A felhő a szentély fölött-egyben

Karl von Eckartshausen

A felhő a szentély fölött

 

 

Előszó

 

A német misztikus, Karl von Eckartshausen (1752-1803), aránylag rövid életében rendkívül terjedelmes irodalmi tevékenységet fejtett ki. Több mint száz műve közül a legismertebb az „Isten a legtisztább szeretet” (1790). Ezt a művét élete fordulópontjának tekinthetjük. Majdnem minden európai nyelvre lefordították, s az idők folyamán több mint hatvan kiadást ért meg.

Karl von Eckartshausen legfontosabb művének azonban egy hat levélből álló sorozatot tekinthetünk, melyet 1802-ben, élete végén, „A felhő a szentély fölött, vagy valami, amiről századunk büszke filozófiája nem is álmodhat” címen jelentetett meg.

Itt most az 1802-ben megjelent eredeti mű teljes szövegét tesszük közzé, melyet csak csekély mértékben helyesbítettünk, hogy megfeleljen a mai helyesírási szabályoknak. Mivel a nyelv kifejezései az idők folyamán változásoknak vannak alávetve, s néhány akkori kifejezés ma nem használatos vagy éppenséggel érthetetlen, szükséges volt egyes szavakat modernizálni. Ahol hasznosnak látszott, ott utaltunk az eredeti szöveg kifejezéseire.

Ezeknek a leveleknek a szándékát és nyelvét az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának minden tanulója belsőleg „felismeri”. Ezért írhatta Jan van Rijckenborgh a második holland kiadás előszavában, 1948-ban: „E levelek tartalma ahhoz az igéhez tartozik, amely sohasem fog elmúlni. Ez a modern rózsakereszt beszéde.”

Nagy örömünkre felvehettük ebbe a kiadásba a szerző két portréját. Az első körülbelül 1785-ből származik, amikor Karl von Eckartshausen valamivel több volt 30 évesnél. A második érett korú férfiként ábrázolja őt, aki már valószínűleg betöltötte az 50. évét.

Az első portré eredetijét – Johann Michael Mettenleiter (1765-1853) rézkarcát – Eckartshausen egy másik művében használták címképként, mégpedig a Közlemények és gyűjtemények Bajorország polgárai erkölcstanához címűben (München 1785). Ennek a könyvnek az egyik példánya a Bayerischen Staatsbibliothek-ben található Münchenben A második portré, F. John-tól származó rézkarc, Johann Georg Edlinger (1741-1819) festménye alapján készült, aki udvari festő volt Münchenben. Ez a festmény sajnos elveszett. A rézkarc a Münchener Stadtmuseum-ban található.

Nagyon hálásak vagyunk a Münchener Stadtmuseum-nak ahogyan a Bayerischen Staatsbibliothek-nek is, hogy rendelkezésünkre bocsátották az említett portrék fényképét.

 

Rozekruis Pers

 

 

Első levél

 

A csendes, nyugodt megfigyelő számára nincsen furcsább évszázad, mint a miénk. Mindenütt erjedés és forrongás, az emberek szellemében éppúgy, mint a szívükben. Mindenütt harc a világosság és a sötétség között, küzdelem a holt és az élő ötletek között, a holt, tehetetlen akarat és az élő, tevékeny erő között. Az állatember háborúzik az eljövendő szellemember ellen.

Az Úr nem fegyveresek hadseregével győzedelmeskedik, hanem szelleme hatalmával és erejével.

Vesd csak be az utolsó erőidet, te, természet embere: harcod maga jelenti be a magasabb természetet, mely benned szunnyad! Sejted, érzed méltóságodat, de „még minden sötét körülötted, s gyenge értelmed lámpása nem bírja még eléggé megvilágítani azokat a dolgokat, amelyekre törekedned kell.

Azt mondják, a felvilágosodás évszázadában élünk. Helyesebb lenne a pirkadat századáról beszélni. Itt-ott áttör a fénysugár a sötét ködön, de még nem világítja meg tisztán az értelmünket és a szívünket. Az emberek nincsenek egy véleményen a fogalmakról, a tudósok vitatkoznak, s ahol viszály van, ott még nincs igazság.

Az emberiség legfontosabb dolgai még vitásak. Nem egyeznek meg az értelem princípiumában, sem az erkölcs princípiumában, vagyis az akarat indítékában. Ez bizonyítja, hogy a felvilágosodás nagy korszakának közepette még valójában nem tudjuk, hol áll a fejünk és a szívünk.

Talán hamarabb megtudnánk mindezt, ha nem képzelnénk be, hogy már a kezünkben tartjuk az ismeret gyertyáját, hanem vetnénk egy pillantást a gyengeségünkre, és akkor felismerhetnénk, hogy még hiányzik nekünk egy magasabb világosság.

Az emberi ész bálványozásának korában élünk; kátrányos fáklyát teszünk az oltárra, s hangosan kiáltjuk, hogy íme felkelt a Nap, hogy most már általunk tényleg nappal lesz, amikor már a világ egyre jobban kiemelkedik a sötétségből a fény felé, a tökéletességhez, a művészet és a tudomány, a megfinomult ízlés, sőt, a religioban¹ nyert tiszta felismerés által.

Szegény emberek! Hová jutottatok az emberi boldogságban? Volt-e valaha is évszázad, mely az emberiségnek több áldozatába került, mint a jelenlegi? Volt-e évszázad, melyben az erkölcstelenség nagyobb, az önzés uralkodóbb lett volna, mint most? A gyümölcsök mutatják meg a fa tulajdonságait.

Megszédített emberek, beképzelt természet-értelemmel! Honnan van az a világosság, mellyel olyan nagyon világítanátok másoknak? Nem az érzékektől kölcsönzitek-e az ötleteiteket, amelyek nem igazságot, hanem csak látszatot adnak? Nem viszonylagos-e mindaz, ami az időben és a térben felismerhető? Nem viszonylagos igazság-e mindaz, amit mi igazságnak tudunk nevezni? A jelenségek szférájában nem található abszolút igazság.

Természet adta eszetek tehát nem látja a lényeget, hanem csupán az igazság és a világosság látszatát. Minél jobban gyarapodik és terjed ez a látszat, annál jobban csökken a bensőben a világosság-lény, így az ember belevész a látszatba, és valótlan, csillogó képek után tapogatózik.

Századunk filozófiája független tárgyilagosság magaslatára emeli a természet adta gyenge észt. Ráadásul törvényadó hatalmat tulajdonít neki, a magasabb erőt elrabolja tőle, valóságos istenséget csinálva belőle önállóvá teszi, mellyel közte és Isten között minden összefüggést, minden igazi egységet elvág. És ennek az ész-istennek, mely nem ismer más törvényt a sajátján kívül, kellene az embert kormányozni és boldoggá tenni. A sötétségnek kellene világítania, a szegénységnek gazdagságot nyújtania és a halálnak kellene életet adnia.

Az igazság vezeti el az embert a boldogságához. Tudjátok neki ezt nyújtani? Amit ti igazságnak neveztek, az érzéki, vagyis tartalom nélküli dolgok fogalmának üres formája, melyhez kívülről az érzékekkel fértek hozzá, és az észlelt viszonyok szintézisét az értelemmel soroljátok be tudománynak vagy őrületnek. Anyagi szinten semmi igazságotok nincsen, a szellemi és anyagi princípium számotokra Noumen².

Az erkölcsi igazságot – akár az elméletit, akár a gyakorlatit – az írásokból és a hagyományokból vonjátok ki. Mivel az eszetek princípiuma az önállóság, és az akarat motívuma csak az egoizmus, ezért a kényszerítő erkölcsi törvényt vagy nem látjátok a világosságotokkal vagy visszataszítjátok az akaratotokkal. Ennyire jutott a mai felvilágosodás. Az egoizmus a filozófiai képmutatás köntösében a romlás gyermekét szülte a világnak.

Ki állíthatná, hogy a Nap delel, ha egyetlen fénysugár sem örvendezteti a környéket, semmilyen meleg sem élteti a növényeket? Ha az emberek bölcsessége nem javul, semmilyen szeretet nem teszi őket boldogabbá, akkor az egészért még nem sok történt.

Ó, ha a természet, vagyis az érzékek embere megtanulná belátni, hogy értelmének alapelve csak önérdekű, akarati indítéka csak önzés, s emiatt kell rendkívül nyomorultnak és boldogtalannak lennie, akkor megkeresné magában a magasabb elvet és közeledne a forráshoz, amely ezt a princípiumot mindennek adni tudja, mert ez a bölcsesség a lényben.

Krisztus bölcsesség, igazság és szeretet. Mint bölcsesség, Ő az értelem princípiuma, a legtisztább ismeret forrása. Mint szeretet, Ő az erkölcs princípiuma, a lényeges, tiszta akarati indíték.

Szeretet és bölcsesség kiegészíti az igazság szellemét, a belső világosságot, amely megvilágítja bennünk az érzéken felüli dolgokat, és objektivitást ad nekik.

Érthetetlen, milyen mélyre süllyed az ember a tévedésbe, ha elhagyja a hit egyszerű igazságait és saját véleményét állítja velük szembe.

Századunk az értelem és az erkölcs princípiumát, vagyis az akarat indítékát a fejjel akarja meghatározni, pedig ha a tudós urak figyelmesek lennének, biztos előbb megtalálhatnák azokat a legegyszerűbb ember szívében, mint a saját villogó okoskodásukban.

A gyakorló keresztény ezt az akarati indítékot, minden erkölcs princípiumát, ténylegesen és valóságosan a szívében találja meg, és ez a következő formulában fejeződik ki: „Szeresd Istent mindenek fölött, és felebarátodat, mint saját magadat”. Isten és a felebarát szeretete a keresztény ember akarati indítéka, és a szeretet lénye, maga Krisztus bennünk. Így az értelem princípiuma a bölcsesség bennünk, továbbá a bölcsesség lénye. Az anyagban levő bölcsesség pedig megint Krisztus, a világ világossága. Megtaláljuk tehát Benne az értelem és az erkölcs princípiumát.

Mindaz, amit itt mondok, nem hiperfizikai rajongás, hanem valóságos realitás, abszolút igazság, amit mindenki önmaga megvizsgálhat tapasztalat által, amint felveszi magába az értelem és az erkölcs princípiumát, Krisztust, mint bölcsességet és szeretetet. Ő saját magát nevezte igazságnak, és egyedül Ő a bölcsesség és a szeretet.

Az érzékek embere egyedül mélységesen el van zárva minden igaz és érzékfölötti abszolút alapja elől. És pontosan az ész, melyet manapság törvényhozónak akarunk trónra emelni, csupán érzéki ész, melynek fénye, mint a rothadó fa halvány csillanása, nagyon különbözik a Nap csillogásától.

Az érzékek embere számára nincsen abszolút igazság, ez csupán a belső, a szellem-ember számára létezik, akinek saját szenzoriuma, érzékelője van, vagy pontosabban belső érzékszerve, mellyel fel tudja fogni az érzékeken felüli világ abszolút igazságát. Ez szellemi érzékszerv, mely a szellemi dolgokat olyan természetesen használja a tárgyilagossághoz³, mint a külső érzékek a külső dolgokat.

A szellem-embernek e belső érzéke — ez a szenzorium a metafizikai világ észleléséhez — sajnos még ismeretlen azoknak, akik kívül vannak. Ez Isten birodalmának egy titka.

A mostani hitetlenség mindazzal kapcsolatban, amire az érzéki eszünknek nincs tárgyilagos érzékelése, hibás abban, hogy az ember számára legfontosabb igazságokat félreismerjük.

Hogyan is lehetne ez másképpen! A látáshoz szemek kellenek, a halláshoz fülek. Minden érzéki dologhoz saját érzékszerv szükséges. Ugyanígy szükséges a megfelelő szenzorium a transzcendentális dolgokhoz. Éppen ez az észlelési képesség van elzárva a legtöbb ember elől. Ezért az érzéki ember úgy ítéli meg a metafizikai világot, mint vak a színt és süket a hangot.

Van objektív anyagi értelem-princípium és van az anyagi akaratnak is objektív indítéka. Ez a kettő együttesen az új életelv, s lényeges, hogy az erkölcs éppen abban rejlik. Ez az egyesített, tiszta értelem- és akaratanyag Krisztus, az isten-emberi bennünk, a világ világossága, melynek ahhoz, hogy valóban felismerjük, közvetlenül kapcsolatba kell lépnie velünk. Ez az igazi felismerés az élő hit, ahol minden átmegy szellembe és igazságba.

Tehát ehhez az érzékeléshez szükségképpen rendezett szellemi szenzoriumnak kell lenni, egy belső szellemi szervnek, amely fogékony erre a fényfelvételre, viszont ez a legtöbb emberben el van zárva az érzékek kérge alá. Ez a belső szerv a transzcendentális világ észlelőszerve, s amíg ez az intuíciós szerv nem nyílik meg bennünk, nincs objektivitás a magasabb igazságok iránt.

E szerv zártsága az ember bukás általi érzékivé-válásának szükségszerű következménye. A durva anyag, mely ezt a belső szenzoriumot körülfogja, az a hályog, mely a belső szemet takarja, s a külsőt képtelenné teszi a szellemvilág látására. Ugyanez a durva anyag dugaszolja el belső fülünket, hogy ne halljuk meg a metafizikai világ hangjait, és bénítja meg belső nyelvünket, hogy a szellem erő-igéit, melyeket valaha kimondtunk, s amivel a külső természetnek és az elemeknek parancsoltunk, már nem tudjuk kinyögni sem.

E szellemi szenzorium megnyílásában rejlik az új ember titka, az újjászületés titka, az ember legbelső egyesülése Istennel, a religio legnemesebb célja, az Istennel szellemben és valóságban való egyesülés; mindez az ember legmagasabb rendeltetése.

Ebből könnyen levezethetjük, hogy a religio miért törekszik mindig az érzék-ember leigázására. Ennek oka abban rejlik, hogy a szellem-embernek akarja átadni az uralmat, hogy a szellem-ember, vagyis az igazi értelem-ember uralkodjon az érzék-emberen.

Ezt az igazságot a filozófus is érzi. Tévedése csak abban áll, hogy nem ismeri az értelem igazi princípiumát, s annak helyére a saját jellegzetességét, az érzék-eszét teszi.

Ahogyan az embernek van a bensőjében egy szellemi szerve, szenzoriuma, a valós értelmi princípium — az isteni bölcsesség – vagy a valós akarati indíték – az isteni szeretet — észlelésére, ugyanúgy van külső, fizikai-anyagi érzékszerve a világosság látszatának és az igazság látszatának az észlelésére. Mivel a külső természetnek nincsen abszolút igazsága, hanem csak a viszonylagos jelenséget illető, így szükségszerű, hogy az emberi ész nem kaphat értelmi valóságot, hanem csak a jelenség látszatát, amely benne csupán a vágyakozást kelti fel, mint akarati indítékot; s ebben rejlik aztán az érzéki ember és a romlott természet veszte.

Az embernek ez a külső érzékelése megvesztegethető, nem egybehangzó szubsztanciából alakul, míg a belsőnek megvesztegethetetlen, transzcendens és metafizikai lény az alapja. Az előbbi okozza, hogy megtéveszthetők és halandók vagyunk, az utóbbi eredménye a megtéveszthetetlenség és halhatatlanság. Az anyagi vagy megtéveszthető természet területén a halandó beborítja a halhatatlant; innen, a halandóság megtéveszthető anyagából ered minden nyomorunk.

Ahhoz, hogy az ember megszabaduljon ettől a nyomortól, arra van szükség, hogy a bensőnkben lévő halhatatlan, romolhatatlan princípium kifejlődjön, és mintegy elnyelje a romlandót és halandót, hogy le lehessen vetni az érzékiség burkát, és az ember eredeti tisztaságában jelenhessen meg.

Az érzéki természetnek ez a kérge — amely valóban korrupt és a vérünkben lévő anyag – képezi a hús béklyóját, mely a rozzant testhez bilincseli halhatatlan szellemünket. Ezt a kérget többé-kevésbé fel lehet törni minden emberben, amely szabadabbá teszi a szellemet, és így objektívabbá válik a transzcendens, amelyhez közeledik.

Szellemi érzékelésünk, azaz szenzoriumunk megnyitásának három lépcsője, három különböző fokozata van.

Az első fok csak az erkölcsileg jóig jut el, és az érzékeken felüli világ belső megmozdulás által hat bennünk, amit sugallatnak neveznek.

A második és magasabb fokozat megnyitja szenzoriumunkat a szellemi és intellektuális iránti fogékonyságra, és a metafizikai világ belső felvilágosulás által hat bennünk.

A harmadik és legmagasabb fok, mely a legritkább is, megnyitja az egész belsőt — a szellemi szemünket és fülünket takaró kérget — és a szellemi világ teljes látványát nyújtja, a metafizikai és transzcendens dolgok objektivitását, mellyel egyszerre minden látomás teljesen természetesen megmagyarázható.

Tehát a bensőnkben éppúgy van érzékelésünk és objektivitásunk, mint a külsőnkben. Csakhogy különböznek egymástól a dolgok és az érzékek. Kívül az állati-érzéki motívum hat ránk, és a korrupt érzékanyag veszi fel a benyomást. Belül azonban az oszthatatlan metafizikai anyag van, amely belénk folyik, és szellemünk megvesztegethetetlen, halhatatlan lénye az, ami a benyomásokat felfogja. Összességében ugyanolyan természetesen folyik ez le a bensőben, mint a külsőben; a törvény mindenütt ugyanaz.

Mivel tehát a szellemnek, vagyis belső lényünknek egészen más az érzéke és az objektivitása, mint a természet emberének, egyáltalán nem lehet csodálkozni, hogy századunk tudósai számára, akik ezt az érzékszervet nem ismerik, a szellem rejtély marad és előttük sohasem volt objektív a transzcendens és szellemi világ. Ők emiatt az érzék mértékével mérik az érzéken felülit, a romlott indítékot összetévesztik a romlatlan szubsztanciával, és szükségszerűen olyan helytelenül ítélnek meg valamit, mint ahogyan azoknak kell ítélniük, akik érzék nélküliek, és ennek következtében nincsen fogalmuk a dologról, és sem a viszonylagos, sem pedig az abszolút igazságnak nincsenek birtokában. Az itt említett igazságok nagyrészt Kant filozófiájának köszönhetők.

Kant cáfolhatatlanul rámutatott, hogy az értelem természetes állapotában semmit sem tud az érzéken felüliről, szellemiről, transzcendentálisról, és nem képes sem analitikusan, sem szintetikusan megismerni, így nem tudja bizonyítani sem szellemek, sem lelkek, sem Isten lehetőségét vagy valóságát.

Ez nagy és fölöttébb jótékony igazság napjainkban. Erről ugyan már Pál apostol is írt a Korinthusiakhoz intézett 1. levele 2,4 versében; viszont egyedül Kantig voltak képesek a keresztény tudósok pogány filozófiájukban eltávolítani ezt.

Ennek az igazságnak kétszeres jótékony hatása van. Először, átléphetetlen határt von az érzelem, a vakbuzgóság és az ész fellángolása elé. Másodszor, csillogó fénybe állítja a megnyilatkozás szükségességét és isteniségét, mivel bizonyított, hogy emberi értelmünknek elzártságában nincsen tárgyilagos forrása az érzéken felülihez a megnyilatkozás nélkül, amiből megtanulhatna valamit Istenről, a szellemi világról, a lélekről és a lélek halhatatlanságáról; és ennek következtében abszolút lehetetlen ezekről a dolgokról valamit is tudni vagy sejteni.

Kantnak köszönhetjük tehát, hogy most a filozófusoknak is megmutatta azt, ami a fényközösségek magasabb iskoláiban már régen beigazolódott, hogy megnyilatkozás nélkül nem lehetséges az istenismeret és a lélektan. Ebből világosan felmérhető, hogy univerzális megnyilvánulásnak kell alapul szolgálnia a világ minden vallása számára.

Kant szerint így bizonyított, hogy az intelligibilis⁴ világ a természetes értelem számára teljesen hozzáférhetetlen. Isten olyan világosságban lakik, amelyhez semmilyen spekuláció, egyetlen nem befogadóképes értelem sem hatolhat át.

Az érzéki vagy természet-embernek nincs tárgyilagos fogalma a transzcendentálisról. Szüksége volt tehát a magasabb igazságok kinyilatkoztatására; és éppúgy szüksége lesz a kinyilatkoztatásban való hitre, mert a hit által kapja meg az eszközöket a belső szenzoriuma megnyitásához, ami által a természet-ember számára hozzáférhetetlen igazságok objektívvá válhatnak.

Valóban úgy van, hogy az új érzékkel új objektivitást kapunk. Ezek a tények talán már itt vannak, de nem észleljük, mert hiányzik az érzékelő szervünk. Így a szín akkor is jelen van, ha azt a vak nem láthatja, a hang akkor is létezik, ha a süket nem hallhatja. A hiba nem a felfogni való dologban van, hanem a felvevő szerv hiányában.

Egy új szerv kifejlődésével új észlelésünk, új objektivitásunk lesz. A szellemvilág csak azért nincs jelen számunkra, mert nincs kifejlődve bennünk az a szerv, ami objektívvá tenné. Az új szerv kifejlődésével a függöny, az eddig áthatolhatatlan fátyol félrehúzódik.

A felhő eltűnt a szentély elől. Egyszerre új világ áll előttünk. A hályog lehull a szemről, s a jelenségek világából egyszerre csak az igazság világában találjuk magunkat.

Egyedül Isten a szubsztancia, az abszolút igazság. Egyedül Ő az, aki Ő. Mi azok vagyunk, amit csinál belőlünk. Számára minden egységben van jelen, nekünk minden a sokféleségben.

Sok ezer embernek hiányzik az érzéke a belső szenzorium megnyitásához; olyannyira, mint amennyire nincs érzékük az igazi belső szellemi élet céljára sem, azt nem ismerik, sőt nem is sejtik. Ezért lehetetlen tudniuk, hogy a szellemi és a transzcendentális felfogható, s hogy az ember felemelhető az érzékek fölöttibe a látásig.

A nagy, igazi templomépítés egyedül abból áll, hogy a szegényes ádámi kunyhót lebontsuk, és a helyére felépítsük Isten templomát, és ez, más szavakkal mondva, a belső szenzorium, az Istent érzékelő szerv kifejlesztése önmagunkban. E fejlődés után a metafizikai, romolhatatlan princípium fog uralkodni a földin, ami után az ember már nem az önszeretet princípiumában él, hanem kezd a Szellemben és az igazságban élni, melynek temploma.

Akkor az erkölcsi törvény az ember életében emberszeretetté és cselekedetté válik, míg az érzéki és külső természet-embernél csupasz gondolatforma marad. A szellem-ember, mint szellemben újjászületett, mindent lát a lényében, amiről a természet-embernek csak üres gondolatformája, visszhangja, jelképe és betűje van, ami mind csak élettelen, holt kép a belső szellem nélkül.

A religio legmagasabb szándéka az ember legbelső egyesítése Istennel. Ez az egyesülés már itt lent is lehetséges, de semmilyen más módon, mint csak a belső szellemi szenzoriumunk megnyitásával, amely nyílt szívünket fogékonnyá teszi Isten befogadására. Következésképpen ezek nagy titkok, melyekről a filozófiánk nem is álmodik, és amelyekhez nem található kulcs az iskolában tanultaknál.

Viszont mindig is létezett egy magasabb iskola, melyre rá volt bízva minden tudománynak ez a tárháza. Ez volt az Úr belső fényközösségének az iskolája, a kiválasztottak társasága, amely a teremtés első napjától máig is szakadatlanul fennáll; melynek tagjai az egész világon szétszóródva ugyan, de egységben voltak a szellemben és az igazságban. Nekik csak egy felismerésük, egy igazságforrásuk, egy uruk, tanítójuk és mesterük volt: olyan tanítójuk és mesterük, akiben az egyetemes istenbőség lényegileg benne lakozik, és egyedül Tőle kaptak beavatást mind a természet, mind a szellemvilág nagy misztériumaiba. Ezt a fényközösséget mindenkor a láthatatlan belső templomnak nevezték, vagy az öregebb egyházközösségnek, melyről a következő levélben többet fogunk mondani Önnek.

 

 

¹   Religio: a szerk. megjegyzése: A fordítás során meghagytuk a német Religion szó latinos változatát a bővebb jelentéstartalom miatt, hiszen jelentése nem csupán „vallás”, hanem összekapcsolás, megerősítés, vagy: tisztelet az iránt, ami szent.

2  Noumenon: a jelenségek mögötti szubsztancia vagy valóság (maga a dolog, idea), gondolkodás vagy intuíció által felfogható. Ellentéte: Phainomenon, a jelenség, empirikus dolog.

3  Itt: objektív érzékeléshez

4  Intelligibilis (filozófiai fogalom): csak gondolkodás által felismerhető, de empirikus módon nem. Intelligibilis világ: érzéken felüli világ, ideavilág.

 

 

Második levél

 

Szeretett Testvéreink az Úrban! Szükséges, hogy tiszta fogalmat adjunk a belső templomról, Istennek arról a fényközösségéről, amely az egész világon szét van szórva, de amelyet egy igazság irányít és egy szellem köt össze.

Ez a fényközösség a világ teremtésének első napjaitól létezik, és tartani fog az idők utolsó napjáig. A kiválasztottaknak ez a közössége az, amely a világosságot a sötétségben felismeri és magáévá teszi.

A világosság e közösségének van egy iskolája, amelyben a világosságra szomjúhozókat maga az igazság szelleme oktatja. Ebben az iskolában Isten és a természet minden titkát megőrizték a fény gyermekei számára. Az iskola tantárgyai: a tökéletes istenismeret, a tökéletes természetismeret és a tökéletes emberismeret. Minden igazság innen lép ki a világba. Ez volt a prófétáknak és minden igazságkeresőnek az iskolája; és egyedül ebben a közösségben található meg az igazság, továbbá minden titok és misztérium megfejtése. Ez a legbelsőbb egyház, és több világ tagjai tartoznak hozzá. A következőkben fogalmat adunk róla.

A külsőnek az alapja mindig is a belső volt, melynek a külső csak kifejezése, egy vázlat róla. Így mindig létezett egy belső gyülekezet, a kiválasztottak, a fényre-képesek, a fénykeresők társasága. És ezt a belső társaságot nevezték a legbelsőbb szentélynek, vagy belső templomnak.

A külső templom minden jelképe, ceremóniája és szertartása csak betű, melynek szelleme és igazsága a belső templomban tartózkodik.

A belső templom tehát az a társaság, melynek tagjai az egész világon szét vannak szórva, de akiket a bensőben az igazság és szeretet egyetlen szelleme köt össze, és akik kezdettől fogva a nagy templomon és az emberiség regenerációján munkálkodtak, ami által majd megnyilvánul Isten birodalma. Ezt a templomot a fényre-képesek vagyis a kiválasztottak társasága képezi.

Ezeket a fényre-képeseket a szellem és az igazság kapcsolja össze, a vezetőjük maga a világ világossága: Krisztus, a fény felkentje, az emberi nem egyetlen megváltója, az út, az igazság és az élet, az ősfény, a bölcsesség, az egyetlen összekötő, általa tudnak az emberek újra eljutni Istenhez.

A belső egyház mindjárt az ember bukása után keletkezett, s Istentől közvetlenül megkapta a kinyilatkoztatást, hogy hogyan és miként lesz a bukott emberi nem újra méltóságára emelve és nyomorától megváltva. Megkapta minden kinyilatkoztatás és misztérium őstárát, és mind az Isten, mind pedig a természet igazi tudományának kulcsát.

Mivel azonban az emberek sokrétűvé váltak, ezért sérülékenységük és gyengeségük egy külső társaságot tett szükségessé, mely a belsőt rejtve tartotta, s a szellemet és igazságot a betűvel takarta el. Mivel a sokrétű, a tömeg, a nép nem volt képes a nagy belső titkok megértésére, és a veszély túl nagy lett volna, ha a tehetetlenekre bízzák a legszentebbet, ezért a belső igazságokat külső érzékekkel felfogható ceremóniákba burkolták, hogy — mint a belsőnek az érzékelhető és külső jelképei — apránként képessé tegyék az embert arra, hogy közelebbre vezethető legyen a szellem belső igazságaihoz.

A belső viszont mindig rá volt bízva az akkori kor legnagyobb fényre-képesére, és ő volt az ős-tár birtokosa, mint főpap a szentélyben.

Mivel azoknak az embereknek a gyengesége miatt, akik nem voltak képesek kibírni a fény látványát, a belső igazságoknak külső, jelképes szertartásokba kellett burkolózniuk, külső kultusz keletkezett, amely azonban mindig formája és jelképe maradt annak a belsőnek, ami szellemben és igazságban az igazi hódolat Istennek.

A szellemi és az állati ember, vagyis az értelmi és az érzéki ember közötti különbség tette szükségessé a külsőt és a belsőt. A belső szellemi igazságok, jelképekbe és szertartásokba burkolva kiléptek, hogy felkeltsék az állati érzékember figyelmét, és lassanként elvezessék a belső igazságokhoz.

A külső kultusz tehát jelképes formája volt a belső igazságoknak, az ember és az Isten közötti valódi kapcsolatnak. Ezek az igazságok az ember bukás előtti és utáni viszonyát mutatták, méltósága, megbékélése és a teljes kibékülése állapotában. E három alapviszonyra épül a külső kultusz minden jelképe.

A külső szertartások elvégzését nevezték papi feladatnak. Ezt a tevékenységet az első időkben minden családapa elvégezte. Az első termést és az állatok első szülötteit Istennek áldozták fel. Az előbbit annak jelképeként, hogy minden, ami minket táplál és fenntart Tőle jön; az utóbbit annak jelképeként, hogy az állati embert meg kell ölni, lemészárolni, hogy helyet kapjon a szellemi- és értelemember.

A külső istentiszteletnek sohasem kellett volna elválnia a belsőtől. Egyedül, mert az emberi gyengeség olyan szívesen elfelejti a betűben a szellemet, így Isten szelleme minden nemzetségben mindig felélesztette a legnagyobb fényre-képeseket és követeiként alkalmazta őket, hogy az emberek fogékonysága szerint mindenütt fellobbantsák az igazságot és a fényt, és a holt betűt a szellemmel és az igazsággal éltessék.

Ezek az isteni szerszámok a szentély belső igazságait elvitték a legtávolabbi népekhez is, és értelemszerűen átalakították a szokásoknak, a kulturáltságnak és az ő éghajlati fogékonyságuknak megfelelően. Ezért minden religio külső megjelenése, kultusza, ceremóniája és összes szent könyve csak többé-kevésbé világosan tartalmazza a szentély belső igazságait, és így az emberiséget egyedül az utolsó időkben vezetik el az egyetlen igazság általános felismeréséhez.

Minél inkább egységben maradt egy nép külső kultusza a belső igazság szellemével, annál tisztább volt a religioja. Minél erősebben elvált a jelképszerű betű a belső szellemtől, annál tökéletlenebb lett a religio, ami végül néhánynál több isten imádássá fajult, mivel a külső betű teljesen elvesztette belső szellemét, és csak a holt szertartás maradt meg, lélek és élet nélkül.

Miután Isten fényre-képesei és követei a legfontosabb igazságok csíráit minden néphez kihordták, Isten kiválasztott egy népet, hogy ott állítson egy élő példaképet arról, amilyen módon Ő az egész emberi nemet a jelenlegi helyzetében irányítani, és a legmagasabb megtisztuláshoz és tökéletességhez vezetni akarta.

Ennek a kiválasztott népnek maga Isten adta meg a külső istentiszteletnek a formáját. Továbbá az igazság jeléül nekik adott minden közös jelképet és szertartást, melyek mint egy lenyomatot tartalmazták a szentély belső nagy igazságait.

Ezt a külső egyházat Isten Ábrahámban avatta fel, Mózessel adott neki törvényt, s a legmagasabb tökéletesség bizonyítékát ígérte meg Jézus Krisztus kettős küldetése által a személyes jelenlétével szegénységben és szenvedésben, és szellemének közlésével a feltámadottnak a dicsőségében.

Mivel most maga Isten fektette le a külső egyház alapjait, így a külső kultusz jelképeinek egész bőségét az akkori idők templomi és papi tudománya adta, és a kinyilatkoztatással a legszentebb belső igazságok minden titka a külsőbe került.

E szent szimbolika tudományos ismerete volt a bukott embert Istennel újra-összekapcsoló tudomány. És ezért kapta a religio a nevét, mint az Istentől elválasztott és eltávolodott embernek az eredetével való újra-összeköttetésének a tana.

A religio szónak ebből a tiszta fogalmából általában könnyen belátható, hogy a religio egysége a legbelsőbb szentélyben nyugszik, és hogy a külső vallások sokfélesége ezt az egységet, mely minden külsőnek az alapja, sohasem gyengítheti vagy változtathatja meg.

Az ószövetség templomi bölcsességét a papok és a próféták kezelték. A papra bízták a külsőt, a jelkép, a hieroglifa betűjét. A próféták foglalkoztak a belsővel, a szellemmel, az igazsággal. Azzal foglalkoztak, hogy a papokat mindig visszahívják a betűtől a szellemhez, mivel azok néha megpróbálták a szellemet elfelejteni és csupán a betűknél maradni.

A papi tudomány a külső jelképek ismeretének tudománya volt, a próféta tudománya pedig eme jelképek szellemének és igazságának ismerete és gyakorlati birtoklása. A külsőben volt a betű, a belsőben az éltető szellem.

Az ószövetségben tehát volt egy pap-iskola és egy próféta-iskola. Egyik foglalkozott a jelképekkel, másik az igazságokkal, melyeket a jelképek alatt értenek. A papok külsőleg birtokolták a bárkát, a templomi kenyereket, a gyertyatartót, a mannát és Áron botját, a próféták pedig birtokában voltak a belső szellemi igazságoknak, melyeket ezekkel a jelképekkel külsőleg bemutattak.

Az ószövetség külső temploma látható volt, a belső mindig láthatatlan, láthatatlannak kellett lennie, mégis mindent irányított, mert az erő és a hatalom egyedül rá volt bízva.

Ha a külső istentisztelet elhagyta a belsőt, akkor leromlott. És Isten a legkülönösebb esetek sorával igazolta, hogy a betű nem lehet meg szellem nélkül, és csak azért létezik, hogy a szellemhez vezessen, és ha elhagyja a rendeltetését, akkor fölösleges és maga Isten is elvetendőnek tartja.

Ahogyan a természet szelleme kiterjed a legpusztább területre, hogy mindent éltessen, fenntartson és növekedést adjon annak, ami arra képes, úgy terjeszti ki magát a világosság szelleme a belsőben minden nemzetség által azért, hogy a belső szellem közvetítésével a legnyersebb betűt is mindenütt lélekkel lássa el. Így találjuk meg Jóbot a bálványimádók között, Melkhisédeket egy idegen nemzetnél, Józsefet Egyiptom papjainál és Mózest Midián országában, beszélő bizonyítékként arról, hogy a fényre-képesek belső közösségét minden korszakban és nemzetségben egy szellem és egy igazság kapcsolta össze.

Mindezekhez, a belső és egyetlen közösség fény-közvetítőihez csatlakozott az idő közepén a közvetítők legfontosabbja, maga Krisztus Jézus, mint Melkhisédek rendje szerinti pap-király.

Az ószövetség isteni közvetítői Istennek csak egyes tökéletességeit képviselték. Az idő burkában, a megfelelő időben egy hatalmas eseménynek kellett bekövetkeznie, amely mindent egyszerre, mindent egyben megmutatott. Egy univerzális típus jelent meg, aki teljes egységet adott a festmény eddigi vonásainak, új kaput nyitott meg és megszüntette az emberi rabszolgaságot, a szigort szeretetté emelte, és mint a bölcsesség kiáradó képe, önmagát lénye teljes nagyságában megmutatta az embernek, hogy őt minden erővel újra éltesse, biztosította a halhatatlanságról, és intellektuális lényét a szellem igazi templomává emelte.

A közvetítők eme legnagyobbika, ez a világmegváltó és univerzális regeneráló, egész figyelmét arra az ősigazságra szegezte, amellyel az ember a létezését kapta, és újra megszerezhette a valamikor birtokolt méltóságát. Alázatos állapotában lefektette az alapját az emberiség megváltásának, és biztosította, hogy teljes mértékben meg fogja adni a szelleme által azt, ami a kiválasztottaival történni fog, mint ahogyan az apostolai szűk körében mindent igazán megmutatott.

Kiválasztottaival, akiknek elküldte az igazság szellemét, folytatta a belső fényközösségek láncolatát, és rájuk bízta minden isteni és természeti igazság legmagasabb őstárát, annak jeléül, hogy a belső közösségét sohasem fogja elhagyni.

Mivel az ószövetség külső egyházának betűi és jelképes kultusza a Megváltó emberré válása által valósággá váltak és igazolódtak a Megváltó személyében, így a külső számára megint szükség lett új jelképekre, amelyek megmutatják nekünk a betűben az eljövendőt, vagyis az egész megváltás beteljesülését.

Ezen rendíthetetlen alapigazságok szerint állították fel a külső egyház ceremoniális jelképeit és szertartásait, és kinyilatkoztattak olyan leírhatatlan erősségű és legnagyobb nyomatékú dolgokat, amelyeket nem lehet leírni, és csak azok tudták, akik a belső szentélyt ismerték.

Ez a belső szentély mindig változatlan és megváltozhatatlan volt, míg a religio külseje, a betű, az idő és a körülmények során különböző változásokon ment át, és eltávolodott a belső igazságoktól, melyek a külsőt csak betűként tartották fenn.

Az a szentségtelen gondolat, hogy minden keresztényt civilizáljanak és minden politikát kereszténnyé tegyenek, megváltoztatta a külső építményt, és sötétséggel és halállal vonta be, ami a belsőben világosság és élet volt. Hasadások és rágalmak keletkeztek, és a szofista szellemiség akarta megmagyarázni a betűt, mivel az igazság szellemét már elvesztette.

A hitetlenség a legmagasabb fokra emelte a romlást. Megpróbálták magát a kereszténység építményét alapjaiban megtámadni, és összekeverték a szent belsőt azzal a külsővel, ami az ingatag emberek gyengeségének és tudatlanságának volt alávetve.

Létrejött az istentagadás, ez megteremtette a materializmust, ami az ember minden magasabb erővel való kapcsolatát képzelődésnek tartotta, és végül teljes istentagadás lett mind az ésszel, mind a szívvel; az emberiség utolsó és legmélyebb megalázása.

Mindezek során a belsőben lévő igazság rendületlen maradt. Az igazság szelleméhez hűen, aki megígérte, hogy soha nem hagyja el közösségét, a belső egyház tagjai nyugodt csendben és hatásos tevékenységben éltek, és egyesítették az ószövetség templomi tudományát a belső szövetség nagy ember-megváltójának szellemével, alázatosan várva a nagy pillanatra, amikor az Úr összehívja őket, s összegyűjti közösségét, hogy minden holt betűnek külső erőt és életet adjon.

Ez a belső világosság-közösség minden fényre-képes és kiválasztott testületé, amit a Szentek Közösségének neveznek.

Erre a világosság-közösségre bízták rá kezdettől fogva minden erő és igazság őstárát. Egyedül ez a közösség volt – mint Pál is mondja – a szentek tudományának birtokában. Ebben képezték minden korszak isteni követeit, akik a belsőből kiléptek a külsőbe, s a szellemet és az életet közvetítették a holt betűnek, mint már említettük.

Ez a világosság-közösség volt mindenkor Isten szellemének igazi iskolája. Iskolaként tekintve volt tanszéke, tanítómestere, volt egy példatára, amiből tanulnak, formái és tárgyai, amiket tanulnak, és módszere, ami szerint tanulnak a tanulói.

Lépcsőfokai is vannak, amelyek szerint a szellem fokozatosan fejlődhet, és egyre feljebb és magasabbra emelkedhet.

Az első és legalsó fok az erkölcs és a szokás szerinti jóból áll, ahol elvezetik a jóhoz az egyszerű, Istennek alávetett akaratot a tiszta akarat-motívummal – aki Krisztus – és amit az magára vett a hit által. Az eszközöket, amelyeket ennek az iskolának a szelleme felhasznál, sugallatoknak nevezik.

A második fok a belső értelemből áll, ami által a jó és Istennel egyesült megkoronázza az értelmet bölcsességgel és a felismerés világosságával. Az eszközöket, amelyeket a Szellem ehhez alkalmaz, belső megvilágosodásoknak nevezik.

A harmadik és végül a legmagasabb fok belső szenzoriumunk teljes megnyitása, mellyel a belső ember valós metafizikai igazságok objektív meglátásához jut. Ez a legmagasabb fok, amiben a hit átmegy szemlélésbe. A Szellem ennek eléréséhez a reális látomásokat használja.

Ez a három fokozata a belső világosság-közösség igazi bölcsesség-iskolájának. Ugyanaz a Szellem, aki az embereket képessé teszi e közösségre, osztja ki a fokokat az arra felkészült személy együttműködése alapján.

Ez a bölcsességiskola mindig a világ legtitkosabbja és legrejtettebbje volt, mert láthatatlan és csakis az isteni kormányzásnak alávetett volt. Sohasem volt kitéve a kor baleseteinek és az emberek gyengeségeinek, mert minden korban csak a legalkalmasabbakat választották ki, és az őket kiválasztó Szellem nem tévedett a választottjaiban.

Ebből az iskolából fejlődtek ki minden magasztos tudomány csírái; majd a külső iskolák vették át azokat, más formákba öltöztették, és néha eltorzították.

A bölcseknek e belső társasága közölte, korszaktól és körülményektől függően, minden külső társasággal a jelkép-hieroglifáit, hogy felhívják a külső ember figyelmét a belső nagy igazságaira.

Minden külső társaság csak addig létezett, amíg ez a belső társaság közölte vele a szellemét. Amint a külső társaság független akart lenni a belsőtől és a bölcsesség templomát politikai épületté akarta átalakítani, a belső társaság visszahúzódott, és nem maradt vissza más, mint a szellem nélküli betű.

Így minden külső, titkos bölcsességiskola csak hieroglifákkal történt elfátyolozás⁵ volt. Maga az igazság mindig a szentélyben maradt, hogy soha ne lehessen megszentségteleníteni.

Ebben a belső társaságban az ember megtalálja a bölcsességet, és ezzel mindent; viszont nem a világ bölcsességét, ami nem bölcsesség, hanem csupán tudományos ismeret, csak a külső burok mentén halad, és sohasem érinti a középpontot, amely pedig minden erőt magában tart. Itt meg lehet találni az igazi bölcsességet, és azokat az embereket, akik annak hódolnak.

Minden viszály, minden vita, a hamis világbölcsesség minden tárgya, minden idegen nyelv, hiú értekezés, haszontalan vélemények csírái, melyek nem az egység magjait szórják, minden tévedés, minden egyházszakadás száműzve van innen. Itt nem található becsületsértés, sem rágalom. Minden embert tisztelnek. Ismeretlen a szatíra, az a vicc, mely mások kárán olyan szívesen nevet. Itt csak a szeretetet ismerik.

A rágalmazás, ez a szörny soha nem emeli fel a kígyófejét a bölcsesség barátai között. Itt csak az ember kímélése ismeretes. Itt nem bírálgatják mások hibáját, nem tesznek keserű szemrehányást ballépések miatt. Elnézően és szeretetteljesen vezetik a vándort az igazság útjára. Meggyőzni próbálnak, meghatni, és a büntetést ráhagyják a tiszta belátásra és a világosságra. Segítenek a szükségben, támogatják a gyengét, örülnek az ember felemelkedésének és magasabb méltóságának.

A szerencse, a véletlen ajándéka senkit sem emel a másik fölé. Az érzi magát a legboldogabbnak, akinek lehetősége nyílik másokkal jót tenni. És ezek az emberek mind, akiket a szeretet egyetlen Szelleme, az igazság egyetlen Szelleme tart össze, képezik a láthatatlan templomot, a belső birodalom láthatatlan társaságát egyetlen egy elöljáró alatt, aki Isten.

E közösség alatt ne képzeljünk semmilyen titkos társaságot, amelyik bizonyos időközökben összejön, vezetőit és tagjait választja, és bizonyos célokat határoz meg! Minden társaság, bármilyen is legyen, elmarad a bölcsességnek e belső közössége mögött. Nem ismer semmi formalitást, ami a külső burok műve, az emberiesség műve. Az erők birodalmában eltűnik minden külső forma.

Isten maga marad mindig a legfelső vezető. A korszak legjobb embere, az első elöljáró maga sem ismeri minden társát. Ha azonban eljön a pillanat, amikor Isten célja szükségessé teszi a megismerésüket, akkor biztonsággal megtalálja őket a világban, hogy a meghatározott célért tevékenykedjenek.

Ez a közösség nem ismer semmi formai elsőbbséget. Akire Isten céljáért éppen szükség van, az az első. Gőg nélkül mutatkozik a többiek előtt, és azok irigység nélkül fogadják el. Ha az igazi tagoknak össze kell jönniük, akkor megtalálják és biztonsággal felismerik egymást. Nincs helye színlelésnek, nincs álarc vagy képmutatás, nem takarja alattomosság a közösség jellemeit, hiszen ők túl eredetiek.

Az álarc, az illúzió eltűnt; minden az igazi alakjában jelenik meg.

Egyetlen tag sem választhat egy másikat; a választást a Szellem mindenki előtt magának tartja fenn. Minden ember hivatott. A hivatottakat meg lehet választani, ha megértek a belépésre. A bejáratot mindenki keresheti. És mindenki, aki a belsőben van, megtaníthat másokat a bejárat keresésére.

Amíg valaki nem érett, addig nem juthat a belsőbe. Éretlen emberek rendetlenséget hozhatnának a közösségbe, és a rendetlenség nem egyeztethető össze a belsővel. Ez mindent kitaszít, ami nem egységes.

A világi okosság hiába keresi ezt a belsőt. Hiába fülel a ravaszság a nagy titkokra, melyek ott rejtve fekszenek. Aki éretlen, annak minden csak hieroglifa, semmit nem tud a belsőben olvasni, sem látni. Aki érett, hozzákapcsolódik a lánchoz, talán gyakran ott, ahol a legkevésbé hiszi, és gyakran ott, ahol maga sem tud róla semmit.

Az éretté válás keresése legyen a fáradozása annak, aki a bölcsességet szereti! De vannak eszközök is az éretté váláshoz. Ebben a szent közösségben nyugszik az emberi nem legrégibb okiratainak az őstára, minden tudomány őstitkával együtt. Ez az egyedüli igazi fényközösség, mely birtokában van minden titok kulcsának, és ismeri a természet és a teremtés belsejét. Olyan társaság ez, mely magasabb erőkhöz csatlakozik, és tagjait több mint egy világból számlálja. Az a társaság ez, melyből a tagok teokrata köztársaságot képeznek, mely egyszer az egész világ anyauralkodója lesz.

 

 

 

⁵  Eredetileg: hieroglifákban elrejtett függöny.

 

 

Harmadik levél

 

A misztériumok legbelsőjében rejlő igazság olyan, mint a Nap; csak egy sas szemének, egy fényre-képes lelkületének adatott meg, hogy rápillantson. Minden más halandó pillantását elvakítja, és sötétség fogja őt körül a világosságban.

Sohasem volt elrejtve a fényre-képes sasszemei elől az a Nagy, ami a szent titkok legbelsőjében nyugszik. Istennek és a természetnek nincs titkolni valója a saját gyermekei előtt. A titok csupán a gyengeségünkben rejlik, amely nem bírja ki a világosságot, és nincs berendezve a meztelen igazság ártatlan látványához. Ez a gyengeségünk a szentélyt eltakaró felhő. Ez a függöny akadályozza meg a belépést a legszentebbe.

Azért, hogy az ember újra elnyerhesse az elveszett világosságot, az elvesztett erőt, az elveszített méltóságát, a szerető Istenség leereszkedett teremtményei gyengeségéhez, és ráírta a belső, örök igazságokat és titkokat a dolgok külső oldalára, így az ember újra megkapta a betűt, ami által fel tudott emelkedni a Szellemhez.

A betűk szertartásai, vagyis külseje a religionak, amelyek a belső, tevékeny, életteli szellemet az Istennel való újraegyesüléshez vezetik. Ilyen betűk a misztériumok hieroglifái, másolatai és vetületei a belső szent igazságoknak, amelyeket ez a szentély elé húzott képírásos függöny takar.

A religio és a misztériumok kezet nyújtanak egymásnak abban, hogy az embereket – minden testvérünket – elvezessék az egyetlen igazsághoz. Mindkettő célja lényünk megfordulása és megújítása. Mindkettő törekvése annak a templomnak az újjáépítése, amelyben a bölcsesség a szeretettel, vagyis Isten az emberrel lakozik.

A religio és a misztériumok viszont teljesen haszontalan jelenségek lennének, ha nagy céljuk eléréséhez az Istenség nem adott volna nekik valódi, tevékeny közvetítőket. Ezek az eszközök azonban mindig a legbelsőbb szentélyben nyugodtak. A misztériumoknak az a feladatuk, hogy a religionak templomot építsenek, a religio rendeltetése pedig, hogy egyesítse abban az embert Istennel. Ilyen hatalmas a religio; ilyen magas méltóságúak a mindenkori misztériumok.

Sértő lenne az Önök számára, bensőségesen szeretett Testvérek, ha valaha is azt gondolnánk, előfordulhat, hogy Önök a szent titkokat nem ebből az igazi szempontból néznék, ahonnan nézni kell: abból a nézőpontból, mely ezeket mint az egyetlen eszközt ábrázolja, ami által egyedül a szent jelképekbe burkolt tan tudta megtartani a fontos igazságok tisztaságát és igazságát az Istenről, a természetről és az emberről. Igazságok, melyeket a profánok között apránként a szokásos emberi beszédre lefordítottak, mind homályosabbá és érthetetlenebbé váltak.

A misztériumok, mint Önök tudják, gyengéden szeretett Testvéreink, olyan titkokat ígérnek, melyek mindig is kevés ember öröksége voltak és maradtak; e titkokat sem árusítani, sem katedráról nyilvánosan tanítani nem lehet; ezeket a titkokat csak az a szív tudja befogadni, amelyik bölcsességre és szeretetre törekszik és amelyben a bölcsesség és a szeretet már felébredt.

Akiben ez a szent láng felébredt, az valóban boldogan él, mindennel elégedett és még a kényszerben is szabad. Belátja az emberi romlás okát és felismeri elkerülhetetlenségét. Nem gyűlöl egyetlen bűnözőt sem, sajnálja őt, megpróbálja a nyomorba süllyedtet felsegíteni, az eltévedtet helyes irányba terelni, nem oltja ki az izzó kanócot és nem töri el a megrepedt nádat, mert érzi, hogy minden romlás ellenére összességében még nincs minden elveszve. Egyetlen biztos pillantással átlátja minden religio rendszerének igazságát az alapvető rendeltetésében. Ismeri a babona és a hitetlenség forrásait, mint annak az igazságnak az elváltozásait, amely helyes arányait még nem kapta meg.

Ebből a szempontból, nagyra becsült Testvéreink, biztosak vagyunk abban, hogy Önök megfigyelik a misztikust, és nem róják fel királyi művészetének, amit egyesek elkülönült tevékenysége az idők és a körülmények folytán csinált abból. Ezekkel az alapelvekkel, amelyek teljesen a sajátunk is, a religiot és a szent bölcsesség-iskolák titkait olyan testvéreknek fogják látni, akik a szükséges keletkezésüktől kezdve kéz a kézben őrködtek minden ember javára.

A religio külsőre és belsőre oszlik. A külsőben van a kultusz és a szertartás, a belső dolga az imádkozás szellemben és igazságban. A bölcsesség-iskolák is külsőre és belsőre osztottak. A külsők tartalmazzák a hieroglifák betűit, a belsők a Szellemet és az értelmet.

A külső religiot a szertartás köti össze a belsővel. A misztériumok külső iskolája a hieroglifák által lép kapcsolatba a belsővel.

Közeledünk azonban ahhoz az időhöz, amikor a Szellemnek életre kell kelteni a betűket, amikor a szentélyt takaró felhő el fog tűnni, amikor a hieroglifák átalakulnak a szemléletbe és a szavak az értelembe. Közeledünk ahhoz az időhöz, mely a legszentebbet takaró nagy függönyt kettéhasítja. A szent titkok tisztelője már nem külső jelek és szavak segítségével nyilatkozik majd meg, hanem a szavak szellemével és a jelek igazságával.

Így religio sem lesz már csupán külsőséges ceremónia, hanem a belső szent titkok külső kultusszá változnak, hogy az embereket előkészítsék Isten imádatára a szellemben és igazságban.

Nemsoká elmúlik a jelképes beszéd sötét éjszakája. A világosság megszüli a nappalt, és a titkok szent sötétsége a legmagasabb igazság ragyogásában jelenik meg. A világosság útjai elkészültek a kiválasztottak és a fényre-képesek számára. A természet világossága, az értelem világossága és a megnyilatkozás világossága egyesülni fognak. A természet előudvara, az értelem temploma és a megnyilatkozás szentélye akkor már egyetlen templomot képez, így fog tökéletessé válni a nagy épület, mely az ember egyesülése a természettel és Istennel.

Tökéletes emberismeret, tökéletes természetismeret és tökéletes istenismeret lesznek az emberiség vezetőinek világító fényei azért, hogy minden irányból az embereket, testvéreiket, az előítéletek sötét útjairól a tiszta értelemhez és a viharos szenvedélyek ösvényeiről a higgadtság és az erény nyugodt útjaihoz vezessék.

A világ uralkodóinak koronája a tiszta értelem és jogara a tevékeny szeretet lesz. És a szentély kenetet és erőt ad nekik ahhoz, hogy megszabadítsák a népek elméjét az előítéletektől és a sötétségtől, szívüket az önszeretet és az önzés szenvedélyeitől, és fizikai létüket a nyomasztó szegénységtől és emésztő betegségtől. Közeledünk a világosság birodalmához, a bölcsesség és a szeretet birodalmához, Isten birodalmához, ami a világosság forrása.

Testvérei a világosságnak! Csak egyetlen religio van, melynek egyszerű igazsága minden vallásban szétoszlott, mint az ágak, hogy aztán a sokféleségből újra egy religioba térjen vissza.

Fiai az igazságnak! Csak egy rend van, egy testvériség, csak egy összekapcsolódása az azonosan gondolkodó fényre-képeseknek, hogy elérjék a világosságot, melynek középpontjából számtalan szerveződést állított fel a félreértés. Azért, hogy mind visszatérhessen a vélemények sokféleségéből az egyetlen igazsághoz és igazi kapcsolathoz, ami a fényre-képesek egyesülése, a kiválasztottak közössége.

Ezzel a mércével mérjünk minden religiot és emberi csoportosulást! Sokféleség a külső szertartásában, igazság csak egy, a belsőben. A szerzetek sokféleségének oka a hieroglifák sokféle magyarázata az idő, a szükségletek és a körülmények miatt. A világosság igazi közössége csak egy lehet.

Minden külső a burok, mely a belsőt takarja. Így minden külső betű, amely folyamatosan sokszorosítja magát, de a belsőben lévő szellem egyszerűsége sohasem változik, sohasem gyengül. A betűre szükség volt. Meg kellett találnunk, összeraknunk, megtanulnunk olvasni, hogy megint elérjük a belső értelmet, a Szellemet.

Minden tévedés, minden szakadás, minden félreértés, minden, ami a religioban és a titkos társulásokban oly sok eltévelyedésre adott alkalmat, mindez csak a betűt érinti, a külső függönyt, amire a hieroglifákat, szertartásokat és rituálékat írták. Semmi sem érintette a belsőt, a Szellem mindig érintetlen és szent maradt. Amivel a tévedés, félreértés, önzés és kapzsiság visszaélt, mindez a külső, ami a kárpiton volt, amit a függönyre írtak. A mögötte lévő tiszta és szent maradt.

Most azonban közelít a fénykeresők, a fényre-képesek, a kiválasztottak tökéletesedésének ideje. Közeledik az idő, amikor össze kell kapcsolni a régit az újjal, a külsőt a belsővel, a felsőt az alsóval, a szívet az értelemmel, az embert Istennel. Ennek ideje a jelenlegi században van fenntartva.

Nem kérdezitek szeretett Testvéreim: miért ebben a században? Az időbe és térbe zárt lények számára mindennek megvan a maga ideje. Ilyenek a változatlan törvényei Isten bölcsességének, amely mindent harmóniába és tökéletességbe rendez. A kiválasztottaknak először törekedniük kellett a bölcsességre és a szeretetre, amíg kiérdemelték azt a hatalmat, amit a változatlan Istenség csak a bölcsnek és szeretni tudónak adhat.

A reggelre éjszaka várakoznak. Azután felkel a Nap, és végül belép a világos delelésbe, amikor egyenes fénysugara által minden árnyék eltűnik. Először az igazság betűjének kellett lennie. Utána jött a gyakorlatban magyarázó, maga az igazság, és csak ezután jöhetett az igazság szelleme, aki az igazságot igazolja és ráteszi azt a pecsétet, ami a világosságot lerögzíti. Aki fogékony az igazságra, az megért minket.

Bensőségesen szeretett Testvérek! Önökhöz, akik az igazságra törekedtek, akik hűségesen megőrizték templomaikban a szent titkok hieroglifáit, Önökhöz fordul az első fénysugár, mely áttör a titkok felhőin, hogy bejelentse a közelgő delet és a kincseket, amiket hoz.

Ne kérdezzék, hogy kik írnak Önöknek! Nézzék a szellemet, ne a betűt, a dolgot, ne a személyeket! Csarnokainkban nem uralkodik önzés, büszkeség, és nincs olyan szándék, ami nem volna nemes. Ismerjük az emberiség rendeltetésének célját; és a reánk tündöklő világosság vezeti minden cselekedetünket.

Név szerint hivatottak vagyunk, hogy írjunk Önöknek, szeretett testvéreink a világosságban; és megbízatásunkat hitelesítik a birtokunkban lévő igazságok, melyeket a legkisebb jelre, a befogadóképességhez mérten közlünk Önökkel. Ahol van világosság-befogadás és világosság-érzékenység, ott a közlés a világosság sajátossága. De nem erőlteti rá magát semmire, hanem vár a nyugodt befogadásra.

Azt akarjuk, az a célunk, az a megbízatásunk, hogy mindenütt életre keltsük a holt betűt, mindenütt megadjuk a hieroglifáknak a Szellemet, az élettelen jeleknek az élő igazságot, mindenütt tegyük a tétlent tevékennyé, a holtat élővé. Minderre azonban nem magunktól vagyunk képesek, hanem annak a fényszelleme által, aki bölcsesség, szeretet és a Világ Világossága, aki a Ti szellemetek és világosságotok is akar lenni.

Eddig a legbelső szentély el volt választva a templomoktól, és a templommal szemben ellenségeskedtek az előudvarokban tartózkodók. Eljön az idő, amikor a legbelső szentélynek újra egyesülnie kell a templommal, hogy a templomban levők megint hatni tudjanak azokra, akik az előudvarokban élnek, az előudvarok kidobásáig.

A legbelsőbben lévő szentélyünkben tisztán van megőrizve a szellem és az igazság minden titka. Sohasem tudták azokat a szentségtelenek megszentségteleníteni, sem a tisztátalanok bemocskolni. Ez a szentély láthatatlan, mint egy erő, amelynek csak a hatását ismerik.

Kedves Testvérek! Ebből a rövid ecsetelésből láthatják, hogy kik vagyunk, és fölösleges lesz biztosítani Önöket arról, hogy nem tartozunk azokhoz a nyugtalan fejekhez, akik a polgári világban fantáziájuk ideálját akarják felállítani. Azokhoz sem tartozunk, akik a világban nagy szerepet kívánnak játszani, és olyan csodákat ígérnek, melyeket maguk sem ismernek. Nem tartozunk az elégedetlenekhez sem, akik bizonyos társadalmi helyzetűeken szívesen bosszút állnának, nem vágyunk uralomra, nem célunk sem kaland, sem rajongás.

Biztosítjuk Önöket, hogy mi nem tartozunk semmilyen szektához vagy egyesüléshez, hanem csak a minden fényre-képes nagy, igazi közösségéhez, és semelyik pártnak sincs ránk a legcsekélyebb befolyása sem, akárhogyan is nevezze magát. Azokhoz sem tartozunk, akik jogosultnak tartják magukat arra, hogy mindent alávessenek a terveiknek, és arrogánsan mindenféle társaságot szervezzenek. Mi csak arról tudjuk hitünkre és becsületünkre biztosítani Önöket, hogy pontosan ismerjük a religio legbelsőbbjét és a szent misztériumokat, valamint amit azoknak a belsejében mindig is sejtettek, azt valóban birtokoljuk. Pontosan ez a birtok adja nekünk az erőt, hogy feladatunkra feljogosítva, mindenütt a Szellemet és az életet közöljük a holt hieroglifákkal és a betűkkel.

Szentélyünk kincsei hatalmasak. Birtokoljuk a teremtés napjától máig létezett minden hieroglifához és szertartáshoz, minden szent könyv belső igazságaihoz, ezek mellett a legősibb népek rituális törvényeihez a megértést és a Szellemet.

Olyan világosságunk van, amely felken minket, és ami által megértjük a természet legtitkosabbját és legbelsőbbjét.

Birtokolunk egy tüzet, mely táplál minket és erőt ad, hogy mindenre hathassunk, ami a természetben van.

Kulcsunk van a titkok forrásainak megnyitásához, és egy másik kulcsunk a természet műhelyének bezárásához.

Ismerünk olyan köteléket, amellyel összekötjük magunkat magasabb világokkal, hogy érzékelhetővé tegyük a magasabb világ hangjait és dolgait.

A természet minden csodája az Istenséggel egyesült akaratunk hatalma alatt áll.

Birtokoljuk a tudományt, amely képessé tesz, hogy az ideákat egyedül abból a természetből merítsük, amelyben nincs tévedés, hanem csak igazság és világosság.

Iskolánkban mindent lehet tanítani, mert tanítómesterünk maga a Világosság és az Ő szelleme. Tudásunk bősége az isteni világ kapcsolatának az ismeretéből áll a szellemivel, a szelleminek az ős-elemivel és az ős-eleminek az anyagival.

Ezekkel az ismeretekkel képesek vagyunk a szellemet, a természetet és az ember szívét a helyükre tenni. Tudományunk a kiválasztottak vagy fényre-képesek részére megígért örökség, tudományunk alkalmazása pedig az isteni bőség szövetsége az emberfiákkal.

Drága Testvéreink! Csodálatosakat mesélhetnénk Önöknek azokról a dolgokról, amelyek a szentély kincsei között rejlenek, és ámulatba esnének a csodálkozástól. Olyan dolgokról beszélhetnénk, amelyeknek megértésétől a legmélyebben gondolkodó filozófus is olyan messze van, mint a Föld a Naptól, és amelyekhez mi oly közel vagyunk, mint a világosság minden lény legbelsőbbjéhez.

Nem szándékunk viszont, hogy a kíváncsiságukat ingereljük. Csak a belső meggyőződésnek és a testvérei jóléte iránti szomjúságnak kell a fényre-képest a forráshoz hajtania, ahol a bölcsesség iránti szomját és a szeretet iránti éhségét csillapíthatja.

Bölcsesség és szeretet lakozik csarnokainkban, ott nem uralkodik kényszer. Igézetük valósága a mi varázshatalmunk. Biztosíthatjuk Önöket, hogy legbelsőbb titkainkban végtelen értékű kincsek fekszenek, melyeket olyan egyszerűség takar, hogy a büszke és tudományosan tanultak számára mindig hozzáférhetetlenek maradnak. Kincsek, melyek néhány profán számára bolondságot és bosszúságot, nekünk azonban igazi bölcsességet jelentenek, és azok is maradnak.

Áldottak Testvéreink, ha megérzik ezeket a nagy igazságokat! A háromszoros igének és erejének az újra elnyerése lesz az Önök bére; az Önök boldogsága pedig az erő, amivel hozzájárulhatnak az embereknek az emberrel, a természettel és Istennel való egyesítéséhez, ami minden olyan építész igazi munkája, aki a szegletkövet nem vetette el.

Most betöltöttük a feladatunkat, kihirdettük Önöknek a nagy delelő közeledését, és a legbelsőbb szentély újra összekapcsolását a templommal. A továbbiakat az Önök szabad elhatározására bízzuk.

Nagyon jól tudjuk a saját keserű szomorúságunkra, hogyan ismerték félre a megváltó személyét, hogyan gúnyolták és üldözték, amikor szegénységében mutatkozott; éppen így sokan fogják eltaszítani maguktól és kinevetni, amikor a szelleme jelenik meg dicsőségben. Mindezt figyelmen kívül hagyva, szelleme eljövetelét ki kell hirdetni a templomban, hogy beteljesedjen az írás:

„Zörgettem az ajtótokat, és nem nyitottátok meg nekem. Kiáltottam, és nem hallottátok meg a hangomat. Menyegzőre hívtalak benneteket, és mással voltatok elfoglalva.”

A Világosság békéje és szelleme legyen Önökkel!

 

 

Negyedik levél

 

Ahogyan a számok végtelensége beleolvad egyetlen egy számba, amely minden szám alapja, vagyis az egység, és miként a kör számtalan sugara egyetlen egy középpontban sorolódik össze, ugyanúgy a végeláthatatlan misztériumok, hieroglifák és emblémák tárgya az egyetlen egy igazság. Aki ezt ismeri, az megtalálta a kulcsot ahhoz, hogy mindent egyszerre felismerjen.

Csak egy Isten, egy igazság, csak egy út van, ami ehhez a nagy igazsághoz vezet, és csak egyetlen egy eszköz ennek az igazságnak a megtalálásához. Aki ezt az eszközt megtalálta, annak a tulajdonában van

minden bölcsesség egyetlen egy könyvben,

minden erő egyetlen egy erőben,

minden szépség egyetlen egy tárgyban,

minden gazdagság egyetlen egy kincsben,

minden boldogság egyetlen egy birtokban,

és mindezen tökéletesség összessége Jézus Krisztus, a keresztre feszített és újra feltámadott. Ez a nagy igazság, ahogy itt fekszik, csupán a hit dolga. Egyedül ez lehet a tudás és a tapasztalat tárgya, amint megtanítottak bennünket, hogy mindez hogyan lehet Krisztus, és miként válhat azzá.

Ez a nagy misztérium volt mindig a tárgya a láthatatlan belső templom titkos iskolája tanszékének. Ez a tanítás a kereszténység első idejében a disciplina arcani néven volt ismeretes. A külső templom minden ünnepi rendje és szertartása ebből a titkos iskolából ered, noha a nagy és szent igazságok szelleme visszahúzódott a belsőbe, és korunkban a külső számára teljesen elveszettnek tűnik.

Kedves Testvérek! Már régen megjósolták, hogy az utolsó időkben minden titkos megnyilvánul. Azt is előre jelezték viszont, hogy ezekben az időkben sok hamis próféta támad, és figyelmeztették a hívőket, hogy ne bízzanak minden szellemben, hanem vizsgálják meg a szellemeket, hogy valóban Istentől származnak-e. (János 1. lev. 4,1)

A vizsgálat módszerét maga az apostol írja le. Arról lehet felismerni Isten szellemét – mondja – hogy minden szellem, aki vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az valóban Istentől van. Minden szellem azonban, amely Jézust felosztja, ugyanis isteni részét elválasztja az emberitől, az nem Istenből van.

Az igazság szelleme tehát, kedves Testvérek, ezáltal kiállja a próbát, és megkapja az isteniség jellegét, ha vallja, hogy Krisztus testben jött el. Mi valljuk, hogy Krisztus testben jelent meg, és ezáltal rajtunk keresztül az igazság szelleme beszél. A titok azonban, hogy Krisztus húsban jött el nagy jelentőségű, és magában foglalja az isten-emberi ismeretét, amelyet ma kiválasztunk oktatásunk tárgyává.

Mivel nem kezdőkhöz szólunk a hit dolgaiban, kedves Testvéreink, annál könnyebb lesz megérteniük azokat a legmagasztosabb igazságokat, amelyeket szeretnénk ecsetelni, mert kétségtelenül gyakran választottak már különböző előkészítő tárgyakat szent szemléletükhöz.

Tudományosan szemlélve a religio az Istentől elválasztott embert Istennel újraegyesítő tan. Egyedüli célja tehát az, hogy az emberiség minden egyedét és végül az egész emberiséget egyesítse Istennel; mert egyedül ebben az egyesülésben remélhető és élvezhető a legmagasabb időbeli és szellemi boldogság.

Ez az újraegyesítési tan tehát a legmagasztosabb rangú. Mivel ez tan, szükségszerűen módszerének is kell lennie, ami által

először, elvezet minket az újraegyesülés valódi eszközének a felismeréséhez,

másodszor, az eszköz felismerése után megtanítja magát a módot, ahogyan ezt az eszközt célszerűen alkalmazni kell.

Ezt a nagy újra-összekötő eszközt, amely az egész religio-tan értelme, az ember sohasem ismerhette volna fel kinyilatkoztatás nélkül. Ez mindig kívül volt a felismerés tudományos körén, és éppen az embernek ez a mély tudatlansága, amibe süllyedt, tette szükségessé a kinyilatkoztatást, amely nélkül sohasem találhattuk volna meg a kiemelkedéshez vezető utakat.

A kinyilatkoztatásból eredően szükséges a kinyilatkoztatásban való hit; mert aki nem tud és akinek nincsen tapasztalata a dologról, annak először hinnie kell, ha tudni és tapasztalni akar. Ha ugyanis hiányzik a hit, akkor az ember nem sokat törődik a kinyilatkoztatással, és ezzel elzárja maga elől az utat, amelyen megtalálhatja az eszközt, amit egyedül a kinyilatkoztatás tartalmaz. Amilyen a természetben a hatás és ellenhatás viszonya, úgy viszonyul a kinyilatkoztatás a hithez. Ahol nincs reakció, ott szükségszerűen abbamarad az akció. Ahol nincs hit, nem jöhet létre kinyilatkoztatás. Viszont minél több a hit, annál több a kinyilvánítás vagy azoknak az igazságoknak a kibontakozása, melyek a sötétben rejlenek és csak a bizalmunk által fejlődhetnek ki.

Igaz azonban, hogy a religio minden titkos igazsága, és a legsötétebb, számunkra különösnek tűnő misztériumok is egyszer igazolni fogják magukat a legszigorúbb értelem ítélőszéke előtt. Csupán az ember gyengesége, az érzéki és a szellemi természet összefüggését illető belátásunk hiánya miatt vált szükségessé, hogy a legnagyobb igazságokat csak fokozatosan lehet nekünk megmutatni és megnyitni. A misztériumok szent sötétsége a gyengeségünk miatt van, miként világos fénye azért, hogy lassan-lassan erősítse gyengeségünket, és képessé tegye szemünket a teljes fény látványának befogadására.

A hívő minden fokon, melyet megtesz a kinyilatkoztatás felé, a felismerés magasabb világosságát kapja. És a felismerésnek e világossága is fokozatosan egyre meggyőzőbb lesz számára, mert minden elért hitigazság egymás után megelevenedik és meggyőződéssé válik. A hit tehát a gyengeségünkön alapul és a kinyilatkoztatás teljes világosságán, melynek közlései a befogadóképességünkhöz kell igazodjanak, hogy lépésről lépésre a magasabb dolgok objektivitását nyújtsák nekünk.

Az olyan dolgok, amelyekről az emberi értelemnek nincsen objektivitása, szükségszerűen a hit területére kerülnek. Az ember csak imádni és hallgatni tud. Ha olyan dolgokat akar bemutatni, melyekről nincs tárgyilagos fogalma, szükségképpen tévedésekbe esik. Imádkoznia és hallgatnia kell, míg lassanként a hit sötét területén fekvő tárgyak körülötte világosabbak, és ezért felismerhetők lesznek. Akkor magától fog megmutatkozni minden, amint a hitigazságokról belső tapasztalatot nyerünk, amint a hittől a látáshoz, a tárgyilagossághoz vezetnek el.

Mindenkor voltak Isten által megvilágosodott emberek, akiknek megvolt ez a belső hit-objektivitásuk egészben vagy részben, attól függően, amennyire a hit-igazságok közlése átment az értelembe vagy az érzésbe. Az értelmi szemlélődésmódot nevezték isteni megvilágosodásnak, a másikat isteni sugallatnak. Egyeseknél a belső szenzoriumot egészen a látásig megnyitották, ezáltal isteni, transzcendentális vízióik voltak, amit ha a belső kifejlett szenzorium a külső érzéki fölé kerekedett, elragadtatásnak neveztek.

Az ilyen típusú ember azonban mindig megmagyarázhatatlan rejtély volt az érzékek embere számára, és az érzékek embere számára rejtélynek is kellett maradnia, mert neki nem volt megértése az érzékfölöttihez és a transzcendentálishoz. Ezért nem kell csodálkozni, hogy néhányukat, akik bepillantást nyertek a szellemi világba, rajongónak, fellengzősnek, sőt még őrültnek is nyilvánítottak. Hiszen az emberek durva ítélete csupán arra korlátozódik, amit az érzékeik által érzékelnek. Ezért mondja az írás nagyon határozottan: az érzékek embere nem érti meg, hogy mi a Szellemtől való. Ugyanis szellemi érzékelése nincs megnyitva a transzcendentális világra, ezért szükségképpen oly kevés tárgyilagos ismerete van arról a világról, mint amennyi az objektív ismerete a vaknak a színről.

Ezt a belső és legfontosabb érzékelést tehát a külső érzékek embere elvesztette; vagy sokkal inkább elhanyagolja ennek a benne rejlő érzékszervnek a fejlődési lehetőségét, vagy nem is sejti, emiatt az nem fejlődött ki. Az érzékek emberei tehát teljes szellemi vakságban vannak. Belső szemeik zárva vannak, és ez a bezártság még az első ember bukásának a következménye. A romlandó anyag, ami őt körülfogta, elzárta belső szellemi szemeit, és ezért volt vak a belső világok megpillantására.

Duplán nyomorult az ember. Nemcsak kendőt hord a szeme előtt, ami eltakarja előle a magasabb igazságok felismerését, hanem a szíve is sínylődik a hús és vér kötelékeiben, melyek őt állati, érzéki vágyakhoz láncolják a magasabb szellemi boldogság háttérbe helyezése miatt. Így tehát a sóvárgások rabszolgái vagyunk a szenvedélyek zsarnoki uralma alatt, és megviselt, béna nyomorékként vonszoljuk tovább magunkat fáradságosan két hitvány mankóra támaszkodva, a természetes eszünk és a természetes érzéseink mankójára. Ezek adnak nekünk naponta látszatot az igazság helyett, és késztetnek minket naponta a gonoszt választani a jó helyett. Ilyen nyomorult az állapotunk.

Az emberek csak akkor válhatnak boldoggá, ha az igazi világosság behatolását akadályozó kendő lehull a szemükről. Akkor lehetnek csak boldogok, ha a szívüket nyomasztó rabszolgaság bilincsei összetörnek. Tudnia kell a vaknak látni, a bénának járni, hogy boldog lehessen. A nagy, de rendíthetetlen törvény, amelytől közvetlenül függ az ember boldogsága, a következő: ember, értelmed uralkodjon a szenvedélyed fölött!

Évszázadok óta azon fáradoznak, hogy egymást értelmessé és erkölcsössé tegyék. Min fáradozunk viszont évszázadok óta? Vakok a vakokat, bénák a bénákat akarják vezetni. Minden bolondság mellett, amit elkövettünk, minden nyomor mellett, amit magunkhoz vonzottunk, még mindig nem látjuk be, hogy semmire sem vagyunk képesek, és magasabb hatalomra van szükségünk, hogy kivonjuk magunkat a nyomorból.

Évszázadról évszázadra váltakoztak az előítéletek és a tévedések. Szenvedély és bűnözés változtatták a formáikat, de még sohasem voltak az emberiségből kitörölve. A fény nélküli értelem minden évszázadban a sötétségben tapogatózott. A szenvedélyteli szív minden évszázadban ugyanolyan volt.

Csak Egy tud minket meggyógyítani, csak Egy képes megnyitni a belső szemünket, hogy lássuk az igazságot. Csak Egy tudja levenni a minket nyomó láncokat, melyek bennünket az érzékiség rabszolgáivá tesznek. Ez az Egy Krisztus, az emberek megváltója, mégpedig azért Megváltó, mert ki akar ragadni bennünket mindazokból a következményekből, amelyekbe természetes eszünk vaksága és szenvedélyes szívünk tévelygései rántottak minket.

Kedves Testvéreink, nagyon kevés embernek van helyes és igazi fogalma az ember-megváltás nagyszerűségéről. Sokan csak azt hiszik, hogy Krisztus, az Úr, vére ontásával kiváltott bennünket a kárhozatból, vagyis az örök elzártságból, hogy az ember egyesülhessen Istennel. Viszont azt nem hiszik, hogy mindazokat, akik Őt követik, már itt lent meg akarja szabadítani minden nyomortól.

Krisztus a világ megváltója. Ő az emberi nyomor legyőzője, és kiváltott minket a halálból és bűnből. Hogyan lehetne az, ha a világ továbbra is az értelmetlenség sötétségében és a szenvedélyek béklyóiban sínylődve maradna? Már a próféták is nagyon világosan előre jelezték, hogy népe megváltásának ideje, az időnek ama első szabbatja el fog jönni. Már régen felismerhettük volna ezt a vigasztaló ígéretet. Egyedül Isten, az ember és a természet valós ismeretének hiánya volt az akadály, ami ezeket a nagy vallási titkokat elrejtette előlünk.

Tudni kell Testvéreim, hogy kétféle természet létezik: a tiszta, szellemi, halhatatlan és megsemmisíthetetlen természet, és a tisztátalan, anyagi, halandó és megsemmisíthető. A tiszta, megsemmisíthetetlen természet volt a tisztátalan és megsemmisíthető előtt. Utóbbi a megsemmisíthetetlen természetnek egyedül a diszharmonikus és aránytalan anyagaiból ered. Tehát csak annyi ideig tart, amíg a diszharmóniákat és aránytalanságokat megszüntetik, és megint mindent harmóniába állítottak.

A hamis felfogás a Szellemről és az anyagról az egyik legfőbb oka annak, hogy számunkra sok hit-igazság nem az igazi fényében jelenik meg. A Szellem szubsztancia, lény, abszolút valóság. Következésképp tulajdonságai a megsemmisíthetetlenség, egyformaság, áthatolás, oszthatatlanság és tartósság. Az anyag nem szubsztancia, hanem csoportosulás, ezért megsemmisíthető, osztható és változásnak van alávetve.

A metafizikai világ valóságosan létező, nagy tisztaságú, megsemmisíthetetlen világ, melynek középpontját Krisztusnak nevezzük, és lakóit szellemek és angyalok néven ismerjük. Az anyagi, fizikai világ a megjelenések világa. Nem birtokolja az abszolút igazságot. Minden, amit itt igazságnak neveznek, csak viszonylagos, árnyéka az igazságnak, nem maga az igazság. Minden jelenség és tünemény.

Értelmünk itt minden ötletét az érzékektől kölcsönzi. Ezek tehát élettelenek, holtak. Mi mindent a külső objektivitásból veszünk, értelmünk csak egy majomhoz hasonló, aki önmagában többé-kevésbé azt utánozza, amit a természet mutat neki. Csupán az érzékek fénye tehát az értelmünk princípiuma itt lenn. Akaratunk indítéka érzékiség, állati szükségletekre való hajlam és azok kielégítése. Érezzük ugyan, hogy egy magasabb motívumra lenne szükségünk, de ezt eddig nem tudtuk keresni, megtalálni.

Itt lent, ahol minden romlandó, nem lehet sem az értelem princípiumát, sem az erkölcsösség princípiumát vagy az akarat motívumát keresni. Egy magasabb világból kell ezeket idehoznunk. Ott, ahol minden tiszta, semmi sincs romlásnak alávetve, egy lény trónol, aki tökéletes bölcsesség és szeretet, és számunkra a bölcsessége fénye által az értelem igazi princípiumává, és szeretete melegsége által az erkölcs igazi princípiumává válhat. A világ nem lesz és nem is lehet boldog, mielőtt az emberiség ezt a valóságos lényt, aki ugyanakkor bölcsesség és szeretet, teljesen be nem fogadta, és nem lesz Őbenne minden mindenben.

Az ember, kedves Testvérek, az elpusztíthatatlan metafizikai szubsztanciából és az elpusztítható anyagiból tevődik össze; viszont úgy, hogy itt lent az elpusztítható anyag mintegy bezárva tartja az elpusztíthatatlan, örök szubsztanciát. Így ugyanabban az emberben két egymásnak ellentmondó természet rejlik. Az elpusztítható szubsztancia mindig az érzékekhez bilincsel, az elpusztíthatatlan pedig az érzékek láncától a szabadság felé hajt minket, és a szellem magasztosságát keresi. Innen ered a jó és a gonosz közötti állandó harc. A jó mindig feltétlenül az értelmességet és az erkölcsösséget akarja; a gonosz naponta tévedéshez és szenvedélyhez vezet. Így az ember folyamatosan a jó és gonosz közötti, az igaz és hamis közötti harcban áll. Győzedelmeskedik, és megint legyőzik, felfelé halad, majd szakadékokba zuhan, megpróbál felállni, majd újra botladozik.

Az ember hanyatlásának alapvető oka abban a romlandó anyagban keresendő, amelyből az emberek származnak. Ez a materiális, durva anyag elnyomja bennünk a transzcendentális, szellemi princípium hatását, és így ez az igazi oka értelmünk vakságának és szívünk tévedéseinek. Egy edény törékenysége abban az anyagban keresendő, amelyből az edény készült. Az agyagból készíthető legszebb forma is mindig törékeny marad, mert törékeny az anyag, amelyből az edény készült. Mi szegény emberek éppen úgy, minden lehetséges külső kultúránkkal, mindig csak törékeny emberek maradunk.

Ha megvizsgáljuk azoknak az akadályoknak az okait, melyek az emberi természetet ilyen mély megalázásban tartják, akkor mindezek az anyag durvaságában találhatóak, ami a szellemi részt szinte elsüllyedve és megkötözve tartja.

A merev rostok, a mozdulatlan nedvek, melyeknek hallgatniuk kellene a Szellem finom sugallataira, úgyszólván anyagi béklyókat képeznek, amivel megkötözik és megakadályozzák bennünk, hogy érvényesüljenek az Ő magasztos hatásai, amelyek kifejtésére amúgy képes lenne.

Az idegek és agyunk nedvei csak durva, homályos fogalmakat közvetítenek nekünk, melyek a jelenségekből, nem pedig az igazságból és magából a dologból származnak. Mivel külső érzéseink heves ingereivel szemben a belső gondolkodó képességünkben nem tudunk elég erős, egyensúlyt nyújtó elképzeléseket bevetni, ezért újra elragadnak bennünket a szenvedélyek és az elemek viharos forgataga, ami elnyomja a gépezetünket fenntartó, a belsőben beszélő értelem halk hangját. Az értelem törekszik ugyan, hogy ellenálljon, eldöntse a harcot és megpróbálja a zavart az ítéleterő világosságával elűzni. Hatása azonban csak olyan, mint a pillanatokra kibukkanó napsugáré, amikor a derűjét folyamatosan vastag felhők homályosítják el.

Az anyagi embert felépítő minden matéria durvasága és természete egész építményének szövete az oka annak a lanyhaságnak, ami lelkünk képességeinek állandó hiányosságát és erőtlenségét okozza. Gondolkodó erőnk lomhasága főként a durva, irányíthatatlan anyagtól való függés következménye. És éppen ez az anyag képezi a hús igazi béklyóit, minden tévedésnek és magának a bűnnek valódi forrását.

Az értelem, melynek feltétlenül törvényhozónak kell lennie, folyamatosan rabszolgája az érzékiségnek. Ez önmagát teszi királlyá, és ösztönei kielégítésére magát a láncaiban sínylődő értelmet használja fel. Ezt az igazságot már régóta érezték. Mindig prédikálták ezekkel a szavakkal: az értelemnek kell mindenképpen a törvényhozónak lennie, neki kell az akaratot, és nem az akaratnak őt, uralnia. Kicsik és nagyok érezték ezt az igazságot. Amikor viszont lényeges volt, akkor hol az állati akarat gyűrte le az értelmet, hol az értelem igázta le egy időre az állati akaratot, így váltakozott minden emberben a győzelem és veszteség a sötétség és a világosság között. A hatalomnak és az ellen-hatalomnak éppen ez a váltakozása okozza a jó és gonosz, a hamis és igaz folyamatos cserélődését.

Az emberiség igazhoz és jóhoz vezetéséhez azért, hogy csak az értelem törvényei szerint cselekedjen, csak tiszta akarati indítékok nyomán hasson, ahhoz közvetlenül az szükséges, hogy a tiszta szuverén értelemnek helyet adjanak az emberiségben. Hogyan történhet ez meg, ha az a matéria, melyből minden anyagi ember készült, többé-kevésbé egyenetlen, nyers, osztható és romlandó? Ha az olyan szerkezetű, hogy minden nyomorunk, fájdalmunk, betegségünk, szegénységünk, halálunk, szükségünk, előítéletünk, tévedésünk és vétkünk tőle függ, valamint a nyers és romlandó anyag bilincseiben vannak a halhatatlan szellem korlátozásának szükségszerű következményei? Nem az a helyzet, hogy érzékek uralkodnak, ha az értelem meg van kötözve? Ha pedig nincs megkötözve, akkor a tisztátalan, gyenge szív mindenütt visszautasítja az értelem tiszta sugarát?

Valóban, Barátok és Testvérek! Ebben rejlik minden emberi nyomorúság általános sorsa. És mivel ez a romlottság emberről emberre továbbterjed, joggal nevezhetjük az ember örökölt romlottságának.

Egyáltalán, megállapíthatjuk, hogy az értelem erői csak az anyagnak az embert alkotó sajátos minősége arányában hatnak a szívre. Az is rendkívül különös, ha meggondoljuk, hogy a Nap a Földtől való távolsága mértékében élteti ezt az állati anyagot, és mind az állatias gazdálkodás elvégzésére, mind az alacsony vagy magasabb fokú szellemi befolyás elvégzésére képessé teszi.

A népek különbözőségei, éghajlati sajátosságaik, jellemük, erkölcsük és szenvedélyeik sokfélesége, előítéleteik és szokásaik, sőt erényeik és vétkeik is csupán a testüket képező anyag éghajlati és specifikus állapotától függnek, amelyből és amelyben a belezárt Szellem különbözőképpen hat. Eme minőség szerint váltakozik még a kultúra-képességük is. Ehhez igazodik maga a tudomány is, ami csak annyiban változtat meg minden népet, amennyi saját kultúra-képességét rejtő változtatható anyaga van, és ez részben származásától, részben az éghajlattól függ.

Általában mindenütt ugyanazt a sérülékeny, érzéki embert találjuk, aki minden zónában csak annyi jót birtokol, amennyire érzéki anyaga hatalmat ad értelmének az érzékek felett, és csak annyi gonoszt, amennyire az érzékiség túlsúlyban van a többé-kevésbé megkötözött Szellemmel szemben. Ebben rejlik mind a nemzetek, mind az egyének természetes jósága és gonoszsága.

Ezt az embereket képező anyagban bennlakó romlottságot megtaláljuk az egész világon: mindenütt nyomor, fájdalom, betegség, halál, mindenütt szükség, előítéletek, szenvedélyek, vétkek; csak más alakban és változatban.

Az elvadult természet legnyersebb állapotából lép az ember először, mindjárt szükségletek által, a társadalmi életbe. Az állat fő tulajdonságai, erő és ravaszság kísérik őt, és fejlődnek ki különböző formákban. Az állati alapösztönök eme változatai számtalanok, és az emberi kultúra legmagasabb foka, amit a világ eddig elért, nem jutott messzebbre, mint hogy az állati ember alapösztöneire finomabb mázat kenjen. Ez azt jelenti, hogy a nyers állati állapotból, annak a kifinomult legmagasabb fokáig emelkedtünk.

Ez az időszak azonban szükséges volt, mert beteljesülésével új időszak kezdődik, az állati szükségletek kifejlődése után a világosság és értelem iránti legmagasabb igények kifejlődése.

Az, hogy a halandó, sérülékeny ember nyomora mindig értelmetlenségnek és szenvedélynek alávetett, csak az őt képező matériában keresendő, és ezt Krisztus nagyon szépen szívünkbe helyezte a nagy igazság által, mondván: a legjobb igazságra törekvő ember is még hétszer vétkezik naponta. Ő ezzel azt akarta mondani, hogy a legjobb, legképzettebb emberben is még úgy el van zárva a Szellem hét ereje, hogy naponta legyűri őt az érzékiség mind a hét hatása a minősége szerint. Tehát a legjobb ember is ki van téve tévedéseknek és szenvedélyeknek. A legjobb ember is tele van fogyatékossággal és bűnökkel. A legjobb ember sem mentes fájdalomtól és nyomortól. A legjobb ember is alá van vetve betegségnek és halálnak. És miért van ez? Mert mindezek szükséges következményei az őt építő romlandó anyag tulajdonságainak.

Az emberiség tehát nem remélhet magasabb boldogságot, ameddig létének fő alkatrésze ez a romlandó és anyagi lény. Kétségbeejtő gondolat, hogy az emberiség önmagától sohasem tud fellendülni a valódi tökéletességhez. Kétségbeejtő a gondolat, de egyben ez a vigasztaló oka annak, hogy miért öltözött egy magasabb, tökéletesebb lény ebbe a halandó, sérülékeny burokba, azért, hogy a halandót halhatatlanná, a romlandót romolhatatlanná tegye. Ebben kell keresni Jézus Krisztus emberré válásának igazi okát is.

Krisztus, vagyis a fénnyel felkent, Isten világossága, a bölcsesség, mely Istenből eredt, Isten fia, a lényeges Ige, ami által minden lett, és ami a kezdetben volt. Krisztus, Isten minden dolgot készítő bölcsessége, mintegy központja volt a paradicsomi fényvilágnak. Ő volt az a megbízható szerv, ami által egyedül az isteni erő tudta közölni magát. Ez a szerv a halhatatlan, tiszta természet, a megsemmisíthetetlen, mindent éltető, a legmagasabb tökéletességhez és boldogsághoz vezető szubsztancia, a tiszta elem, melyben a szellem-ember élt.

Ebből a tiszta elemből, melyben Isten egyedül lakott, aminek a szubsztanciájából teremtették az első embert, vált ki az első ember bukása által. A jó, vagyis romolhatatlan, és a rossz, vagyis romlandó princípium keveredésének fája gyümölcsét élvezve úgy megmérgezte magát, hogy halhatatlan lénye összehúzódott a belsejébe, és a halandó beborította a külsejét. Emiatt halhatatlanság, boldogság és élet eltűntek, a változás következménye pedig halandóság, boldogtalanság és halál lett.

Sok ember nem tud fogalmat alkotni a jó és rossz fájáról. Ez a fa még a központban lévő kaotikus anyag terméke volt, melyben a romlandó még uralta a romolhatatlant. Ennek a mérgező, halhatatlanságot elrabló gyümölcsnek az ősi időkben történt élvezete helyezte Ádámot ebbe az anyagi, a halálnak alávetett formába. Az elemek alá süllyedt, holott azelőtt uralkodott fölöttük.

Ez a szerencsétlen véletlen okozta, hogy a halhatatlan bölcsesség, a tiszta érzékfeletti elem, halandó burkot vett magára és önkéntesen feláldozta magát, hogy belső erői a feloszlás középpontjába lépjenek, és lassanként minden halandót újra felemeljen a halhatatlanságba.

Ahogyan tehát teljesen természetes módon történt, hogy az egykor halhatatlan ember egy halandó gyümölcs élvezete által halandó lett, ugyanolyan természetesen az is megtörténhetett, hogy az ember egy halhatatlan gyümölcs élvezete által újra megkaphatta azelőtti méltóságát.

Isten birodalmában minden természetesen és egyszerűen megy végbe. Ennek az egyszerűségnek a felismeréséhez azonban tiszta fogalmak szükségesek Istenről, a természetről és az emberről. S ha számunkra a legmagasztosabb hitigazságokat még áthatolhatatlan sötétség takarja, ennek az az oka, hogy eddig még mindig elválasztottuk az Istenről, a természetről és az emberről alkotott fogalmakat.

Krisztus, amikor még a földön volt, már beszélt legbensőbb barátaival a regeneráció nagy titkáról. Nekik viszont minden homályos volt, amit mondott. Még nem tudták megérteni. E nagy igazságok kifejlődése ugyanis az utolsó időknek volt fenntartva; hiszen ez a religio végső és legmagasabb misztériuma, melybe mintegy egységbe folyik össze minden misztérium.

A regeneráció nem más, mint feloldás és megszabadulás attól a tisztátalan és romló anyagtól, mely halhatatlan lényünket kötelékbe béklyózva, és az elnyomott, tevékeny erők életét mintegy halálos álomba merülve tartja. Szükség van tehát egy megbízható szerre, ami ezt a bennünk holtat és nyomorúságot keltő erjedést megszünteti, és az elnyomott erőket megint szabaddá teszi.

Ez a szer azonban sehol másutt nem kereshető, mint a religioban, mert a religio tudományosan szemlélve az Istennel való újraegyesülés tana, így meg kell tanítania bennünket arra az eszközre, amellyel elérhetjük ezt az újraegyesülést. Hát nem Jézus és az Ő életre keltő ismerete a Biblia fő témája és a keresztény minden kívánságának, reményének és vágyakozásának a lényege? Nem kaptuk-e meg Urunktól és Mesterünktől, amíg tanítványai között járt, a legrejtettebb igazságok legmagasabb magyarázatait? Nem adott-e nekik Urunk és Mesterünk, amikor a feltámadása után átszellemült szeretetében közöttük volt, még magasabb kinyilatkoztatásokat a személyéről, és nem vezette-e be őket még mélyebbre az igazság felismerésének a belsejébe?

Nem váltotta volna be ígéretét, melyet a főpapi imájában mondott (Ján. 17,22-23): „Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk: én bennük, Te bennem, hogy így ők is teljesen eggyé legyenek”?

Mivel az Úr tanítványai az új és utolsó szövetségnek ezt a nagy titkát nem tudták megérteni, Krisztus átruházta ezt a jövendő és a most közeledő utolsó időkre és azt mondta: „Azon a napon (amikor ugyanis dicsőségemet megmutatom nektek) fogjátok felismerni, hogy én az Atyában, ti bennem és én bennetek vagyok.” Ezt a szövetséget nevezik majd a béke szövetségének, itt helyezik el Isten törvényét a szívünk legbelsőjében. Mindannyian fel fogjuk ismerni az Urat; az Ő népe leszünk, és Ő lesz a mi Istenünk.

Istennek ehhez a lényeges birtoklásához, ehhez a valódi, és itt lent már lehetséges, Istennel való egyesüléséhez minden elő van készítve, és a Szent elem, az igazi gyógyszer az emberiség számára, Isten szelleme által megnyilvánult. Az Úr asztala meg van terítve, és mindenkit meghívtak a lakomához. Készen áll az angyalok igazi kenyere, amiről meg van írva: „Mennyei kenyeret adtál nekik.”

Annak a titoknak a szentsége és nagysága, amely minden titkot magában foglal, itt hallgatásra szólít, és csak a hatásait szabad megemlítenünk.

A romló és feloszló bennünk felemésztődik úgy, hogy romolhatatlant és halhatatlant fog magára ölteni. A belső szenzorium megnyílik és összeköt minket a szellemi világgal. A bölcsesség megvilágosít, az igazság vezet és a szeretet lángja éltet minket. Ismeretlen erők fejlődnek ki bennünk a világ, a hús és a Sátán legyőzéséhez. Egész lényünk megújul és képessé válik arra, hogy valódi lakása legyen Isten szellemének. Ez lehetővé teszi nekünk a természet uralását, a magasabb világokkal való érintkezést, és hogy az Úr látványát élvezhessük és érintkezhessünk Vele. A tudatlanság kendője lehull a szemünkről, az érzékek béklyói széttörnek és megkapjuk Isten gyermekeinek szabadságát.

A legmagasabbat és a legfontosabbat megmondtuk. Ha igazságra szomjazó szíve minderről tiszta fogalmat alkotott, és teljesen felfogta az dolog nagyságát és szentségét, ahogyan ez a tárgy igényli, akkor majd többet fogunk mondani. Egyelőre legyen az Úr dicsősége és az Ön egész lényének megújítása a legmagasabb, amire vágyhat!

 

 

Ötödik levél

 

Utóbbi levelünkben, szeretett Testvéreink, figyelmüket felhívtuk minden titok legmagasabbikára, a fontos istenbirtokra. Szükséges Önöket tájékoztatni az e dolog fölötti bőséges világosságról.

Kedves Testvéreink, az ember itt lent boldogtalan, mert romlandó, mindenféle fáradalmaknak alávetett anyagból épült. Törékeny burka, melyet hordoz, kiteszi őt az elemek dühöngésének. Fájdalom, szegénység, szenvedés és betegség a sorsa.

Azért boldogtalan az ember, mert halhatatlan szelleme az érzékek béklyóiban sínylődik. Az isteni világosság el van zárva benne. Csak érzéki esze lámpafényénél botladozik vándorlásának útjain; szenvedély által kínozva, előítéletektől félrevezetve, tévedésektől elvakítva zuhan a nyomorúság egyik mélységéből a másikba. Boldogtalan az ember, mert beteg a teste és a lelke, és nincs Igazi orvossága sem a teste, sem a lelke számára.

Akiknek a többieket kellene vezetni, a boldogsághoz irányítani és kormányozni, ugyanolyan emberek, mint a többiek, éppoly sérültek, éppen annyi szenvedélynek vannak alávetve, éppúgy előítéleteknek kitéve. Milyen sors vár tehát az emberiségre? Mindig boldogtalan lesz a legnagyobb része, nincs megváltás mindenki számára?

Testvérek! Ha az emberiség valaha is képes boldog állapotba emelkedni, akkor az elérni vágyott boldogság csak a következő feltételekkel lehetséges: először is az emberek szegénységének, fájdalmának, betegségének és nyomorúságának ritkábbnak kell lennie, másodszor csökkennie kell a szenvedélyeknek, előítéleteknek és tévedéseknek.

Lehetséges ez egyáltalán az általánosan romlott emberi természetben, mivel a tapasztalatok évszázadról évszázadra bizonyítják, hogy a nyomort nyomor váltja fel, és a szenvedélyek, előítéletek és tévedések mindig ugyanazt a vészt okozzák? Ha meggondoljuk, hogy csak a formáik változtak, és az emberek minden évszázadban ugyanazok a sérülékeny emberek voltak?

Rettenetes ítéletet mondtak ki az emberi nem fölött. Az ítélet így hangzik: mindaddig nem lehetnek boldogok az emberek, amíg nem lesznek bölcsek. Ők azonban addig nem lesznek bölcsek, amíg az érzékiség uralkodik az értelmen, amíg a szellem a hús és a vér béklyóiban sínylődik. Hol az az ember, akinek nincs szenvedélye? Lépjen elő! Nem viseljük-e mindannyian többé-kevésbé az érzékiség láncait? Nem vagyunk-e mind rabszolgák, mindahányan bűnösök?

Igen, Testvérek! Ismerjük el, hogy rabszolgák és bűnösök vagyunk! A nyomorúságunknak ez az érzése felkelti bennünk a megváltás szükségletét. Pillantásunkat felfelé fordítjuk, és fentről egy angyal hangja hirdeti nekünk: meg fogják szüntetni az ember nyomorúságát!

Az emberek teste és lelke beteg. Ennek az általános betegségnek tehát oka kell legyen, és ez az ok abban a roskatag anyagban rejlik, amely az embert alkotja. A romlandó körülzárja a romolhatatlant, a bölcsesség világossága megkötözve fekszik a sötétség mélységeiben. A bűn élesztője van bennünk, és ebben az erjesztőben rejlik az emberi romlás és annak továbbterjedése az eredendő bűn minden következményével.

Az emberiség gyógyulása csak a bennünk levő bűn erjesztő elpusztítása által lehetséges. Tehát orvos és gyógyszer szükséges a meggyógyításunkhoz. Viszont a beteg nem képes meggyógyítani a beteget, a romlandó nem tudja tökéletessé tenni a romlandót. A halott nem keltheti életre a holtat, a vak nem tudja vezetni a világtalant. Csak a tökéletes tökéletesítheti a tökéletlent, csak a romolhatatlan teheti romolhatatlanná a romlandót, csak az élő képes a holtat lélekkel ellátni.

Az orvos és a gyógyszer ezért nem a romlandó természetben keresendő, ahol minden halál és romlás. Az orvost és a szert egy olyan felsőbb természetben kell keresni, ahol minden tökéletesség és élet. Isten és a természet, a természet és az ember közötti összefüggés ismeretének hiánya az igazi oka minden előítéletnek és tévedésnek.

A teológusok, a filozófusok és a moralisták kormányozni akarták a világot, és örökös ellentmondásokkal töltötték meg. A teológusok nem ismerték Isten és a természet összefüggését, és ezért tévedésekbe estek. A filozófusok csak az anyagot ismerték, de nem az isteni és a tiszta természet összefüggését, így a legtévesebb elméleteket állították fel. A moralisták nem ismerték az emberi természet alapvető romlottságát, és szavakkal akartak gyógyítani ott, ahol orvosságra volt szükség.

Ilyen volt a világ: az emberről és magáról Istenről is örökösen vitatkoztak, és vélemények véleményeket szorítottak ki. Babona és hitetlenség váltották egymást, és eltávolították a világot az igazságtól, ahelyett hogy közelebb hozták volna hozzá.

Egyedül csak a bölcsesség-iskolákban tanulták Isten, a természet és az ember megismerését, és dolgoztak csendben évezredek óta, hogy elérhessék az ismeret legmagasabb fokát, ami az ember egyesülése a tiszta természettel és Istennel.

Ezt a nagy Isten- és természetcélt, amelyre minden törekszik, az összes vallásban jelképesen bemutatták az embernek. Minden emlékmű és szent hieroglifa csupán betű volt, melynek segítségével az ember lassanként újra megtalálhatta minden isteni, természeti és emberi titkok legnagyobbját, vagyis mostani nyomorúságos állapotának gyógyszerét, azt a szert, amellyel lénye egyesülhet a tiszta természettel és Istennel.

Ezt a korszakot Isten vezetése alatt elértük. Az Istenség, emlékezve az emberrel kötött szövetségére, ideadta nekünk a beteg emberiség gyógyszerét és megmutatta az utakat, amelyeken az ember újra felemelkedhet tiszta természetének méltóságára, és egyesülhet Istennel, mint boldogságának forrásával. E gyógyszer ismerete a szentek és a kiválasztottak tudománya, birtoklása pedig az Isten gyermekeinek megígért örökség.

Legyenek olyan jók, szeretett testvérek, és fordítsák ránk minden figyelmüket!

Vérünkben egy gluténnak nevezett sűrű anyag rejlik, ami az állatival közelebbi rokonságban áll, mint a szellemmel. Ez a glutén⁶ a bűnanyag, a bűnök anyaga. Ez az anyag érzéki ingerek által különbözőképpen megváltozhat, és e bűnanyag megváltozott minősége szerint különbözők az emberekben a bűnre hajló gonosz hajlamok.

Leginkább kiterjedt állapotában ez az anyag gőgöt és büszkeséget okoz; legerősebben vonzó állapotában fösvénységet, önszeretetet, egoizmust. Eltaszító állapotában dühöt és haragot; körmozgásában könnyelműséget és bujaságot. Excentrikusságában falánkságot, dőzsölést; koncentrikus állapotában irigységet; eszenciájában renyheséget.

Ez a bűngerjesztő többé-kevésbé minden emberben megvan, és a szülőktől tovább öröklődik a gyermekekre. Ez a bennünk továbbterjedt bűnanyag mindig megakadályozza, hogy a Szellem egyidejűleg hathasson az anyagra. Ennek a bűnanyagnak határt szabhat ugyan az ember az akaratával, uralhatja, hogy gyengébb legyen a hatása őbenne. Teljes megsemmisítése nem áll hatalmunkban; innen ered a jó és a gonosz örökös harca mibennünk. Ez a bennünk levő bűnanyag képezi a hús és vér kötelékét, ami a halhatatlan szellemünkhöz köt minket, és az állati ingerekhez bilincsel. Ez a bűnanyag egyben a meggyújtó, ami által az állati szenvedélyek tüzet fognak és lángra lobbannak bennünk.

A bűnanyagnak az érzéki ingerre támadó heves reakciója okozza bennünk, hogy helyes és nyugodt ítélkezés hiányában mindig a rosszat választjuk a jó helyett; ugyanis ennek a szenvedélyt termelő anyagnak az erjesztő mozgása akadályozza meg a Szellem nyugodt hatását, ami a helyes megítéléshez szükséges.

Ugyanez a bűnanyag az oka a tudatlanságnak is, mert sűrű és merev anyaga zavarja az agy finom szálait, ezért egyidejűleg megakadályozza az értelem ráhatását, amire szükség van, hogy a megértés eljusson a hozzá tartozó dolgokhoz.

A hamis és a gonosz tehát a bennünk levő bűnanyag tulajdonságai, ahogyan a jó és az igaz a szellemi alapelv tulajdonságai bennünk, ha minden korlátlanul uralkodhat a bensőnkben.

Ennek a bennünk lévő valódi bűnanyagnak a felismerése által megtanuljuk belátni, hogy erkölcsileg beteg emberek vagyunk, és orvosra van szükségünk, aki meghozza azt a gyógyszert, ami megsemmisíti ezt a bennünk hamisságot és gonoszságot keltő anyagot, meggyógyít és erkölcsileg egészségessé tesz.

Azt is megtanuljuk belátni, hogy minden beszéd az erkölcsről haszontalan ott, ahol igazi szerekre van szükség. Évszázadok óta moralizálnak, és a világ még mindig ugyanaz. A beteg nem fog meggyógyulni, ha az orvos a betegágynál csak beszél az erkölcsről. A betegnek gyógyszert kell felírni, előbb azonban fel kell ismerni a tényleges állapotát!

 

Az emberiség beteg állapota

 

Az ember beteg állapota egy igazi mérgezés. Annak a fának a gyümölcséből evett, amelyben a romlandó anyagi elv volt fölényben, és ez az élvezet megmérgezte őt.

Az első hatása ennek az általános méregnek abban állt, hogy a romolhatatlan elv, melynek kiterjedése adta Ádám tökéletességét, visszahúzódott a legbelsőbbe, és átengedte a külsőt az elemek uralmának. Így hamarosan halandó anyag borította be a halhatatlan lényt, és a világosság elvesztésének természetes következményei voltak a tudatlanság, szenvedély, fájdalom, nyomor és halál. Megszakadt a kapcsolat a fényvilággal; a belső szem, amely mindenütt az objektív igazságot birtokolta, bezárult és kinyílt az anyagi szem a jelenségek nyugtalan szemlélésére.

Az ember elvesztette minden boldogságát, és ebben a nyomorúságos állapotban a mentőszer nélkül örökre elveszett volna. Egyedül Isten végtelen szeretete és kegyelme, melynek semmilyen más teremtési célja nem volt, mint a teremtett legnagyobb boldogsága, mindjárt a bukás után megmutatta az elsüllyedt embernek a megmentés eszközét, amelyre utódaival együtt a reményét irányíthatta, hogy ideiglenes száműzetése állapotában, a reményben megerősödve, alázatos alárendeltségben, türelmesen viselje el a boldogtalanságát, és vándorlása során találja meg a nagy vigaszt, hogy egy megmentő szeretete által minden, amit elrontott, újra jóvá legyen téve. E kinyilatkoztatás nélkül az ember sorsa a kétségbeesés lett volna.

Az ember a bukás előtt az Istenség élő temploma volt, és abban a pillanatban, amikor ez a templom romba dőlt, Isten bölcsessége már elkészítette ennek a templomnak az újjáépítési tervét. Ezzel az időponttal kezdődnek el minden religio titkai és minden szent misztérium, melyek az időtől és körülményektől és a népek fogalmaitól függően, ezerszeresen ismételt és megváltoztatott képei az egyetlen igazságnak. És ez az igazság a regeneráció, az ember újra összekapcsolódása Istennel.

A bukás előtt az ember bölcs volt, össze volt kapcsolódva a bölcsességgel, a bukás után el lett választva tőle. Ezért szüksége volt a kinyilatkoztatásra, arra a tudományra, amellyel újra létrejöhet ez az egyesülés a bölcsességgel. Ez az első kinyilatkoztatás a következő volt.

A halhatatlanság állapota abban áll, hogy a halhatatlan áthatja a halandót. A halhatatlan egy isteni anyag, Isten dicsősége a természetben, a szellemvilág kivonata, Isten végtelensége, amiben minden létezik, él és mozog.

Ez rendíthetetlen törvény: egyetlen teremtmény sem lehet boldog, csak minden boldogság forrásában. Ez a forrás az a hely, ahol maga Isten dicsősége van. A romlandó eledel élvezete által az ember maga is romlandó és anyagi lett. Az anyag mintegy ő és Isten közé feküdt. Isten már nem hatja át közvetlenül, és emiatt az anyag törvényeinek van alávetve. Az anyag kötelékeibe zárt, benne lévő isteni a halhatatlan őbenne. Ezt kell megszabadítani, ennek kell őbenne újra kifejlődni, hogy uralkodjon a halandón; akkor áll az ember megint az eredeti méltóságában.

Gyógyulásához és megfordulásához viszont szüksége van egy eszközre. Ezt a szert a bukott ember azonban nem képes önmagától sem felismerni, sem megszerezni. Nem tudja felismerni, mert a tiszta ismeretet, a bölcsesség világosságát elveszítette.

Nem tudja megszerezni, mert ez a szer a természet legbelsőjébe van bezárva, és neki sem hatalma, sem ereje nincs arra, hogy a természetnek ezt a legbelsőjét kinyissa. Emiatt szükséges a kinyilatkoztatás a szer felismeréséhez, és erő ahhoz, hogy megkapja.

Az ember üdvösségét újra meg kell szerezni, ami arra késztette a bölcsességet, vagyis Isten Fiát, hogy az ember számára felismerhetővé tegye magát, mint tiszta szubsztanciát, amelyből minden készült. E tiszta szubsztancia számára van egyedül fenntartva, hogy minden holtat életre keltsen és minden tisztátalant megtisztítson.

Ahhoz azonban, hogy ez megtörténhessen, és az emberben a halandóság burkába zárt legbelsőbb isteni megnyíljon és az egész világ megújuljon, szükség volt arra, hogy ez az isteni szubsztancia emberré váljon, és az isteni megújító erejével felruházza az embert is. Az is szükséges volt, hogy ez az isteni-emberi forma megölessen és lemészároltasson, hogy a vérében rejlő isteni, romolhatatlan szubsztancia a Föld legbelsejébe behatoljon, és így fokozatosan elvégezze a romlandó anyag feloldását. Így, a maga idejében újra megtalálhatja az ember a tiszta, megújult Földet, melybe elültethető az élet fája. Gyümölcsének élvezete által, mely a halhatatlan princípiumot tartalmazza, megsemmisíthető bennünk a halandó, és az ember éppúgy meggyógyulhat az élet fája gyümölcsének élvezetétől, mint ahogy megmérgeződött a romlandó princípium gyümölcsének élvezetétől.

Ez volt az első és legfontosabb kinyilatkoztatás, mely az összes többinek alapja, és ami Isten választottai között, mindig szájról-szájra adva, a jelen korig megmaradt.

Az emberi természetnek üdvözítőre volt szüksége. Ez az üdvözítő Krisztus Jézus volt, maga Isten bölcsessége, a valóság Istenen kívül. Emberi burkot öltött magára, hogy újra megmutassa a világnak az isteni halhatatlan szubsztanciát, mely Ő maga volt. Önkéntesen feláldozta magát, ami által a vérébe zárt tiszta erők áthatották a természet legbelsőbbjét, és mindent tökéletességhez tudtak vinni.

Főpapként és ugyanakkor áldozatként belépett a legbelsőbbe. Azáltal, hogy minden szükségeset teljesített, lefektette kiválasztottai királyi papságának az alapjait, és személyének és erőinek megismertetése által tanította őket, hogy a szellem elsőszülötteiként hogyan vezethetik testvéri nemük többi emberét az általános boldogsághoz.

Itt kezdődnek a papi titkai a kiválasztottaknak és a belső egyháznak. Az igazi királyi és papi tudomány a regeneráció tudománya, vagyis a bukott ember újra egyesítése Istennel. Királyi tudománynak nevezik, mert az embert az egész természetfeletti uralomhoz és hatalomhoz vezeti. És papi tudománynak nevezik, mert mindent megszentel, mindent a tökéletességig visz, mindenütt kegyelmet és áldást áraszt.

Ez a tudomány eredetét közvetlenül Isten szóbeli kinyilatkoztatásából vezeti le. Mindig a belső egyház, a próféták és a szentek tudománya volt, és sohasem ismert el más főpapot, mint Jézus Krisztust, az Urat magát.

Ennek a tudománynak háromszoros célja volt: egyes embereket, vagyis az első kiválasztottakat, azután a többieket, végül pedig az egész emberiséget regenerálni. A gyakorlatban ez magának az embernek és a természet minden tárgyának a legmagasabb fokú tökéletesítéséből állt.

Ezt a tudományt senki más nem tanította, mint maga Isten szelleme, és azok, akik ezt a szellemet birtokolták. Ez abban különbözött minden külső tudománytól, hogy Isten, a természet és az ember ismeretét tökéletes összefüggésében tanította, míg a külső tudományok sem Istent, sem a természetet, sem pedig az embert és az ő rendeltetését nem ismerik tisztán.

Az igazi tudomány megtanította az embert, hogy megismerje a tiszta és romlatlan természetet és az elromlott és tisztátalan természetet, és megmutatta az eszközöket, hogyan lehet az utóbbit levetni, hogy újra hatalmába vegye az elsőt. Lényege volt Isten megismerése az emberben és az isteni karakteré a természetben, azért hogy az utóbbival, mint Isten pecsétjével, újra fel lehessen nyitni a legbelsőnket, és így létrejöhessen az újraegyesülés az istenivel.

Ez az újraegyesülés, ez a regeneráció volt tehát a legmagasabb cél, és ebből alakult a papság neve: religio, újra-összekapcsolódás – Clerus regenerans.

Melkhisédek volt az első papkirály. Tőle származik Isten és a természet minden igazi papja, hozzá kapcsolódott maga Krisztus, mint Melkhisédek rendje szerinti pap. A Melkhisédek szó már betű szerint nagy jelentőségű és nagyon átfogó:  .קּךּצּיּﬤﬥמּSzó szerint azt jelenti: tanítja az élet igazi szubsztanciáját, és annak a szubsztanciának az elválasztását a romlandó buroktól, mely azt körülzárja.

Egy pap elválasztója a tiszta természetnek a tisztátalantól, elkülönítője a mindent fenntartó szubsztanciának a romlandó, fájdalmat és nyomorúságot okozó anyagtól. Az áldozat, vagyis amit kiszűrt, kenyérből és borból áll. A kenyér a mindent fenntartó, és a bor a mindent éltető szubsztanciát jelenti. Melkhisédek rendje szerinti pap tehát az, aki mind a tiszta, mindent fenntartó, mind a mindent éltető szubsztanciát képes elválasztani a tisztátalantól, és ezt valódi kibékítő és újraegyesítő szerként tudja használni a bukott emberiség érdekében azért, hogy magát az igazi királyi méltóságot, vagyis a természet fölötti hatalmat, és a papi méltóságot, vagyis az összekapcsolás erejét kiossza a magasabb világok áldásával.

E néhány szóban rejlik Isten papságának teljes titka, a pap tevékenysége és célja.

Ez a királyi papság viszont addig nem érhette el teljes érettségét, amíg maga Krisztus Jézus, mint örök főpap, nem teljesítette minden áldozat legnagyobbját, és nem lépett be a legbelsőbb szentélybe.

Itt új és nagy titkok nyílnak meg, amelyek egész figyelmüket megérdemlik.

Mivel Isten bölcsességének és igazságosságának örök tanácsaiban meghatározott volt, hogy a bukott emberi nemet úja megmentsék, így Isten bölcsességének olyan eszközt kellett választania, amelyik e nagy cél megőrzésére minden viszonylatban a legalkalmasabb volt.

Miután az ember egy romlandó, a halál erjesztőjét magában hordozó gyümölcs élvezete által annyira meg lett mérgezve, hogy minden körülötte lévő holttá és rothadóvá vált, az isteni szánalomnak szükségszerűen olyan ellenszert kellett készítenie, ami szintén ehető, és amely mindent fenntartó és újra életre keltő anyagot tartalmazott, hogy e halhatatlan eledel élvezetével a megmérgezett és halálnak alávetett embert megint meg lehessen gyógyítani és nyomorúságából ismét megmenteni. Ahhoz azonban, hogy ezt az élet fáját e földön újra el lehetett ültetni, mindenek előtt szükséges volt a Föld központjában lévő anyagi, korrupt princípiumot regenerálni, visszafordítani és képessé tenni arra, hogy a mindennek életet adó szubsztancia legyen, mint egykor.

Ez az új életre való képessé tétel, és a magában a Föld középpontjában levő korrupt lény feloldozása semmilyen más módon nem volt lehetséges, mint az isteni életszubsztancia húsba és vérbe burkolódzása által, hogy azután a benne rejlő életerőket megint átruházza a meghalt természetre. Ez valóban megtörtént Krisztus halála révén. A kiontott véréből áramló erő-kivonat áthatolt a Föld legbelsején is, életre keltette a holtakat, széttörte a sziklákat, és a Nap nagy, teljes elsötétülését okozta, mert a Föld középpontjából, ahová a Világosság behatolt, a sötétség minden elemét kiszorította a legkülső felületre és lefektette az alapokat a világ jövőbeli újra átszellemüléséhez.

Krisztus halálának idejétől kezdve állandóan kifelé dolgozza magát az Isteni, az Ő kiontott vére által a Föld középpontjába vitt erő segítségével, és folyamatosan képessé tesz minden szubsztanciát a világra eljövendő nagy átváltozásra.

Nem egyedül a világépítmény általános megújítása volt azonban a megváltás célja. Vérontásának fő tárgya az ember volt és, hogy már ebben az anyagi világban, lénye megjavítása által a lehető legmagasabb tökéletesedést elérje, volt a célja Jézus Krisztus végtelen szenvedésének.

Ő a világ megváltója. Ő az emberek megváltója. Emberré válásának az volt az oka és tárgya, hogy kiváltson minket a bűnből, nyomorúságból és halálból. Jézus Krisztus az értünk feláldozott teste és az értünk kiontott vére által megváltott minket minden gonosztól. Jézus Krisztus teste és vére fogalmának világos felismerésében rejlik az ember lényeges regenerációjának valódi és tiszta ismerete.

A belső templom legnagyobb titka Krisztussal nemcsak szellemileg, hanem testileg is összekapcsolódni. Vele egy szellemmé és Vele egy lénnyé válni a bőség, amelyre kiválasztottai vágynak.

Az eszközök ehhez a lényeges istenbirtokhoz rejtettek a világ bölcseinek szeme előtt, de az egyszerűségnek és a gyermeki érzületnek nyilvánvalóak.

Büszke filozófia, hajolj porba Isten nagy titkai előtt, amelyeket nem ismersz, és amelyeknek a kikutatásához nincs mércéje a te gyenge érzék-eszednek!

 

 

⁶  Glutén: itt spirituális folyamatok leírásához használta Eckartshausen (a fordító).

 

 

Hatodik levél

 

Isten emberré lett, hogy az embert istenivé tegye. A menny egyesülni fog a Földdel, hogy a Földet mennyeivé tegye. Ahhoz azonban, hogy ez az istenivé válás, a mennyország kialakulhasson, változásra van szükség, lényünk megtérésére. Ezt a változást, ezt a megtérést nevezik újjászületésnek. A születés olyan világba való belépést jelent, amelyikben az érzékek uralkodnak, ahol a bölcsesség és szeretet az énközpontúság kötelékeiben sínylődnek. Újjászületni olyan világba való visszatérést jelent, ahol a bölcsesség és a szeretet szelleme uralkodik, és az állatember engedelmeskedik.

Az újjászületés háromszoros: első az értelmünk újjászületése, második a szívünk vagy akaratunk újjászületése, végül pedig egész lényünk újjászületése. Az első és a második típusú újjászületést szellemi újjászületésnek, a harmadik típusút pedig testi újjászületésnek nevezik.

Szellemben és akaratban sok jámbor és Istent kereső ember született újjá. Kevesen ismerték viszont a testi újjászületést. Ez az utóbbi csak keveseknek adatott meg, és azoknak is csak azért, hogy mint Isten követei⁷ a nagy cél és szándék szerint dolgozzanak, és az emberiséget közelebb vezessék az üdvösségéhez.

Most szükségessé vált, szeretett Testvérek, hogy megmutassuk Önöknek az újjászületés igazi rendjét. Isten, aki a teljes erő, bölcsesség és szeretet, mindent a rend és a harmónia szerint tesz.

Aki a szellemi életet nem kapja meg, kedves Testvérek, aki nem születik újra az Úrból, az nem mehet be a mennyországba.

Az ember szülei által az eredendő bűnben születik, ez azt jelenti, hogy a természetesbe, és nem a szellemi életbe kerül. A szellemi élet az szeretni Istent mindenek fölött és a felebarátot, mint saját magunkat. Ebből a kétszeres szeretetből áll az új élet princípiuma.

Az ember a gonoszban születik, önmaga szeretetében és a világ szeretetében. Önszeretet, önérdek, önmaga kedvtelése, ezek a gonosznak az alkotóelemei. A jó az Isten és a felebarát szeretetében rejlik.

Nem ismerni más szeretetet, mint minden ember szeretetét, nem ismerni más érdeket, mint minden ember érdekét, sem más kedvtelést, más jólétet, mint mindenki jólétét, ez különbözteti meg Isten gyermekeinek a szellemét e világ gyermekeinek a szellemétől. A világ szellemét Isten gyermekeinek szellemére cserélni, ez az újjászületés, és ezt nevezik a régi ember levetésének és az új felöltésének.

Senki sem születhet azonban újjá, ha ezeket az alapelveket nem ismeri, ha ezeket az alapelveket nem gyakorolja. Az igazság lesz a hitünk témája, a jó lesz annak a témája, amit megteszünk vagy nem.

Aki újjá akar születni, annak tehát először tudnia kell mi tartozik az újjászületéshez. Képesnek kell lennie mindennek a megértésére, átgondolására és megfontolására. Akkor aszerint is kell cselekednie, amit tud, és a következmény az új élet lesz.

Mivel most először a tudás és az oktatás szükséges mindarról, ami az újjászületéshez tartozik, így először egy tanítóra, egy oktatóra van szükség, és ha az ember megismerte, a hitre őbenne. Hiszen nem használna a tanító, ha a tanuló nem hinne benne. Ezért a hit a kinyilatkoztatásban az újjászületés kezdete. Kezdenie kell elhinni, hogy az Úr, a fiú és Isten bölcsessége, aki öröktől fogva Isten, eljött a világba az emberi nem boldogítására; hogy az Úr birtokol minden hatalmat a mennyben és a Földön, és minden hit és minden szeretet, minden igaz és jó egyedül tőle jön; hogy az Úr a közvetítő, az emberek megváltója és kormányzója!

Ha ez a legmagasabb hit gyökeret vert bennünk, akkor gyakran fogunk az Úrra gondolni, és a hozzá fűző gondolatok kifejlesztik bennünk az Ő visszaható kegyelme által a hét elzárt szellemi képességet. Következik az út ehhez a megnyilvánuláshoz.

 

Út a boldogsághoz

 

Ha Te, ember és testvér, a számodra lehetséges legmagasabb boldogságot el akarod érni, akkor keresd az igazságot, a bölcsességet és a szeretetet! Igazságot, bölcsességet és szeretetet viszont csak egyetlen egységben találsz, ez pedig az Úr, Krisztus, a fénnyel felkent. Keresd Krisztust minden erődből, a szíved bőségéből keresd Őt!

Felemelkedésed kezdete a te csekélységed felismerése. Ebből a felismerésből igény keletkezik magasabb képességre. Ez a szükséglet a hit kezdete. A hit bizalmat ad; viszont a hitnek is fokozatai vannak. Először jön a történelmi hit, azután az erkölcsi hit, végül az isteni hit, legvégsőként az élő hit.

A lépcsőzet a következő: a történelmi hit akkor kezdődik, ha az idők történelméből és a kinyilatkoztatásból megtudjuk, hogy volt egy ember, aki názáreti Jézusnak nevezte magát. Ez a férfi nagyon különleges férfi volt, aki rendkívüli módon szerette az embereket, nagy jótetteket nyújtott nekik, és kiválóan erényes életét élt, vagyis az egyik legerkölcsösebb és legjobb ember volt, aki megérdemli egész figyelmünket és szeretetünket.

Krisztus létezésének ebből a csupán történelmi hitéből fejlődik ki az erkölcsi hit, az ugyanis, hogy mindenben, amit ez a férfi tanított, kedvünket leljük, valóban belátjuk, és úgy találjuk, hogy egyszerű tanítása tele volt bölcsességgel, és iskolája tele szeretettel; hogy nagyon jó szándékú volt az emberiség iránt, és az igazságért szívesen elszenvedte a halált. Így keletkezik a személyében való hit után a szavaiban való hit. Ebből fejlődik ki a hit az Ő isteniségében.

Ugyanis ez a Krisztus, aki nekünk személyiségében annyira szeretetreméltó, viselkedése és tana által annyira tiszteletre méltó, ez a Krisztus tehát, saját maga mondja, hogy Isten Fia. Amit mond, természetfölötti csodatételekkel erősíti meg. Betegeket gyógyít, halottakat kelt életre, feltámad a halálból, és halála után még negyven napig tanítványaival együtt vándorol, hogy a természet és a religio magasabb titkaira tanítsa őket.

Ekkor alakul át a természetes és észbeli hit Krisztusban, istenbélivé. Elkezdjük hinni, hogy volt egy Istenné változott ember. Ebből a hitből ered az igaznak tartása mindannak, amit még nem értünk meg, és amiről azt mondta, hogy hinnünk kell benne.

A hittel Jézus isteniségében, teljes odaadásunkkal feléje és parancsainak hű követésével alakul ki végül az élő hit, mellyel bensőnkben tapasztalat által mindent igaznak érzünk, amit eddig csak gyermeki bizalommal hittünk. Ez az élő, és tapasztalat által igazolt hit a legmagasabb fok.

Ha szívünk az élő hit által befogadta magába Krisztust, akkor születik meg a szívünkben, mint egy szegényes istállóban, ez a Világ Világossága. Minden tisztátalan bennünk, a hiúság pókhálójával körülfogott, az érzékiség salakjával lefedett. Akaratunk a szenvedélyek jármába fogott igavonó ökör. Értelmünk az a szamár, amely a nyakas véleményébe, előítéleteibe és esztelenségébe kapaszkodik.

Ebben a nyomorult, roskadt kunyhóban, az állati szenvedélyek lakóhelyén születik meg bennünk Krisztus a hit által. Lelkünk egyszerűsége a pásztori állapot, mely az első áldozatokat hozza neki. Míg végül királyi méltóságunk három fő ereje: értelmünk, akaratunk és tevékenységünk leborulnak előtte, és áldoznak neki az igazság, a bölcsesség és a szeretetet adományaival.

Szívünk istállója apránként egy külső templommá változik. Krisztus tanít abban. Viszont ez a templom még tele van írástudókkal és farizeusokkal. A galambkereskedők és kufárok még benne vannak, ezeket ki kell zavarni, és a templomot átváltoztatni egy imaházzá.

Krisztus fokozatosan kiválaszt bennünk minden alkalmas erőt az Ő kinyilatkoztatására. Meggyógyítja a vakságunkat, megtisztít a leprától, a bennünk levő holtat élővé, a gonoszt holttá teszi, keresztre van feszítve bennünk. Meghal, és dicsőségesen, győztesként támad fel bennünk. Ezután az Ő személyisége munkálkodik bennünk és tanít minket a magasabb titkokra, míg végül képessé tesz a teljes regenerációra, felmegy a mennybe, és elküldi nekünk igazsága szellemét. Mielőtt ez a szellem hatásossá válik bennünk, a következő változások történnek velünk: először felerősödik értelmünk hét potenciája, azután a szívünk vagy akaratunk hét potenciája. Ez a felfokozódás a következő módon történik.

Az emberi értelem hét potenciára vagy képességre oszlik.

Az első potencia az a képesség, amellyel az önmagán kívüli tárgyakat szemléli – Intuitus.

A második potenciával észleljük a szemlélt tárgyakat – Apperceptio.

A harmadik potencia az észleltet megint visszaadja – Reflexio.

A negyedik potencia az a képesség, amely az észlelt tárgyakat a sokrétűségükben szemléli – Phantasia, Imaginatio.

Az ötödik potencia a döntés képessége valami fölött – Judicium.

A hatodik potencia elrendezi a dolgokat összefüggéseik szerint – Ratio.

A hetedik végül az a képesség, mely a rendezettet az értelem dolgává alakítja – Intellectus. Ez az utolsó tartalmazza egyben az összes többi összegét.

Az ember akarata szintén hét potenciára oszlik, melyek egészben véve képezik az ember akaratát, vagyis annak alkotóelemei.

Az első az a képesség, mellyel a vágyott dolgokra önmagán kívül vágyakozik – Desiderium.

A második képességgel a vágyott dolgokat sajátjává tudja tenni – Appetitus.

A harmadik képesség, alakot adni azoknak, valóssá tenni vagy beteljesíteni a vágyat – Concupiscentia.

A negyedik képességgel fel tudja venni magába a hajlamokat, anélkül, hogy valamelyik mellett döntene, vagyis a szenvedély állapota – Passio.

Az ötödik képességgel dönt egy dolog mellett vagy az ellen – Libertas.

A hatodik a kiválasztás potenciája, azaz a valóban elhatározott döntés – Electio.

A hetedik az a képesség, mellyel a kiválasztott tárgynak egzisztenciát ad – Voluntas. Ez a hetedik potencia megint tartalmazza az összes többit és azoknak összege.

Így hát az értelem e hét potenciáját, ugyanúgy a szívünk vagy akaratunk hét potenciáját, lehetséges egy különös módon megnemesíteni és felemelni, ha Krisztust, mint Isten bölcsességét az értelmünk princípiumának, és egész életét, ami maga a szeretet volt, akaratunk motívumának tekintjük.

Értelmünket akkor képezzük Krisztus szerint,

1. ha mindenben Őt látjuk, ha Ő a tetteink egyetlen szempontja – Intuitus,
2. ha mindenütt az Ő tetteit, az Ő gondolkodásmódját, az Ő szellemét észleljük – Apperceptio,
3. ha minden gondolatunkban mindenhol az Ő megállapításait tükrözzük, mindenütt úgy gondolkodunk, ahogyan Ő gondolkodott volna – Reflexio,
4. ha hagyjuk, hogy elképzelési erőnk egyetlen tárgya az Ő szellemisége, gondolkodása, az Ő bölcsessége legyen – Phantasia,
5. ha minden gondolatot elvetünk, ami nem az Ő gondolata, és azokat a gondolatokat választjuk, amelyek az Ő gondolatai lehetnének – Judicium,
6. ha végül szellemünk egész eszme-építményét az Ő ideái és szelleme szerint rendezzük – Ratio;
7. így jön létre bennünk egy új világosság, ami az érzék-értelmet messze túlszárnyalja, és magasabb világosság lesz –

Éppen így formálódik a szívünk, ha mindenben

1. csak Őt keressük – desiderare;
2. csak Őrá vágyunk – appetere;
3. csak Őt akarjuk – concupiscere;
4. csak Őt szeretjük — amare;
5. csak azt választjuk, ami Ő, és menekülünk mindaz elől, ami nem Ő – eligere;
6. csak az Ő harmóniája, az Ő parancsolatai, előírásai és rendje szerint élünk – subordinare;
7. amelyek által végül létrejön akaratunk teljes egyesülése az Övével.

Ezzel az egyesüléssel az ember közös érzületű és egyetlen szív Krisztussal; e tökéletes egyesülés által fokozatosan megjelenik bennünk az új ember, és egybeolvad bennünk az isteni bölcsesség és szeretet, hogy egy új szellem-embert alkosson, akinek szívében a hit a látásba megy át. Ezzel az élővé vált hittel szemben a két India kincsei csupán salaknak tekinthetők.

Ez a lényeges isteni birtok, vagy Krisztus bennünk, az a középpont, melyhez minden misztérium törekszik, mint egy körben a sugarak. Egyedül ebben rejlik a religio és minden misztérium legmélyebb titka.

Isten birodalma az igazság, az erkölcsösség és a jólét birodalma. Ez emberenként a legbelsőbből munkálkodik kifelé, és Krisztus szelleme által apránként kiterjed minden nemzetre, hogy mindenütt rendet teremtsen, melyben mind az egyén, mind az egész faj nyerhet, melyben az emberi természet a legnagyobb tökéletességre fejlődik, és a beteg emberiség kigyógyítható minden fogyatékosságából.

És egykor csak Isten szeretete és szelleme fogja az egész emberiséget éltetni. Fel fogja kelteni és éltetni az emberi természet erőit, a bölcsesség szándékai szerint vezeti és a megfelelő viszonyokba hozza azokat.

A Szellem első gyümölcsei lesznek az elöljárók szeretete alárendeltjeik iránt, az alárendeltek engedelmessége feletteseikkel szemben, a béke, a polgári hűség, a családi egyetértés, a nemzetek kölcsönös szeretete.

A jóért való lelkesedés rajongás nélkül, lelkünk felemelése túlfeszültség nélkül, a szív jótékony felmelegedése viharos türelmetlenség nélkül fogják a sokáig elválasztottakat, a sok különbség miatt eltávolodottakat, az emberi nemnek az előítéletek és tévedések miatt egymás ellen felingerelt részeit egymáshoz közelebb hozni, kibékíteni és egyesíteni.

És a természet nagy templomában kicsik és nagyok, szegények és gazdagok dicshimnuszt fognak énekelni a szeretet Atyjának.

 

⁷  Az eredetiben: ágens (közvetítő, hatóerő, hatást kiváltó tényező; 1. 2. levél).

 

 

A menny a földön

vagy

Krisztus az ember szívében

 

A világ csak akkor lesz örömteli,

ha Krisztus benne van.

Boldogságot ád ez a Földön,

békét és szerencsét minden országban.

 

Ki a Krisztus? Ő a szeretet,

Ő a bölcsesség, Ő az erő,

tiszta hajlamoknak eredete Ő,

a belsőben világosságot teremtő.

 

Ahol Ő van, ott az emberi méltóság,

ami boldogítja az érző szívet.

Egyedül Ő hordozza a mélyen

nyomorba sújtó terheinket.

 

Szomorúság és szenvedés eltűntek,

ahol az Ő szelleme él a szívben.

Tavaszodás, rózsák ideje

csak Ővele serken.

 

A hercegekhez kik Vele uralkodnak,

más herceg nem lehet hasonló.

A szeretet veheti majd a jogarat,

a birodalmában csak szeretet található.

 

Ecseteljük hát a képet,

a boldogságról, melyet Ő ád,

ha templomának csarnokaiban

az egész emberiség szereti egymást!

 

Az emberek atyjává válnak a hercegek,

a papok orvosokká lesznek.

Ezt a szerencsét csak Neki köszönhetjük,

a nagy emberiség-megmentőnek.

 

Minden, ami kerülte és gyűlölte egymást,

Zsidó és pogány, nagy és csekély,

és ami egymáshoz nem illeszkedett,

most bensőséges egyesülésben él.

 

A betegre, gyógyításához készen

várnak a gyógyszerek,

a szegénység köntösében lévőt,

védik gyöngéden a testvérek.

 

Az éhezőnek eledelt adnak,

mindenkit segítenek a szükségben.

Ha idegen érkezik az útról,

részesül lakásban, italban és kenyérben.

 

Egyetlen özvegy sem úszik könnyekben,

többé egyetlen árva sem sóhajtozik.

Mindenki táplálkozhat bőségesen,

mert róluk az Úr gondoskodik.

 

A templomban Szellem és igazság van,

az oltárnál szív és Ige,

 és a pap méltóságát hirdeti

Isten szent pecsétje.

 

Bölcsesség a koronák dísze,

szeretet fog a világban lakni,

szeretet uralkodik a szentélyben,

Elysiumot fog teremteni.

 

Egyetlen testvérünket sem

fojtogatja többé vérpad.

Egy törzsnek tagjai vagyunk,

mindenki a másiknak támaszt ad.

 

Önkényesen forgolódó orvosok

a tagokat össze-vissza vagdalják,

a bölcsek, mint a testnek tulajdonát,

őrizve ápolni fogják.

 

Ó! Még sohasem érzett boldogság,

mely most a szívemben feltárul!

Keresztény és zsidó és török meg pogány

már mind kéz a kézben vonul.

 

Farkas és bárány együtt van a mezőkön,

viperával szórakozik a gyermek,

hiszen egyesültek a szeretet által

az ellenséges természetek.

 

Már csak egy rövid útszakasz,

vándor, most nézz körül!

Lassacskán leereszkedik a felhő

a belső szentély fölül.

 

Nézd, miként denevér és bagoly

 a napkelte elől bújnak,

úgy tévedés, éjszaka és előítéletek

az árnyék országába vonulnak.

 

Már keletkezik az új Föld,

egy új világ közel van!

Krisztus szelleme kiált: „Legyen!”

és lám, valóban már itt is van.

 

Ő itt áll! Be kéne zárni,

hogy a világ önmagát meglássa!

De nem! Nem szabad tudnia,

míg tart a függöny felhúzása.

 

Akkor majd többé a Földön

egyetlen forradalom sem dúl,

Ő, a nemzetek boldogsága,

Ő közel van, Ő, az Úr.

 

Most háborúhoz hasonlóan,

ezernyi embert fojtogat a sötétség szelleme.

Mivel a szeretet marad győztes,

neki mégis el kell tűnnie.

 

Isten, ha népe teljesen elfelejti Őt,

idegen fegyvert vesz igénybe,

bűnnek kell megbüntetnie a bűnt,

mely a szenvedés eredete.

 

Ámde, a bűnös szeméből

egyetlen könnycsepp is hull,

– mert Atyja közel van –

a szenvedés képe átalakul.

 

Egyetlen az, ki mindent irányít,

egyenget és bölcsesség a célja,

némelyik, ki önmagáért küzd,

hogy miért, gyakran maga sem tudja.

 

Sokan csak azt mérlegelik,

amit az érzékek meglátnak.

Ha a függönyt felhúznák,

milyen nagy csodálkozás a világnak!

 

Félre veletek akkor, ti büszke filozófusok,

megszégyenültté válva

az előtt, aki csak a bölcsek reménye,

világossága és boldogsága.

 

Az értelem, melyet ti istenítetek,

csupán az értékek világossága,

aki Bábel létráján mászik az

az igazságot meg nem látja.

 

Az által, ki a szélben a homokot fújja,

művetek majd megsemmisül.

A hit dicsősége elől

minden hamis így menekül.