minden gazdagsága az özvegy királyné birtoka lett. Parszifál szerelme újraéledt, és a királynő is boldogan látta viszont. A város minden lakója ujjongott a szerelem láttán, és azt mondták: ‘Vedd el királynőnket, ó Parszifál; uralkodj rajtunk: királyságodban olyan leszel, mint Arthur.’ Parszifál nagyon elégedett volt.

 Egy nap azonban eszébe jutott caerleon-i esküje, és lelkiismeretfurdalást érzett. Elmenekült. Találkozott egy szerzetessel, akinek elmesélte a történetét. ‘Ó, fiam – mondta neki a szent ember – nincs valódi alázat benned, az a ruha, melyet Mindenek Ura viselt. Nem vesztetted el önmagad, hogy megtaláljad magad, úgy, mint Galahád.’ Ebben a pillanatban feltűnt Galahád. Mindketten résztvettek a szerzetes szertartásán, miközben egyedül Galahád látta a Grált.

 ‘Itt az idő – mondta ekkor Galahád Parszifálnak. Elmegyek innen lentről. Engem megkoronáznak, messze, a szellemi városban. Gyere velem, akkor megláthatod a jelenséget, amikor elmegyek.’

 Felmentek a hegyre. Mindenhonnan vihar és halál környékezte őket. Egy hatalmas, fekete és bűzős, emberi csontokkal borított mocsár terült el messze, nagyon messze. Csak egy keskeny hídon lehetett átkelni rajta. Galahád átkelt, mint egy villanás. Mihelyt átért, a híd lángokban tűnt el.

 Parszifál nem tudta követni Galahádot. Az ég megnyílt, hallotta a mennydörgést, mint Isten Fiainak ujjongását. A láthatáron a szellemi város finom és tiszta gyöngyként tűnt fel dicsőségében, és a Szent Grál végül úgy jelent meg, mint egy rózsa Galahád feje felett. A Grál egybeötvöződött a csillaggal, amely dicső fényét vetette a város tornyaira…”

 

***

 

Térjünk vissza a számos nyugtalanító és szellemi kérdés történeti részéhez.

1244-ben elesett Montségur, az albigens papság menedéke, és a kétszázöt Tökéletes nőt és férfit, akik oda menekültek, elégették a crémats-i mezőn. A lovasság Carcassonne-ban volt, az „Inkvizíció falai mögött”. Sabarthez minden várurát kifosztották. A katárok, és az inkvizíció áldozatainak nagy védelmezője, Raymond de Péreill sógora, Ramon Sanche de Rabat két fiát is börtönbe vetették. Eközben azonban a régi Tarascon városának központjában újjáépült Miramont erődítménye; olyannyira, hogy az inkvizítorok Montségur újraéledését látták benne. Ezért 1247-ben elrendelték Miramont lerombolását is. Az újjászülető katárizmusra újabb csapást mértek.

1247: a templomosok egy „Vas Vetustissimum”-ot küldtek III. Henriknek, Anglia királyának, kristály formában, amely feltehetőleg Jézus Krisztus drága vérét tartalmazta. A Magister Templi küldte, és a Jeruzsálemi Pátriárka biztosította hitelességét, valamint bizonyos apátok és más urak a Szent Földről. San Gréal-nak hívták, és azt mondták, hogy azelőtt Nikodémus és Arimathiai József tulajdonában volt.

Éppen abban az évben, 1247-ben volt az Inkvizíció a legszörnyűbb Sabarthez-ben, amikor a Magister Templi elküldte a San Gréal-t III. Henriknek. Zavarba ejtő!

Sajnos, soha többé nem hallottak erről a San Gréal-ról.

Ugyanígy történt Parszifál Szent Gráljával is:

Azon a napon, amikor meghalt, abban az órában, a Grál, a szent lándzsa és a méltóságos ezüst tálca ragyogva, a résztvevők szeme láttára a szent egekbe emeltetett. És azóta, hogy Parszifál visszaadta lelkét Istennek, senki sem látta a földön.” A sírjára ezt vésték:

„Itt nyugszik, Parszifál, az igazi, a völgylakó,

aki kalandjait a Szent Grálban jó véghez vitte.”

A Szent Grál útján (I)

 

Részletek egy házaspárnak a szerzőhöz írott leveléből, amelyek a sosem látott, de vágyva vágyott helyek utáni kutatás során ért benyomásokról számolnak be.

Szinte honvágy fog el e csillagok felé nyújtózó, óriási kőfalak felé futó kavicsos ösvény láttán. Hányszor emlegettük a feleségemmel ezeket az Ön által is jól ismert ösvényeket, amelyek fügefák, puszpáng, terebintfa (pisztácia) és vadpetrezselyem között kígyóznak Beth-oe-loim felé, Betlehem szent gránitköve, misztikus ötszöge, és a csillagokra nyíló kijárata felé. Azon töprengek, vajon sok arra járóval fordul-e elő, hogy ilyen mély benyomások érjék ott, mint engem. Nem hinném. Megmondták, hogy mérhetetlen valami vár rám. Talán az, amit egy közelünkben álló hölgy „gondolat-alakzatoknak” nevezett?

Egyfajta fokozatosan erősödő megrendülés járta át szívünket és lelkünket a kirándulás alatt: feleségem rálelt a Pireneus-vidék szellemi központjára: ez az a környék, amelyet annyira szeret. Számomra pedig olyan volt mindez, mint egy felébredés, vagy egy különös visszaemlékezés, visszarévedés a távoli múltba, annak a homályos érzése, hogy ismerős helyre leltem, amelyet mások ismertek, de akik kötődnek hozzám valamilyen szállal…

Már a történelem előtti időkre emlékeztető, megalitikus út is élénken felkeltette a figyelmemet. Az utat a Foix felől jövő vasútvonal teljes hosszában hatalmas gránittömbök rajzolták ki: szabályos elhelyezkedésűnek tűnő vándorkövek, nem pedig valamilyen jégkorszaki jelenség véletlenszerű művei. Vagy inkább mindkettő egyszerre, mintha az első követte volna a másodikként említettet. Úgy tűnt, mintha a lombrives-i Katedrális hasadékában viszontlátott kövek egy alsó világ feneketlen mélységébe vivő rémítő úton húzódnának végig, Agartha, az ősvizek felé, primitív korszakok valamely alvilági birodalma felé, amelyet elmúlt korok generációi ismertek talán.

Sokat gondolkodtam azon, hogyan nézhetett ki egy sokkal régebbi katár múlt. Az én szerény meglátásom szerint a kérdés minden kétséget kizár: e romok, barlangok és szakadékok nem lehetnek mások, csakis egy csodálatos múlt szentélyei, druida papok iskolája, és a kelta szellemiség messzire sugárzó beavató központjai az emberiség legrégebbi korszakaitól kezdve.

Az eretnek mozgalmak kutatói úgy határozzák meg a katárizmus megjelenésének időpontjait, hogy azok a kelettel való kapcsolatra utalnak. Maurice Magre nagy képzelőerővel azt feltételezi, hogy egy 1840 körül kiteljesedő rendszer hatására vagy érdekében, az évszázadok folyamán követek érkeztek Indiából, és az árja elmélet minden itteni világosságot Indiából származtat. A kelta faj pedig az idők kezdetén végbement ázsiai betelepülés eredménye lenne.

Mit jelent szellemi szempontból az, hogy ázsiai? Egy éjszakai lámpához hasonlatos, melynek fénye nagyjából változatlan. Mondhatjuk-e hogy ez az ő bölcsességének a kifejezési formája? Az apostoli kelta szellemnek lételeme volt a felvilágosító, nevelő és felemelő tevékenység. A civilizáló népek nem keletről jöttek nyugatra, és a legrangosabb hagyományok nyugatra helyezik a kezdeteket, legalábbis szellemi szempontból. A Hesperidák kertje etimológiailag az óvilág nyugati részén van. Kolchisz nem lehet más, mint a napnyugat földje, csak nyugatról lehet szó. Telekkönyveinkben a „coule” szó nyugatot jelent.

A régiek a kontinens nyugati szélére helyezték a poklot, és szakrális jelleggel ruházták fel, melyet a római vallás teljesen elferdített. Homérosz szerint az Elízium nem a holtak birodalmának egy része; e helyet ő a Föld nyugati felére helyezi, az óceán közelébe, és úgy írja le, mint egy kellemes éghajlatú, boldog vidéket.

Kétségtelen ugye, hogy az elföldelés, a halottak kőlap alá, vagy kőszarkofágba helyezése, az ősi barlangokba való visszatérés egy leegyszerűsített formája? Nem olyan volt-e a barlangokba való temetkezés, mint az ember visszatérése a földhöz, amelyből – mondjuk – a harmadkor végén előjött? A „balme”, a sírbolt múmiája, a Chancelade-beli összekötözött ősember, és a kő alatt, a templom közelében eltemetett keresztény, nem olyan-e mind, mint a bebábozódni készülő lárva, mielőtt újra lepkévé változna? S mindez nem a druida tanok, illetve a régi Egyiptom misztériumainak visszatükröződése-e?

Kemény törvény a druida törvény, Hermész törvénye, amely csakis a puszta követ tűrte meg, és az írást száműzte. Milyen mély bölcsesség nyilvánul meg ebben! Azt mondhatnánk, hogy az emberi lélekről évezredes tudással rendelkező papjaik jól tudták, micsoda bajt okoz a tanok hamis értelmezése. Ismerték mindazokat a veszélyeket, amelyeket a téves híresztelések, az egyszerűség elhagyása, a gazdagság, és a túl sietős beavatások okoznak.

A hagyományok egész sora tudósít minket arról, hogy az evangéliumi történések után a dráma legfontosabb szereplői Galliába jönnek. Vannak a Szűz Máriák, akik felmentek egészen egy bizonyos Tarascon-ig, amely szellemi kapcsolatban áll a másik Tarasconnal; ott van Amdour-i Zakeus; ott van Longinus, aki Gex tájai felé veszi útját; Pilátus, aki Dauphiné-be megy; és az ír Brandam-legendában még Júdást is megtaláljuk, aki az óceán valamely szigetére jött vezekelni árulása miatt… És ott van Arimathiai József, aki a Szent Grált hordozza, vagy inkább keresi.

Mi az alapja, vagy az indítéka ezeknek az elbeszéléseknek? Mennyire meglepő megállapítani: az Újszövetségbe beépültek a kelta elemek. Valójában azt lehetne mondani, hogy „saját alkotásának ismerte el”. Egy látszólag a zsidóktól eredő, ám náluk sikertelen vallás, amelyet a nyugat magába szívott! Teljesen úgy tűnik, mintha Jézus és János nem Palesztinából, hanem máshonnan jöttek volna tanítani a másképp gondolkodó törzsek közé. Be kell látnunk, hogy úgy a történelmet, mint a vallást illetően is e világon igen sok tényt meghamisítottak, megváltoztattak, visszájára fordítottak vagy eltöröltek.

Gondol-e néha a dolgok mai állására, amely azt mutatja, hogy olyan helységek vesznek körül minket, amelyek közül tízből kilencnek a neve érthetetlen? Más szóval, a helységek, amelyekben élünk, nevükben részben megőrizték történelmüket, mert minden betűjükben visszatükröződik valami belőle. Csakhogy ismeretlen nyelven szólnak hozzánk, gyakran régebbi nyelven, mint az ófrancia, sokszor korábbi nyelven, mint a latin és a görög. Talán ibér, vagy kelta nyelven? Valószínűleg ibér is, meg kelta is!

Egy pillanatra meglepődtem, amikor az Ön szájából egy ariége-i kifejezést hallottam, amit a barlangra használt:

Ramploco, többes számban Ramplocos: barlangcsoport közös központtal.

Ram-Ploco,

 Ram-Ploque.

Egy kiesett magánhangzót visszaállítva a következőt kaptam:

P(ae)loco, P(ae)loque,

a = a, e, i –

i = y,

ou = u, a különböző dialektusok alapján.

Eszerint: Paeloco, Paelouco, Paelounco, ugyanígy Palauqui, Paeaunghae, Paelounqae, stb.

Provansziul a következő szavakat találjuk: Pélencas, Pélenguie, Pélinques (többes szám), Pélenc, Plancartié, Plancarie, Plancas (többes szám), ezek barlangot jelölő helynevek. Az első betűtől eltekintve igen közel jutottunk a spélunca szóhoz. A spélunca-ból alakult ki a spoulga, Ussat-Ornolac megerősített barlangjainak neve.

Így tehát

Pael-oun-ca,

 Spael-oun-ca,

 Spoul-ga,

 Pl-o-quo,

egyetlen szó többé-kevésbé felismerhető variánsai, amely Vergilius és Vetruvius szerint azt jelentette: sziklaüreg, kőfülke, barlang, odú, föld alatti járat, tágas üreg.

Noha a latinok a speluncát a görögöktől vették – Homérosznál is megtaláljuk ezt az összetételt –, a görögök csak a spelaiont használták ebben az értelemben. Nem lenne-e némileg indokolt hogy a spelaion, és az itteni spelunca szó egy mélyebb, többlet jelentéssel bírjon?

Márpedig a latinból megkaptuk a sepelio szót, amelynek általános, hétköznapi jelentése: inhumál, belehelyez az oum-ba, eltemet, szemfedővel letakar, holttestet elhamvaszt, elhuny. Rátalálunk a sépulture (jelentése: 1. temetés 2. sírbolt.) szó képi ötletére, amely nem feltétlenül kötődik a helyiséghez. De ott van még az espéli (Oc nyelven), és az expello (latin), kikel, megszületik, kibújik a tojásból – ha a madarakról, rovarokról van szó; nyiladozik, ha a virágokról beszélünk. Egy ideig beburkolva szunnyadó életelv újjászületése ez.

Nem találja úgy, hogy a mi, pontos formájában sepelio, sepelis kifejezésünk jelentése, ha mondhatom így, azonos a halál katár értelmezésével? Amíg a világ számára az eltemetés puszta elföldelést jelent, mások számára egy újjászületés kezdete. A holttest olyan, mint egy lárva, várakozása a földben pedig olyan, mint a báb álma az új átalakulás és az újjászületés előtt.

Lássunk a Pátriárkák spélunca-jára egy még megragadóbb és összefoglalóbb példát:

Teremtés Könyve 23:

  1. „…hogy adja nékem Makpelá barlangját, mely az övé, mely az ő mezejének szélében van…”

 „…azután eltemeté Ábrahám az ő feleségét Sárát, a Makpelá mezejére néző kettős üregbe…”

Ábrahám halála után fiai őt szintén Makpelá mezejének barlangjába viszik: „És eltemeték őt Izsák és Ismáel az ő fiai a Makpelá barlangjában, Efronnak, a Khitteus Czohár fiának mezejében, mely Mamré átellenében van.” (25,9)

Ha Macpélah, Ma Cpelah: kettős üreg. Ma: mutató névmás: az ami, azt amit. Képhael: kettős dolog, a kettősség. Képhael, Caphaul: ráhajtani, megkettőzni. Végül az ah nőnemű végződés. Efron ezen barlangjának tehát jellegzetes neve volt: „az (a nőnemű dolog), ami kettős”.

Fizikai, anyagi értelemben: kettős, a nyílásait tekintve, kettős a beosztását tekintve, és kettős, mert két kijárata van.

Jelképes értelemben: a jelöltet fogadják a barlangban, meghal az anyagi élet számára, elhagyja érzéki életét, és egy másik kijáraton elhagyja a barlangot, teljesen megváltozva, átalakulva, új élettel: a szellemi élettel eltelve. „Én vagyok az Alfa és az Omega – mondja Krisztus –, a kezdet és a vég.

Szemem előtt lebeg Arnolac (Arn: szikla; ol: vájat, barlang; ac: szent!) monumentális galériája, melyet, úgy tűnik, bizonyos cél érdekében emberi kezek vájtak, és amelyet ünnepi kivilágításhoz szükséges mélyedésekkel láttak el. Egy templom (Capella), ahol a jelöltet fogadták a grániton, ahol meghalt az anyagi élet számára, és ahonnan a másik kijáraton át belépett egy új, szellemi életbe.

Porphiriusnál A nimfák barlangjában becses kommentárra találunk Homérosz egy részletéről, amelyben Ithaka barlangjáról ír: Odüsszeusz számára itt fejeződik be a beavatás ideje, és belép a templomba:

„Hosszúkáslevelű vadolajfa van ott az öbölnek

 végében, s egy bájos barlang, árnyas ölével,

 Néiaszoknak hívott nimfák szent pihenője.

 Nagy vegyítővödrök vannak benn, kétfülű kancsók

terméskőből, mikbe nekik hord mézet a sok méh.

S hosszú szövőszékek kőből, ezeken meg a nimfák

tengeri bíbor szép szövetet szőnek, csoda látni;

s vannak örök források benne; bejárata kettő:

egyiken, északról, szállhat le a földi halandó,

másik, dél fele, isteneké, s ezen át sose járhat

ember, mert ez az út a haláltalan égilakóké.”

(Homérosz, Odüsszeia, XIII. ének, Devecseri Gábor fordítása)

 

A régiek számára a barlangok az egészben vagy részeiben vett világ leképezései voltak: a föld az anyag jelképe volt, amelyből a világ felépül. A világ az anyag miatt sötét és szakadékos, de a forma hozzáadódik és elrendez (cosmos: rend, díszítés, világ), és ezáltal széppé és kellemessé válik. Ezért hát a barlangok környéke és bejárata barátságos, belső mélységei pedig homályosak.

Hogy misztikusan jelezzék a lélek alászállását és újjászületését, a Káldeus és Perzsa mágusok a beavatás helyét a barlang szóról nevezték el. Nem csupán a látható világ jelképének tekintették a barlangot, hanem minden rejtett erő jelképének is: hiszen a barlangokban sötétség honol, és e rejtett erők lényege is titkos. Az egyiptomiak, a püthagoreusok, és utánuk Platón úgy tekintettek a világra, mint egy barlangra, üregre. A lelkeket vezető erők így szólnak: „Íme megérkeztünk a rejtett barlangba.” (Empedoklész)

Platónnál is ezt olvashatjuk, Az Állam VII. részében:

Nézd, az emberek szinte földalatti barlangban vannak, üregben laknak, melynek bejárata tágas, hogy a fény bevilágíthassa az egész barlangot. […] A lakóhely, amelyet látunk, szinte börtön. És a benne égő tűz a Nap erejétől ragyog.

A barlang kettős: az elmúlt théogonies (teremtés) bölcsei két bejáratot létesítettek: A Rák és a Bak csillagjegyét, amelyet Platón „két nyílásnak” nevez. Úgy tartják, hogy a Rákon keresztül a lelkek leereszkednek, és visszatérésük a Bakban megy végbe. A Rák Boreasz felé helyezkedik el, és az alászállásra szolgál, a Bak pedig Notosz irányában, és a visszatéréshez kell.

Boreasz, az északi szél területe, a halandó nép, amely a születésnek van alávetve; Notos, a meleg vidéke, az istenibb nép, melyet az olajfa, a babérfa, vagy a persea (az egyiptomiaknál) vagy a terebintfa (a pireneusi katároknál) jelképez.

Az örökzöld fa a barlang misztikus jelölése! A világot jelképező barlang előtt áll az örökzöld fa, az isteni bölcsesség jelképe. Olyan tulajdonsága van tehát, amely igencsak megfelel e világon a lelkek változásainak, és hát tudjuk, hogy a barlang a lelkeknek van szánva.

E barlangban – mondja Homérosz – mindent el kell hagynunk, amit kívülről hozunk; megszabadulni mindentől; felölteni a bűnbánók köntösét; meg kell zabolázni a testet; el kell dobni minden fölöslegest; még az érzékeket is el kell távolítani.

Nem ezek-e minden beavatás alapkövetelményei? Látjuk-e itt a leküzdendő akadályokat, amelyek a Szent Grál ösvényének méltó követéséhez szükségesek?

Nem tudnám jobban befejezni gondolataimat, mint hogy elismétlem, amit egyszer Ön oly jól elmagyarázott e helyen: Ornolac templom-spoulgája, ahol a kegyes Loup de Foix megtért a Vigasztalóhoz romos falainak együttesével kelt mély benyomást, melyet termek, kapuk és sáncok alkotnak. A betlehemi kápolna viszont épségben megmaradt. Ó, ha beszélni tudna, és elmesélhetné, amit hallott; ha megismerhetnénk azokat a hatalmas kérdéseket, amelyeket e szikla ölén megtárgyaltak! Istent, a világegyetemet, a teremtést, a bukást, a megváltást Krisztusban, az örökké tartó kínokat, a Sátán megtérését, a pokol megsemmisítését, a tisztító tüzet (pourgatoir sidéral) a lelkek vándorlását csillagról csillagra, ha mi is részesei lehetnénk a meditációknak, amelyeknek ezen alapzat oly sokszor tanúja volt!

 

***

 

A hegyek! Sabarthez!

Ne feledjük, hogy Jézus különösen szerette a hegyeket: isteni pályájának legfontosabb eseményei hegyen mennek végbe. A Perfektek, a Tiszták, ahogyan Krisztus, isteni mesterük, ráleltek itt Bethpagéra, Gecsemánéra, megtalálták az Olajfák Hegyét; és akárcsak Ő, átadhatták itt magukat a szemlélődésnek, az imának és a meditációnak, hiszen szóról-szóra alkalmazták Jézus szavait: „…ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől, mit egyetek; se a ti testetek felől, mibe öltözködjetek… Mert mindezeket a világi pogányok kérdezik; a ti Atyátok pedig tudja, hogy néktek szükségetek van ezekre. Keressétek előbb Isten országát, és ezek mind megadatnak néktek.”

Szegény, egyszerű és ugyanakkor magasztos Betlehem kápolnája! Nagyszerű helyek, ahol gyakran hangzott el a Mester isteni és szelíd parancsolata:

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”

Igen, felkiálthatunk Albertus Magnus, regensburgi érsekkel együtt:

„Itt felmérhetetlen kincsek rejlenek, és senki nem ismeri őket… csak azok, akiknek Isten meg akarja nyilvánítani.”

A Szent Grál útján (II)

 

Szellemi fejtegetéseink nyolcadik fejezetében a régi, sokak által felkeresett ussat-arnoulac-i központ egy látogatójának benyomásait idéztük. A hely a bölcs gnosztikusok központja volt, a szeretet birodalma. Katároké, rózsakereszteseké és templomosoké, akik magukra vonták Róma, és a világi hatalom haragjának rettenetes villámait.

Szeretnénk a fenti tényekhez néhány kiegészítést hozzáfűzni. Kelet káprázata!

Adózzunk mélységes tisztelettel minden eredeti hagyománynak: mindnek megvan a maga értéke és létjogosultsága. Szeressük a régi vallások alapító teokratáit, és biztosítsuk Lao-Ce számára az őt megillető helyet:

sem démon küldötte,

sem a világ királya,

sem e világ hercege,

hanem:

tudó filozófus,

tömegek mestere,

a szellem hű őrzője.

 

A nyugati misszionáriusok legnagyobb buzgósága árán sem fogjuk tudni soha keresztény hitre téríteni a hindu és a kínai tömegeket. Éppoly kevéssé tudunk hinni a keleti „csodában”, az exoterikus hindu filozófia egyetemesen gyógyító erejében.

El tudja-e törölni e filozófia a keleti világban dúló törvénytelenségeket? E keleti bölcsességek ki tudják-e gyógyítani keletet az általános zűrzavarból, a szellemi ürességből, az ürességből, amely lázadást és nyomort szül? Kétségtelen, hogy a nyugat semmivel sem tündökölhet jobban: meg kell állapítanunk azonban, hogy a kórokozó keletről jön hozzánk.

„Sokakban kihűlt a szeretet” – mondja az Evangélium.

„Azt hiszitek, hogy amikor az Emberfia visszatér, talál még hitet a földön?” Fájdalmas kérdés, de a válasz még fájdalmasabb. A messianizmusnak vége. Krisztusnak sok temploma van, ám csupán kevés szív hű az Ő példájára. A Szellemet üldözték, Péter háttérbe akarta szorítani Jánost. A Sátánból és a középkor démonaiból megszületett a marianizmus. A messianizmus, amelyet meggondolatlanul támadtak azok, akiknek szolgálniuk kellett volna, még mindig arra vár, hogy eljön az ideje! Jöjjön el a Te Országod!

Az igazság nem keletről, sem nyugatról, éppoly kevéssé Tibetből vagy Rómából jön. Az igazság az Ige, és az Ige az Élet. Nem csupán a kozmikus Ige, amelyet régen Ázsia ősi vallásainak legfőbb elöljárói tiszteltek, és néha jobban, mint mi, hanem a megtestesült Ige is: Jézus, akiről Pascal azt mondta, hogy haláltusáját az idők végezetéig vívni fogja.

E helyen egyértelműen elhatárolódunk a Jézusról szóló keleti elméletektől, és még határozottabban azoktól, amelyek elárulják a Szellemet, népiesített bálványokat kínálva nekünk. E nagyra becsült Ázsia semmit sem fejlődött több mint kétezer éve. Nem tartunk igényt arra, hogy a „testté lett Igét” mi kényszerítsük rá. A lélekrablás szörnyű cselekedet. A keleti lélek szabad, akárcsak nyugati testvére.

Nem a szertartás tesz kereszténnyé, hanem a szeretet, az alázat és a bennünk élő Krisztus jelenléte. A kereszténységhez nem elegendő, ha intellektuális beleegyezésünket adjuk a kereszténység valamely formájához. Éppen úgy, ahogy a hindu ezoterikus irodalom átfogó ismerete, és az intellektuális tudásnak e formájába való beleegyezés sem elegendő a megvilágosuláshoz.

A mi Beavatónk eljött, nem azért, hogy a törvényt eltörölje, hanem, hogy betöltse azt; nem azért, hogy egy részét megsemmisítse, hanem, hogy megkoronázza egy új parancsolattal, amely a keresztények számára a benne rejlő hittel és szavakkal az egyetlen szükségeset jelenti:

„Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek!”

A parancsolat, amelyet a spoulgákban és kavernákban szerettek és követtek Sabarthez Perfektjei, ahogyan az isteni Mester kívánta.

Isten Szeretet! És a szeretet birodalma megszületett.

A régiek megpróbálták már:

Káli istennő templomát sziklába vájták egy sűrű erdő közepén: ez egy hatalmas nagy üreg volt, amelynek senki sem látta a mélyét. Az üreg bejáratánál zöld fa nőtt, az élet fája, amelyet tiszta vizű forrás öntözött.

A szűz Dévaki méhében megfogant Krishna, az isteni gyermek, és Krishna felépíttette a beavatottak templomát. Ezt a templomot egy sziklába vájták, nagyrészt elrejtve.

Ugyanígy Egyiptomban, Ozirisz templomának helyét csakis a beavatottak ismerték, amely egy hatalmas, föld alatti kriptákra nyíló terem volt, egy látható kijárat nélküli rejtett és sötét szentély, melynek nagy mélységében teljes csend honolt, és az oda vezető út is sziklába volt vájva.

A bölcs esszénusok a hegy belsejébe vájt barlangban gyűltek össze: egy nagy, földalatti teremben, amelyben egy asztal és kőülések voltak. Két bejáratuk volt: az egyik a beavatottaknak, a másik kizárólag a Rend fejét illette meg. E szent ajtón senki nem léphetett be.

A frügiai síkságot időszámításunk előtt 280-ban elfoglalták a gallok. E gallo-frügiai népek azonnal áttértek a kereszténységre, amint Pál apostol hangját meghallották.

Galáta egyike volt a keresztény kultusz első és legbuzgóbb központjainak. Ázsia hét temploma lett az a gyökér, ahonnan a keresztény civilizáció mindenfelé kisugárzott. Pál kiválasztott egy sziklát Szmirna közelében. Ezt a sziklát titokzatos várossá alakította: titkos összejövetelek helyévé. A jelöltek az egyik – általában alacsony – bejáraton léptek be a fogadóterembe: itt váltak „hívőkké”. A másik bejáratot kizárólag a Rend fejének, szellemi vezetőjének tartották fenn. Egyedül neki volt joga arra, hogy az új beavatottat – egyetlen egyszer – átvezesse rajta. Felvétel volt ez a „nagy közös áldozatra”.

Huon de Bordeaux-ban Oberon, a tündérkirály meghalt, miután megkoronázta Huon-t és Esclarmonde-ot. Holttestét egy nagy kettős barlangba temették (Herkules és Pyréne misztikus barlangja: Lombrives, az albigensek Katedrálisa).

Kis bejárat – mérhetetlen kimenetel.

Már említettük Loup de Foix-t. A Foix-Sabarthez grófi házához tartozó katár herceget 1213-ban avatta Perfektté Betlehem-Ornolac barlangjában Guilhabert de Castres katár püspök. Ez utóbbi részesítette abban a kegyben, hogy a Rend fejének ajtaján át bevezette a Kápolnába azért, hogy a misztikus ajtó átlépése (a beavatás vége) után átadja új, Sabarthez és Occitánia falvaiban betöltendő küldetésének. Éppen ő, Loup de Foix, Herceg és Perfekt ismételgette mindig: „Könyörögve térdre kell esni a Legmagasságosabb előtt, mielőtt belépünk az Ő templomába!”

A Perfektek bejárata mindig alacsony és szűk volt!

Az előző kis írás folytatásaként e rész végén a Teremtés Könyvéből idézünk:

49. fejezet (29-31): Halála előtt Jákob magához szólította fiait. „És parancsola nékik és monda: Én visszamegyek az én népemhez, temessetek engem az én atyáimhoz, ama barlangba, mely a Khitteus Efron mezején van.

Abba  a  barlangba,  mely  Kánaán  földén  Mamré  átellenében Makpelahnak mezején van, melyet megvett Ábrahám a mezővel együtt a Khitteus Efrontól, temetésre való örökségül.

 Oda temették el Ábrahámot és Sárát az ő feleségét; oda temették Izsákot és Rebekát az ő feleségét; s oda temettem el Leát is.

50. fejezet (13): „Elvivék ugyanis őt az ő fiai Kánaán földére és eltemeték őt a Makpelah mezőnek [kettős] barlangjába, melyet vett vala Ábrahám a mezővel együtt temetésre való örökségnek a Khitteus Efrontól Mamrénak átellenében.

Jákob testének bebalzsamozása negyven napot vett igénybe, Egyiptom siratta őt hetven napig, a temetése pedig hét napig tartott.

A persea Egyiptom szent fája volt. A beavatás helyét jelezte, amilyen Ephron kettős barlangja is volt. Kánaán földjén viszont a tölgyet szentelték nagy szellemi történéseknek. Egyrészt a kő, másrészt a szent tölgy. A persea kihalóban volt, és gyakorlatilag eltűnt Egyiptomból. Miért ez a megfelelés: kő és tölgy? Ugyanaz a megfelelés a mi szent barlangjainkban: kő és terebintfa!

A druidizmus minden vallásba és mindenféle jelképrendszerbe be tudott illeszkedni. Emiatt tudta a kereszténység is magába foglalni, és a nyugatot meghódítani.

Valójában mit is vallottak a druidák?

Egyik triádjuk közli ezt néhány szóban:

  1. Istent tisztelni.
  2. Az emberiség javára dolgozni.
  3. A sorscsapásokat bátran elviselni.

A druidák törekedtek:

feddhetetlen erkölcsre;

teljesen tiszta életvitelre;

ehhez igazodó, azonos szokásokra a tanítványaiknál is;

törvényességre a világ felé;

a békességre az emberek között.

 

A jelenések könyvének a végén különböző szövegrészek bizonyítják, hogy a héber hagyomány a korai keltával rokon.

Lássunk még a Bibliából néhány, a Pátriárkákra, a kemény kőre és a szent fára vonatkozó részletet!

A druidáknál a menhír a világegyetem központját, a hímnemű, vagyis alkotó elvet, az isteni egységet jelképezte. Egyiptom ránk hagyta a Men-t vagy Man-t, az obeliszket az efölött ragyogó napkoronggal. Ez az arabok Mana-ja, vagy Menát-ja, a föníciaiak ragyogó atyja, a Betyl, vagy Abadir, az írek Bothal-ja, az izraeliták Bethel-je, Isten háza. Mindez az égből érkezett kövekhez vezet. A Bethyl az északi területek meteorköve; a lapis ex coelis, a mennyek köve, a Grál.

Teremtés könyve 21,33: „Ábrahám pedig tamariskusfákat ültete Béersebában, és segítségül hívá az Örökkévaló Úristennek nevét.”

Teremtés könyve 31,45-48: „És vőn Jákob egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul. És monda Jákob az ő atyjafiainak: Szedjetek köveket! És gyüjtének köveket, és csinálának rakást; és evének ott a rakáson. […] És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, azért nevezék Gálhédnek.”

Kivonulás könyve: 20,25: „Ha pedig kövekből csinálsz nékem oltárt, ne építsd azt faragott kőből. Mert amint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt.”

Józsué könyve: 4,9: „Tizenkét követ állíta fel Józsué a Jordán közepén is…”

Józsué 5,2: „Ez időben monda az Úr Józsuénak: Csinálj magadnak kőkéseket […] és metéld körbe az Izráel fiait.”

Józsué 24,26-27: És Józsué „…vőn egy nagy követ, és oda helyezteté azt a cserfa [tölgyfa] alá, amely vala az Úrnak szent házában. És monda Józsué az egész népnek: Ímé ez a kő lesz nekünk bizonyságul.”

Bírák könyve 9,6: „És összegyülekezék Sikemnek egész polgársága, és  Millónak  egész  háza,  és  elmenének,  és  királlyá  választották Abiméleket az alatt a magas tölgy alatt, a mely Sikemben áll.”

Bírák könyve 9,36-37: „…Ímé nép jő alá a hegynek tetejéről.… Ímé egy másik csapat meg az ország közepéből jő alá; a harmadik csapat pedig a jós-tölgyfa útján jő.”

Mózes V. 32,3-4: Mózes éneke: „Mert az Úr nevét hirdetem: magasztaljátok Istenünket! Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő úta igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!”

Emeljünk ki néhány kifejezést:

a jós-tölgy;

a tölgy az úr szent házában;

királyválasztás a szent tölgyfa alatt;

a kőrakás, a tanúbizonyságul rakott kőhalom;

kőkések használata a körülmetéléshez;

kő, mint bizonyság, és mint határkő;

szertartásos étkezés a kőhalmon;

az áldozati- és oltárkő.

 

A Druidák a bikát tartották az Ige megtestesítőjének, ahogyan a fa az anyag jelképe. Mózes Ádám elanyagiasodásának okát a jó és rossz tudásának fájánál keresi.

Aesus-t, az önmagában véget nem ismerő lényt, a tökéletesek között is tökéletest, az önmagára oltott tölgyfa képével ábrázolták. Utalás ez a fagyöngyre, amelynek neve azt jelenti: a bölcsesség füve, amelyet a gallok az „egyetemes gyógyírnak” neveztek. A fagyöngy, amelyet másként a „fentről növő ágnak” is hívtak, „egy csodaszer jelképe és megtestesülése” volt. E kifejezést képletesen kell értenünk: a bölcsek köve, tudósok titka, isteni tudomány, a bölcsesség. Occitánia nyelvén ez így hangzik: lou Saber.

A bölcsességnek eme tanítását adták tovább a druida gabirok a sabarthez-beli Ornolacban mindazoknak, akik igen messziről érkeztek, hogy elnyerjék a beavatást, lelküket felemeljék, és elnyerhessék a tudást, az uralkodás és a népek vezetésének jogát, valamint az arra való jogot, hogy magas papi hivatalokat tölthessenek be, ill. ők is jelölteket készíthessenek fel.

Valójában, semmi sem nagyobb a bölcsességnél, úgy, ahogyan a régiek értették:

„De a bölcsesség hol található,

 és az értelemnek hol van a helye?

Halandó a hozzá vivő utat nem ismeri,

az élők földjén az nem található.

 Színaranyért meg nem szerezhető,

 ára ezüsttel meg nem fizethető.

Nem mérhető össze Ofir aranyával,

nem drága ónixszal, sem zafírral…

Nem ér fel vele Kúsnak topáza,

színarannyal sem mérhető össze.”

(Jób könyve, 28. rész)

 

Visszakanyarodunk a Szent Grál, Krisztus vére, vagyis a lapis ex coelis ösvényére! Parszifál útja folyamatosan ismétlendő. Életéhez kinek ne lenne szüksége támaszra és erősítésre ezen a világon?

Ne hidd – mondta a remete –, hogy étel és ital terem a Grálban. Ám oly becses és oly magasztos Ő, hogy a benne rejlő Erő életben tartja és frissíti a királyt, csupán azáltal, hogy hordozza, immár tizenkét esztendeje.

Tisztaság! Tökéletesség!

Sabarthez barlangjainak köztársasága

 

Sabarthez! Ismét szabad beszélnünk az Ariége-nek erről a tájáról, amely Foix – a székhely – és a Pireneusok (Andorra és Spanyolország) között terül el. Ismételjük: itt, Ariége központjában, Ussat-Ornolacban, több mint ötven barlang található. Ezek már a történelem előtti időkben is lakó- és beavató helyek voltak, amióta a Szellem megnyilvánult az Égei-tenger és a Kelta-Ibér-tenger népei számára.

A Sabarthez név a nyolcadik századi iratokban bukkan fel először. 778-ban Nagy Károly frank hadserege felszabadította a spanyol határőrgrófságok területét a szaracén iga alól. Azon szaracénoké alól, akik 718-ban a Loire folyótól délre meghódították Spanyolországot, a Pireneusokat és Aquitániát. E felszabadulás emlékéül 779-ben újra megépítették Sabart kápolnáját, felszentelték, és Győzelem Boldogasszonya „Notre-Dame-de-la-Victoire” védelme alá helyezték. Sabart Szüze fekete szűz volt, mint Toulouse és Tarascon óvárosának fekete szüzei, akiket „Notre-Dame-de-la-Daurade”-nak, az „Aranyhal Szűzének” neveztek.

Politikailag a spanyol határőrgrófságok területét és a határ menti tartományokat 780-ban maga Nagy Károly szervezte újjá. Minden délvidéki egyházmegyét egy vagy több grófságra, a grófságokat egy vagy több tartományi bíróságra, helynökségi kerületre vagy vicomte-i birtokra osztott, ezeket pedig kormányzóságokra tagolta. Tudunk róla, hogy katonai apátságokat is létesített, elsősorban a határ védelmére, továbbá semleges tartományi bíróságokat, melyek függetlenek voltak a grófi felügyelettől: bizonyíték erre az Andorrai Tartományi Bíróság.

Sabart-ban volt egy ilyen tartományi bíróság, s ennélfogva egy tartományi bíró: a vicaria Sabartensis.

867-ben egy bizonyos Athon, a Meroving királyok egyik utódja erőszakos hatalmat gyakorolt az ország felett. Ettől a hatalombitorlástól számítva, amely előjáték volt az összes többihez, eltűnik a tartományi bíró, a tartományi bíróság, sőt, a helyi hatóság bármilyen mandátumának utolsó nyoma is. A megszokás folytán csak a névleges Sabarthezi Tartományi Bíróság maradt fenn:

Sabarthez tartományi bírósága,

Sabarthez vagy Sabarthés földje,

Sabarthez egyháza.

 

III. Honorius különleges kiváltságokat adományozott Sabart egyházának; máig él egy papi méltóság: a sabart-i esperes címe!

A Sabarthezi Tartományi Bíróság kiváltságokat kapott Nagy Károlytól vagy fiától, Lajostól. Ugyanolyan kiváltságokról volt szó, mint Andorra esetében. Andorra megtartotta saját előjogait, az alkotmányt és kormányának köztársasági formáját, míg Sabarthez észrevétlenül kiszolgáltatottá vált egy befolyásos grófi család számára. A foix-i grófok azonban csak a királytól függtek Sabarthez területén; a grófság többi részén a toulouse-i grófságnak voltak alárendelve.

Sabarthezhez tartozott az Ariége völgye a Puymaurens-hágótól a Barre-szorosig, Foix-tól folyás irányában három kilométerre lefelé, a Vic-de-Sos (Montréalp-de-Sos) és az Arnave-Lordat mellékvölgyeivel együtt.

780-tól 867-ig! Kétségkívül dicső időszak, de oly rövid! Meglepő-e, ha néhány évszázaddal később feledésbe merült e föld neve, amely oly messze esik a fővárostól, s amelyet bekebelezett a foix-i grófság? A nagyrészt dicsőséges foix-i grófok – Esclarmonde de Foix, Loup de Foix – hőstetteikkel beborították Sabarthez nevét és földjét. A kiáltás: „Foix! Foix!” mennydörgésként hangzott a keresztes hadjáratok és a grófság számos völgyének védekező csatáiban.

Ám a Szellem éber maradt Sabarthezben!

„Figyelemre méltó, hogy milyen egyetemességgel és lelkesedéssel tört ki a történészi munka nagy mozgalma Franciaországban, 1840-ben, a Restauráció táján. A legkiválóbb kutatók tevékenykedtek Észak-Franciaországban: Guizot, Thierry, Fauriel, de Barante, Michelet, Thiers. Dél-Franciaország, nevezetesen Languedoc, az ő nyomdokaikon haladt. A nyelv eredete a kíváncsiak seregét foglalkoztatta. Az ariége-i Pireneusok hozzájárultak e tudományos megmozduláshoz, amelynek egyéb eredmények mellett biztosítania kellett egy monumentális mű újranyomtatását és befejezését. J. Vaissette és Cl. de Vic ‘Languedoc történelme’ című művéről van szó, melyen Rosbach még 1880-ban is dolgozott.” (Duclos apát, Ariége népének története, Párizs, 1881.)

Elérkeztünk az 1840-es esztendőhöz. Adolphe Garrigou, a szerény tarasconi tudós ekkor kezdi megjelentetni írásait: Történeti tanulmányok Foix és Couserans térségéről. S az újjászülető, és pátriárkája biztos keze által vezetett Sabarthez kissé fölemeli a fejét. Ideje volt! Hosszú idő telt el Thabor és Montréalp-de-Sos sziklái fölött. Sötét, vallásháborúkkal megszakított időszak volt ez, s e háborúk nem tudták elhúzni a fátylat a XII., XIII. és XIV. század rettenetes eseményeiről.

1870 – Napoléon Peyrat, „Aquitánia trombitása” felkelti a történelem visszhangjait a még alvó hegyeinkben. (Az albigensek története, Az albigensek és az inkvizíció. Párizs, 1870-1872).

1880 – Duclos apát és a Languedoc történelme felkelti számos kutató érdeklődését.

1906 – J. M. Vidal új életre kelt egy rendkívül jelentős, a Vatikán hatalmas könyvtárában elrejtett dokumentumot. Néhányan átnézték már ezt az iratot, de nem ismerték ki magukat a középkori történelmet tarkító ismeretlen nevek között. Ő azonban, e föld szülötteként már egész ifjúkorától saját fülével hallhatta e neveket. (Az albigens mozgalom utolsó vezetői. Tanításuk. Történelmi Kérdések Szemléje, 45, 1906, 57-107. oldal).

E tanulmány során még vissza kell térnünk a fenti témára, azonban már most is jó volt megértetni, hogy miért telt el oly hosszú idő, míg a táj és az ország történelmét újra össze lehetett kapcsolni, hiszen a helyi történelem részleteiben hasonlít a pireneusi katárság haláltusájához.

Nem áll szándékunkban leírni az albigensek elleni keresztes háború történetét; ez a munka már elkészült. Azt is megmagya-ráztuk, miért szolgálta az „albigens” szó (melyet először az 1163-as lombers-i zsinaton használtak, s később a lateran-i országos zsinaton is) a katárok és rózsakeresztesek, a kezdettől fogva gnosztikusok megsemmisítésének elleplezését. Egy történész, Guyot apát ezt mondta nekünk:

„Az albigensek mozgalma annyira előrehaladt, hogy szinte nem volt egyetlen nagyváros vagy kisebb mezőváros, ahol ne alapítottak volna külön közösséget, két renddel: a Tökéletesek és a Hívők csoportjával.”

Világosabbak nem is lehetnénk! A XII. század utolsó évei tárgyalásokkal, követségekkel és tanácskozásokkal teltek. Hozzá tartoztak a zsinatok, és belekeveredtek az egyház doktorai, Bernard de Clairvaux (Szent Bernát), a pápák és a pápai nagykövetek.

1181-ben a kegyetlen pápai nagykövet, Henri d’Albano, hatalmas seregével elpusztította Albi és Toulouse környékét a Gers folyó, a Garonne-völgyi Pireneusok, és a spanyol Pireneusok földjét. (A foix-sabarthez-i grófságba nem hatolt be.) Ez a hadjárat olyan szörnyűséges volt, hogy a királyság egy úgynevezett „mérséklőt” küldött.

Minél több intézkedést hozott Róma, annál jobban kibontakozott a pireneusi katárság – amit „albigens eretnekségnek” neveztek el – Languedocban és Provánszban. Szent Domonkos részt vett az 1207-es esztendő során megkísérelt békítésben. Esclarmonde de Foix katár hercegnő megegyezést akart a fényes pamiers-i eszmecserén. De megegyezni? A katárok csak egy főpapot ismertek el: a Krisztust. Róma pedig egyedül a pápának való behódolást fogadta el. Vagyis: Róma vagy a halál.

Csak egy történelemkönyvet kell felütnünk, s megtudjuk, milyen eszközöket vetettek be a másképp gondolkodók megsemmisítésére: a korábbi összeférhetetlenség folytatása.

Castelnau pápai nagykövet meggyilkolása (1208. január 15.) kegyetlen indok volt a háborúra, az albigensek elleni keresztes hadjárat vagy vallásháború kiprédikálására. Az események gyorsan követték egymást:

1209 – Július 22-én a keresztesek bevették Béziers városát, a lakosságot – a katolikusokat is beleértve – teljesen kiirtották. Augusztus vége felé bevették Carcassonne-t. Foix grófja, Raymond-Roger beavatkozott az ellenségeskedésekbe, ami az ariége-i hegyekig is kiterjesztette a háborút. Simon de Montfort a foix-i grófság kellős közepéig hatolt, akkor még a keresztes hadjárat tábornokaként.

1210 – Pamiers-i Kongresszus: csalóka diplomácia. Simon, akit kiszorítottak Foix-ból, ráront Puivert-re (carcassone-beli hölgyek és lovagok légyottjainak helye) és Montségurre, ahol vereséget szenved.

1211 – Foix grófja, Couserans vikomtja és Toulouse grófja alattvalóikhoz folyamodnak. Lavaur ostroma után Montfort átkel a Garonne-on és beveszi Auterive-et, Varilhes-t és Foix-t. Ezután visszatér pamiers-i főhadiszállására, hogy átgondolja a keresztes hadjáratot, és áthelyezze Sabarthez központjába.

1212 – Montfort Quercyben és Agenais-ben végez hadműveleteket; bátyja, Guy újabb harcba kezd Foix területén. Elfoglalja Lavelanet-t, megint megtámadja Foix-t és elpusztítja Couserans-t, valamint az egész alsó térséget Toulouse kapujáig.

1213 – Szeptember 12-én a muret-i csatában megölik II. Pétert, Aragónia királyát. A Bouich és a Port hágókon keresztül, Montfort Sabarthezbe hatol, de Tarasconnal szemben megáll Cher vagy Quié kastélyánál, ahol az Ariége és a Vic-de-Sos völgyei kezdődnek (a Templomok és a Katedrális kapujánál).

1214 – Április 8-án Raymond-Roger békét köt. Pierre de Bénévent (Benevento Péter) elfoglalja a grófi kastélyt.

1217 – Február 8-a: Simon de Montfort érzi, hogy a nehezen megközelíthető, magasan fekvő völgyekben parázslik a tűz, ezért meg akarja hódítani Foix felső vidékét és Sabarthezt. Elfoglalja Montgrenier (Montgaillard) várát, ahová a gróf menekült.

1218 – Június 25-én, Toulouse ostromában meghal Simon de Montfort.

A vidék annyi csata és pusztítás után kezd lélegzethez jutni, és talpra állni a háború csapásait követően. Simon de Montfort fia, Amaury, azonban biztosítani akarja apja hódításait. E hódításokat 1222-ben a királynak ajándékozza. Általános elégedetlenség kavarja fel a kedélyeket. Pamiers kiűzi apátságából a kanonokokat, és ismét átadja magát a foix-i grófnak.

1223 – Mirepoix városa elűzi Gui de Lévist, és márciusban visszahívja régi urait. Meghal Fülöp Ágost, elhuny Toulouse öreg grófja. Meghal Foix grófja: nagy politikai változások. A montpellier-i tárgyaláson békét és kibékülést határoznak el.

1227 – Sabarthez még mindig független! Guy de Montfort megpróbálja behódoltatni, de 1228. január 31-én elesik Varilhes ostromában, Foix alatt.

1229 – Humbert de Beaujeu előrehalad Pamiers-ig és a La Barre-szorosig: Sabarthez kapujáig felforgatja az Ariége völgyét.

Július 16-án Roger-Bernard foix-i gróf behódol. Sabartheznek e fékezhetetlen, hegylakó ura Saint-Jean-de-Verges-ben – éppen a nevezetes La Barre-szorosnál – fogadta Pierre de Colmieu helyettes legátust, s a következőképpen felelt vádjaira:

„Ugyan mivel sértettem volna meg a pápát? A harccal? Hiszen megtámadtak minket! A vallásommal? Abba nincs joga beleavatkozni. Azt mindenki szabadon gyakorolhatja.

Apám mindig ezt a szabadságot tanította nekem, hogy ha ilyen állapotban lennék, mikor összedőlne az ég, akkor azt rendíthetetlen és bátor szemmel nézzem, tudván: a hajam szála sem görbülhet meg. Nem félelemből mozdultam ki, és nem azért, mert az ön szenvedélye, mely saját akaratom meghurcolására kényszerít engem, ezt így diktálja, hogy értéktelen holmi, semmi legyen belőle az ön óhajára.

 Jámbor és nemesi félelem hajtott: félelem alattvalóim ínségétől, egész földem pusztulásától, hogy ne álljak csökönyös, kelekótya lázító hírében Aquitániában; ezért hajlok meg e szélsőséges túlzás előtt.

 Egyébként rés nélküli, megmászhatatlan fal lennék vakmerő ellenségeimmel szemben.”

Ó, ti szép, nemes szavak! Eközben a katár mozgalom nem halt meg, és Sabarthez bevehetetlen maradt. A hivatalos inkvizíció azonban egyre agresszívebb lett. Még 1229-ben, amikor a foix-i gróf behódolt, a katár papság ismét Montségurbe menekült. A baj 1232 augusztusában hágott tetőfokára.

1241 – Trencabel vissza akarta venni hős apja hűbérbirtokát, Carcassont, de veszített.

Ifjabb Ramon gróf Montargis-ban, a királlyal való találkozásakor esküvel fogadta, hogy megsemmisíti a pireneusi katár mozgalmat, és lerombolja Montségur várát.

1244 – A megostromlott vár elesett. A katárokat védelmező lovagokat a carcassone-i börtönbe vetették, a 205 Perfektet – férfiakat és nőket – megégették a Camp des Crémats-i hamvasztó helyen, az erődítmény tövében. Hétszáz éven át az idő éjszakájának homálya borította be Montségurt.

Sabarthez, Montségur…

1854 táján Du Mége, a tudós, felismerte, hogy az ariége-i Pireneusoknak erről a vidékéről alig tudnak valamit, de ma némi sikerrel tanulmányozzák. 1870-ben a francia irodalom egy jelentős könyvvel gazdagodott, amely egyszerre történelem és eposz: Az albigensek története, Napóleon Peyrat-tól.

Amikor Napóleon Peyrat nekilátott a Doat gyűjteményeiben való kutatásainak, azokat még a teljes feledés homálya borította. A Nemzeti Könyvtárban találta meg őket, Toulouse és Carcassonne Inkvizíciós Irattárában. Ezt írja Napóleon Peyrat kutatásai kezdetén:

„Montségur! Senki sem ismeri már a történetét. Froissard (1333-1404) ott járt a síkon, és az annyira kíváncsi flamand krónikaíró semmit sem kérdezett. Montluc, Brantôme, d’Aubigné, du Bartas, Olhagaray látták a láthatáron, és nem kérdezték meg e nagy szemtanút. Bayle minden nap látta Carla-le-Comte-ból, s ez az ifjú, eszes kutató nem kért tanácsot az öreg pátriárkától. Dom Vaissette ejtette ki elsőként a nevét.”

„Napóleon Peyrat szeretettel beszél az albigensekre vonatkozó dolgokról: az egyik leszármazottjuk volt; először nagy érdeklődéssel kereste, kutatta ősei sírjait, s azután kezdett írni. Újra felállította a XIII. századi máglyákat; elmesélte az eseményeket, az ellenállást, a várurak, a parasztok és az ariége-i lovagok küzdelmét az inkvizíció törvényszékeivel szemben; több mint egy évszázad minden megmozdulását, akár az erődítmény belsejében, akár körülötte, ahová az albigensek elsáncolták magukat. Montségur, a Pireneusok egyik orma, húsz csatát látott, oly sok vérfürdőnek volt szemtanúja, oly sok edzett, szilárd lélek menedéke volt, minden idők legkiemelkedőbb személyiségei tartózkodtak itt: Esclarmonde de Foix, Philippa Comtesse de Foix, Ramon de Péreilha, Guiraud de Rabat, Guilhabert de Castres és En-Marti püspökök.” (Duclos apát).

Nem állhatjuk meg csodálkozás nélkül, amikor azt a lendületet és bátorságot látjuk, mellyel ezek a hegyvidéki harcosok a katárizmus ügyét támogatták. Ők ennek az ügynek szentelték magukat.

Én mondom önöknek – jelentette ki Foulques, toulouse-i püspök, amikor Rómában vádolta Raymond-Roger foix-i grófot –, hogy az eretnekség az ő ariége-i birtokán gyökeresedett meg a legerősebben. Azt állítom, hogy szerette, helyeselte és szívesen fogadta a katárokat, és hogy grófságának teljes területe tele volt velük.”

A lobbanékony püspöknek igaza volt. Gondoljuk csak meg, hogy ez a konok küzdelem a szeretet hatalmával szemben Montségur bukása után még nyolcvanöt évig elhúzódott: 1244-től 1329-ig. A Három Templom (Ussat-Bouan-Ornolac) elestekor 85 esztendő telt már el, melyek vérengzéssel és elképzelhetetlen szenvedéssel végződtek. A keresztes hadjárat 129 éven át tartott!

Ez a Pamiers-i Inkvizíciós Törvényszék által szörnyűségessé tett pireneusi katár mozgalom haláltusája. Sabarthez „barlanglakó-köztársasága” Montségur eleste után (1244) megőrizte teljes szellemiségét.

A Katedrális, a Három Templom tovább folytatta szent, beavató tevékenységét.

Az öreg püspökök, Bernard de Blasco és Ramon de Mirepoix csak az ostrom idején húzódtak vissza Ussat-Ornolac barlangjaiba. A Montségurben megégetett püspök utódja a „szent kincsekkel” csatlakozott hozzájuk. Amiel Aicard újjáélesztette a Szellemi központot.

A Pamiers-i Inkvizíciós Törvényszék (I)

 

Láttuk, hogy a történészek mennyire tájékozatlanok Sabarthez-t és Monségur-t illetően. A történelem 1244 és 1329 közötti időszakát elhallgatták, és 1906 előtt szó sem esett a sabarthez-i inkvizítorok szerepéről, sem a Pamiers-i inkvizíciós Törvényszékről.

Törvényszéket 1318-ban alapította Jacques Fournier – aki előbb Pamiers püspöke, majd bíboros, később pedig XII. Benedek néven pápa lett –, hogy hajtóvadászatot rendezzen az utolsó katár központok ellen a foix-i felvidéken. Ez a törvényszék gyorsította fel a pireneusi katárság eltűnését.

A történelmi kutatást Adolphe Garrigou és Napoléon Peyrat nyitották meg.

Az ussat-ornolac-i vidék szülötteiként rávilágítottak a XIV. század első negyedének borzalmas helyi történetére.

Vidal apát nagyon jól ismerte Sabarthez-t, hiszen minden irányban bejárta. A falvakat és tanyákat úgy ismerte, mint a tenyerét; tudta a nevüket a régi oc nyelven, latinul, középkori és modern franciául, ami szükséges volt az iratok olvasásához, megértéséhez és elhelyezéséhez.

Írásaiban nem színez, nyelvezete egyszerű: született történész nyelv. Ezenkívül izgalommal követjük, mivel valódi papként és könyvtári tudósként szójátékok nélkül, senkit sem kímélve ír: nem fátyolozza el az igazságot. Nem gondoljuk tehát, hogy Vidal apát rejtegetne valamit. Kegyetlen igazságok ezek!

A Pamiers-i Inkvizíciós Törvényszéket azt hiszem nem nehéz leírni” – mondta Vidal apát.

Alapításának célja az utolsó albigens hívők kiirtása volt Foix vidékén. Mihelyt elvégezte feladatát – a Törvényszék megszűnt létezni.” Az intézmény 1318 és 1325 között, nyolc éven keresztül működött nagyon aktívan, Jacques Fournier püspöksége alatt, aki az intézmény alapítója és lelke volt, a későbbi XII. Benedek pápa. Öt év azzal telt – 1326 és 1330 között –, hogy rendezzék e főpap bírói örökségét. Ezután már csak a perek nélkül maradt törvényszékek letargikus hanyatlása következett.

Feladatom szorít – teszi hozzá Vidal apát – a ‘Jacques Fournier eljárási jegyzőkönyv’ tanulmányozására, melyet a vatikáni könyvtárban a latin Vat. 4030-as jelzőszámú kézirat alatt őriznek, valamint a XXVII és XXVIII. párizsi Doat-i kötetek megismerésére, melyek az előbbivel szoros kapcsolatban állnak.

Limborch (Liber Sententiarum Inquisitionis Tholosanae című művében) egész sok, a 4030-as kéziratban lejegyzett pert örökít meg.

Douais kegyelmes úr, a vatikáni kézirat rövid leírását adta, és elemezte a Doat-i jegyzőkönyveket.

Molinier Jacques Fournier jegyzőkönyvét tanulmányozta megemlékezéseiben, melynek címe: Tanulmány a XII. és XIII. századi olaszországi könyvtárak néhány kéziratáról. Azonban összességében véve laza és teljességet nélkülöző írás, amely a helységekről való teljes tudatlanságát mutatja.

A 4030-as jegyzék – melyet a Vatikáni Könyvtárban őriznek – az egyedüli, amely a Pamiers-i Inkvizíciós Törvényszék köteteiből fennmaradt. Két másik jegyzék, amire ez az irat is hivatkozik elveszett.

Az egyik a Törvényszék ítéleteit tartalmazta, amely a 4030-as jegyzék szükséges kiegészítője volt, és gyakran utalnak rá. Megítélhetjük, mit értett Bernard Gui inkvizítor a Liber sententiarum alatt, mely szintén csupán hitvallomások jegyzőkönyveit tartalmazza. A másikat – ez az általunk vizsgált kézirat közeli rokona – az 1325-ös kihallgatások jegyzőkönyve is feltünteti.

Említésre méltó a Pamiers-i Inkvizíció két kötete, melyek XII. Benedek tulajdonát képezték, és 1369-ben az Avignon-i Pápai Könyvtárban voltak. Bárhogyan is, de a Doat-i XXVII. és XXVIII., akárcsak a Gui féle Liber gyakran tanúskodik róla, hogy sok eretnek irat, melyek Jacques Fournier illetékessége alá tartoztak, teljesen eltűnt.

A fennmaradt irat nagy értékű, és élénk érdeklődés kíséri a katár tanok történetében, amely mielőtt a XIV. század elején végleg eltűnt volna, a legmagasabb reménységből táplálkozva néhány év alatt újra kivirágzott, és megkísérelt visszatérni.

1308-tól Geoffroy d’Albis, Carcassonne inkvizítora és Bernard Gui, Toulouse inkvizítora megtizedelte az Egyetemes Szerzetet, a Szellem Egyházát az Aude és az Ariége völgyében és Toulouse vidékén. Azonban „munkájukat nem tudták elegendő mértékben teljesíteni”. (Micsoda beismerő vallomás!) „Főként, Foix vad és járhatatlan vidéke rejti a katárság számos híveinek megközelíthetetlen tanyáit.

Ellenük állította fel Jacques Fournier az ő Törvényszékét. Megjelentek ott, és a bíró értett hozzá, hogyan kell belőlük kicsikarni a titkaikat.

Mindannyian látogatták az új-katárizmus vezetőit; követték őket útjaikon, amit le is jegyeztek; részt vettek a szertartásaikon, amit elmeséltek; hallották hitoktatásukat, amit hűségesen feljegyeztek; tudták mely helységekben ütötte fel a fejét a „tévelygés”, és hogy mely családok és személyek szövetkeztek vele!…

E terület vallásos állapotának erősen élő képe rajzolódik ki a 4030-as kézirat hosszú jegyzőkönyveiben. Megjegyzendő, hogy alig ismert mind a mai napig. Fontos abból a szempontból is, hogy e korszak életéről és erkölcseiről számol be, a vidéki kézművesek, parasztok és hegyi pásztorok környezetében.

Amikor Jacques Fournier, pamiers-i püspök, karöltve a carcassonne-i inkvizítorral, felállított a katárok ellen egy önálló törvényszéket püspöki területén, akkor ezt a területet már rég bejárta az Inkvizíció. Sőt, számos Foix vidéki kerület már századok óta a Szellem termékeny területe volt, és lakosai kiálltak a gondolkozás szabadsága mellett. Emlékeztet erre a montségur-i szép ellenállás, ahol szabályos expedícióra, állandó ostromra, és egy valóságos gyilkos keresztes hadjáratra volt szükség, hogy kiürítsék a katárok utolsó védőbástyáját, a sasfészket.

Már szóltunk az erődítmény elestéről 1244 márciusában; a főurak, a szeretet királyságának védelmezői megfogyatkoztak, harcban vesztették életüket vagy Carcassonne-ba kerültek. Az egyházmegye híveinek számát megtizedelték a máglyák, így is elbátortalanítva a katárokat és védelmezőket, de ez nem hozta magával a Szellem leromlását. Ezért mihelyt a keresztes hadjárat csapatai elvégezték munkájukat, a dominikánus inkvizítorok rögtön hozzáfogtak.

1241-ben Foix vidékén veszélyes kalandba bocsátkozott Guilhem Arnaud és kollégája Étienne de St. Thibéry, állomáshelyeiket váltogatva. Foix-ban, Tarascon-ban öt nemesi családot üldöztek; Ferrier, „a vaskezű” inkvizítor 1243-44-ben néhány úgynevezett montségur-i hívő ellen folytatott vizsgálatot. Nem közöljük a neveket, hogy ne tűnjünk laposnak. (Doat XXI., XXII., XXIII., XXIV.)

1246 és 1247-ben folytatódott a kérlelhetetlen vadászat az Ariége völgyében. Bernard le Caux és Jean de St. Pierre, Pons Garin és Pierre Durand követői űzték Sabarthez gyanúsítottait Pamiers-tól: Arnaud de Miglos, Pierre d’Arvigna, Pierre de Garrabat, Raymond de Montlaur, Pamiers apátjának fivérét, Arnaud de Rabat, Bernard de Rabat, Brunissende de Miglos, Pierre de la Caugne, Arnaud Pons de Vernaux urakat, és Raymond Azéma, Bédeilhac pap fivérét, a vidék minden urát és nemesét. (Doat XXIV.)

1247. április 21-én, a pamiers-i Mercadal templomában életfogytiglani börtönbüntetést róttak ki a fent megnevezettek közül 8 férfire. Tudjuk, milyenek voltak a könnyű vagy a súlyos börtönbüntetések. (Doat XXXI.)

1247-ben határozták el Montségur, Iretges, Saurat, valamint Miramont várának lerombolását, amely az Inkvizíció szerint Montségur várát készült helyettesíteni, majd Rabat hercegségeinek várait rombolták le. Ezek a várak légvonalban öt kilométerre helyezkedtek el Ussat-Ornolac Templomaitól.

1272 és 1273 között két dominikánus – egyikük Guilhem Raymond volt – vizsgálódott Varilhes településtől kezdve. Azonban ez csupán időszakos megtorlás volt, komoly hatékonyság nélkül.

1295. július 23-án VIII. Bonifác megalapította a Pamiers-i egyházmegyét. December 21-én Arnaud Déjean-t, a vallató fivérek egyikét Pamiers inkvizítorának nevezték ki. 1298. március 2-án, Pamiers új inkvizítora teljesen biztosította az egyházmegye zsidóit a velük kapcsolatos szándékairól: Nem fogják őket jobban gyötörni, mint eddig, vagy mint Narbonne megyei hittársaikat. 1304-ben általános prédikátorrá nevezték ki.

1308-ban, Pierre Girard bejelentette, hogy „Sabarthez és Montaillou vidéke (Monte-Alionis, Esclarmonde d’Alion vára, Foix Háza) eretnekekkel teli, és még abban az évben meg lesz tisztítva!” (4030-as Kézirat)

Geoffroy d’Albis elment Pamiers-be, Ax-ba és Montaillou-ba, az eretnekség tűzfészkébe. Montaillou minden 14 éven felüli lakosát kilakoltatták és Carcassonne-ba vitték: ez volt a sabarthez-i „előállítási végzések és beidézések zivatara”. (4030-as Kézirat)

„Kiemeltem Jacques Fournier kéziratából körülbelül harminc üldö-zöttet, és akkor még messze járok a valódi számoktól, hiszen csak né-hány ügyet vizsgáltam meg. Egyik gyanúsított sem szerepel a Geoffroy d’Albis jegyzékében.” (Vidal)

Ezek a személyek Junac, Ax, Vernaux, Tarascon, Lordat, Quié, Ascou, Montaillou, Prades és Andorra vidékéről származnak. A Központ környékéről, természetesen. Az 1308-as és 1309-es üldözések hosszan ecsetelik Pierre Autier és társai, az utolsó katár lelkészek útját.

Pierre Autier, Bouan püspöke, 1295-ben kénytelen volt Lombardiába menekülni a máglyahalál elől. Ugyanebben az évben a Rózsakereszt lelkészei, okosan, végleg elhagyták Sabarthez szűkös és veszélyessé váló rejtekeit és zugait.

Pierre Autier azonban 1299-ben visszatért, és Bouan-ban tartózkodott 1309-ig, kijátszva az Inkvizíció katonáinak ügyességét. Amikor elhagyta Bouan-t, hogy Castelnaudary-ba menjen, elfogták és – természetesen – megégették Toulouse-ban!

Ebben az időben üldözték, és vértanúságba küldték a templomosokat is.

1312-re egyetlen katár prédikátor sem maradt Sabarthez-ben. A máglya bevégezte művét; azok pedig, akiket nem égettek meg, hosszú időre száműzetésbe kényszerültek. A fő hívek is biztos helyen voltak, kénytelen kelletlen bűnbánatban.

Mégis, ha a veszély (természetesen Róma számára!) – ami egy ideig fenyegetett – nem létezett is többé, és ha megkínozták és megégették a katárizmus fejét, megölve misszionáriusait, nem lehettek túlságosan bizonyosak abban, hogy mindennek vége, mivel a hit sokak szívében és szellemében tovább élt. Amíg nem irtották ki ezt a hozzáférhetetlen menedéket, az inkvizítorok befejezetlennek tekintették művüket.

1317. március 19-én, Jacques Fournier-t, a szigorú és ájtatos cisztercitát léptették elő pamiers-i püspöknek. Saverdun-i születé-sűként, mint e vidék gyermeke, természetesen tudta, hogy mi folyt itt. Úgy ítélte meg, hogy erőteljes fellépésre van szükség, ezért 1318. december 10-én felállították a Pamiers-i Inkvizíciót. Jean de Beaune, carcassonne-i inkvizítor, és Gaillard de Pomiés, a pamiers-i kolostor gyóntató lelkésze segítette a püspököt. (Jacques Fournier, Pamiers püspöke 1317 és 1326 között, majd Mirepoix püspöke lett 1326-ban, bíboros 1327-ben, végül 1334-ben XII. Benedek néven pápa lett 1342-ben bekövetkezett haláláig).

„Jacques Fournier nem volt galamblelkű, hanem a kákán is csomót keresett. Mivel áldozatait tetten akarta kapni, voltak olyan esetek, amikor túllépett a határon, és ott is bűnöst látott, ahol csak naivak, írástudatlanok és szegény, védtelen emberek voltak. Így esett meg, hogy a lázasan ügyködő, túlbuzgó szerzetes bosszúságot váltott ki és haragot gerjesztett. Szemére vetették, hogy visszaélt hatalmával, igazságtalan és túlzó volt; Panasszal élünk, amikor börtönei rendszeréről vagy a vallomás elnyeréséhez alkalmazott erőszakos eszközeiről szólunk, és naivságáról, amikor nem sejti a hamis tanúvallomást vagy rosszhiszeműen eltűri azt.” (Vidal)

Jacques Fournier kínosan pontos, szüntelenül jelen van a kihallgatásokon, a szembesítéseken és a beidézéseknél. Mindezt jól jelzi, hogy csak tíz ülésről maradt távol az összesen ötszázból, amit nyolc év alatt 377 napon tartottak. A Vatikáni jegyzék nem adja közre – jó híja van – az eljárása teljes ciklusát. Azonkívül több kötet elveszett törvényszékéből, melyre egyéb bizonyítékok is vannak. Nem beszélve azokról az aktákról, ahol megtalálhatjuk Jacques Fournier jelenlétét, püspöki területén kívül ismerünk számtalan ügyet, „melynek darabjai elvesztek”; egyebek között Bernard Délicieux, karmelita Ricord ügye, a püspöki börtönök élőhalottai.

A Doat-i jegyzékek Párizsban – amik a 4030-as jegyzékben szereplő számos eljárás eredetéről távolítják el a fátylat – megmutatják a pamiers-i elítélt, sajnálatra méltó emberek sorsát is:

1324. augusztus 7 és 13 között, a püspök 24 peres ügyet zárt le, és három tanácskozói gyűlést hívott össze.

A 4030-as jegyzékből hiányoznak a nevek, amiket egyébként ismerünk (a Doat XXVIII-ból),

6 személyt kereszttel bélyegeztek meg,

37 bűnbánó az 1329-es évi aktából,

további 19 személy ismert még más forrásokból.

 

Bernard Gui inkvizítor példájára Jacques Fournier is begyűjtette a zsidók által a püspökségében terjesztett Talmud példányait, és azokat elégettette.

Tudjuk, hogy Jacques Fournier 114 személlyel maga foglalkozott, de a valóságban ennél jóval többről volt szó, ahogyan mondtuk.

Ezen a számon túl gyanúsított volt:

hat pap, Foix területéről,

egy valdensi esperes,

egy ferences alesperes,

két papjelölt;

négynek nemesi címe volt,

egy jegyző,

egy jogtanácsos,

egy jegyző felesége.

 

A többi gyanúsított pásztor, paraszt és egyszerű polgár, csupa nem félelmetes ember, akik veszélytelenek lettek volna, ha nem lettek volna katárok.

Negyvennyolc nőt vádoltak az ussat-i központ három egyházának környezetéből. Ezen arány oka a magas szellemiségű hitben keresendő, melyet Pierre Autier püspök és társai Sabarthez-ben újra felelevenítettek.

Térjünk ki a tanúkra:

142-t említenek a 4030-as iratban, ebből 124 ismerte ki magát a bouan-i, ornolac-i és ussat-i  katár egyházakban.

 

A többiek? A besúgó nem kellett, hogy bizonyítsa kijelentéseit: a bejelentő szerepét élő szóban teljesítette; a gyanúsítottak maguk is vádlókká váltak.

Az inkvizíció e sajátos eljárásai magyarázatul szolgálnak arra is, hogyan tűnhetett el Jacques Fournier már említett két kötete.

És mennyien meghaltak a börtönökben, várva előállításuk napját a Törvényszék előtt! „Jobb nem beszélni a tortúrákról, amelyekről bebizonyosodott, hogy a déli Inkvizíció vallatásra használt.” Ami   Pamiers-i  Törvényszék működése előtt és után a carcassonne-i börtönökbe kerülő vádlottakat illeti, számuk ismeretlen. Néhány fontosabbat kiderítettünk:

Guilhelma Torniera Tarascon-ból, 1323-ban égették meg Carcassonne-ban;

Philippa Peyrata Tarascon-ból, életfogytiglani bebörtönzés 1329-ben, és az előző leszármazottjaként nem Pamiers-ben hanem Carcassonne-ban ítélték el.

A város börtönei zsúfolásig teltek a sabarthez-i egyházak megsemmisítése után. Peyrata megingathatatlan katárként ismerte a mártírok útját. A carcassonne-i bástyából, ahová bezárták, nézhette rokona, a tarasconi Bernard de Torniera felesége, Guilhelma Torniera elégettetését az Aude folyó kavicsos medrében. Életfogytiglanra ítélte Jacques Fournier a bástyákban, ahol éppen halálát lelte Bernard Délicios, az Inkvizíció áldozatainak védelmezője. A zárkák azonban már telve voltak, ezért Peyrátát kiengedték, de „megjelölték a mellén és a hátán kettős kereszttel”. Visszatért Tarascon-ba. Rögtön letépte magáról a keresztet, magára öltötte a Parakléta anyai hitét, és az ornolac-i barlang éjszakai gyűléseit látogatta.

Torniera nem zavartatta magát, magasztalta a katár tanok mártírjait, főként a már halálra kínzott Pierre és Guilhem Autier-t, akiknek a prédikációit egykor a sabarthez-i Templomokban hallgatta; sőt lelkesen támogatta Guilhem Bélibasta-t, a két fent említett követőjét. Mint visszaesőt újra elfogták, visszavitték Carcassone-ba, ahol Jehan de Prato inkvizítor elítélte és megégettette. Guilhelma Torniera szemrebbenés nélkül tűrte el a máglyahalált.

Phillippa Peyrata-t életfogytiglani zárkára ítélték Carcassonne tornyaiban. Ő Braida de Montservat leszármazottja volt, akit 84 évvel azelőtt égettek meg Montségur 205 mártírjával együtt. Közöttük volt Ermengarde d’Ussat is. (Doat XXVIII.)

A Pamiers-i Inkvizíciós Törvényszék (II)

 

A 4030-as vatikáni kézirat, melyet az előző fejezetben tárgyaltunk, beszél egy törvényszéki gyűlés összehívásáról, Arnaud Tisseyre elítélése ügyében. A Doat XXVIII-ban találunk olyan iratokat, melyek ezen a jellegzetes ponton kiegészítik információnkat a perek egy részét illetően: 1324. augusztus 9, 10 és 11-én többek között 27, sőt 39 tagú tanácsnokkal tartanak gyűlést: (megvan az első nap 12 vádlottja); további törvényszéki gyűléseket Pamiers-ben hívtak össze:

1320. május 1-én négy elítélt, közülük kettőt megégettek;

1321. március 8-án 21 elítélt, közülük 13-at befalaztak.

1321. augusztus 12-én 11 elítélt, ebből hármat megégettek, né-gyet súlyos börtönbüntetésre, kettőt pedig életfogytiglanra ítéltek.

1322. július 5-én, 10 elítélt, melyből hét életfogytiglanit kapott, kettőt exhumáltak és megégettek: csontvázak máglyája.

1323. június 19-én 11-et ítéltek el, melyből hat súlyos börtönre, egy életfogytiglanra ítéltetett.

1324. augusztus 12-én, 10 elítélt, ebből kilenc életfogytiglanra, és egy pap máglyahalálra ítéltetett, de kora és egészségi állapota miatt a büntetést súlyos börtönre, vasraverésre, kenyérre és vízre változtatták.

1324. augusztus 13-a után semmi adat: Jacques Fournier ettől kezdve nem Pamiers püspöke!

Itt engedjenek meg egy nagyon fontos megjegyzést. Körülbelül 150 ítélet részleteit tulajdoníthatjuk Pamiers-nak: azonban egyikben sincs szó a dualizmusról. Hol volt hát a manicheizmus, amit a katárok szemére vetettek? Egyetlen inkvizítor sem szól: „a kétistenhit bűnéről, a jó Istenről és a rossz Istenről”. E tények fényében megértjük, hogy a „manicheus” és „albigens” szavak csak arra szolgáltak, hogy a római egyház továbbra is leplezhesse arra való igényét, hogy az ő vallásgyakorlata az egyetlen egyetemes teokrácia.

A pápa a pireneusi katárizmus véres visszaszorítását „atyai tekintettel” kísérte: erre tanú néhány pápai irat (a pápa Avignon-ban székelt):

1325. március 21. Avignon városa: XXII. János felkéri Mirepoix püspökét (Pamiers szomszédját), hogy papi városában építtessen börtönöket az eretnekek számára. Arra buzdítja, hogy szorgosan gyakorolja inkvizítori szerepét.

1326. február 22. Avignon: XXII. János az eretnekek üldözésében elért sikereiért és szolgáltatásaiért megjutalmazza Jacques Fournier-t, és szellemi kegy jeleivel ruházza fel, melyeket általában a hit inkvizítorainak adnak.

1327. január 12. Avignon: XXII. János megerősíti Jacques Fournier-t, Mirepoix püspökét a pamiers-i eretnekség elleni szorgos munkája jutalmaként a már előzőleg elnyert bűnbocsánat engedélyezésében.

1328. augusztus 8. Avignon: A pápa átveszi az iratokat. Bátorítja a püspök hevességét, és megbízza a folytatással.

Jacques Fournier pamiers-i utódjánál, Dominique Grima-nál nem találunk nyomot a katárok elleni ténykedéséről. Aligha mondhatjuk, hogy az Inkvizíció jegyzékei tartalmaznak e pap részéről valami kezdeményező nyomot, noha az inkvizítorok csoportjának kiemelkedő tagja volt.

Ó! A pireneusi katárizmus hosszú haláltusája a végéhez ért. 1328-ban hirtelen összeomlott ez a sajnálatra méltó sabarthez-i vidék. Csak időnként villan fel egy-egy sugár a sötétségben.

„A XIV. század elején a megrendítő küzdelmek hatására kialakuló lázadások szinte szokásos jelenséggé váltak. A ‘Jóemberek’ elleni borzalmas üldözések vétke a lázadó szellemben mutatkozott meg Sabarthezben, melynek régi, magas szellemiségű függetlenségi ösztöne a legkisebb szellőre feléledt.

 Az Inkvizíció törvényszékei elleni felkelések délszerte általánossá váltak: hevesek voltak Albi, Cordes és Carcassonne városában. A városi konzulok azonban nem akartak fellépni ellenük, mert szívükben velük éreztek.” (Molinier)

1328-ban a carcassonne-i udvarnagy szemére vetette a városi konzuloknak, hogy semmit sem tesznek a mozgolódások megfékezésére, ezért bebörtönözte őket, és maga vette át a tanács ügyeit a király megbízásából. Kiszélesítette üldözéseit, és Sabarthez-be, a katár gondolatok még mindig élő központjába indult. Az Egyházak és a Katedrális kiürítése és lerombolása, a lombrives-i dráma, és az utolsó követők elfogása megtöltötte Pamiers és Carcassonne börtöneit.

Dominique Grima, Pamiers püspöke vezette Henri de Chamay és Pierre Brun, carcassonne-i és toulouse-i inkvizítorok két inkvizíciós tárgyalását 1329. január 13 és 14-én, amit „a hit kinyilatkoztatása” követett 1329. január 16-án a pamiers-i Notre-Dame-du-Champ templomában. 79 személy, köztük az ismert nevek (azokról nincs adatunk, akiket Carcassonne-ba hurcoltak el) megjelentek e törvényszék előtt, hogy megkapják ítéletüket. Mind sabarthez-i volt: az ornolac-i barlangok egyházából. Ismerünk néhány ítéletet: három börtön általi halál; volt, akit exhumáltak és megégetettek; tizenegy pedig életfogytiglani börtönre ítélve. Ami a többit illeti…!

Ha elővesznek egy Ariége megyei térképet, megértik, hogy mi maradt a katár egyházakból, mi az, ami megmaradt a sabarthez-i faluk összefüggéséből: tizenhét falu teljesen eltűnt azóta. Meggyötört emberek! Megtaposott vidék!

Két irat mutatja a haldoklás jeleit:

– 1331. október 24. Avignon: XXII. János pápa jelentést kért a pamiers-i és mirepoix-i püspököktől az Inkvizíció fejleményeiről és eredményeiről.

– 1332. október 6. Avignon: XXII. János erősen megfeddi Dominique Grima, pamiers-i püspököt, amiért is hanyag módon kezeli az eretnekség elfojtását püspökségében. Arra inti, hogy tompultságát rázza le, és teljesítse feladatát.

De ó, Krisztus siralmas helytartója, hol vannak a megüresedett ornolac-i Templomok és a Katedrális?

Egyedül „a nagy lombrives-i temető” maradt, a katár hit hatalmas és csodálatos mauzóleuma.

 

***

 

A hatalmas lombrives-i temető

 

1328 – Mióta a jámbor Loup de Foix elment imádkozni a lombrives-i Katedrálisba, ebbe a híres barlangba, azóta itt volt a katár püspök tartózkodási helye, az éjszakai istentiszteletek színhelye, és az erősödő viharban az erdősök és számkivetettek állandó menedékhelye.

Katár pásztoruk köré öt vagy hatszáz, tanyájáról elmenekült hegyi ember gyűlt itt össze misztikus csoport és vad tábor keverékét alkotva.

Egy új Montségur szerveződött, nem kevésbé lovagi és égi lakó, mint a másik, de egyszerű és a hegy rejtekébe veszve, egy a vízözön viharában átfúrt meredélyben.

A lombrives-i területek urai, a foix-i hercegek, a castelverdun-i áttérés miatt Béarnes-ban székeltek, ezért távollétükben az inkvizíció még merészebbé vált, és sikerült lerombolniuk a számkivetettek menedékét.

A toulouse-i királyi bíró felment Foix-ból Tarascon-ba, és Tarascon-ból Ussat-ba, s ott a lombrives-i barlang elé, az erdők üldözötteit a sziklába szorítva.

Előtte már elfoglalta és lerombolta a Három Templomot: Ussat-ot, Ornolac-ot és Bouan-t, amik spoulgák, vagyis megerősített barlangok voltak.

A bíró ezután benyomult a hatalmas előcsarnokba, majd betörte a szűk belső nyakrészt, és úgy gondolta, hogy ezzel a barlang kijárat nélküli kupolás része alatt, mint egy vadat a hálóval búvóhelye mélyén bekerítette Loup de Foix-t és az ottlévőket. A barlang azonban kettős volt, vagyis inkább a keleti folyosó, amin átkeltek, negyedmérföldnyi szélességben, csak a felső galéria előcsarnokát képezte, amely négyszer magasabb volt, és ez alkotta az anya-barlangot.

Ide egy kb. 80 méter magas, függőleges járaton lehetett feljutni, amely a hegy meredek, függőleges lejtőjébe vésődött, és öt vagy hat kiszélesedő párkány tagolt, melyekre falétrákat állítottak. Mihelyt a katárok visszahúzták létráikat, egy pillanat alatt bevehetetlenné vált a sötét, földalatti terület.

A katolikus hadsereg, miután azt hitték, hogy üldözötteiket beszorították a Katedrálisba, tomboló kereszttűzbe került, ebben a sötét torkolatban, amely egykor az óceáni vihart tajtékozta ki magából. A fütyülő nyilak, a leguruló sziklák és a vad üvöltés összetörte és agyonsújtotta őket.

Hogyan lehetett volna ebben az orkánban megkockáztatni az utat, és felmenni a magas, kiugró párkányzatra? Hogyan üldözzék a számkivetetteket az üreg sötét útvesztőjében, amely még egy mérföld mélységben a lombrives-i hegybe hatolt?

A királyi bíró meghátrált, összegyűjtötte halottait, majd befalazta a keleti, szűk nyakrészt, és így erődítményükbe zárta a győztes katárokat, amely a sírjukká vált. Még itt táborozott néhány napig a szintén befalazott külső bejáratnál, majd, amikor már semmi mozgást nem hallott a szikla nyílásánál, úgy gondolván, hogy mindennek vége, lelki megnyugvással elment, és visszatért Toulouse-ba.

A szikla „lepecsételt és megpecsételt” maradt, a babonás félelemtől, a súlyos borzadástól, melyet körülvett a misztérium meghatározhatatlan keveréke, a jóvátehetetlen bűn, és a királyi és egyházi kárhozat – „átkozott”, de védett maradt.

Mégis mi történt bent?

Az üldözöttek megpróbálták lebontani a falakat?

A nyakrész szűkössége lehetetlenné tette a menekülést, akárcsak a behatolást sziklába…

A megadás katár erény volt; finoman alávetették magukat sorsuknak, és szomorúan mosolyogtak sírjaikban…

Gyümölcs- és zöldségfogyasztókként, hosszú böjtökhöz szokva, szívesen magukra vállalták az endúrát, melyet utolsó fájdalomként őriztek, és akár a Rómaiak, megőrizték hűséges tőrüket a végső szükségekre, nyugodtan fogadták a kínzó éhséget, megszokott és vallásos öngyilkosságukat. Egyetlen egy esetben sem lehet feltételezni, hogy a sötétségben felfalták volna egymást. Ugolino étkezései iránt legyőzhetetlen irtózást éreztek.

Mit csináltak hát? Még éltek egy ideig; agyagedényeikben étel, halom zöldség a sziklamélyedésben, és nem messze tőle egy tiszta vizű tó.

De egy nap minden elfogyott: élelem, tűzifa, és az oly finom fény, az élet e látható visszatükröződése. Ekkor családok szerint különböző fülkékben gyűltek össze, férj a felesége mellett, a szűz gyenge anyja mellett, és a kisgyerek anyja elapadt emlőjén. Egy ideig jámbor imákat suttogtak, még hallatszott a püspök hangja, aki hirdette az Igét, „amely Istenben van, és Isten”, és átadta a haldoklóknak a béke csókját, míg ő is el nem aludt.

Mindenki álomba merült… és csak a boltozatról lassan aláhulló vízcseppek zavarták meg az évszázados síri csendet. A sziklák siratták őket!

A hegy ölelő anyaként vette keblére őket, és áhítattal szőtte a leglassabban készülő anyagból a mészkő szemfedelet, és formázta kőcsontjukat, hogy a féreg ne tudja meggyalázni. Egy győzelmi cseppkő-mauzóleum alakult, csodás díszítésű urnákkal, hétkarú gyertyatartókkal, és az élet jelképeivel.

A lombrives-i üreg rövid időre őrizetbe vette Montségur kincsét, így lett mintegy száz év multával a pireneusi Katárság utolsó, egyszerű, de komorabb és vadabb Thabora.

 

***

 

Az Inkvizíció módszerei

 

Az Inkvizíció büntető törvénykönyvéről már sok minden került nyilvánosságra, Schmidt, Demairon, Ch. Molinier, M. Tanon, H.Ch. Léa és mások tollából.

Ezért itt, közleményünk keretében nem lesz szó még egyszer erről a témáról. Mindazonáltal érdekesnek tűnik kiemelni néhány adatot a Pamiers-i Törvényszék ítéleteiből, mivel a vatikáni irat lehetővé teszi. Így össze lehet hasonlítani a máshol lezajlott történésekkel.

A Pamiers-i Inkvizíciós Törvényszék a következő személyeket üldözte és fenyítette:

a közismert eretnekeket;

a gyanúsítottakat és rágalmazottakat;

az eretnekvédelmezőket és rejtegetőket;

a hamis tanúkat és bujtogatóikat;

a menekülőket;

a visszaeső eretnekeket és a meg nem jelenteket.

Teljes kiközösítéssel, kánoni szabálysértéssel és meggyalázással a papokat sújtották.

Az eretneket kivetette a társadalom, és lehetetlenné vált bármilyen jogi ügyintézés.

Megkülönböztették a meggyőződéses, javíthatatlan eretnekeket, és azokat, akik bevallották és megbánták hibájukat. Az elsőknél a büntetés „meggyőző”, az utóbbiaknál „gyógyító” volt.

Az eretnekek leszármazottait másodíziglen érintette az ítélet. Bizonyos szerencsétlen helyzetűeket negyven, sőt hetven év után is üldöztek. Az eretnekség megnyilvánulása magával hozta az egyházi temetéstől való megfosztást is.

Az inkvizítorok szigorúsága a bűnösöket egészen a sírig követte, ahonnan kiásták földi maradványaikat, hogy a szélbe szórják vagy megégessék (amit a „csontvázak máglyára vetésének” neveztek).

Az ítéletet még szomorúbb hatások kísérték: személy és emlék-gyalázás, amely alól a családját sem kímélték. Az elítélt nem tanúskodhatott, nem pereskedhetett, nem gyakorolhatott hivatalt és közjogi megbízásokat, valamint nem örökölhetett, vagyonosodhatott, és nem végrendelkezhetett, stb.

A meggyőződéses eretnek örökre megfosztatott jogai gyakorlásától.

Az ítélettel elrendelt büntetések egyébként is súlyosak voltak:

a javak elkobzása, még az elítélt életében vagy a halála után;

életfogytiglani börtön;

„a világi hatalmaknak való átadás” általi máglyahalál.

Jacques Fournier-nél találhatók utalások a javak elkobzásáról: a vagyon örökléséért gazemberek kémkedtek az Inkvizíció részére; a bebörtönzésükkel az elítéltek elvesztették vagyonukat; elkobzásokat foganatosítottak az elhunytak és a kivégzettek ellen is.

Tekintsünk meg itt egy szívszorító esetet:

Foix hercege Pamiers-ben, 1309-ben, egy hagyományra hivatkozva próbálta visszakövetelni előjogát saját földje eretnekeire. Pontosabban Jacques Autier tulajdoni jogáról volt szó, aki a bouan-i Templomhoz tartozott.

A király emberei azonban arra hivatkoztak, hogy ez az eretnek, noha sabarthez-i, és a foix-i hercegséghez tartozik, de tanait Carcassonne-ban, Limoux-ban és Toulouse környékén, a királyi birtokokon hirdette.

A foix-i herceg ügyésze támogatásával sem tudta jogát érvényesíteni.

A börtönbüntetés volt a leggyakoribb ítélet.

A 4030-as jegyzék utal házrombolásokra, melyeket azelőtt az eretnekek látogattak. Rettegték ezt a csapást.

A börtönt inkább a coutables-nak tartották fent, akik megbánták bűnüket, mint a megrögzött eretnekeknek, akiknek büntetése majdnem mindig a máglyahalál volt.

A foglyokat könnyű, súlyos vagy nagyon súlyos börtönre ítélték.

A könnyű büntetés mindig ideiglenes volt, elég laza rendszerű, viszonylagos mozgást engedett az erődítmény vagy börtön falain belül.

Az életfogytiglani büntetéssel vallomásra akarták kényszeríteni a szerencsétleneket; a súlyos elzárással levegő és fény csak nagyon magas tetőnyílásból érkezett; a kezeket és lábakat láncba verték; a fájdalom kenyerét és a keserűség vizét kapták.

Nem fogjuk leírni a zárkák borzalmait. Az Allemans-ról (a pamiers-i püspök börtönei) tudunk annyit, hogy léteztek annyira fertőző és annyira kényelmetlen zárkák, hogy nem carcer strictus-nak (szigorú zárka), hanem carcer strictissimus-nak (nagyon szigorú zárkának) hívták őket. Egy elítélt, Raymond Peyre, negyvenöt napig maradt így bezárva; ezután tűrhetőbb zárkába kellett átvinni.

Carcassonne zárkái még az Allemans-nál is hírhedtebbek voltak. Felesleges megemlíteni, hogy a pamiers-i inkvizítorok tömlöceinek rendszere számtalan elítéltnek végzetes volt: négyen hunytak el az Allemans falai közt; két nő is itt halt meg; három személyt szenvedései végéhez érve szabadon engedtek, hogy a friss levegőn adják ki utolsó leheletüket.

Ismerjük öt elítéltnek a nevét, akiket a Pamiers-i Törvényszék a világi hatalomnak adott át, hogy az elégesse őket. Előzőleg már magyaráztuk ennek „a világi hatalomnak” való átadás hazugságát és szégyenét, melyet azzal a fohásszal végeztek, hogy „megkíméljünk a haláltól és a megcsonkítástól”. Nagyfokú borzalom, mondtuk, mivel a fohász képmutató volt: az elítéltet mindig kivégezték.

Jacques Fournier nem mindennapi erőt fektetett a Szeretet Temploma utolsó hűségeseinek az üldöztetésébe Sabarthez-ben. Emiatt a püspökre a piros sapka és a pápai tiara várt. Nagyon reméljük, hogy a pireneusi katár tanok üldözéséért végzett túlkapásait feladata teljesítésének számlájára írják neki.

Az örök szeretet

 

Tarascon – Plinius régi Tarusko-ja, a felső-sabarthez-i tarasconiak fővárosa – a történelem során mindig szabad maradt. Közvetlen védelmezője volt az ussat-ornolac-i beavató központnak. Erős földsáncokkal körülövezve, ellenőrizhette a Templomokhoz és a Katedrálishoz vezető utat. Nem meglepő, hogy a katár hit bátor védelmezői, a foix-i grófok, egy zöldellő dombra épült kastélyt választottak lakóhelyül Tarasconban, ahonnan nagyon jól rálátni az ussat-i felső Templomokra.

„La Torr de Mount Négré,

defora la villa de Tarascon,

á Mossenhor lo comte de Fouich”

 

„Mount Négré tornya,

a foix-i gróf főméltóságáé,

Tarascon városán felül.”

 

Jegyzi a fentieket az 1445-ben, IV. Gaston gróf rendeletére készített felsorolás.

Roger-Bernard le Grand 1202-ben házasságot kötött Ermessinde de Castelbon-nal Tarasconban. Később, amikor át kellett adnia foix-i kastélyát Blanche de Castille-nak, Tarasconba ment. Ermessinde követte őt, és itt halt meg (1230 telén). Egy templomban, majd később a costogai (katalóniai) monostorban temették el.

1231. március 13-án Tarascon láthatta Roger-nak, a foix-i gróf fiának esküvőjét Brunissende de Cardonne-nal; ugyanekkor Esclarmonde de Foix (a harmadik Esclarmonde) házasságkötését Ramon de Cardonne-nal, amit Esclarmonde d’Alion (a második Esclarmonde, a Parakléta galambjának, a nagy Esclarmonde de Foix-nak unokahúga) pártfogolt. Esclarmonde d’Alion Loup de Foix-nak – az Ornolac-beli Betlehem Perfektjének, és a nagy Esclarmonde de Foix unokaöccsének – volt a húga.

 

1232. február 10-én Roger-Bernard feleségül veszi Ermengarde de Narbonne-t Tarasconban. Politikai házasságkötés, mert egy okiratban ez olvasható: „A gróf elöljárói tárgyaltak a tarascon-i konzulokkal, azután Montségurbe mentek.” Arról volt szó, hogy Roger-Bernard udvarmesterének, Othon-Arnaud de Castel-verdun-nek segítségével lehetővé tenni, hogy Montségurben katár papokat és üldözötteket vegyenek fel.

1232 augusztusában Guilhabert de Castres katár püspök engedélyt kért a várba való belépéshez. Másodszor jöttek össze Perfektek, férfiak és nők, a pireneusi Thabor hegyén. Sajnos! Utolsó menekvésként a hóhérok elől.

Attól kezdve az öreg püspökök Ussat Templomaiban maradtak; a fiatal kiválasztottak rátértek a Bertalanon (Barthélémy) át vezető Katárok Útjára. És Tarasconon vonultak át azok a jóbarátok, akik erősítették, támogatták és védelmezték a hősi várat. Loup de Foix-t, Esclarmonde d’Alion-t, Rabat, Castel, Verdun, d’Arnave, de Garrabet, de Montgaillard, és mások. Montségur eleste után az Inkvizíció szörnyű elnyomással csapott le Sabarthezre.

1302. március 3-án meghalt III. Roger-Bernard foix-i gróf Tarasconban, halálos ágyánál mellette volt Pierre Autier bouan-i katár püspök, akitől megkapta a konszolamentumot. Ez kitűnik Sybille vallomásából – ő a Larnat-beli Johannis Gouzy lánya, Raymond Peyre felesége, akit Bouan-Sinsat-ból adtak át világi kezekbe.

Loup de Foix, akiről már volt szó (a nagy Esclarmonde uno-kaöccse), 1213-ban kapta meg a konszolamentumot az ornolaci Templomban (Guilhabert de Castres püspöktől).

Pompás jelenség e szörnyű időszakból. Ismeretes az elbeszélés, amelyben öreg barátjánál, Amiel Aicard-nál tett egyik látogatását meséli el. Amiel Aicard Montsegur dicső püspökének En-Marti-nak volt az utódja, aki az albigensek Katedrálisába, Lombrives-ba menekült.

Lombrives-t „Loup de Foix kápolnájának” is hívták.

 

Loup de Foix kápolnája

 

A jámbor és vitéz, házasságon kívül született Foix herceg, az öreg Loup, több mint ötven évvel élte túl hősi apját, a nagy Ramon-Roger grófot (1225-ben halt meg), akinek gyermekkorában harcostársa volt. Keresztülment az albigensek ellen szervezett húsz keresztes hadjárat forgatagán, átvészelte az inkvizíció és a francia hódítás kettős viharát, látta elveszni Monfort-t, elesni Montségurt, a gallo-román nemzeti jelleg haldoklását, és látta kihalni a fajt, melyben megtestesült a délvidék, a Toulouse-család. 1270-ben a Paraklétához mindenkor hű, legyőzhetetlen aggastyán még élt.

A foix-i udvar gáláns és harci ünnepeit kerülő jámbor lovag, titkon az ornolac-i spoulga közelében lévő Lombrives barlangja felé vette útját, ahol megtért a Vigasztalóhoz, és ahol az öreg katár püspök, Amiel Aicard életereje hanyatlóban volt.

  A foix-i grófok kastélya Tarasconban

 

Estére Ussat elé ért, leszállt paripájáról, és keserves nehezen mászott felfelé a hegy kapaszkodóján, át azon a rengeteg sok sziklán, melyet egy földrengés zúdított egészen az Ariége medréig, és ami fölött a lombrives-i Katedrális bejárata nyílt.

A hatalmas barlang déli része – mert két részből áll – egy eldőlt homokórához vagy lopótökhöz hasonlít, melynél szűkület köti össze a két különböző méretű gömböt. Mintha a szikla megkövesedett nyirkosságától fokozatosan keskenyedő boltozat középtájon egy vadállat búvóhelyében végződne. Itt, a nemes aggastyán, aki mint családja minden grófja, emelt fővel járt, és aki mintegy ötven harcmezőn szállt harci ménjére, a kengyelben állva csatázva, most leereszkedett Istene előtt, lehajolt, térden mászott, és mint egy róka, úgy lopódzott be a Magasságbeli templomába, a Katedrálisba.

Aztán a boltozat észrevétlenül megemelkedett, és a háttérben egy tágas dóm bontakozott ki. Fenyőfáklyák világították meg, melyek urna és kandeláber alakúra vájt cseppköveken égtek. A herceg elvegyült a tömegben, az ussat-i, ornolac-i és tarascon-i pásztorok és favágók közé.

Idős férfi ült egy sziklaszószéken, a tiszteletre méltó Amiel Aicard, aki elrejtette Montségur kincsét, és ott most még ritkább aranyat őriz. Egy könyvből olvasott: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Minden ő általa lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága; És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Aztán a püspök az Evangéliumba beleszőtte a mártírok gyászbeszédét.

Fájdalmas szavait zokogás és könnyek kísérték. A nép térdre ereszkedve kiáltotta: „Áldjon meg minket, ó Atyánk!” „Deus vos benedicat! Az Úr áldjon meg és vezessen el benneteket a jó végig!” – felelte az aggastyán.

A püspök eltűnt a sziklafalak között, ahol úgy élt, mint valami szellem, és a nép a szűk előcsarnokon át visszatért a barlang bejáratához. A fáklyák kialudtak, és a tömeg szétszéledt a homályban, mielőtt a hajnal megvilágította volna Tarascon hegycsúcsait.

A legyőzöttek képe mindig élni fog Sabarthezben.

Jacques Fournier rajtahagyta kemény és kegyetlen kéznyomát;

a Parakléta vallásának haláltusája több mint száz évig tartott; újra és újra életre kelt, jóval 1329 után is, 1357-ben, 1374-ben, 1383-ban, 1400-ban, sőt 1446-ban is, noha általában egyesek véres eltüntetésével, ami azonban azt bizonyítja, hogy a máglyák hamva nehezen hűlt ki.

A tűz és a vér ellenére „a barlangok továbbra is ellátják életadó feladatukat. Ők az emberiség Bibliája; a Szellem ráfújja lélegzetét az anyagra, amely megelevenedik, és Teremtője dicsőségét énekeli”. (Glory Apát)

A foix-i grófi kastélyból Navarrába és Béarnba költöztek a grófok, ahol királyok lettek. De a Foix család hercegnői és idős grófjai tovább őrizték a fenséges szikláján büszkén emelkedő grófi várat. A fényes Ramon-Roger, a nagy Esclarmonde és az erényes Sézélia Trencavel, valamint nővérei szelleme életre keltették az ősök vérét utódaik ereiben.

Elérkezünk az 1527-es esztendőhöz. I. Ferenc testvére Margit, Alencon hercegének, Károlynak az özvegye. Albret Henrik, Navarra királya és Foix grófja szívét meghódítja Margit kiválósága, előkelő jelleme, és feleségül veszi. Navarrai Margit otthona a foix-i grófság lesz. Dicsőítő beszédet mondanak Margit ékesszólásáról, képességeiről és ügyességéről, de legfőképp vitathatatlan jóakaratáról és kegyességéről.

A fogadáson jelen volt Berquin, Étienne Dolet, Pierre Caroli, Roussel, Clément Marot, Brantôme, Erasmus és Kálvin János, aki ekkor még nem volt egyházi vezető.

I. Ferenc imádta Margit lányát, Albret Johannát. A gyermek a királyi udvarban nevelkedett, később pedig Antoine de Bourbon-nal kötött házasságot, aki így Navarra és Béarn királya, valamint Foix grófja lett. Johanna is a foix-i grófságba költözött, Pamiers-ba, ahol Esclarmonde de Foix támogatta a katárok ügyét Rómával szemben, amely meg akarta semmisíteni a katár mozgalmat. Albret Johanna önkényeskedő, parancsoló jellem volt, aki a szellemi érlelődés idején a legszélsőségesebb mozgalmakban vett részt. Férje, Antoine de Bourbon, Vendôme hercege nyugtalan, bizonytalan jellem, feleségét nem volt képes megállítani ezen az úton. Albret Johanna arra használta fel személyes adottságait, hogy fellépjen a katolikusok túlkapásai ellen, és magáévá tegye Roussel és Kálvin eszméit. Ezekből az újítókból – így nevezték őket – lettek a hugenották.

Amikor a kálvinizmus megszületett Pamiers-ban, Sabarthez szívében, a foix-i grófság területén, e balsors sújtotta vidéken a testvérharc új erőre kapott. A máglyák még nem aludtak ki. Nem térünk ki ennek az újabb háborúnak a részleteire.

Margit és Johanna egész életükben az egyházi újítókat védelmezték.

Margit a nagyanyja, Johanna pedig az édesanyja volt Navarrai Henriknek, Foix-Sabarthez grófjának, a leendő francia királynak: IV. Henriknek. Nem meglepő, ha Henrik, még megkoronázása előtt, ősei messzire nyúló spirituális múltjának ösztönző hatására, ellátogatott a lombrives-i Katedrálisba, amiről 250 éve még csak beszélni sem mert senki.

Loup de Foix, aki a foix-sabarthez-i grófi család révén a Bourbonok őse volt, mielőtt kápolnájába lépett, a földre borult, s azt mondta: „Meg kell hajolni a Magasságos előtt, mielőtt belépünk a templomába.” Épp efölött az emelkedő átjáró fölött olvasható az a felirat, amely Navarrai Henrik lombrives-i látogatásáról tanúskodik:

 

Deo Rex, Navarra Királya, Foix Grófja, 1578

 

Kísérőtársai közül hárman szintén odaírták nevüket: Peter Dan, Bermgen, de Boissy.

Bebizonyítottuk a látogatás és az aláírások hitelességét, és az is kiderült, hogy Navarrai Henrik három neves tarascon-i protestáns ösztönzésére teljesítette ezt a szívének bizonyosan oly értékes látogatást. E három férfiú: Teynier, de Séré és Sérou.

Castelverduni Jakab (Jacques de Castelverdun) volt a két és fél évszázada elzárt, gyászos lombrives-i barlang ura. Az idő ekkor nyitotta meg újra e hatalmas csontkamrát. A protestánsok talán elődöket kerestek a hegy barlangjaiban, s bizonytalan, tragikus emlékektől vezettetve hatoltak be a kriptákba. Belépnek, megérkeznek Loup de Foix kápolnájához, felmásznak a még helyükön álló létrákon, s a felső templomban – ó, rémisztő csoda – egy alvó, fekvő sokaságra bukkannak. Mintha megkövesedten, kőkoporsókban feküdnének.

A hegy két és fél évszázada siratta gyermekeit, s megfagyott könnyeiből cseppkősírokat épített nekik. De ennél sokkal többet is: a győzelem emlékműveként, s a visszataszító üreget átváltoz-tatva, párkányokkal, jelképek szobraival csodálatosan díszített főtemplomot emelt nekik. Egy szószék, kandeláberek, urnák váltak láthatóvá; majd papi öltözékek, egy palást, egy tiara; azután a holtak közé mindenfelé elszórt gyümölcsök, sárgadinnyék, gombák, mint az élet jelképei. Végül, mintha leesett volna harangtornyából a végtelen csend jelképeként, a földön egy bronzharang hatalmas csészéje vált láthatóvá; ugyanakkor annak jeleként is, hogy ezek a mártírok győzelmet arattak a levegő fejedelme fölött, s ennek kürtje ékesíti sírboltjukat.

Lombrives óriási temetője 250 évnyi teljes csend után újra a történelemmé vált. Teljes csend, de nem feledés utáni csend! Vannak szavak és tettek, melyeket sohasem sújt a feledés. „Ozirisz szeme” borít-e fátylat arra, ami arra hivatott, hogy lássák?

Isten szeretet!

A messianizmus útja a Gnózis első magvetői, Marcos és Priscillianus óta ugyanaz. Olyan helyek jelzik, ahol a máglyák több szerzetet is lelkesítettek; olyan pontok mentén halad, ahol most is ugyanúgy érezhető a Szellem lélegzete, mint rég. Ezek:

Sabarthez Templomainak óriási nekropolisza;

a montségur-i Camp des Crémats óriási máglyája;

Béziers borzalmas mészárlása;

Minerve, Lavaur izzó parazsa;

És  továbbá…  Toulouse,  Orléans,  Mont  Wimer,  Vézelay; Poitou, Le Mans és Brocéliande erdei;

az angliai Eriugena és Gerard;

továbbá Antwerpen, Lombardia és a bogumilok;

Köln és Aachen;

Goslar.

A Szellem fejedelmi útja ez; végigfolyik rajta a szeretet híveinek vére, és kegyelettel öltözködik del cendrum des Martyrs, a máglyák hamvaiba.

Ó Roumious! A Szeretet Istenének zarándokai!

A Szent Grál útján járva nem csalatkozhatunk. A tökéletesedés fenséges útját, mely Champagne Paraklétája mellett vezet el, s melyen magának az isteni Mesternek a drága vére folyt, szentelt piramisok jelölik ki:

Goslar égő áldozata;

Montségur urnafala;

az albigensek katedrálisának kriptája.

Hajdani dicső utak! Gyűlölet égette földek! Elfeledett tájak, hogy így takarják el a vért és tüzet. Mégis:

 

„Mais, apretx sept cents ans

verdejo lé laurier

sur Cendrum des Martyrs!”

 

 „Hétszáz év múlva

újra levelet hajt a babérfa

a mártírok máglyáin!…”

(Teulié)

 

Imánk minden nap a Gnózishoz, a messianizmushoz szól, amely arra kérleli a Szeretet Istenét, hogy jöjjön el uralma minél hamarabb:

 

Adveniat regnum tuum!

Jöjjön el a te országod!

A druidizmus

 

A három végtelen, egyetlen középpontból kiinduló
csigavonalmenet az isteni háromság kifejezõdése.

 

 

 

A Háromságok

 

Három őseredeti egység:

egy Isten,

egy igazság,

egyetlen szabadság,

mely minden ellentétet egyensúlyba hoz, és mindegyikből csak egy van.

 

Három dolog fakad ezekből az őseredeti egységekből.

minden élet,

minden jó,

minden képesség.

 

Isten három nagysága:

tökéletes élet,

tökéletes tudomány,

tökéletes hatalom.

 

Három, Istennel szükségképpen egyenlő dolog:

az élet legnagyobb része,

a tudomány legnagyobb része,

az erő legnagyobb része,

és mindegyikből összesen a legnagyobb rész.

 

Három dolog van, ami Isten nem tudna nem lenni:

az, ami a jó tökéletesedését képezi,

az, ami a jó tökéletesedését akarja,

az, ami beteljesíti a jó tökéletesedését.

 

Három dolog beteljesítéséről nem tudna lemondani Isten:

arról, ami a leghasznosabb,

a legszükségesebb,

a legszebb minden dolog számára.

 

Három, szükségképpen diadalmaskodó dolog:

a legfelső hatalom,

a legfelső intelligencia,

Isten legnagyszerűbb szeretete.

 

Három biztosíték, amit Isten ad és adni fog:

végtelen hatalma,

végtelen bölcsessége,

végtelen szeretete,

és, hogy mindenek teljesüljenek, e háromból egy sem marad el.

 

Három, egyedül Istennek lehetséges dolog:

elviselni a Ceugant örökkévalóságát,

változás nélkül részt venni minden állapotban,

veszteség nélkül mindent megjavítani, és megújítani.

 

Az isteni három előjoga:

hogy önmagában végtelen,

végessé válik a végesben,

a boldogság körében kapcsolatban marad a létállapotok minden változatával.

 

A lények keletkezésének három oka:

az isteni szeretet,

az isteni bölcsesség,

az isteni hatalom,

összhangban a végső akarattal.

 

A létezés három köre:

Ceugant, a végtelen köre, ahol Istenen kívül nincsen más,

Abred, az átvonulások köre, ahol minden a halálból fakad – az ember átkel rajta;

Gwynfyd, a boldogság köre, ahol minden az életből fakad – az ember otthona lesz a „fényhajóban”.

 

A lelkes teremtmények három egymást követő állapota:

az élet Annoufnban, a feneketlen mélységben,

a szabadság az emberi fejlődési fokon Abredben,

a boldogság Gwynfydben.

 

Három szükségszerűség minden forma számára:

kezdet Annoufnban,

átvonulás Abreden,

kiteljesedés és tökéletesség Gwynfydben,

és e három fok nélkül nem létezhet semmilyen élet, kivéve Isten számára.

 

A létezés három ereje:

nem tud másmilyen lenni,

mentes a másnak lenni kényszerétől, nem képzelhető el nála jobb,

és minden dolog tökéletesedése ebben rejlik.

 

Három isteni adomány minden lény számára:

egy önmagában teljes élet,

énje abszolút elkülönítése,

vele született, sajátos szellemiség,

és ez alkotja mindenkinél az egyéniséget.

 

Három isteni parancsolat a teremtés művében:

csökkenteni a rosszat,

erősíteni a jót,

rávilágítani arra, ami ettől különválik, hogy egyértelmű legyen, minek kell, vagy minek nem kell lennie.

 

Három szükségszerűség Abred körében:

minden élet végtelensége, innen származik a kezdete,

minden dolog láthatósága, ebből van a növekedés,

ami másfajta állapotban nem lenne lehetséges, ez a halandó-ság és a halál állapota.

 

Az Abred körének három alapvető baja:

a szükség,

az emlékezetvesztés,

a halál.

 

Három elkerülhetetlen dolog Abredben:

a (természeti és spirituális) törvény áthágása, amely elől nem menekülhetünk,

a halál által megszabadulás Drougtól és Cythraultól,

a szellemi élet növekedése.

 

Három dolog, amitől az ember Abred szükségébe zuhan:

az ismeretre való vágyakozás hiánya,

 közömbösség vagy ellenségesség a jóval szemben,

a rossz előnyben részesítése,

emiatt pedig ismét leszáll Abredbe addig a fokig, amelyet saját maga készített elő magának, újrakezdvén zarándokútját a fejlődések körén át.

 

Három dolog által az ember szükségszerűen újra alászáll Abredbe, akkor is, ha másrészt a jóhoz kötődik:

a kevélység által Annoufnig,

a hazugság által az ennek megfelelő érdemtelenségig,

az emberszeretet hiánya által, az ennek legjobban megfelelő állatiságig.

Ekkor újrakezdi előző vándorlását, az emberi fok felé.

 

Három dolgot kap minden lelkes lény ajándékul Abredben:

az isteni jelenlétet, amely nélkül itt semmilyen tudat nem lehetne,

az isteni szeretetben való részesülés előjogát,

az Istennel való együtt cselekvést, hogy ily módon minden sors elérje célját.

 

Három szükségszerű ok hat Abred körében:

minden lelkes lény testi szerkezetének fejlődése, az egyetemes ismeret megszerzése,

erkölcsi növekedés, hogy a tétlenség szelleme legyőzessék, (Cythraul), és

a rossztól való egyéni megszabadulás elérése (Droug),

mert ezek nélkül semmilyen haladás nem lenne lehetséges.

 

Három isteni hatásforma Abredben Droug és Cythraul legyőzésére, és Gwynfyd körének elnyerésére:

a szükség,

az emlékezet elveszítése,

a halál.

 

Három lényeges feltétel a tökéletes ismeret megszerzésénél:

átkelés Abreden,

továbbhaladás Gwynfydben,

itt pedig visszaemlékezni a korábbi tapasztalatokra, és magára Annoufnra.

 

Három eredetileg kortárs dolog:

az ember,

a szabadság,

a világosság.

 

Három szükséges dolog, hogy az ember győzedelmeskedjen a rossz fölött:

a szenvedés,

a viszontagságok nyugodt elviselése,

a választás szabadsága,

ezek azok, melyekkel előre meghatározhatja saját sorsát.

 

Az embernek nyújtott három választási lehetőség:

Abred és Gwynfyd,

szükség és szabadság,

rossz és jó,

mind egyenlő arányban, s az ember tetszés szerint dönthet az egyik vagy a másik mellett.

 

Az emberi fejlődési fok három lényeges szerzeménye:

az ismeret,

a szeretet,

a lélekerő.

Az emberiség előző fejlődési fokain ezek nem valósíthatók meg, hanem csakis a szabadságon és a választáson keresztül. Ez a három győzelem.

 

Három győzelem Droug és Cythraul fölött:

ismeret,

szeretet,

lélekerő,

mert a tudás, az akarás és az erő egyesülésétől függ minden teljesülés. Ezek az emberiséggel együtt keletkeznek, vele maradnak, és végigkísérik minden korszakon.

 

Három előjog kötődik az emberi állapothoz:

a rossz és a jó szabályozása, ebből az összehasonlítási képesség,

választási szabadságból eredő döntés és előnyben részesítés,

a lelki erő növekedése,

és nélkülük egyetlen sors sem teljesedhet be.

 

Három elkerülhetetlen különbség az ember vagy bármely teremtmény, és Isten között:

A korlátozás csak az emberre van rákényszerítve, Istenre semmiképpen sem;

az embernek kezdete van, Isten öröktől fogva létezik;

az ember még Gwynfyd körében is szükségszerűen változásról változásra halad tovább, képtelen elviselni a Ceugant változatlanságát, míg Isten, aki nem tudna változni, minden állapotot boldogan visel.

 

Minden lénynek három jellemzője van a többivel való viszonyában:

eredeti szelleme,

emlékezete,

észlelőképessége.

Minden lény teljes bőségben birtokolja ezeket a tulajdonságokat, és nem lehet két hasonló bőség.

 

Három legfőbb ajándék a Gwynfyd körében:

megszabadulás a gonosztól,

megszabadulás minden szükségtől,

megszabadulás a haláltól.

 

Három dolog adatik vissza a Gwynfyd körébe érkezett embernek:

eredeti szelleme (Awen),

hiánytalan szeretete,

minden korábbi létformájának emléke;

ezek nélkül pedig nem lenne tökéletes boldogság.

 

A gonosz és a halál háromszoros ismerete biztosítja megsemmisítésüket és a győzelmet:

valódi természetük,

okuk,

hatásmódjuk ismerete,

és ez Gwynfydben nyerhető el.

 

Három alapja van az egyetemes tannak:

az átvonulás az összes létállapoton,

az emlékezés minden fokra és ezek eseményeire,

a tetszés szerinti, bármely előző fokba való átlépés képessége, azon célból, hogy kiterjessze a tudást és a tapasztalást.

és ez Gwynfyd körében valósítható meg.

 

Három kiválósággal bír minden lény Gwynfyd körében:

a hivatottsággal,

az előjoggal,

az eredeti szellemmel,

mivel nincs két, minden tekintetben azonos lény, és mind tökéletesen kiváló; márpedig tökéletességről nem lehet szó azoknál, akik nem érték el a csúcsot.

 

Három dolog semmiképpen sem múlik el, mert erejük nélkülöz-hetetlen:

a lét formája,

a lét előkelősége,

a lét hasznossága,

mivel ezek, a gonosztól megszabadulva, örökké a megtestesülő vagy a testüktől elváló lényeknél lesznek, a Gwynfyd körének változatos szépségében és jóságában.

 

Három kitűnőség adódik a Gwynfydben megélt állapotváltozásokból:

az ismereté,

a szépségé,

a nyugalomé,

mivel lehetetlen minden veszély nélkül elviselni Ceugant-t.

 

Gwynfyd három nagy boldogsága:

minden ajándékban részesülni, valamelyiket teljes bőségben megkapni,

minden tehetséggel rendelkezni, az egyéni tehetséget önkéntelenül bizonyítani,

minden lényt szeretni, ez az egyetemes testvériség pedig Isten szeretetén alapszik;

ebben áll Gwynfyd templomhajójának gazdagsága.

 

Három folyton növekvő dolog:

a tűz vagy a világosság,

az intelligencia vagy az igazság,

a szellem vagy az élet;

a legvégső eredmény pedig az Abred végével, a minden dolgon való uralkodás.

 

Három folyton csökkenő dolog:

a homály,

a tévedés,

a halál.

 

Három, naponta erősödő dolog, a feléjük való törekvés szüntelen fokozódik:

a szeretet,

az ismeret,

az igazság.

 

Három, naponta gyengülő dolog, az ellenállás egyre nagyobb lesz irányukban:

a gyűlölet,

az igazságtalanság,

a tudatlanság.

A druidizmus

 

A kelták számára a druida a szó szoros értelmében a tölgyfa embere volt (deru: tölgy, tölgyfa). A druidizmus három nagy csoportra oszlott:

  1. a tulajdonképpeni druidák, a vallásgyakorlat vezetői;
  2. a vate-ok vagy ovate-ok, a tudomány és különösen a mágia gyakorlói;
  3. a bárdok, látók, költők és zenészek.

 

A legfelső fokot, a rendfőnöki címet, mindhárom csoportból el lehetett érni.

A druida ritkán hagyta el erdei magányát, ahol a vallásgyakorlatnak élt; az ovate a munkájának szentelte magát: vagy visszavonultan, vagy az orvoslás és a mágia gyakorlata által; a bárd irányította a nemzeti vagy családi szertartásokat az előkelők és a nép körében.

Az eredetileg barbár Galliának Timagéne szerint a druidák adtak műveltséget. Egy messzi korban érkeztek, olyan vidékről, mely se nem India, se nem Baktria. A brahmanizmus és a mágusok vallása, a mágia teljesen arisztokratikus volt; a druidizmust mindig is a legszélesebb körű demokratikusság hatotta át.

Caesar beszámolói kevésnek bizonyulnak a számunkra, mert ő csak a hanyatlása idején ismerte meg a druidizmust. Nem voltak földrajzi ismeretei az északi kelta birodalomról, és semmit sem tudott a Hyperboreai Birodalomról, ahová időszámításunk előtt négyszáz évvel eljutott egy Pythéas nevű tengerész. Pythéas kortársa, bizonyos Hécatée d’Abdére pedig vallási és társadalmi szempontból tanulmányozta a Hyperboreai Birodalmat.

Ókori utazók és történetírók hátrahagyott tudósításai szerint létezett egy előrehaladott vallási csoport, melynek központja Elixoia volt, északon, Elixoia szigetén (ez minden valószínűség szerint a dán Seeland). E szent várost teljes egészében a templom nagyszámú személyzete népesítette be, oltalmat nyújtott egy énekesek és zenészek által támogatott pap-költői testületnek. E papok neve Boréadai – a gall Bairadion. Mivel vallásos tiszteletükkel kizárólag a Világosság Istene felé fordultak, mindvégig a Nap Bárdjainak hívták őket.

A hagyomány északról származtatja az isteni hírnököket, a népek beavatóit, köztük Orpheuszt is, aki Aourfyd, vagyis a misztikus arany: Aour (héber-kelta szó) és a világ: fyd vagy a tudomány: vid (kelta szó). Azaz a világ aranya, a tudás aranya, a beavatás szimbóluma; innen az Arany Ágacska, Arany Versek 17, Arany Legenda 18.

A druidizmus tudott és tud igazodni minden valláshoz, minden vallási jelképrendszerhez. Ezért érthette meg azonnal a kereszténység, és ezért hódíthatta meg a nyugatot. Mi volt a druidák célja, mit kerestek?

Erkölcsi szigort,

tiszta életvitelt,

kifogástalan életmódot tanítványaik számára,

nagy szellemi szabadságot,

nagy önállóságot a döntéshozatalban,

magas elveket,

és nem átmeneti vallásos szükségletek kiélését.

 

Az isteni háromság tanítása:

tartsuk mély tiszteletben az istenséget,

munkálkodjunk az emberiség javáért,

bátran viseljük a sors csapásait.

 

A druidizmus mindig méltó maradt a békéhez: „nyílt jogosultsággal, a világ szeme láttára”, mondta a druida-herold a Gorsedd (a druidák összejövetele) megnyitásakor. „Ez a béke? Akkor a félig kirántott kard visszatétetik hüvelyébe. Teremtsen békét ismét az emberek között egy megújult druidizmus, melyet a régi forrásai táplálnak, és a mi tapasztalataink gazdagítanak.”

 

Isten

 

Minden Egyből ered, az Egyhez minden visszatér.

Egy: örökre változhatatlan, és mindenben benne van, ahogy minden őbenne van.

Kettő: az összehasonlítás, a változat, a változandóság száma, a váltakozás körében mozog.

Három: a tökéletes szám, minden élet és létezés megvilágítója.

 

A külső jelenségek tévedése

 

Földünk csak egy pont, amely eltűnik a térben. A csillagok világító napok a mennyek végtelenségében, más emberi nemek napjai. Létünk kurta száműzetés, boldog vége pedig nem más, mint egy beteljesedett fejlődési fok afelé, akinek senki nem ejtette ki a nevét. Isten nem egy felfoghatatlan vonzóerő: Ő a legfőbb valóság.

Isten élet; élet csak Istenből van, Isten csak az életben van: ő a Lét.

Ő az, aki másképpen nem tudna létezni. Örök jelenvalóságában minden korszakkal egykorú, minden lényegiséggel azonos kiterjedésű, a lélek minden vágyakozásával egyidejűleg van.

Isten minden igazság, minden igazságosság, minden szabad állapot, minden jó mintaképe. Ő a legfőbb jó, a legteljesebb bőség, a legfénylőbb világosság, a minden mindenben.

Erőben, bölcsességben, szeretetben, isteni tulajdonság-jegyekben korlátozhatatlan. Isten korlátok közé szorítása egyet jelentene halhatatlanságunk semmibevételével.

Nevének kiejtése egyet jelentene lényének eltorzításával: senki nem hallotta még, senki nem tudja, hogyan kell kiejteni. De minden dolog kimondja Őt bensőjében. Aki tiszteli Istent, nem mondja ki e nevet, csak belülről.

 

A kezdetek kezdete

 

Isten öröktől fogva teremt, mert hatalma van, hogy teremtsen; lankadatlanul, mindent életre akar hívni, ami képes gondolkodni és cselekedni, küzdvén a gonosz és a halál ellen. Az isteni cselekedet mindenütt jelenvaló, túl időn és téren.

A nem-teremtett Lény egymaga él, minden kezdet előtt, a megközelíthetetlen Ceugant-ban, a határok nélküli végtelenség körében. Önmagától, önmaga által él, és szívében csíraként nyugszik minden elképzelhető teremtmény. A Létező megalkotja a nem-létet; az egység megteremti a többséget, a keletkezés és a megsemmisülés tetterőit, a világtenger csíráját, az ősanyag gyökerét, a feneketlen mélységet, Annoufnot; Annoufnban pedig az éjek éjét, a tehetetlenség netovábbját, Cytrault.

Annoufn éjszakájában Isten végtelen sok világosság-részecskével tölti be a Ceugant-t; ezek a világosság-részecskék szakadatlanul hullnak alá a feneketlen mélységbe. Parányi részecskék a legparányibbak között is, mégis nagyobbak minden nagy dolognál. Nem kevesebb, mint Isten van benne minden világosság-részecskében; benne, Istenben élnek. A világosság-részecskék, vagy pontosabban, e legnagyobb tétlenségbe bebörtönzött lelkek, melyek alig emelkedtek magasabbra a semminél, élni szeretnének. Ám tetteikért nagyon szigorú számadással tartoznak: a választási szabadsággal, azzal, hogy a tudati ébredés révén képesek tudatosan cselekedni, kötelesség hárul rájuk: ha konkolyt vetnek, aratásuk utálatos lesz; ha jó magot termelnek, a bölcsesség és boldogság útját nyitják meg önmaguk előtt. Megszabadulnak Drougtól és Cythraultól.

Ellenfeleik: a gőg, a hazugság és az önzés minduntalan kijátsszák múlékony örömeiket. De elérhető számukra az örök törvény: ki kell szakadni Annoufn semmijéből, emlékezetvesztés az Abreden való átkelés során; a halál lehetővé teszi a szellemi életet Gwynfydben. Így haladunk mindig tovább a tökéletesedés útján.

Senki sem emelkedhet föl a boldogság köréhez, ha életében, (anyagi) emberként nem törekedett a jóra, a jámborságra, bölcs cselekedetekre, igazságosságra és szeretetre.

Aki hagyta, hogy az ellenkezés, a bolond cselekedetek, az igazságtalanság és a gyűlölet vezéreljék, az visszazuhan Abredbe, a saját romlott létének megfelelő létformába. Szüntelen vándorlásra lesz kötelezve mindaddig, míg végül fel nem hagy a rossz és az istentelenség kedvelésével. És minden dolog Isten tökéletes szeretetéből fakad.

 

A lelkek örökkévalósága

 

Mivel a lélek egy kis rész Istenből, ezért megsemmisülése – következésképpen – magának Istennek a megsemmisülése lenne. Az isteni osztatlanságnak megfelelően Isten egy kis része nem lehet kevesebb Istennél. A lélek olyannak jelent meg a teremtő gondolataiban, amilyen végső megdicsőülésekor lenne; igazságossága, csakúgy, mint szeretete, ellenzi a megsemmisülést. Egyébként meg sem teremtette volna. Ami az örök kárhozatot illeti, magától kínálkozik a következtetés: megengedhetetlen.

A druidizmusban nem létezik sem pokol, sem paradicsom. „Állításotok szerint – mondta Lucanus, a latin költő – az árnyak nem mennek se az Erebosz nyugalmas lakóhelyeire, se Plútó szomorú országába. A halál tiszerintetek csak egy hosszú élet közepe.” Strabon (görög földrajztudós – ford. megj.) Caesar, Diodorus és Pomponius Méla megerősítik Lucanus szavait. A háromságok tanítása összhangban van a régi druida tanokkal.

 

Az isteni hármasság: Aesus, Hu-Kadarn, Koridwen

 

Aesus vagy Teutates: Ő az, aki egyedül uralkodik Ceugant áthatolhatatlan körében, a végtelenség körében; az egység egysége.

Hu-Kadarn: Egyetemes hatalom és erő, Isten fia. Az ég minden látható fénye közül a legnagyobb. Ő Koridwen rejtélyes hitvese, az Ige. A Világosságigével azonosították, és mint spirituális napot, a fizikai Nappal jelképezték.

Koridwen: a fekete Szűz, a természet. Misztikus értelemben az az elv, akit Hu-Kadarn feleségének és anyjának mondanak. (Koridwen és Hu-Kadarn a druidák hosszas szóbeli magyarázatainak tárgyai.)

 

A fagyöngy

 

Druida nevének jelentése: „a bölcsesség füve”. Plinius leírása szerint a fagyöngyöt a gallok „egyetemes gyógyszernek” nevezték. A fagyöngy a bölcsesség füve, „a föntről lévő ágacska”, az aranyágacska egy valóságos „panáceá”-t jelképezett. Ez a szó a bölcsesség kövét, a bölcsek kövét, a tudományt jelentette a druidák számára.

„Minden benne van mindenben, és a tölgy, a szent fa, csak ott növekszik szívesen, ahol az ember ugyanazt a kozmikus körülményt tükrözi vissza, ami a fa jellegét is meghatározta: olyan a kelta lélek, mint a tölgy rugalmas és állhatatos levele.”

 

Annoufn, Abred, Gwynfyd, Ceugant

 

Annoufn, a kaotikus, feneketlen mélység, szükségszerű kezdet.

Abred, ez azoknak a köre, akik még távol vannak a tökéletességtől, még szükségük van a tökéletesedésre.

Gwynfyd, a Tökéletesek köre, a nagy boldogság köre.

Ceugant, ez egyedül Isten köre.

Középen egy középponti kő: a Bothal, Isten Háza vagy Crom-Cruadh.

 

A három kör:

Abred

Gwynfyd

Ceugant

A Háromságok értelmezése

 

Az ember három dolgot kap vissza a Gwynfyd körében:

eredeti szellemét,

eredeti szeretetét,

eredeti emlékezetét.

 

Ne felejtsük el, mit mond ez a háromság: „Három dolog eredetileg egykorú:

az ember,

a szabadság,

a világosság.”

 

Gwynfyd három bősége:

részt venni minden életállapotban,

megkapni az Egy bőségét,

szeretni minden élőt és minden életet, Istent szeretve mindenek felett.

 

Minden élő három kiválósága Gwynfyd vagy a nagy boldogság körében:

a hivatottság,

az előjog,

a szellem (Awen).

 

Márpedig, két élő eredetileg semmiben sem hasonlíthat egymásra, mert elkülönültségében mindegyik birtokolja a teljességet; egy dolog teljessége pedig szükségszerűen magában foglal mindent, amivé ez a dolog valójában válhat. Még a tökéletesség sem valósítja meg az egyformaságot: a tökéletesség nem más, mint hogy minden lény teljesen megvalósítja önnön eszményiségét. Mindegyik képességei szerint érti meg a tökéletességet.

A megmunkálatlan kövek jelentése

 

A druidizmus megmunkálatlan köveket hagyott ránk, melyek egymagukban, összegyűjtve vagy csoportosan állnak. Ezeket a helyeket „druidaköröknek” nevezik. E köveknek megvan a jelentősége a legtávolabbi időktől.

A menhir vagy kőoszlop az egyetemes középpontot, a hímnemű, alkotó elvet, az istenegységet jelentette. Egyiptom a Man-nak vagy Men-nek nevezett obeliszket hagyta ránk, csúcsán a napkoronggal. Az araboknál Mana vagy Menat. A föníciaiaknál Bétyle, Abadir, „a ragyogó Atya”; az ír Bothal; a héber Bethel, Isten Háza.

Mindannyiunkat visszavezet az égből hullott kövek zuhanásához. A Bétyle az északi régiók egy meteorköve. Négy fokozatot különböztethetünk meg:

a megmunkálatlan kő lezuhan az égből;

leesik a földre;

itt elhelyezik, és kocka alakú kővé alakítják;

144 lapú drágakőként újra felmegy az égbe.

 

Az Apokalipszis egyes szakaszai bizonyítják az őskelta hagyomány és a héber hagyomány testvéri kapcsolatát. A megmunkálatlan kő és a tölgyfa megtalálható a Biblia Pátriárkákról szóló szakaszaiban.

A dolmen két függőleges támaszkőre helyezett vízszintes kőlap, a három isteni személy képe.

A kromlech, az örökkévalóság, az élő világmindenség kerületi elhatárolása, „a világtojás” része.

Az ingókő az egyetemes egyensúly képe.

A labirintus a lélek körülhajózása a létkörökön, azok minden kanyarulatával.

A hármas kromlech vagy hármas csarnok a kelta kozmogónia három világát ábrázolja:

Abred a szükségszerűség, vagy az átvonulás köre,

Gwynfyd köre, vagy a csodás szépségek, a nagy boldogság világa,

Ceugant, az isteni köre.

 

Más szavakkal:

az elementáris világ,

a spirituális világ,

az isteni világ,

ez pedig visszavezet minket az első három triádhoz: Három őseredeti egység van, egy Isten, egy igazság, egyetlen szabadság, mely minden ellentétet egyensúlyba hoz.

 

Három eredetileg egyidős dolog:

az ember,

a szabadság

és a világosság.

 

Az ember három választási lehetősége:

Abred és Gwynfyd,

szükségszerűség és szabadság,

rossz és jó,

mindegyik egyforma mértékben, és az embernek hatalmában áll, hogy kívánsága szerint válassza az egyiket vagy a másikat.

 

Zárjunk az Isten szeretetét összegző, különleges háromsággal:

Három folytonos növekedésben lévő dolog:

a tűz vagy a világosság,

az intelligencia vagy az igazság,

a szellem vagy az élet.

E három dolog végül diadalmaskodni fog, és akkor Abred, az elementáris világ leromboltatik.

Bibliográfia

 

Edmond Bailly, La légende de Diamant. Sept récits du monde celtiques. (A Gyémántlegenda. A kelta világ hét elbeszélése). Párizs, 1909.

 

Domairon, Le code pénal de l’Albigéisme (Az albigens mozgalom büntetőtörvénykönyve) in: Le cabinet historique / Történeti gyűjtemény, 9, 1863.

 

Robert de Boron, Le Roman de l’Estoire dou Saint Graal. Kiadás: W.A. Nitze. Champion, Párizs, 1927. (Classiques francais du Moyen-Age / A középkor francia klasszikusai)

 

Douais, Documents pour servir à l’histoire de l’Inquisition dans le Languedoc (Dokumentumok a  languedoc-i  inkvizíció  történetéhez). Párizs, 1900. Újabb kiadás: Párizs, 1977.

 

Abbé Duclos, Histoire des Ariégeois. (Ariége lakóinak története) 1881.

 

Wolfram von Eschenbach, Parzifal. Albert Langen, Georg Müller Verlag, München, 1979.

 

Antonin Gadal, A Szent Grál útján. Rozekruis Pers, Haarlem, 1983.

 

Adolphe Garrigou, Études historiques sur l’ancien Pays de Foix et le Couserans. I. kötet, Toulouse 1846. (Tanulmányok a régi Foix és Couserans vidékének történelméről)

 

André Glory, À la découverte des hommes préhistoriques (Az őskori emberek nyomában). Alsatia, Párizs, 1949.

 

Alfons Hilka, Der Percevalroman von Chrétien von Troyes. Li Contes del Graal. Max Niemeyer Verlag, Halle, 1932.

 

H.C. Lea, A History of the Inquisition in the Middle Ages. (A középkori inkvizíció története) London, 1888.

 

Ph. Van Limborch, Liber sententiarum inquisitionis Tolosanae 1305-1323. In: Historia Inquisitionis, Amsterdam, 1692.

 

Sir Thomas Malory, Le morte d’Arthur, Everyman’s Library, Dent, London, 1978.

 

Ch. Molinier, L’ Lnquisition dans le Midi de la France au XIIIe et au XIVe siécle. Párizs, 1880. Újabb kiadás: Marseille, 1973. (Inkvizíció a XIII. és a XIV. századi Dél-Franciaországban)

 

Catharose de Petri és Jan van Rijckenborgh, Az egyetemes Gnózis. Rozekruis Pers, Haarlem, 1984.

 

Napoléon Peyrat, Histoire des Albigeois. La civilisation romaine. La croisade. Párizs, 1880. (Az albigensek története. A római civilizáció. A keresztes háború.)

 

Otto Rahn, La croisade contre le Graal. Stock, Párizs, 1933. (Keresztes háború a Grál ellen)

 

Ch. Schmidt, Histoire et doctrine de la secte des Cathares ou Albigeois. Párizs-Genf, 1849. (A katárok vagy albigensek szektájának története)

 

Fr. von Suhtscheck, Wolframs von Eschenbach Reimbearbeitung des Pârsiwâlnâmä. In: Klio, Beiträge zur alten Geschte, 25, Leipzig, 1932.

 

Tanon, Histoire des Tribunaux de l’Inquisition dans le Languedoc. (A languedoc-i inkvizíció ítélőszékeinek története) Párizs, 1893.

 

Alfred Lord Tennyson, The Idylls of the King, Collins, London, 1956.

 

Chrétien de Troyes, Perceval le Gallois ou Le conte du Graal, modern franciára átírta Lucien Foulet. (Parszival a gall, avagy a Grál meséje) Stock, Párizs, 1978.

 

Vaisette és Cl. de Vic, Histoire générale du Languedoc. (Languedoc történelme) Párizs, 1730-1745. Újabb kiadás: Toulouse, 1872-1892.

 

M. Vidal, Les derniers ministres de l’Albigéisme en Languedoc. Leurs doctrines. (A languedoci albigens mozgalom utolsó papjai) In: Revue des questions historiques, 45, 1906.

 

M. Vidal, Le Tribunal de l’Inquisition de Pamiers. (A pamiers-i inkvizíció ítélőszéke) Toulouse, Prost, 1906.