A Gnózis, mint belső vallás-egyben

Kristály sorozat 5

A Gnózis, mint belső vallás

 

 

Előszó

 

Ezt a könyvet azon cikkekből állítottuk össze, amelyeket az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanulói az elmúlt évek során az iskola folyóiratában, a Pentagramban jelentettek meg. Mindegyik cikk élő szellemi valóságként tárja elénk a Gnózishoz fűződő egyéni tapasztalataikat. A cikkek összessége ilyetén formán kevésbé nyújt rendszerbe szedett, filozofikus képet a Gnózisról, sokkal inkább annak megannyi lehetséges nézetét tárja elénk, úgy mint: a történelmi és a modern Gnózis; a Gnózis, mint szellemi valóság és mint spirituális út – ahogy például az Arany Rózsakereszt Modern Szellemi Iskolájában is tekintenek rá. A Gnózis ilyen módon történő megközelítése minden bizonnyal igazságosabb is, mintha valamely szisztéma mentén haladnánk. Mert a Gnózis olyasfajta valóság, amely folyamatosan fejti ki hatását; amely minden pillanatban hívja, és bármikor meg is ragadhatja az embereket, és akik csakis átélésük és tapasztalataik révén képesek azt megérteni.

 

 

1. Mi a „Gnózis”?

 

Az emberek számára

a Gnózis élő valósága

a szívükben rejtőző

„Szellemszikra” által válhat tudatossá

 

A Gnózis – a görög szó jelentése „ismeret” – olyan egzisztenciális tapasztalat, olyan spirituális út, amelyet bejárva az ember igazi, szellemi létezése válik tudatossá és hatásossá. A Gnózis tehát elsősorban élő, aktuális valóság, nem pedig egy világnézeti avagy vallási rendszerbe vetett hit. Mindemellett nem jelent tudást sem – amennyiben ezt a szót az információ értelmében használjuk.

Ugyanilyen kevéssé értünk a „Gnózis” fogalma alatt múltbeli, vallásos mozgalmat. Az emberek számára a Gnózis élő valósága a szívükben rejtőző „szellemszikra” által válhat tudatossá, ennek a szikrának pedig az igazi emberi lét, a szellemi világ a szülőotthona.

 

Ismeret

Ha a szellemszikra, avagy fényszikra – amiről a régi gnosztikusok is beszéltek – valakinek a szívében hatni kezd, akkor őt rövidesen megrázkódtatás éri. A Gnózis, a Szellem „ereje” szó szerint felrázza, és hirtelen más szemmel kezdi látni addigi életét, valamint a világot, amelyben él. Elnyeri az önismeret képességét. Egyik oldalról megismeri létezése, lénye múlandó oldalát: Én-függőségtől behatárolt életét, egy Én-függőség mentén meghatározott világban.

Más részről megismeri létezése múlhatatlan oldalát is: felfedezi önmagát, mint örökkévaló szellemi lényt. Felismeri, hogy egy szellemi világból származik, célja pedig az, hogy ebben a szellemi világban tudatosan éljen. Rájön, hogy ennek az elhatározásnak csakis akkor tud megfelelni, csak akkor képes felnőni hozzá, ha Én-vezérelt állapotát feladja, és hagyja, hogy lényében felfedhesse magát a valódi ön-tudat. Létezésének múlandó oldala alá kell hogy vesse magát a múlhatatlannak. Mindebből óhatatlanul adódik a megújult életvitel is, hiszen itt egy jelentős belső változással van dolgunk. Az „Igazság Evangéliuma” azt mondja: „így tehát az, aki ismerethez jut, annak léte felülről való. Hívják, és ő ezt meghallja, válaszol, majd odafordul ahhoz, aki hívja; felemelkedik hozzá, és végül megérti, mire is hivatott. És amint mindezt tudja, annak akaratát cselekszi, aki őt megszólította. Csakis arra vágyakozik, hogy Őneki tetsszen, és így békesség lesz a része… Aki erre a felismerésre jut, az megtudja, honnan való és hogy merre tart. Feleszmél, mint az, aki részeg volt, de már kijózanodott. S ha önmagához fordul, rendet teremt dolgai között.”¹

 

Gnózis mint megszabadulás

A gnosztikusok úgy tekintenek a Gnózisra, mint megszabadító erőre: általa megszabadulhatunk a rögeszmétől, amely azt sugallja számunkra, hogy a múlandó világ a tulajdonképpeni világ. Épp ezért a Gnózis a megváltás tana, amely a kereső embereket a megszabadító belátáshoz juttatja. Sok más szerző állásfoglalásával ellentétben a Gnózis egyfajta bizakodó, optimista gondolkodást és átélést is jelent. Mert egy gnosztikus ember mélységes belső tudással rendelkezik a saját lényében rejlő Isten-szikráról, arról az igazi önvalóról, amely az isteni világ eredeti világosság-térségéből származik – és amely ugyanoda vissza is fog térni. Az az ember, aki önmagát ennek a hazatérő útnak szenteli, felvétetik a transzfigurációba, vagyis az élő, halhatatlan lelkek egésszé-válásának folyamatába.

Ezért mondták a régi gnosztikusok: „Az ember egy bukott Isten”, akinek nem ez a világ az otthona. Eredeti hazája egy másik világ, amely nem a látható világegyetemhez tartozik. Ez az állítás egy alapvető valóságról tanúskodik, egy ősi igazságról, amely olyan régi, mint maga az emberiség: a két, egymástól elválasztott természetrend valóságáról. A jó és a rossz világában az ember (mikrokozmoszában rejlő fényszikrájával együtt) csak bolyong és bolyong, szüntelen ellentétek háborgatása közepette.

A nyugalom, az Istenben és Istennel való tökéletes egyensúly: ez az egyik legfontosabb tapasztalat, amelyhez a Gnózis útja vezethet, és amely kereső tevékenységünk végén ragyogó fényességként integet felénk. Persze, ez nem olyasfajta megnyugvás, mint amikor egy fáradságos nap végén leülünk egy padra. Ez a nyugalom azt jelenti, hogy harmonikus viszonyba kerülünk a Gnózisból felénk érkező isteni áramlattal. Aki ebben az áramlatban tartózkodik, azt nem érintheti meg a gonosz. Saját maga fölé emeltetett, a Másikhoz. A Jó és a Rossz pedig feloldódott abban az Egyben, ami maga Isten.

 

„Gnoszticizmus”

Ha a Gnózisra történelmi, vallásos mozgalomként – úgynevezett „gnoszticizmusként” – tekintünk, akkor ez a fogalom csak a Gnózis élő valóságának az adott korszakban éppen aktuális formai megnyilvánulását jelenti. Ám a Gnózis mindig is átfogó és tipikus megnyilvánulásként jelent meg, ennek köszönhetően pedig többféle szimbolikus és filozofikus rendszer révén hagyományozódott ránk. 1945 óta – amikor is az egyiptomi Nag Hammadi-ban 53 darab gnosztikus iratot találtak – szüntelenül emelkedik a nyilvánosság érdeklődése a Gnózis iránt. A Nag Hammadi szövegek első angol nyelvű, összesített kiadását (1977)² követően ebben a tárgyban egész sor tanulmány jelent meg. Persze, nem véletlen, hogy a Gnózis ilyen sok szívet megdobogtat, hiszen első sorban a szívükön keresztül érinti meg a kereső embereket. Megmutatja számukra, hogy másfajta vallásos gondolkodás is létezik, mint amit az egyház és a dogma évszázadokig tartó uralma kijelölt. A Gnózis iránti érdeklődés egybeesik a világban tapasztalható krízissel, mely kéz a kézben jár az ember belső, szellemi válságával.

 

A Gnózis egy sugárhatás

A történelmi értelemben vett Gnózis is azt mutatja, hogy a Gnózis mindenekelőtt egy erő, amely belső felismerésként szabadul fel; egy olyan sugárzás, amely minden teremtményt megérint, és amely a teremtményt az Istenterv megvalósítására szólítja fel.

Napjainkban ez a gnosztikus erő egyre bőségesebben nyilvánul meg: egyrészt – ahogy az minden időkben is volt – számtalan megvilágosult embernek köszönhetően, másrészt a gnosztikus sugárzás erőterek formájában történő összpontosítása által. Ez a sugárzás szinte hívja az embereket, ezzel egyidejűleg pedig megajándékozza őket azzal az erővel, amelynek segítségével válaszolhatnak erre a hívásra. Az emberiség ezt a sugárerőt egyfajta ösztönzés formájában tapasztalja, amely arra készteti, hogy a vallás, a művészet, valamint a társadalmi rendszerek elavult struktúráinak területén fennálló kötöttségeket feloldja, és új életlehetőségeket kutasson fel.

Azonban aki felismeri ezt az utat, és be is akarja járni azt, az segítségre szorul. Egész egyszerűen azért, mert nagyon sok olyan ellentétes erő munkálkodik, amely az egész emberiségben, valamint külön-külön minden egyes emberben is a régi normákat akarja életben tartani. A megszabadító lehetőségek éppen emiatt kerülnek összpontosításra egy gnosztikus erőtérben, amely viszont valamely szellemi iskola tevékenységén keresztül fejti ki hatását. Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája is egy ilyesfajta erőteret tart fenn, és áll világítótoronyként az erőszak, a tomboló dialektikus értékek hullámverése közepette.

A Gnózis sugárzása és a Szellemi Iskola ebből kiinduló fejlődése között kölcsönhatás áll fenn, mindebből pedig egy dinamikus folyamat keletkezik. Aki valóban akarja, annak az említett alapokon munkálkodva, mindenfajta téves értelmezést és ellenállást legyőzve lehetősége lesz megragadni az élet célját: a szellem-lélek-emberré válást. Akkor majd a gnosztikus hatás, amelyet most még vastag vakolatként rejteget a sok-sok megnyilvánult vallási forma, újra szóhoz juthat, és tanúskodhat minden megszabadított lélek egységéről. Ebből az egységből aztán létrejön egy új emberiség. A különbözőségek dacára mindannyian ugyanazon belső megvilágosodás felé igyekeznek, vigyázva egymásra, és mindegyikük egységben és belső szabadságban lép majd be az örök világosságba.

 

A Gnózis időszerűsége

A világban pillanatnyilag igen nagy a ziláltság. Egyre növekszik a káosz. Még elég sokan törekednek arra, hogy Isten királyságát a Földön rendezzék be, olyasfajta bölcsességet szem előtt tartva, amely valójában nem is bölcsesség. Ám közeledik az idő, amikor egyre több ember ismeri majd fel, hogy saját, egyéni bölcsessége távolról sem elegendő. Csakis a bensőleg felszabadított bölcsesség, a Gnózis az, amely kiemelheti az embert a tér és idő, halál és élet határai közül, és belehelyezheti egy új, az anyagtól független életbe.

Ahogy említettük, a Gnózisra tekinthetünk úgy is, mint a sok-sok történelmi mozgalom egyikére. Megvizsgálhatjuk filozófiai, világnézeti rendszerként is, valamint kísérletet tehetünk arra, hogy értelmezni tudjuk fogalmait és szimbólumait. Ezzel a módszerrel azonban sosem fogjuk megérteni. Ez csakis akkor válik lehetővé, ha olyan szellemi erőként tapasztaljuk meg, amely mindig időszerű, amely az emberben, az emberiségben és a kozmoszban együttesen fejti ki hatását. Olyan erő ez, amely az emberiséget és a kozmoszt a rendeltetése felé hajtja: ez pedig nem más, mint az újra-egyesülés azzal az isteni világgal, amelyet az ember (mint mikrokozmosz) a sötét ősidőkben elhagyott, és amelynek következtében a születés és halál kerekéhez köttetett. Az ember azonban igazi lényének, a Gnózisnak erejében legyőzheti a múlandó világot, és megszabadulhat ettől a keréktől, hogy végül újra beléphessen az isteni világba.

 

 

¹ Az „Igazság Evangéliuma” (A Nag Hammadi apokrif Evangéliumokból)

² A Nag Hammadi könyvtár

 

 

2. A Gnózis útja

A Gnózisban egy erő nyugszik,

amely eredetét tekintve nem ebből a világból való. Sokkal

inkább maga Isten szeretete az, amiből fakad.

 

„A rejtett, üdvözítő utat adom hírül most, amit Gnózisnak hívnak”

– szól a Megváltó az egyik naaszénus-himnuszban. A rövid kinyilatkoztatásból két lényeges dolgot olvashatunk ki: először is kifejezésre jut benne, hogy a Gnózis nem egy passzív jelenség, tehát nem olyasvalami, ami csak úgy véletlenül, minden további következmény nélkül találja el az embert. Sokkal inkább egy olyan útra gondolnak itt, amelyet be kell járnunk és végig kell küzdenünk; egy mozgalmas belső fejlődési folyamatra, amely a teljes embert ragadja és változtatja meg. Másodsorban pedig az tudjuk meg, hogy ezt az utat „hírül adják” nekünk, azaz bejárják – és ezzel fel is tárják – előttünk.

A kanonizált Evangéliumok ránk maradt soraiban Jézus, az Úr még ennél is részletesebben fogalmaz: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanem ha énáltalam.”¹ Egyúttal azokra a követelményekre is utal, amelyek szükségesek ahhoz, hogy őt követni tudjuk: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.”

 

Én vagyok az út…

A rejtett, üdvözítő út, amit Gnózisnak neveznek, ősrégi, mégis felettébb időszerű felhívást jelent mindazok számára, akik képesek azt meghallani. Ez a hívogató erő mindig, minden korban kiáradt az emberiségre, mégis csak kevesen értették meg, és keveseknek sikerült azt meg is valósítani. Amikor pedig az úttal kapcsolatos tudás elveszni látszott, akkor a Gnózis újabb és újabb követe jött el az emberekhez, hogy ismét szabaddá tegye számukra a világosság útját, és hogy Istentől való magas rendeltetésükre tanítsa őket. Az indiai Gnózisban például mindezt így fejezik ki:

Ha a Jó elfárad

és a Rossz erőre kap,

magamnak testet öltök.

Korról korra visszatérek

és a Szentet eloldozom.

Eltörlöm a bűnösök bűneit,

és újra érvényre juttatom a jogot.

Aki ismeri megbízatásom mikéntjét,

születésem üdvösségét,

az nem születik majd újra,

mikor elhagyja a testét.

Akkor ő majd hozzám jő.³

 

A naaszénus Himnuszok egyike még jelentősebben és átfogóbban tárja elénk ezeket az összefüggéseket:

Minden dolog ősmértéke,

a Lét és az Élet elsődleges alapja

a Szellem.

És a második,

mi a Szellem legjavából csordul:

a Káosz.

De a harmadik,

mely ebből a kettőből képződik,

a Lélek.

 

A Lélek rémült vad,

e földön át a halál űzi,

s próbálja rajt’ hatalmát.

 

Ma még a fény birodalmát járja,

ám holnap már –

könnyel, jajszóval –

a nyomorúságét.

 

Örömöt bánat követ,

a bánatot a bíró,

ám halál lépdel a bíró nyomában…

 

És az útvesztő rabjaként

a Lélek hiába keres kiutat.

 

De Jézus monda: „Nézz, ó Atyám!

Nézz e hontalan létre,

mely körös-körül a Földön

a Te lélegzetedtől távol bolyong;

szökne a keserű káoszból,

s nem tudja, hol kezdődik a felemelkedés.

 

Küldj engem, Atyám, ennek üdvösségére,

Engedd lehajolnom hozzá,

add kezembe a pecsétet,

hogy áthatoljak mind az eonokon,

s minden rejtélyt megnyissak,

felfedjek Isten-létet,

hogy a Szent Út misztériumát hírül adjam,

azt, melyet Gnózisnak, ismeretnek hívnak.”⁴

 

Fény és sötétség

Ebben az utánozhatatlanul tömör kozmogóniai szövegben találóan fogalmazódik meg, hogyan is sodródik az emberi lélek – a szellemtől, „az élet elsődleges alapzatától” elszakítva – a csalóka anyagvilágon át, és miként keresi mindhiába a kiutat. Ezért áldozza fel magát Jézus, az Isten fia a bukott emberiségért. Könyörög azért, hogy alászállhasson hozzájuk, a misztériumokat felfedhesse előttük, és tudtul adhassa nekik a Gnózis gyógyító útját. Ez az igazi „Religio”⁵, az Istennel való újbóli összeköttetés útja! Ő, aki az emberek üdvéért ereszkedik alá a halál természetébe, hogy újra összekösse őket Teremtőjükkel, joggal jelentheti ki magáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanem ha énáltalam.”

Nos hát, hogy is néz ki ez az út valójában? Ennek megértéséhez forduljunk ismét a naaszénus himnuszhoz, amelyben azt mondják, hogy az ember egy Istentől elválasztott lény, egy halandó természetlélek, amelyet elszakítottak az élet elsődleges alapzatától, a szellemtől. Az ember a születés és a halál kerekéhez van kötözve, és az isteni szellemmel való összeköttetés nélkül mindig ott is marad. Legbenső, igazi természete, a halhatatlan szellemlélek nem tud kibontakozni, nem képes felemelkedni a világosság birodalmába. Csak egy rejtett, „becsomagolt”, ám megváltásra éhező alapelv marad a sötétség, az anyag-világ fogságában. És ez a felfoghatatlan belső éhség, ez a szabad életre, szeretetre, összhangra és múlhatatlanságra irányuló vágyakozás az, amely ebben a világban a legkülönbözőbb kísérletekre készteti az embereket. Akik persze a Gnózis – tehát a tulajdonképpeni rendeltetésére és életének mozgatórugójára vonatkozó igazi tudás – hiányában nem is tudnak mást, mint kísérletezni.

A Gnózis azonban még ennél is több: egy olyasfajta erőt rejt magában, amely nem ebből a világból, hanem sokkal inkább Isten szeretetéből származik. Ezt a fényerőt besugározták a sötétség világába, de csakis azok számára nyilvánul meg, akik képesek iránta megnyitni magukat. Ez az erő képessé teszi az embert arra, hogy a Gnózis útját a tettek erejével járja, önmaga fölé emelkedjen, és ezáltal új teremtménnyé váljon. Mert a rejtőzködő szellemi elv, a szellemlélek ebben az erőben nyeri el képességét arra, hogy kibontakozhasson. A Gnózis isteni ereje valósággá teszi a Nagy Csodát, a Mysterium Magnumot, ebben pedig a transzmutáció és a transzfiguráció folyamatai révén – Pál kifejezésével élve – a halandó halhatatlanságba öltöztetik át, és végül elnyeletik.

Végül tehát ezen erőkifejtés segítségével megszülethet a múlhatatlan szellem-ember, aki miután kiemelkedett az anyag sírjából, visszatérhet isteni hazájába. Többé már semmi sem köti a jelenségek és a múlandó dolgok világához. Széttörte a pecsétet, a rejtélyekről lerántotta a fátylat, a mikro- és makrokozmoszban pedig sértetlenül tört át az eonok szféráin.

Mindezek megvalósulásához a legfontosabb feltétel, hogy ebben a hatalmas folyamatban helyesen állapítsuk meg a helyünket és annak értékét. Mélyen magunkba kell néznünk, hogy meglássuk a természet emberét, és felismerjük, hogy az bizony nem azonos az isteni emberrel. A természetember mindössze egy képhordozó, amelynek formájából megszülethet a szellemi ember, már amennyiben minden ehhez szükséges feltétel teljesül:

Aki a Religio részesévé kíván válni, tudnia kell, hogy a fény és a sötétség elve két, alapjában különböző természetből való. Ha ezt a kettőt nem vagyunk képesek egymástól megkülönböztetni, akkor hogyan tudnánk átültetni a tant a gyakorlatba?⁶

Ha a misztériumok tanulója valóban a Gnózis útjára kíván lépni, akkor ennek belátása képezi az első ajtót, amelyen át kell haladnia. A bensőjében mindezidáig többé-kevésbé lappangó szellemszikrát átható erővel érinti meg a Gnózis – tehát az isteni világosság – ennek pedig az a következménye, hogy a tanulóban felébred az üdvösségre való vágyakozás, az úgynevezett üdvrevágyás. A tanuló számára kezdetét veszi a „János-szakasz”, amelynek során belső Ura számára egyre jobban elegyengeti az utat. Nem én, hanem a bennem lévő Másik. Ez számára a második ajtó, amelyen át kell haladnia.

 

Jézusban, az Úrban aláhanyatlani

Az embernek tehát nemcsak hogy bele kell egyeznie ebbe a folyamatba, hanem intelligens módon együtt is kell működnie vele. Azaz: fel kell kutatnia magában minden hátráltató tényezőt, minden olyan dolgot, amely őt – durva avagy finom kötelékekkel – a haláltermészethez láncolja.

Még egyszer, utoljára, nagyon intenzíven átéli azt, hogy önmaga is ennek a természetnek a teremtménye. Ezalatt azonban, megújított szemléletének és üdvre-vágyásának hála, egyre jelentősebbé válik benne a felismerés, hogy gondolkodásának, érzéseinek, akaratának és viselkedésének teljesen új alapokra van szüksége. Az emberi élet imént sorolt hatalmas hajtóerői normális esetben teljesen az önérvényesítés törvénye alatt állnak, ez pedig az egyes számú törvény a haláltermészetben. Mert itt, ebben a világban minden teremtmény csakis a másik kárára élhet. Önérvényesítés alapján azonban a Gnózis útja nem válik lehetővé, mivel az nem az önmagára irányuló szeretet útja, sokkal inkább olyan út, amely az isteni természet alaptörvénye elé állítja a tanulót. Ez pedig így szól:

Szeresd Istent mindenek felett, és felebarátaidat, mint önmagadat!

Ebben a stádiumban a tanuló egyre jobban elfogadja ezt a törvényt, ám egyúttal felismeri azt is, hogy „szerkezetileg” még képtelen rá, hogy bármit is tegyen. Éppen emiatt kell önmegtagadása révén olyasfajta új alapot teremtenie magában, amelynek többé már nem az Én, hanem a tökéletesen megvalósított „Nem-Én” szolgál központi elvként. A tanuló ekképpen közeledik a harmadik ajtóhoz, amelyet meg kell nyitnia, és át is kell lépnie rajta, azaz: az előzőekben tárgyalt folyamatot át kell élnie. Nem másról van szó, mint a tökéletes önátadás életszakaszáról – a „Jézusban, az Úrban aláhanyatlani” fázisáról -, amely a tanulóban növekedésnek indult Jézus-ember érdekében történik. Mindez nem valami misztikus rajongás, hanem józan, és megalapozott életvezetés, amelyben minden dolog háttérbe szorul, ami a megújulás elkezdett ösvényén akadályt jelent.

Az ezzel létrejövő belső nyitottság révén a Gnózis egyre erősebben fejtheti ki hatását a tanulóban, az isteni erő megérinti szervezetének azon központjait, amelyek korábban rejtve voltak, valamint egyre jobban egy új valóság irányába ösztönzi őt. Ezzel egyidejűleg az egész emberi rendszer mind jobban megtisztul a régi természet befolyásaitól, a vér és az idegfluidumok új, földöntúli erővel töltődnek fel. Így halad előre lépésről lépésre a transzmutáció folyamata, és így válik a tanulóban valósággá az Ige:

Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt…

Harc „a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében. Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.⁷

Az ember a világegyetem, a kozmosz leképezése, ezért hívták már a réges-régi időkben is mikrokozmosznak. Mára viszont egy erősen degenerált mikrokozmosz vált belőle, mert a közepében található Nap, a szellem-tűz már régen visszahúzódott az eredeti lénytől. Ehelyett a sötétség, és az Én őrületének tüze ég benne, amelyek a dialektikus világrend központi magelvét alkotják. Ennek megnyilvánulási formája, a földi személyiség-ember így nem Isten kezeihez járul eledelért, hanem a sötétség hatalmainak igáját nyögi, amelyeket a történelmi Gnózis nyelvezete archonoknak és „a tizenkét eonnak” nevez. Ezek azok a szentségtelen természeti erők, amelyek kormányozzák, és a száműzöttek sorsára juttatják a világot és az emberiséget.

Mindezek következtében az emberi mikrokozmosz legkülső szférája, az úgynevezett aurikus égbolt is elfajul. Ez az égbolt belső létállapotunkat tükrözi vissza, és így szintén a dialektikus hatalmak és erők – lényegében tehát az egész látható világmindenségen uralkodó tizenkét eon – befolyása alatt áll. Ezért mondhatjuk tehát, hogy a misztériumok jelöltjének, aki a Gnózis útját, a sötétségből a világosságba vezető utat jó véghez akarja vinni, a transzfiguráció folyamata által szó szerint új teremtménnyé kell válnia.

A transzfiguráció tehát nem más, mint a lény mag-elvének teljes kicserélése, amely egyúttal a személyiség teljes kicserélésével is együtt jár. A transzfiguráció az igazi, belső istenember megszabadulása és feltámadása. Ebben a folyamatban az aurikus égbolt hamis fényei kialszanak, és a tanuló Páthmosi János szavaival mondhatja:

És láték új eget és új földet, és a régi égbolt és a régi föld elmúlt.

Mielőtt azonban erre sor kerülhetne, a tanulónak régi természetét illetően Jézusban, az Úrban alá kell hanyatlania. Az ösvénynek ezen fázisában a lélekember már növekedésnek indult a tanulóban, ám a Szent Szellem általi újjászületés még nem vált valóra. Mielőtt ugyanis valóban megünnepelhetné feltámadását, előbb alá kell szállnia a pokolba. A dialektika bűvkörén, a tizenkét eonon, azok összes kelepcéjén, csalfa képzetein, és viharos csapásain át kell verekednie magát, hogy végül befolyásuktól végérvényesen megszabadítsa magát.

 

A Pistis Sophia Evangéliuma

Az ebben a szakaszban lévő tanulót – ahogyan Tyanai Apollós történelmi személyét is – a csillagjegyek vándorának nevezhetjük. Tudatosan, szabad akaratából búcsút vesz minden asztrális befolyásolástól, mikro- és makrokozmikus értelemben egyaránt. Ezen törekvése során még jónéhányszor megbotlik és elesik, ám a Gnózis erejében, Jézust, az Urat követve végül jó véghez ér. Ez a küzdelem – amelynek a halál asztrális tüzétől való megszabadulás a célja – minden gnosztikus írásban kifejezésre kerül, akárcsak az a fáradozás, amelynek során kísérlet történik a benső istenember megszabadítására. A tanulónak számos olyan erő áll a rendelkezésére, amelyek segítségére lehetnek, ezzel kapcsolatban Pistis Sophia tizenhárom vezeklő éneke az egyik leginkább szemléletes példa.

Bizony, bizony mondom nektek: mielőtt a világba jöttem, egyetlen lélek se ment be a világosságba. Most pedig, hogy eljöttem, megnyitottam a kapukat a világossághoz, és az utakat, amelyek oda vezetnek, feltártam. Aki a misztériumokhoz méltóan cselekszik, az megkapja ezeket, és bemegy a világosságba.⁸

A világossághoz vezető út mindannyiunk számára nyitott. A megváltásból senki emberfia nincs kizárva – ha mégis, akkor az hozzáállásának köszönhetően saját magát zárta ki. Még ha erősen lefátyolozott nyelven is, de Pistis Sophia evangéliumában részletesen feljegyezték a megszabadulás ösvényének minden előfeltételét, sőt, az ösvény különböző állomásait is. Ebben az evangéliumban azt is nyomatékkal juttatják kifejezésre, hogy Jézus, az Úr nem ebből a világból származik, hanem a világosság birodalmából küldték hozzánk. Ez pedig egy újabb, jelentős utalás arra a két, különálló világrendre, amelyeket minden gnosztikus írás szigorúan megkülönböztet egymástól.

Pistis Sophia tehát azon fáradozik, hogy egy tizenháromszoros folyamat során megmeneküljön a haláltermészet tizenkét eonjának befolyása alól, és beléphessen a tizenharmadik eon megszabadító életébe, a világosság birodalmába. Ez a folyamat tizenhárom bűnbánó ének segítségével válik nyilvánvalóvá számunkra.

 

Pistis Sophia bűnbánó énekei

Az első bűnbánó ének az emberiség dala: ebben Pistis Sophia felismeri a világ és az emberiség valóságos állapotát.

A második bűnbánó ének a tudat dala, amelynek során egy mélyebb önismereti vizsgálódás veszi kezdetét: Ki vagyok? Honnan jövök? Merre tartok?

A harmadik bűnbánó éneket az alázat dalaként ismerjük: a frissen elnyert belátás révén, és a gnosztikus fényerő érintése által Pistis Sophiában növekedni kezd az alázat, a türelem, szelídség, és az Istenben való bizodalom.

A negyedik bűnbánó ének szorosan kapcsolódik az előzőhöz: ez az összetöretés dala, amelyben minden harc, mindenfajta, magunkban fellelhető ellentét alapvető és azonnali feladásáról van szó, azaz a régi lélekállapot teljes összetöréséről.

Ötödszörre az odaadás dalát halljuk megszólalni: „Amint Authádész összes anyagi teremtménye rátámadt, kiáltásként szakadt fel belőle ötödik bűnbánó éneke.”. És mégis, a már eddig átélt folyamat alapján Pistis Sophia az odaadásáról tesz tanúbizonyságot ebbéli szavaival: „Ó, üdvösségem világossága, dicséretedet zengem mind a magasságban, mind a káoszban!”

Most következhet a hatodik bűnbánó ének, a bizalom dala. Ebben a szakaszban Pistis Sophia tovább halad a régi természetre vonatkozó keresztútján, amelynek vége a teljes aláhanyatlás kell legyen. Az én-természet kiindulópontjához való utazás, az Én tökéletes elhalása, ez az igazán rózsakereszt-menetnek nevezhető folyamat a lényt nyitottá teszi a felébredő szellem-lélek befolyásai számára.

Pistis Sophia elérkezik a hetedik bűnbánó énekhez, azaz a döntés dalához. Ez jelenti számára a mélypontot, amikor is bizonyítania kell, hogy dialektikus lénye valóban elérte-e a nem-létezés állapotát. „Ha mindent oda is adtál, de életedet nem, tudd meg, hogy semmit sem értél el.” Az ösvény ezen szakaszában a tizenkét eon még egyszer mindent megpróbál, hogy Pistis Sophiát a válaszvonal átlépésétől visszatartsa, így megjelenik az oroszlánfejű erő: az utánzás és a csalás.

Mindezek miatt énekli el Pistis Sophia nyolcadik bűnbánó énekét, az üldöztetés dalát.

Ám ha állhatatos marad, felzenghet ajkáról a kilencedik ének, az áttörés dala: s’ a hajnal eljövend!

És ebben az órában könyörgése meghallgattatott, és a fényesség úgy fogta körül, mint korábban még soha. Végre eljött a betekintés lehetőségének órája, és Pistis Sophia először éli át tudatosan az új fényerő hatásait.

A végleges megszabadulást azonban még nem érte el. A Gnózissal kapcsolatos tapasztalatai teljesen újszerűek, olyan ez számára, mintha egy új feladatot, egy új megbízást kapott volna. A még előtte álló bűnbánó énekek során minden aspektusában, összes nézetében be kell teljesítenie feladatát – mert csak ezután biztosított számára a végleges megszabadulás.

 

Az egyetemes tan

Ha Pistis Sophia útját összehasonlítjuk más gnosztikus írásokkal, valamint a minden időkben és minden kultúrában fellelhető összes evangéliummal, akkor bezárul a kör. Felismerjük, hogy nem másról van szó, mint egyetemes, időn túli fáradozásról, amely mindazok megmentésére és hazatérésére irányul, akik az éjszaka és a halál fogságába estek.

Még ha Pistis Sophia bűnbánó énekei első ránézésre homályosan, kevésbé hívogatóan is hatnak, tudnunk kell, hogy a Gnózis útja nem a szenvedés és a fájdalom útja, hanem vidám, örömteli menetelés. Mert az embert ez az út vezetheti el eredeti rendeltetéséhez:

Örvendjetek és ujjongjatok, és örömöt örömre halmozzatok, mert eljött az idő, amikor magamra öltöm a ruhát, melyet kezdettől fogva nekem szántak, és amelyet hátrahagytam az utolsó misztériumban, míg el nem érkezik a beteljesülés ideje. A beteljesülés ideje pedig az, amikor az Első Misztérium meghagyja nekem, hogy beszéljek nektek az igazságról, annak kezdetétől egészen a beteljesüléséig, és minden dolgokról a benső legbensőbbjétől a külső legkülsejéig, mert általatok lesz megmentve a világ. Örvendjetek és ujjongjatok, mert áldottak vagytok a Föld minden népe előtt, minthogy ti vagytok azok, akik az egész világot meg fogják menteni.⁹

 

¹ János 14, 6.

² Máté 16, 24 és 25.

³ Bhagavad Gita, IV. fejezet

⁴ Hippolyt V, 10

⁵ A religio kifejezést kétféleképpen fordíthatjuk. Az egyik fordítás a relegere latin igéből indul ki, és tudatos érzékelést jelent. A másik a religere kifejezésből vezeti le, ami azt jelenti: újra összekötni.

⁶ Manicheus Gnózis: Pelliot-töredék

⁷ Efézus 1, 10-12.

⁸ Pistis Sophia, 135. fejezet

⁹ Pistis Sophia, 8. fejezet.

 

 

3. Gnózis – a megnyilvánult misztériumok

 

Jézus cselekedetei által

alapjában véve egyetlen, nagy

misztériumiskolává alakult

az egész világ

 

Misztériumiskolák a Jézus előtti korban is léteztek, például a régi Görögország területén, Eleusis és Delphi városában, ahol Orfeuszt és Apollót a rejtélyek őrzőiként tisztelték. Perzsiában az iskolák Zarathustra eszméit éltették, Egyiptomban és elő-Ázsiában pedig Attisz és Ozírisz nevével forrtak össze, ám szellemi iskolákat leginkább az ősi Izrael területén fedezhetünk fel. Az Ótestamentum szövegében számos erre vonatkozó utalást találhatunk, legfőképpen ott, ahol nazarénusokról történik említés, avagy Istentől megszentelt emberekről, mint Sámson vagy Gedeon. Ám végső soron magukat a prófétákat is összefüggésben tudhatjuk azzal a tudással, bölcsességgel, amely a misztériumokkal kapcsolatos. A próféták ugyanis gyakran mutatnak rá, hogy a külső szertartásokat mindig belső folyamatként kell felfogni, és hogy ezeknek az a célja, hogy az ember – avagy egy népcsoport – összekapcsolódjon Istennel.

Már akkoriban is tudták, hogy az emberiségnek egészen az anyag mélypontjáig, a Nadírig el kell jutnia, hogy azon átkelve újra egyesülhessen Istennel. Olyan fejlődési folyamat ez, amelyet a Szerzet, a megszabadultak testvérisége biztosított azok számára, akik ezen az úton akartak járni; így mindenki, aki a misztériumokba beavatást nyert, a folyamat révén megkaphatta a misztériumok által hordozott tudást. Az úgynevezett hierofánsok közvetítőként léptek fel: személyükben olyan embereket kell látnunk, akik tudatosan éltek Isten erejének és törvényeinek belső világában. Ilyetén formán másodlagosnak tekinthető az a kérdés, hogy az említett ismeretek mely szimbólumokban jutottak kifejezésre.

 

Az emberiség új irányú fejlődése

A misztériumok egészen Jézus megjelenéséig rejtve maradtak, ám ő, aki a júdeai misztériumterületekről érkező beavatott volt, megnyilvánítottá tette azokat. Tanításaiban minden hallgatója számára nyilvánvalóvá tette a földi vonatkozásokat érintő, tudatosan vállalt halál fogalmát, amelynek révén lehetővé válik az emberben rejtőző isteni lény feltámadása: aki életét az Evangéliumért – tehát a Szellem akaratából – feláldozza, az megmenti azt. Ezt a folyamatot egészen addig csakis a misztériumterületek falai között sikerült megvalósítani, ám Jézus nyilvánosan tanúsította azt számunkra, mégpedig az életén keresztül: gondolataiban, érzéseiben és akaratában lemondott én-központúságáról, ezáltal feléledt benne az ember igazi, isteni lénye, és „feltámadott”.

Az emberiség fejlődésében tehát eljött az a pont, amikor a misztériumok megnyilvánítása immár lehetségessé, és egyben szükségessé is vált. Az emberek előtt ott állt a lehetőség, hogy a belső elhalási és feltámadási folyamatot vállaltan, saját felelősségünkre véghez vigyék, tehát nem csak az addig ismert módon, azaz a misztériumhelyeken, a hierofánsok vezetésével. Ez azt is jelentette, hogyha az igazi önvaló az emberben tudatossá vált és feltámadott, akkor életében az tartósan hatásos is maradhatott, úgy, mint élő valóság, tehát nem csak egyfajta emlékkép gyanánt, miként korábban. Jézus cselekedete azáltal vált lehetővé, hogy az egyetemes Szerzet az addigi legmélyebb kapcsolatot hozta létre az emberiséggel: Őbenne és Őáltala. Ő volt a Krisztus, a Szellem erejével felkent, és ez az erő ettől fogva mindenki számára elérhetővé vált, ki őt követve ezt az utat járni akarta.

Jézus cselekedete által alapjában véve egyetlen nagy misztériumiskolává alakult az egész világ. A misztériumok megnyilvánultak, „nyilvánossá váltak”, és már nem csak a beavatottak maroknyi csoportja számára hozzáférhetők. Az embereknek most már teljes tudatossággal kellett azt megtapasztalniuk, így a még fennálló misztériumtérségek falai is leomolhattak. Jézus fellépése révén tehát mindenhol lehetővé vált, hogy az egészen odáig titkosan kezelt misztériumismeret tudatos és nyilvános legyen. És épp a Gnózis az, amely történelmi áramlat formájában az egész Földközi tengeri térségben megjelent akkoriban.

Sokan tették fel a kérdést: hogy-hogy a Gnózis ilyen váratlanul és hirtelen lépett fel? Úgy tűnik, mintha minden előkészítés nélkül, a semmiből tört volna elő a világra, és lám, ahogy megjelent, rögtön a maga teljességében szárnyra is kapott. Ezen kívül azt is megfigyelhetjük, hogy a legtöbb akkori kultúra és vallási hagyomány hatást gyakorolt rá – de közülük vajon melyik bírt erősebb befolyással? Végül is honnan származik a Gnózis: Perzsiából, Izraelből, Görögországból, vagy talán Egyiptomból? A kézenfekvő választ megtaláljuk, ha abból a kijelentésből indulunk ki, amely szerint a történelmi Gnózis egyenlő a megnyilvánult misztérium-tudással. Érthetővé válhat számunkra, miért öltött testet ilyen hirtelen és rögtön a maga teljességében: Jézus fellépésével ugyanis ezen tudás „titkosítására” nem volt többé szükség, sőt, többé nem is volt szabad eltitkolni! A régmúlt eme bölcsességének nyomára – melyet jelen korunkban is sokan kutatnak – azelőtt nem lehetett rátalálni: a titok mindig is rejtve maradt, a misztériumterületek falai síri némaságról gondoskodtak. És mivel misztériumiskolák minden ország területén és kultúrájában ősidők óta léteztek, a Gnózis már a kezdetek kezdetén különböző öltözetek leple alatt lépett fel: zsidó, görög, perzsa és egyéb „jelleggel”.

 

Egy lépéssel közelebb a célhoz

Hiába is tennénk fel a kérdést, hogy eredetileg melyik lehetett az elsődleges hatás: a helyzet az, hogy a Gnózis nagy, átfogó áramlata több, különböző misztériumterületről kiinduló, egymástól független forrásból táplálkozik.

Az ember azon is gyakran eltűnődik, hogy némelyik gnosztikus áramlatban miért beszélnek olyan Világmegváltókról, akiket másként hívtak, mint Jézust, sokan pedig miért látják éppen Jézusban azt a döntő fontosságú embert, akiben a világnak megváltása – a szellem, az Atya fia által – a kezdetét veszi. Néhány Nag Hammadi-ból származó írás például perzsa nevű világmegváltót, mások meg egyiptomit említenek, ám sok olyan is található, amelyben Jézus-nak nevezik. Ez a sokféleség talán nehezen értelmezhető, ám könnyen találunk rá megoldást: a misztériumterületek – a világtörténetnek Jézus megjelenésével beköszöntött nagyszerű órájában – megnyitották falaikon a kapukat. Az erről a területekről kiküldött hierofánsok pedig felismerték, hogy a misztérium-bölcsesség megnyilvánulásának döntő eseménye, majd eme megnyilvánulás teljessé válása Jézusban történt meg, és hogy az Élet Szerzete Őbenne, Őáltala közelíti meg az emberiséget, egészen az anyag világáig, mégpedig azért, hogy rendeltetésük irányába számukra újabb lépést tegyen lehetővé. Az első embercsoportok körében, amelyeknél a megváltás megvalósult, a hierofánsok közül néhányan megtartották eredeti nevüket: így említheti például néhány Nag Hammadi írás Seth nevét „Ádám fiaként”, és Megváltóként. Mások inkább eme nagyszerű világkorszak tényét tartották szem előtt, és így Jézus személyét beépítették a már meglévő rendszerükbe. De gondoljuk csak meg: mit számít, milyen néven nevezik az eredeti ember prototípusát, azt az embert, aki a szellem erejében a megváltás útját járja? Hiszen az mindig ugyanaz a prototípus!

Ezek után az is megmagyarázható, hogy a megváltás tényét a legtöbb gnosztikus rendszer miért ülteti nagy kozmikus összefüggések közé. A Bibliában olvasható evangéliumok ugyan hírül adják a megváltás lehetőségét, ám vajmi kevés utalást tartalmaznak a világ teremtéséről, az emberiségnek benne elfoglalt helyéről, szerepéről, az emberiség bukásáról, amely során elszakadt az isteni világtól, és végül az útról, amelyen visszatérhet oda. Ehelyett inkább a folyamatra koncentrálnak, amely az ember megszabadulását jelenti, ám ez a folyamat a misztériumtérségből érkező beavatottak révén már régen összefonódott a hagyományos zsidó, görög, egyiptomi stb. bölcsességgel. Ezek pedig már ténylegesen magukba foglalják az említett nagy kozmikus és emberiséget érintő összefüggéseket – ezért is találkozhatunk mindegyik gnosztikus rendszerben olyan mítoszokkal, amelyek a szellemi világ keletkezéséről, a földi világ teremtéséről, a szellemi világ hierarchiáiról, valamint a földi világot kormányzó angyalok és archonok rendszeréről beszélnek.

 

Gnózis, mint az isteni valóság közvetlen ismerete

„Gnózis és késő-antik szellem” című könyvében Hans Jonas a történelmi Gnózis kialakulását magyarázza, mégpedig az akkori időkben a Földközi-tenger térségében lakó népek különleges pszichikai és szellemi állapotából kiindulva. Azt mondja: „Mivel akkortájt minden szellemi és szociális tradíció összeomlott, és a nagyszerű új kihívásokkal szemben érvényét vesztette, az emberek szellemileg és lelkileg egyfajta légüres térbe kerültek. Addigi biztonságérzetük köddé vált, a szociális struktúrák és az általánosan elismert értékek, normák már nem nyújtottak támaszt számukra. Az ember az elkerülhetetlen káosszal nézett farkasszemet, így úgyszólván „kitalált” magának bizonyos világon kívüli hatóerőket és bizonyságokat, majd ezekhez kezdett vonzódni annak érdekében, hogy egyáltalán létezni tudjon. A világ többé már nem a bizonyosság helye volt, nem a rend és a szépség világa, és nem is egy olyan „kozmosz”, amelyben az ember emelkedettnek érezhette volna magát, mint ahogy görögök érezték azt a korábbi századokban.”

Ez a fajta felfogás jól meghatározza azokat a körülményeket, amelyek hatására az emberek lelkesültebben fordulnak a szellemi megtapasztalás felé, mint egyébként. Azt azonban nem magyarázza meg, hogy miért válnak valóra a szellemi tapasztalatok, és miért éppen úgy, ahogy a gnosztikus bölcsek papírra vetették. A Gnózist ilyen módon értelmezők a gnosztikus bölcsek „rendszereiben” csupán azokat a reakciókat látják, amelyeket a különböző környezeti és pszichikai állapotok váltanak ki az emberi értelemből. A gnosztikus tapasztalatok azonban a valóságot illetően nem rendelkeznek ilyen jellegű, objektív tartalommal.

Ennek ellenére mindaz, amit a gnosztikusok leírtak, valós tapasztalatoknak mondhatók, amelyekre a különböző misztérium-iskolákban ősidők óta szert lehetett tenni. De mindig csak abban az esetben, ha valakiben feléledt álmából az igazi, szellemi lény, és ha az a világot – legyen az látszólag szép rendben, vagy összevisszaságban – számára mulandónak és istentelennek mutatja. Ezek a tapasztalatok leginkább akkor jönnek elő, ha már minden összetörik, ami „régen rendben volt” – és nem olyankor, amikor az ember és környezete harmonikusan viszonyul egymáshoz.

 

A Gnózis nem a hagyományok „terméke”

A gnosztikus élményeket egyáltalán nem lehet pusztán történelmi, pszichológiai avagy kulturális összefüggésekből magyarázni. Elhangozhatna egy ilyen kijelentés is: a Gnózis a hagyományos misztériumbölcsességből származik. Ez azonban ugyanilyen kevéssé fejezné ki a lényeget. A Gnózis mindig közvetlen tapasztalatot jelent. Ha a Gnózist a misztériumbölcsességhez vezetjük is vissza, akkor ezt csakis úgy értjük, hogy az a misztériumterületek szimbólumrendszerét vette át, és hogy a gnosztikusok ezen szimbólumokba öltöztették saját tapasztalataikat. Az „öltözék” tehát rendelkezésre állt, és nem csak az említett tapasztalásokat foglalta magába, hanem az erőt is, amelyekkel ezek előhívhatók. Ám a gnosztikus tapasztalatokat meg lehet és meg is kell újítani! Ne úgy lássuk hát, hogy a gnosztikus bölcsek egyszerűen csak kézhez kapták a misztériumokból származó tudást, mint egy újfajta vallást, amit aztán nyilvánossá tettek! Nem, ilyen módon a Gnózis belső tartalma sosem lett volna magyarázható, és az emberek egyedül a misztériumbölcsesség tartalmára lettek volna utalva, amiről így joggal kérdezhetnék: honnan is származnak ezek? Az emberek ugyanabban a helyzetbe kerültek volna, mint a biológusok, akik az élet keletkezését akarják megmagyarázni: néhányan közülük nem találnak semmi közelebbi magyarázatot, így inkább ahhoz a kibúvóhoz ragaszkodnak, amely szerint az élet más bolygóról érkezett a Földre. Ezzel azonban az élet keletkezésének kérdését mindössze áthelyezték a világűr távoli térségeibe, de nem magyarázták meg azt. Ugyanez lenne a helyzet, ha a gnosztikus tapasztalatokat pusztán a misztériumbölcsességekre vezetnénk vissza. Viszont ne feledjük, hogy a gnosztikusok saját, eredeti tapasztalatokkal rendelkeztek, felismeréseik pedig „első kézből” származtak.

Az embernek mindig megvan a lehetősége, hogy megtapasztalja az Istenit, hiszen az benne szunnyad a lényében. Ezt időtől, történelmi folyamatoktól, kulturális áramlatoktól függetlenül mindig is megtehettük, és tehetjük ma is. És ezek a megtapasztalások nem tetszőlegesek, nem spekulációk, nem kitalációk! Megmutatják az embereknek valódi lényüket, valamint annak a világnak a létezését, amelyben valaha éltek, és amiben újra élniük kell! Emellett rávezetnek a megváltás útjára, amely ebből a múlandó világból az elmúlhatatlanba vezet.

 

A lélek tapasztalatai mindig ugyanolyanok

Ezek a tapasztalatok azt az egyetemes igazságot tartalmazzák, amely a misztériumok hierofánsai, illetve azok tanítványai számára fedte fel magát – mindezt azokban az időkben, amikor a misztériumok még a nyilvánosság szeme elől elrejtve fejtették ki hatásukat. A misztériumok Jézusnak, a Krisztusnak felfedték magukat, és általa nyilvános tanítássá válhattak, élete példája révén pedig bizonysággá. Jézus tapasztalatai pedig azok a gnosztikus személyek révén is megerősítést nyertek, akik vagy a közvetlen tanítványai voltak – mint az apostolok – vagy más misztériumterületekről származtak. Aki a megjelenését követő évszázadokban az Ő útját, tehát a Gnózis útját járta, az szintén Jézus tapasztalatait igazolja. Így elmondható, hogy a Gnózis nemcsak az emberiség múltjának bizonyos pszichológiai pillanataiban, és nemcsak egy bizonyos világkorszakban keletkezett, amelyre az emberiségnek egy bizonyos érettségi foka volt jellemző. Nem, a Gnózis a jelenkor emberének életében is bármikor megjelenhet, amint az arra érdemes pszichológiai pillanat elérkezik.

 

 

4. A gnosztikus mítosz

 

A gnosztikus legendák azt a világosság-elvet szólítják meg,

amely e történetek hallgatóiban többé-kevésbé rejtetten lapul,

és amelyet a Gnózis számára lángra is lobbanthatnak.

 

Az ismeretre vágyó embert kereső-kutató igyekezete közben a következő kérdések nyugtalanítják: Kik voltunk? Mivé lettünk? Hol voltunk? Mibe vetettek minket? Hová igyekszünk? Mitől szabadulhatunk meg?¹

Minden történelmi korban születtek sajátos, a korra jellemző mítoszok, legyenek azok görög istenek kijelentései, nemzeti hősök kalandjai, zseniális személyek, avagy modern példaképek életpályái. De melyek azok az ismérvek, amelyek kifejezetten a gnosztikus mítoszokat jellemzik? A gnosztikus mítosz nem olyasfajta történet, amely egy meghatározott időben játszódik, vagy amely a világot, az embert és a természetet az idővel összefüggésben mutatná. A gnosztikus mítoszok ehelyett azokra a kérdésekre adnak választ, amelyekkel az ember az abszolút igazságból származó tudást kutatja. Ezek a kérdések az emberi lélek legmélyebb rétegeiből fakadnak, és olyasfajta kereső szándékot juttatnak kifejezésre, amely tértől és időtől független. A lélek sorskérdései fogalmazódnak meg bennük: a léleké, amely örökkévaló, ám isteni eredetéből a földi világba zuhant alá, a világ pedig szürke, dohos börtönként tartja fogva. A lélek azonban felismeri eredetét, majd megkeresi, megtalálja és bejárja azt az utat, amely szabadulását jelenti ebből a fogságból. Épp ezért mondhatjuk, hogy gnosztikus mítoszok – az adott korhoz és az adott nyelvhez igazodó formában – mindig is léteztek. A gnosztikus ember pedig az igazi, örök igazságot szolgáló emberek egyike. A gnosztikus mítoszok leglényegesebb kijelentései tehát azon ismeret és tudás körül forognak, amelyet görögül „Gnózis”-nak mondanak. De vajon miféle ismeretről van itt szó?

 

Belső megnyilvánulás

A gnosztikus ismeret nem puszta elméleti tudást, hanem határozott tapasztalatot fejez ki: egy közvetlen, belső isteni megnyilvánulást, egy első kézből való ismeretet. Ez a megnyilvánulás a lelki életfolyamatok és fejlődési folyamatok okán, illetve azok csúcspontjaként megy végbe, abban a lélekben, amely az abszolút ismeretért küzd, és amelynek ez az ismeret egyszerre jelent kiindulópontot és célt is. A megnyilvánulás mindössze egyetlen szempillantás műve, az Örök után tapogatózó léleknek ennyi idő elég, hogy csalódjon földi börtönében, és megtapasztalja mélységes tudatlanságát. A lélek megszabadult az illúzióktól és minden földi jellegű káprázattól. Ebben a szent pillanatban nyilvánulhat meg benne a világosság, amely felfedi a lélek belső állapotát, és megmutatja neki, mi az, amit valójában keres. A világosság tehát lényegében hozzásimul a lélek belső állapotához, vigaszt nyújt számára, és egyúttal a létezés új síkjára emeli fel.

János apokrifonjában ez az esemény meglehetősen képszerű jelleggel, kifejezően kerül megfogalmazásra. János olyasvalaki, aki az Atyától való tudást kutatja, így a misztériumok tanulójának mondható: olyan személy tehát, aki a világosság elvét szolgálja. Az említett szövegben épp a templomhoz vezető úton halad, amikor is egy farizeussal találkozik, az pedig így szól hozzá: „Hol van a Mestered, akit egykor követtél?”. Majd szemére veti Jánosnak, hogy ámítás áldozata lett, amely a hagyományos tradíciótól elszakította. Amikor János ezeket a szavakat hallja, elfordul „a templomtól és egy elhagyatott helyre megy.”²

János a találkozás során egy kiüresedett, szeretet nélküli, külsőségekre irányuló világgal szembesül: a farizeuséval, aki a merev vallásos életfelfogást képviseli. Ám a találkozás egyben János belső lelkiállapotát is megmutatja: az igazságot kívánja felkutatni, a maga sajátos, egyéni elképzeléseivel, ám ezekben eljutott egy bizonyos határig, és most eluralkodik rajta az önmagában való kétkedés. Rádöbben mindannak hiányosságára, amit a valódi igazságra vonatkozóan belső tudásként könyvelt el, és felismeri azt a hatalmas sötétséget, amelyet az „Apokrifon” elhagyatott, kopár helyként nevez, és amelyben elképzelései, képzetei feloldódnak, a Semmi-be olvadnak.

De mit tud János valójában a Megváltóról? Semmi olyasmi nem mutatkozik meg számára, ami kézzelfogható lenne, így szomorúan kérdezi: „Hogyan lett hát a Megváltó kiválasztva, és miért küldte őt Atyja a világba, és ki az ő Atyja, hogy elküldte őt, és miféle korszak (eon) az, amely felé haladunk? Vajon mit értett az alatt, amikor azt mondta nekünk: ez a korszak, amelyen áthaladtok, az elmúlhatatlan fajtából való, azonban nem tanított nekünk a későbbi dolgokról, mifélék lesznek azok.”²

A kopár hely, amely felé János indul, a földi személyiség abszolút „nem-létezésének” érzését szemlélteti, János személyében pedig az olyan ember állapotát láthatjuk, akiből kiürült minden földi rögeszme, káprázat. Megszabadult lelke a hegyek felé fordul, tehát a szellemre irányul, amelynek erejét az elbeszélés a hegyek képében (és méretével) próbálja kifejezni. Ebben a pillanatban nyilvánul meg János lelkében a Megváltó, a szellem világossága, amely kiragadja kétségeinek karma közül, és a belső igazság határához vezeti őt. A Megváltó a tökéletes ember szellemi lenyomataként ölt képet előtte, méghozzá háromféle módon: egy gyermek, egy aggastyán, és egy szolga alakjában. János tehát elkezdi közvetlenül is megismerni az isteni lényt, és azt látja, hogy az említett három alak folyton-folyvást átváltozik – a gyermekből öregember, az öregemberből szolga, majd abból ismét gyermek lesz. Felismeri, hogy ez a három egységet képez: „A világosságban több forma alkotta az előttem álló egységet, és a formák egymás által nyilvánultak meg”.²

Ez a jánosi tapasztalat közvetlen egységbe tömörül, lévén a felismerőt (János), a felismerés tartalmát (az isteni létezés) és az ismeret közvetítőjét (a világosság) egyaránt magába foglalja. A Jánosban életre kelt benső fényelv pedig – az elbeszélésben a megváltó alakja – felfedi számára az igazságot.

 

Keresztény-gnosztikus mítoszok

A gyermek: a lélekben megújuló Fiú, a megváltó Krisztus. Az aggastyán: a bizonysággá vált élet- és bölcsességelv. A szolga: a Szent Szellem szolgáló és vigasztaló szeretet-elve. A belső fényelv aztán János emberi felfogóképessége számára szép fokozatosan feltárja az irányadó valóságot, aki így felismeri az isteni világot, tudomást szerez a szellem-lélek egykori bukásáról, a földi Kozmosz keletkezéséről, és meglátja az emberi lélek végzetes sorsát, valamint egyúttal megmenekülésének útját is. A gnosztikus mítoszok pedig olyan kifejező eszközként szolgálnak János számára, amellyel mások számára is megoszthatja tapasztalatait, úgy, ahogy a gnosztikusok mindig is mítoszok segítségével állították elénk a megváltás ösvényét. Az általuk közvetített pszichikai-szellemi, illetve energetikai folyamatok azonban racionális megértés útján nem megközelíthetőek, ezért azok szimbolikus alakok képében, illetve ezek kölcsönös kapcsolatain keresztül kerülnek kifejezésre.

A gnosztikus mítoszok – mint minden más mítosz – a hallgató képszerű képzelő tehetségére hagyatkoznak. Lényeges sajátosságuk, hogy ismereteik a valóság különböző síkjairól származnak, közvetítőjük pedig maga a szellem fényessége. A hallgatóban a többé-kevésbé rejtőző világosság-elvet szólítják meg, valamint képesek azt a Gnózis számára lángra is lobbantani. Ismét elmondható tehát, hogy maga a Megváltó gyakorol hatást a hallgatóra: valós ismeretekre vonatkozó hiányérzetét kiegyenlíti, egyúttal újra lehetővé teszi számára, hogy kapcsolatba léphessen eredetével.

A mítoszok tehát olyan kifejezőeszközök, amelyek megfelelnek a Gnózis eredendő céljának. Ilyen vagy olyan formában az a hiányérzet – a bölcsesség hiánya – fejeződik ki bennük, amely a bukott isteni lélekben jelentkezik, ám a mítoszok egyúttal az igazi, a hiánytól megszabadító tudást is magukba foglalják. A Nag Hammadi-ban talált iratok mindezt egészen különleges megvilágításban fejezik ki.

Az elbeszélők ugyanis függetlenek voltak mindenfajta külső egyháztól, és azok fennálló tanításaitól – mítoszaikat tehát nagyfokú gondolati szabadságban képezték -, így a kifejezésre juttatandó anyagot különböző (görög, zsidó, iráni és keresztény) vallási és kultúrkörökből válogathatták össze. Ezek azonban a mítoszok számára csak külső keretként szolgáltak, annak érdekében, hogy azok a lehető legsokoldalúbban kapcsolódhassanak az akkori emberek képzeletéhez. A mítoszok központi magja ugyanis mindig egy olyan egyetemes, isteni igazság volt, amelyet súlyos hagyományok és dogmák közé földeltek el, és amely épp ezért megszabadításra vár. Alapjában véve tehát egyetlen, nagy gnosztikus mítoszról beszélhetünk, amely mindig újabb és újabb alakot magára öltve, különböző változatokban nyilvánul meg.

Az igazság nem olyan dolog, amit megtanult ismeretek, leszögezett vélemények és formák alapján megismerhetünk, hanem olyasvalami, ami mindig megújuló, előre nem sejthető módon szólítja meg a bennünk lakozó fényszikrát.

Példaként megemlíthetjük, hogy számos, a világ teremtéséről szóló gnosztikus elbeszélésnek is az Ószövetség szövegei szolgálnak alapjául, ám azok tartalma teljesen új, forradalmi értelemben és összefüggésben kerül bennük megfogalmazásra.

 

A láthatatlan Isten

A gnosztikus teremtési szövegekben az olvasható, hogy a földi világ nem az igazi, a legmagasabb rendű Isten alkotása, hanem sokkal inkább egy alárendelt, bukott lény műve. Ezt a lényt a gnosztikus bölcsek a világ teremtőjének (görögül Demiurgosznak) nevezik, arra a zsidó teremtő-istenre utalva, amely a Teremtés Könyvének második részében lép fel (I. Mózes 2, 4-17). A gnosztikusok azt állítják, hogy ez az isten nem azonos azzal a megnyilvánulatlan Istennel, amelyről a Teremtés Könyvének első részében olvashatunk ( I. Mózes 1-2, 3), amely maga szellem, és amely szellemi lényeket „hoz világra”. Demiurgosz ugyanis önmagát alkotta meg, ráadásul egy tévedésből kiindulva. Az egész földi teremtés, és azok a lények, amelyeket életre hívott, ennek a tévedésnek a következményei, és így a tudatlanság, a sötétség világába süppedtek.

Bukott állapotuk következtében az emberek nem ismerik az igazi, eredeti Istent. Habár a gnosztikus bölcsek sokféle jellemzővel körülírták, ám ők is csak azt próbálhatják meg kifejezni, hogy mi nem az isteni valóság – az ugyanis földi elképzelések és mértékek mentén nem megfogható. A gnosztikusok a Világosság és a Szeretet Istenéről beszélnek, amely: elképzelhetetlen, kimondhatatlan, megfoghatatlan, elmúlhatatlan, bizonyíthatatlan, időtlen és láthatatlan. János Apokrifonjában ezt olvashatjuk: Ő mérhetetlen, mivel senki sem jár előtte, hogy megmérhetné. Ő láthatatlan, mivel senki sem látta őt. Ő örök, mivel örökké létezik. Ő kimondhatatlan, mivel senki sem volt, aki képes lett volna beszélni őhozzá és őróla. Ő megnevezhetetlen, mivel senki sem jár előtte, aki őt néven nevezheté.³

Iréneusz, akit a dogmatikus keresztény bölcselők atyjának tartanak, úgy vélekedett a gnosztikusokról, hogy szerintük a láthatatlan és nem emberi magasságokban ősidők óta létezik egy tökéletes eon (t.i. egy túlvilági létforma), amelyet ők a kezdet előtti, az Atya előtti ős-alapnak neveznek. Ez az eon felfoghatatlan és szemekkel láthatatlan, örök és megnyilvánulatlan, nyugalommal és csendben létezik az idő végtelen szakaszaiban.⁴

A „Három-alakú értekezés” (Értekezés három részben) című Nag Hammadi iratban pedig azt állítják, hogy az emberi nyelv nem alkalmas ezen ős-kezdet tökéletes leírására: Egyetlen egy név sem, legyen az kigondolt, kimondott, látott vagy megértett – egyik sem használható őrá, akármily’ rendkívüli dicsőséges legyen is, magasztaló és megbecsült.⁵ A Fülöp evangéliumban hovatovább tévesnek és alapjában eltorzítottnak mondják azokat a neveket és megjelöléseket, amelyekkel a világi és égi dolgokat általában illetik.

A tévedés abban áll, hogy a világ behatárolt dolgaiból indulunk ki, és azokat a behatárolatlan nem-evilágihoz kötjük:

Az evilági dolgoknak adott nevek megtévesztőek, mivel elterelik gondolatainkat arról, hogy mi az ami halhatatlan, és mi az ami nem. Ezért ha alaki azt a szót hallja „Isten”, nem érzékeli, mi az elmúlhatatlan, ám érzékeli azt, ami múlandó. Így minden név, amit az isteni világnak adunk – folytatja az evangélium – megtévesztő és félrevezető. Ugyanez érvényes az „Atyával”, a „Fiúval”, a „Szent Szellemmel”, az „élettel”, a „világosággal”, a „feltámadással”, „az Egyházzal” (Eklézsia) és az összes többi dologgal kapcsolatban. Már nem az elmúlhatatlanra vonatkoznak, így általuk az elmúlhatatlan nem ismerhető meg.⁶

Nyilvánvaló, hogy a gnosztikusok istenfelfogása szöges ellentétben van a korábban uralkodó, világ-istenről és természetistenekről alkotott koncepciókkal. Ha azt kérdezzük, hogyan jött létre bennük ez a felfogásmód, akkor a legjobb, ha ismét az általuk hátrahagyott írások megnyilvánulási jellegére hagyatkozunk. A benne lezajló megnyilvánulásban a gnosztikus bölcs felismeri az isteni és az emberi igazság közötti különbséget, és egyúttal azt is látja, hogy az isteni igazság szeretet, bölcsesség és élet. Ez az igazság végül elvezeti a megfoghatatlan dolgok titkaihoz is, így a tévedéstől és a tudatlanságtól is megszabadítja, a földi világról pedig végleg lerántja a maszkot.

A gnosztikus úton járó személy közvetlenül tapasztalja a világosságot, a megváltó Istent, ám ezzel együtt megismeri a sötét teremtő istent is, és arra is rájön, hogy a világ ez utóbbinak a játékszere. Végül felismeri saját állapotát is: azt, hogy tudatlanul bolyongott a világban; azt, hogy a tapasztalatok elcsigázó, belső útját kellett végigjárnia. Hogy végül elérkezzen illúzióinak és káprázattól ragyogó elképzeléseinek határához, és az isteni világosságszikra felébredhessen benne! Hogy aztán az „Igazság Evangéliumának” szavaival mondhassa: így járnak mindazok is, akik lerázzák magukról a tudatlanságot, mint valami álmot. Az álmot, s annak torz szüleményeit sem tartják már semmire, hiszen nincs bennük állandóság. Maguk mögött hagyják őket, úgy, mint az éjszakai ábrándokat. Az Atya ismerete úgy fénylik nekik, mint a hajnal világossága.⁷

 

Az ember kettős természete

Az igaz Isten megismerése nem elméleti tudás, sokkal inkább egy erő, amely lehetőséget kínál, hogy visszatérhessünk eredetünkhöz. A gnosztikus személy ezen az úton járva a kettős létezés élményével szembesül: két létezési területen találja magát, e kettőnek a gyökereit pedig saját magában érzi. Egyik részről a földi teremtő erők gyermeke ő, másrészt pedig olyasvalaki, aki egy csírát hordoz magában, amelyből égi ember teremhet. Ez a belső tapasztalat építi fel a gnosztikusok világképét, amely e két ellentétes rendezési elv hatásaiból ered. A Rózsakereszt Szellemi Iskolája két különálló természetrendről beszél, úgy mint a múlandó és az örök természetről.

Az isten-ismeret megajándékozza a gnosztikusokat azzal a lehetőséggel, hogy a szabadság útját járhassák. Felismerhetik, hogy magukban hordozzák az Atya zsenge hajtását – amelyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája szellemszikra-atomnak hív. „János Apokrifonjában” például ezt olvashatjuk: Mivel nem ismerjük a kimondhatatlan dolgokat, és nem értjük, milyen is a Mérhetetlen, kivéve őt, aki tőle származik, nevezetesen az Atyától. Mivel ő az egyedüli, aki mindezt elmondta nekünk.⁸ Ám a gnosztikus személy egyúttal azt is felismeri, hogy szellemszikrája láncra verve szenved a földi ember börtönében.

A gnosztikus bölcsek kozmológiai és antropológiai kijelentésekben kínálnak választ a problémára: miként zuhanhatott az isteni lélek az anyag fogságába, és miért kell egész addig ott maradnia, amíg a világosság fáradozása meg nem szabadítja. A gnosztikus mítosz ezen része betekintést nyújt a kozmikus és emberi keletkezési folyamatok hátterébe.

Miután a Megváltó megnyilvánította Jánosnak az isteni lényt, így szólt hozzá: Most azért jöttem, hogy tanítsalak téged arról, mi van és mi volt és mi fog elkövetkezni, hogy megismerhesd ezeket a dolgokat, melyek nincsenek kinyilatkoztatva és azokat, melyek kinyilatkoztatásra kerültek, és hogy tanítsalak… a megrendíthetetlenül tökéletes Ember fajával kapcsolatos dolgokról.⁹

 

Az isteni bőség világa

Az isteni bőség világát – a Rózsakereszt Szellemi Iskolája itt isteni természetrendről beszél – a gnosztikusok három síkra osztották fel (a megnevezések az egyes gnosztikus rendszerekben különbözőek lehetnek). Az első: a láthatatlan Atya, az eredeti Szellem birodalma. A Szellem ősforrása az ősanyagból – ami szintén ő maga – a világosságot nemzi: a Fiút. Ős-forrás és Ős-anyag: Atya és Anya. A Fény, a világosság pedig a Krisztus.

A második síkon Krisztus a „magasabb Sophiával”, a bölcsességgel működik együtt, és világra hozza az eredeti embert. A harmadik síkon a legelső szellemi ember megszüli a hét isteni ős-erőt, valamint a tizenkét isteni ős-elvet: az eonokat, amelyek az isteni világ formáját felépítik. Az eredeti eonok közül az utolsó lesz az „alsóbb Sophia”. Ezekből az őserőkből és őselvekből keletkezik az emberiség, a „felső eklézsia” közössége, a felsorolt három sík pedig egységet képeznek: az Atya, a Fiú és a Szent Szellem egységét.

 

Sophia bukása, és a „félelem-gyár”

A béke és az egység világában a „legalsó Sophia”-val kapcsolatos, drámai történés veszi kezdetét. A viszonylag fiatal eonként számon tartott alsó Sophia labilis állapotában a szellem akarata nélkül kezdi meg tevékenységét. Frissen szerzett szabadságánál és önállóságánál fogva mondhatni túl korán és túlzott hévvel munkálkodik – anélkül, hogy a szellem törvényével kapcsolata lenne. Ebben a helyzetben azonban kételkedni is kezd saját magában:

Mivel nem volt képes elviselni a világosság látványát, ezért a mélységbe nézett és kételkedett. Ebből megosztottság jött létre – mélyen nyugtalan lett – és elfordult (a világosságtól), mert kételkedni kezdett önmagában és tudatlan volt önmagát és a valóságot illetően.¹⁰

Ekkor egy hátborzongató lényt hív életre, méghozzá önmagából: megjelent az uralkodó, a vizekből, oroszlán-szerű megjelenésével, androgin, jelentős hatalmat birtokolván önmagában, és tudatlanságot a tekintetben, honnan származik¹¹. Ez az uralkodó a Demiurgosz. Jaldabaoth-ként avagy Authádész-ként is szokták említeni, és ő nem más, mint a kötetlen önállóság és én-központúság vezérelve. Rögtön azt követően, hogy létrejött, Demiurgosz/Jaldabaoth ezt mondja: Én vagyok az Isten, és senki más nem létezik rajtam kívül.¹² Ez tehát az alsóbb Sophia „félelemgyára”, amely az isteni bőség világának tükörképe gyanánt – ahhoz hasonlóan három lépcsős „változatban” – életre hívja saját teremtését. Így keletkezik a földi kozmosz a maga hét arkonjával és tizenkét eonjával, végül pedig megszületik a földi ember.

Az Atya, a Szellem azonban függönyt, fátylat húz a szellem múlhatatlan világa és Jaldabaoth teremtményei közé, a belső és a külső világ ezáltal elválik egymástól, úgy, hogy a külső számára a belső nem lesz valóságos, és nem is férhet hozzá. Mindezt az Atya cselekszi így, ahogy ezt a „Háromoldalú értekezés”-ben olvashatjuk: ezáltal azon dolgok, amelyek (múlandó) rendként keltek életre, keserű ízű renddé lettek.¹³ Ezután pedig azt írják, hogy az Atya a két világ elválasztásával lehetőséget teremtett, hogy azok különbözőségét felismerhessük, és ezáltal megtudhassuk, mi az isteni, és mi az istentelen.

Így hát világossá válik, hogy az emberiség megszületése Jaldabaoth, és az ő hatalmainak műve (ez az Imitáció, az utánzás harmadik síkja). Ezek a hatalmak azonban vakok, azaz nélkülözik a szellemmel való kapcsolatot, Sophiának pedig csak a külső képét látják, és az embert ezen őskép alapján teremtik meg. A létrejött ember ennek következtében nem szellem-lélekkel, hanem állati lélekkel rendelkezik, így igazából életképesnek sem nevezhető.

 

A világosság magvetése

Amikor Sophia meglátja, hogy makacs viselkedése mit eredményezett, mélyen megretten. Szép lassan belátja hibáit, és megbánást tanúsít. Az egekhez fordul, a bőség világához, és Krisztust, a világosságot kéri, hogy segítsen. Miután megkapja az ehhez szükséges erőt, Krisztussal „karöltve” megváltó tevékenységbe kezd: Jaldabaoth elvakult teremtését, az isteni világ utánzatát vissza kell vezetnie annak igazi eredetéhez.

Sophia világossága könyörületességből fogant: az állati lélekkel élő emberben elveti a világosság magját, a tökéletes ember csíráját – az isteni leheletet, a Szellem szikráját, amellyel az ember az igazi életre ébredhet. Ez a szikra nem más, mint az isteni lélegzet (Pneuma) jelenléte az emberi lélekben, és amely megváltásának záloga lesz. Ha a felismerés lángra kap benne, akkor újjáteremtheti az eredeti, belső embert. A végső időkben pedig magát Jaldabaoth-ot is megtalálja majd a világosság, és a legmélyebb szakadékba (tartaros) döntetik, amelyből soha többé nem kelhet ki.

 

Az ember helyzete

Felismerhetjük, hogy ez a kozmikus legenda az emberi mikrokozmosz állapotára emlékeztet. Az eredeti emberi mikrokozmosz az isteni szellemmel egységet képzett. A szellemlélek, a Sophia töltötte el, és egy valóban halhatatlan személyiség lakozott benne. Egy hármas egységű rendszer volt, összhangban az isteni bőség világával. Aztán a szellemlélek önhatalmúan kezdett fellépni, és törés keletkezett: az isteni bölcsesség helyett az én-központúság elve lépett hatalomra, egy elvakult aurikus önvaló, az „oroszlánfejű erő”¹⁴ – Autádész vagy Jaldabaoth – , aki megteremtette a saját égboltját. Ez az erő csakis szellemtől elidegenedett utánzatokat hozhatott létre, ezért lényegében hozzáidomult az anyag törvényeihez, és létrehozta a földi, halandó személyiséget. Az eredeti személyiség, a mikrokozmosz fény-alakja ezen körülmények között ugyanis nem élhetett tovább a mikrokozmoszban, így annak helyén és annak leképezéseként – a természet elemeinek anyagából – egy képhordozó kelt életre, amelyet összekapcsoltak a mikrokozmosszal és annak fényszikrájával.

A mítosz mindezt úgy írja le, hogy az isteni szeretet egy fényszikrát ültetett a földi emberbe, amely mint egy földbe ültetett mag, kicsírázhat a földi emberben, növekedhet, végül pedig „szárba is szökkenhet”. Így Jaldabaoth igaztalan teremtményei – ahogy ő maga is – megsemmisülhetnek, és a mikrokozmoszba visszatérhetnek a Szellem igazi teremtési folyamatai. Ha az ember én-központúsága (amely azt mondja: Isten vagyok, semmi sincsen rajtam kívül) meghátrál, akkor ismét életre kel benne Sophia, a szellemlélek, és összeköti őt megváltójával.

János megmutatja az embernek rendeltetését, miután személyében újra láthatóvá és járhatóvá válik az eredeti létezéshez vezető út. Kétségeinek mélypontján hite felépíti számára a szellemhez vezető hidat. Hite azokból az erőkből származik, amelyek szívében a szellem után éheznek. Miután a Gnózis sugárereje megérinti az isteni szívet, összeköti azt a fejjel, a fej eszmealkotó képessége pedig megalkotja és maga elé vetíti a befogadás képét: a hegyek képét, amelyekhez János fordítja tekintetét, hogy ismereteket szerezzen.

János személyisége a képhordozó, amely szolgálatot tesz, és amelyben megjelenik maga a Megváltó, hogy megszüntesse benne az igazi, élő ismeret és bölcsesség hiányát, és hogy az eredeti mikrokozmikus alak újra feltámadhasson.

 

 

1 Alexandriai Kelemen, Ex Theodoto 78,2

2 János apokrifonja

3 u.a.

4 Iréneusz, Adversus haereses 1,1.

5 „Három alakú értekezés”. Nag Hammadi teremtéstörténetek

6 Fülöp Evangéliuma

7 Az Igazság Evangéliuma

8 u.a.

9 u.a.

10 „Három alakú értekezés”. Nag Hammadi teremtéstörténetek

11 „A Világ eredete” Nag Hammadi teremtéstörténetek

12 u.a.

13 „Három alakú értekezés” Nag Hammadi teremtéstörténetek

14 A Pistis Sophiából vett kifejezés.

 

 

5. Dualizmus, doketizmus, elmenekülés, aszkézis…

 

A külső ember – összes teremtményével együtt –

múlandó, míg a szellemi ember halhatatlan.

 

A Gnózissal szemben támasztott előítéletek mind egyetlen, alapvető félreértésben gyökereznek: abban, hogy a Gnózis a természeti, földi emberről, a külső emberről beszél. A tapasztalatokat azonban – legalábbis olyasféléket, amelyekről a gnosztikusok beszámoltak – nem a külső világban élő ember, hanem a belső, szellemi ember szerzi, aki a szellemi világból való, és abban is él.

A gnosztikus „rendszerek” nem a természeti ember agyának „találmányai”, hanem a belső, szellemi ember tapasztalásai: azé az emberé, amelyről bízvást állítható, hogy tehetetlenül alszik a külső, természeti emberben. Ám azon nyomban felébredhet, amint önmagával kapcsolatosan öntudatra kél, és rálel annak felismerésére, hogy szellem ő a Szellemből, egy kiragadott gondolat az Atya, a Szellem gondolatmenetében. Tudatára ébred saját struktúrájának és saját erejének is, amelyek egyúttal a világot áthatoló szellem struktúráit és erőit jelentik. Tudatában szembesül tehát az igazsággal.

A szellem-ember felismeri, hogy két világ létezik: egy külső és egy belső. A külsőben a természeti ember él, a maga vallásával és életfelfogásával. A belső világban, a szellem világában, a belső, szellemi ember lakozik. A külső ember – összes teremtményével együtt – múlandó, míg a szellemi ember halhatatlan.

 

A gnosztikusok „dualizmusa”

Ha egy gnosztikus személy a Jó fogalmáról beszél, olyankor mindig a múlhatatlan szellem világára gondol. A múlandó földi világ börtön számára, hiszen megakadályozza az emberben lévő múlhatatlan szellem kibontakozását. A földi világ szeretné ráerőszakolni a szellemi emberre vágyakkal és önérvényesítéssel íródott törvényeit, és ameddig rosszként és sötétségként jelenik meg a gnosztikus ember számára, addig képes is lesz elhomályosítani előtte a szellem-tudatosság világosságát. A gnosztikus számára a „jó” és „rossz” aspektus egyaránt rosszként tűnik fel, mert a múlandó világban fellelhető viszonylagos „jó” és viszonylagos „rossz” együttesen képezik az ember béklyóit. Ezek pedig megakadályozzák, hogy a Szellem múlhatatlan, abszolút világában éljen. A gnosztikusok számára tehát a múlandó világ dualisztikus, mert a Jó és a Rossz ellentéte uralja. Azonban hangsúlyoznunk kell, hogy Szellem világának abszolút Jó-sága és a kétarcú, múlandó világ között nem létezik ellentét, nincsen dualizmus, hiszen az abszolút és a relatív között nem is lehet ilyesmi! Dualizmus csakis két egyenértékű pólus között létezhet, ilyet pedig csakis a relatív világ keretei között találunk.

A gnosztikusok számára a jónak és a rossznak, amelyek – ahogy mondani szokták – ősidők óta ellenségként állnak egymással szemben, nem létezik abszolút vezérelve. A Szellem világa az abszolút Jó, ez az a világ, amely az Élet fájának egysége. Abszolút Rossz pedig nem létezik. Ám ha az ember tiltakozni kezd az említett egység ellen, akkor megteremti a Tudás fájának kettősségét, a viszonylagos jó és a viszonylagos rossz ismeretét. Így ebben a külső világban semmi sem lesz abszolútnak mondható. A külső világ azonban továbbra is a szellem világából él, hajtóerejét onnan meríti, annak ellenére, hogy lényegét tekintve fellázad ellene. Az ember pedig attól a pillanattól fogva, amikor is mindezzel szembesül, kivonhatja magát a külső világ polaritása, és annak okai alól, és ismét a tökéletes Jó-hoz fordulhat. Mindennek következtében végül a külső világ is azzá válhat, amire rendeltetett: a belső, a szellemi világ kifejező eszközévé.

A Fülöp evangélium szavaival szólva: Világosság és Sötétség, élet és halál, jobb és bal, egymás testvérei. Ők elválaszthatatlanok… Azok azonban, melyek felülemelkedtek a világon, feloszolhatatlanok, örökké valók.

 

A gnosztikusok „doketizmusa”

Az eddig leírtakból adódik, hogy nem a természet embere, hanem a szellemi ember nyerheti el megváltást és a szabadságot a Gnózis erejében, hiszen ez utóbbi az, amely a viszonylagos Jó és Rossz világának béklyójában sínylődik. Amíg azonban az ember vonzalmat érez a relatív Jó iránt, a relatív Rossz ellen pedig viaskodik, addig a Jó és a Rossz tudásának fájáról eszik. Ez a fa aztán rátelepül az Élet fájának helyére, elzárva előle a növekedés lehetőségét. Ám amint megszűnik az ember azirányú törekvése, hogy a természetből valót, a viszonylagosat abszolúttá tegye, fényesen előtérbe kerülhet a szellemi, az abszolút. Ha az ember megszabadítja magát a viszonylagos Jó csábításától és a viszonylagos Rossz elleni harc kényszerétől, az Élet Fája, az abszolút Jó növekedésnek indulhat benne.

A szellemi ember saját természetes testét, amellyel a természeti világhoz tartozik, béklyónak, hátráltató koloncnak érzi. Megszabadítja hát magát ennek a testnek a befolyásai alól. A test, mint „műszer” nem kielégítő számára. Amint azonban a szellemi ember felébredt és élővé vált benne, máris új testet kezd építeni magának, egy új kifejező szervet, egy új használati eszközt. Ezeket a folyamatokat az Újtestamentum is szemléletesen közli: Jézus tudatosan lerombolja a régi templomot – saját földi testét – és újat épít, egy olyan testet, amely a Szellemnek felel meg, és amellyel a földi természet sírjából feltámadhat.

Ebben az olvasatban kell megértenünk a gnosztikusok kijelentését, amikor is azt mondták, hogy Jézusnak nem a tényleges teste halt meg a kereszten. Ez alatt azt értették, hogy Jézus földi teste nem a valódi teste volt: legalábbis nem az a test, amely léte igazi céljának megfelelt. Az igazi jézusi test ugyanis a feltámadási test, amely nem képes meghalni. A gnosztikusokat tehát teljesen félreértették, mintha azt akarták volna mondani: Jézus földi élete során „használt” teste nem is húsból és vérből állt! Ezt a magyarázatot később „doketizmusnak” nevezték el, ami a görög „látszat” szóból ered. Jézusnak azonban hús-vér teste volt, mint minden embernek, ám ő feláldozta azt! Így válik hozzá hasonlatossá mindenki, aki a megszabadulás útját járva a másikért áldozza fel életét. Csakhogy ez a földi hús-vér test tényleg nem Jézus igazi teste volt. Jézus – Pál kifejezésével élve – „szolgatestet” vett magára: beleszületett a múló világba, holott már élő szellemi ember volt, és felvett egy földi testet, egy „szolgatestet”, amellyel múlhatatlan, szellemi emberként tudott munkálkodni a természeti világban. Lényegében tehát „előre-élte” – azaz életével szemléletesen tanúsította – a megszabadulás folyamatát a földi emberiség számára.

A földi test alapjában véve nem csak Jézus számára, hanem senki emberfia számára sem jelenti az igazi testet, mert az csak egy „látszat-test”. Hiszen minden ember igazi lénye a szellemi ember, annak számára viszont a földi test nem kínál alkalmas hajlékot. Ám mindaddig tökéletesen megfelel számára, amíg még a földi tudatból él, és amíg igazi lénye fel nem ébred.

 

A gnosztikusok „menekülése” a világ elől

A gnosztikusoknak mindig is a szemükre vetették, hogy csak a saját megváltásukban érdekeltek, és hogy kimenekülnek a világból. De nem azt mondja-e Jézus, hogy „aki nem gyűlöli a világot, az nem lehet a tanítványom”? Ha a természet embere a világot Szereti, és magát felebarátainak szenteli, akkor a földi világ és a felebarátok még nem nyernek megváltást. Aki Jézus tanítványává kíván válni, és követni akarja őt, tehát követni akarja az igazságot, az felismeri: ahhoz, hogy a valóság számára megnyilatkozzon, előbb fel kell oldania minden kötelékét, amely a természet világához fűzi, még azokat az elképzeléseit is, amelyeket a felebaráti szeretetről szőtt! Attól a téveszmétől is el kell fordulnia, hogy a földi értelemben vett felebaráti szeretet megszabadíthatja a világot és az emberiséget – ez azonban nem zárja ki azt, hogy a lehetőségek keretein belül magától értetődő természetességgel tegyen eleget földi kötelezettségeinek. „Gyűlölni” fogja a világot, hiszen felismeri, hogy a saját magában és -körülötte fellelhető „földi” erők kötőféket dobnak az igazság nyakába. Amint azonban ezeket eloldotta, és a szeretet erejében kezd hatni benne az igazság, azon nyomban teljesen új viszonyba kerül a világgal, a felebaráti szeretet fogalma pedig új alapokra talál benne. Mert csakis az ilyesfajta alapokra épülő munka válhat üdvözítővé a világ számára.

Egy gnosztikus tehát ekképpen szabadítja ki magát a személyével kapcsolatos – akár saját magából, akár kívülről érkező – földi érdekek markából. „Gyűlöli” a világot, és ez olyasvalaki szemében, aki mindent arra tesz fel, hogy a világot a földi síkon javítsa meg, valóban egyfajta „világ elől menekülésnek” tűnhet. Ám a gnosztikus személy igenis szereti a világot, csakhogy teljesen új módon: úgy, mint a benne jobban és jobban testet öltő Új Szeretet felelősséggel dolgozó munkása. Nem is képes másképpen működni, csakis a világban! Nem ő, hanem sokkal inkább a benne élő Isten szereti tehát a világot, és nem azért, hogy a világ érdeklődését szolgálja, hanem hogy a világban (és az emberiségben) megbúvó isteni-t visszavezesse Istenhez.

Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. A gnosztikus személy tehát élő bizonyítéka annak a ténynek, amelyről a János-evangélium ír, és Isten eme kiáradó szeretetében a tettek erejével működik közre.

 

A gnosztikusok „önmegváltása” a tudás által

A gnosztikusoknak sokszor azt is felrótták, hogy hitük szerint egy bizonyos titkos tudás döntő lehet a megváltás kérdésében, illetve hogy szerintük az ember puszta tudás révén elnyerheti a megváltást. Az ellenkezők a saját, „hittel” kapcsolatos igazukat állították szembe ezzel: a hitben – mondták ők – az ember lemond a saját tudásáról, és teljesen átadja magát egy megváltó személynek. Mert a tudás – hangzott a további magyarázat – büszkévé teszi az embert, aki önmagát teszi ezzel saját megváltójává.

A gnosztikusok esetében azonban nem az értelmi tudásról van szó, és legkevésbé sem a természeti ember megváltásáról. Ők az emberben lévő isteninek a tudatra ébredéséről beszélnek, amely csak abban az esetben történhet meg, ha a földi ember nem csak hinni, hanem hallgatni is tud, és magát teljesen ennek az isteninek adja át.

Mindig is volt és lesz is épp elég olyan ember, aki gnosztikusnak tekinti magát, ám eközben semmiről sem bizonyosodik meg, csak puszta tudással rendelkezik. Ezek aztán be is képzelik maguknak, hogy ők a tudás egyedüli birtokosai. Egy igazi gnosztikus azonban sosem lehet arrogáns, és nem léphet fel kizárólagos igényekkel, mivel természetes énje megtanult hallgatni, és a Szellem erejében aláhanyatlott. A gnosztikus személy ugyanis meg akarja osztani ismereteit, mégpedig kivétel nélkül mindenkivel. Semmi sem okozna számára nagyobb gyönyört, mint ha minden ember eljuthatna a megváltáshoz az ismeretek, tehát a bensőben rejtőző isteni világ öntudatra ébredése által. A kutya azonban az ember érzékenységében van elásva! Ha ugyanis nem tudja, avagy nem akarja megnyitni magát a szellem belső világossága számára – mert a földi világ még túlságosan a hatalmában tartja – akkor hogyan is szerezhetne a világosságról tapasztalatokat?

De akkor mi a helyzet a gnosztikusok ön-megszabadításával? Tudás, ismeret azt jelenti: a bennünk levő isteni tudatossá válik, sőt, a tudatosság révén megszabadul. Az emberiség fogságának állapota abból áll, hogy a benne rejlő isteni nem válik tudatossá számára – és éppen ezért hatékonnyá sem. Az isteniség tudattá válása azonban ténylegesen az emberben játszódik le, a természeti ember pedig bizonyos magatartás révén elérheti azt, hogy ez a folyamat zavartalan legyen. Képes hinni – és hallgatni is. Az isteniség tudatossá válását azonban sosem lesz képes saját erejéből kierőszakolni, mert csakis az emberben élő és működő Krisztus-erő által történhet meg bármilyen belső felismerés.

A természet halálának és a Szellem feltámadásnak gnosztikus útja csakis azáltal lehetséges, hogy egy másik ember, egy „Megváltó”, akiben a Szellem már feléledt, ezt az utat az elejétől a végéig életével tanúsítja, és ezáltal a pályát, a morphogenetikus gnosztikus mezőt megteremtve utat készít az őt követők számára. Ő csak a lehetőséget teremti meg, semmi többet. Ezt a lehetőséget pedig az ember saját maga kell, hogy megvalósítsa. Nem elég tehát csak és kizárólag abban bízni, hogy egy bizonyos személy már megvalósította a megváltást mások számára. Ez nem alázat és nem odaadás lenne, hanem csak illúzió és renyheség.

 

A gnosztikusok „aszkézise” és a világ élvezete

„A gnosztikusok természetes lényüket elnyomják, és az életet már nem élik” – vajon igaz ez? Bizonyára vannak ilyesfajta „gnosztikusok” is. Azonban egy olyan ember számára, aki arra törekszik, hogy a természetes életben valósítsa meg magát, bizonyosan aszkézisnek tűnhet az a fajta emberi viselkedés, amely – lévén a szellemi élet kezd hatni benne – a földi élettől mindenféle kényszer nélkül elbúcsúzik.

Ha valakiben a szellemi élet erőre kap, azt tapasztalja, hogy ahhoz képest a természetes dolgok viszonylagossá és nem kielégítővé válnak, akár örömmel, akár fájdalommal járnak együtt. Épp ezért többé nem működik közre a természet dolgaiban, nem tartja fenn a földi világ káoszát, és nem bonyolódik földi dolgokba, mivel már megtapasztalta a szellem igazi rendjét. Nincs szüksége rá, hogy elnyomjon természeti dolgokat, ehelyett inkább elbúcsúzik a természettől, mivel egy sokkal jelentősebb cél integet felé.

Vajon helyénvaló-e az az állítás, amely szerint a gnosztikusok természetes lényüket túlságosan is szabadon kiélik? Igen, egész biztosan voltak, vannak ilyen „gnosztikusok” is. Ha azonban egy gnosztikus, mint pl. Kerinthosz – akit leginkább gyanúsítottak ezzel – azt állítja, hogy az életet a maga teljességében át kell élni ahhoz, hogy az ember elnyerje a megszabadulást, azzal a következőt akarja mondan: egy gnosztikusnak minden emberi aspektust meg kell ismernie, hogy elérkezzen ahhoz a ponthoz, ahonnan megláthatja minden földi dolog semmiségét. Ehhez azonban nem kell személyesen átélnie avagy megtennie mindent. Elegendő, ha minden emberi dolgot magában megtapasztal, úgy mint lehetőség. És ha a jelenben töltött élet mindehhez nem elegendő, akkor sok-sok élet tapasztalatának összegzése alapján kerülhet erre sor.

Ha azonban az ember belátja, hogy a földi dolgok semmit nem érnek, akkor ezáltal meg is szabadul tőlük. Ám ettől még továbbra is örömöt és bánatot érez, ám – és ez a fontos – anélkül, hogy hozzákötné magát ezekhez. Létezésében így az öröm és a fájdalom dolgaival egyre jobban kibékül, és jóval alaposabban kiismeri magát, mint az az ember, aki a fájdalom ellen küzdelembe bocsátkozik, és aki az öröm, a boldogság eszményébe kapaszkodva meghamisítja objektív tudását.

Így attól függően, hogy a gnosztikus irányulású személy saját fejlődésének melyik stádiumában van, többféle lehetőség is adódik: az egyik a szellemben való önmegtartóztatás, és ha már szabadulást nyertünk a földi dolgoktól, a földi dolgok szellem általi megtapasztalása. A gnosztikusoknak mind a két, látszólag egymást kizáró magatartást felrótták. Lukács Evangéliumában (5. fejezet, 33-35) ezt olvashatjuk: Mert eljött János, a Keresztelő, aki nem evett kenyeret és nem ivott bort; akkor azt mondják: „Démon ül rajta”. Az ember fia eljött, eszik és iszik; aztán azt mondják: „Lássátok, egy dőzsölő és nagyivó, vámszedők és bűnösök cimborája.”. És a bölcsesség megnyilatkozott minden gyermekük számára.

Ha világi élvezeteket helyezzük látókörünkbe, akkor kijelenthetjük, hogy a gnosztikusokkal szemben felállított legkülönösebb vád a szexuális szabadelvűség volt. Ez is leginkább azokkal az emberekkel kapcsolatban merülhetett fel, akik a gnosztikus utat természetes énjük kívánságainak érdekében használták. Ez a vád bizonyára sok esetben jogos is volt, ám sohasem az igazi Gnózis ellenében. Ebben az esetben ugyanis szintén csak egy félreértésről van szó, amely a gnosztikus szövegek hamis, túlságosan is szó szerinti értelmezéséből ered. Menyegzői terem, menyasszony és vőlegény, szellemi és természetes mag, vér: mindezeket a jelképeket a gnosztikus szövegekben sokszor használják a gnosztikus úton jelentkező belső fejlődés leírására. Ezek a szellemi-lelki tapasztalatok képszerű megfogalmazásai. Aki azonban nem ment át ilyen tapasztaláson, az ezeket a szövegeket könnyen félreérti, és talán az is előfordul, hogy saját fantázia-szövevényeit a gnosztikus emberekre vetíti rá. A gnosztikus irodalomban gyakran előjön például ez a mondat: Jézus szájon csókolta Mária Magdalénát. Ebből egy olyasfajta viszonyt „szerkesztettek” eme két személy közé, amely még a mai modern irodalom és a film világában is érezhetően jelen van. Ha azonban Jézus a száján csókolja meg Máriát, úgy az azt jelenti, hogy Jézus a Lélek számára – amelyet mi női minőségűnek ismerünk – megosztja a férfiminőségű Szellem erejét. Ugyanígy mondhatjuk el minden egyéb, a gnosztikus szövegekben megfogalmazott folyamatról, hogy azok nem egy földi világ szerinti, hanem egy belső út eredményeit foglalják össze.

 

Jelkép és valóság

Az úgynevezett „János-aktákban” (Krisztus u. 3. század) találhatók olyan betoldások, amelyek tisztán gnosztikus hatásúak, és nyilvánvalóan régebbiek az egyéb szövegeknél. Az egyikben azt olvashatjuk, hogy Jézus minden dolgot jelképpé tett.

Ha a szellemi ember – azaz maga Jézus – valakiben felébred, akkor az illető felismeri, hogy a természeti dolgok közül egyik sem abszolút. Mindegyik csak a szellemi valóság kifejeződése – azaz jelképe, szimbóluma.

Ha viszont abszolútnak vesszük a földi világot és annak törvényeit, akkor a múlandóságot próbáljuk tartóssá tenni, amelynek káosz és harc lesz a következménye. Ezzel pedig elzárjuk magunkat a szellem világától, a természeti világot pedig úgy elrontjuk, hogy az nem lehet soha többé a szellemi világ példázata, jelképe.

Ám amint közel engedjük magunkhoz a szellemi világot, és meglátjuk annak abszolút mivoltát, úgy minden, ami természettől való, rögtön a helyére kerül, újra-rendeződik, és a szellemi világ kifejeződése lesz.

Ha ilyen emberek vagyunk, akkor felismerjük, hogy az egész földi világ a maga dualisztikus két-pólusú lényegével nem más, mint egy Jelkép, amely mögött az Élet Fájának egysége áll. Olyan kifejeződés, amelyben az aktív és a passzív harmonikusan tudnak együtt dolgozni, és nem egymás ellentétei. Egyúttal azt is felismerjük, hogy az ember jelenlegi, természetes teste már nem szolgál a Szent Szellem Templomaként. Ám amint a Szellem erejében lépésről-lépésre feloldódunk, úgy régi testünk helyébe egy új test léphet, amely immár a Szellem kifejeződése és jelképe. És így egy megváltó személy külső útját – mint amilyen Jézusé volt – már nem egyszeri, történelmi eseménynek látjuk, hanem a megváltás tipikus, mindig érvényes útjának kifejezéseként. Ezen az úton járva megválthatjuk saját magunkat és persze másokat is! Ismét abban a helyzetben leszünk, hogy a szent iratokat annak lássuk, amik, és úgy is olvassuk őket: egy szellemi-lelki fejlődési út jelképeként, amely úton legvégül maga a test is transzfigurálni fog. Már nem úgy látjuk ezeket az írásokat, mint a külső világ történéseiről és különböző tényekről szóló tudósításokat, hanem mint olyan képeket, amelyek a belső világ történéseit tárják elénk.

 

 

6. A Gnózis áramlata a történelem folyamán

 

A gnosztikus személy olyan ember,

aki Istent közvetlenül tapasztalja,

az igazságot pedig bensőleg látja.

 

Hogyan képes az ember megszabadulni abból a tökéletlen világból, amelyben létezik? Miért olyan a világ, amilyen? A világ önmagában jónak mondható, avagy inkább rossznak? Ha Isten maga a szeretet, akkor hogyan lehetséges, hogy a világ, amelyet teremtett rossz, és nem ez a szeretet hatja át?

A nagy gondolkodókat és filozófusokat mindig is foglalkoztatták az iménti gondolatok. Olyan kérdések ezek, amelyek közvetlenül a gnosztikus tanítás legbelső magjához vezetnek. Ez a tanítás pedig egyértelműen egy bukott világról beszél. Minden evilági fájdalom, szenvedés oka abban keresendő, hogy az emberiség az anyag fogságába esett, ezért a világ önmagában nem mondható jónak: sokkal inkább a sötétség, az Istentől való elválasztottság világának. Krisztus azt mondta: senki sem jó, egy sem közülünk, ám ezzel nem az ember mindenkori morális állapotára célzott, hanem arra, hogy aki ebből a világból született ember, az nem lehet a világosság embere. Végeredményben tehát „jónak lenni” azt jelenti: a világosságból valónak lenni. Minden, ami a sötétség világából jön, óhatatlanul része is a sötétségnek, bármennyire is szeretné megpróbálni, hogy azt „jóvá” tegye, és tökéletesítse.

Korszakok óta léteznek olyan emberek, akiket átjárnak és nyugtalanítanak az emberi létezés imént sorolt alapvető kérdései, és belső indíttatásukból kifolyólag a magasabb tudást, a Gnózist keresik. Ezért is nevezhetjük őket gnosztikusoknak, „tudást-keresőknek”. A legismertebb mitológiák és vallások eredetileg ilyen magasabb fokú tudásból fejlődtek ki, így azok alapjában véve „gnosztikusak”, legalábbis a szó tágabb értelmében.

Magát az eredeti kereszténységet is tekinthetjük gnosztikus áramlatnak. Amikor kétezer évvel ezelőtt Jézus megjelent, és a „nem ebből a világból való birodalomról” kezdett tanítani, akkor ő is egy magasabb tudásból merített: a szellemmel, az „Atyával” való egységből. Tanítása az akkori zsidó hagyományok közepette olyan impulzusként jelent meg, amely megkérdőjelezte a fennálló rendet. A Gnózis mindig is eretnekségnek hat, hiszen a Szellem élő megtapasztalása mindig is összeütközik a megkövesült vallásos hagyományokkal. Ezt Jézus élettörténete, és az ortodox zsidó rendszerrel való szembe helyezkedése igen szemléletesen tárja elénk.

Az első keresztények igazi gnosztikusok voltak – nem a történelmi-gnosztikus felfogásban, hanem a szó tulajdonképpeni értelmében. Ez azt jelentette, hogy ők Isten akaratát és tervét közvetlenül ismerték fel, a Krisztus-sugárzás által direkt kapcsolatban voltak a Gnózis erejével, az isteni erővel.

Ezt az erőt önmagukban tapasztalták meg, és nem volt szükségük semmilyen intézményre, amely ezt közvetítette volna számukra. Hitük mély egyéni tapasztalást, bensőleg elnyert ismeretet jelentett, nem pedig olyan, kívülről vezérelt hitet, amely mellőzi az igazi belső tapasztalatokat. Pál tökéletes képet ad a gnosztikus hit állapotáról, amikor azt mondja: „Mert csak a hit által igazultak nyerik el az életet” (Gál. 3, 12-25). Pál e helyütt az igazi, belső hitre gondol. A törvény, a dogma nem az igaz Gnózisból származik, hanem ebből a világból – és így nem is vezet az igazi élethez, hanem kitart a világ látszólagossága mellett. Az olyan ember, aki hitét törvények mentén gyakorolja, a világ törvényeihez kötözi magát.

 

„Nevéről ismervén”

Mit jelent az, hogyha megérint bennünket a gnosztikus igazság? Hogy is néz ki egy ilyen tapasztalat? Melyek a következményei?

A gnosztikus tapasztalat nem más, mint a Szent Szellem érintése. Az olyan ember, akit a Szellem egyszer közvetlenül megérintett, nem is tud másként viszonyulni a dolgokhoz, minthogy viselkedésével megnyilvánítsa a Szellemet. Hogyan? Úgy, hogy belső tapasztalatából táplálva külső tanúságot tesz róla. Az ilyen embert átragyogja a szellem végtelen ereje, és az ilyen ember aztán „a nevéről ismerszik meg”, ahogy a Biblia mondja. A Gnózis és a Szellem egyek. Az igaz Gnózis az egységhez, a Szellemhez, az örök élethez vezet, a Gnózist befogadó ember pedig meghallja magában a Szellem hangját. A Gnózis követeként nyugalomban és bizonyosságban hordja ki megbízását a világba. A Gnózis és a Szellem elválaszthatatlan egységet képeznek.

A kereszténység kezdetén ez az egység még jól nyomon követhető. Később fokozatosan fogyatkozni kezdett, olyan mértékben, ahogy a Krisztus által a világba hozott világosság-impulzus is egyre erőtlenebbé vált. Az egység elveszítésének hasadás, szétválasztottság lett a következménye, a hívők soraiba bizonytalanság és vitára való hajlam férkőzött. A bizonytalanság talaján pedig sikerrel vetett gyökeret az a szándék, hogy az Istennel való kapcsolatot egyre erőteljesebb szabályokhoz kössék, mégpedig külső intézmények révén. A tapasztalatot tehát, amelynek minden Jézust követő emberben meg kellett volna fogannia, kívülre helyezték át, mondhatni delegálták. Ezzel a másokra történt átruházással – olyanokra, akikről jogosan vagy sem, de úgy ítélték meg, hogy rendelkeznek ezzel a belső tapasztalással – lehetővé vált a helyesen-hívő és a helytelenül-hívő beskatulyázása is, amely sok káros következménnyel járt. E külsődlegessé tétel miatt egyre kevesebb ember tapasztalta meg a szellemet közvetlenül, önmagában. Ám ennek ellenére is évszázadokon át akadtak olyan emberek, akik tényleges összeköttetésben álltak a Szellemmel, és akik erről hitelt érdemlően tanúskodtak.

 

A Krisztus születését követő első évszázadok gnosztikusai

A Krisztus utáni első évszázadokban még nem létezett hivatalos egyház. Egymás mellett működtek a régi zsidó tanítások, valamint az apostolok által terjesztett új, krisztusi eszmék. A gnosztikus tanok pedig igen szűk értelemben léteztek, olyan nagy gnosztikus személyiségek közvetítésével, akik Kis-Ázsia és a Római Birodalom területéről érkeztek. Később azonban számos gnosztikus rendszer keletkezett – különösen a II. században, azt követően, hogy szórványosan elkezdődött a hivatalos katolikus egyház kiépülése -, amelyek bár jelképrendszereiket nézve különböztek egymástól, ám a szimbólumok mögött rejlő központi magot tekintve nagyon is egyformák voltak.

Az egyik legismertebb nagy gnosztikus, az Alexandriából származó, és 130 évvel Krisztus után Kis-Ázsiában, később pedig Rómában is tanító Valentinus például beismerte azt, hogy:

„Rendíthetetlen lettem és megváltott,

és lelkemet elválasztottam ettől az eontól

és mindentől, amit nyújtott nekem, Jao nevében,

aki eloldozta lelkét az élő Krisztusban

való megváltásért.”

Valentinus szerint a teremtett világ egy bukott világ, amelyet egy istentelen eon (egy erő-koncentrátum) kormányoz, és amelynek még sok más eon áll a szolgálatában. Az olyan léleknek, amely a Gnózist birtokolja és felismeri isteni eredetét, meg kell szabadítania magát az eonok világától, és vissza kell térnie a világosság birodalmához, az Ős-Atyához, a „Pleromához”, a bőséghez.

De hogyan sikerülhetne ez annak a léleknek, amely bukott létezésben, sötétségben lévő testben kell hogy éljen? Valentinus azt mondja: az a lélek, amely magában hordozza a Gnózist, meghallja a hívást. Válaszol is rá, és arra kezd irányulni, ami hívja őt. És mindenekelőtt tudja, hogy hívják őt. Saját eredete hívja a lelket, amelyen – felismervén azt, hogy megszólították – nyugalom lesz úrrá, így Isten megelégedésére előkészületeket tehet a nagy hazatérésre. Majd végül, ezen folyamat végén újra-egyesül Istennel, a világossággal, minden dolog kezdetével.

 

A világ, az „egyetlen idegen”

Valentinus annak a Basilides-nek volt a tanítványa, aki főleg Egyiptomban tanított, és akit szintén a nagy gnosztikusok között tartunk számon. Basilides a tökéletlenség és a világban fellelhető fájdalom kérdéseire alapjában véve ugyanazokat a válaszokat adta, mint tanítványa, nevezetesen azt, hogy ez a világ az „egyetlen idegen”, „egyetlen nyomorúság”. Mindemellett „Isten nem létező létezéséről” beszélt, ilyenképpen: „Isten ki nem mondható, és nem is kimondhatatlan”.

Valentinushoz hasonlóan Basilides is kijelenti, hogy az ember el kell oldozza magát a bukott világtól, és vissza kell térnie eredeti, magasabb rendeltetéséhez. Ő úgy mondja, ez „a Fiúság felemelkedése”. Isten fiai szabadságra vágynak, ám ahhoz, hogy ezt elnyerhessék, az embereknek először fel kell ismerniük bukottságukat. Miután az ember a bukott világban leélt különböző életeken áthaladt – amelyekben az egyén mindig újabb és újabb adósságokkal és bűnökkel lesz terhelt – végül egészen odáig elérhet, hogy belátásának, és az isteni világ iránti szeretetének hála, végérvényesen maga mögött hagyja bűneit. Az Evangélium, Isten híradása, a világosság világából száll alá Isten fiaihoz. Isten fiai pedig felemelkedhetnek a világossághoz, amennyiben – Basilides kifejezésével élve – „felemelik önmagukat”. A megszabadulás feltétele tehát az, hogy a visszatérésre készülő ember először belátást nyerjen tényleges állapotáról. Ezt követően pedig minden tekintetben „el kell törölnie” hamis törekvéseit, hamis vágyait és akaratát, azaz: semlegesítenie azokat. Basilides mindig is arra mutatott rá, hogy az embernek „szerénységet kell gyakorolnia”, azaz mértéket kell tartania. Csakis ebben a „szerénységben” képes a lélek „gnosztikussá” válni, tehát képessé válni a felismerésre, majd ezáltal fokozatosan felemelkedve visszatérni az eredeti világba.

 

Kísérletek a Gnózis rendszerbe-illesztésére

Az egyháztörténeti könyvek Szinópei Markión-t is gnosztikusként említik, ám kétséges, hogy valóban megérdemli-e ezt a jelzőt. Ő volt ugyanis, aki azzal próbálkozott, hogy a létező gnosztikus tanításokat rendszerbe foglalja, és egyfajta kötelező dogmát faragjon belőlük – egy gnosztikus dogmát. Ez azonban önmagában ellentmondás. A Gnózis és a dogma ugyanis teljességgel kizárják egymást! A Gnózis olyasfajta, a szellem valóságát feltáró önálló, belső tapasztalat, amelyről az igazi gnosztikus csakis tanúskodni képes, illetve kifejezheti azt képekben, jelképekben. A gnosztikus sohasem jelent ki olyasmit, hogy az igazság megtalálható bizonyos iratokban és rendszerekben, és másokra sem fogja az igazságot ráerőltetni. Markión ellenben csak bizonyos iratokat fogadott el gnosztikusként, míg sok más szöveg gnosztikus kinyilatkoztatásaira teljesen vak volt, és ki is zárta azokat a saját kánonjából.

A török Szinópe városából származó Markión egy hajótulajdonos fia volt, később Rómában tanult, majd 144-ben „nem helyénvaló viselkedése” miatt exkommunikálták, azaz kiközösítették. Az Ótestamentumot például mereven elutasította, mondván, hogy az csak a zsidók számára érdekes, és a gnosztikus embereket nem érinti meg. A középpontban számára Pál apostol állt, akinek tanításait különösen érvényesnek tartotta. Az Újtestamentumból pedig a Lukács-Evangéliumra tekintett úgy, mint ami a legtisztábban tartalmazza a Krisztusi tanításokat. Markión elsőként állított össze újtestamentumi kánont, amellyel az igaz tan alapjait szerette volna átadni követői számára. Ebben a kánonban kizárólag a részben megváltoztatott Lukács-Evangélium, és a szintén valamelyest átfogalmazott páli levelek szerepeltek. Markión „javításai” mindenekelőtt azokat a sorokat érintették, amelyekről úgy látta, hogy azokat az Ótestamentum – és ezáltal a judaisztikus hatás – befolyásolt.

 

A nehéz időkben keresni kell

A történelmi Gnózisról és a gnosztikusokról szóló minden közléssel kapcsolatban mindig is tisztában kell lennünk azzal, hogy a rendelkezésre álló információk nagy része – kivéve a kevés számú fennmaradt eredeti szöveget – egyházi írók kezéből származik. A kérdés az, hogy a vélt „eretnekekről” szóló tudósításokat mennyire tekinthetjük objektívnek. Az egyházatyák – különösen Iréneusz, Hippolyt, Alexandriai Kelemen, Originesz és Epifániusz – tollából származó, gnosztikus tanításokat és rendszereket tartalmazó leírások azonban mégis valami betekintést nyújtanak ebbe a kavargó időszakba, és általuk némi fogalmat alkothatunk arról, hogy milyen erőteljesek is voltak a gnosztikus folyamatok.

Valentinus, Basilides, Márkión és a többi gnosztikus az első évszázad végétől kezdve, valamint a második század folyamán tevékenykedtek. A harmadik évszázadban, Perzsiában viszont egy új, erős impulzus jelent meg, Máni személyéhez kapcsolódóan. Máni – akinek követőit neve után „manicheusoknak” hívták – elődeinél is markánsabban fogalmazott a bukott világ és a világosság birodalma közötti ellentétről. A földi teremtés és a Szellem világa között mélységes szakadékot látott. Ő is úgy vélte, hogy az általunk ismert világ nem az eredeti Istentől való, hanem a sötétség hatalmai hozták létre: egy teljesen romlott világ, amely nem más, mint káprázat és sötétség. Máni tanításának középpontjában azonban az a bizonyosság állt, hogy a kényszerű sötétségben élő emberben egy isteni fényszikra lakozik, amelyet annak életre kell keltenie, mialatt még a sötétség és az elválasztottság világában éli életét. Ez a fényszikra pedig egy olyan híd, amely az eredeti élethez vezet. Amit a bukott világban jónak állítanak be, az Máni számára a bukott világ sötétségéhez tartozik. Csakis a Világosság Birodalmával való újbóli összeköttetés az igazi jó. Így mondja:

„A Világosság illatozó magszeme vagyok,

melyet sűrű erdőben tövisek közé vetettek.

Keress meg és szakíts le!

Vigyél haza a Szent Törvénynek szérűjébe,

a Fény magtárába!”

A gnosztikus ember alapvető jellemzője ez az alapállás, az ilyesfajta világosságra-vágyakozás, mindez pedig az összes ezt követő áramlatban, és az isteni valóság követeiként fellépő egyes nagy alakokban újra és újra megtalálható.

 

Gnosztikus közösségek és impulzusok, egészen napjainkig

A kelet-római birodalomban a 7. évszázadtól kezdődően újabb nagy gnosztikus áramlatként működtek a paulikiánusok. Tagadták a templomokban jelentkező Mária-kultuszt, ahogy tulajdonképpen minden, hatalmi gyakorlattal összekötött hierarchiától tartózkodtak: úgy vélték ugyanis, hogy azok az igazság belső tapasztalásának sokkal inkább útjában állnak, mintsem hogy szolgálnák azt. A II. század végéig azonban a bizánci-ortodox egyház százezrével gyilkolta őket – ahogy korábban a manicheusokat is.

A Gnózis viszont tovább élt: világossága és ereje tovább ragyogott, például a főleg Bulgáriában tevékeny (vezetőjük, Bogumil után elnevezett) bogumilok közösségében. A bogumilok a 12. és 13. században tovább adták gnosztikus örökségüket a mindenekelőtt Dél-Franciaországban működő katároknak, akik egy tisztán gnosztikus alapokon berendezett közösséget alkottak. Ám a bogumiloknak és a katároknak is ugyanaz lett a végzetük, mint elődeiknek. Üldözték és törvényen kívülinek tekintették őket, aki pedig nem tudott vagy nem akart elszökni, azt a katolikus egyház igaz hívőnek titulált képviselői megölték. A középkor elején a Gnózis így ismét a templomosok belső köreibe szorult vissza, hogy aztán a 17. század kezdetén a rózsakeresztes mozgalomban tűnjön fel nagy erővel ismét. Johann Valentin Andreae nevét ezen mozgalom képviselőjeként ismerjük. Személyétől és munkásságától határozott vonalak vezetnek a 18. század kezdetén újraszerveződő szabadkőművességig. Egy, a 19. században megjelenő új gnosztikus impulzus a teozófiai társaság alapításához vezetett, amelyben Madame Blavatsky és Annié Besant voltak a kulcsszereplők. Ezt követték Rudolf Steiner és Max Heindel mozgalmai, majd 1924-ben Jan van Rijckenborgh életre hívta az Arany Rózsakereszt Szellemi iskoláját, amely szellemiségében elsősorban a katárok előttük járó testvériségéhez kapcsolódott.

Az összes felsorolt mozgalom a belső kereszténységről tanúskodik, és azt az Istenhez vezető belső utat írja le, amely a Krisztus-szellem által válik lehetővé. Úgy is tekinthetünk rájuk, mint folytonosan megújuló kísérletekre, amelyek a Jézus által tanított módon kívánják megvalósítani az igazi kereszténységet.

 

Gnosztikus impulzusok az egyház berkeiben

Ha figyelmünket az egyházon belüli történésekre irányítjuk, akkor azt láthatjuk, hogy még így is: a dogma és a hierarchia révén egyre erősödő vallási erőszak, az eredeti jézusi tanítások szinte teljes körű elkorcsosodása közepette is, mint egy vörösen izzó szál, újra és újra feltűnnek egyes személyek, akik a kereszténység eredeti szelleméhez kapcsolódnak, és erről akár az egyház keretein belül is tanúskodnak! Ilyenek voltak például a 13. és 14. század misztikusai: Eckhart, Tauler, Seuse és Jan van Rusbroec, hogy csak a fontosabbakat említsük. Ők Németországban és Hollandiában mind-mind a belső kereszténység szelleméről tanúskodtak.

Eckhart mester gyakran beszél arról, hogy az embernek ahhoz, hogy beléphessen a Szellem világába, meg kell találnia lelkének „alapzatát”, amelyben a szellemszikra nyugszik elrejtve, és össze kell kapcsolódnia saját belső önvalójával. Eckhart lélekszikra-elmélete a régi gnosztikusok tanításához nyúl vissza, amely a szívben rejlő szellemszikráról beszélt. Azt tanította, hogy Isten megszületése az ember lelki alapjain történik, nem pedig rajta kívül. Ugyanígy tanította azt is, hogy ez a tapasztalás nem igényel semmiféle külső segítséget, mivel az ember csakis egyedül érheti el azt: saját munkálkodásával, a Szellem erejének segítségével, és az isteni területekre való irányulásban.

Eckhart alapjában még az egyházi szakramentumokat is feleslegesnek tartotta, ami ahhoz vezetett, hogy néhány tanítását az egyház részéről herezis-nek, eretnekségnek kiáltották ki. Teuler és Seuse – mindketten Eckhart tanítványai voltak – különösen azt a fajta higgadtságot hangsúlyozták, amit az embernek meg kell találnia, hogy megláthassa Istent. A „higgadtság” náluk elsősorban azt jelenti, hogy az ember teljes mértékben Istenhez fordul, és énjét fenntartás nélkül átadja neki. Gnosztikus megfogalmazással élve: ez a természet szerinti meghalás, a katárok úgynevezett endúrája.

A misztikusok esetében is elmondhatjuk, hogy számukra az élő hit mindössze az isteni akarat felismerésének első lépcsője volt. Eckhart, Tauler és Seuse az egyház ellenállásának dacára is bátran kinyilatkoztatták ismereteiket, hiszen igazán a Szellem érintése alatt álltak. Tanításaik mélysége és igazsága pedig akkoriban sok kereső embert meggyőzött, akik aztán az egyházon kívül létrehozott laikus közösségekben egyesültek, és magukat „Isten barátainak” nevezték. Igaz emberi egyetértésben, csendesen haladtak a Krisztus által kijelölt, Istenhez vezető úton.

Hollandiában Jan van Rusboec ugyanezen ismereteket – tehát ember és Isten egyesülését – a misztikus alászállás, az Isten-ismeret és az Istennel való találkozás alapján hirdette, misztikus ismereteinek összegzése pedig a Krisztussal való eggyé-válás volt. Eckhart a minden korlátot áttörő Szellem ilyenfajta megtapasztalását a következő szavakkal tette mindenki számára érthetővé:

„Egy az eggyel, egy az egyből,

egy az egyben, és Egyben az örök eggyel.”

Jakob Böhmének – aki a szó legtágabb értelmében szintén gnosztikus volt – a 17. századi protestáns egyház körein belül az eretnek szerepe jutott osztályrészül. Önmagát az élő Szellem „eszközének” tartotta, amikor például ezt mondta:

„Ne keresse senki bennem a Művet… Nem magamról beszélek, hanem arról, amit a Szellem megmutat, arról, aminek senki ellen nem állhat. Mert az a Szellemnek mindenható hatalmában áll, és nem függ a vágyainktól, akaratunktól.”

Böhme az isteniség legbenső megszületéséről azt állítja, hogy ez az ember legalapvetőbb rendeltetése. Felismerte azt, hogy Isten nem az a szeretetteljes, ártalmatlan isten, aminek az akkori idők gyakran beállították, hanem hogy a szeretet és a „harag” egyaránt magában Istenben gyökerező dolgok. Isten „haragja” nem más, mint a Szellem megdönthetetlen rendje és ereje. Ha az ember ennek a rendnek az összhangjától elszakítja magát és ellene fordul, akkor ezt önmaga ellen irányuló hatásként, „haragként” éli át, úgy, mint az, aki az árral szemben úszik, és ezzel a víz hatalmas erejét maga ellen fordítja. Az egyes embernek le kell szállnia saját mélységeibe, be kell hatolnia szíve közepébe ahhoz, hogy ott megismerje a szeretet és a harag igaz jelentését, és belső küzdelemben áttörhessen a szeretethez. Mindezt pedig Krisztus erejében viheti véghez, amely az egész világmindenséget áthatja.

A jelen emberét Böhme egy kialakulófélben levő embernek írja le, aki szembe helyezkedik saját tökéletessé-válásával. Az embert egyrészt meg kell ragadja a Szellem, másrészről át is kell engednie magát ennek az „elragadtatásnak”, hogy ez a folyamat egy jó végben teljesedhessék ki.

 

A háromszoros gnosztikus pecsét

Az igazság szelleméről, a Gnózisról az általa megérintett emberek és embercsoportok kevés tanúbizonysággal szolgáltak, így még egyszer feltehetjük a kérdést: oly eltérő külső helyzetük és körülményeik ellenére, mi a közös bennük? Meggyőződésükért cserébe miért vették magukra az üldöztetés, sőt, a halál terhét?

A gnosztikus ember közvetlenül tapasztalja meg Istent. Az igazságot bensőleg látja, így ebben a tudatban él: Istenből születtem! Ez azt jelenti, hogy tisztában van eredetével, tudja, hogy tulajdonképpeni létezését tekintve az isteni világból, nem pedig a múlandó, földi világból származik. Ám egyúttal azt is tudja, hogy az isten-embert nem lehet a földi, bukott emberrel egyesíteni. Így tehát a gnosztikus út második alapelvét követi: Jézusban meghalni! (ahogyan a 17. századi rózsakeresztesek mondták). A „Jézusban történő elhalás” nem más, mint a földi ember önmagára irányuló helytállási törekvésének tudatos halála. Az Evangéliumokban pontosan le van jegyezve, hogy Jézus maga, a Krisztusban meghalván, miként viszi véghez ezt a folyamatot.

A gnosztikus ember bensőleg és tisztán látja maga előtt ezt az utat, és kész arra, hogy bejárja azt, ezáltal ezt a folyamatot saját magán és magában beteljesítse. Jól tudja, hogy ezt a fajta halált senki más nem „halhatja meg” helyette, hanem ő magának kell véghez vinnie. Az ember nem Jézusnak a múltban egyszer bekövetkezett halála révén lel megváltásra – ahogy az egyházak tanítják -, hanem úgy, hogy ezt az elhalálozást saját lényében véghez viszi. Ez az út: a természet emberének keresztre feszülése a saját életében! Aki gnosztikusan megérintetett, az tudja, hogy Krisztusnak meg kell születnie, meg kell halnia és fel kell támadnia – minden emberben. Mindenkinek Krisztussá kell válnia! Ezt az örömhírt hozta el Krisztus, és ez a gnosztikus ember legmélyebb tapasztalata.

Az uralkodó egyházi tanításhoz viszonyítva, ennél nagyobb ellentét nem is képzelhető el. Az ugyanis azt mondja, hogy az ember megváltását kívülről remélhetjük, ezzel pedig nem kisebbet tesz, mint hogy az embert elválasztja Krisztus eredeti igazságától. Az elmúlt évszázadok gnosztikusai azonban ismerték a megváltás belső útját, tudták, hogy az első két lépcsőt bizonyosan követi a harmadik: A Szent Szellem által újjászületni!

Ez a szellemben való újjászületés lebegett szemeik előtt, avagy vált teljessé bennük. A szellem megérintette őket, ők pedig engedelmesen hagyták ezt. És ha ez az érintés megvalósult, tanúskodniuk is kellett róla, ők pedig nem is akartak másként tenni.

Ha ugyanis ezt nem teszik meg, az a szellem ellenében elkövetett bűn lett volna. Az üldöztetés és az anyagi test halála épp ezért igazából már nem rémítette el őket: tévedhetetlenül és nyugalomban végezték el munkájukat, mert jól tudták, hogy a halhatatlan szellem, az élő igazság feltámadt bennük. Így váltak tehát ők az isteni világ – még földi testben élő – tanúivá.

Ahogy az emberben lévő gnosztikus szikra meggyullad, hamarosan lángoló formában teljesedik ki, ahogy ezt a történelem példái is bizonyítják. Ez a láng pedig egyre nagyobb és ragyogóbb lesz, mert magával a Szent Szellem tüzével áll összeköttetésben. Az ember így önmaga válik tűzzé, méghozzá olyan tűzzé, amely másokra is tovaterjedhet.

A gnosztikus út az Istennel való belső eggyé-válás útja. A tudatossá váló ember megismeri isteni eredetét: megszületett Istenből. A régi ember meghal, az új lélek pedig feléled: Jézusban meghalt. Az új, tudatos lélek összekapcsolódik a Szellemmel, és azt mondja: Én és az Atya egyek vagyunk – a Szent Szellemben újjászületett. Ez tehát a háromszoros gnosztikus pecsét.

Ezekben a lépcsőfokokban az igazi gnosztikus személy a Szellemmel való összeköttetést tapasztalja meg, mégpedig bensőleg. Létezése rejtélyei már megoldódtak számára, Istenért elveszíti életét, régi életének feladásában pedig Isten szeretetét ismeri fel, akivel így eggyé lesz. Isten tehát maga a szeretet, és az Ő szeretete hatja át minden egyes teremtményét. Ám az embernek is Isten felé kell fordulnia, ahogy Jánosnál olvassuk:

„Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól.” (János 10:17-18)

 

 

7. Gnózis, mint belső vallás

 

Mindig is akadnak olyan emberek, akik

elhajítják a törvény kőtábláit, hogy

a szív hús-tábláira írt igazság vezethesse őket.

 

A „Religio” szó jelentése „újra-összeköttetés”: az Istennel való újbóli összekapcsolódás. Alapjában véve az ilyen újra-összekötés két módon kísérelhető meg: külső avagy belső jelleggel, ezért beszélünk külső és belső „religio”-ról, azaz vallásról. A külső vallás esetében az ember külső folyamatokban és tényekben hisz, amelyek a megváltáshoz kell hogy vezessék. A belső vallásnál ellenben az ember azt tapasztalja meg, hogy minden Istenből keletkezett, és Istenhez tartozik: miként a csepp az óceánhoz, és ahogy a gondolat a gondolkodáshoz. Az ilyen ember számára a megváltás egy olyan út, amely az Istennel való újbóli összeköttetéshez vezet. Igazi lénye tehát ismét eggyé válik Istennel.

 

Kereszténység mint Gnózis

Minden vallás – ahogy a kereszténység is – eredetileg belső vallás volt. Tulajdonképpen csak egyetlen belső vallás létezik, hiszen csak egy isteni valóság, egyetlen igazság létezik. A vallásalapítók ezt az isteni valóságot saját magukban fedezték fel, és azért, hogy számára teret adjanak, félretették minden énközpontúságukat. Az ilyen ember az „Atyával”, a Szellemmel való újbóli összekötődést tudatosan éli át. Ezért mondhatta Jézus: „Én és az Atya egyek vagyunk”. Ez pedig nem egy külső atyaistennel való összehangolódás, hanem a saját, igazi lény azonosulása azzal igazsággal, amely maga Isten.

Ezen belső vallás alapítói saját maguk kövezték ki az utat követőik számára, hogy azok is összekapcsolódhassanak Istennel. „Kövessetek” ezen az úton, mondja Jézus tanítványainak. Az isteni valóságnak saját életünkben való megtapasztalása és tudatossá válása, valamint egy olyan magatartás, amely ezt segít hatásossá is tenni: ez volt Jézusnak és tanítványainak vallása. Ez a Religio tehát felismerést jelent, Gnózist, egy igaz, belső vallást. Jézus a gnosztikus személyek prototípusa volt – és itt Gnózis alatt az isteni valóság tudatos tapasztalása és megvalósítása értendő: én és az Atya egyek vagyunk.

 

Szakadék a belső és a külső vallás között

A kereszténység példáján keresztül jól kimutatható és megérthető, hogyan és miért szakadt el egymástól a belső és a külső vallás, a Gnózis és az egyház. Képzeljünk el egy embert, akit bensőleg megérintenek az isteni erők, és aki felismeri, melyik út áll előtte. Talán azt is eldöntötte, hogy ezen az úton minden én-központúságát feladja. Ám legbelül a régi életéhez vezető irányelvek újra egyre erősebben igyekeznek átvenni az irányítást, így az élő igazság élménye őbenne visszahúzódni kényszerül, és már csak az emléke marad fenn. Ezekből az emlékekből aztán egy jól megfogható, és jól felfogható „állványzatot” farag: így keletkezik a dogma, emberünk pedig ennek megfelelően rendezi be életét.

Ami egyetlen emberben megtörténik, az újra és újra megtörténhet egy csoporttal is. Azok az emberek, akiket eredetileg megérintett az élő igazság, és azt együtt, közösen kifejezésre is juttatták, ám egy bizonyos pillanattól kezdve ismét előtérbe helyezik a földi dolgok iránt való érdeklődésüket, ezt az igazságot dogmatizálni fogják, és felépítenek egy olyan szervezetet, amely a dogmát – nincs jobb szó rá – adminisztrálja. Az ember minden énközpontú törekvését kiélheti a dogma és a szerveződés keretein belül: hatalom és dicsfény iránti vágyakozását, birtoklási szenvedélyét.

Azok a folyamatok, amelyek egyes emberekben, avagy egy csoporton belül mindig is lejátszódhattak, jelentős módon játszódhattak le az ős-kereszténység idején is. A vallásalapító, akiben az igazság hatalmas erővel élt, és aki azt szeretetsugárzásként tovább is adta, elhagyta a földi világot. Sok tanítványában ez az igazság továbbra is élő erővel hatott, ők pedig ezt ugyanilyen jelleggel kifejezésre is juttatták. Sokan azonban saját életükben még mindig a földi életre irányuló hajlamokkal birkóztak, így ezek az érdeklődési területek egyre inkább visszanyerték az irányítást, ezáltal az emberi közösségek hivatalos pozícióiban is számottevő szerepük lett.

Azok az emberek, akik az igazságból fakadó spontán élet példájául szolgáltak, ebben a helyzetben veszélyt jelentettek azon emberek tulajdoni viszonyaira, akik a dogmát és a szerveződést teszik életük alapkövévé. A kialakuló egyház, tehát a kereszténység külső vallása többé már nem érthette meg a belső religio-t, és nem is hagyhatta tovább érvényesülni azt. Így a dogmatikusok és a szervezők az igazságról tanúskodó embereket lépésről lépésre szorították ki a körükből, majd kizárták őket és harcba szálltak ellenük. Az igazság élő tanúiból így váltak ők „eretnekekké”, olyan kirekesztettekké, akiket a dogmából táplálkozó emberek már nem érthettek meg, és akiket épp ezért tűzzel-vassal üldöztek is. A dogmában való hit, és a dogma általi „megváltás” intézményeire ugyanis túl nagy veszélyt jelentettek.

Már egy generációval később, mintegy 150 évvel Krisztus után nyomon követhetővé válik a kereszténység külső és a belső vallásai közötti jelentős, szervezeti elkülönülés. A belső vallást „Gnózis”-ként, a külsőt „Kereszténység”-ként vagy „Egyház”-ként jelölik meg, a kettő között pedig már semmiféle híd nem húzódik.

 

Atya, Fiú és a Szent Szellem

Az egyház és a Gnózis imént ecsetelt különválásából magyarázható minden előítélet, amely a Gnózissal kapcsolatban napjainkig bezárólag felüti fejét. A belső jól megérti a külsőt, mert áthatja azt, míg fordítva ez nem igaz.

Egy olyan ember, akinek értelme csakis a külső megfigyelésig terjed, és akinek a világ és az emberiség „Atyját” egy hatalmas külső Isten testesíti meg, miként is foghatná fel, hogy mit ért egy gnosztikus személy a kifejezés alatt: Isten mint „Atya”. A dogmatikusan gondolkodó ember számára az Atya-Isten nem más, mint a földi apa-figura legjobb tulajdonságainak koncentrátuma, olyasvalaki, akit meg lehet közelíteni: úgy, ahogy a gyerek közeledik az apjához. Annak számára azonban, akiben az igazság tudatosan él, az „Atya” nem más, mint ennek az igazságnak az ős-oka, akibe az ember – szellemi lényként – szinte beágyazódik. És akihez csak úgy közeledhet, ha Mózeshez hasonlóan leveti a „cipőit” az égő csipkebokor előtt, azaz ha megszabadul minden földi kötődéstől és személyes érdeklődéstől. Az ilyen ember nem úgy áll az Atyával szemben, mint egyik személy a másikkal, hanem az égő csipkebokor szavára hallgat, amely nem más, mint igazságtól tűzre lobbant tudata, amely szólítja őt.

Ugyanígy mondható el az is, hogy a belső vallásban a „Fiú” nem azt isten-embert jelenti, aki egy fakereszten feláldozza magát, és ezáltal megmenti az emberiséget. Nem, a „Fiú” az igazság ereje, amely beleszáll az emberbe, megadva számára a lehetőséget, hogy minden földi dolgától elbúcsúzzon. Az emberiségért önmagát feláldozó, és az emberben hatásossá váló igazság által válhat lehetővé, hogy minden földre irányuló kötöttségünktől megváltást nyerjünk. Jézus olyan ember volt, aki a Krisztus erejében, az önmagát feláldozó igazság erejében vitte véghez a megváltás folyamatát. Aki az Ő nyomdokaiban jár, az a saját életében ugyanígy beteljesítheti ezt. Ezzel pedig Jézushoz hasonlóan, más emberek megváltásához is hozzájárulhat. Mert azáltal, hogy az igazság bennünk felszabadul, erősebbé is válik, és így másokban is lángra kaphat.

A Szent Szellem végül is nem más, mint az igazság, amely életre kel egy ember, valamint egy embercsoport életében. Az igazság ereje megnyilvánul, és az embereket egy olyan közösséggé fűzi össze, amely nem személyi jellegzetességeken, nem személyes érdeklődésen alapul. A közösség alkotásai, az írások, képek, és más művészi megnyilvánulások pedig mind-mind az élő igazság erejét tanúsítják.

 

Hit, remény, szeretet

A Gnózis útja a hit, a remélve várt felismerések, és a szeretet útja. A külső vallás számára a hit annyit jelent, hogy különböző tantételeket igaznak tart, igazságként ismer el. Az ilyenfajta hitből is nagy erő áradhat ki, mert az ember számára egyfajta biztonságot kölcsönöz. Ez azonban egy külsőleges biztonság, amely nem az igazság belső megtapasztalásán nyugszik. A belső vallás számára azonban az emberben mélyen szunnyadó igazság válik észlelhetővé a hit formájában. Az igazság – bár egyelőre nem tudatosan – kialakít az emberben egyfajta nyitottságot az új tapasztalatok iránt, és motorikus erőként tereli őt ezek irányába. Ez a fajta hit kapukat tár fel, eltávolítja az akadályokat és hegyeket mozgat meg.

Az igazság ereje révén az ember olyannyira megváltoztathatja régi lényét, hogy ez az erő keringeni kezd benne, míg végül teljesen tudatossá válik. A Gnózis, az ismeret és a tudatossá-válás egyszerre belső élménnyé válnak. Legbelül feltámad az ember igazi lénye, az igaztalan lény pedig tudatosan lesz képes aláhanyatlani. így nyeri el értelmét számára Jézus halála és feltámadása, amelyet az ember többé már nem egy külső, történelmi tényként állít hite középpontjába, már nem azt reméli, hogy az „ítélet napján” az történik majd vele, ami Jézussal történt Húsvétkor, hanem a feltámadást saját életében éli át, még azelőtt, hogy a test halála elérné őt.

A külső vallásban megszokott az a nézet, hogy a hit önmagában elegendő. Azonban az igazság kibontakozásának belső útján a hit csak a kezdet. Elvezethet bizonyos ismeretekhez, úgy, mint például a bibliai Evangéliumokban, ahol azt látjuk, hogy Jézus tanítványai számára a Szellem ismerete jelentős lépcsőfokot képvisel a megváltási folyamatban. Gondoljunk csak arra a jelenetre, ahol Péter felismeri Jézusban a Krisztust, az igazság hordozóját. Pál apostol levelei szintén tele vannak olyan kijelentésekkel, amelyek az igazság megismeréséről tanúskodnak. A Kolossébeliekhez írt levélben például Pál így fohászkodik: „azért mi is, amely naptól fogva ezeket hallottuk, nem szűnünk meg érettetek imádkozni, és kérni, hogy betöltessetek az Isten akaratának megismerésével minden lelki bölcsességben és értelemben, hogy járjatok méltóan az Úrhoz, teljes tetszésére, minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén és nevelkedvén az Isten megismerésében” (I. fejezet, 9-10). Mert Pál is a belső vallás erejével telítődött, gnosztikus ember volt.

Az emberben tudatossá vált igazságból így válhat végül hatóerővel rendelkező igazság: ez maga a szeretet. Most már ugyanarra lesz képes az ember, amire Jézus: az igazság benne életre kelt erőit arra használni, hogy más emberekben is felébressze az igazságban való hitet, és lehetővé tegye számukra a megszabadulás útját. Ezen, csakis ezen az úton járva lesz az enyészeté minden emberi tökéletlenség, gyógyul meg minden beteg, sőt: győzetik le a halál is! Ez már nem az a szeretet, amit a természet embere képes felmutatni – még ha csodálatra méltó emberbaráti és világot megjavító szándékában is teszi ezt – hanem egy, az emberben megjelenő új, isteni erő, amely csakis akkor képes hatni, ha a természet-ember minden szándéka nyugalomra tér. A földi emberszeretet legfeljebb egy halovány tükröződése lehet annak a szeretetnek, ami magából Istenből született.

János evangélista, aki maga is gnosztikus volt, leveleiben fáradhatatlanul hangoztatta: „Szeretteim, szeressük egymást: mert a szeretet az Istentől van; és mindaz, aki szeret, az Istentől született, és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet.” (I Ján. 4, 7-8)

 

Az elválasztottság eltörlése

Eztán mindig annak kell megtörténnie, hogy hasadás lép fel a belső és külső vallás között, majd ezt követően a külső vallás képviselői „eretneknek” bélyegzik, ellenségnek kiáltják ki és üldözik a bensőleg hívőket? Nem kellene, hogy így legyen. Mindössze arra lenne szükség, hogy a külső és a belső vallás képviselői egyaránt komolyan vegyék a János Evangélium szavait: „az igazság szabadokká tesz titeket.” Az igazság szabaddá tesz, és szabadon is enged. Aki az igazságot megtapasztalja magában, az senkit nem fog arra késztetni, hogy dogmákban higgyen, hanem az igazság hatalmában való kiolthatatlan hit járja majd át. Bizodalma lesz abban, hogy az igazság üldöztetés és harc nélkül is legyőz minden tévedést. Nem fog tehát adott vallási formákat a megváltás egyetlen biztos útjaként kikiáltani, és nem is fogja azokat más formáktól elhatárolni.

Mindig is akadnak olyan emberek, akik elhajítják a törvény kőtábláit, hogy a szívnek hús-tábláira írt igazság vezethesse őket. Mert az igazság saját, legbelső lényükből hívja őket. A külső vallás képviselőinek – dogmatikus hitükkel – netán vissza kellene tartaniuk ezeket az embereket, hogy aztán a törvény kőtábláival jelöljék ki a megváltáshoz vezető egyetlen utat? Az igazság szabadokká tesz benneteket, tehát azok is, akik még a külső vallásban érzik magukat emelkedettnek, idővel belátják majd, hogy a megváltás útja a belső vallásé, és hogy ez az út rájuk is vár. Azokat pedig, akik elkezdenek közvetlenül belőle élni, az igazság elvezeti majd az Atyával, a Szellemmel való újbóli egyesüléshez.

 

 

8. Gnózis: a lélek forradalma

 

„Pihenjetek meg egy kevéssé!”.

Forradalom a válság,

a nyugtalanság időszakában.

 

Amikor tudósaink a Gnózis fogalmát több-kevesebb rálátással bár, de forradalomnak írják le, akkor helyesen fogalmaznak – már amennyiben forradalom alatt az ember saját lényén belüli lázadását értjük. A Gnózis elhagyja saját ősforrását, amint egyes emberek forradalmi sejtekké kapcsolódnak össze, avagy elkülönült csoportot képeznek a társadalmon belül. A valóban gnosztikus jellegű csoportok ugyanis nem törekednek arra, hogy harcoljanak a másként gondolkodókkal szemben.

 

A Gnózis belátás.

A Gnózis a „Hogyan”, a „Miért” és a „Mi végre” ismerete.

 

Gnózis az, ha látjuk, hogyan keletkezik az ember, hogyan él és miként tűnik el újra.

 

Gnózis az, ha meghalljuk, amit mások mondanak,

és közben azt lessük, szavainak

mire van hatása életünkben,

és aztán döntést hozunk.

 

Gnózis az, ha érezzük

a világtól-távoli magány illatát,

ahogy saját lényünk illatát is,

és aztán döntést hozzunk.

 

A Gnózis nagyon is individuális történés.

 

Gnózis, ha látjuk a személyhez szóló erőt

és a személyre szabott teret

és tudjuk, hogy abban élünk, abban tevékenykedünk.

 

Gnózis az, ha látjuk, hogy minden mozgásban van.

Semmi sincs megkövesedve.

 

Ha a Gnózist keresed, akkor az legtöbbször

az ellenmozgás folyamatában megy végbe.

 

A Gnózist az elengedés pillanatában találod meg.¹

 

A gnosztikus csoportoknak mindig is megvolt a saját kultuszuk és sajátos istentiszteleti formájuk. Némely csoportok szakramentális cselekedeteket hajtottak végre, míg mások épp ez ellen voltak. Bizonyos gnosztikus csoportok pedig, teozófiai, kozmozófiai és antropozófiai programjaik alapján alapítottak iskolákat. Így a tanuló számára lehetővé vált, hogy belső Isten-ismerete alapján megtudja, mi történik vele, és hogy elmondhassa:

 

Ha majd a kapu előtt állok,

és a híd mögöttem,

és az emberek mögöttem,

és az Én mögöttem.

 

Akkor megkérded majd:

Mögötted már a benned fekvő táj?

Mögötted már a benned álló híd?

Mögötted már a benned élő ember?

Mögötted már a benned létező Én?

 

És akkor azt felelem:

Mögöttem van-e?

 

Nem hazudhatok, mert belém látsz.

És ahol majd nem látsz bennem: valamit saját magadból, ott

önmagamban tapasztalom majd, hogy még nincs mögöttem.

 

Akkor majd küldj vissza a hídon át

a vidékre,

az emberekhez,

saját magamhoz,

hogy ott feloldjam mindazt,

ami még nem volt mögöttem,

a Benned élő Téged-et,

amit még nem ismertem.

 

S ha majd visszatérek

a hídon át

az országból,

az emberektől,

magammal együtt,

akkor tudom majd:

Nincs itt semmi már,

amely meggátolná,

hogy Te bennem legyél.²

 

A Gnózis megoltalmazza az embert mindennel szemben, amely már nem él benne – avagy sosem élt.

Minden igazán válságos időszakban sokszor beszélnek és sokat prédikálnak a Gnózisról. Olyan sokat, hogy Márk szavai (6, 30-31) valóban a szívünkből szólnak:

És az apostolok összegyűlekezének Jézushoz, és elbeszélének néki mindent, azt is, amiket cselekedtek, azt is, amiket tanítottak vala. Ő pedig monda nékik: Jertek el csupán ti magatok valamely puszta helyre és pihenjetek meg egy kevéssé. Mert sokan valának a járó-kelők, és még evésre sem volt alkalmas idejök.

„Pihenjetek meg egy kevéssé!”

Forradalom a válság, a nyugtalanság időszakában…

„Pihenjetek meg egy kevéssé!”

 

Tükör által

A Gnózis olyan, saját lényünkön belüli lázadás, amelyet bár individuálisan élhetünk át, egy csoport jóvoltából felerősítve ér el bennünket. Ám a lázadás egyfajta stratégiát is jelent, és stratéga nélkül nincsen stratégia! Egy gnosztikus csoport olyan egyénekből él, akik önmagukban forradalmárok. Ök jól tudják, hogy egy közösség részei, és hogy egy olyan „vezető” kíséri őket, aki saját tapasztalatából, valamint belső munkája révén jól ismeri e forradalom lefolyását.

A Gnosztikus tapasztalatok lényeges célja az a „nyugalom”, amellyel az ember, ha akarja, újból megtalálhatja önmagát. Ennek eléréséhez pedig – bármilyen ellentmondásos is a kijelentés – nyugalomra van szüksége, azaz távol kell tartania magát minden mozgalmasságtól, hektikusságtól és kötélhúzástól. Példa erre a Tamás-Evangélium egyik részlete:

(Jézus) látott egy szamaritánust, aki bárányt vitt és Júdeába ment. Azt mondta a tanítványainak: „Mit akar az az ember a báránnyal.” Azok azt mondták neki: „Megöli, hogy megehesse.” (Jézus) erre azt mondta nekik: „Nem fogja megenni, amíg életben van, csak azután, hogy megölte és hulla lesz belőle.” „Másképpen nem teheti.”, felelték ők. Erre Ő azt mondta nekik: „így van veletek is, keressetek pihenőhelyet magatoknak, vagy hullák lesztek és felfalnak benneteket!’³

 

Az Isteniség jelképe: a nyugalom

Az isteniség szférái – és Isten maga – önmagukban létezőek, megváltoztathatatlanok és ezáltal a nyugalom helyeként írhatók körül. Egység, nyugalom, mozdulatlanság, hallgatás: ezek a világosság birodalmának eredeti állapotai. A világosság Atyja a nyugalom.

János így írja le „Apokrifonjában”⁴ a világosság Atyját:

Az Ő eonja elmúlhatatlan, és a nyugalomban, a csendességben nyugszik.

 

A nyugalom, mint a Megváltó és az ő küldetésének képe

A Megváltó és küldetése: nyugalom. A Megváltó kinyilatkoztatása, valamint a kinyilatkozás célja egybe esnek. Őnála nyugalom van, amely meglelhető, és leírhatóvá is válik. Az ehhez szükséges erő forrását is jól ismerjük: ez a bátorság képessége.

Ha eljön az idők végezete

és a ház már nem áll,

és nincs többé rendszer,

oltalmazó tér sincs már,

ahogy csoport sem többé,

és te meg én egyedül állunk

fény nélkül

legott, hol az éj beborít minket,

és te meg én egyetlen ember előtt állunk:

akkor ne a házról beszélj neki,

ami volt egyszer,

ne a fényről,

mely újra gyúlhat,

ne a helyről,

ami nincsen már,

ne az ostorról és ne az oltalomról,

melyet egy régmúlt csoporttól kaptál,

hanem nyújtsd át neki

a merészség adományát,

add át neki, hogy soha

vissza ne kérhesd.⁵

 

Nyugalom, mint az ismeret képe

Az ember tudással vérteződik fel, amint elfogadja és alkalmazni kezdi a megváltó igét. Tudatossá válik számára a lehetőség, hogy nyugalmat találjon magában.

Az igazság evangéliuma örömére szolgál mindazoknak, akik megkapták az igazság Atyjától az ő ismeretének ajándékát a Logosz ereje által, aki a Teljességből származik, és aki benne van a gondolatban és az Atya tudatában.⁶

Az egyik „Salamon-ódában” így szól a gnosztikusok imája: És a Te nyugodalmad, Uram, maradjon velem, úgy, ahogy szereteted gyümölcsei is.

 

Nyugalom, mint a gnosztikus zarándoklat végcélja

A Megváltó így szólt tanítványaihoz: Eljött az ideje, hogy megváljunk munkánktól és nyugalomra térjünk. Aki a nyugalomban van, mindig is abban marad.⁷

A nyugalom a Gnózis alapvető jellegzetessége. Az olyan embernek, aki befogadja a Gnózist, tehát a Gnózis iránti belátásból éli életét, kívülről is felismerhető tulajdonsága a nyugalom. Ez a legfőbb tanújele annak, hogy saját belátása vezérli életét. Aki használja a nyugalom kulcsát, az megnyitja a testamentumokat: az Evangéliumokat és a különböző szövegeket, amelyeket hátra hagytak számunkra. Mert mielőtt végre akarnánk hajtani a testamentumokat, előbb fel kell nyitni azokat (az ember persze meg is tagadhatja azt, hogy elfogadjon egy testamentumot). A gnosztikus szövegek is ilyenek: olyan hatóerők lecsapódásai, amelyekkel a szavak képesek hatást gyakorolni az emberre. Bizonyos értelemben helyesnek is mondható, ha valami csak akkor kezd el létezni, ha már névvel, szóval megnevezhető, és meg is van nevezve. A nyugalom is egy olyan szó, amely a létezés egy bizonyos állapotát hivatott megjelölni. Ezt az állapotot úgy éri el az ember, ha tisztába kerül azzal a „történettel” kapcsolatban, amelyben és amelyből él. A legtöbb ember számára ez a történet túlságosan is bonyolult, és a legtöbb gnosztikus szöveget bizony épp ilyen bonyolult megérteni.

A gnosztikus zarándokösvényen járni, a testamentumokon, a mások történetein átvezető úton járni talán azt is jelenti, hogy megteremtjük saját, egyéni összefüggéseinket. Így aztán a gnosztikus szövegek tükörré válnak számunkra. A tükör egész addig semmit sem mutat, amíg elé nem állunk. Hasonlóképpen, egy gnosztikus szöveg nem beszél az emberhez, amíg az teljes egészében elébe nem áll. Ezért van az, hogy a gnosztikus szövegeket a tudomány nem képes feltárni: erre csak akkor kerülhetne sor, ha előbb feltárná önmagát. Másképp kifejezve: csak az nyithat fel egy gnosztikus szöveget, aki a szöveg lényegét és célját saját magában keresi – különös tekintettel arra a kérdésre, amely saját életének célját kutatja. Ez a lényeg, ez az esszencia a nyugalom, a bensőséges béke!

Jelen időnkben a Gnózis azért jelenik meg, hogy megóvja azt, ami elveszni látszik: az ember első-szülöttségi jogát. Az ember boldogsághoz való jogát! Buddha azt mondja: „Buddha, Buddhi – nem mást jelent, mint belátást, bölcsességet és mély értelmet.”

Minden ember boldog akar lenni. A boldogság pedig minden ember veleszületett joga. Ahhoz azonban, hogy ezt elérjük, véghez kell vinnünk saját magunk megtisztítását, ahogy azt Buddha írja elő:

1. Eldobni a bennünk felmerülő káros gondolatokat.
2. Kiirtani a bennünk felmerülő káros gondolatokat.
3. Táplálni a bennünk felmerülő üdvözítő gondolatokat, azáltal, hogy napi gyakorlatba ültetjük át azokat.
4. Olyan üdvözítő gondolatokat ébreszteni magunkban, amelyek még nem merültek fel bennünk.⁸

A Tamás Evangélium 50. Logion-jában olvashatjuk Jézus mondatait:

Ha azt mondják nektek:

Honnan valók vagytok?

mondjátok nekik:

A fényből jöttünk, arról a helyről, ahol

a fény önmaga révén született meg.

Maradandó volt, és az ő képében (a testben) vált láthatóvá.

Ha azt mondják nektek:

Kik vagytok?

Mondjátok: Mi a gyermekei, és az élő Atya

kiválasztottjai vagyunk.

Ha megkérdezik tőletek:

Mi a jele, hogy az Atyátok bennetek van?

mondjátok nekik:

A mozgás és az elpihenés.

Megszületésével az ember jogot szerez a boldogságra, ám ehhez nyugalom szükséges. Az út, a szükséges eszköz pedig a belátás. Mindezeket egybevéve Gnózisnak nevezhetjük – egy tükör ez, amely ma is létezik. Ha a jelenkor embere meg akarja tapasztalni ezen tükör hatékonyságát, meg kell vizsgálja, hogy ez számára időszerű-e. A ma embere számára a Gnózis csakis ezt követően válhat hatásos erővé.

Tamás Evangéliumának 91-es Logionja így szól:

Ők azt mondták neki:

Mondd meg nekünk ki vagy, higgyünk-e benned?

Ő azt mondta nekik:

Ti a menny és a föld arcát vizsgáljátok,

de nem juttok annak felismerésére, ki áll előttetek,

és nem tudjátok,

hogyan vizsgáljátok meg a jelen pillanatot.

 

 

¹ Emiel de Keyser: Als gij en ik als eenling staan (Ha te és én egymagánkban állunk)

² u.o.

³ Tamás Evengéliuma (60. Logion)

⁴ János Apokrifonja

⁵ Emiel de Keyser: u.o.

⁶ Az Igazság Evangéliuma

⁷ Stephen Emmel. Dialogue ofthe Savior

⁸ K. Sri Dhammananda, Miként éljünk félelem és aggodalom nélkül

 

 

9. Gnózis: az új ember megszületésének alapja

 

A gnosztikus beállítottságú ember

a Szent Szellem

gyógyító erőit fogadja be

 

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolája különbséget tesz földi és mennyei ember között. Az egyik oldalon a természetben született személyiség áll, a maga anyagi, éteri és asztrális testeivel, a másik oldalon pedig a mikrokozmosz, benne a monádikus tűzzel, valamint egy éteri és egy asztrális nézettel. Továbbá az is ismert, hogy a földi személyiség nem önmaga okáért jött létre, eonokon átívelő kifejlődése egy bizonyos terv szerint halad: életének megfelelő irányulása révén egy megszenteltetési folyamatnak kell átadja magát. Ez azt jelenti, hogy a földi ember aláveti magát egy szentelő és tisztító folyamatnak, amely a mikrokozmoszt hozzásegíti ahhoz, hogy eredeti isteni sajátosságait és képességeit – amelyek az emberiség bukásakor mélyen a háttérbe húzódtak – újra kifejlessze. Ezáltal tehát a földi személyiség lehetővé teszi a mikrokozmosz számára, hogy az visszatérjen igazi életterületére.

 

A Logosz terve

Az, hogy a két lényiség – a mikrokozmosz és a személyiség – egyetlen lénnyé olvadjon össze, nem más, mint a Logosz terve. Egy alkímiai fejlődési meneten áthaladva mindkettőnek egyetlen, közös lénnyé kell összekapcsolódnia. A Szellemi Iskola ezt a folyamatot „transzfigurációnak” nevezi, és mindig is sok szó esik róla, mert a transzfiguráció nézetében a gnosztikus megszabadulási tanok egyik legfőbb oszlopát kell hogy lássuk.

A különböző fejlődési szakaszokban megszületendő új ember olyan tulajdonságokkal és képességekkel bír, amelyek messze túlszárnyalják a földi ember lehetőségeit. Ám ezeket nem szabad összetévesztenünk azokkal a tulajdonságokkal és képességekkel, amelyekre az ember a különféle okkult módszerekkel tehet szert.

A megújult tudat- és létállapothoz ugyanis csak egy bizonyos út vezet el. Ez az út sem a földi személyiség bizonyos képességével, sem pedig okkult praktikák segítségével nem tárja fel magát előttünk, hanem csak és kizárólag az ős-atom, a még fennmaradt isteni részecske, tehát a szív rózsájának alapján vághatunk neki, és járhatunk rajta. Ebben pedig a Gnózis háromszoros hatása segít bennünket: a misztériumok tanulójára három isteni, mágneses befolyás árad ki, ezeket pedig az Atya, Fiú, Szent Szellem kifejezésekkel írhatjuk le. Ez a három hatás előbb önmaga megismeréséhez, később Isten megismeréséhez és végül a transzfigurációhoz vezetik el a tanulót. A harmadik hatóerő – a Szent Szellemé – leépít mindent, ami a régihez tartozik, és új tulajdonságokat, valamint új képességeket hoz létre.

 

A Gnózis felébresztő áramlata

Amikor a Gnózis felébresztő, hívogató áramlata először érinti meg a szív rózsáját, még nem fejlődnek ki új képességek, hanem csupán a dialektikus éterek csoportosulnak át, abban az értelemben, hogy a két alacsonyabb éter a maga hatókörében alább rendelt, míg a két magasabb dialektikus éter uralkodóbb szerephez jut. Ezáltal különösen a két szentély: a szív és a fej központjai esnek befolyás alá, amelyek így humánus, vallási, művészi avagy egyéb, ésszerű reakciókat idéznek elő, mást azonban nem.

 

Isten szelleme által lángra gyúlva

Megannyi fájdalmas tapasztalatot követően az ember eljut életútján ahhoz a felfedezéshez, hogy emberbarát, vallásos, művészi avagy értelmi tekintetben született dialektikus törekvéseiből nem születhet megszabadító eredmény. Ebből az új belátásból fakadóan aztán „szemeit a hegyekre emeli, ahonnan a segítség jön” – ahogy ezt a Biblia fejezi ki. Ezzel tehát megérett a Gnózis első hatására, Isten szelleme lángra lobbantotta.

Amint az ilyen emberben az önismeret útjain megérik a döntés arra vonatkozólag, hogy saját életéből minden szentségtelenséget és tisztátalanságot eltüntessen, és ezt a harcot komolyan is veszi, valamint állhatatosan véghez is viszi, nos, akkor a szellemszikra-atom mágneses sugara őbenne egyre kiterjedtebben képes hatni. Szívszentélyében így egy újfajta, nem-földi lehetőség született: ez nem más, mint az igazi hit, amelyről a Biblia is beszél. Ez a lehetőség fényből és erőből áll, és valóban képessé teszi az embert arra, hogy hegyeket mozgasson meg.

A hitnek ezen ereje, amelyet tudatosan tapasztal meg az ember, megtisztítja a vért és feloldja a karmát. Ezért mondhatják a szent iratok: „a hited meggyógyított”, vagy: „a hited megszabadított a bűneidtől”. Így világossá válik az is, hogy ennek a fajta hitnek semmi köze sincs a dogmák vagy más földi jelenségek igazolásához. Itt a kegyelemnek az áramlatáról van szó, és ha az ember igaz élet-cselekedete révén elegendőt használatba vesz a gyógyulásnak ezen erejéből, akkor megtapasztalja a második isteni érintést. A Fiú erejében, Jézusban, az Úrban képes lesz aláhanyatlani.

 

Jézusban alászállni

Ez a második isteni hatóerő változások sorát idézi elő a földi személyiségben. A tanulónak így hát egyre jobban hozzá kell igazítania életmódját a Szellemi Iskola hétszeres, krisztocentrikus erőteréhez: egy olyan életterülethez, amelyet nem ennek a földi világnak élet-anyagából építettek és tartanak fenn. Amint a tanuló megérti, hogy megfelelő életvezetés által hogyan is élhet ezekből az erő- és világosságterületekből, egy bizonyos pillanatban a medulla (a nyúltvelő) megnyílik a gnosztikus fényerők számára, mint valami kehely. A szív pedig felegyenesedik, egyúttal új lélegzéstechnikai lehetőségek is keletkeznek. A vérkeringés megváltozik, ahogy a belső elválasztás is, amelyek befolyásolják a vérlényt, egyúttal pedig új tudatlehetőségek is megjelennek.

Az új légzéstechnikai lehetőségek abban állnak, hogy a medullában kezdődött változás a vérben magasabb rezgésű étererők felvételét teszi lehetővé, ezek pedig először az agysejtekben hoznak létre változást. A tanuló belső rendszere egyre inkább megnyílik a négy isteni éter, az úgynevezett négy szent eledel számára. Ez azonban nem pusztán egy misztikus folyamat, mert a második isteni érintés következtében a tanuló testileg is kapcsolatra lép egy erővel: ennek az erőnek pedig fokról fokra alá kell rendelje magát, életének intelligens irányításával annak tökéletesen át kell adja magát.

„Alázatosan beszélget teremtőjével”, ahogyan azt Rózsakereszt Krisztián Alkémiai Menyegzője mondja, vagy ahogy a zsoltáros énekli: „elcsendesedik Isten előtt”. Az Én, a földi tudat fel kell hogy adja természetes ösztöneit, ezért is beszélnek a rózsakeresztesek a Jézusban, az Úrban történő aláhanyatlásról. A Gnózis második érintése először a főszentélyben válik valóra, ahol is olyan fontos szervek találhatók, mint a hipofízis, a pineálisz, valamint a nagyagykéreg – ezek a szervek azonban az értelmi képességek rossz alkalmazása miatt a legtöbb földi embernél erősen károsodottnak mondhatók. Azért kell hát azokat megtisztítani és megújítani, hogy működőképesek legyenek, de immár a gnosztikus üdvözítő út értelmében. Így a gnosztikus érintés nemsokára a személyiség összes szervét eléri, mivel a főszentélyből kiinduló tizenkét agyideg az egész testet átsugározza. Az új éter-hatások befolyásuk alá vonják a vért, az idegfolyadékot és a tudatot, és szép fokozatosan az egész szervezetet kiszabadítják a dialektikus befolyások markából. Csakis a jelzett előkészületek után válik lehetővé a harmadik gnosztikus érintés – és ezáltal a transzfiguráció (avagy másképpen az alkímiai menyegző) is. Ez az érintés nem más, mint a Szent Szellem hatása, amely minden régit romba dönt, és új, isteni lehetőségeket épít fel.

 

A Szent Szellem hét képessége

Az igazi ember – amely valaha létezett és amelynek újra el kell jönnie – hét sajátossággal rendelkezik, úgy is mondhatjuk: az alapvetően hétszeres világgal összhangban. Ez az ember az isteni világ alapvető tulajdonságainak talaján egy sor újabb képességet tud kifejleszteni. Ám ezek elnyerésének az a feltétele, hogy az ember áthágja a dialektika határait, és legyőzi annak káros hatásait. Erre pedig az első és a második isteni erő – Atya és Fiú – érintésével lesz képes.

A továbbiakban megkíséreljük megnevezni az említett képességeket, még akkor is, ha fennáll a veszélye, hogy esetleg összekeverjük őket azon tulajdonságokkal, amelyeket az ember külső, eltúlzott személyiségkultúrája, avagy okkult jelleggel gyakorolt praktikák révén nyerhet el. Ám ez utóbbiak felismerését megkönnyítheti az, hogy azok mindig a földi ember kultiválására és én-központúságának erősítésére irányulnak.

Az igazi ember első képessége az isteni szeretet-erő. A szeretet avagy Isten fénye a legmagasztosabb dolog, ezért is mondják, hogy az ember egyszer majd a fényben jár: úgy, ahogy Isten maga a világosságban van.

A második képesség a bölcsesség, amelyet felfogni és feldolgozni csakis egy megvilágosodott értelem képes. Az értelmi felfogás képessége csakis ez okból fejlődött ki, még akkor is, ha az emberiség nagyobbik része még mindig visszaél vele, és kizárólag egocentrikus célokra használja.

A harmadik sajátosság az akarat, amelyet az emberi templom főpapjaként említhetünk. Ő az, aki az elsőként említett két tulajdonság – szeretet és bölcsesség – által vezetve kizárólag Isten akaratának megvalósításán munkálkodik.

A negyedik tulajdonság a gondolkodás ereje. Szeretetben és bölcsességben foganva, valamint az új akarat által hajtva egészen új, a Szellemnek megfelelő, a legkisebb részletekig terjedő mentális formák, ideák alakulhatnak ki. Magától értetődik azonban, hogy ennek a gondolati építménynek életerőre van szüksége, így máris…

…az igazi ember ötödik képességéről beszélhetünk: a dinamikus energia összpontosításáról, amely megfelel az általános életelvnek. A régi bölcsesség Kundalini-Shakti- ként is említi.

A hatodik sajátosságot ekképpen nevezhetjük: formák megnyilvánításának képessége. A beszédről avagy a mantramról van szó, az alkotó, teremtő szó kimondásáról, amelynek mágikus ereje révén az életerővel táplált gondolati koncepciókat az anyagban is képesek vagyunk megvalósítani.

Az igazi ember hetedik tulajdonsága nem más, mint a hat felsorolt tulajdonság összegzése. Az első hat képességből hat esszenciális erőt nyerhetünk ki, amelyek aztán a hetedik képességben ragyogóan kiáradó világosságot képeznek. Ezáltal válik lehetővé, hogy mindazt, amit az első hat tulajdonsággal megvalósítottunk, az egyetlen helyes módon használjuk, az egyetemes teremtési terv szolgálatában.

A felsorolt tulajdonságokkal – amelyeket a megszabadulás útján járó gnosztikus ember, tehát a tanuló lépésről lépésre valósít meg – párhuzamosan, azok analógiájaként, az emberi szervezetben van hét gyújtópont, amelyeket csakrákként ismerünk. A bukott, földi emberben ezek az alapvető jelentőségű tudati magok, avagy erőközpontok – annyi más, eredeti képességhez hasonlóan – elkorcsosult állapotban vannak. Azt követően azonban, hogy a tanulót közvetlenül megérinti a Szent Szellem, elkezdődik a megszenteltetési folyamat, amely során a csakrák rendszere központi szerephez jut. Mert csakis a hét csakra eredeti funkciójának helyreállítása révén válik képessé az ember arra, hogy egy szép napon alkalmazni tudja az említett hét ősi tulajdonságot. A hét csakrának, és funkcióinak regenerálódása gnosztikus értelemben csakis akkor mehet végbe, ha a szellemszikraatom, a szív rózsája felébred és hatni kezd, és ezen az alapon bekövetkezik az első és második – az Atya és Fiú általi – gnosztikus érintés.

 

A csakrák forgása

E helyütt azonban arra is figyelemmel kell lennünk, hogy hat csakra – a hét közül – bizonyos okkult módszerek által alkalmazott, erőltetett jóga-kultúra révén is életre kelthető. Ennek azonban az a következménye, hogy a csakrák szokásos irányukban gyorsabban forognak, így csak azt érhetjük el, hogy a dialektikus, földi erők erősebb besugárzást gyakorolnak az emberi szervezetre. Az ebből keletkező tulajdonságok és képességek hatása pedig a halál fátylának két oldalára (anyagszféra és tükörszféra) korlátozódik. Ilyen módon mindig is kristályosodás lép fel, a dialektikus zodiákus erőkkel való kapcsolat pedig egyre szorosabbá válik. Így most már az is érthetővé válik, hogy az igazi ember felépítésének fényes célja csakis földi létezési formánk totális lerombolása, és újjászervezése árán érhető el. Sem személyiségünk művelése, sem pedig személyiségünk elhasítása nem nyilváníthat meg új képességeket, egyik sem ébresztheti fel a mennyei embert mikrokozmoszunkban, hanem csakis a transzfiguráció folyamata. A gnosztikus beállítottságú ember a Szent Szellem gyógyító erőit fogadja be, amelyek a csakrák forgásának irányát fokozatosan az ellentétes irányba fordítják. Így az ember az isteni természetrend zodiákus erőivel lép kapcsolatba, amelyre válaszként egészen másfajta képességek fejlődhetnek ki, és amely folyamat mentén az imént tárgyalt hét tulajdonság ismét a rendelkezésünkre állhat.

Az új ember ezen hét tulajdonsága a hét agyüreggel is kapcsolatba hozható. A megszabadulás útján járó ember hét agyi ürege – avagy a fej hétszeres rózsája – megnyílik az isteni prána számára, így a Szent Szellem gyógyító erejében részesülve a régi élet alapjai legyőzhetővé válnak. Amint a hét agyüregben lángra kap a Szent Szellem hétszeres tüze, máris a hét harmóniáról beszélhetünk, nevezetesen a szeretet énekéről, a bölcsesség, és a magasabb akarat énekéről, a gondolkodás erejének daláról, az összpontosított dinamikus energia daláról, az új formák megnyilvánulásának énekéről, és végül: az összekötő erő énekéről, amely a hat megelőző éneket a hét új képesség tökéletes egységébe köti össze. Blavatsky asszony „A csend hangja” című könyvében is az olvasható, hogy az ember csakis akkor teheti lábát a misztikus hangok lajtorjájának legfelső fokára, ha belső istenének hangját hétfajta módon meghallotta. A hetedik hangban pedig – így írja „A csend hangja” – egymásba fonódik az előző hat, avagy másként kifejezve: a hat különálló hatóerő a hetedik képességben válik valóra. Ezzel a hét képességgel járhatóvá válik a hétszeres mikrokozmoszhoz vezető híd, és a hét örök kapu megnyílhat. Ezzel zárul a kör a tökéletes ember fejezetünk elején megbeszélt hét tulajdonsága körül.

 

A természetben született személyiség a lélek szolgálatában

Így tehát a természetben született személyiség – miközben a bukott világban keresően tevékenykedő emberekért tovább működik – most már a mikrokozmikus rendszerben manifesztálódott új erőket és képességeket kezdi szolgálni. Az ember értelmi képességét, miután megszabadult az aurikus lény befolyásaitól, immár a magasabb rendű gondolat-test, az új tudatfény sugározhatja át. Az ilyen módon megvilágosult és megtisztult értelem abban a helyzetben van, hogy az új tudatként hatásossá vált új fajta gondolkodási képesség kisugárzásait asszimilálja, és az egyetlen helyes módon feldolgozza. Mindemellett az asztrális test is átjárhatóvá válik a gnosztikus áramlatok számára, olyannyira, hogy új lehetőségek adódnak a lélegzéssel kapcsolatosan is.

Így az emberi lény minden atomi részecskéje új világosság-erőkkel töltődik fel, és így lehetséges az is, hogy az ember új fajta érzékenységre tesz szert. Erre az éteri testnek is reagálnia kell, hogy a monádikus tűz világossága átragyoghassa, ennek pedig az a következménye, hogy az új sugárhatások révén maga az anyag-test is megváltozik, mégpedig minden egyes atomjában.

Az ember tehát immár új gondolkodással, új érzékekkel, új Én-nel és egy teljesen megújult tudatállapottal rendelkezik. És ezekkel az új tulajdonságokkal képes arra, hogy a négy éter, a négy szent eledel felett is uralkodjon. Képes magához vonzani azokat, összefűzheti és elválaszthatja, avagy akár bizonyos rezgési állapotba is hozhatja őket. Egyszóval: a hét új képességnek köszönhetően a gnosztikus ember képes használni a négy – ám egyenként háromszorosan megnyilvánuló – isteni étert, avagy a bibliai kifejezéssel élve: ehet „a tizenkét lepényből”. (Mózes III., 24. – 5.- 6.) Ezzel tesz szert az ember az új lélek által felépített, négyszeres személyiségre.

Ám az őt körülvevő aurikus égbolt is változáson megy keresztül: tizenkét új „csillag”, avagy másképpen szólva, tizenkét erő-összpontosulás jelenik meg benne, amelyek a „négyzet” – tehát a négyszeres új testi felépítmény – építéséhez szükséges éteri erőket asszimilálják. A „Fény kincseskamrái tizenkét megváltójának” erői ezek, ahogy a misztériumokban kerül kifejezésre.

 

Emberi lelkek a halász hálójában

Új képességei alapján az ilyen tanulóval kapcsolatban „a Kő Mestere” alkímiai kifejezést használhatjuk. Mert bár a képességeket annak a folyamatnak véghez viteléhez veszi használatba, amely során az összes, a múlandósággal kapcsolatos tényezőt legyőzi önmagában, a rendelkezésére álló erőkkel és képességekkel mindenekelőtt kereső embertársainak segíthet. Ő tehát az emberi lelkek halásza, ahogy a Biblia nevezi. Képes lesz tehát arra, hogy „a hálót a jobb oldalon kivesse, és a háló a súlytól mégsem szakadjon el”. A háló képében az új képességekkel felvértezett ember aurája, avagy lélegzőtere kerül kifejezésre, amelynek mágneses képessége két nézetre bontható: egy vonzó és egy taszító képességre. Az újjászületett gnosztikus ember „hálójával kihalász” mindent, ami újonnan szerzett képességeivel és tulajdonságaival összhangban van, ám mindazt, ami nincs összhangban, eltaszít magától. „Zsákmánya” pedig, amelyre a bukott világban tesz szert, részesül majd a Szent Szellem erejének, a Gnózisnak áldásában.

 

 

10. A jelenkor világa és a Gnózis

 

Az Ifjú Gnosztikus Szerzet egy erőteret

hozott létre a világban,

hogy az a kereső emberek

lába előtt hídként kínálkozzon.

 

A Gnózis és a világ a valóságnak két különböző mezeje. Nem ugyanannak a rendnek két területéről van tehát szó, hanem az életnek két egyedül álló, egyesülésre képtelen birodalmáról, két, egymástól tökéletesen elválasztott valóságról. Ha gondolatilag összekeverjük ezt a két valóságot – tegyük ezt akár tudatosan, akár önkéntelenül – akkor számtalan félreértésnek, átláthatatlan fájdalomnak és üldöztetésnek teremtjük meg a legfőbb okát.

A Gnózis nem más, mint maga a Logosz, minden dolog forrása, amely a Szellemben és a Szellem által nyilvánul meg. A Gnózis mindent átfogó szeretet, világosság, erő és egyetemes bölcsesség. A Gnózis tehát az eredeti, isteni megnyilvánulás tere, amellyel a mi tökéletlen világunk áll „átellenben”: a határok közé szorított intellektus, a megkülönböztető jellegű szeretet, a káprázat, az ellentétek között sínylődő erők és bölcsességek területe.

Az, hogy a két, egymástól elválasztott valóságról modern szóhasználatunkban úgy beszélünk, mint „térről”, avagy (tudományos értelemben vett) „mezőkről”, nem véletlen. A fizika alapállása szerint egy mező, egy erőtér nem valami anyagi jelenség, hanem különböző tulajdonságok jellegzetessé válása, a tér különleges minősége. A Gnózis és a világ a tér és idő szempontjából nem válnak külön egymástól: egyidejűleg és ugyanazon helyen léteznek, ám különböző minőségük miatt tökéletesen elválasztva. A Gnózis az „abszolút” és a „tökéletes” mezőjében nyilvánul meg, a tér és az idő kötelékeitől szabadon. A világ ellenben az ellentétek és a tökéletlenség területén, az „itt”-hez és a „most”-hoz láncolva. A két terület összetévesztésére az is okot adhat, hogy a Gnózis erőterének a túlvilágon, a tükörszférában is vetülete jött létre. Ám a túlvilág, azaz a finom-anyagi térség – a világ látható, anyagi felével azonos módon – tökéletlenségnek és ellentéteknek ad otthont. Öröm és fájdalom, díj és büntetés, menny és pokol: ezek az itteni világ tükör-párosai, amelyek meghatározzák az „odaát-ban” zajló életet is. A világi területeknek abban a felében épp ezért a Gnózisnak sem oka, sem pedig célja nincsen; a Gnózis saját területe ugyanis a tökéletesség és az örökké-valóság. A világ ezzel szemben magába foglalja az „evilágot” és a „másvilágot”, azok tökéletesen egyező minőségeivel.

 

Minden mező egy bizonyos forrásból keletkezik

Ahogyan azt a Gnózis története is bizonyítja, a Gnózis és a világ két elválasztott valósága közötti érintkezésre mindig is volt és lesz is lehetőség; arra, hogy kapcsolatba lépjen egymással az a két erőtér, amelyekben külön-külön megtalálható az öröknek és az időhöz kötődőnek, a tökéletesnek és viszonylagosnak, az abszolútnak és az ellentétesnek az eredete és életterülete. Vajon hogyan lehetséges ez a találkozás, hogyan kapcsolódhat össze két olyan dolog, amelyekről azt mondtuk, hogy egyesíthetetlenek?

Hogy a kérdésre megtaláljuk a választ, ismét a „mező” avagy „erőtér” fizikai fogalmához kell fordulnunk. Ez azt mutatja számunkra, hogy minden erőtér saját forrással rendelkezik, a forrásban pedig – minden olyan tulajdonsággal együtt, amellyel a teret képes kitölteni – az erőtér okát, eredetét is felfedezhetjük. Az erőtér formájában történő megnyilvánuláshoz a Gnózisnak is szüksége van tehát egy forrásra, amelyből feltöltheti a saját erőterét. Ám ahogy nem vagyunk képesek mágneses teret alkotni mágneses pólusokra irányuló gondolatokkal vagy meditálással, úgy gnosztikus erőtér sem jön létre pusztán attól, hogy a Gnózisra gondolunk, avagy akár mélyen el is gondolkodunk róla. Erőteret képezni, vagy más szóval: a teret meghatározott minőséggel kitölteni, nos, ehhez bizony nagyon is meghatározott forrás szükséges! Egy gnosztikus erőtér esetében a Gnózisnak közvetlenül kell megérintenie világunk térségét, alá kell hogy szálljon a világba. A világosságnak élő valóságként kell tündökölnie a sötétség közepette!

 

Egyesíthetetlen területek találkozása

Az emberi történelem folyamán végzett gnosztikus fáradozásokat tekintve a következő kérdést közelíthetjük meg: szükségszerű-e a Gnózis és a világ újabb és újabb kapcsolódása? Vajon napjainkban is lezajlik-e a két terület ilyesfajta találkozása?

Az első kérdésre választ kaphatunk, ha az ember jelen állapotára tekintünk. A világi területekben élünk, tudatunkat a világi térségekből merítjük. Az ellentétek, a tökéletlenség és a múlandóság uralkodik rajtunk. Egy olyan élet-elv is létezik azonban bennünk, amely nem tartozik ezekhez a kötöttségekhez, amelyet az eredeti lét-területről, a Gnózis térségéből őriztünk meg, és amely elégedetlenséget szül bennünk a csakis a világból való élet lehetőségeit tekintve. Az emberben lakozó szellemi elv az eredeti, gnosztikus területek felé irányul: ez az oka annak, hogy mi, emberek – még ha egyelőre nem is tudatosan – a Gnózis térségeihez tartozunk. Ám a szellemi elv megléte önmagában még nem biztosítja azt, hogy a Szellemről tudatos tapasztalatot szerezzünk. Épp ezért a Gnózis az általa kiküldött követek segítségével ereszkedik bele világunkba.

Az Egyetemes Szerzet ezt a hídként megnyíló lehetőséget használja, és így képes véghez vinni megmentő munkáját. Számtalan ilyen „mentőakcióra” vállalkoztak már, és ezek közül egy, a mai modern időkben is útjára indult. Az Ifjú Gnosztikus Szerzet egy erőteret hozott létre a világban, hogy az a kereső emberek lába előtt hídként kínálkozzon. Az ebben úttörőként fellépő személyek szeretettel teli, fáradságot nem néző munka árán, semmilyen személyüket érintő elismerésre nem vágyva, csakis az Egyetemes Szerzettel való kapcsolat alapján, életüket fenntartás nélkül megbízatásuknak szentelték, végül pedig a világban megalapították és lehorgonyozták ezt a gnosztikus teret.

A tanulók következetes, a Gnózissal való belső egységen alapuló törekvése azt eredményezi, hogy ez a gnosztikus térség a folyamatosan gyarapodó lélek-élet révén egyre erősebb, egyre messzebbre áradóbb és egyre fokozottabb hatású lesz.

Ezért is mondhatjuk el, hogy a Modern Rózsakereszt Szellemi Iskolája a Gnózis és a világ találkozási pontján egy napjainkban időszerű, közvetítő jelleggel fellépő erőteret képez: ebben térben ereszkedik a világba annak a Krisztusnak az ereje, aki maga az igazság. Ez a gnosztikus tér jelen korunkban minden egyes ember számára hatalmas kegyelemadományként szolgál. Aki ma megragadja ezt a lehetőséget, és hagyja, hogy az is megragadja őt, az holnap megtapasztalhatja a kinyilatkoztatás valóságát: „Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek.”

 

Hasonló a hasonlót vonzza

Egy pillanatra térjünk vissza a modern fizika képi világához. Egy erőtér – még ha annak forrása oly erős is – csakis olyasvalamire tud hatni, amely a saját forrásával egyforma minőségű. A gravitációs mező például, amely, mint tudjuk, a test tömege révén keletkezik, egy másik, tömeggel rendelkező testre fejti ki hatását; ebben a vonatkozásban például a hőmérsékletnek, a színnek vagy a formának semmiféle befolyása nincsen. Egy mágnes erőterének is csak olyan anyagokra van hatása, amelyek szintén rendelkeznek valamilyen mágneses minőséggel, így egy ilyen mező nemmágneses anyagokkal szemben hatástalan marad.

Ugyanígy a Gnózisból származó erőtér is mindenfajta állapottal találkozik, vele megegyező és össze nem illő minőségűekkel is, de csak a vele megegyezőre gyakorol hatást. A vele megegyező tehát azt jelenti, hogy az erőtér hatása tetten érhető – a nem össze illő minőség pedig azt, hogy nem jelentkezik kölcsönhatás. Az emberben egyetlen olyasvalami található, amely a Gnózissal megegyező minőségű, ez pedig nem más, mint a szellemszikra-atom, a magából a Gnózisból származó fénymag, amelyet a világosság megkeres, és meg is talál. Ami a Gnózissal nem összeillő, az a természetben fogant, múlandó ember, amellyel a Gnózis nem képes poláris párt alkotni, és amellyel épp emiatt közvetlenül megnyilvánuló kölcsönhatásba sem tud lépni. A Gnózis erőtere az egyetemes Krisztus-erőből fakad, tehát a szó legközvetlenebb értelmében véve krisztocentrikus, és így csakis az emberben lévő Krisztus-elvvel képes kölcsönös rezgési állapotba helyezkedni.

Persze, nem úgy kell gondolnunk erre, mintha a Gnózis elvonná szeretetét a természet emberétől, hanem lássuk ezt inkább az egész mindenségben hatályos, áthághatatlan egyetemes törvény hatásának, amely azt mondja: hasonló a hasonlót vonzza. Ez a törvény azt is biztosítja, az emberi világosság-elv és az isteni világosság között mindig és mindenhol lehetséges lesz a kapcsolatfelvétel, avagy végbe mehet egy olyan érlelődési folyamat, amely végül ehhez a kapcsolódáshoz vezet. Az ember a Gnózis és a világ, a fény és a sötétség két erőtere között áll, mindkettőből merít, és egyúttal mindkettőnek a része is. Ez pedig ahhoz vezet, hogy az embernek döntenie kell a kettő között, majd végül ebbe a folytonosan ragyogó világosságba helyezi magát. Ezt könnyedén megteheti, mivel a jelenben a gnosztikus erőtérnek egy olyan forrása összpontosul a világban, mint amilyet a Modern Rózsakereszt Szellemi Iskolája kínál fel.

 

Az erőtér hatása forrásához közel a legerősebb

A fizika tudománya révén ismeretes, hogy minél közelebb van egy energiamező forrása, annál erősebb a mező hatása; mivel a forrásban minden erő koncentrálva található, a mező minden ereje ebből a központból indul ki. A Gnózis erőterére is igaz ez, ám a természetben található erőterekhez képest van egy félreismerhetetlen különbség. A természet erőtereiben a természeti erők összpontosulnak, ezeket pedig képesek vagyunk a természet módszereivel és a természetes tudattal megvizsgálni. Bár a Gnózis a természeti világban közvetítő jelleggel lép fel, erőterében mégsem található egyetlenegy természetből való erő sem, csakis természeten-túli, gnosztikus erők. Ezek azok a nem-földi erők, amelyeket az emberben lakozó, nem-földtől-való Krisztus-elv magához vonz, és amelyeket földi emberként, földi tudattal vizsgálni, avagy értékelni lehetetlen.

Ám mégis: amint egy gnosztikus erőtér megjelenik – mint ahogy napjainkban is ez a helyzet -, adódik egy lehetőség arra, hogy megismerjük ennek a felbecsülhetetlen értéknek az igazságát. Ennek az ismeretszerzésnek viszont feltétele van. Nem ácsoroghatunk az erőtér ajtaja előtt a magunk előítéleteivel, hanem azoktól megszabadulva, az igazság iránti teljes vágyakozással be kell lépjünk az erőtérbe, mi több, egyre jobban meg kell közelítenünk annak forrását! Az előítélettől való mentesség nem a fejünk elfordítását jelenti, és nem a kritikamentességet, hanem a szokványos mértékektől és fogalmaktól való elszakadást, amelyeknek mind-mind csakis a természetben van létjogosultsága, ám a természeten-túli erők megítélésére alkalmatlanok. Ha megszabadulunk az elfogultságtól, az a szív feltárulkozásához vezet, ezt a változást pedig a hit megjelenésének nevezhetjük. A Gnózis értelmében vett hit nem a tantételek naiv, megkülönböztető képességet nélkülöző „igenlése”, hanem a szív nyitott állapota, amely a Gnózistól kiáradó krisztocentrikus erőtér, és az emberben nyugvó Krisztusi elv közötti világosság-kölcsönhatást szolgálja. Aki ilyen módon nyitja meg szívét, és lép be ebbe a kölcsönös kapcsolatba, az bizonyosan érezni fogja a hívogató erőt, és megtapasztalja, hogy az igazság nem ismerhető fel tények és tantételek gyűjteményében böngészve. Nem, mert az igazság egy életet teremtő erő.

Az embert, ha bátran áll e találkozás elé, a Gnózis igazsága ismeretek és belátások egész sorával ajándékozza meg, amelyek egész lényét átkarolják. Saját tapasztalata révén ismerheti fel, hogy a Gnózis és a világ – közvetítő erőtér által létrejött – kapcsolata nem önös célokra szolgál; megkövetel az embertől bizonyos dolgokat, azért, hogy az emberért léphessen fel. A világ állapotába és a saját létünkbe történő bele-látás megmutatja számunkra, hogy valaminek történnie kell, valami meg kell hogy változzon. Az életünk megváltoztatására ösztönző felhívással egyidejűleg a gnosztikus erőtér közvetíti számunkra a hátteréből sugárzó szeretetet, és azt a megszabadító erőt, amelyet életünk irányának megfordítására használhatunk. Mert az igazság időszerű, megnyilvánult életté akar válni. Ez a fejlődés pedig egy út bejárásához hasonlatos, amelyen maga az igazság kísér bennünket, hogy lehetővé tegye számunkra az új, Gnózisban és Gnózisból való életet. Az Egyetemes Igazság nem csak a célvonalnál ad magáról bizonyosságot, hanem már az úton, ebben az új fejlődésben is megmutatkozik. Ezért a tanuló, aki a korunkban megjelent gnosztikus tér útján lépdel az Egyetemes Igazság felé, örömmel és hálával telve tanúskodik erről a tapasztalatáról.

Aki ezen az úton halad, annak számára a gnosztikus erőtér előbb-utóbb világosság-térré alakul át. Kialakul egy újfajta tudat, amely többé már nem kötődik a tér és az idő fogalmához, és amely már nem magyarázható a tanuló személyiségéből. Ez a tudat már a benne lakozó isteni szellem-szikrából kelt életre, és éppen ezért nem függ a halandó személyiségben lakozó Én rabláncán. Az ilyen mértékű tudatossá-válás olyasvalamire ad lehetőséget, amire a földi személyiség soha nem lesz képes: közvetlen, „első kézből származó” tapasztalatok szerzésére a természeten-túli világból. Ez az ismeret Istentől származik, mert Őbenne van. Ez a Gnózis.

 

 

11. Az órás
Gustav Meyrink elbeszélése¹

 

A beteg szívű, kereső embereknek

bízniuk kell egy magasabb fennhatóságban,

amelyet ténylegesen magasabb rendűként

ismernek fel és ismernek el.

 

Mi történik a lélekkel, ha az eredeti hazába vezető úton halad? Miféle tapasztalatokra tesz szert? A tudatosodás mely állomásain kell keresztülhaladnia? És hogyan részesül az ember olyan ismeretekben, amelyek megszabadítják a halál és az élet ingoványától?

Gustav Meyrink ezeket a kérdéseket helyezi „Az órás” című elbeszélésének középpontjába, a történet folyamán pedig az út különböző szakaszait, és a kereső emberre jellemző különböző állapotokat tárja fel előttünk. A szellem-szikra impulzusait, a kereső lélek kedélyváltozásait, a személyiség reakcióit. A hátráltató tényezőket és a veszélyforrásokat, és egyúttal az úton kínálkozó segítséget és a fejlődés egyes lépéseit is leírja.

Az elbeszélés középpontjában egy ember áll, aki értékes óráját elviszi a régiségkereskedőhöz, hogy azt ott megjavítsák. Az óra azonban nem egy szokványos szerkezet, hanem egy különösen értékes darab, amely merőben szokatlan, emberi vonatkozású szimbólumokkal van díszítve. Fedőlapján például egy férfi látható – női mellekkel. Lábai helyén két kígyó látható, feje egy kakasé, jobb karjában a Napot tartja, bal karjában pedig egy ostort. Ezen kívül az óra számok helyett virág-arcokkal, állati és különböző démoni fejekkel van „kalibrálva”, de azt sem akárhogy: tizenkét óra helyett 14 órára osztja a napot, és csak egyetlen mutatója van. Mindez pedig nem más, mint az „emberi szerkezet” jelképrendszere. Az óra fémvázának belső felén ez olvasható: „Summa scientia – nihil scire”, azaz „A legnagyobb tudás az, hogy semmit sem tudunk”. Az órásmester hosszasan vizsgálja az órát, aztán pedig azt mondja, hogy nem képes azt megjavítani. Hallott azonban olyan órák meglétéről, amelyeket egy „őrült” készített, és azt gyanítja, hogy a szóban forgó óra is ettől az „őrülttől” való, így csakis ő tudná megjavítani.

 

Repedések a normalitás falain

Vizsgáljuk meg az út első szakaszát kicsit közelebbről! Az óra – amely itt az emberi szív szimbóluma – megállt, nem működik. Ezzel egyidejűleg az óra tulajdonosának szívinfarktusa is volt, ami majdnem véget vetett életének. Ez utalás arra, hogy a kereső embernél a normális életmenetet tekintve először törésnek kell bekövetkeznie, amely élete kormánykerekét új utak irányába fordítja.

Az óra javításra szorul. A tulajdonos maga nem képes erre, mivel nem tudja, hogy tulajdonképpen mit és hogyan kellene rajta javítani. Így a legközelebbi lehetséges fennhatóságtól, az antikváriustól kér segítséget. Aki persze segíteni is szeretne, de felismeri, hogy ő sem tud segítséget nyújtani, mert valami olyanról van szó, amiről nem rendelkezik kellő szakértelemmel. Belátja, hogy olyasvalamire van szükség, ami saját magánál nagyobb, így az óra tulajdonosát tovább küldi. Az óra – ahogy mondtuk – az emberi szív jelképe, míg az óra tulajdonosa az úton járó személyiségé. Az antikkereskedőre pedig úgy tekinthetünk, mint a lélekre, amely a közvetítő szerepét játssza. De hasonlíthatjuk a János-emberhez is, aki tudatában van a nálánál Nagyobbnak, a Másiknak, és aki, ha találkozna ezzel a Másikkal, akkor képes lenne felismerni, mi több: ezt követően másoknak is meg tudná mutatni az utat. Saját magáról azonban tudja, hogy háttérbe kell húzódnia, mert ahogy Keresztelő János mondta: „Ő az, aki utánam jő, aki előttem lett, akinek én nem vagyok méltó, hogy saruja szíjját megoldjam”. Az antikvárius is ekképpen ad útmutatást a kereső ember számára, arról, ami nagyobb nála, és ami őfölötte van. Bár nem tudja, hol és hogyan található meg, mégis értékes utalást adhat arra vonatkozólag, hogy az a bizonyos Másik igenis létezik.

Ám ezzel egyidejűleg figyelmezteti is a kereső embert: aki elér életében erre a pontra, amikor a Másikat keresi, az ezentúl merőben szokatlan utakon jár majd: olyan utakon, amelyek a normális világ számára „őrültségnek” tűnnek.

Mert mit is él át az ember ezen a ponton?

Régi élete már nem működőképes, és már nem is elégséges számára. Tudatában van annak, hogy segítségre szorul, ezért eleinte még elismert intézmények és tanok közelében keres menedéket. Ezekről azonban hamar kiderül, hogy igazi segítséget nem nyújthatnak, megváltozásra és a gyógyulásra irányuló vágyát pedig nem képesek teljesíteni. És mégis: az ember szinte a „bőrén érzi” azt, hogy valahol máshol mégis segítséget kaphat. Hogy kell lennie egy útnak, ami csakis őreá vár. Ám ezt az utat saját magának kell kikutatnia. Semmilyen külső hatalom nem segíthet ebben, és mivel csak magára számíthat, előbb-utóbb rákényszerül arra, hogy saját belső lényében barangolva, az utat önmagában találja meg.

 

Az ős-emlékezés hatása

Meyrink elbeszélésében az út második szakaszához érkeztünk. Az óra tulajdonosában hirtelen emlékek törnek elő a gyerekkorából és fiatalkori éveiből. Megtudjuk, hogy már akkoriban hallott egy „őrültről”, aki állítólag egy még meg nem épült templom oldalfala mögött lakik, órákat javít, és a szóbeszéd azt tartja, hogy a kezei között életre kelnek a szerkezetek.

Egyelőre csak ezekre a vázlatos képekre emlékszik, ám azok fokozatosan alakot kezdenek ölteni benne, és kérdésekbe tömörülnek. Miért is ne létezhetne ez az órás? Vajon megéri-e utánajárni? Nem lehet, hogy már azokban a régi időkben is meg akarta keresni ezt az embert? De mi tartotta vissza ettől? Már látja is, egész élesen látja az „őrültnek” az arcát, legalábbis úgy, ahogy akkoriban mindig is elképzelte magának: a hófehér hajú vénembert, feltűnően kicsi fejével, és akinek szemei olyan áthatóan meredtek rá. Az óratulajdonos hirtelen erős késztetést érez, hogy legyőzze mindazt a félelmet, amelyet mindig is érzett ezzel az „őrülttel” szemben, és a saját bensőjéből fakadó képekkel kapcsolatban. Az elbeszélésben ezen a ponton így fogalmazza meg ezt a vágyát a külső világ számára: „Ha újra járhatna az órám!”. Természetesen itt saját, újra-élesztésre szoruló szívére gondol.

A kereskedő a fejét csóválja, és visszaadja az órát. Ő nem tehet semmit: az óra életre keltésében egy Másik „szakember” az illetékes, így a tulajdonos elköszön, és távozik az antik tárgyak kereskedéséből.

 

Búcsú a dialektikától

Elkezdődik tehát az út harmadik szakasza. Hősünk magányosan járja a sivár éjszakai utcákat, amelyek az üressé vált dialektikus világot jelképezik. Már nem az az ember, aki régen volt. A fel-felbukkanó emlékképek valami újat keltettek életre benne. Tudatosan még nem képes ennek az Új-nak a felismerésére, de megbízik a bensőjéből felhangzó iránymutatás szavában, és azt az utat követi, amit „úgy tűnik, a lábai már jól ismernek”, valahonnan, belülről.

A kereső ember ezzel elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol átadja magát a belülről vezérlő hangnak – itt kezdődik tulajdonképpen maga az út. Az út, amely egy eleinte ismeretlennek tűnő világba vezet, amelyet azonban jól ismert, bizalommal rejtegetett kincsként őriz legbelső lényének mélyén. Erről azonban csak a célhoz történt majdani megérkezéskor bizonyosodhat meg teljes valójában! Megkezdődik tehát a Másikra irányuló keresés, a szív vágyakozása, a gyógyulás iránti vágy pedig olyan nagy, hogy a félelmet és a kétséget is legyőzve, merőben új utakat tesz járhatóvá.

Az óra tulajdonosa engedelmeskedik tehát lábai akaratának. Az út, amelyen lépdel, a városból kifelé vezet – kifelé a normál élet csődületéből – és egy fehér utcába torkollik.

Mi is ez a város? Nem más, mint a dialektikus élet, az emberek kívánalmai, vágyai és hajszoltsága. Minden, amit a kereső embernek maga mögött kell hagynia, ha a szellemi útra adja fejét, hiszen egy új, ismeretlen világba készül. És mit jelenthet a fehér utca? A fehér, mint tudjuk, a tisztaság jelképe, a fehér szín a színskála összes színét tartalmazza, magába foglalja a Szellemnek mind a hét sugarát.

Így válhat a fehér utca az egység, az egész-ség felé vezető út jelképévé, amelyen visszatérhetünk a Szellem tökéletes világába.

Mi történik az út ezen szakaszában? Belső felismerésétől hajtva hősünk meggyőződéssel fordul be a fehér utcába, ám alig halad néhány lépést, sarkaira máris rátapadnak „a fekete kígyók, melyeket a rikító holdfény csalt elő a földből”. A fekete kígyók és a fehér utca között nem is lehetne égbekiáltóbb ellentétet találni. A kereső embert a kígyók vissza akarják tántorítani útjáról, visszarántani őt a régi, általa jól ismert világba. Az óra tulajdonosa felismeri, hogy ezek a kígyók lényegében mérgező gondolatok és erők; a kétségek, félelem, a kedélyvesztettség talajában teremnek, meg akarják semmisíteni éppen-hogy-megszületett reményét, bénító méreganyagukat pedig egyenesen a szívébe akarják fecskendezni.

Bizonyosan állíthatjuk, hogy minden kereső emberrel megtörténik, avagy már meg is történt ilyesmi. Örömmel vág neki az útnak, hiszen úgy sejti, valami elképesztő kincs az, amire rálelt. Eleinte minden kétsége fölé emeli őt az a határtalan öröm, amit az újra-egyesülés ígérete okoz. Ám amikor már egy ideje járja az utat, ismét kétségek – fekete kígyók – kezdik aláásni az útba vetett bizalmát. Észbeli képessége (a régi világhoz fűző legszorosabb kapocs) szeretné ismét kisajátítani magának a tanulót, visszahozni, és az úton való továbbhaladásban meggátolni.

 

A Szellem képe tovább vezet

Mihez kezd ebben a helyzetben az óra tulajdonosa? Az utcát járva hirtelen élesen balra fordul, hogy „lerázza a kígyókat”. Ez azt jelenti, hogy megváltoztatja gondolatait, gondolkodásának irányát. Amint ezt megteszi, nem várt segítség érkezik -most vagyunk az út negyedik szakaszában-: hirtelen a lába alól a saját árnyéka bukkan elő és elnyeli a mérges kígyókat.

Kicsoda ez az árnyék? Nem más, mint egy vezérlő megnyilvánulás, egyenesen a szellemi világból: ő az eredeti világosság leképezése, amely a kereső embert kivezeti a kétségek és a félelem félhomályából. A világosság igazsága, amelyet a világosság képi vetületében (az árnyékban) látunk összegződni, elűzi a fekete kígyókat, és ő maga veszi át a vezetést, eltüntetve a kétkedés, az elkedvetlenedés és az aggodalom hármasát. Mindezek helyébe pedig hatalmas öröm és bizakodás lép.

Ezt éli át az értékes óra tulajdonosa is. Az árnyékban azon nyomban felismeri vezérét, de vajon mi alapján? Az árnyék „anélkül, hogy meginogna, tévedhetetlenül” lépdel előtte, és ő jól tudja, hogy megbízhat ebben a biztonságban, így nyomon követi az árnyékot: az árnyékot, amely a világosságról tanúskodik, így magára az útra ettől fogva nem is kell ügyelnie. Kétségei semmivé váltak, így bátran folytathatja az utat. Ám hosszú vándorlást követően az árnyék egyszer csak eltűnik egy mély sírgödörben, és magára hagyja az óra tulajdonosát. „A célhoz érkeztem” – mondja magában. Az eredeti létezéssel újra létrejött a kapcsolat, és az ember most már biztonsággal járhat a szellemi úton. Saját magában hordozza a világosságot, így nincs szüksége annak képmására, az árnyékra, ezért a segítő erő – miután feladatát elvégezte – visszahúzódik. Az ember megérkezett a forráshoz, amely a világosságban van.

 

Hazatérés

Megkezdődik az út ötödik szakasza. Az óratulajdonos már az órásmester műhelyében van, akiről jól tudja, hogy egyedül ő képes megjavítani az óráját, azaz a szívét.

Alig lép be a műhelybe, máris végtelen biztonságérzet, határtalan megkönnyebbülés árad szét ereiben. Úgy érzi, mintha hazaérkezett volna. Ez a reakció igencsak jellemző a kereső emberre, aki úgy látja, hogy eredeti szülőföldjére tért haza. A megkönnyebbülés a szívéből száll fel, a lélekből, amely tudja és felismeri, hogy oda került, ahová tartozik, és ahol úgy érezheti, hogy végre megszabadult. Ezt a bizonyosságot még tovább erősítik a szavak, amelyeket a műhelyben található egyik óra számlapján fedez fel: „Summa scientia – nihil scire”. Ugyanaz a mondat, mint ami a saját értékes órájába van gravírozva! Az óratulajdonos most már egy olyan világban tudja magát, amelyben egészen más törvények uralkodnak, mint a megszokottban. Itt nem a régről megszerzett, valaha-megtanult tudás számít, hanem a nemtudás akarása révén megszerzett tapasztalat! Tehát pont az ellenkezője. Saját magában és saját magától fedezi fel azt, hogy feladva a régi gondolkodásmódot, az új nem-tudni akarásnak hála egy új világ tárul fel előtte. Egyúttal azt is megérti: nem az a döntő, hogyan jutottunk el ebbe az állapotba, hanem az, hogy magunkénak tudjuk ezt az állapotot. Ez persze azt jelenti, hogy képesnek kell lennünk egy ilyen állapotot egyáltalán elfogadni.

 

Kigyógyulni az idő kórjából

A sejtelmes gondolatokkal teli perceket követően az óra tulajdonosa körülnéz az órásmester műhelyében. Sokféle, különböző nagyságú és típusú óra van itt, az eltérő emberi típusok képviselőiként. „Mind beteg volt, én pedig meggyógyítottam őket” – mondja az órásmester. És azt is elárulja, hogy mibe betegedtek bele az órák, illetve az emberi szívek: egytől-egyig az időbe vetették hitüket. „Ám az idő elrabolja a szív nyugalmát” mondja, ezért ő megszabadította őket az idő hiúságától, ezzel pedig visszaadta nekik a szív nyugalmát. Az ember akkor lesz képes a valódi érzékelésre, ha szíve nyugalomra lel, és elnyeri ezáltal a semlegesség állapotát. Csakis akkor ismerheti fel, hogy mi is az ember tulajdonképpeni feladata: visszatérni a forráshoz, azaz Istenhez.

Ha ezt ténylegesen felismeri, az idő fogalma hajóroncsként süllyed a semmibe. Ám ehhez a nyugalomhoz ismeret, tudás szükségeltetik, erre azonban normál értelemmel, hétköznapi gondolkodással nem tehetünk szert. „Az élő tudás magától jön”, mondja az órás, majd később így folytatja: „Az embernek nem szabad akarnia a tudást”. Mit akar ezzel mondani? Azt, hogy a normál gondolkodás nem más, mint káprázat; azt, hogy a normál gondolkodás nem vezet el az igazi megértéshez, nem ígér számunkra semmit, csak „örökké tartó perceket, újabb és újabb csalódást”.

Ha az értelemről már eléggé lerántottuk a leplet, akkor valami más kell annak helyébe lépjen. De vajon mi? Nem más, mint a hit, a remény és a szeretet. Azok az emberek, akik a „Summa scientia – nihil scire” jeligéjét valóban megértik, „órájukat nálam hagyják megőrzésre”, mondja az órásmester. Mások pedig csalódottan távoznak. Mit akar ez jelenteni?

A beteg szívű, kereső embereknek bízniuk kell egy magasabb fennhatóságban, amelyet ténylegesen magasabb rendűként ismernek fel és ismernek el. Egy bizonyos Másiknak adják át szívüket, hogy ezentúl az őrködjön felette. A bizalommal teli önátadás, a gyógyulás lehetőségébe vetett hit, és a magasabb, szellemi világ iránti szeretet: csakis ezek révén válhat az ember ismét egészségessé. Az „óra” egyedül ilyen módon javítható.

 

A helyreállítás feltétele

Meg kell vizsgálnunk, hogy a szívnek mely állapota alkalmas az előbb említettek beteljesítésére. A megkeményített szív egész biztosan nem, mert a dermedt szív Isten hangja iránt teljesen süket. A Biblia azt mondja: „Az Úr Isten lelke van én rajtam azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást” (Ézsaiás 61:1). Megtört szívűnek lenni azt jelenti: képesnek lenni arra, hogy a Szellem hatósugarait közvetlenül felfogjuk. Ez pedig azt az állapotot jelöli, amikor a szívben már megtörtént a teljes megfordulás, irányultságunk célpontja immár nem a látszat világa, hanem az igaz Lét birodalma.

Elbeszélésünkben az óra tulajdonosa épp ehhez a ponthoz érkezik. „Némán kérlelve” nyújtja át óráját a mesternek, azaz szívből jövő kéréssel, a gyógyulás reményével. Önmagunk tökéletes önátadása ez, a gyógyító Szellemnek.

Az öreg órásmester – aki a szellemi elv megtestesülése – „jó alaposan szemügyre vette az óra belsejét”, gondolja magában a tulajdonos, aki ezt nyugodtan ki is várja. Az elbeszélésben az „öreg” eleinte egy rajta kívül álló személyként jelent meg, aki szinte belelát a tulajdonosba, ám innentől kezdve egyre inkább összemosódik a belső és a külső. Az óratulajdonos lassanként felfogja, hogy az „öreg” órásmester nem rajta kívül, hanem őbenne létezik. „Egy kép – bimbóként fakadó árnyéka lelkemnek”. Egyúttal azt is felismeri, hogy ez az „árnyék-bimbó” – amely nem más, mint a szellemi Napnak az emberben lakozó képmása, tehát a szellemszikra – titokban bár, de belőle, saját magából kelt életre, méghozzá úgy, hogy szinte észre sem vette. Ebben a pillanatban döbben rá, hogy ez a szikra mindig is ott „benn” volt, de élete folyamán megfeledkezett róla. És ennek belátásával mély fájdalom, égető szomorúság keríti hatalmába, sőt, újabb kétségek kezdik környékezni. Ám a történetnek ebben a pillanatában ismét maga előtt látja az órásmestert, aki éppen végzett az óra megjavításával. A szerkezet újra ketyeg – nyugodtan és egyenletesen, pontosan úgy, ahogy a vér lüktet az ereiben. A mester visszaadja az órát, és elmagyarázza a tulajdonosnak, mi volt az üzemképtelenség oka.

Ez pedig nem más, mint azok a veszélyek, amelyek minden tanulót veszélyeztetnek az úton. Az órásmester megmondja, honnan támadnak ezek, és azt is, hogyan győzhetők le.

 

Győzelem az idő és a halál felett

Talán emlékszünk rá, hogy az óra „két óránál” állt meg. A második óra a Bika megtestesítője, ami itt a dialektikus, énközpontú világ, és az önakarat által vezérelt élet egyik különleges nézetét jelenti, nevezetesen az ember ragaszkodását ehhez az élethez. Az órásmester elmagyarázza, hogy ez a második óra halálos veszélyt jelent, úgy ahogy annak „tizenkét nővére” is. Hogy kik ők? Az állatöv maradék tizenegy jelképe, akik az aurikus lényén keresztül tartják rabságban az embert.

Elbeszélésünkből az olvasható ki, hogy a megfordulásra és az Istenhez történő hazatérésre a második órában hangzik fel a hívás. Ha azonban az ember ezt nem képes meghallani, azaz a megfordulás nem következik be, akkor óhatatlanul elbukik. Tovább vergődik a saját vérében uralkodó démonok fogságában, akik köddel árasztják el tudatát, és akadályokat gördítenek a megváltásra irányuló isteni fáradozás útjába.

Az emberi lényt meghatározó sajátosságok, az éteri, asztrális és mentális világokkal való szoros kapcsolata az órán látható szimbólumokban kerülnek kifejezésre. A számlapon virágok (éteri világ), állatok (asztrális) és démonok (mentális) láthatók. Az órás pedig ekképpen ad magyarázatot a tulajdonosnak: „Ebből a körből csak az léphet ki, aki képes legyőzni az Én-t, különösen a második órát.” Az óra pedig jelképesen arról is árulkodik, hogy gazdájában megvan ez a képesség: csak egyetlen mutatója van, ami azt jelenti, hogy az örökkévalóságra van „beállítva”. Rovátkái tizennégy órát számlálnak, ami a Szellem hét nézetét jelöli, ám mindegyiknek van egy pozitív és egy negatív oldala is. Ez azt jelenti számunkra, hogy legyőzhetjük a régi állatövnek és tizenkét eonjának befolyásait, és feltűnhet előttünk az ősi gnosztikus hagyomány mesebeli lénye, akit úgy hívtak: Abraxas. Ennek az alaknak…

… kakasfeje van, ami az éberség jelképe;

… lábai helyett kígyók nőnek ki testéből, ami arra utal, hogy az anyagi születéssel öröklött vér-erőket le kell győzni;

… bal kezében ostort tart: a tudattalan emóciók, és az élet-hajsza feletti uralom;

… jobb kezében a Napot tartja, tehát célja a tudatos, szellemi irányulás, melynek forrása a Nappal – a Szellem világával – való kapcsolat;

… kétnemű (hermafrodita) – utalás a hermészi útra, az alkímiai menyegzőre.

Ha az ember szíve képes felmutatni ezeket a jeleket, úgy győzelmet arathat a tizenkét eon – a dialektikus világ – felett. Hogyan? Az Isten iránti szeretetben – hangzik az órásmester válasza. Azt mondja az óra tulajdonosának, hogy azért mentette meg őt a második óra halálos csapdájától, azaz a földi világ rabigájától, mert „órádat egész életeden keresztül szeretettel őrizted, és soha nem haragudtál rá, amiért nem a földi időt mutatja”.

Még egyszer szabad legyen emlékeztetnünk rá: az óra a szív jelképe, a szívben pedig ott rejtőzik az a bizonyos árnyékból-lett-bimbó, avagy a szellemszikra-atom. Ha őrködünk a bennünk rejlő isteni elv felett, és bejárjuk az abból kiinduló utat – még ha a normál világ „őrültnek” is lát bennünket – akkor ez a belső igazság elvezet bennünket a világosság birodalmához.

Az elbeszélés az órásmester szavaival ér véget: „Most már ismered az utat, ami hozzám vezet”. Az óra tulajdonosa tehát bármikor képes közvetlenül a forráshoz menni, hogy merítsen annak világosságából. És: „Talán arra is megtaníthatlak, hogyan kell meggyógyítani a beteg órákat” – teszi hozzá az órásmester. Mert ha a világosság erejében állunk, akkor másokon is segíthetünk.

A történetet végül a következő szavak zárják le: Nihil Scire, Omnia Posse. A régi embernek, a régi életnek alább kell hanyatlania, az új ember pedig, aki a dialektikus világ eonikus erőit legyőzte, az újonnan szerzett erők révén ismeretekhez jut, meggyógyul, sőt: szert tesz a gyógyítás képességére is. A szellemi erők birtokában mindenre képes lesz, és gyógyulása akkor teljesedik ki, ha más embereket is képes lesz összekapcsolni az igazi, a világosságban fogant tudással.

Elbeszélésünk fonalát követve, foglaljuk össze még egyszer az új ember kifejlődésének öt állomását:

Az első, szakaszban az ember felismeri annak a szükségességét, hogy életében fordulat, teljes megfordulás következzék be – ez tehát a tulajdonképpeni „hívás”. A második fokon az ős-emlékezés képei törnek elő, amelyek az embert arra sarkallják, hogy utánuk járjon. A harmadik fokon így az  ember már lényegében az utat járja, ám ezt még tudatosság híján teszi. A régi világ lassanként elveszíti befolyását a kereső ember felett, míg az új világ egyre szélesebben tárulkozik ki előtte. A negyedik szakaszban az ember már komoly elhatározással járja az utat, ám a régi világ erőhatásai újra és újra megpróbáltatások elé állítják, és az útról való letérésre csábítják. Az ötödik fokon megérkezik a célhoz: közvetlen összeköttetésben van az isteni világossággal. Ebből a forrásból pedig egészen új ismereteket nyer, így válik az első fok megfordulása az ötödik fokon igazi hazatéréssé. Az ember felismeri létezésének igazi értelmét, és képes lesz megszabadítani magát a halál és az élet kerekétől. Világossá válik számára, hogy mi az értelme létezésének a világban: életre kelteni az emberi szívben lakozó isteni szikrát, és egyesülni Isten Birodalmával! Ám az odavezető út első méterein mindent magunk mögött kell hagynunk, ami régi: Summa scientia – nihil scire. Az út végül a következő szavak értelmében zárul: Nihil scire – omnia posse.

Az új képességet („omnia posse”) az ember nem saját, egyéni érdekeiért veszi használatba, hanem teljes mértékben az emberiség szolgálatába állítja. Így lesz ő maga is igazi órás-mester: az emberi szívek gyógyítója.

 

¹ Gustav Meyrink: Válogatott elbeszélések és szatírák (ERI Kiadó, 2006)

 

 

12. A Gnózis és a modern kor ideológiái

 

Az igazi önvaló tökéletességéről alkotott képet

az ember újonnan felállítandó társadalmi struktúrákba

vetíti ki, ám teszi ezt anélkül, hogy igazi szándéka

lenne életének alapvető megváltoztatására.

 

Az utóbbi időkben megszokott jelenséggé vált, hogy a „Gnózis” fogalmával olyan ideológiai-politikai mozgalmakat hoznak összefüggésbe, mint például a fasizmus és a kommunizmus. Ez pedig a Gnózis fogalmának azon jelentős, ám végzetesnek mondható félreértésén alapul, amelynek a politikai tudományok néhány elméleti tudósa esett áldozatául.¹ Mert mi is a helyzet ezekkel a félreértésekkel?

A Gnózis nem mást jelent, mint a tudatossá-válás értelmében vett ismeretet, bölcsességet? A gnosztikus személy számára a minden ember legbelső lényében rejtőző szellemi világ válik tudatossá, ismertté. A Gnózis továbbá azt a vágyakozást is jelenti, amely ezen tudatosodás iránt keletkezik, az ember vágyakozását a szellem világával való egyesülésre. A tudatossá-válás feltétele az, hogy az ember feloldja énközpontúságát, és le is győzze azt. Az énközpontúság két síkon fejti ki hatását: a tudatos természet-szülte személyiség, valamint a tudattalan emberi nézetek síkján, ezekben pedig olyan erős hatalommal léphetnek fel bizonyos erők, hogy képesek kikapcsolni az ember minden önálló döntését és cselekvését.

 

A gnosztikus értelemben vett tudatosodásnak feltételei vannak

A szellemi világ tehát csakis akkor válik tudatossá az ember számára, és Istennel való egyesülésére irányuló vágya csakis akkor csendesül el, ha itt „az érzékek világában”, természetes személyisége önző igényeinek megálljt parancsol, ám emellett azokat a tudattalan lényében hatékony törekvéseket is eltörli, amelyek az ember önállóságát romba dönthetik. Úgy mint: nagyravágyás, ön-istenítés, hataloméhség, mámoros állapotok, panaszkodás és illúzió – nagyjából tehát olyasfajta tünetekről van szó, amelyek pszichotikus betegek esetében is felszínre kerülnek.

Az imént felsorolt jelenségeket tulajdonképpen csakis a szellemi világ erőivel lehet legyőzni. Ebből kifolyólag a Gnózis nem csak a szellemi világban való tudatosodást és az egyesülés iránti vágyat öleli fel, hanem egyúttal mindig a tudatosodás feltételét is: annak az énközpontúságnak a legyőzését, amely túlhajszolt személyes vágyak és rögeszmés ön-istenítés formájában jelentkezik.

Megeshet, hogy az ember olyannyira vágyakozik a Szellemmel való egyesülésre, hogy az ehhez szükséges alapvető feltétel – énközpontúságának feladása – felett egyszerűen átsiklik, és korlátozott énjével akar az új világba belépni. Az is megtörténhet, hogy bár feláldozza korlátozott énjét, ám ezt a tudattalanból felszálló erők oltárán teszi, végeredményben összetévesztve azokat a szellem világával. Így végül az ön-istenítés, a rajongás és a káprázat nyer hatalmat felette, miközben ő maga azt hiszi, hogy bebocsátást nyert a szellem világába. Ám semmi sem hamisabb elképzelés ennél!

A szellem világában való tudatosodás további feltétele ugyanis annak a felismerése, hogy a szellem világának saját törvényei vannak. Ezek pedig különböznek azoktól a törvényszerűségektől, amelyek az érzékek világát, és a tudattalan erők hatásait szabályozzák, és amelyeknek így soha nem lehet semmi közük a szellemi világhoz – legfeljebb annak egyfajta lenyomatát láthatjuk meg bennük. Ez utóbbi azonban azt feltételezi, hogy a szellem világa az emberben már alakot öltött, aki ekkor már a külső világot is a bensőjének megfelelően alakíthatja.

Sokan vannak azonban, akiket bár hatalmas vágy hajt a szellem világa felé, félreértik azt az alapvető feltételt, amely szerint a szellemnek legbelül, saját magukban kell alakot öltenie. Türelmetlenségüktől vezérelve így a szellem világának törvényeit magukon kívülre vetítik, a külső világba, majd megpróbálják azokat megváltoztatni, saját észjárásuk szerint.

 

A politikai eszmék háttere

Egyik oldalról látjuk tehát a szellem világában való élet összetévesztését a nagyravágyással és az ön-istenítéssel, másik oldalról pedig a szellem világa iránti vágy kivetítését a külső világba: ez a két faktor képezi a politikai ideológiák hátterét. Az ember úgy véli, uralkodhat saját végzete és az őt körülvevő világ felett. Istennek hiszi magát, anélkül, hogy felismerné: vágyakozását csakis akkor töltheti be, ha önmagát istenítő hajlamát megszünteti. Ehelyett azonban a szellem világa utáni vágyakozásából olyan földi társadalmi modelleket állít fel, amelyek a kívánkozásának célját jelentő – ám csak a szellem világában megvalósítható – eszményeknek, úgy mint szabadság, egyenlőség és szeretet, megfelelnek.

Azt kell mondanunk, hogy az emberiségben joggal merül fel az ilyesfajta társadalmi elképzelések mögött álló igény, amely igazságos, méltányos és szabad életre irányul. Eredete ugyanis az igazi, eredeti önvalóban keresendő, amely szeretné megnyilvánítani magát. Ám ha mindehhez nem adottak a tudatosságra támaszkodó, belső feltételek, akkor minden próbálkozás, amelynek célja egy ilyesfajta társadalmi berendezkedés felépítése, előbb-utóbb kudarcot vall. Általában az is a helyzet, hogy az ilyesfajta modellek kitalálói, valamint tervük gyakorlati kivitelezői elhanyagolják ezeket a feltételeket, így ahelyett, hogy az igazi önvaló indulna belső fejlődésnek – amiből aztán létrejöhetne egy ennek megfelelő külső rend – az ember a külső körülményeinek megváltoztatásába veti hitét, csakis azért, hogy mélyben izzó vágyakozását lecsillapíthassa! Az igazi önvaló tökéletességét kívülre, az újonnan felállított társadalmi struktúrákba vetíti, anélkül, hogy létének alapvető megváltoztatására törekedne. Ám ha az ember nem változtat magán, akkor ezeket az újfajta, „ideálisnak” mondott társadalmi szerkezeteket képtelen élettel megtölteni, így a gyakorlatban végül propagandamunkával, avagy erőszakkal próbálja meg azt érvényesíteni. Ez minden totalitárius rendszer ismertetőjegye. Ám a szellem világának valódi, tudatosságot igénylő feltételei szándékosan nem teremthetőek meg, még erőszak hatására sem. Mert azoknak csakis a szabadság nyújthat táptalajt.

 

Az anyagban élő ember, mint ábrázolási felület

A történelem minden totális-ideológiai rendszerének a lényegét ragadhatjuk meg az imént vázolt elméleti alapokon. Mert az olyan rendszerek magyarázatát, mint a fasizmus és a kommunizmus nem elsősorban a szociális, gazdasági, avagy politikai hanyatlás okaiban találjuk. A szegénység, a szabadság hiánya, a szociális bizonytalanság és a nemzeti kisebbség-érzet bizonyára mind-mind hatalmas szerepet játszottak ezen társadalmi rendszerek létrejöttében és növekedésében, és a megnyilvánulásukhoz szükséges pszichikai energiák egy részét is ezek kölcsönözték. Ám a döntő tényezőt az ember igazi identitásában kell látnunk, és az ennek megnyilvánítására irányuló vágyakozásban, amely az ilyesfajta ideológiák hátterében motorként fejti ki erejét. Ebből az ősi vágyakozásból levezetve érthetővé válik az ilyen mozgalmak átütő ereje, valamint az a lelkesedés (avagy rosszabb esetben mindent elsöprő odaadás), amelynek hatására nem csak a rosszakaratú, gyenge emberek, hanem az egyébként jó szándékúak is az ideológiai áramlat pártjára állnak, legalábbis kezdetben. Ám ne feledjük: az ilyen rendszerek félrevezetik és rossz célokra használják az ember eredendő vágyakozását. Az új ember, az igazi, szellemi ember csak és kizárólag a Szellem erejében és annak struktúráiban képes megnyilvánulni, és ebben az esetben is csak akkor, ha mindenfajta én-központúsága, és mindenfajta olyan elvárása, amellyel az anyagi világból szeretne földi Paradicsomot varázsolni, semmivé foszlik. És épp ez az, amit a totalitárius rendszerek szeretnének: felépíteni: egy „megújult emberekből” álló „új társadalmat” – a földi világtérségekben, a földi emberre alapozva.

A Szellemből élő emberek spirituális közösségének távoli képét a fátyol innenső oldalán alapított közösségekbe vetítik. A tökéletes emberi egységet az egyik rendszer a „népi és vérközösségtől”, azaz biológiai tényezőktől várja. A másik ilyen rendszer egyetlen, „osztályok nélküli közösségben”, azaz szociális és gazdasági összefüggések mentén kívánja megvalósítani az abszolút, mindenkire vonatkozó jog, valamint a szabadság és az egyenlőség eszméit.

A totális rendszerek végeredményképpen a spirituális, szellemi törvényekből és erőkből élő ember képét a földi emberre vetítik. „Népi és vérközösségben” – azaz biológiai jegyek mentén – jön létre az „új ember”, a „tiszta faj”, amely híven követi „romlatlan” természeti ösztöneit, ezzel kifelé harcossá, befelé pedig „néptárssá” válik. A másik, „osztályok nélküli társadalomban” – szocio-ökonomikus ismertető jegyek mentén – az új ember nem más, mint a „szabad proletár”, aki „nemzetközivé lesz”, tehát a világ minden proletárját összefűző szolidáris kapcsolatban gyakorolja a termelőeszközök feletti hatalmat.

Az ilyen jellegű projekciók rettenetes méretű erőket képesek fejleszteni és megnyilvánítani, ezek kifogyhatatlan tartalékai ugyanis az ember azon ősi vágyakozásában rejlenek, amely igazi önvalójának elérésére, és egy valódi, szellemben fogant közösség létrehozására irányul. Ezek a kivetülések azonban bukásra vannak ítélve. A földi ember ugyanis soha nem válhat új emberré, s a földi emberek társadalmából sohasem lesz új társadalom.

 

Azok a rendszerek, amelyek a Gnózis útját elhibázzák, nem gnosztikus rendszerek

Mit tartsunk hát arról az elképzelésről, amely azt állítja, hogy a politikai eszmék „gnosztikus gyökerekkel” bírnak? Az emberi létezés legmélyebbre hatoló ilyen gyökere nem más, mint a bennünk levő szellemi mag vágyakozása igazi otthona, a szellemi világ után. Egy ideológia így hát csakis olyan mértékben „gnosztikus”, amilyen mértékben ez a mélységes vágy a hátterében megtalálható. Ám így nézve a dolgot, mindenfajta vallás, az összes tudományos tevékenység, a filozófia és a művészet, mind-mind gnosztikusnak lenne nevezhető. Ám ember és Isten újra-egyesülése csakis egy bizonyos úton lehetséges, és ez az út meghatározott feltételek elé állít bennünket. Minden én-központúságunknak – akár a személyiség talaján, akár a tudattalan területeken fejti ki hatását a nagyzás irányába – fel kell oldódnia, vágyakozásunknak pedig nem szabad annyival megelégednie, hogy megváltoztatjuk külső viszonyainkat, anélkül, hogy bensőleg megváltoznánk! A Gnózis tehát nem csak a cél (a Szellemmel való újra-egyesülés), hanem az odavezető út is, mégpedig a maga megkerülhetetlen feltételeivel együtt. Nem nevezhetők tehát gnosztikusnak azok a rendszerek, akik ezt az utat hibásan próbálják kivitelezni, hanem épp ellenkezőleg: ezek a rendszerek antignosztikusak, mert önistenítéssel, és az eredeti, szellemi világ földi Paradicsommá torzításával éppen hogy hátráltatják a gnosztikus ismeretek és tapasztalatok megszerzését.

Mindezek ellenére a feladat továbbra is adott: az eredeti ember megnyilvánítása, és egy olyan társadalom megvalósítása, amely kifejezésre juttatja az eredeti embert. Láthattuk, hogy az emberiség eme nagyszerű feladatát gyakran félreértették, és megpróbálták azt téves alapokon, hamis eszközökkel betölteni. Ám ettől még nem vált érvénytelenné! Tény, hogy minden egyes, pusztán eszmeileg kifejezésre juttatott próbálkozás alapjában bizonyult tévesnek, és az ember lényegi feladatát látható formában tette hiteltelenné, de ez nem vezethet oda, hogy ezt a feladatot elhessegetjük magunktól, és letagadjuk. Sokkal inkább fel kell ismernünk, hogyan is teljesíthetnénk azt be. Történelmünk csődöt mondott próbálkozásai pedig épp eléggé rámutatnak arra, milyen módon ne kezdjünk ehhez hozzá.

 

 

¹ Például Eric Voegelin, „A politika új tudománya”

 

 

13. A Gnózis az egyetemes igazság

 

A Trigonum Igneumban a háromszoros Logosz ölt testet,

az isteni szeretet, értelem és cselekedet háromszoros hangja

 

Amit az ember észlelni képes, az jelenti számára az igazságot. Az igazság minőségét, annak viszonylagosságát avagy teljességét értelmi képességünk minősége határozza meg. Értelmi képességünk pedig egy számára alkalmas értelmi szervhez kötődik az emberi szervezetben. Ha képesek lennénk érzékelni a világmindenség közepét, a legmagasabb rendű, mindent átfogó Istenséget, megtapasztalni és felfogni a központi Nap-szellemet, akkor ez lenne a legmagasabb minőségű Isten-ismeret: maga az egyetemes bölcsesség.

Az ősi, eredeti igazság, amelyet Gnózisnak hívunk, az abszolút istenséget tanúsító észlelésből, tapasztalatból fakad, a mindenség Szellemének ismeretéből, amely legbelső szív- és főszentélyünkben születik meg. Ahhoz, hogy a Gnózist képesek legyünk felfogni, és hogy a mindenség Szellemét annak sugárbőségében (valamint sugárzási törvényeinek megfelelően) érzékelni tudjuk, szükségünk van egy arra alkalmas organizmusra az emberi rendszeren belül. Ez pedig potenciálisan a rendelkezésre áll: egy olyan „szerv”, amely képes érzékelni a legmagasabb istenséget, az élő valóságot.

Ez a szerv, amelyet a Rózsakereszt Szellemi Iskolája a szív rózsájaként, szellemszikra-atomként, avagy egyéb neveken említ, a legmagasságosabb területekről származik, így képes arra, hogy a szellemi Nap sugárzásait enyhített formában befogadja, valamint a vérkeringésen és az idegpályákon keresztül az emberi szervezetbe juttassa. Emellett van egy másik szerv, a főszentélyben található pinealis (szintén sokféle néven ismerjük, úgy mint lótusz-drágakő, vagy isteni szem), amely képes arra, hogy a szívben befogadott szellemi Nap-sugarakat szókép útján a tudatunkba tükrözze, így az egyetemes igazság az ember számára tudatosan is érzékelhetővé válhat.

 

A gnosztikus ember a szellemi Napról tanúskodik

Így az ember abba a szerencsés helyzetbe kerül, hogy a szív és a fej együttműködése révén képes lesz befogadni, és tudatában érzékelni a mindenség Szellemének fény- és hangsugárzásait. Aki szellem-lélek-organizmusán keresztül egyetemes valóságként képes befogadni a szellemi Nap világosságát és erejét, az birtokba veheti a Gnózist: így válik gnosztikus személlyé. A lényében működő szellem-lélek-organizmus Isten legmagasabb rendű valóságáról fog tanúskodni.

Az ilyen ember által befogadott sugárzások betűket, szóképeket keresnek maguknak, ezek azok az „edények”, amelyekben a sugárzások összegyűjthetők, és más emberek számára felkínálhatók. A szó életre kel, gnosztikus jelképpé nemesül, hogy az örök istenségről tanúskodjon, amely minden ember számára meg szeretne nyilvánulni.

 

A világosság ragyog a sötétségben is

A mindenség Szelleme azonban a földi ember hiányos érzékelési képessége számára nem felfogható. A makrokozmosz isteni akarata minden kozmoszban – így a mikrokozmoszban is – meg szeretne nyilvánulni. A makrokozmosz örökkévaló Atya-Anya-szíve az összes kozmosz és mikrokozmosz szívében fel akar ragyogni, és örök istenségként, a Mindenség központi szellemi Napjaként akarja magát érzékelhetővé tenni. Hogy ez az érzékelés, és ennek az ismeretnek a megszerzése a teremtésben megtörténhessen, élő igeként, Logosz-ként ejteti magát foglyul az emberrel. A makrokozmosz közepe mindent átragyogó szellemi Nap, de a mi érzéki világunk számára nem észlelhető. Ám ami a makrokozmoszban az abszolút központban áll, az egyúttal minden mikrokozmosz középpontja is: egy szunnyadó fény- és erőközpont.

„Ti énbennem vagytok. És én tibennetek”, szól a Szellem. Az ember szívében ekképpen vibrál a makro-Nap Atya-Anya-szíve, mint egy lappangó, szellemi mikro-Nap, az isteni Fiú. Az istenség Fia feláldozza magát. A Szellem-Nap ragyogása elvegyül a földi ember szavainak keverőedényében, arra várva, hogy az ember egyszer majd a legmagasabb rendű igazságként legyen képes érzékelni. Az emberiség minden korszakában akadtak tanúi a Mindenség ismeretének, akik a földi ember tudatállapotához alkalmazkodva, szavaikon és cselekedeteiken keresztül nyilvánultak meg. A Szellemi Napnak így folyamatos lehetősége volt kiárasztani szellemi impulzusait az emberiség életterületére, azért, hogy a Föld népeit az élő ige segítségével az örök igazsághoz vezesse.

 

Az igazság olyan, mint egy kristály, sok-sok felülettel

Mindig is voltak olyan emberek, akiknek mikrokozmosza érett, szellemtől átfűtött lélek-organizmust foglalt magába, amellyel képesek voltak felfogni a szellemi Nap sugárhatásait, és szavaikkal, cselekedeteikkel az örök Szellemről tanúskodhattak a különböző fajok és népek még bezárt tudata számára. A világ összes vallásában, elmúlt avagy még létező kultúrák szent irataiban és mítoszaiban közvetett módon bár, de az örök Szellemre lelhetünk, amely számtalan alakban, különböző szóbeli, képi és jelképes öltözetben mutatkozik meg számunkra.

A „Tökéletes élet Evangéliuma” így szól:

Az igazságnak több oldala van, és egyikünk az egyik oldalát, másikunk a másikat látja, és többen többet látnak egynél, úgy, ahogy adva van nekik. Nézzétek ezt a Kristályt: a fény megnyilvánul a tizenkét felületén – valójában négyszer tizenkettő az – és minden felület a fény más-más nyalábját veti vissza, és egyikünk az egyik oldalára, másikunk a másikra tekint, mégis ez ugyanaz a kristály, és ugyanaz a fény, amely minden dologban ragyog. […] Isten minden igazságot megad nektek, hasonlóan egy magas létrához, mely lelketek megszabadulásához és tökéletessé válásához vezet, és ti a mai nap igazságát elhagyjátok majd a holnap magasabb igazságáért. Munkálkodjatok hát a tökéletességért.

 

Én vagyok a világ világossága

Az ébredő napnyugati kereszténységben a Mindenség Szellemének, az Atyának ismerete a görög „Gnózis” kifejezést kapta. És sokan voltak, akik a „világ világossága” iránti lelki nyitottságuknak köszönhetően a Mindenség Szellemének, az Atyának gnosztikus tanújelét adták, amely Jézus Krisztusban, a Fiú-ban érzékelésünk számára megismerhetővé vált, a Szent Szellem erejében. Ha Jézus az emberiség számára szavaival nyilvánítja meg az Atyát: „Én vagyok a világ világossága”, vagy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, akkor ez a kijelentés biztosan nem egy történelmi személyiséghez kötődik. A világnak világossága mindenhol fel szeretne szabadulni, ahol a Szent Szellem, a Vigasztaló és Parakléta lángra lobbantja a szíveket.

Ám ahol a szívek nem kaphatnak lángra, mert a szellem-lélek-organizmus még lappangó módon várakozik, ott a világ világosságát még egy tekintélyes emberrel azonosítják, egy személyhez kötődő istenség formájában. Isten ismerete, a Gnózis így félreértésbe torkollik.

A szellemi Nap legmagasabb rendű igazsága, amely az emberben hússá és vérré lett, élő igéjében pedig átadta magát számára, ilyen módon nem érzékelhető és nem érthető meg. Akiben a szellem-lélek-szerv még nem éledt fel álmából, az nem vágyik igazi, szellemi értelemben vett Istenre. Ehelyett „ésszel felfogható Istent” akar, egy személyhez köthető tekintélyt, akinek áhítattal figyelhet a szavára, és aki előtt hódolattal térdre rogyhat. Így sok esetben a Gnózis tanúit is úgy állíthatták be, mintha a dogma és a megszemélyesített istenség kultuszának küldöttei lennének.

Az előbb megbeszélt módon feszítették keresztre az igazság Szellemét – nem csak kétezer évvel ezelőtt, hanem az azóta eltelt teljes emberiség-korszakon keresztül. Az emberi lelket újra és újra megfosztották a Szellem világosságától. Sophia világosság-erejét – ahogy a „Pistis Sophia” leírja – az archonok serege elrabolta, majd visszaélt vele, egészen addig, amíg Sophia végére nem ért bűnbánó énekeinek.

 

A három érzékszerv

A Gnózis három alapvető emberi tudatállapotot különböztet meg. A „Pistis Sophia gnosztikus misztériumai” című könyvben Jan van Rijckenborgh így ír: „A régi gnosztikusok három embertípust vettek számításba: A Pneumatikusokat, a pszichikusokat és a hylikusokat.

Pneumatikusok azok, akik belső, tudatos felismerésükből vezérelve közvetlenül a Krisztus-fény felé igyekeznek, amely tudatuk előtt megjelenik, és ők ezért rögtön magukhoz is akarják ölelni azt. Egy olyan embertípusról van tehát szó, akiben kivirágzott, avagy virágzásnak indult az Arany Rózsa. Ő az az ember, akinek ablaka nyitott, amelyen keresztül gnosztikus bőség töltheti be az üres teret.

A pszichikusokról azt mondják, hogy ők csak hinni tudnak a világosságban, és azokhoz a hívő-típusokhoz hasonlóan, akiket a Bibliából ismerhetünk, a megszabadulás világosságát csak a távolból szemlélve ismerik. Ezeknél az embereknél a lélek-ablak még teljes egészében zárva van, épp ezért mindig magyarázatra szorulnak a világosság kinyilatkoztatását és hatását illetően. Ahhoz, hogy megértsék az Egek nyelvezetét, fordításra van szükségük. Ám ha ez megtörténik, akkor bensőleg hinni kezdenek benne.

Ez azért lehetséges, mert a szív Rózsája már hatóerővel bír bennük. A Fehér Rózsa aktivitása révén ezt az embert a gnosztikus sugarak megérintik, és egy olyan állapotot idéznek elő, amelyben lehetővé válik a Gnózis iránti valódi, tiszta hit.

A hylikusok teljességgel képtelenek a befogadásra. Ők az igazi természeti embertípusok, akik teljességgel a dialektikus természetre hangolódnak. Nem a világosságból, hanem abból az erőből élnek, amely az életfolyamatok láncreakcióinak eredményeként szabadul fel. A Rózsa-szív – már amennyiben birtokukban van – ezekben az emberekben teljesen hatásképtelen. A Gnózis számukra soha nem fedi fel magát, és épp ezért ezeket az embereket látókörünkön kívül is hagyhatjuk. A legerősebb gnosztikus fáradozás sem érheti el őket, és az is kijelenthető, hogy nem is vágynak semmi ilyesmire.”

A Pneumatikus az az ember, aki hylikus és pszichikus érzékszervét teljes mértékben alárendeli a Pneumatikus, azaz szellemi érzékszervének. Amennyiben a Pneumatikus szervet többé már nem befolyásolják negatívan, avagy egyáltalán nem akadályozzák a hylikus és a pszichikus szervek, hanem az önismeret és az üdvrevágyás hatására szabaddá válik, úgy képessé válik a Pneuma befogadására. Amilyen mértékben már nem hátráltatják, hanem magukat alárendelve szolgálják az embert a hylikus és pszichikus szervek, olyan mértékben lesz képes a szellemi lélegzet, a Pneuma belélegezni a Gnózis igazságát, mégpedig a szív-szentélyen keresztül. Így a Gnózis felemelkedik a fejben található pinealishoz, egy új keringési körbe: Hermes kígyótűz-botjába! A Pneuma beáramlása által tehát a transzfiguráció csodás alkímiai folyamata megy végbe, a maga hétszeres fejlődési szakaszaival. Amint az új áramlási kör képes Pneumatikus erőket rögzíteni a rendszerben – anélkül, hogy további hylikus avagy pszichikus hatások vegyülnének bele -, a fejben található pinealis-tűzkör közvetlenül megnyílik a Pneuma áramlata előtt. Ezzel pedig megszületett az új, Pneumatikus érzékszerv, a szellemlélek tudat! A szellem-lélek-ember, prototípusához, Jézushoz hasonlóan, képes lesz önmagában felismerni Istent, az Atyát – ahogy Isten, az Atya felismeri őt – és azt mondhatja: „Az örök Atya-Anya és én egyek vagyunk.”

Csakis a halhatatlan képes érzékelni a halhatatlanságot.

Fülöp Evangéliuma ebben az értelemben mondja:

Senki sem képes valami halhatatlant észlelni, hacsak maga nem válik halhatatlanná. Az igazsággal nem úgy áll a dolog, mint ahogy a világban van, ahol az ember látja a Napot, anélkül, hogy maga Nap lenne, ahol látja az eget és a földet és minden egyebet, anélkül, hogy maga ég, föld és ilyesmi lenne. Hanem az igazság birodalmában te meglátsz belőle valamit és magad is azzá válsz. Látod a Szellemet, és szellemmé válsz. Látod Krisztust, és Krisztussá válsz. Látod az Atyát, és Atyává fogsz válni. Tehát ezen a világon mindent láttok, de nem látjátok magatokat, ám azon a másik világon látjátok magatokat – és amit láttok, azzá váltok.

 

Az istenség hármas egysége: a Gnózis

„Isten a legmagasabb értelem, a legtisztább szeretet, a megérinthetetlen akarat”. Az „Atya, Fiú és Szent Lélek” harmonikus, ősi „háromszólamúsága” örökké fennálló, szellemi törvény. Az Atya az ősforrás, a makrokozmosz szellemi Napja, amelyből minden élet fakad. A Fiú pedig a Krisztus élő igéje: az, amely az emberben meggyújtja Isten érzékelésének, ismeretének fáklyáját; az, amely a Szellem tüzétől elválasztott világban pallosként szúrja át, és amely el akarja vezetni őt a Szellemhez. A Szent Szellem végül nem más, mint a Pneuma, az élő szellemi erő, amely az emberben valóra váltja az igazi életet.

Ahhoz, hogy az örökké tartó szellemi törvény ősi hármas hangzása az emberben életre keljen, kétpólusú, ellentmondásos gondolkodásának, érzésvilágának és életmódjának el kell hallgatnia, és meg kell tanulniuk szolgálni, valamint azt is, hogy képesek legyenek alárendelni magukat. Istenben megszületetté, Jézusban meghalttá kell lenniük, és a Szent Szellemben újjászületetté kell válniuk ahhoz, hogy új, tökéletes hármas egység legyen belőlük. Ez a hármasegység a tüzesen fénylő háromszög, a Trigonum Igneum, amelyben a háromszoros Logosz, az isteni szeretet, értelem és cselekedet háromszoros hangja ölt testet.

A földi világot az istentelen hiány, a különböző erők tökéletlensége jellemzi, azért, mert az emberek hylikus és pszichikus tudatállapotában hiányzik egy harmadik pólus: a háromszög harmadik sarka. Az abszolút istenséggel való tudatos összeköttetés így lehetetlen. Ám éppen ez az a nagyszerű cél, amelyet a felébredő emberiségnek látnia kell. Csakis akkor beszélhetünk a Krisztus általi megváltásról, ha az emberiségben felébred a Pneumatikus érzékszerv, amely a Mindenség szellemi Napjára irányulva szabadon kibontakozhat, mint egy hajnali fényben fürdő rózsabimbó. A Mindenség legmagasságosabb dimenziója, a mindent megváltó Krisztus-tudat a maga hármas egységében odaajándékozza magát az embernek. Ez az ajándék a gnosztikusok úgynevezett Charismája, amely az Agapéval (a személytelen szeretettel) és a Sophiával (az isteni bölcsességgel) egyesülve, az erők háromszólamú szent összhangjában teljesíti be minden, a makrokozmoszban és a mikrokozmoszban egyaránt megnyilvánuló, teremtő akarat célját.