„Jól csak a szívével lát az ember.
Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.“
Antoine de Saint-Exupéry ismert mondatát a róka mondja a Kis hercegnek.
De hogyan lehet a szívvel látni?
A szív ugyanis valódi látószervvé, érzékszervvé válhat, és ha ezt használatba vesszük, akkor a szív emellett gondolkodószervvé is fejlődhet, a szív-gondolkodás szerve lehet.
Innen aztán még egy nagy lépés elvezethet szív-cselekvéshez.
Miért különböztetjük meg a szívnek ezt a három tevékenységét, a szív-érzékelést, a szív-gondolkodást és a szívbéli cselekvést?
Nem áll-e közelebb a valósághoz, hogy a teljessé váló ember számára ez a három egységet képez?
Igen, ideális esetben a mikrokozmosz három szentélye a szív-, a fej- és a medenceszentély valóban egységet alkot.
Mi a helyzet velünk?
A szív-, fej- és medenceszentély egységét egy spirális fejlődési íven haladva egyre magasabb szinten élhetjük meg. Lehetnek olyan helyzetek, amikor az egységélmény ritka kegyelmi pillanatként megtapasztalható. Mintha a beavatás hegyén felkapaszkodva belső küzdelmeink elvezetnének egy-egy lelki kilátóponthoz. Máskor pedig a megpróbáltatások sűrű ködében még az emléke is elhalványul az ilyen tapasztalatoknak.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Ekkor, a széttöredezett valóság-érzékelés helyzetében segíthet, ha először a szív megtisztításával foglalkozunk, mely a szív-látáshoz vezet.
Hogyan lehet a szívünket látószervvé, érzékszervvé tenni?
„Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” – mondja a róka a Kis hercegnek.
A szív látása önzetlen odafordulás környezetünk felé. Ez a látás mikrokozmoszunk központjából, a szív rózsájából indul ki. Belső, és nagyon bensőséges történés, mégis sokkal több annál, mint amikor befelé figyelünk és önmagunkkal vagyunk elfoglalva. Kifelé tekintünk, oly különös módon, hogy ami kint van, az egyúttal belső valóságunk.
Azonban ahhoz, hogy aktivitásaink sodrában erre képesek legyünk, fel kell készülnünk. Túl nagy lehet a szakadék a spontán mély élményeink, másrészt éles élethelyzeteink között. Ezt a szakadékot mindennapi, rendszeres elmélyüléseink során hidalhatjuk át.
Hogyan?
Hogyan lehet erre felkészülni, hogy ilyenkor is visszataláljunk a szív nézőpontjához? Figyeljük meg az észlelésünk folyamatát. Mi történik, amikor a külső jelenségek érzékszervi benyomásait feldolgozzuk? És mi történik, amikor belső életfolyamatainkra reagálunk, vagy egy érzésre? Ilyenkor megfigyelhetjük, ahogyan a gondolkodás fogalmakat alkot. És mi történik a fogalomalkotás előtt?
Érdemes egyszerűbb megfigyelésekkel kezdeni. Például, hogyan hat rám a kék ég, vagy a szélfútta fák hajladozó zöld lombozata. Amikor már van ebben egy kis tapasztalatunk, megfigyelhetjük magasztosabb benyomásaink és fogalmaink kialakulását is.
Hogyan ragaszkodunk háromdimenziós világunk finom vagy durvaanyagú jelenségeihez – érzelmekhez, szokásokhoz, eszmékhez és fogalmakhoz. És mi van a fogalomalkotás előtt? Mi a valóság az érzékelés mögött? Megfigyelhetjük magát a megfigyelőt is, és a megfigyelő perspektívájából magát a dialektikus tudatot, ahogyan öntudatlanul és vakon alkotja a fogalmakat.
Korábban megállapítottuk, hogy a szív látása önzetlen odafordulás környezetünk felé. Amikor a fogalmi gondolkodás mintázatait átlátjuk, és az ego működését ebben leleplezzük, és nem engedjük be az észlelésbe, olyankor a lélek visszatalál a forrásához, a szívhez. Ez a szív megtisztítása a halott gondolatok impulzusaitól. A szív megtisztítása pedig a szív látásához vezet.
Annak megfigyelésében, miként hatnak ránk a külső jelenségek, lehetőség nyílik arra is, hogy kilépjünk az egóból kiinduló érzékelésből, és annak a külső jelenségnek a perspektívájába álljunk, amit megfigyelünk. Így megtapasztalhatjuk az együttérzés meghitt pillanatait, azzal, ami van, ahogyan van, ahogy valami létezik, túl minden külső észlelésen, anélkül, hogy a vonzás és taszítás pólusai között ingadoznánk.
Amikor megnyitjuk magunkat annak, ami hat ránk, és minden mást elengedünk, akkor a legegyszerűbb jelenség is a mindenség tükrévé válhat.
A mesterséges intelligencia képalkotása a szív gondolkodásáról
Felébred a szív látása.
Nem különböztetünk meg dolgokat külső értékítélet által, mondván, hogy “ez szellemi” és “ez világi”, az összes kapcsolódó tetszéssel és ellenszenvvel. Tudatunk a kulcs: jelenlét és éberség abban, amit érzékelünk. Ehhez azonban bátorságra van szükség, egy olyan lépésre, ami az ego számára a lelepleződés fájdalmával jár. Az alacsony én átadja magát egy folyamatnak, amelyben végül feloldódik. Ez egy kapu, melyen átlépve mindent elengedtünk. Fókuszt váltunk, figyelmünk eltávolodik a külsőségektől. Csend lesz, és érzékelhetjük, hogy az igazság áthat bennünket.
Hallgassuk meg, mit mond az előbbiekről Krishnamurti:
„A tudatosság pedig nem azonos a gondolkodással; a tudatossághoz elegendő, ha ítéletalkotás és rosszallás nélküli tudatában vagyunk az én tevékenységeinek. Ha azért vagyunk tudatosak, hogy megoldjuk, vagy átalakítsuk a problémákat, hogy valamilyen eredményre jussunk, azáltal továbbra is megmaradunk az én hatókörén belül.
Amíg valamilyen eredmény elérésére törekszünk, addig továbbra is a gondolkodás, az én, az ego területén tartózkodunk, bárhogy is nevezzük ezt a dolgot. (…)
Az elme csakis akkor fogadhatja be az örökkévalót, ha mindeme dolgok kivetülnek, és megértjük őket, ha teljes tudatosságunkat napvilágra tárjuk, és megtisztítjuk minden beforratlan sebtől, minden rejtőzködő emléktől. (…)
Ekkor ítéletalkotás nélkül figyelhetjük majd meg minden gondolatunkat és érzésünket, és így eljuthatunk a nem kényszerből, nem a parancsolatokból, de a problémamentességből fakadó nyugalom állapotába. Olyan ez, mint az esti szélcsendben kisimuló vízfelszín: ha elménk megnyugszik, életre kel a mérhetetlen.”
Barátaink,
amikor így fordulunk a világhoz és önmagunkhoz, olyankor a szív tisztításával foglalkozunk. Létrejön egy nyitott tér bennünk, és a Grál kelyhévé válik. A szív mély csendjében helyet kap annak a jelenségnek a szelleme, amivel éppen dolgunk van.
Weboldalunkon további szellemi tartalmakat is olvashatsz:
Online megtekinthető, elolvasható szolgálatok
Szeretettel várunk programjainkon!