Kristály sorozat 9

A Grál és a Rózsakereszt

Bevezetés – A szent Grál keresése?

Úgyszólván sok spirituális irányultságú csoport írja zászlajára a Grál-jelképet. A Grál időszerű és talán lassanként pont annyira ismerik és a keresik mint a középkorban. Akkoriban a Grál-legendák voltak az a „csomagolás”, amelyben újra átadták az emberiségnek az évszázados üzenetet.

A Grál az örök Igazság egyik képe, amely abban a pillanatban tűnik fel az ember előtt, amikor elérte saját lehetőségeinek határait. Így volt ez akkoriban, és így van ez még mai is. De közben az emberiség olyan fejlődési utat hagyott maga mögött, amely a jóhoz vagy a gonoszhoz vezette: felemelkedéshez, Isteni Szelleméhez, vagy hanyatláshoz, a további anyagba „ásódáshoz”.

A korszakfordulók nem csak a rájuk jellemző új lehetőségekkel rendelkeznek, hanem a múltat lezáró egyértelmű határokkal is. Értelmetlen ezeket a határokat csak azért áttörni, hogy olyan múltbeli dolgok után kutassunk, amelyek látszólag változatlanok. Egyedül az Igazság marad mindig ugyanaz, noha ő maga is minden másodpercben mást, újat mutat. Újra meg újra felszólítják az emberiséget, hogy a Teremtés tudatos részestársaként működjön közre a megújulási folyamatban.

Ezért a Grál ma már nem ugyanaz, mint néhány évszázaddal ezelőtt. És a jövőben sem lesz ugyanaz, mint ma. Csak a lényege nem változik. És egyedül ez a lényeg segíthet a keresőnek életútján továbblép-ni. Az egyik legenda még szebb és lenyűgözőbb és tisztább jelképiségű, mint a másik, de nem segíthet a keresőnek, ha nem keresi és nem érti meg bensőleg üzenete lényegét, hogy megvalósítsa a saját életében.

Emiatt sem történelmi beszámoló a Kristály sorozatnak a szent Grál kereséséről szóló ezen könyvecskéje, hanem a modern szent Grál megvalósítása tudatosan és komolyan megválasztott útjának tanú-bizonysága. Élő keverőedényként képes összegyűjteni az isteni Szeretetet és mások számára átváltoztatni az élet ösvényét megmutató és megvilágító erővé.

Az e könyvecske megírásában közreműködőszerzők tehát nem az emberiség gazdag múltjából merítenek, hanem éppen az emberiség számára a mi időnkben feltáruló dicsőséges jövőnek szentelik figyelmüket.

A könyv anyagát a németországi Birnbach-ban található Christianopolis Konferenciahelyen 2001. május 24-én megrendezett Grál Szimpózium beszédeiből és a szövegeiből állítottuk össze.

1. A szent Grál misztériuma

Eljött az idő, hogy a szent Grál misztériumát megszabadítsuk az utóbbi évszázadok ezoterikus illúzióinak fátylaitól és valóságát belevéssük a modern emberiség szíve vérébe. Az ősi mesék, mítoszok és legendák, amelyek minden időkben újra meg újra a legkülönfélébb köntösben bukkantak fel, kísérletek voltak arra, hogy az ősbölcsességet az erkölcsi értékekkel együtt a fejlődő emberiséghez kössék. Hogy erről képet nyújtsunk Önnek, belevettünk ebbe a könyvecskébe néhány titokzatos Grál-elbeszélést. Ha jelentésüket megfelelően fogadja be, akkor megismeri a Grál-misztérium lényegét.

A leplezett nyelvezet később bizonyos mértékig jó szolgálatot tett. Ez érvényes a Grálról szóló misztérium-történetekre, legendákra és mítoszokra is. Miközben e világ ura megváltoztatta külsejét, és a lelkiismereti szabadság és az emberi jogok leple alatt veti az eljövendő katasztrófa magját, most is számtalan ember szenved tévútra vezető mesterkedéseitől. Éppen úgy, mint az ősidőkben, azt az embert, akinek lelkülete elnehezült a szenvedéstől, és akinek a szívében felbukkan a kétség kísértete, most is test-véreinek szent, törvénytelen üzenete vigasztalja: „Jézus él! Menjetek ki elé!” Ez az üzenet visszahozza az életet és a bátorságot… és az erőt… megfélemlített szívé-be. Földöntúli örömtől ragyog szenvedéstől barázdált arca. És nevet az örömtől, amikor Parszifálra, Lohengrinre és a szent Mont-Salvatra gondol, melynek megkapja a kulcsát.

Emelt fővel halad át a szent misztérium drágakövekkel díszített kapuján. Magát Merlinnek, a mágusnak ismeri fel, aki Isten fia és ember fia volt. Most megtanulja felismerni, hogy a szerkezeti újjászületés titka a mikrokozmikus életterületen dialektikus lényének teljes feláldozása a Jézus-megvalósítás érdekében, ami által megszületik az Új Ember! Azért nem akarjuk magunkat a múlt titokzatos nyelvezetének, és meglehetősen óvatos szavainak kipuhatolásával fárasztani, mert korunk a leleplezést és kinyilvánítást, a dolgok világos, kézzelfogható ábrázolását követeli meg.

A szent Grál az a tál, amelybe Júdás Jézussal együtt mártotta a falatot, amikor elárulta őt: ezért volt meg a Megváltó jelképeként később is a hatalma arra, hogy különbséget tegyen tiszta és tisztátalan között. Arimáthiai József ugyanebbe a tálba gyűjtötte össze a Megfeszített vérét, és vette azután a Grált a vérrel együtt gondjaiba. Utódai aztán nyugatra vitték, ahol máig ottmaradt.

A Grál-mítosz ezen alapgondolatát tökéletesen igazolja az evangélium. Mind a négy evangélium nagy nyomatékkal meséli el Jézusnak a Golgota halmán bekövetkezett halála utáni eseményeket:

„Mikor pedig beesteledék, eljöve egy gazdag ember Arimathiából, név szerint József, a ki maga is tanítványa volt Jézusnak. Ez Pilátushoz menvén, kéri vala a Jézus testét. Akkor parancsolá Pilátus, hogy adják át a testet. És magához vévén József a testet, begöngyölé azt tiszta gyolcsba, és elhelyezé azt a maga új sírjába, a melyet a sziklába vágatott: és a sír szájára egy nagy követ hengerítvén, elméne. Ott vala pedig Mária Magdaléna és a másik Mária, a kik a sír átellenében ülnek vala. […] A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt.” (Máté evangéliuma 27,57-61; 28,1) Tanúi lettek a feltámadás csodájának.

Az igazságkereső számára ez a szent nyelvezet a mítoszokéval ellentétben semmilyen rejtett értelmet vagy leplezett jelképet sem, hanem tökéletesen érthető pozitív közlést tartalmaz. Akik el tudják olvasni, azokkal kertelés nélkül közlik, hogy a világ és az emberiség megmentésének Jézus Krisztusban lejátszódó folyamata főbb szakaszait illetően egy erre előkészített erőtér – egy szellemi iskola – segítségével sikerrel jár. Arimáthiai József neve ugyanazt jelenti, mint az ószövetségi Melkisédek név. E név jelentése szó szerint „a Szent Hegy hierofánsa, aki a Szent Szellem világosságában sugárzik és él”. Ő a megmentő erők hegye, Mont-Salvat papkirálya. Ez az újszövetségi papkirály Jézussal, a Krisztussal van kapcsolatban. Ahogy Jézust, a Krisztust Melkisédek rendje szerinti főpapnak hívják, pontosan úgy nevezhetjük őt Arimáthia, a Szent Hegy főpapjának is.

Erről a hegyről jött le Jézus, az Úr elsődleges áldozata véghezvitelére, hogy miután vérét ontotta a világért és az emberiségért, testvérei segítségével Arimáthia kertjében egy új sírba vonuljon vissza. Ez azt jelenti, hogy egészen új fáradozásról, a dialektikus valóság megtámadásáról van szó.

Mindketten, Magdalai Mária, és Mária, az anya jelen voltak ezen a temetésen. Mária Magdaléna az az ember, aki megfordul a természet után, és elrejtőzik a toronyboltozatban, hogy így alulról áthatoljon a torony körfolyosójához. Mária tehát a kereső, mint Parszifál az ártatlan együgyű. A második Mária, az anya az az ember, akit a Szentírásban úgy ábrázolnak, mint aki önmagából és a Szent Szellemből megszüli Istent, az Istenből és emberből született Merlint, a mágust, a mikrokozmikus életterület új emberét.

Mária és Magdalai Mária elkészíti balzsamait és fűszereit. Azaz megszentelik Krisztus áldozatát, és azt megőrzik magukban. Látják, hogy hogyan kel fel az Arimáthia kertjében található sírból az örök Világosság feltámadt lángja, hogy a menny és föld mindent uraló erejeként létrehozza az összeköttetést a mennyei biro-dalom és a dialektikus világrend között.

Most már meg tudja érteni, miért mondják a Grál-mítoszban Arimáthiai Józsefről, hogy ő gyűjtötte össze a Megfeszített vérét; mert Jézus mester Arimáthia hierofánsa, az egyetemes hierarchia főpapja, aki abban manifesztálódik, amit most Szellemi Iskolának hívunk. Minden, amit a Krisztus hierarchia tett és még tesz az emberiségért, csak e Szellemi Iskola által érthető meg és fogható fel. A Szent Grál vére a Szellemi Iskola ereje. Ezért közlik azt is, hogy Arimáthia hierofánsai a Grált nyugatra viszik. Azért aki kapni akar a Grál titokzatos véréből, annak mint a bűnbánó Magdalai Máriának, késznek kell lennie kitörni a sötétségből, hogy találkozzon a Világossággal.

Az Arimáthia kertjében található durva kemény kőből kivésett új sírból még mindig sugárzik Krisztus áldozatának szemkápráztató világossága. Ez azt jelen-ti, hogy az erő besugárzik ebbe a pokoli világba, és hogy a Grál még mindig jelen van közöttünk. Ennek a világunkban jelen levő, nem ebből a természetből magyarázható kozmikus erőnek két működési köre van: egy általánosabb, és egy nagyon koncentrált működési kör. E két felettébb spirituális áramlat határozza meg mindannak a menetét és nézeteit, amiket a világ elkövetkezendő háromszoros átalakulásán kell értenünk. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának hét gyújtópontja van az anyagban és hét láthatatlan területeken. Segítségükkel támadja meg a Krisztus-erő a dialektikus világ és a dialektikus emberiség hét nézetét.

Így siet tehát az isteni törvény vezetésével krízis felé a világ. Felhangzik a hívás: „Íme a vőlegény! Jertek ki elé!” Magán az emberen múlik, hogy égő, vagy kialudt lámpával ünnepli-e ezt a találkozást. Mindenki találkozni fog a Grállal, megújulóan mint Magdalai Mária, vagy elfajulóan mint Júdás a legszentebb misztérium árulója. Adja Isten, hogy az egyetlen igazság keresője megtalálja Magdala tornyát, és az újjászületés folyamatához szükséges összes balzsammal és fűszerrel meg tudja mászni, hogy üdvözölhesse a felkelő Világosságot.

Jan van Rijckenborgh

2. A perzsák régi Királykönyve

Évszázadok óta Perzsia – Irán – képezi az arab országokkal együtt az iszlám világ központi területét. Nyugaton gyakran hagyják figyelmen kívül, hogy az egyes arab országoknak teljesen eltérő hagyományaik és gyökereik vannak. A máig megőrzött perzsa mitológia és tradíciók az iszlám előtti időkre nyúlnak vissza.

Aki ennek nyomait kutatja, bizonyítékot talál arra, hogy van egy olyan egyetemes fáradozás, mely az emberekben tudatosítani akarja valódi rendeltetésüket. Ehhez megfelelő szóbeli, írásbeli, és képi bizonyítékok találhatók szerte az egész földtekén. Olyan ez, mint egy arany fonál, amely a minden évszázadban, valamennyi népben és kultúrában megtalálható keresőket összeköti egymással.

Azután is léteztek az Irán ősi spirituális örökségét felélesztő áramlatok és impulzusok, hogy a perzsa-arab térség muszlimmá vált. Összekapcsolták őket az iszlám tanítások belső értelmezésével, és így koruk-hoz igazították őket. Így, ha szükséges volt, helyreállították és újra felvették az arany fonalat.

A 12. században a Shihab ad-Din Vahyâ as-Suhrawardi (1154-1191) néven ismert perzsa személyiség egyedülállóan ötvözte Zarathusztra tanításait és az ősidők iráni hagyományait a görög neoplatonizmussal és a hermészi bölcsességgel. Ezekből a forrásokból merített, hogy időszerűvé tegye régi üzenetét, mivel korában jól ismerték és nagy becsben tartották mindkét filozófiai áramlatot. Nála találunk egy Grál-elbeszélést is, amely csupán néhány mondat, de ezek igen erőteljes kép formájában tartalmazzák a spirituális megszabadulástan mély igazságát. Hogy megérthessük a Grál működését és tanait, messze a perzsa ősidőkbe kell visszamennünk.

Minden perzsa ismeri és nagyra becsüli a Kr.u. 1000 körül, a nagy költő, Firdausi által több mint 50 000 verssorban megírt Királykönyvet, a Shâh-nâmeh-t. Iránban ez a könyv ugyanolyan jelentőségű, mint nyugaton Homérosz Odüsszeia-ja, vagy Dante Isteni színjátéka. A Királykönyv hatalmas terjedelmű hősköltemény. A mű eleje az ősidők bölcs uralkodóiról szól, akik igazságosan kormányozták a világot, és felvirágoztatták az országot. Az ősidők negyedik királya, Jamshid, nagyobb volt elődeinél. Azt tartják róla, hogy volt egy légi trónja, és egy hét körrel díszített mágikus tála, amely Jamshid kelyheként vonult be Perzsia misztikus költészetébe. Később a Világmindenséget tükröző tálnak is hívták. Ennek ellenére Jamshid áldozatul esett a gonosznak, amikor saját művei annyira elbűvölték, hogy így szólt: „Már csak magamat ismerem a földön. A királyi trón még nem látott oly híres férfiút mint engem”. Később egy az ördöggel szövetségben levő ifjú letaszította a trónról. Így került a világba a jónak a gonosz elleni állandó küzdelme, az Irán és Turán közötti harc.

Jamshid királyt nem a 11. századi muszlim költő, Firdausi találta ki. A Királykönyvben szereplő írások, melyek az iráni ősidőkről és az első 17 királyról szólnak, a nagy bölcs, Zarathusztra (kb. Kr.e. 628-551) művéhez nyúlnak vissza. Zarathusztra az Ahura Mazdáról és ellenfeléről, Ahrimánról szóló egyistenhívő tant hirdette a perzsa világnak. Jamshid ugyan-az, mint Yima őskirály a zarathusztrai tradíciókban, melynek gyökerei India történelem előtti korába nyúlnak.

Yima uralkodási időszaka Arany Korként ismert, amikor sem betegség sem halál nem létezett. Bölcs és igazságos fejedelem volt, akit Jó Pásztorként ismertek. Uralkodása idején olyan gyorsan nőtt a halhatatlanok száma, hogy elhatározta, hogy háromszorosára növeli a Föld méretét. Mahrkuscha, a démon azonban forró nyarakkal és nagy szárazsággal kísért hatalmas áradatot küldött, és csak Ahura Mazda tudta meg-akadályozni az emberiség kihalását. Olyan földalatti menedékhely építésével bízta meg Yimát, ahol min-den ember és állat biztonságban volt, és ahol bőven állt rendelkezésre víz, fa, virág és gyümölcs.

Úgy tartják, hogy a katasztrófa Yima gőgjének volt köszönhető. Elfordult Istentől, és álnok hazugságokat szólt. Ekkor letűnt az Arany Kor. Yima halandó lett. Amikor hazudott, a Dicsőség Fénye, a Xvarnah eltávozott tőle, amelyet iráni szemlélet szerint minden törvényes király birtokolt. Zarathusztra ezt mondja:

Az ősidők ezen mítoszai az emberi fejlődés olyan szakaszáról mesélnek, amikor még élt a papkirályság. A Jamshid kelyhét vagy a Dicsőség Fényét birtokló királyok az emberiség vezetői voltak, akik kapcsolatban álltak az isteni Szellemmel, és a Földön az volt a feladatuk, hogy rendezett és igazságos világrendben oltalmazzák az embereket, hogy megérjenek. Nem csak a perzsa, hanem az óegyiptomi mítoszok is mesélnek ilyen papkirályokról.

Térjünk vissza a Királykönyvhöz. Az Irán és az ellenséges Turán közötti mitikus harcokról szóló leírások-ban olyan alakra találunk, aki a Grál nyomai utáni kutatásunkban fontos helyet foglal el. Kay Chosroura, aki a Kayanida ház nyolcadik, és egyben utolsó királya. Ha szemügyre vesszük élete néhány vonását, akkor szinte maguktól adódnak a nyugaton ismert Grál-legendákkal való párhuzamok.

Nagyapjáról – Irán királyáról – megtudjuk, hogy elvakultságában megtámadta a démonok birodalmát, eközben fogságba esett és vaksággal veretett meg. Csak a hős, a veszélyek hétszeres útját járó Rustam révén tért vissza az iráni trónra. Most már a fia harcolt érte Turán ellen, aki azonban a kedvezőtlen körülmények miatt átállt az ellenséghez, és végül összeházasodott Farangis turáni hercegnővel. Röviddel ezután árulás folytán életét vesztette. Farangis azonban ekkor már gyermeket várt, és férje halála után fiút hozott világra, Kay Chosrou-t. Az Irán és Turán közötti bonyodalmak azt mutatják, hogy Kay Chosrou mitikus korában a Jó és a Rossz birodalmát már sok esemény fonta és kötötte össze. Így kerülhetett sor egy olyan király születésére, akinek a két nagyapja Irán és Turán királyai voltak.

Mint a nyugati Grál-legendákban, a Grál őrzői azóta elerőtlenedtek, és egyértelműen cselekedni kellett, hogy a Jamshid kelyhét, a Világmindenséget tükröző, hét körrel díszített tálat a Földön ismét hatásossá tegyék.

Kay Chosrou ifjúkora néhány vonásában hasonló Parszifáléhoz. Parszifál apját is árulás következtében gyilkolták meg. Mindketten hercegnő gyermekei, és anyjuknál nőnek fel az erdők magányában. Már kis-fiúként vonzza őket a lovagi életforma. Amikor Kay Chosrou először lép Turán uralkodója elé, butának tetteti magát, és semmi jelét sem adja annak, hogy ismeri valódi származását. Mindez legalábbis hasonló Parszifál első megjelenéséhez a királyi udvarban, aki saját nevét sem ismerő együgyű emberként érkezik.

Kay Chosrou végül eljut Iránba, ahol nagyapja befogadja, és hamarosan átadja neki a királyi hatalmat. Most megesküszik, hogy megbosszulja árulás során meggyilkolt apját, és addig nem nyugszik, míg le nem győzte Turán gonosz uralkodóját.

Mind Kay Chosrou, mind Parszifál azt a célt tűzi ki magának, hogy helyreállítja az isteni igazságosság eredeti állapotát. Ebben a helyzetben találkozunk ismét a Grállal az óiráni királyeposzban: egy iráni ifjú turáni kézre kerül. Kiszabadítása érdekében Kay Chosrou a perzsa újév napján különleges ünnepi ruhát ölt magára, és felteszi a Kayanida koronát. Előveszi a Világmindenséget tükröző, hét körrel díszített mágikus tálat, és belepillant, hogy megtalálja a ifjút a világ hét területének egyikén.

Nem sokkal később sor kerül a Turán elleni végső ütközetre. Kay Chosrou elűzi a turáni királyt, aki Gangbehestbe, a palotájába menekül. Hosszabb ostrom és újabb menekülés után Kay Chosrou megöli Turán uralkodóját. Ezzel Irán számára egy 60 éves fényes időszak kezdődik.

Földi élete végén Kay Chosrou nyolc lovag kíséretében egy magas hegyre vonul. Egy küszöbön álló hóvihar miatt felszólítja őket, hogy forduljanak vissza. Három lovag megfogadja a tanácsát. A többi öt továbbmegy vele, amíg egy kúthoz nem érnek. A király itt búcsút mond a lovagoknak, megfürdik az élet vizében, és attól a pillanattól kezdve láthatatlan lesz számukra. A lovagok még sokáig kutatnak utána, míg végül odavesznek a hóviharban.

A Világmindenséget tükröző, hét körrel díszített kehelyről szóló perzsa legenda erős egyezést mutat az ismert Grál-legendákkal. Ez a tál a normál emberi tudat elől elrejtett, a sötétség erői által fenyegetett és támadott eredeti világossággal áll kapcsolatban. Ugyanebben az összefüggésben mesél nekünk a zarathusztrai tradíció Xavarnahról, a Földet körülölelő, és Irán uralkodóinak királyi méltóságot adományozó Dicsőség Fényéről. Az egyik zoroaszteri himnusz elmondja, hogy a Dicsőség eme Fénye hogyan száll át egymásután nyolc királyra. Az utolsót Kavi Husravah-nak hívják, ez Kay Chosrou zoraszteri neve. Tehát Zarathusztránál is fényhordozó a Kayanida ház nyolc királya. A nyolc király száma (és a Kay Chosrout életük végéig követőnyolc lovag), a Krisztus vérét kehelybe gyűjtő arimáthiai József nyugati hagyományát juttatja eszünkbe. Nyolc utóda van, akik ezt a kelyhet őrzik.

Most, hogy megismerkedtünk a Grál-legenda néhány óiráni ábrázolásával, felmerül számunkra az izgalmas kérdés, hogy később hogyan hagyományozódott tovább ez a mitologikus örökség. Hol tudjuk ismét felvenni az arany fonalat? Mivel minden korszaknak és minden kultúrának megvan a saját nyelvezete és ismertetőjelei, az embereknek is minden korszakban más feladatuk van, és más lehetőségeik vannak, hogy egy változási folyamattal elérjék céljukat. Ezért nagyon érdekes azt látni, hogy a 12. században a Grál-legendák nem csak nyugaton, hanem Perzsiában is reneszánszukat élték.

A perzsa-arab világban a muszlim gnosztikus, Suhrawardi kezdett foglalkozni a Grál témájával. Mint már említettük, ő szerkesztette újra egybe a zoroaszteri, óiráni, hermészi és görög tudást korszerű muszlim kifejezési formába. De számára mindemellett nem pusztán filozófiai és teológiai tanításról volt szó, hanem az igazságkereső gyakorlati tapasztalatairól, aki egy tisztulási folyamat után belepillanthat a hét körrel díszített tálba, és így összeköthető egy új, magasabb élettel. Ezért Grál történeteiben többé nem a Teremtő képviselőiként az emberiségért dolgozó papkirályokról beszél, hanem a minden emberben benne rejlő belső képviselőről.

Suhrawardi korában sok, az isteni Szellem Fényországára utaló jelkép létezett. Zarathusztra korának gazdag öröksége állt rendelkezésre. Emellett Máni kiterjedt világosságbirodalma is még sokáig hatott az iszlám időkben. Habár Mánira később az iszlám világban rásütötték az eretnekség bélyegét, tanításai mindazonáltal gyakran egyeznek a muszlim misztikusokéval és gnosztikusokéval. Máni himnuszaiban és zsoltáraiban újra és újra szó van Isten Fényországáról, ahová az embernek fel kell emelkednie a mulandó létezés sötétségéből. A következő manicheus vers világosan mutatja, hogy Máni az óiráni bölcsesség tradíciójában áll, míg ezzel egyidejűleg Jézus Krisztus Isten akaratából való apostolának nevezte magát.

„Eljött az igazság szelleme, s elszakított bennünket
e világ káprázatától.
Tükröt hozott nékünk.
Ha abba belenézünk, a mindenségbe tekintünk.
Megláttatja velünk, hogy két természetrend létezik:
a Világosság és a Sötétség birodalma.
A Fénybirodalom áthatja a Sötétséget,
s mégis, a Sötétség kezdettől fogva
el van választva a Világosságtól…” 1

A 12. században Suhrawardi ebből a forrásból merített, és megalapította az Ishraq, a Megvilágosodás, vagy még pontosabban A hajnalpír felragyogása spirituális áramlatát. Nagyon terjedelmes életművet hagyott maga után. Részben arab, részben perzsa nyelven teozófiai értekezéseket írt, de allegorikus, hermészi elbeszéléseket is. Sok helyen ő maga kifejti, hogy mely spirituális tradíciókhoz kötődik, és újra meg újra hangsúlyozza, hogy nem tudásról, hanem a konkrét tapasztalatról van szó: „Ami az ösvény barátait illeti, nos rendkívüli elragadtatást okozó fényeket tapasztalnak ki lelkükben, mialatt még földi életüket élik. A kezdők számára ez felvillanó, gyorsan múló, a haladók számára állandó, a kiválók számára pedig sötét, mennyei fény. Ami a kis halált okozó sötét fényt illeti, nos a görögök között az utolsó, aki valóban ismerte, a bölcs Platón volt, és a nagyok közül, akiknek neve fennmaradt a történelem folyamán: Hermész.”

Suhrawardi Grál-elbeszélése csak néhány mondatból áll. Feltételezi olvasóiról és tanulóiról, hogy ismerik a mitikus királyt, Kay Chosrout és történetét.

A Grál, a világmindenség tükre, Kay Chosrou tulajdona volt. Amit csak akart, kiolvashatott belőle, megláthatta belőle a rejtett és felismerhette belőle a megnyilvánult dolgokat. Azt mondják, hogy a Grál egy kúp alakú bőrtokba volt helyezve, és tíz kibontható zsinór vette körül. Amikor Kay Chosrou egyszer látni akart valamit a láthatatlan dolgokból, átadta a tokot az esztergályosnak. Amikor az összes zsinór ki lett bontva, a Grált nem lehetett látni. De amint az esztergályos-műhelyben újra megkötötték, a Grált (ismét) látni lehetett.

A tál óiráni motívumát, mint a Világmindenség tükrét az ősidőktől Mániig követtük. Suhrawardi szavaiból kiderül, hogy a Grál beereszkedik az emberi természetbe, hogy megszabadítsa. A halhatatlan beereszkedik a halandóságba. A földi természet az a burok, amelyben a Grál szabad akaratából megkötözve rejlik. Ebben a burokban most egy új léleknek kell felébrednie, hogy fogadhassa a Szellemet. Kay Chosrou elvileg már birtokában volt ennek a összeköttetésnek. Amíg testében tartózkodott, a Grál (a burok alatt) láthatóvá, azaz a földi természetben aktívan hatásossá vált. De amint kibontotta a tíz zsinórt, és teljesen a láthatatlan dolgok felé fordult, a Grál már nem volt felismerhető. Mert a Szellemben való felemelkedés az anyag elhagyását jelenti.

Abban az időben, amikor a Nap egyensúlyban volt (jelenleg a tavaszi napéjegyenlőség) Kay Chosrou a kelyhet a Nap felé tartotta. Mihelyst nagyon erős fény esett rá, a világ összes jele és képe láthatóvá vált rajta. És ezzel fejezi be: Amint a mestertől Jam Grál-leírását hallottam, én magam váltam a világ Gráljává, Jam tükrévé. A világ Gráljában, a tükörben emlékeznek, hogy minden Grál egy bennünket meghalásra ösztönző láng.

Suhrawardi újra és újra rámutat arra, hogy az ember természet-énjének meg kell halnia ahhoz, hogy meg tudjon születni egy új lélek. A Grál hatására az alacsonyabb átadja a helyét a magasabbnak. Üzenete kortársainak: Saját tett, saját változás.

Korai halála után tanításai sokáig hatottak. Létrehívott egy Ishrâqiyûn nevű szerzetet, amely magát a legendás Kay Chosrou után Chosrawiyûn-nak is hívta. Ez a szerzet a halála után is tovább működött. Nyomai évszázadokon keresztül, a késő 18. és 19. századig, sőt még napjainkba is elvezetnek.

 

1 Mani: Gyöngy-énekek, L. N .L. Kiadó, 2004.

3. Utazás Keletről Nyugatra

A sok Grál-legenda közül az egyik elmeséli, hogy a titokzatos kehely hogyan jutott el nyugatra. Jóval Merlin születése előtt egy József nevű keleti embernek volt birtokában a Grál. Hogyan jutott hozzá a kehelyhez, nem tudni. Arról is keveset tudunk, hogy ki készítette, és minek köszönheti csodás tulajdonságait.

Egyszer meghívta rokonait és barátait egy étkezésre az ezüst asztalhoz. Amikor mindenki helyet foglalt, előhozta a Grált, és a fénylő ködbe burkolózó kelyhet az asztal közepére helyezte. Azután megkért egy öreg halászt, hogy menjen le a folyóra, és fogja ki a tiszta vízben ott úszkáló ezüst halat. A halász már néhányszor megtette az utat, és mindig egy nagy, fénylő hallal tért vissza. Aztán József megbízta, hogy világosan izzó parázson készítse el. Amikor megsült, mindenki kapott a fenséges húsból – ahányan csak voltak! Aki evett ebből a csodálatos ezüst halból, boldognak és örömtelinek érezte magát, és elég erőt érzett magában ahhoz, hogy a jót cselekedje és ellenálljon a gonosznak. Az étkezés után mindenki hazatért. És bár a ceremónia százszor 75 évig egyfolytában ismétlődött, és ezáltal sokan boldogan élhettek, csak József és az öreg halász tudta a Grál és a hal titkát. Így tudtak segíteni az embereknek.

Ezidőtájt nem csak hozzájuk hasonló jó emberek léteztek. Abban az országban, ahol József és a halász élt, egy gonosz fejedelem uralkodott, aki többször is megkísérelte elrabolni az értékes kelyhet. De József még a börtönben sem árulta el a kincse rejtekhelyét. Ezért ellenségei tovább kerestek és megfenyegették Józsefet és családját, de hiába.

Egy nap, amikor József a kertjében dolgozott, egy fénylő alak látogatta meg, aki azt tanácsolta neki, hogy vigye a kelyhet egy messzi országba, a tengeren át nyugatra. József megkérdezte, hogy miért. „Én csak egy paraszt vagyok, aki a búzamezőn szokott dolgozni. Viszont nincs hajóm, és nem ismerek senkit, aki hajózni tudna.” Az alak azonban erre azt felelte, hogy nem kell félnie. „Bízzál. Hívd össze rokonaidat és barátaidat, fogd az ezüst asztalt és a kelyhet, és menj!” Erre az alak eltűnt. József hazament és hívatta a halászt. Megkérte, hogy hívja össze útitársait, és készüljenek fel a nagy, ismeretlen útra.

Nemsokára mindannyian elkészültek és útnak indultak; József, a halász, a gyerekeik és a barátaik. Az ezüst asztalt együtt vitték, a Grál-kelyhet viszont József egyedül vitte egy több száz drágakővel kirakott ládikában. Napokig gyalogoltak, míg végül elérték a tengert. Az időnként titokzatos rózsaszínes ibolyakék pírral csillogó kék óceán terült el előttük. A látóhatáron szigeteknek tűnő alacsonyan fekvő felhők a lenyugvó nap arany ragyogásában fürödtek. Oda tartanak? Ezek azok a nyugaton fekvő szigetek, amelyekről József mesélt? Az utazók és a szigetek között hosszasan, suttogva hullámzó széles, mély víz terült el. Ahhoz, hogy a vízen átkeljenek, hajóra volt szükségük. De egy vitorlát se lehetett látni, amellyel neki merhettek volna vágni a hosszú hajóútnak. József állt a parton, és akik beléje vetették bizalmukat várakozóan néztek rá. Ekkor egy hang lebegett a vízen feléjük. Mindannyian érthetően hallották, hogy ezt mondta: „József, vedd a fehér alsókabátodat, és terítsd a vízre!” József így is tett. Vette a fehér lenkabátját és a fodrozódó vízre terítette. És lám! A kabát kis hajóvá változott. És a hang újra megszólalt, mint egy halk madárdal csicsergése késő este: „Szállj fel a fedélzetre, József, és kövessen mindenki.”

József vette a ládát, benne a kehellyel és teljes bizalommal felszállt a fedélzetre. A fehér kabát elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy megtartsa. A kis hajó nyugodtan és biztosan feküdt a vízen, mintha egy horgony tartotta volna egyhelyben. Aztán követték a többiek. Felvitték az ezüst asztalt a fedélzetre, és a hajó közepére helyezték.

Amint mindenki elfoglalta az asztalnál az őt megillető helyet, a kis hajó elkezdett haladni, mintha egy titokzatos erő hajtotta volna. Gyorsan utaztak a Napnyugati Ország felé.

A Nap lement, felkelt a Hold, és a hajó még mindig úton volt, minden más hajónál sebesebben. A Hold ismét lenyugodott, és mögöttük újra feltűnt a Nap. Arany sugaraiban, mely mindent újra életre kel-tett, József most már látta a Napnyugati Ország fehér homokos partjait és magas szirtjeit. Pompásnak tűntek. De amint az utazók közelebb értek, észrevették, hogy a meleg nyarat, ahol gyümölcsöktől roskadoztak a fák, hideg, hófödte országra cserélték fel. A sziklák csillogtak, mert az éjszaka jég terült rájuk, a patakok és folyók zúgása pedig kemény jégréteg alá rejtőzött. A kabátból készült hajó egy kis öbölbe vitte az utazókat. A hideg északi szélben a partra rohantak, hogy oltalmat találjanak. József hagyta el utoljára a fedélzetet, és a hang megparancsolta neki, hogy vegye ismét magához a kabátot és burkolózzon bele. Láss csodát, a kabát száraz és kellemes meleg volt.

Az utazók egymás után másztak felfelé. József ment elöl a ládikával, mögötte a halász, utána azok, akik az ezüst asztalt vitték, valamint akik velük jöttek erre a kalandos utazásra. Hegyeken keresztül, völgyeken át gyalogoltak, míg egy barátságos helyre nem értek. József rátámaszkodott a botjára és alaposan körülnézett, hogy az megfelelő hely-e a letelepedésre. És míg ott állt, a bot elkezdett rezegni, a kérgéből ágak és bimbók bújtak ki, és fehér virágruha borította be. A bot gyökeret eresztett a fagyott talajba. A bot gyorsan nőtt, és olyan nagy fa lett belőle, hogy József kényelmesen aláállhatott. Amint az egyik virágot megérintette, havazni kezdett. A fehér kis virágok fenséges illatot árasztottak.

József hívta a halászt és a többiket, és megkérte őket, hogy az ezüst asztalt állítsák a fa alá. Mindannyian helyet foglaltak. Aztán elküldte a halászt, hogy keresse meg az ezüst halat. Egy közeli patakban meg is találta, amint az már régóta várt rá. Fogta és Józsefhez vitte, majd parázson elkészítette fogását. Közben József az asztal közepére helyezte a Grál-kelyhet. Most már minden készen állt, hogy részt vegyenek a számukra oly ismerős mágikus étkezésen. A virágzó fa alatt étkeztek először a Napnyugat Országában, míg a körülöttük levő dombok és völgyek lassanként eltűntek a vastag hóréteg alatt.

Mialatt így együtt ültek a csodás étkezésen, egy hosszú kabátos öregember kísérte őket figyelemmel. Egy véletlenül arra járó druida volt. Csodálkozva bámulta ezeket a virágzó fa alatt ezüst asztalnál ülő és étkező, színpompás keleti ruhába öltözött sötét bőrű embereket. De legelsősorban a világító felhőbe burkolózó kehely igézte meg. Miután mindannyian befejezték az étkezést, egyikük felállt, és óvatosan kezébe vette a világító serleget. A többiek is felálltak és fogták az ezüst asztalt, és eltávoztak a virágzó fától a hóba. A druida odament a fához, és megérintette. A fa és a virágok valódiak voltak. Árasztották illatukat. Visszatért hajlékába és mindent lejegyzett, amit látott és tapasztalt. A Napnyugati Ország királya Józsefnek és kíséretének ajándékozta azt a földbirtokot, ahol a fa most áll. Ott építették fel kápolnájukat. Még sok évig háborítatlanul gyűlhettek össze az Ezüst Asztal körül és maradhattak a Grál oltalmazó és gyógyító hatása alatt.

4. A Grál-legendák eredetéről és értelméről

Emlékeznek még Mont-Salvat, a Megváltás hegyének történetére, ahol a Grál-vár áll? Ott él a Grál-lovagok Rendje, a Grál őrzői. Ugyanúgy, ahogy Artúr király és lovagjai, ők is egy asztaltársaságot képeznek. Amikor együtt ülnek, és behozzák a Grált, az csodás módon táplálja őket. Már maga a Grál megpillantása örök ifjúságot ad nekik.

A legendákban Grálnak azt az edényt mondják, amelyet Krisztus az Utolsó Vacsorán használt. Állítólag Arimáthiai József volt ennek az akkorra már gazdag hagyományokkal bíró edénynek a birtokában, és gyűjtötte össze benne Krisztus temetésekor a Megváltó vérét. Ha a Grált csodatévő szent edénynek tartjuk, úgy ezt a motívumot a világ összes mitológiájában is megtaláljuk. Ekkor érthető lesz, hogy azok a középkori szövegek, amelyekre a kereszténység rányomta a bélyegét, nagyon régi hagyományon alapulnak. A legkorábbi idők óta az emberek például a Napot és a Holdat ilyen isteni eledelekkel telt edényeknek tartották. A hősök helytállást követelő, emberfeletti kalandjaik és tetteik jutalmául erőt meríthettek belőlük. A görög filozófiában keverőedényről, „kráterről” beszélnek, amelybe az istenség a teremtés nyersanyagát önti és összekeveri napfénnyel. Ezt a kelyhet nyújtották át az újonnan teremtett lelkeknek, hogy bölcsességhez jussanak.

Egy görög beavatómisztériumban, a Grál-lovagok közös étkezésére erősen emlékeztető misztikus ünnepségen, egy szent edényben, a „kernosz”-ban levő ital szolgál erre. Olyan képességgel ruház fel, mellyel magasabb világba lehet eljutni. Hasonlóról tudunk a kelta mitológiában. Ott egy nagy üst, a „cauldron” szerepel, mely szellemi újjászületéssel ajándékoz meg.

Néhány legendában nem szent edényről, hanem értékes drágakőről vagy gyöngyről van szó. A legendák arról tájékoztatnak, hogy a Grál őrzésére templomot emeltek. Az egyik leírásban az áll, hogy a templom magas és kör alakú volt, és aranyból volt a kupolája, amelyen drágakövekkel ábrázolták az égboltot. Arany Nap és ezüst Hold vándorolt a félgömb fölött.

A 20. században néhány tudós kiderítette, hogy a hetedik században, a perzsiai Shiz nevű szent hegyen egy ilyen templomot építettek fel. A legszentebb hely volt az egész királyságban. A szent tüzet rejtette magában, és Zarathusztra születési helyeként tartották számon. Buddhista legendák a Grál-templommal sok hasonlóságot mutató japán misztikus Meru hegyről beszélnek, amelyen Buddha ül bodhiszattváival együtt, a Nap és a Hold kering körülöttük.

Minden régi kultúrában találunk utalásokat a kozmikus, isteni lélekerőből, az isteni vérből való részesülés lehetőségére, amely az emberben rejlik, hogy ezáltal átalakuljon, és közvetlen istenismerethez jusson. Azaz: az embernek megvan a lehetősége arra, hogy saját magában nagyon különleges erőhöz jusson hozzá, és dolgozzon vele. Ez az erő kozmikus eredetű, és isteni vérként is utalnak rá. Akinek sikerül ezt az energiát megtalálnia és szert tennie rá, az alapvetően megváltozik általa és első kézből kaphatja meg az isteni bölcsességet. A Grál-misztérium tehát nem külső esemény, hanem magas lelki szinten zajlik.

Mindezek a legendák arról a tényről tanúskodnak, hogy a Grál spirituális értékeivel való szembe-sülés alapvetően megváltoztathatja az életünket. Ha valamelyest fel akarjuk lebbenteni a fátylat erről a misztériumról, akkor a hiteles rózsakeresztesektől kérhetünk tanácsot. A rózsakeresztesek útja aztán a Grál szférájába vezet.

A Rózsakereszt filozófiája kijelenti, hogy az általunk ismert világ mellett létezik még egy az érzék-szerveinkkel nem érzékelhető magasabb életrend is. Az ismert világunkról tudjuk, hogy benne minden jelenség, ami él, magunkat is beleértve, előbb-utóbb ismét elmúlik. Tapasztalatból tudjuk, hogy világunk-ban semmi sem tökéletes. Azonban egy múlhatatlan, örök világ hordozza és gondoskodik róla. Az eredeti bölcsességtan szerint – és ez a rózsakeresztesek tanítása is – e magasabb világ lakói tökéletesek, és ezért halhatatlanok.

Most már feltehetjük az izgalmas kérdést: Van-e átjáró a tökéletesség és a tökéletlenség világa, az örökkévalóság és az átmenetiség között? Teljesen logikus, hogy ilyen átjáró nem létezhet. Hogyan létezhetne valami, ami csak egy kicsit örök, vagy csak egy kicsit tökéletes? Elvileg tehát a világoknak egymástól elválasztottnak kell lenniük. A szellemi-isteni világból kimenő fáradozás mégis újra meg újra létrehoz egy ilyen önmagában véve lehetetlen átjárót, és karban-tartja azt. A két világ együttműködhet egy rövid ideig. Ez a birodalom lüktető mozgással nyilvánul meg, aztán megint visszahúzódik. Az örökkévalóság tökéletes lényei ritmikus mozgással összekötik magukat az átmeneti terület lakóival, hogy felemeljék őket egy magasabb életsíkra. Ha ezt a tényt elképzeljük, feltárul számunkra a kereszt jelképe. Az örökkévalóság leereszkedik az átmenetiség világába, és „keresztezi” azt. Ez a keresztre feszítés, mint két össze nem illővilág összekötése, folyamatosan zajlik.

Vannak nagy vallásalapítók, mint Buddha, Zarathusztra és Jézus, akik újra meg újra létrehozzák ezt a két világot összekötő hidat. Ezzel hoznak áldozatot értünk, és ezért mondjuk, hogy vérüket ontják értünk. Ezek a tökéletesek nem a mulandó természethez tartoznak. Életük példájával megmutatták a mi világunkból a magasabb világba vezető utat. Az általuk így felépített hidat azok fogják karbantartani, akik követik őket. Ez a híd csoda. Ezt az örökkévalóság és az idő közötti, alapjában véve lehetetlen átjárási területet sok legendában Grálnak, serlegnek vagy keverőedénynek nevezik, amelyben összekeverik az időt és az örökkévalóságot. Ez egy tér, védett életterület, harmadik természet, ahol a kereső lélek megtanulhat rátalálni az ellentétek világán keresztülvezető útjára, hogy felfedezze az örökkévalóságot.

A Grál-várról szóló különféle legendák elmesélik, hogyan vonulnak ki a Grál-lovagok hőstetteket véghez-vinni. Ez éppen annyira örök, mint amennyire nagyon időszerű esemény. De mi, modern emberek nem tudjuk csak úgy minden további nélkül érzékelni végső úticélunkat, mert ehhez nem rendelkezünk megfelelő érzékszervekkel. Kétségtelenül észreveszünk valamit e történések kihatásaiból, mert belsőleg sürgetve érezzük magunkat, hogy az élet értelme iránt érdeklődjünk. Esetleg még el is kezdjük keresni a választ erre a kérdés-re. Ha Ön ebben a értelemben kezdett keresni, akkor valószínűleg már járt a Grál-várban. Ezt biztosan szokatlan kijelentésnek tartja. Azonban ezt teljesen tárgyilagosan akarjuk Önnek elmagyarázni.

Éjszaka, amikor alszunk, olyasmi történhet, amely nappal nem lehetséges minden további nélkül. Alváskor léleklényünk egy része elválik a testünktől, és különböző légköri területeken megy keresztül. Ha viszont az élet értelmének kiderítésére vágyakozunk, léleklényünknek az a része, amelyben ez a vágy él, a vágyakozásának megfelelő szférához fordul. Ekkor előfordulhat, hogy erre a két világ közötti átjárási területre kerülünk. Léleklényünket itt tiszta erő érinti meg. Ez mély alvásban, álomtalan fázisban történik, amikor tudatunk ki van kapcsolva, mely e történés számára csak akadály lenne. Ez történt Parszifállal is, amikor először talált rá a Grál-várra, és semmit sem értett abból, ami ott lejátszódott. A Grál-várat éppoly tudatlanul hagyta el, mint ahogyan belépett oda, és hosszú, nélkülözéssel teli életet kellett hogy éljen, míg hosszú évekig tartó keresés után az oda vezető utat újra meg nem találta.

rózsakeresztes út fokozatosan felébreszti bennük az új lelket, és összeköti az isteni Szellemmel. Más szóval, az Arany Rózsakereszt a felkészületlen kereső, Parszifál számára megnyitja a Grál-várhoz, a lélek eredeti életterülete felé vivő utat.

Ezt minden Grál-legenda szemléletesen ábrázolja. A legendák azonban formájukat tekintve különbözőek. Gyakran az útnak csak egyes szakaszait ecsetelik. Így például a francia költő Chrétien de Troyes (12. sz.) által elmesélt Parszifál történet-töredék. Még nem ábrázolja, hogy Parszifál hogyan tér vissza tudatosan a Grál-várba.  Bár a Wolfram von Eschenbach által ábrázolt Parszifál bemutatja az egész utat, azonban a költő csak leplezetten utal arra, hogy ehhez olyan új tudatra van szükség, amely az emberben rejlő forrásból jöhet létre.

Először az Artúr mondakörben találunk egyértelmű leírást. Ebben egy a „feddhetetlen” jelzővel is bíró Galahad nevű lovagról van szó. Parszifállal és a Kerek Asztal egy másik lovagjával együtt a Szent Grál útjára indul. Végül megtalálják a Grál-várat, és olyan ragyogást látnak, amely nem a Napból árad. A törté-net további menete során Galahadot a Grál királyává nevezik ki. Ő a teljesítő, Parszifál csak úttörő.

Galahad az ember ismeretlen nézetét is jelképezi. Nem csak azok vagyunk, akinek hisszük magunkat. Bennünk egy rejtett, magasabb tudatszint, tehát mint-egy a Grál egyik alkotóeleme is szunnyad, amely, ha aktívvá válik a Grál-szféra tudatos megtapasztalásához vezet. A rózsakereszt nézete szerint ennek az elemnek a felébresztése az ember igazi életfeladata.

Galahad alakja az új lélektudatot testesíti meg, amely bennünk létrejöhet. És mivel az emberiség most mindenütt a saját tehetetlenségének vastag falaiba ütközik, eljött az a pillanat, amikor a Grál titkáról fel lehet lebbenteni a fátylat. Mert ebben rejlik a kiút.

A Grálról szóló elbeszélések körülbelül egyidejűleg bukkantak fel Európa nyugati és keleti részén, sőt még Perzsiában is a Kr.u. 12. század körül. Véletlenül? A Grál szolgái akkoriban felismerték, hogy olyan korszak kezdődik el, amikor a legtöbb ember számára a magasabb világgal való kapcsolat háttérbe szorul vagy egészen eltűnik. Az emberek a tudomány és technika hatására olyan gondolkodásmódot alakítanak ki, amellyel a szellem-lélek világra való nyitottságukat elveszíthetik. Talán ez az egyik oka annak, hogy a Grál-legendák miért forogtak közszájon. Különös misztikumukkal és romantikájukkal még az elkövetkezendő évszázadokban is megérintették az emberi szíveket, és nagy lelki ínség idején egy szép napon mély szimbolikájuk útjelzőtáblául szolgálhat az embereknek.

Ezekben a viharos és bizonytalan időkben a régi Grál-legendák még mindig sok szívet érintenek meg, mert arra mutatnak rá, hogy ez az ősrégi belső út még ma is, éppen ma ismét járható. Az, hogy járható, azt jelenti, hogy a mai keresők is, mint Artúr király Kerek Asztalának lovagjai, részesei lehetnek a magasabb világ valóságának.

Sok legenda két kerek asztalról beszél. A Grál-lovagokéról és Artúr királyéról. Ez azt jelenti, hogy a Grál-lovagok kerek asztalával jelképezett magasabb világ egységéből csoportegységként az Artúr királyéval jelképezett világunkban is tükröződnie kell valaminek. Egy ilyen csoport résztvevőjének, aki felkészült a Grálra, belsőleg fokozatosan meg kell magát tisztítania, és meg kell szabadulnia a földhöz kötő befolyásoktól.  Ekkor folyamatszerűen egybeolvad a magasabb kerek asztallal. Ez a történés egybecseng Krisztus szavaival: Az Atya és én egyek vagyunk, és nektek is egyeknek kell lennetek velem. Ezen az úton az Utolsó Vacsorát már nem jelképesen, hanem közvetlenül vesszük magunkhoz. Minden egyes csoporttag annyira asszimilálja az isteni erőket, amennyire csak tudja, azaz, amennyire létállapotának megfelelően képes rá.

Ezzel az asszimilációval egy belső átalakulási folyamatba lép be: kibontakozik benne a Grál-elem. Mivel ez a többi csoporttagnál is megtörténik, világunk közepén az azonos gondolkodású törekvők csoportjában megnyilvánul a láthatatlan szellemi edény.

A Corpus Hermeticumban, egy óegyiptomi beavató szövegben ez áll:2

Egy nagy, a szelleme erejével telt krátert küldött le a mélységbe, és egy követet bízott meg azzal, hogy az emberek szívének kihirdesse: merüljetek ebbe a kráterbe, lelkek, akik képesek vagytok erre; Ti, akik hisztek és bíztok, hogy felszáll-tok ahhoz, aki ezt a tégelyt küldte a mélybe; Ti, akik tudjátok, hogy milyen célra lettetek teremtve. Akik hallgattak erre a nyilatkozatra, és a szellem erőiben való elmerüléssel megtisztultak, részesültek a Gnózisban, Isten élő ismeretében, és mivel megkapták a szellemet, tökéletes emberek lettek.

 

2 Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2. kötet, Rozekruis Pers 1996. 143. oldal

5. A kelta Grál és az Artúr monda

Az európai Grál-mondák a régi kelta világban gyökereznek. A kelták nem jól meghatározott államot, hanem a druidáktól származó, és a bárdok révén a nép közé mesékkel és énekekkel bevitt közös, szellemi impulzus által egyesített kultikus közösséget alkottak.

Carnutum, a mai franciaországi Chartres volt a kelta druidák gyülekezőhelye. Itt a régi carnutumi erdőben volt egy földalatti barlang, ahol a Virgo Paritura („a szűz, aki szülni fog”) képét tartották. A druidák is vártak arra, aki a szűztől születik, aki leszáll a feneketlen mélységbe és legyőzi azt. Várták a Krisztust. Különösen Írországban, de Walesben is rendkívül tisztán őrizték meg a kelta mitológiát. Csak később jegyezték fel őket, így pl. a Mabinogion négy ága című műben. Ebben a mitológiában megtaláljuk a Grált, noha más formában, mint ahogy azt ma ismerjük.

Itt az az üst, amely a druidák szertartásain szentelőüstként jelenik meg. A mondák két üstről beszélnek, az újjászületés üstjéről és a bőség üstjéről. Az újjászületés üstjéről azt mondják, hogy egy csatában elesett vitéz feltámad, amikor ebbe az üstbe belemerítik. A bőség üstjéről azt tartják, hogy tele van étellel, amikor egy hős közeledik hozzá. Mindenki másnak, aki nem hős, üresnek látszik.

Ceridwen egy kelta anyaistennő. Ő is egy ilyen üstnek van a birtokában. Abban főzte az újjászületés vagy alakcsere folyadékát. Amikor egy italkeverő fiú kifröccsenő cseppeket kóstol meg, minden titkot megért, és sok átalakulás után Taliesinként, a nagy druidaként és bárdként születik újjá, aki először Merlin tanítványa lesz, majd később őt hívják magának Merlinnek. A Taliesin név sugárzó homlokot jelent. Az üst vagy kehely nőnemű, befogadó. A hímnemű megfelelője a kard vagy lándzsa.

A keleti kereszténység és a druida bölcsesség össze-kapcsolódásából alakult ki a kelta nagykereszt. A fizikai testre utaló római-keresztény kereszttel szemben ennek a keresztnek a jelképisége szellemi jellegű. Egyértelmű példa erre a napkör. Gyakran van napkör vagy napörvény, valamint a hármasegység egymásba fonódó jele a kereszt közepén. Az álló kereszt a szét-tárt karú, és lábával szilárdan a földön álló embert is jelképezi. A szívben, a két gerenda metszéspontjában van a napkör, a szellem által körülragyogott fej és szív, az Isten Szelleme által megújított ember képe. Elsősorban a keleti Grál-áramlat és a druida kelta Grál-hagyomány egyesítéséből jött létre a kelta kereszténység, és később Artúr király lovagsága.

Merlin, a druida misztériumok beavatottja tudatában volt az elkövetkezendő fejleményeknek. A dél-angliai, cornwalli Tintagel nevű várban mágiával megteremtette a feltételeket Artúr születéséhez. Merlin megbeszélte Uther Pendragonnal, hogy az ifjú herceget biztonságos helyen, elvonultságban kell felnevelni. Amikor Artúr apja meghalt, viszály támadt utódlása miatt, mivel senki sem tudta, hogy a királynak van egy fia. Karácsony előestéjén a piactéren egy kő jelent meg, amelybe egy kard volt szúrva. Ezen a kardon lángoló betűkkel az állt, hogy aki kihúzza a kardot, az lesz Anglia királya. Ez senkinek sem sikerült. Ám amikor Artúr évekkel később ott felfedezte a kardot, könnyedén kihúzta. Ez volt származásának és elhivatottságának jele. Merlin, aki a legenda szerint ezt az egészet megrendezte, a tanácsadója lett. Merlin tanácsai és Artúr bátorsága révén béke köszöntött az országra. Abban az időben, amikor a Grált Angliába hozták, a nagy halász arra utasította Merlint, hogy hozza létre a Kerek Asztalt. Uther Pendragon király megkérte őt, hogy adja át ezt az örökséget fiának, Artúrnak, akitől azt várta, hogy alkalmas erre a feladatra. Merlin így adta Artúrnak azt az ötletet, hogy hozza létre a Kerek Asztalt, a kiválasztott lovagok szerzetét. Artúr megalapította az új szerzetet, amely egyesít mindenkit, aki karddal és tettekkel harcol a gonosz ellen. Merlin megszerezte neki a mágikus kardot, az Excaliburt is, amelyet „a Tó Hölgye” ajándékozott neki e jó ügy érdekében. A kard viselője legyőzhetetlen volt, és a kardhüvely miatt sebezhetetlen.

De a nép nem csak diadalmas királyt akart, hanem azt is, hogy felesége legyen. Ám a választott asszony, Guinevere szerencsétlenséget hozott a Kerek Asztalra. Különösen az egyetértésre nézve volt megterhelő Artúr király legjobb barátjához, Sir Lancelothoz fűződő szerelmi viszonya. De Artúr nem féltékenységgel, gyűlölettel és dühvel, hanem megértéssel reagált. Ezenkívül nehézségeit féltestvére, Morgane le Faye is növelte. Elcsábította, és anélkül, hogy Artúr kettejük rokonsági viszonyáról tudott volna, fiút szült neki, Artúr király nagy ellenfelét, Mordredet. Morgane megkísérelte a Kerek Asztalt elbuktatni, de a lovagok magas szintű erkölcsisége ezt meghiúsította. Különösen Sir Galahaddal, a legtisztább lovaggal szemben nem tudott elérni semmit.

Amikor Merlin Galahadot elhozta a Kerek Asztalhoz, Galahad a tizenharmadikon, a „veszélyes helyen” foglalt helyet. Ekkor megjelent a neve a szék támláján. Ő volt az, akire régóta vártak. Ezzel egyidejűleg megjelent az angyalok által hozott Grál, a lovagok előtt pedig egy tányér megtelt a legjobb ételekkel. A lovagokat ez az esemény annyira magával ragadta, hogy Artúrt kivéve mindnyájan a Grál keresésére indultak, miután az újra eltűnt előlük. Amikor Camelot-ot maguk mögött hagyták, Gawain így szólt Artúrhoz: „Most vissza kell fordulnod, mert nem vagy közülünk való.” Merlin sem ment velük. Betöltötte feladatát, és visszavonult a Kerek Asztaltól.

Ekkor elkerülhetetlenül elérkezett Artúr, és fia, Mordred utolsó csatájának ideje. Tanácsadói megvizsgálták a csillagokat, és lebeszélték arról, hogy másnap elhagyja a sátrát. Éjszaka a király álmot látott: A sors kerekéhez kötözve látta magát, amelyet Fortuna istennő forgatott. Egyszer királyként látta magát fent, másszor meg koldusként lent. Felismerte a születések kerekének makacs törvényszerűségét. Visszapillantott életére, és rájött minden evilági jóra és tökéletesre való törekvés viszonylagosságára.

Ezekkel a felismerésekkel felvértezve ment ki másnap a csatamezőre, és állt ki fiával harcolni. Halálosan megsebesítették egymást. Mordred meg-halt, és Artúr király barátjával, Bedivere-vel egy közeli tóhoz vitette magát. Ott visszaadták az Excalibur nevű kardot a Tó Hölgyének. Egy csónak tűnt fel, melyben kilenc nő ült, akik magukkal vitték Artúrt az üvegszigetre, Avalonra, hogy felépüléséig ápolják, hogy aztán visszatérjen, amikor itt lesz az ideje. „King Arthur, the once and future king.” Artúr a múlt és jövő egyetlen királya.

A Grál keresése tovább folytatódott. Noha közben sok lovag életét vesztette vagy eltévedt, hárman, Sir Bors, Sir Parszifál és Sir Galahad megtalálták. De csak egyikük, Sir Galahad közeledhetett hozzá. A monda közli velünk, hogy „ezután eltűnt ebből a világból”.

Szép ez a nemeslelkűséggel, bátorsággal, tragikummal és csodával is teli történet. Így, ahogy elmeséltük, tetszik a lélek földi részének, és így kiált fel: Igen, hősök voltak! Artúr, Lancelot, Parszifál és Galahad. Bárcsak visszajönnének! Úgy neveltek fel minket, hogy a hősök mindig másvalakik. Aztán megfordulunk, és az életünk folyik tovább: evés, ivás, alvás. Esetleg szabadságunk alatt elutazunk oda, ahol a mítosznak meg kellett történnie.

A monda ebben a felfogásban csak egy történet, amiről el lehet beszélgetni. De nem az! Üzenete is van, amely minden fazettáján keresztülcseng. Ez az ember élettörténete, élete során folytatott keresésének, eszményeinek, reményvesztettségének, felfedezéseinek és csalódásainak beléje maródott tényei. Mit keresett? Mit keres most a gyors gépek és a műanyagok korában? Élete folyása nem különbözik a Grált keresőlovagokétól. Az egyik embert magasztos ideálja és embertársa szolgálatának vágya, a másikat a természet és teremtményei feletti hatalom utáni erős vágy hajtja. Így mindenki a keresés különböző nézeteit hordozza magában. Minden emberben megtalálható egy Artúr király. Az igazi király nem zsarnok, nem hatalmasság, hanem felelősséget vállal a saját és mások életéért. Nem használja fel az embereket saját céljai érdekében, és nem használja ki őket, hanem képességeit az emberek szolgálatába állítja. Ugyanúgy, ahogy a lovagok. Egy lovag nem nyereségvágyból harcol. Vannak még ilyen lovagok? Bizonyára mindenkiben megvan még valami lelkiismeretének ebből az egyenes ösvény járására ösztönző belső hangjából. Hogy erre hallgatni lehessen, nyugalomra és csendre van szükség. Erre a hangra figyelve a tévelygő lovag felismerheti, felfedezheti és elérheti életcélját.

6. Parszifál, a kereső útja – A történet

A virágzó középkor nyugtalan korszak volt. Az egyház rendkívül nagy hatalommal bírt. Az emberi lelkek feletti teljes uralomra támasztott igényt, és teljes szigorral megpróbálta ezt az igényét kielégíteni: a kereszténységen belül a lelkiismereti szabadság erőszakos elnyomásával, a kibontakozó Iszlám ellen pedig további keresztes hadjáratokra való újabb és újabb felhívással. A Közel-Kelet kultúrája azonban sokkal magasabb szintet ért el, mint a nyugaté, így a keresztes vitézek révén sok új impulzus érte saját kultúrájukat.

Az Inkvizíciót azért állították fel, hogy az akkor elfogadott uralkodó dogmákon belül kiirtsák a meg-újuló spirituális élet minden új hajtását. Ezért a spirituális megújulás vágya teljes mértékig saját utat keresett, hogy kifejezze és terjessze eszméit. Ebben az összefüggésben kell látnunk Parszifál történeteit és a Grál keresését. Ezeket Chrétien de Troyes és Wolfram von Eschenbach terjedelmes verses regényekben mesélték el. Külsőleg nézve kalandregényeknek tűnnek, amelyek hősi tettekről, a lovagok hűségéről, bátorságáról és szerelméről, és az általuk „úrnőnek” szólított hölgyeik szépségéről és erényességéről szólnak, akik becsületéért és hírnevéért próbákat álltak ki.

Ezekben az elbeszélésekben viszont, természete-sen leplezett formában, beavatási utat is felfedez-hetünk, helyes megértésükhöz azonban némi kulcs szükséges. A bogumilok, a templomosok és a katárok sokszínű, meseszerű képekben tartották életben évszázados bölcsességüket, és sikerült nekik ezt az eszmekincset az utánuk következő nemzedékeknek továbbadni.

Mindenek előtt Wolfram von Eschenbachra szeretnénk utalni, aki Parszifálját Chrétien befejezetlen regénye alapján írta. Hangsúlyozza azonban, hogy valódi forrása egészen más. Egy Kyot nevű beavatott mágusra hivatkozik, aki Grál történetét egy elfeledett toledói arab kéziratban találta.

Ez a kézirat keletről és egy Flagetanis nevű bölcstől származik, aki a Grál eredetét a csillagokból olvasta ki. Az angyalok serege hagyta hátra a Földön, amikor felrepültek magasan a csillagok fölé. Kyot kutatást folytatott, hogy ezt az értékes égi ajándékot melyik földi nemzetségre bízhatták rá. Az Anjou-khoz jutott el. Itt nem egy akkoriban létező uralkodóházra gondolunk, hanem egy olyan nemzetségre, amely tiszta szellemi szemléletet valósított meg.

Wolfram a maga módján még támogatja is a Grál-legendák csillagvilágbeli eredetét. Hangsúlyozza, hogy ő nem tudós, hanem lovag, hiszen még írni és olvasni sem tud.

Ezt nem kell szó szerint vennünk. Ez a történetével szembeni szerénységét mutatja, amely minden színes külső látszat ellenére a legmagasabb dolgokról szól: a Grálban az isteni szellemi erőkkel való egyesülésre vágyakozó lélek útjáról, amely sok tisztuláson és próbatételen vezet keresztül. Ez a történet ma éppoly időszerű, mint Wolfram von Eschenbach idejében, és amelyből mai utunkat illetően sokat tanulhatunk, ha helyesen értjük.

Wolfram von Eschenbach Parszifál című regénye a földi természetből az isteni eredethez visszatérő ember útját írja le. Ádám önfejűségében elengedte Isten kezét. Az engedelmesség volt az egyetlen követelmény, melyet Isten a halhatatlanságért kért. Így van Ádám nemzedéke óta mindannyiunknak fájdalomban és örömben részünk– szól Trevrizent leírása az emberi létről. Az öröm: Isten sohasem hagyja el teremtményét. És a fájdalom: mindannyian hordozzuk a bűn terhét. Amfortas, az eredeti isteni ember így fekszik halálos betegen a Grál-várban az isteni akarattól való elszakadása óta, és vár megszabadítására. Ha a mikrokozmosz jelképeinek tekintjük őket, akkor minden ember magában hordja ezt az Amfortast, és maga körül a Grál-várat. Ezeknek az összefüggéseknek az ember csak akkor ébredhet tudatára, ha beszélni kezd benne az ősemlékezés.

A jóslatok megjövendölik, hogy csak egy részvéttől megvilágosult ártatlan együgyű hozhatja el a megszabadulást. Parszifál az, aki belső öröksége révén a megszabadulási útra hivatott. Apja bátor lovagi életével minden földi dologban megszerezte a lehetséges tapasztalatot, és így elnyerte feleségül – a bánatot ismerő lélekrész jelképét – Herzeloydét. A Grál azért küldi őt, hogy olyan gyermeket szüljön, aki újra meg-találja a Grál útját, és ezzel mások számára is láthatóvá teszi ezt a megszabadulási utat. Parszifálban tehát apai részről az egész emberiség tapasztalatainak közös öröksége, anyai részről pedig isteni elhivatottságának sejtelme munkálkodik. A bohócruha, amellyel anyja a világba bocsátja, teljes lelki tisztaságát jelképezi. Az anyjától kapott tanítások ezért csak ennek a léleklénynek szólnak. Az oktalan természetember viszont a betű szerinti értelmet teszi cselekedete alapjává, bánatot okoz és bűnt vesz magára. Parszifálnak először sok tapasztalaton keresztül meg kell tanulnia különbséget tenni pl. egy „szép, bájos hölgy” természetlénye és egy gyakran bájos hölggyel jelképezett tiszta, befogadó lélek átvitt értelme között.

A világba tett útja során Parszifál többször találkozik Siguneval. Ő a benne élő ősemlékezés hangját testesíti meg. Első összetalálkozásukkor nevével és származásával szólítja meg. Téged Parszifálnak hívnak, a szó értelme pedig: középen át. Ez azt jelenti, hogy a valódi megismeréshez a földi természet mélységein keresztül vezet az útja. De belső valódi megbízatását még itt sem ismeri fel. Egyelőre világi lovagi életformára vágyik, melynek legnemesebb típusát Artúr király Kerek Asztalának lovagjai képviselik. Ez azoknak a csoportja, akik min-dent elértek, amit a természetben csak lehet.

A sok lovag, uralkodó, nő és más alakok, akikkel Parszifál az útján találkozik, az őbenne lévő erők, azaz érzések, ismeretek és vágyak ábrázolásai. Rendeltetése mindig az életében még akadályt képező, és megoldandó dolgokhoz vezeti. Szerelmes lovagként megszabadítja Kondwiramurt ellenségeitől, és nőül nyeri. Ez a maradandó kapcsolat felébredő új lelkével; így hát a Kondwiramur név azt is jelenti: „aki szeretethez vezérel”. Az ősvágytól hajtva – Eschenbach az anyja utáni vágyként ábrázolja – és Kondwiramur belsővezetésével Parszifál ismét útnak indul, és először éri el a Grál-várat. Mivel Gurnemanz világi tanításai még túlságosan befolyásolják, nem ért semmit az történtekből, és még nem tudja feltenni a megváltó kérdést.

További útján az Amfortastól ajándékba kapott kard segít neki a istenit a földitől megkülönböztetni. Általa felismeri tévedéseit, és elkezdi helyrehozni azokat. Kundrie átka Artúr Kerek Asztalánál való tartózkodása alatt bűntudatot ébreszt benne. Hirtelen rájön a Grál-várbeli, azaz magasabb életfeladatával szembeni mulasztására. Erőtlenségének felismerése folytán már csak a Grál megtalálására, és a feleségével – az új lelkesültségével – való újraegyesülésre vágyik.

Grált kereső lovagként számtalan harcba keveredik. Von Eschenbach Sir Gawain alakját használja fel Parszifál sok tapasztalatának kifejezésére. Elsősorban az emberi tévképzetek ellen küzd. Bár sok vonatkozás-ban sikeres, győzelmei semmivel sem viszik közelebb a Grálhoz, mert azokat még a földi akarattal vívja ki. Mindazonáltal szükséges kiindulópontok a Grál-vár megtalálásához.

Elcsügged és kételkedik Istenben, sőt gyűlölve Őt, bolyong a világban. Fáj neki, hogy a Grál rejtve marad előtte. Az isteni segítség a legnagyobb elhagyatottság-ban és tehetetlenségben éri el ismét. Találkozik a szürke lovaggal, aki családjával mezítláb bandukol a hóban. Ez a lovag közli Parszifállal, hogy éppen nagypéntek van, és bátran reménykedhet Isten kegyelmében. Isten segítőerőiben bízva elengedi lova gyeplőjét. Az pedig irányítás nélkül Trevrizent remetéhez vezeti őt. Trevrizent új nagypéntek-felfogást állít Parszifál tudata elé, vagyis hogy úgy szeresse Istent, ahogy az ennek a szent napnak megfelel. Parszifál felismeri, hogy saját nagypénteki áldozatával úgy kell akaratát átadnia Istennek, ahogy Jézus mutatott példát az embereknek – az ő szavaival kifejezve: Uram, legyen meg a te akaratod. Ez az Isten iránti szeretet az igazi szeretet. Csak önátadás által tudják az isteni Grál-erők megerősíteni és valódi megszabaduláshoz vezetni az embert. Ezekkel az új erőkkel megerősödve meg tudja állni a helyét a három utolsó küzdelemben. Parszifál a külső harcokban a vörös lovag kardjával vett részt. Most már viszont Amfortas kardjával harcol belső ellenfeleivel. Ezek: Gramoflanz, a földi hatalomra, Gawan, a földi jóságra, és Feirefiz, a földi Bölcsességre és Ismeretre való törekvés. Feirefizt fekete-fehérnek írhatjuk le, mivelhogy ennek a világnak minden gazdagságát és ismeretét, jót és rosszat egyaránt összegyűjtötte.

Ezek a küzdelmek Jézus háromszoros pusztai megkísértését fejezik ki. A próbára tevő földi erőket azon-ban nem szabad „megölni”. Győzelemnek, azután kibékülésnek kell következnie. Parszifál e küzdelmek győzteseként ártatlan együgyű lesz, azaz olyan ember, aki már nem az Énnel, és az Én kielégítéséért akarja keresni a megszabadulást. A sötétségen átvezető nehéz úton jut el az Isten és ember közötti elválasztottság belátásához. Felébred benne az üdvrevágyás, hogy hamarosan egész lényével ismét átadja magát Isten akaratának. Így érthető lesz, amit Trevrizent így magyarázott neki: Senki sem hajszolhatja a Grált, akit nem ismernek annyira a mennyben, hogy nevével ne hívnák a Grálhoz.

Kundrie csak e belső harcok után vezetheti Parszifált a Grál-várhoz. A Grál-várban, saját mikrokozmoszában következik be Amfortassal a tudatos találkozás. Most már igazi szeretetből és mély szánalomból tudja feltenni a megszabadulást hozó kérdést: Bátyám, mi gyötör? Ez az a kérdés, amelyet egyszer mindenkinek fel kell tennie magának. És azután tudja a választ – a szenvedő mikrokozmosz helyreállítását – magában és embertársaiban megvalósítani. Parszifál megbíza-tásának egyik része az volt, hogy vigye magával egy embertestvérét a Grál-várhoz. Feirefizt választja, aki ezáltal részesülhet a szellemkeresztség kegyelmében. Azután őt távoli országokba küldik, hogy oda is vigye el a Grál-üzenetet és szabadítsa meg az emberiséget szenvedésétől.

Parszifál Grál-király lesz Kondwiramurral az oldalán. Így egyesült a megtisztult szív a megújult fejjel. A fia, Lohengrin, a megújult ember pedig kimegy a világba, hogy megmentse azt.


A történet

A titokzatos Grált, egy „mennyei kőnek” hívott telje-sen tiszta fajtájú követ, amely ételt, italt és életerőt ad mindazoknak, akik köréje gyűlnek, egy régóta beteg király őrzi egy nehezen elérhető várban. Azt mondják, hogy ezt a királyt, akit Amfortasnak hívnak, csak akkor lehet szenvedéseitől megszabadítani, ha egy feddhetetlen életvitelű és jeles lovagi életével kitűnő tökéletes lovag megtalálja a Grál-várat, és egy meghatározott kérdést intéz hozzá.

A cselekmény folyamán Parszifál ilyen eszményi lovaggá válik. Szülei királyi származásúak. Apja, Anjou Gachmuret, egy sikeres, világot látott lovag, anyja, Herzeloyde pedig a Grál-nemzetségből való királynő. Gachmuret még Parszifál születése előtt elesik egy hadjáratban. Herzeloyde ezután egy erdős vidékre vonul vissza, hogy a serdülő Parszifál ne kerülhessen kapcsolatba a lovagi életformával. Így akarja a korai szenvedéstől és haláltól megóvni. Mégis, amikor az ifjú az erdőben egy csapat lovaggal találkozik, az mély benyomást tesz rá. Már csak az a célja, hogy maga is lovag legyen. Artúr király udvarába akar menni, mert a lovagoktól megtudja, hogy ő adományozza a lovagi rangot.

Herzeloyde nehéz szívvel engedi el Parszifált, de előtte bohócruhába bújtatja. Azt reméli, hogy útja során kinevetik, és elbátortalanodva visszatér hozzá. Viselkedési tanácsokkal látja el az útra. Parszifál búcsúja után megszakad a szíve. Parszifál Gurnemanz lovag várához ér, aki nem csak lándzsával és karddal tanítja meg bánni, hanem a lovagi udvariassági szabályoknak is figyelmet szentel. Lánya, Liasse mesél Parszifálnak unokatestvéréről, Kondwiramur király-nőről. Országa fővárosát túlerőben lévő sereg ostromolja, mert egy király erőszakkal el akarja nyerni a kezét. Parszifál odalovagol, legyőzi az ellenséget, és összeházasodik vele.

Nemsokára azonban búcsút vesz tőle, hogy meglátogathassa anyját. Útközben este felé egy néptelen vidéken egy tóhoz ér. Egy gazdagon öltözött halász utat mutat neki egy közeli várhoz, ahol a legnagyobb udvariassággal bánnak vele. A pompás vacsorán a halász ül mellette. Ő a vár beteg ura. Egy vérző lándzsát és egy edényt visznek el előtte, amelyből mint egy terülj-terülj-asztalkámból csodatévő hatás árad. A házigazda egy rubint markolatú drága kardot ajándékoz Parszifálnak. Mindenen csodálkozik, amit lát és tapasztal, de nem kérdez semmit. Másnap reggel üresen találja a várat, és zavartan távozik. Találkozik unokatestvérével, Siguneval, akitől megtudja, hogy a Grál-várban volt. Ijedtségére megtudja azt is, hogy miután elmulasztotta feltenni a kérdést, a beteg Grál-királyt nem szabadította meg betegségétől. Elhatározza, hogy mindent jóvá tesz. További kalandok után Artúr táborába ér, ahol Parszifált felveszik a lovagi körbe. Közben azonban megjelenik Kundrie, a Grál-hírnök, és megátkozza a Grál-várban tanúsított viselkedése miatt. Parszifál becsületétől megfosztva érzi magát. Világgá lovagol, és éveken át próbálja újra megtalál-ni a Grál-várat, de nem jár sikerrel. Lovagként sok párviadalában legyőzhetetlen marad, belsőleg viszont perlekedik Istennel és elégedetlen sorsával.

Kétségbeesésének mélypontján, az egyik nagypénteken, amikor Parszifál teljes fegyverzetben egy Grál-lovagtól zsákmányolt lovát látszólag cél nélkül futni hagyja, egy remetelakhoz ér. Trevrizent, a remete, anyja fivére, de a beteg Grál-király, Amfortas fivére is. Hajdanában dicső lovag volt, azonban Amfortas sebesülése után visszavonult a világi, lovagi életformától. Hogy a Grál-király még egyáltalán életben van, az egyedül a Grál hatásának köszönhető, mert senki sem halhat meg, aki a Grált rendszeresen látja.

Parszifál tizennégy napig marad a remete szegényes környezetében, és magyarázatot kap a Grál körül történt események összefüggéseire. Visszatér az Isten hűségébe vetett hithez, és megbánja tudatlanságával okozott vétkét. „Akkor a házigazda eloldozta őt bűneitől, és egyben a lovagi életre buzdította” – írja Wolfram von Eschenbach. Parszifál tehát visszatér a lovagi élethez. Még helyt kell állnia három legnehezebb csatájában. Csak utólag tudja meg, hogy kik ellen harcolt. Utolsó lovagi tornáján egy gazdagon ékesített, pompás lovaggal olyan kemény küzdelem alakul ki, amilyen azelőtt még soha nem volt. Végül Parszifál erős kardja kettétörik az ellenfél sisakján. A daliák ekkor beszélnek egymással, és nevükről fel-ismerik, hogy ugyanannak az apának, azaz a nemes Gachmuret fiaiként mindketten az Anjou nemzettségből származnak. Feirefiz, az idősebb féltestvér az egyik leggazdagabb ember a földön, és sok királyság az övé. Bőre fekete-fehér foltos. Jupitert és Júnót tiszteli.

A két testvért Artúr két legjobb és legdicsőbb lovagjaként felveszik a Kerek Asztal lovagjai közé. Ekkor megjelenik Kundrie, és azt a hírt hozza, hogy a Grál Parszifált Grál-királynak választotta ki. Egy kísérőt magával vihet, és ő Fivérét, Feirefizt választja. Kettejüket Kundrie a Grál-várba vezeti. Parszifál tuda-tosan a Grálra irányulva most már felteszi a régóta áhított kérdést: „Bátyám, mi gyötör? Mit segíthetek?” Amfortas a legrövidebb időn belül visszanyeri egészségét. Parszifált megválasztják az új Grál-királynak. Felesége, Kondwiramur is Mont-Salvatba jön, mert Kundrie meghívta a Grál-várba. Parszifál először látja közös ikerfiait, Kardeisst és Lohengrint. Lohengrin lesz majd egyszer a Grál-király örököse és utóda.

A Grál-várban örömünnepet ülnek. Amfortas nőtestvére, Repanse de Schoie, szűz királynő behozza a Grált. A Grál tölti meg a tányérokat és a serlegeket. Feirefiz ezt vidáman figyeli, és önkéntelenül és mélységesen beleszeret a Grál hordozójába, de magát a Grált még nem láthatja. Feirefiz az iránta érzett soha sem ismert, ellenállhatatlan szerelem révén kész szakítani isteneivel, és elválni első feleségétől, és beleegyezni a keresztény keresztelőbe. A keresztelő után már ő is láthatja a Grált, és Repanse de Schoie a hitvese lesz.

7. Katárok a szent Grál útján

A katár mozgalom a Grál-elbeszélések virágkorában keletkezett. A korabeli lovagi költők, a trubadúrok, misztikus képekben énekelték meg az isteni szeretetet, és fejedelmi udvarokban adták elő a Grál-költeményeket. A katárok azonban nem álltak meg a szemlélődésnél. Naponta alkalmazott tiszta életvitellel megpróbálták valóban járni a szent Grál, az isteni szeretet útját.

Kr. u. 950 körül a bogumilok, Bulgáriából kiindulva hirdették az őskeresztény-gnosztikus tanítást úgy, ahogy számukra a manicheusok életük példájával mutatták és örökül hagyták. 1000-től kezdve a katárok folytatták tovább az ezoterikus keresztény megszabadító tan hirdetését, és már rövid idő elteltével nagyon virágzó vallási mozgalommá váltak. A 12. század végén még alig hallott valaki a Grálról, de a 13. század vége felé egyszer csak mindenki erről beszélt. Nyilvánvalóan azért jelent meg Európa felett a Grál-edény, a Szellem erőivel telt keverőedény, ahogy Hermész Triszmegisztosz nevezte, hogy az érett lelkeknek elhozza a megszabadító szeretetüzenetet.

A katár mozgalom fellegvára Aquitániában, a mai Dél-Franciaország egyik részén volt, ahol rendkívül magasan fejlett kultúra jött létre. Különösen Languedocban – egy nagy aquitániai tartományban –, a grófi területeken és számos várban virágzott a lovagi líra, és hirdették a katárok tiszta, keresztény üzenetét.

A katár szerzet szent Grál keresése Sabarthez vidékére vezet minket. E táj titkát a címerébe foglalt szavakban találjuk meg: Sabarthez, custos summorum. Azaz: „Sabarthez, a legmagasságosabb őrzője”. Ezt a legmagasságosabbat jelképesen egy fényt árasztó nap-alakban álló szárnyas szent Grállal ábrázolták.

Sabarthez, fővárosával, Trasconnal egy kis languedoci tartományi kormányzóság volt, amely a barátságos Ariège völgyet és a Sem nevű felföld egy részét foglalta magában, melyet Foix grófság tartománya zárta körül. Az Ariège völgye fölött, egy 100 méter magas sziklaszirten magasodik a még ma is fenséges vár, amelyet egykor a foix-i grófok laktak, akik a szent Grál iskolájának és a katár szerzetnek a pártfogói és védelmezői voltak.

A középkorban ez a vár híres lovagköltői udvar volt, ahol gyakran voltak szívesen látott vendégek a trubadúrok, mint Chrétien de Troyes, Bertrand de Born, valamint Wolfram von Eschenbach.

Az Ariège völgy mintegy 50 barlangjával és barlangrendszerével, amely sok kilométer hosszan, szűk, boltozatos folyosókban, vagy olykor széles helyiségekben és magas termekben ágazik szét a hegység mélyén, az ott élő embereknek minden korban menedéket és lakóhelyet nyújtott. Ezenkívül hőforrásai gyógyulást ajándékoztak nekik, és különleges atmoszférájával természetes szentélyként szolgált.

Az ott található sziklarajzok nyomai alapján kb. 12 000 évre visszamenőleg lehet nyomon követni az ember benépesedésének és vallási életének történetét. Sabarthez halmai és barlangjai már a katárok előtt kultuszhelyekként szolgáltak a kelták és a druidák számára. A manicheus, paulikánus és priscilliánus hatások, valamint a gnosztikus spirituális áramlatok minden kifejezési formája ugyanúgy megtalálható itt.

A katárok neve a görög katharos szóból ered, amely tisztát jelent. A katárok saját magukat egyszerűen csak „kereszténynek” hívták. A lakosság mint les cathares-ről – a tisztákról – vagy a les bonhommes-ről – a jó emberekről beszélt. Maguk között használták az amici Dei, vagy az amicz de Dieu, illetve a crezens neveket is. A katár szó először a 12. század közepén tűnt fel, mellyel egy kölni eretnek csoportot jelöltek. Később főleg hivatalos leírásokban szerepel. A albigens elnevezést az egyház adta, amely minden aquitániai, úgynevezett eretnek mozgalmat ezzel a névvel illetett. Nincs összefüggés a szó és a dél-franciaországi Albi városa között. Az egyház és az északi franciák jelölték vele a nem waldens és délen élő eretnekeket. Egyébként az angliai eretnekeket is albigenseknek hívták.

Katárrá az ember nem keresztség által vagy belépési nyilatkozat kitöltésével vált. Ehhez a Jézus példáját követő keresztény cselekedeti élet hosszú előkészítőszakaszát kellet végigjárnia. A katárok tudatában voltak annak, hogy a lelket nem egy szertartásos utánzattal végzett külső szolgálat szabadítja meg az anyaghoz kötöttségtől, hanem a Betlehemtől Golgotáig vezetőút tényleges követése, a szent Grál beavatási misztériumának megvalósítása.

Azt, hogy a katárok milyen komolyan és odaadó-an szentelték magukat a belső átalakulási folyamatnak, a legkönnyebben úgy érezhetjük át, ha elkísérünk útján egy korabeli ifjú tanítványt. A jelölt, aki eltökélten elindult a szent Grál útján, lemondott a polgári életről, a házasságról, az evilági vagyonról, a hús és a bor élvezetéről. Átélte az „endúrát”, az énség önkéntes halálát, hogy a minden földi kötöttségtől megszabadult személyisége az isteni világosság- és szereteterő méltó edénye legyen. Az évekig tartó felkészülési időt a tanítványok az Ariège völgyi Ussat-Ornolac barlangjaiban töltötték. A katárok már 1000-től lakták az óriási barlangokat és szentelték természetes templomhelyiségként azokat a szent Grálhoz vezető belső útjuknak. A katárok a barlangokat részben megerősítették és kőfalakkal zárták el. Úgyhogy létrejöttek a nehezen megközelíthető, úgynevezett spoulgák3.

Tarascontól délre Ussat-Ornolac falucska fölött, a Montagne sacrée-n, a szent hegyen találhatók a katárok templomai. A 13. században a völgyfenék még természetes víztározó volt, melynek hullámai majdnem a templomként szolgáló barlangokat verdesték. A jelölt, aki a szent Grál útját akarta járni, e szentelt helyek magányába vonult vissza. Miután átlépett a „jelképes falon”, azaz búcsút vett ettől a világtól, idősebb fivére segítségével fokról fokra küzdötte fel-felé magát a teljesülésig. Ennek az útnak a szakaszait hallgatás, böjt és munka, az asztrozófia, a gyógyító művészet elsajátítása, és az elsősorban a János evangéliumot követő fokozatosan felfedett keresztény beavatási misztérium üdvhíre kísérte.

A katárok tudták, hogy csak megszabadító ismeret és szolgáló élet vezet a Grálhoz. Nem sokkal beavatása előtt, egy negyven napos böjtöt követően a jelölt átélte a „misztikus halált”. A Kepler-barlangban jelképesen három napra befektették a sírba, hogy véghezvigye endúráját, a természet kereszthalálát. Lelke így Jézus tényleges követésével átélhette azt, hogy „Consummatum est”, „Elvégeztetett”.

A Grál-misztérium szorosan kapcsolódik a halálélményhez. A Grálon levő írás, mellyel a jelöltet meghívják a szerzetbe, egy epitáfium, egy sírfelirat. Ez az endúra nem fizikai halát jelent. A régi ént, a földi természethez fűződő tudati kötődést kell átadni a meg-újító Krisztus-erőnek, hogy a lélek újjászülethessen.

Harmadnap aztán mestere kihívta a jelöltet a „sírból”, és megkaphatta „consolamentumát”, a vigasztalás szentségét, és tiszta lelke által összekapcsolódott Isten Szellemével. Ez a nagy esemény a Betlehem-barlangban történt meg. A jelölt ebbe a barlangba a misztikus kapun lépett be. A Betlehem-barlangban állt egy a druida időkből származó oltárkő. Egy fehér vászonkendő borította a gránitot és egy János evangéliumánál kinyitott Biblia feküdt az áldozati asztalon. A sziklafal egyik mélyedésében egy függöny mögött állt a Grál-edény. Ugyancsak a druida időkből származik a barlang falából kivésett ötszög, a pentagram, melyben Betlehem csillagának körvonalait ismerhetjük fel. Ebben az ötszögű mélyedésben állt a jelölt, amikor megkapta beavatásának pecsétjét, a konszolamentumot. Maga a felemelt fejű, széttárt karú és terpesztett lábú teste képezte az ötágú csillagot.

A jelölt számára a betlehemi Krisztus-születés testi valósággá vált. Tudatában volt ennek. Erről tanúskodott korunkban Antonin Gadal, a katárok pátriárkája és tanúja: Semmi sem rendítheti meg azt az embert, akit Betlehem hozott létre, semmi sem térítheti le őt a jó útról! Ember nem győzheti le azt a titokzatos erőt, amelyet őképviselt.4

Miután perfekt lett, a beavatott a misztikus kapun keresztül hagyta el a szentélyt. Először a gránit oltárnál elvégzett egy papi szertartást és áldó szavakat intézett útitársaihoz. Aztán az ifjú tökéletes a katárok még ma is járható híres útján, a Montagne sacrée-n Montségur várához, a perfektek központjához vándorolt, ahonnan kivonult a világba, hogy a világosságot kereső embereknek kihordja a világosságot.

Ez a magas sziklán fekvő katár erőd hajó alakú. Ott emelték, ahol a régi időkben egy olyan naptemplom állt, amely Zarathustra misztériumait kötötte össze az emberekkel. A többlépcsős kápolnában egy napszentély építési törvényei valósultak meg újra. Június 24-én, Szent Iván napján, déli 12 órakor, egy szűk ablaknyíláson napsugár hatolt keresztül, és a szentéllyel szemközti falon megvilágította Krisztus, a Naplogosz Grál-áldozatának jelképét.

Amikor az inkvizíciós hadsereg 1244-ben a vár lakóit megadásra kényszerítette, a katárok átmeneti haladékot kaptak, hogy spirituális munkájukat mégis befejezhessék. Este a kivégzés előtt a szerzet minden tagja, aki hitvallását tűzhalállal akarta megpecsételni, nagymesterük, Bertrand Marti kezéből megkapta a konszolamentumot, hogy áldozatra kész lelkük örök-re összekapcsolódjon a Szellemmel. A katárok titkos kincsét, a szent Grált, ettől kezdve az Ariège völgyi barlangokban őrizték. 1244. március 16-án 205 férfi és nő ment önként a máglya lángjaiba. A legendák azt mesélik, hogy azon a napon, amikor énekelve, egy-más kezét fogva mentek a tűzbe, egy bárd, aki tanúja volt ennek, a következőt jósolta: Hétszáz év múlva újra levelet hajt a babérfa a mártírok máglyáin…

1944-ben a katár szerzet pátriárkája, Antonin Gadal hét tanúval felment Montségur várába, hogy beteljesítse a jóslatot. A szent Világosság, a szent Grál erejének keresőit üldözhetik, kínozhatják, megölhetik, de maga a Világosság sohasem semmisíthető meg, és ahol egyszer megjelent, oda visszatér.

Így Albi olyan hely, ahol a hatalmas székesegyház az inkvizíció eretnekek feletti külső győzelme bizonyítékaként még ma is uralja a városképet. A Grál mindent megbocsátó szeretettörvényét, és az ezzel kapcsolatos viszálymentességet szem előtt tartva, amelyekről a katárok példás állhatatossággal tettek bizonyságot, itt nem az egyháztörténelem legsötétebb lapjairól akarunk beszélni. Albiban viszont később váratlan, csodás folyamatok zajlottak, amelyek spirituális fordulathoz, és az emberiség szellemi fejlődése számára tökéletesen új impulzushoz vezettek.

1167-ben ott, Albi közelében, a bolgár Niketas pátriárka spirituális megbízatásának megvalósítására hívta el a katár szerzetet, vagyis, hogy ismertessék meg Európát a keresztény beavatási misztériumokkal. Az emberiséget a történelmi, dogmatikusan rögzített Krisztus-elképzeléstől a Krisztus-erő kozmikus dimenziójának valóságába kellett elvezetnie, amely mint Világossággal telt Grál kiűz az emberi lelkekből minden sötétséget. A belátástól sürgetve, az igazság sejtésétől gyógyíthatatlanul megsebesítve kellett az embereknek az új lélek születésének útjára térniük, amely már nem az énközpontú akarat énekeire hallgat, hanem a Krisztus-sugárzásokban lélegzik, és részesül a Grál szeretetcsodájában és az általa való csodálatos táplálásban, melyek mindazoké, akik az igazi örök élet után vágyakoznak.

És ugyancsak Albiban, a híres rózsakertben, közvetlenül az inkvizíció győzelmi székesegyháza mellett, 1954-ben az egyetemes Világosság az Arany Rózsakereszt ifjú gnosztikus szerzetét megbízta a katárok munkájának folytatásával és továbbfejlesztésével. Antonin Gadal, a katár pátriárka átadta Jan van Rijckenborghnak az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája nagymesterének a nagymesteri pecsétet, azt a pecsétet, amelyet a bolgár pátriárka, Niketas bízott a katár szerzetre.

E belső szellemi összeköttetés látható jeleként 1957. május 5-én az Ariège völgyi Ussat-les-Bains-ben „Galaad” néven egy emlékművet emeltek. Ez név a Grál-elbeszélésekben is felbukkan. Szó szerinti fordítása ezt jelenti: „a tanúbizonyság kőből készült emlékműve”. A kocka alakú emlékmű négyszögén nyugszik az az oltárkő, amelyen a perfekt végezte el első szertartását a Betlehem barlangban történt beavatása után. Az utolsó katár pátriárka ezt a követ adta át az emlékműhöz az ifjú gnosztikus szerzetnek. Ez az emlékmű a Krisztus-hierarchia szakadatlan világmegváltó munkáját jeleníti meg háromszoros tevékenységével: Grál, Katárok és Kereszt Rózsákkal.

Magától értetődő, hogy például a Betlehem bar-lang, a lombrives-i barlang, és az ussat-les-bains-i „katedrális” olyan helyek, ahol a belső tisztaság és szolgálatkészség különleges légkörét még ma is egyértelműen érezhetjük. A lombrives-i barlang katedrálisa kb. 80 méter magas természetes kupolaboltozat. A katárok itt tartották istentiszteleteiket. 1328-ban, tehát nyolcvannégy évvel Montségur eleste után ezt a barlangot befalazták, és így végleg elzárták a külvilág-tól. Az ide bezárt 510 katár, akikről a környék már nem tudott gondoskodni, éhen halt. Később megtalálták földi maradványaikat.

Habár színes képekben adták át a Grál üzenetét az emberiségnek, azért az kétségtelenül mégsem mese. Modern korunkban is élő, vibráló valóság. Mi nem rajongással közeledünk ehhez a valósághoz. A Grálnak olyan dimenziója van, amelyet az endúra józan alkalmazásával tudunk és kell feltárni. Azaz a földi érdekekről való lemondással, és Isten Szellemével, az egyetemes Gnózissal való kapcsolatra törekvéssel.

A „mint fent, úgy lent” hermészi törvénye szerint a Grálnak van makrokozmikus, kozmikus, és mikrokozmikus nézete. A makrokozmikus nézet a megnyilvánulás világmindensége, a kozmikus nézet a földre vonatkozik, a mikrokozmikus nézet pedig a magában az emberben levő Grál-serleg. Ezt a kelyhet újra meg kell találni, meg kell tisztítani, és el kell készíteni, hogy a Szellem szentelő erőit megkaphassuk.

A Grál-csoda minden emberért van. Az élő Grál képe ezért érinti meg az emberi tudat legmélyebb rétegeit, és kelti életre a szunnyadó és betokosodott lelket. A folyton folyvást az emberiséghez forduló, a lélek által valaha ismert valóságra való emlékezés révén istenkeresővé válik. Az időtlen kérdésre: Meg akarjátok kapni a Grált? így hangzik az éppúgy időtlen válasz: Csak egy törvény létezik: a mély, szent vágyakozás!

 

3 Spoulga: a régi, latin spelunca szóból levezetett szó. Fallal megerősített barlangot jelöl.

4 Antonin Gadal: A szent Grál útján, Rozekruis Pers, Haarlem, Hollan-dia, Első magyar kiadás 2009., 124. oldal

8. Kityezs – a romlatlan kozmosz jelképe

A Grál olyan szellemi valóság jelképe, amely a normál emberi tudattal nem fogható fel, hiszen még csak meg sem sejthető. Ebből a jelképből erőteljes, teremtő erőárad, amely mindenütt gyógyulást és megújulást hoz. Ezenkívül ez az erő működésre serkenti és dinamizálja a tudatot, és az ebből létrejövő emberi aktivitást. Megnyitja az intuitív felismerések kapuit, amelyek megvilágosítják a normál hétköznapi tudatot.

A legendákban a Grált teljesen eltérően ábrázolják, pl. serleggel, kehellyel, értékes, sugárzó drágakővel, tiszta tűzzel, földöntúli erős hanggal, mindent gyógyító és szentelő erővel, melytől minden további táplálék fölösleges lesz, vagy a tiszta bölcsesség világosságával, valamint rejtett várossal is. A Grál magas szintű szellemi valósága nyilvánvalóan nem írható le pontosan, vagy ismerhető meg földi tudattal. A Grál talán éppen ezért olyan jelkép, amely az embereket mélyen a szívükben szólítja meg.

A nem anyagiasított Grál tüzes szellemi energia, amelyet – ahogy minden legenda egybehangzóan közli – előkészület nélkül egyetlen halandó ember sem tud elviselni. Ha mégis megpróbálná, ez a különleges, nem földi energia elégetné.

A kozmikus Grál múlhatatlan. Szellemi impulzusa periodikusan jelenik meg a földi világban. Egyrészt energiája erővonalait ábrázoló jelképek által, másrészt mint maga a megszabadító és megújító energia tevékenykedik. A jelképek az erre fogékony emberek intuitív tudatához szólnak, hogy keresésre, és új, tudatos cselekvésre ösztönözzék őket. Ebből a cselekvésből olyan új embertípus jöhet létre, amely átadja mindennapi élete vezetését a benne rejlő halhatatlan elvnek. Ez az elv az örök lélek alapja. E lélek képességével tud a felkészült ember tudatosan találkozni a Grállal, és őt szolgálni. A Grál szolgálata a világnak és az emberiségnek szóló isteni teremtésterv megismerését, és az azon való együtt építkezést jelenti. A megtisztult, megújult és ebből következően örök lelket fel lehet venni a nagy, ősi, világot átfogó Grál-szerzetbe.

Most már el is tudjuk képzelni, hogy a legendák-ban a szent Grál keresésének kezdete miért bizonytalan mindig, ami jellegét, irányát, helyét, helyes időzítését és kellő előfeltételeit illeti. Hiszen az ember eleinte csak értelme által alkotott elképzeléseinek megfelelően keres, azaz olyan síkon, ahol a Grált a maga valóságában biztosan nem lehet megtalálni. És így megértjük, hogy a legtöbb keresőnek egész életében folytatott legőszintébb és legbátrabb igyekezete ellenére miért kell kudarcot vallania, és miért nem találhatja vagy láthatja meg soha a Grált. Nem fejlesztik ki a magasabb szintű tudati képességeket. Most már azt is meg tudjuk magyarázni, hogy a hosszas előkészület után „nemes lovaggá” érett kereső miért csak akkor találkozik a Grállal, és lehet a Grál őrzője, ha mindent maga mögött hagyott, ha már nem a földi ember meglevő tudati képességeivel – az értelemmel és érzelemmel – munkálkodik. Csak akkor találja meg a Grált, ha a földi tudat ezen alkotóelmei „meghalnak”, és az élő, örök lélek képességei pótolják őket.

A középkori Oroszországban is volt nemesség-re, lovagiasságra, becsületességre, istenszolgálatra, a haza, a vallás, a szegények és a gyengék védelmére törekvő lovagság. A fejedelmi udvaroknál és a nemesi kúriákon éppúgy egyházi zenét játszottak, művészeteket (filozófiát, asztrozófiát, alkímiát és keresztény mágiát) tanultak, mint Spanyolországban, Itáliában, Franciaországban és Németországban. Ezen kívül a korabeli Oroszországra a magasan fejlett perzsa kultúra is erős befolyással volt, ahonnan a Grál-legendák, valamint sok művészet is erednek.

A lovagi szerzeten kívül Kityezs legendája is fon-tos szerepet játszott. Az orosz zeneszerző, Nyikolaj Rimszkij-Korszakov (1844-1908) 1907-ben megírta a Mese a láthatatlan Kityezs városáról és Fevronyija szűzleányról című operáját. Ebben az operában világosabban tárul elénk, hogy hogyan készülnek fel a főszereplők a Grál-szerzetbe való felvételre, mint a nyugat-európai Grál-legendákban.

V. I. Belszkij ehhez a misztériumoperához írt szövegkönyvével az orosz mítoszok, mondák és legendák lényegét foglalta össze. Ebben a Murom városából származó Fevronyija szűzleány legendája központi helyet foglal el. Az 1251-ből származó Kis- és Nagy-Kityezs három év alatti keletkezéséről, e két város 75 évig tartó fennállásáról, és Kis-Kityezs 1239-ben történt elpusztításáról szóló Melegyin Krónika csupán történelmi keret. Belszkij Rimszkij-Korszakovval folytatott intenzív gondolatcseréjével a legenda nagyon szabadon értelmezett ábrázolását alkotta meg, amely a középkori orosz néplélek erős bölcsességfényének kifejezőjévé vált.

A misztériumoperában kevés a drámai cselekmény; ezáltal a főszereplők lelki megnyilvánulásai jobban szembetűnnek. A költői-lírai zenében hasonlóan Mozart régebbi, Varázsfuvola című misztérium-operájához megelevenednek a finom lelki rezdülések, és világosan három tudatszintet szólaltatnak meg:

• a földi világ mindennapos életjelenségeire korláto-zódó gyakorlatias értelmet;

• a semmilyen árnyékot sem vető világosság intuitív misztikus megtapasztalását. A tudatosan befogadó ember lelkében őskeresztényi értelemben ez igazi 8. Kityezs – a romlatlan kozmosz jelképe hitbéli tapasztalattá válik. Ez olyan hit, amelyben felvillanhat bizonyos bölcsesség;

• és végül a legenda főszereplőjében, Fevronyijában felébredő spirituális tudatot, mely a természetes személyiséget megsemmisítő emberfeletti megpróbáltatások után a szellemi életterületen továbbfejlődik.

A spirituális tudat összekapcsolja Fevronyiját a Grál Világosságával és azzal a szférával, ahonnan a Grál-szerzet meríti erejét, hogy a földi életterületen dolgoz-hasson. Ezt a kapcsolatot két paradicsomi madárral, Alkonoszttal és Szirinnel ábrázolják az operában. Megerősítően tűnnek fel mindig, amikor Fevronyija kiállt egy próbát, és a magasabb tudat megtapasztalásához jut.

Kis- és Nagy-Kityezst mint az őskeresztény hit erejének fellegvárait alapították meg. Polgárai 75 évig törekedhettek benne misztikus hittapasztalatra, és ezzel az emberi élet tulajdonképpeni célját jelentő magasabb szintű lélekfejlődéshez juthattak. A legendabeli Kityezsben mély misztikus-vallásos tudat határozza meg a fejedelem életét, aki a lelki tapasztalatszerzésben is a közösség élén halad. A misztikus tudat egyesít minden polgárt, és közvetlenül olyan új lélektudathoz vezeti őket, mellyel az életcél magyarázható.

Oroszország távoli és vad, erdős vidékeinek magányában, nem messze Kis-Kityezstől a Volga túlpartján él Fevronyija a szűzleány. Ő a tiszta, természet-emberi és bölcsességgel telt lélek ősképe. Gyógyfüvekkel foglalkozik, melyeket az embereknél és állatoknál bőkezűen és szeretettel tud alkalmazni. Ösztönösen megérti az ásvány- és növénybirodalom fejlődéstörvényeit, és minden teremtménnyel szemben megértést, együttérzést, segítséget és elhordozó szeretetet tanúsít. Az erdő lakói megbíznak benne; harmóniában él velük, mivel megérti, tiszteletben tartja és segíti minden egyes lény természetes élettörvényét.

Fevronyija befejezte fejlődésének első szakaszát. Ragyogó lelket, az ösztönös megismerési képesség világosságát, és a szeretet legmagasabb rendű formáját birtokolja, amit ember csak elérhet. Most olyan tapasztalás- vagy próbatétel-sorozat felé vezetik, melyet a túl erősen természethez kötött én nem képes elviselni.Próbatételei a Vszevolod herceggel való találkozással kezdődnek. A herceg a vadászaton eltéved az erdei vadonban, fáradt, és megsebesült egy medvével vívott harcban. Hirtelen meglátja a daloló Fevronyiját gyógynövényekkel való foglalatossága közben madaraktól, egy medvétől és egy őzsutától körbevéve. Ámulatba esik és el van bűvölve, hogy földi mértékkel mérve ilyen tökéletes alakot, ennyire lélektől áthatott lényt lát ebben az erdei vadonban.

Fevronyija ellenben nyugodtan figyeli őt, és mély szánalommal ismeri fel a lényében jelenlevő meghasonlottságot. Felteszi magában a kérdést, hogy egy alapjában véve nemes ember hogyan képes fiatalabb testvéreire, az erdő állataira vadászni és őket megölni. Ugyanakkor azonban azt is felismeri, hogy a herceg a mindenben jelenlevő Krisztus Világosságát még nem képes érzékelni. Még hívő, akivel a Világosság és a Szeretet erejét egyházi szertartásokkal és erkölcsi-etikai életszabályokkal kell megértetni. A hit ereje a spirituális köz(ép)pontját még nem ébresztette fel. Csak iskolázott értelme alapján cselekszik, még nem az ösztönös megismerési képesség vezeti. Ezért Fevronyija lelke odahajol hozzá, hogy felkeltse magasabb szintű képességeit.

Szívét megnyitó egyszerű szavakkal üdvözli Vszevolodot, és kenyérrel, mézzel és vízzel – szellemi táplálékra való ezoterikus utalással – gondoskodik róla.

Vszevolod felismeri, hogy Fevronyija egyszerűsé-gében felülmúlja Kis-Kityezs legképzettebb asszonyait is. Képes a természetre és az emberiségre vonatkozó isteni teremtési tervet felfogni és vele együttműködni. Krisztus ott lakik minden ember lelkében, és önként, szeretetteljesen együtt érez minden lénnyel. Képes az általa tudatosan észlelt lélekvilágosságot, és az abban megnyilatkozó félelmet nem ismerő erőt Vszevolodnak is átadni. Ő elfogadja ezeket, és a most felébredő ösztönös felismeréssel ettől kezdve már nem prédának tekinti, hanem óvja és pártfogásba veszi az állatokat és a természet élőlényeit.

E belső átalakulás után Fevronyija igent tud mondani a leánykérésre. A számára ismerős erdei álom-világból fejedelmi menyasszonyként, nagy pompával vezetik be az ember alkotta városi élet valóságába. Csodálkozással és szánalommal figyeli Kis-Kityezs polgárait, mert lényétől idegen ezeknek az embereknek az életmódja.

A polgárok a lényéből áradó Világosság szüzeként dicsőítik. Kész velük az ember életével és céljával kapcsolatos mélyebb tudást közölni, és őket önvizsgálatra ösztönözni. A felébredő szellemlélek tulajdonságai, mint az alázat, a bölcsesség, a megkülönböztetőképesség, a szánalom, a jóság, az igazság, a türelem, az öröm, az erő és az igazságosság azonban csak keveseket szólítanak meg.

Kis-Kityezs polgárai túlnyomórészt az anyagi életre irányultak, és belsőleg eltunyultak. Fevronyija felismeri az egész polgári közösség felszínes életének korlátozottságát. A polgári közösség inkább elutasítja szeretetét és bölcs szavait.

Mivel Kis-Kityezs polgárai nem akarnak új belátásokra szert tenni és életmódjukat megújítani, az erőszakos változtatást már nem lehet megakadályoz-ni. A tatárok pusztító hadjáratban Dél- és Közép-Oroszországon keresztül nyugat felé törnek előre, és már Kis-Kityezshez közelednek, hogy kifosszák, és azután a szent Nagy-Kityezs ellen vonuljanak, hogy azt ugyancsak elpusztítsák.

Kis-Kityezs lakói döntő választás előtt állnak. Megadhatják magukat a tatároknak, akiknek a rab-szolgái lesznek, és megtagadhatják hitüket. De el is utasíthatják hitük és lelkük elárulását, és harc közben feláldozhatják magukat eszményeikért.

Ebben a válsághelyzetben a polgárokban újra megszólal a belső hang. Lelkükért és a szent Nagy-Kityezsért az önfeláldozást választják. Vszevolod herceg egy kis lovagcsapattal Nagy-Kityezsbe sietett, hogy segítséget hozzon. A tatár veszedelem azonban gyorsabban nyomult előre. Minden polgárt, Fevronyija és egy részeges ember kivételével megöltek a védelmi harcban. Az elesettek közül senki sem volt hajlandó a tatároknak segíteni és megmutatni nekik a nagy-kityezsi titkos utat.

Csak a részeges ember tudata sötétült el élvhajhászó élete miatt. A léleknek vagy a magasabb értékeknek már nincs tudatában. Az anyagi életbe kapaszkodik, képtelen a testi kínokat elviselni. Csakhogy mentse az életét, hamar kész a tatárokat Nagy-Kityezsbe vezetni.

Másrészről a kán Fevronyiját szépsége miatt ágyasának szánja. Fogolyként eredménytelenül próbálja a részeges embert meggyőzni arról, hogy Júdásként cselekszik, ha elárulja a nagy-kityezsi titkos utat. Könyörögve fordul felébredt lelke isteni forrásához, hogy vegye oltalmába a nagy-kityezsi polgárokat, mivel életüket az igaz hit erejével és tapasztalatával vezettették. Felébredt bennük a szellemlélek, de még nem fejlődött ki tökéletesen. Ezen az alapon meg-menthetők.

A tatárokkal jelképezett bukott világ hatalmai meg-próbálják Fevronyiját a maguk számára megnyerni. Őazonban lelki állapota folytán sebezhetetlen. Nem fél a kényszertől, hanem szánalmat érez a vérengző kán iránt, aki alkoholtól lerészegedve álomba merül.

Most drámai események következnek. Vszevolod herceg kis lovagseregével a tatárok ellen vonul. A Remény sisakjával, a Hit pajzsával és a Szellem kardjával van felvértezve. Itt világossá válik, hogy megérett a Grál szférájára. Grál-lovaggá vált. Az elbeszélés szerint serege harc nélkül száll szembe a tatárokkal. Ez az utalás megmutatja, hogy ez a történet olyan belső út jelképes ábrázolása, melyre minden ember hivatott.

Vszevolod herceg és serege közvetlenül a tatárok közé mennek és meghalnak. Nagy-Kityezs polgárai és királyuk, Jurij arra kérik a mennyei Anyát, hogy vegye őket körül és óvja őket. És csoda történik: Tűzköd veszi körül a várost. Az ezt figyelő pásztorok így énekelnek: Kityezs a fej és szív városa lesz. A város elsüllyed a „Világos tóban”, Szvetlij Jar-ban, melynek partján fekszik, és egyúttal a mennybe emelkedik. A tatár sereget a tó szélén határtalan félelem fogja el, és az erdőkbe menekül.

Fevronyija látja, hogy Nagy-Kityezs hogyan emelkedik fel új dimenzióba. Mindkét misztériummadár hangja – melyek alakjai most már felismerhetők lesznek számára – meghívja őt oda. Fevronyija elérte célját: számára nincs már többé halál. Fénybe burkolva üdvözlik a lovagok, és ott találkozik vőlegényével, Vszevoloddal, akit régi lénye halála után most már Grál-lovagként céljához vezetnek. Vszevolod és Fevronyija Grál-király és Grál-királynő lesz.

9. A Grál hermészi beavatási útja

A hivatalos kereszténység a mai napig semmilyen különleges helyet nem hagyott a Grálnak, noha azt a Krisztus által az Utolsó Vacsorán használt serlegnek tartják. Okcitán nyelven a grasal szó közepes nagyságú vázát vagy serleget jelent. Nőnemű alakja, a grasalo pedig egy nagy, mély tálat jelöl. Ilyen tálba vagy ilyen kehelybe gyűjtötte össze a legenda szerint Arimáthiai József a Krisztus sebéből kifolyó vért. Jézus feltámadása után Arimáthiai Józsefet megvádolták, hogy ellopta Jézus holttestét, és a hagyomány szerint elfogták. Ezért megjelent neki Jézus, hogy rábízza a kelyhet, és hogy beavassa néhány misztériumba. Kr.u. 70-ben szabadon engedték, és nőtestvérével és annak férjével egy hajóval elmenekült. Feltételezések szerint Languedocnál szált partra, onnan Bretagne-ba utazott, majd átment Britanniába, és Avalon közelében megalapította a Glastonbury kolostort. Írországban is léteznek Arimáthiai Józsefre utaló mítoszok és legendák. A 12. század vége felé a Grál még szinte ismeretlen volt, azonban két évszázaddal később a kép teljesen megváltozott. Grál-mozgalmak jöttek létre, és néhány vár Grál-várként vált ismertté, ahol állítólag a Grált őrizték.

Korábban azt feltételezték, hogy a Földet egy felfordított tál borítja. Ezzel a mitikus tállal kellett az isteneknek csodákat véghezvinni, amelyek a későbbi Grál-csodákra emlékeztetnek. Így a Védákban arról tudósítanak, hogy Indra isten a tüzet a Naptól, a Szóma italt pedig a Holdtól vette. Indrát dárdával vagy lándzsával ábrázolják, amellyel a kiszáradt földet termékenységgel ajándékozza meg. Néhány Grál-legendában Parszifál is lándzsát hordoz, amellyel, miután meggyógyítja a beteg királyt, újraindítja a folyók és patakok folyását.

A görög filozófiában a tál az az isteni keverő-edény, az a kráter, amelybe az istenség kitölti az élet alapanyagát, és azt odaadja a megteremtett lelkeknek. Platón Hephaisztosz kráteréről beszél, izzó serlegről, amelyben a napfényt keverik össze. Hermész Triszmegisztosz ezt írja Corpus Hermeticumában: „Isten azt akarta, hogy a szellemkapcsolat legyen a verseny díja, melyet azonban minden lélek elnyerhet. […] Egy nagy, a szelleme erejével telt krátert küldött le a mélységbe, és egy követet bízott meg azzal, hogy az emberek szívének kihirdesse: merüljetek ebbe a kráterbe, lelkek, akik képesek vagytok erre; Ti, akik hisztek és bíztok, hogy felszálltok ahhoz, aki ezt a tégelyt küldte a mélybe; Ti, akik tudjátok, hogy milyen célra lettetek teremtve.”5

A Grálnak ez a kehelyként vagy keverőedényként történőbemutatása eltér Wolfram von Eschenbach kőből készült Gráljától. Ő lapis elixerről, néha lapis es coelisről (mennyei kőről) is beszél, az életelixír kövéről vagy a bölcsek kövéről. Ez a Grál alkimista jelentésével való összefüggést bizonyítja. Van olyan vélekedés is, amely a Grál szót a gradalisból vezeti le. A gradusfokozatot vagy beavatási fokozatot jelent. Eszerint a Grál útja via gradalis, fokozatokkal ellátott út lenne. A régi misztériumokban hét beavatási fokozat volt, melyek a bolygók neveit viselték. Akit Grál-királynak jelöltek, annak mind a hét bolygói beavatási fokozatot el kellett érnie. Ezért beszélt Kundrie, a Grál-hírnök, Parszifálnak a hét bolygóról, amikor az „ártatlan együgyű megbízatást” kapott.

Amikor a tizenharmadik század végén a Grál tényleges jelentése feledésbe merül, Artúr király kerek Asztaláról és a Grál-legenda számszimbolikájáról gazdagon árnyalt irodalom jött létre.

A Grál után törekvő mindig a halál körével van összekötve. Aki nem ismeri a halált, soha sem talál-hatja meg a Grált. Mielőtt Parszifál Trevrizenthez érhet, meg kell küzdenie egy Grál-lovaggal. Ennek okáról így írnak:

Nem megszokott dolog Mont-Salvat vára közelébe érni. Aki ennyire merész, annak veszélyes küzdelemben kell helytállnia vagy olyan árat kell fizetnie, melyet ezen az erdőn kívül halálnak neveznek.”

Még világosabban rámutatnak a Grál és a halál közötti kapcsolatra azok az epitáfiumnak vagy sírfeliratnak nevezett betűk, amelyek akkor jelennek meg a Grálon, amikor kiválasztanak valakit, hogy bekerüljön a szerzetbe. A halált azonban itt nem végleges állapotnak éljük meg, hanem a feltámadás útjára nyíló kapunak. A Grál ennek az útnak az összes folyamatát felöleli.

Az ilyenfajta halál – a mindennapos halál, melyről Pál ír – a katárok tökéletesen félreértett endúrája, ami ellen gyakran oly hevesen küzdöttek. Vaskos könyveket írtak a dél-franciaországi szerzetnek erről az „istentelen öngyilkossági módszeréről”. Mindazonáltal ezt az „istentelen” módszert leheletfinoman, teljes részletességgel elmagyarázzák a négy evangéliumban. Eszerint a katárok endúrája Jézus Krisztus követése volt, a mikrokozmoszban lévő minden szentségtelennek a halálát eredményező szent folyamat.

Aki elkezdi az endúrát, előbb arról győződik meg, hogy mikrokozmosza nincs összhangban, nincs egyen-súlyban Isten törvényével. Úgyszólván halálos álomba merült, és fel kell ébreszteni, meg kell tisztítani és meg kell gyógyítani. Ezt bizonyítja a második Korinthusi levél ötödik fejezete: „Mert tudjuk, hogyha e mi földi sátor-házunk elbomol, épületünk van Istentől, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk a mennyben.”Az eredeti természet evangéliumi újjászületéséhez, tökéletes feltámadásához vezető módszer világosan ott áll az evangéliumokban azoknak, akik képesek azt elolvasni és megérteni.

Már sokan törekedtek én-összetörésre, de hiába fáradtak. Logikus, mert az önmagát fenntartani akaró én éppen ezáltal tartja magát karban, és erősíti meg magát minden törekvés ellenére! Ezért ereszkedik le a Grál, és árasztja ki az ént megsemmisíteni képes Világosságot. Így tehát nem az én valósítja meg az endúrát, hanem a Gnózis, a minden élet ősforrásából származó megszabadító és gyógyító Világosság. Vagy keresztény megfogalmazással: az emberben levő Krisztus valósítja meg azt.

A Grál-kereső felfedezi, hogy a legendákban elő-forduló egyik eseménynek, személynek vagy színhelynek sincs semmilyen köze történelmi helyzetekhez vagy személyekhez, hanem a benne meglevő nézetek jelképes ábrázolásai. E tény tagadása már sok félreértést és zavart okozott.

Mint mondtuk, a Grál misztériumához nem tudunk földi tulajdonságokkal és eszközökkel közeledni.

Egy katár ima ezt így fogalmazza meg:

Ki vagy mi Isten?
Hallgassunk, mi, akik idejöttünk.
Ne ejtsük ki a nevét.
Legyünk mély csendben, és imádkozzunk csendben.
Aki meg akarja mondani, ki ő,
Ő kell hogy legyen.”

A mikrokozmosz valaha isteni volt. A bukással, az elválasztottság állapotával az eredeti helyett egy másik embert kellett megalkotni, hogy lehetővé váljon a visszatérés útja. Ezért van szüksége a Grál-keresőnek a két természetrend tökéletes ismeretére, amelyek benne is jelen vannak: az eredeti isteni természet, és a később teremtett istentelen természet. Sajnos az istentelen nézet a meghatározó, és az isteni egy alvó maggá fejlődött vissza. Ennek a helyzetnek az a következménye, hogy mindent, amit az ember isteni inspirációban kap, istentelen természete elferdíti, és földi dologra fordítja le. Magától értetődő, hogy egy ilyenfajta szerkezet nem alkalmas az endúrára, mivel a földi nézetnek az endúra folyamán az isteni előtt meg kell hátrálnia.

Az igazi kereső azonban az ösvényén mindig megkap minden szükséges útmutatást, hogy elérje célját, úgy, ahogy ez a Hegyi beszédben áll: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba (a szív), és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Máté evangéliuma 6,6)

Emlékszünk arra az útmutatásra, amelyet Parszifál Trevrizenttől kapott? Az az ima, amelyre itt utalunk, a földi embernél megzavart fej és szív egységének megvalósítására mutat rá. A természeti emberben a fej és a szív szüntelenül ellentétben állnak egymással. Vagy a szív dominál vagy a fej. Egyensúlyba csak ritkán kerülnek, és akkor is csak nagyon rövid ideig. Ezért vannak észemberek és szívemberek.

Az ember feje és szíve működése révén elektromágneses mezőkkel van kapcsolatban, melyek kölcsönösen fenntartják és táplálják egymást. Minden gondolat és minden érzés erősíti ezt a kapcsolatot. Így építi az ember a saját börtönét. Annak a gondolati mezőnek megfelelően gondolkodik, amellyel kapcsolatban áll, és annak az érzelemmezőnek megfelelően érez, amelyekből merít. Az én nem képes ezt a körforgást megszakítani, mivel ő maga aktív szerepet játszik benne, és nincs semmije, ami ebből ki tudná emelni.

Magától értetődő tehát, hogy az én a saját körforgását a saját erejével nem tudja megszakítani. Csak akkor képes helyet teremteni olyasminek, ami nem ehhez a körforgáshoz tartozik, ha olyan tapasztalatokat él át, amelyek kibillentik lelki egyensúlyából. Ezt a nem ebből a világból való valamit, a Bibliában Isten országánaknevezik, melyet nem örökölhet test és vér.

A vér a gondolati, érzelmi és cselekedeti életnek felel meg. Minden életfolyamat ezekben fejezi ki magát, ezekben mutatható ki. Az érzelmek képesek a belső elválasztású mirigyeket és más szerveket tevékenységre ösztönözni. A gondolatok képesek a vért felforralni és összetételét megváltoztatni. Ezért tanácsolják a Grál-keresőnek, hogy tisztítsa meg a vérét. És ennek nem diétákkal, gyógynövénykúrákkal, mágikus eszközökkel vagy lélegző gyakorlatokkal, hanem a gondolatok és az érzések megtámadásával kell történnie. Ez a szent Grál útjának kezdete, amely a mikrokozmosz isteni alapelvének megszabadításán alapul.

Erre az alapelvre sok vallásban különböző kifejezésekkel utalnak: Jézus magszeme, lótuszvirág ékköve, szántóföldben levő gyöngy és – az Arany Rózsakereszt nyelvén, modernebb módon kifejezve szellemszikraatom. Ennek az isteni alapelvnek a tartózkodási helye az emberi szívben van. A Grál ezen isteni alapelv helyreállításának, felébresztésének és megszabadításának a jelképe, hogy az fejlődhessen. Ezért mondják azt is, hogy a Grál-kelyhet a szívben kell felállítani. A tiszta Grál-legendák a legnagyobb egyszerűséggel hozzák el ezt az üzenetet, akár leplezetten is, akár a kornak megfelelően, amelyben elmesélik. Megmutatják, hogy hol és hogyan található meg a Grál, és hogyan kell megvédeni és megőrizni.

Az emberi rendszernek negyvenkilenc csakrája van. Ezek a személyiség különbözőtesteit tápláló forgó erőközpontok. Fentről lefelé haladva a hét nagy csakra a következő:

• a koronacsakra, amely a tobozmirigynek,

• a homlokcsakra, amely a hipofízisnek,

• a torokcsakra, amely a pajzsmirigynek,

• a szívcsakra, amely a szívnek és a csecsemőmirigynek,

• a napfonatcsakra, amely a lép-máj-rendszernek,

• a keresztcsontcsakra, amely a szaporítószerveknek,

• és a gyökércsakra, amely a lábszáraknak, a lábfejeknek és a plexus sacralisnak felel meg.

Mindezek a csakrák 42 másikkal együtt nyitva állnak az asztrális és éteri erők számára, amelyeket közvetlenül továbbítanak a belső elválasztású mirigyeknek, a vérnek és a tudatnak.

Ha valaki nem a dialektikus világ asztrális és éteri befolyásának nyílik meg, akkor annak szintén közvetlen, mégpedig többek között a tudatra gyakorolt hatása van. Aztán megkezdődik a földi természet befolyását fokozatosan kiiktató megújulási folyamat, hogy kialakuljon az új természet, az új tudat, az új ember.

A Grál-keresés témája – még ha más szavakkal és fogalmakkal is – megtalálható az egyiptomi Hermész Triszmegisztosznál, a kínai Lao Ce-nél, az indiai Buddhánál, a perzsiai Zarathusztránál, a Földközi-tenger vidéki Jézusnál és a mezopotámiai Máninál is. Máninál a nyugati Grál-legendák eredeti formájára is rábukkanunk.

Máni azt tanította, hogy Ádámban egybe van gyűjtve a még meg nem szabadított Világosság egy része. Ezért érinti meg Ádámot – az emberiséget megújítási céllal a fénybirodalom. Ezt az Ádámot azonban az anyag vaknak és süketnek teremtette. Ő azonban tud a benne levő Világosságról, még ha az mély álomba is van süllyedve. Aztán közeledik a szabadító, akire Ormuzdként vagy Jézusként utalnak, a sugárzó Világosság, aki felébreszti őt, felnyitja szemét, és megszabadítja uraitól. A Világosság megmutatja Ádámnak a benne fogságban levő Fénylelket, és fel-fedi előtte kettős származását: egyfelől van az isteni Szellem, másfelől az ő dialektikus teste. A Világosság megvilágosítja Ádámot megszabadító ismeretével, a Gnózissal.

Ez az ősi tudás minden időkben ugyanaz maradt. Az ismertetéséhez használt ábrázolások azonban mindig mások, hogy az emberiség aktuális életszakaszában elérhető legyen. Aki felfedezi ezt az utat, és van bátorsága azon járni, az találkozhat a Grállal. Megtanulja, hogyan lehet a Grál-kelyhet a saját lény-ében felállítani, hogy beleereszkedhessen az élővé tevő Szellem, hogy összekösse magát az újjászületett Lélekkel. Ekkor feltámadt Galahad, Galaad.

 

5 Jan van Rijckenborgh: Az egyiptomi ős-Gnózis 2. kötet, 141. és 143. oldal, Rozekruis Pers 1996.

10. A világ tele van Grál-keresőkkel

Az ismert Grál-legendák csak nagyon szerény képet adnak arról a roppant nagy hatásról, amellyel a Grál-üzenet rendelkezett. Olyan spirituális utat mutatnak, amelynek számunkra, a modern, zaklatott életet élőembereknek is nagy jelentősége van. Forrása a Gnózis, az egyetemes bölcsesség, amelyet az ember befogadhat, és eleven, életmegújító gyakorlattal kihordhat.

A Grál-keresés tehát sem nem irodalmi fikció, sem nem történelem, amelyről tudományos vagy filozófiai vitákat lehetne folytatni, hanem az élőbölcsesség útján levő keresőhöz közvetlenül és hathatósan hozzátartozó életgyakorlat. Ahhoz, hogy ennek az ősi és nagyon időszerű impulzusnak a nagyságát valamelyest felfoghassa, a keresőnek a múlt lovagi hőstettei mögött álló megszabadító üzenethez kell kapcsolódnia. Ennek a folyamatnak két nézete, két dimenziója van: egy a sok lovagi kalandban kifejeződő emberi dimenzió, és egy isteni dimenzió, melyet az ember a véghezvitt hőstettek után ér el. Az emberi nézet a saját én-rögeszme elleni, az érzéketlenség és a magasabb élettel kapcsolatos tudatlanság szégyene elleni harcban nyugszik. Ezek az ember jellegzetes ellenségei a Grál-várhoz vezető úton.

Parszifál az újra meg újra ajándékba kapott belsőerő segítségével legyőzi ezeket az ellenségeket. Mégis gyakran tűnik úgy, mintha bátorsága és leleményessége ellenére nem találná a Világosságot. A nyugtalanság mégis mindig előre sürgeti. Ez a nyugtalanság a Grál utáni sóvárgásból táplálkozik. A vörös lovag feletti győzelme után beléphet Artúr király várába. A vörös lovag a földi életre irányuló természetléleknek tekinthető. A komoly kereső számára ez az első akadály, melyet le kell győznie, hogy magasabb szintű lélekélethez jusson. Véröröksége, az ebből adódó jelleme, és környezete, amelyben él, ugyancsak olyan akadályok, amelyek felett győzelmet kell aratnia. Ez a győzelem az Isten Szellemével való találkozásra felkészülő lélek tisztulási folyamatát jelenti.

A harcmező, ahol sor kerül a belső harcra, a tudat és a tudatalatti közötti határterületen fekszik. Tudatalattinkban az eredeti, istenrendből lebukott világ erői élnek. Ezek olyan régi, nagyon nagy hatalmú erőösszpontosulások, amelyeket még állandóan táplálnak. Ezek képezik az egész emberiség kollektív örökségét, amelyben teljes történelmét őrzik. Egyúttal egy új személyiség kifejlődéséhez alapul szolgáló sok korábbi élet egyéni örökségét is tartalmazza. Ezek azok az ellenségek és akadályok, amelyeket Parszifálnak keresése során le kell győznie. De nem hagyja, hogy ezek feltartóztassák. Birtokában van a belső erőnek. Ahhoz, hogy folyamatosan haladhasson, olyan karddal rendelkezik, amely annál erősebb és élesebb, minél jobban halad előre. Ez a kard olyan szellemi fegyver, amely nélkülözhetetlen segítség mindazok számára, akik saját alviláguk démonaival le akarnak számolni.

A Grál-vár a kereső számára nem egy düledező, középkori vár valahol a Pireneusokban. A múlt ezen tanúi legfeljebb ösztönözhetik, de nem ezekben van életútjának célja. A modern ember számára a Grál-vár a tökéletesen a szellemi fejlődésükre irányuló lelkek közössége által fenntartott megújító energiamező. A szent Grált azok a földön élőemberek képezik és hordozzák, akik belső harcuk és tisztulásuk alapján a Grált megtalálták. Ebben az élő Grálban gyűjtik össze a kozmikus Krisztus megújító energiáját és árasztják ki az emberiségre. Aki kapcsolatba kerül ezzel az erővel, az örömmel üdvözli, befogadja és tanúskodik róla. De ezt fel is kell dolgozni. Ez az a kard, amellyel Parszifál harcol, az a kard, amelyről Jézus ezt mondja Máté evangéliumában (10,34): „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre,… hanem hogy fegyvert.” Ez az a kard, amelynek hatalma van arra, hogy a tisztát elválassza a tisztátalantól. A modern Parszifál olyan csoportban járja a megszabadulás útját, melyet Artúr király Kerek Asztalának hívnak. Ennek az asztaltársaságnak, az azonosan gondolkodók e közösségének az a feladata, hogy Grállá, olyan keverőedénnyé, „kráterré” váljon, amelyben össze lehet gyűjteni az isteni erőket, és tovább lehet azt adni mindazoknak, akik vágynak rá.

A világon sok Grál-kereső van. Az élet minden szintjén vannak tudatosan vagy öntudatlanul ezzel a kereséssel foglalkozó emberek. Ameddig ez a folyamat öntudatlanul zajlik, hiába vitatkoznak egymással az eredményekről és harcolnak a vörös lovaggal. Ha azonban mint Parszifált, az a belső vágy hajtja őket, hogy embertársukat szolgálják, tudatára ébrednek életük küzdelmének. Ez azután belső tisztulássá, és a célra való felkészüléssé válik. Szavaikban, írásaikban és tetteikben segítségről és vigaszról tanúskodnak, amelyeket szüntelenül tapasztalhatnak addig, amíg a Grált tartják szemük előtt. Mert a cél, a Grál már messziről táplálja őket.

Amíg a lélek táplálékát a világi örömből és szenvedésből kapja, addig nem ismerheti fel a Grált életcéljának. Észlelőképessége ehhez nagyon meg-rongálódott. Ezért kell a régi lélekszerkezetet a Grál megújító ereje által táplált, és megfelelően reagáló újra lecserélni. Ha tehát ez a helyzet, akkor mi árthat-na még neki? A halál? Hiszen akkor a halál minden nézetét – az öntudatlan élet mindennapos jelenlétét legyőzte! A Grál ezért az örökkévalóság útján levőmegújuló lélek misztériuma. Ez az egyik oka annak, amiért a múltban a Grál-folyamatot csak színes, jelképes nyelvezettel tudták leírni. Akik készen álltak rá, megérthették. A többiek számára viszont csupán lebilincselő elbeszélések voltak, amelyek legalább a magasabb szintű, jobb élet utáni vágyat táplálták.

Aki el akar indulni a Grál keresésére, annak a saját bensője legmélyébe kell alámerülnie. Ott, és sehol máshol van utazásának kezdete. A kapcsolódási pont az átalakuló lélek misztériuma utáni vágy. Mert a Grál vigasza a növekvő, teljesen hiteles és saját felismerés boldogságát ajándékozza a zarándoknak, amelyet Gnózisnak jelölünk. A Grál-kereső, még ha nem is tudja, sokkal előbb kapcsolatban van a Grállal, mint ahogy a Grál őrzője lesz, és keresését olykor hosszadalmasnak és kínzónak érezheti.

11. A Grál minden emberben jelen van6

„Talán ismeri a szent Grál legendáját. Eszerint a Grál az a kehely, amelyet Jézus, az Úr használt a szent úrvacsoránál. A monda szerint ebben fogta fel Arimathiai József a keresztre feszítettnek a vérét, ami után a Grált őrizetbe vette. Utódai a Grált később nyugatra vitték, ahol a mai napig is rejtve őrzik.

Ez a legenda, mellyel a misztikusok – mindenféle érzelmes találgatásokkal – visszaélnek, s ami a középkorban sok költemény és misztikus pót-cselekedet tárgya volt, egyszerűségében megmutat minden gnosztikus adatot és értéket annak a megértéséhez, hogy mi a Grál, hogyan kell elkészíteni, vagy hol lehet megtalálni.

Hogy teljesen behatolhassunk ebbe a misztériumba, ahhoz figyelmét először az evangéliumi történet fejtegetéseire irányítjuk, melyben Pétert és Jánost elküldik az úrvacsorát elkészíteni. A tanulónak magának kell a Grált elkészítenie, hogy aztán Jézus, az Úr, használhassa.

A Grál kelyhét anatómiailag a három fent említett plexuskör jelöli: a gége-, a tüdő- és a szív-plexuskör. A szent kehely felső részét a gége-rendszer képezi, a kehely szára a tüdőkön alapul, s e kristályserleg talpa a szívszájadékban áll. E menyegzői serleg elkészítésének lehetősége tehát minden emberben megvan.”

 

6 Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri: Az egyetemes Gnózis, Rozekruis Pers 1997., 110. oldal