2026. márciusi templomszolgálat

A 2026. márciusi templomszolgálat beszédének szövege

A beszédben elhangzott szöveg forrásmegjelöléssel szabadon felhasználható, idézhető.

 

Humor

 

Barátaink!

A szellemi ösvényen gyakran tapasztaljuk az öröm és bánat, a derű és szomorúság ellentétpárjait. Szeretnénk egyfajta derűs realitás állapotában lenni, ami azonban időnként minden irányba kileng és nyugtalanságot okoz a lelkünknek.

Bár semmiképpen sem akarjuk a jelentőségét kisebbíteni az ösvényen előforduló nehézségek által kiváltott lelki állapotoknak, mégis a mai szolgálaton a gnosztikus utat az öröm, a derű és a humor szemszögéből szeretnénk megvilágítani.

De vajon a „humor és a transzcendes” valóban járhat-e együtt?

Nem az e a helyzet, hogy ezek egymást kizáró fogalmak?

Az egyik egy komolytalan és súlytalan dolog, míg a másik a legkomolyabb metafizikai elmélyülést kívánja?

Bár a humor a köznapi értelemben sokféle formát ismer, a durvától a finomabbig terjedően, létezik egy rendkívül fontos funkciója számos spirituális hagyományban. A buddhizmus például még a nevetés hat formáját is ismeri és intenzitása szerint sorolja – úgy, mint:

Szelíd mosoly
Mosoly
Nevetés
Hangos nevetés
Könnyes nevetés
Harsány nevetés

Kínai éttermekben gyakran látunk nevető bálványokat. Általában azt gondoljuk, hogy ezek Buddha képmásai. Ez azonban a 10.századi, különc zen-buddhista Pu-Tei szerzetes: egy szerzetes, akinek jelleme a felhőtlen öröm, a bővelkedés, az elégedettség és a gondtalanság szimbóluma. Üzenete: A nevetés mint a szellemi bőség és a ragaszkodásmentes életmód kifejeződése.

A Zen buddhizmusban a nevetés gyakran a „szatori” (a megvilágosodás) hirtelen élményét kíséri, amikoris az ego összeomlik.

Nevetés az öncélúság ellen: A Zen mesterek gyakran használják a humort, hogy lebontsák a dualista gondolkodást, ami pl. a szent/profán, és az én/más ellentétpárokban is megnyilvánul. A felszabadult, őszinte nevetés a szabadság jele. A Zen kolostorokban a napot gyakran nevetéssel kezdik és zárják, mert a nevetés meditációként is szolgál: megállítja a gondolkodást és a jelen pillanatba hoz.

Tibeti és mahájána összefüggésben a nevetés az üresség (sunyata) felismerésének egyik legmagasabb szintű kifejeződése. „A világmindenség nevetésének” nevezték, amikor a lény felismeri, hogy a jelenségek nem szubsztanciálisak, azaz nem kell hozzájuk ragaszkodni, és nem kell félni sem a hiányuktól.

A görög istenek világáról szóló történetekben is nagyon sok a nevetés: egymáson és önmagukon.

Talán jól ismert számunkra a zsidó humor, amelyben a különböző korszakokban a vallásos és a világi életen egyaránt nevetnek. Izsák (jelentése: „nevetni fog”) születése a bibliai archetípusa a hitből fakadó örömteli nevetésnek, amely a lehetetlen megtörténését ünnepli.

A történeti kereszténység ugyan mostohán bánt az öröm megélésével, azonban a gnosztikus iratokban ennek is van helye. Júdás evangéliumában Jézus többször is nevet, és a tanítványok nem értik miért.

Egy alkalommal Júdás így szólt:
„Mester, ahogy mindegyiküket meghallgattad, most engem is hallgass meg. Mert volt egy nagy látomásom”.

Amikor Jézus ezt meghallotta, felnevetett és így szólt:
„Te tizenharmadik lélek, miért próbálkozol ennyire keményen? De szólj csak, meghallgatom.”

A jelenetben Jézus szinte Zen mesteri módon reagál. Jézus nevetése, mint a korlátozott, emberi tudat tükre.

Az iszlám világában is sok derűs történet van. Ilyen Naszreddin Hodzsa alakja, aki a török-iszlám kultúrkör legnagyobb népi humoristája, filozófusa, akinek történetei évszázadok óta tanítanak és szórakoztatnak. A 13. században élt imám és tanító a bölcs bolond archetípusa, aki humor és abszurditás segítségével mutat rá a társadalmi igazságtalanságokra és az emberi gyarlóságokra.

Láthatjuk tehát, hogy a humort igen gyakran használják segítségként a spirituális úton. Ez azért van így, mert képes a meglepetés elemét nyújtani, amelyen keresztül az ember a másodperc töredéke alatt más irányba terelődik. Bizony, néha éppen erre van szükségünk.

Amellett, hogy a humor más irányba terel bennünket, tükröt is tarthat a számunkra, mint például az alábbi történetben:

“Mikor hodzsává lett Naszreddin és szószékre kellett lépnie, így kezdi beszédjét:
– Tudjátok-é, ó igazhívők, hogy mit leszek most nektek mondandó?
– Honnan tudnánk? Bizony nem tudjuk mi, – válaszolják a hívők.
– Ha nem tudjátok, akkor hiába mondanám én is – szól, és leszáll a szószékről.

A rákövetkező pénteken megint felmegy a szószékre és megint csak azt kérdezi híveitől, hogy tudják-e, mit akar nekik mondani.
– Tudjuk, tudjuk, – felelik furfanggal vissza.
– Na, ha tudjátok, akkor minek mondjam én el? – szól, és megint leszáll a szószékről.

Összenéznek a hívők és megbeszélik egymással, hogy hogyan fognak majd ki a hodzsán.

Harmadik pénteken, amikor megint elkezdi a szószékről:
– Tudjátok-é, ó igazhívők, hogy mit leszek most nektek mondandó?
Egymásra mosolyognak a hívők és egy részük azt feleli, hogy: tudjuk; a többi pedig azt, hogy: nem tudjuk.
– Be jó, – feleli a hodzsa, – ilyen módon majd elmondják, akik tudják, azoknak, akik még nem tudják – szól és leszáll a szószékről.”

Lehetséges, hogy e rövid anekdota által most bennünk is elmozdul valami, hiszen nem ehhez szoktunk a szolgálatokon. Ha például látunk egy cirkuszi bohócot, aki létrával a vállán sétálgat és ledönti gyanútlan embertársait, akkor gyakran nevetünk.

De valójában min is nevetünk?

Nem mindannyian átvitt értelemben egy ilyen létrával járkálunk?

Az elülső oldalát egészen jól látjuk, de a hátsó oldalát, amivel felborítjuk embertársainkat és fájdalmat okozunk nekik, azt az oldalt gyakran nem érzékeljük. Tehát, amikor egy ilyen bohócon nevetünk, akkor valójában nem saját magunkon nevetünk?

És milyen felszabadító lehet egy ilyen nevetés a gnosztikus úton!

A feszültség és a felesleges teher, amit gyakran öntudatlanul magunkkal cipelünk, megszűnik. Éppen úgy, mint a tanulóságunk túl keményen és túl komolyan való gyakorlása és megélése.

Igen, talán akkor kezdődik az út, amikor először vagyunk képesek szívből nevetni magunkon; amikor bele merünk nézni ebbe a nevető tükörbe…

Régen a királyok általában udvari bolondot alkalmaztak. Nagyon fontos feladata volt. Mert ő volt az egyetlen, aki tükröt tarthatott a király elé azáltal, hogy komikusan elmondta keresetlen megjegyzéseit. Ez különösen az egy személyi uralom idején nélkülözhetetlen.

Bennünk is él egy ilyen zsarnok, és milyen üdvös lenne, ha a bennünk lakozó udvari bolondot használnánk arra, hogy tükröt tartsunk az egó királynak. Saját udvari bolondunk felébresztésében segíthet a következő anekdota szintén Naszreddintől:

„Naszreddin fehér kenyérmorzsákat szór az előkertjében. Egy járókelő megkérdezi tőle, hogy miért teszi ezt. Naszreddin válaszol:

– Ezennel távol tartom a tigriseket.

A járókelő megdöbben és azt mondja:

– De 2000 kilométeres körzetben egyetlen tigris sincs a láthatáron.

Mire Naszreddin így válaszol:

– Látod, hogy ez segít!”

Ebben a történetben nyilvánvaló, hogy valaki túlzottan el van foglalva azzal, hogy ellenőrizze a biztonságát. Láthatjuk ennek a képtelenségét, a figyelem, idő és az energia elpazarlását! Ha őszinték vagyunk, akkor látjuk, hogy mi is mennyi energiát és időt fektetünk a mindennapi életünk olyan aspektusaira, amelyek ugyanolyan haszontalanok. A dolgok uralása és a félelem nagy hajtóerők a dialektikában, és így bennünk is.

 

Barátaink!

Most képzeljük el, hogy a legteljesebb bizalommal ülünk a templomban, hogy minden, ami a templom erőteréből érkezik hozzánk, az az új lélek növekedését segíti. Minden lélegzetvétellel teret, megnyugvást ad. Az önátadásban nem mi határozzuk meg, hogy mi a jó a számunkra, hanem rábízzuk magunkat a szeretet fényére. Ez egyúttal a túlzott gondolkodásunknak is megálljt parancsol ebben a folyamatban. Ezután az önátadást tudatosan magunkkal vihetjük a lélegzőterünkbe, a mindennapi életbe. Ezáltal tanulóságunk egy nyugodtabb tónust kap, és így spontán módon tapasztalhatjuk meg a gnosztikus utat.

A nevetés mozgás.

A legtöbb embernek sajnos hiányzik a belső szabadsága, és a merészsége, hogy nevessenek ott, ahol ez nem feltétlenül szokványos.

Ezzel kapcsolatban egy régi mondást szeretnénk idézni, amely így szól: „A nevetés megrázza a májat”. Más változatban: „Nevess a májaddal!” Nos, most már világosan tudjuk, hogy a nevetés felrázhatja az életünket.

De mi köze van ennek a májhoz?

Szeretnénk ezt a mondást az Iskola filozófiája szerint magyarázni. A „máj” szó az „élőre” utal: a máj ad életerőt az emberlénynek. A máj és a lép megtisztítja a testünket mindentől, ami káros számunkra, és ami nem a testünkbe való. Ez a tisztítás azonban nem csak fizikailag történik. Az étertestből is minden, ami káros a lényünkre, vagy ami összeegyeztethetetlen a tudatállapotunkkal, eltávolításra kerül.

És itt rejlik a kihívás, ha tovább akarunk menni és kitartani a gnosztikus ösvényen.

Amikor az ember megnyitja a szívét a gnózis számára, a gnosztikus erők beépülnek a vérébe, így lehetővé téve, hogy a világosság lépésről lépésre átvegye az uralmat lényünk felett. Egészen addig, amíg ezek a fényerők el nem érik a máj-lép rendszert. Mert a gnózis fénye nem tartozik a természetben született lényünkhöz, ezért ezeket az erőket a máj-lép rendszer eltávolítja a vérből. Ily módon az ember megmarad természetes létállapotában. Ez okozza azt, hogy az egyik pillanatban még fénnyel töltekezünk, és a következő pillanatban úgy tűnik, hogy ismét elvesztettük.

Hogyan lehet alárendelni ennek a folyamatnak a máj-lép rendszert, amely  korlátoz és irányít minket?

Úgy, hogy belső irányulásunk által gondolkodásunkban, érzéseinkben és cselekedeteinkben elkezdünk a Gnózis világosságának felismerésében élni. Ennek során elég gyakran egyenesen szembe kell mennünk azzal, akiknek gondoljuk magunkat. Ilyenkor a tanulói létről alkotott elképzeléseink közül sok úgy tűnik, hogy már nem érvényes. Csak ekkor győzhető le az asztrális lény, és a gnózis fénye „elfoglalhatja” a máj-lép rendszert. Ekkor a medence-tudat erősen megrendül! Egy felszabadító nevetés önmagunkról biztosan segíthet ebben a folyamatban, hiszen ahogy mondtuk: a nevetés megrázza a májat.

 

Barátaim!

Bár a humor és a nevetés soha nem helyettesítheti Isten szellemének tevékenységét, a hatásukban bizonyára vannak hasonlóságok. Mindkettő más megvilágításba helyez bennünket, tükröt tart az egónk elé, egy új lélegzetvételnyi teret hoz létre, így biztosítja annak lehetőségét, hogy ne vegyük magunkat annyira komolyan.

Bár általában nem nagyon értékeljük a kellemetlen érzéseket az ösvényen, utána mindig ott van az újonnan szerzett felismerések öröme, mint inspiráció és egyúttal a korlátok feloldása. „A humor tehát legyőzetett szomorúság”. Ezután megtapasztaljuk az örömöt, a derűt és a hálát is. Olyan ez, mint a Buddha belső mosolya. A Szeretetfény által, amely ekkor felszabadul bennünk, betekintést nyújt abba, hogyan kell megváltoztatni tetteinket az életben.

Térjünk hát vissza a szolgálat elején felvetettekhez:
Vajon milyen szemszögből tapasztaljuk utunkat?
A letargiából vagy a szeretet fényéből?

Jan van Rijckenborgh a következő választ adja nekünk a Dei Gloria Intacta című könyv utószavában:

„Az egekben lakozó nevet majd. Ez a nevetés azonban az öröm ismerete és az öröm érzése, amely már nem tud szólani. Ez a boldogság nevetése, mely könnyeket fakaszt, s a könnyek gyöngyként hullanak alá a szürkeségbe, ahol csendes csillagokként ragyognak.

Ezt a nevetést kívánjuk valamennyiünknek!

Örvendjünk, mert az örök dicsőség egy új hajnal láthatárán hívogat.”

 

Így legyen!