A beszédekben elhangzott szövegek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók, idézhetők.
Kedves Barátaink!
Legutóbbi konferenciánkon a Hétszellem hét sugarának hatásaival foglalkoztunk.
Szeretnénk most felidézni az utolsó szolgálaton elhangzó történet néhány részletét, és onnan folytatni közös elmélyülésünket.
Furcsa vihar szele támadt fel, és söpört végig a völgyön. Egy különös, szivárványszínű forgatag, melyben a forgószél tölcsérje nem sötéten kavargott, hanem ragyogó napfényben tündökölt, és csillogó, sziporkázó fényszikrák szőtték át. A vihar megállt a falu fölött, és teljesen beborította. Ami ezután történt, arra senki sem emlékszik. Voltak, akik szerint semmi különös nem történt, és minden lényeges ugyanaz maradt, mint ahogy az alapítók megtervezték. Mások úgy vélték, hogy két szikla felszállt az égbe, és csillagokká lettek, két csillag pedig leszállt a földre, és sziklává változott.
Az emberek gondolataiban emlékek helyett inkább egyre több ilyen, és ehhez hasonló kérdés merült fel:
Miért vagyunk itt?
Miért alapították ezt a falut?
Mi a falu további sorsa?
Mi van az általunk ismert völgyön túl, a hegyeken túl?
Esténként, a tábortűz körül összeülve megosztották egymással tapasztalataikat. Felidézték a kérdéseket, melyeket az előző esti beszélgetésből elvittek az álmaikba, és a válaszokat, melyekre reggelente felébredtek. Felidézték a szent hegy csendjét és a völgyben végzett munka tapasztalatait. Figyelték egymást a csillagok fényében. Néha raktak egy-egy fát a tűzre, melengették kezeiket, és szavaikban, csendjeikben gyengéden összeért a föld és az ég.
Barátaink,
Itt ülünk most is e tűz körül. Szeretnénk felidézni néhány kérdést és gondolatot, melyek a legutóbbi konferenciák beszélgetőköreiben hangzottak el. Azt reméljük, hogy ezek a ma délutáni beszélgetéseket is inspirálhatják, a közös útkeresés és építkezés értelmében: a beszélgetés hangulatát most úgy próbáljuk felidézni, hogy az egyes felszólalók gondolatai közt egy-egy rövid csend következik.
Vajon melyek azok az oszlopok, amelyeket nem lehet elmozdítani az építményben, és melyek azok a falak, melyeken új ajtókat kell nyitnunk?
Számomra a rítusok eredeti formája ilyen. Sokan vagyunk ezzel másképp. Én megörültem, amikor elhangzott végre, hogy más idők jönnek, és el lehet hagyni az énekeket, amik túlságosan vallásos hangulatot keltenek.
————
Nekem nagyon fontosak az énekek. Sőt, szerintem az Iskolának is. Rajtunk múlik, hogy milyen vallásos vagy éppen szellemi átéléssel éneklünk. Az egyik imánk szerint, ilyenkor hangrezgő kozmoszt képezünk. Mindannyian adhatunk valamit, hozzátehetünk aktívan a közös történéshez, mágikusan együtt rezegve a társainkkal.
————
Attól különleges az Iskola, hogy nagyon sokfélék vagyunk, és mégis együtt keressük a közös utat. Szerintem nincs olyan megoldás, ami mindenkinek tetszik. Azt lehet tenni, hogy az egyik alkalommal így van, a másik alkalommal pedig másképpen.
————
A gnosztikus mágia nem lehet kívánságműsor. A sugárváltozások talán inkább egyéni megélésekben jelenhetnek meg. Legalább is eleinte. Például a gnosztikus mágiának előbb meg kellene jelennie a külső életünkben, és az Iskoláért végzett munkában, és csak ezután hozhat változást a rítusaink megszokott formáiban.
————
“Az Istenhez vezető legrövidebb út az önfeledt szolgálat”. Amit mágikusan tenni tudok az Iskoláért végzett odaadó tevékenységen kívül, az a napi szertartások állhatatos végzése, a könyvek olvasása, és a templomszolgálatok látogatása. De nem spórolható meg a saját szellemi keresés, valódi belső munka, rendszeres elmélyülés sem.
De hogyan lehet az egyensúlyt megtalálni a belső és a külső között? Mit jelezhet, hogy az Iskolában mindinkább hiány van a látható odaadásban, például a stábos munkák, vagy akár a konferencia látogatásában? Vajon meddig lehet ezt így folytatni? Nagyon kevés dolgos kéz maradt.
————
Egyre sürgetőbb szükséggé válik a saját belső templom felépítése, ahol, – ha valóban ott vagyok – szintén találkozom a Szerzettel, és minden tanulótárssal. A vágy ezirányba egyre erősebb. Törekszem is erre, de a sugárváltozás, a szellemi minőségek eltolódása nagyon nehéz számomra. És ez nem kis belső konfliktust okoz. Segít a tájékozódásban, ha felteszem magamnak a kérdést: Mi is az, ami hajt? Kérdezek, és figyelek.
Megmagyarázhatatlan odaadás terel folyton az Iskola felé. Tenni akarás, segítő szándék, s ki tudja, még mi… Pedig közben a szívem már tudja, hogy a jelenlegi tetteink felett hamarosan eljár az idő. Tudom, érzem, hogy másfajta odaadásra van szükség, hiszen a belső templomunkat kell fényesíteni. Minden ott van bennünk, és ezt a belső kapcsolatot kell erősíteni.
Egyre inkább azt tapasztalom, hogy a régi módszerek nem működnek. A régi szavaink ízetlenek, a nézőpontjaink túl általánosak. Az emberek konkrétumokra vágynak, valódi válaszokra.
————
Engem foglalkoztat, hogy régi tanulók elmaradnak. Fáj minden távozás, ami az évek alatt megtörtént. Miközben előfordulhat, hogy valaki, annak ellenére, hogy régóta nem járt felénk, mégis úgy érzi, hogy az Iskolához tartozik.
Mi távolít el, és mi marasztal egyes tanulókat?
Belső konfliktust okoz, amikor az elmém bizonytalanságokkal szembesül, ha nincsenek szabályok, elvárások, ha nincsenek kimondva dolgok.
Miért kell mostanában mindent megkérdőjelezni?
Az az út, amit a nagymesterek lefektettek, ma is tökéletesen tiszta és járható. Ráadásul pontosan le van írva minden. Miért kell mindent felforgatni?
————
Mi okozza az elszigeteltséget?
Az új korszak olyan közösségek mágikus tetteiben nyilvánul meg, amelyek megtalálják egymást a különböző nemzetek, szervezetek elválasztó határai ellenére is. Nekünk is törekednünk kellene erre a közösségépítésre.
Belső lényem és a közösség közti kapcsolatot az elmélyülésekben tudom erősíteni. Ezáltal a tanulókhoz való viszonyom is új élményekkel gazdagodott. A csoportmunkában is azt élem meg, hogy fontosabb az együttlét minősége, mint maga az eredmény.
A szívem mélyén tudom, hogy minden pont úgy történik, ahogy kell, hogy történjen, és hiszem, hogy halad a csoport, és haladunk mi magunk is – az új értékek, a sugarak új megnyilvánulásainak teljes befogadása felé.
A változások engem egyre inkább folyamatos befelé figyelésre, befelé hallgatódzásra inspirálnak. A gnosztikus mágia sugara a “szívből élést” teszi lehetővé, minden helyzetben, és minden gondolatban is, ami a különböző helyzeteket megelőzi.
————
Korábban csak azt gondoltam gnosztikus mágiának, ami a templomban történik. Ma sokkal inkább úgy élem meg, hogy a saját mikrokozmoszom a négyzet, ami szép lassan templomtérré válik. A belső térre irányulok. E belső térben, ebben az alkímiai műhelyben igyekszem minél tudatosabb lenni, templommá tisztítani, pillanatról pillanatra.
A gnosztikus mágia így a tisztítás cselekedetévé válhat, ha merek ránézni lényem árnyaira, ha merek hallgatni a legbelső hangra és aszerint cselekedni, a környezetemet érzékelve, de függetlenül az elvárásoktól, önazonosságban. Ez egy mindennapi párbeszéd a szellemi világgal, a Szerzettel, és Krisztussal. Amit felismerek, azt odaadom, odaajándékozom.
Nem a saját énközpontú érdekeimre (félelmeimre és vágyaimra) figyelek. Botladozásaimat ezerszer megbocsátom, szeretetben. Ahogyan az embertársaimnak és a világnak is. Ehhez tiszta akarat, és tiszta cselekedet szükséges. A Szerzet, a magasabb szellemi lények, és Krisztus segítsége. Ezt kérem.
A templomi együttlét számomra nem elsősorban befogadásról szól, hanem annak az aktív szolgálatnak a helye, folytatása és összegzése, amit nap, mint nap szellemi éberségben végzek a szolgálataimban.
————
A gnosztikus mágiának a külső megnyilvánulását olyankor élem át, amikor tanulótársaimmal közösen az iskolával kapcsolatos csoportmunkában veszek részt. Például az ifjúsági mű olyan megbeszélésein, ahol a közös aktivitás, inspiráció és öröm kelyhet képez a szellem beereszkedése számára. Az ilyen csoportélmény az utóbbi időben gyakoribb és mélyebb lett. Mintha a templom tere kitágulna, és egyre több csoportos munkára rávetülne.
Egyre fontosabb a csoportműködés minősége. Ezt egyre többen érzik a Szellemi Iskolán kívül is, hogy a jövő eszközei, működési feltételei és lehetőségei valahogyan mások lesznek. Kezdenek megjelenni azok a tanítók, akik már nem mesterek és megmondók akarnak lenni, hanem a saját útjuk, belsőjük, szívkapcsolatuk, eredetük felfedezésére biztatják az embereket, belső munkára szólítanak, és ezt próbálják segíteni. Efelé tartunk, és erre törekszünk mi is.
————
Meddig van szükség a külső templomra, meddig és milyen formában tud tovább működni a közösségünk?
Azt tapasztalom, hogy a formaságok helyett egyre inkább a mély tartalmak keresése számít. Egy pillanatnyi valódi belső kapcsolat többet ér, mint egy hosszú, formailag talán helyes szertartás, melyet a lelkem nem él át teljesen. A formának az ismételgetése távol áll a lélek életének szabadságától.
A gnosztikus mágia az odaadó lélek belülről sugárzó hangjának a követése, a lélek szárnyainak próbálgatása, a pillanat varázsának megragadása – és bátor cselekvés.
Elsősorban közösségi aktus: a másik lényének a lélek általi felismerése, a mágia sugarainak kiárasztása rá, majd közösségi együttcselekvés ebben az áramló gazdagságban.
Megengedni, hogy a személyesben is felismerjük a teremtés gazdagságát, hogy a személytelen bölcsessége mellett a maga helyén értékeljük a személyes vonásokat is.
————
Barátaink, tudunk-e a nézőpontoknak ebben a sokféleségében harmóniát találni?
Sikerül-e a másik hangjában az egység szépségének egy töredékét felismerünk?
Az érzések hullámzásában megtaláljuk-e azt a biztos pontot, ahonnan minden nézőpont jogosnak és igaznak látszik?
Meg tudunk-e állni egy pillanatra, elmerülve a mostani pillanatban?
Most nem sietek sehová.
Most nem a következő pillanat várakozásában állok.
Most minden rendben van.
Most értelek, érzem a szándékod. Most látom benned az istenit.
Most jó.
Így legyen! Így van!
Kedves Barátaink!
Az emberiség soha nem érezte magát ilyen könnyen manipulálhatónak abban, ahogy a világot érzékeli, mint napjainkban. Soha nem volt még ilyen nyilvánvaló, hogy mennyire össze tud keveredni az illúzió és a valóság. De fel lehet-e egyáltalán egy ilyen világban tenni a kérdést, hogy mi az igazság és mi a káprázat? Meg lehet-e határozni, hogy mi a valóság és mi az illúzió?
Az igazság keresése – csakúgy, mint az egészségre vagy boldogságra való vágy – szerkezetileg jelen van mindannyiunkban. Ezek ember-voltunk lényegéhez tartoznak.
Az emberiség vezetői gyakran hoztak létre közvetítő mezőt az Ő ideájuk és az emberek között. Ezek az ideák lehetnek isteniek vagy emberiek, vagy ezek keveréke. Az emberi képek származhatnak isteni impulzusokból, és lehetnek eleve rosszindulatúak, önzőek és félrevezetőek.
Minden esetben létrejön egy közvetítő tér az ideák és az emberi törekvés között. Az isteni ideák esetében a közvetítő tér szerepe az, hogy az ember felemelkedjen az isteni ideák világába, és ezeket lehozza a Földre, megelevenítse, és megvalósítsa ezeket. Egy szellemi közösség és a Hétszellem így hoz létre Élő testet.
A Szellemi Iskola Élő testét is beburkolja egy közvetítő tér. Számunkra, tanulók számára komoly veszély lehet, hogy az Élő testet összetéveszthetjük a közvetítő térrel. A valódi tanítók és iskolák nem kívánnak tartósan “közvetítő mezőket” képezni.
Ahhoz, hogy ne hozzunk létre új skatulyákat vagy tartós igényű “közvetítő mezőket”, egyszerűen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a valóság megismerésének adott időszakban lefektetett rendszere egy idő után már csak korlátozottan, majd egyáltalán nem lesz alkalmas arra, hogy megszólítsa a valóságra, a szellemre vágyókat. Akkorra ezek nem lesznek egyebek, …“mint megmerevedett külső ritmusok, amelyek oszlopromokhoz hasonlóan elárulják a keresőnek: ködös ősidőkben itt állt titokzatos temploma az ébredni akarásnak.”- ahogy Meyrink fogalmaz a Zöld arc címűregényében.
Barátaink,
Ismerjük fel, és értsük meg, hogy az általunk eddig Egyetemes Tannak nevezett, valósághoz vezető rendszer jelenlegi formáját, fogalmait, nyelvezetét, szemléletét nem abszolutizálhatjuk, mert az csupán köntöse annak, amit hordoz: a valósághoz vivő esszenciának. Akkor e megértésből olyan erők ébredhetnek bennünk és általunk, mert átéljük a valósághoz vivő esszenciát, amelyek láttatni engedik, hogy milyen “köntösbe” burkolva érhetjük el a mai világ ébredni vágyóit, és milyen köntös segíti tovább a mi lépteinket is.
Barátaink!
Hisszük, valljuk, és időről időre megéljük, hogy Szellemi Iskolánk Élő teste több, mint egy közvetítő mező. A közvetítő mező az emberek és ideák között feszülő, áramló információs, energetikai mező. Az Élő test azonban más, mégpedig az emberek és a tiszta, eredeti szellemi kiáramlás közötti energetikai tér.
Mivel Szellemi Iskolánk fejlődésben van, így nem csak az élő test burkolja be, hanem az a közvetítő mező is, ami nemcsak a Szellemet közvetíti, hanem a tanulók téves elképzelései, gondolatai is jelen vannak benne, valamint az egykori igazságok bemerevedett képei, melyek régebben a fejlődést szolgálták. Ez utóbbiak lettek azok a bizonyos faragott képek.
A közvetítő mező és az Élő test ereje egyszerre jelen van az Iskolában, és mindkettő hatást gyakorol a tanulóságunkra. Mindannyian tapasztaljuk, hogy nagyon nehéz különbséget tenni a két energetikai tér között, de a lélekfejlődés során egyre jobban kifejlődik a megkülönböztető képesség, ami segítségünkre siet.
A szellemi utunk során nagyon fontos, hogy megőrizzük a józanságunkat, objektivitásunkat, és merjünk szembenézni a tényekkel. Ne keverjük a vágyainkat a valósággal. A transzfiguráció, a tudati fejlődés útján vagyunk mindannyian. A Szellemmel való egyesülésre vágyunk, és ezen az úton haladunk. Ne aludjunk bele ebbe az állapotba, bárhol is járunk. Vizsgáljuk meg egyénileg és a közösség szintjén is, hogy mik azok a tudati, formai akadályaink, amik a közvetítő mezőhöz kötnek, és távol tartanak minket az élő test energetikai terétől.
A változás, változtatás nem lehet öncélú, és semmiképpen nem lehet pótcselekvés. Szögezzük le, hogy az általunk kívánt változás és változtatás a szellemszikrán – új lélekállapoton és az ebből fakadó gnosztikus tudat állapoton múlik. Ez az alapja és a célja is egyben. A változásnak és változtatásnak egyértelműen gyakorlatinak és spirituális indíttatásúnak kell lennie, és abból a tudatos fókuszból kell kiindulnia, hogyan közeledhetünk ezáltal jobban a Szellemhez. Amikor például arról beszélünk, hogy engedjük el a régi, jól megszokott vallásos nyelvezetet, és találjuk meg saját hangunkat, mely a korszellemnek megfelel, akkor ez egy tudatos, logikus lépés az aktuális szellemi megnyilvánulás felé. Természetesen ez nem elegendő a kívánt célunk eléréséhez. Együtt, közösen kell megtalálnunk korszakunkban az Iskolánk megnyilvánulási formáját, hűen mindenkori elődeink bátor forradalmiságához. Csakis egy belső és egy ebből fakadó külső megújulás során érjük el korunk keresőit, és csakis így tudjuk megszólítani a fiatalokat.
E gondolatokkal kívántuk bevezetni a Szellemi Vezetőség 2019-es konferenciabeszédének legfontosabb üzenetét, amit most hallgassunk meg!
Kedves Barátaink!
Egy viszonylag nyitott, világos és rugalmas iskolában találhatjuk ma magunkat. Bár sokan biztosan azt mondják, még messze van attól, hogy eléggé nyitott, világos és rugalmas legyen. Ez egy bizonyos nézőpontból biztosan igaz is. De tudjuk, hogy semmi nem hullik alá csak úgy az égből. A nyitottság, a letisztultság és a rugalmasság olyan vonások, melyeket el kell nyerni, néha elég nehéz úton, és ezért mindenkinek egyénileg kell megküzdeni. Tehát, hogy egészen világossá tegyük a dolgot,az Iskola vezetősége jelenleg egy útelágazásban áll:
– Egyfelől elfogadhatjuk, hogy egy közel százéves intézmény vagyunk, erősen vallásos nyelvezettel, egy részben még mindig éretlen csoporttal, mely dogmákhoz és szimbólumokhoz ragaszkodik anélkül, hogy azokat világosan értené, és azzal a motivációval, hogy megtartsanak mindent, ami felépült a dicső múltnak megfelelően. Ez azonban ahhoz fog vezetni, hogy a következő két évtizedben az Iskola gyorsan eljelentéktelenedik.
– Vagy az a másik lehetőségünk, hogy vállaljuk a lényegi változásnak a kollektív és egyéni konzekvenciáit, elhagyjuk a komfortzónát, és szembesítjük a csoportot a saját jelenlegi korlátainkkal. Egy valódi reformot hajtunk végre intézményünkön belül, vállalva az esetleges értetlenséget és ellenállást, de fokozatosan beleállva a változás áramába. És így azok a princípiumok, amik mindig is vezettek minket, egyre világosabban megmutatják azt az utat, ahogy a jelenlegi ruházatunkat fokozatosan át lehet cserélni. Ennek az „átöltözésnek” a során szeretnénk levetni a huszadik század elejének vallásos és jámbor viseletét. Szeretnénk egyre inkább a 21. század korszerű nyelvezetét használni, hogy így biztosítsuk a kapcsolódásunkat az emberi tudathoz a következő évtizedekben.
A jelenlegi vezetés a második utat választotta, mely lehetővé tette, sok erőfeszítés és idő árán, hogy elkezdjünk egy párbeszédet egymással, mint pl. most, ezen a konferencián.
Ezt a változást nem tudjuk egyedül megvalósítani. 10-15 év múlva a NSZV jelenlegi generációja már nem lesz aktív. Ezért, ha el akarjuk kerülni, hogy szakadék keletkezzen a generációk között a közeljövőben, éberségre van szükségünk, és ha lehetséges, derítsük ki most, hogy hiszünk-e ebben a tervben vagy sem.
A program, amiről beszélünk, az, hogy intézményünket nyitott, letisztult és aktív állapotban tartsuk ebben az évszázadban, fokozatosan öltöztetve át, hogy a tüzet életben lehessen tartani, és a Szellemi Iskola erőtere aktív maradjon. A mi generációnk szerepe, hogy áthidalja a szakadékot a múlt és a jövő között. Készek vagyunk teljesíteni ezt a feladatot a legjobb tudásunk szerint.
Az újabb generáció szerepe azonban más. Nekik már nem az átmenet feladatát kell elvégezni. Az ő feladatuk, hogy új jelentéseket, új tartalmakat találjanak, és új válaszokat adjanak. Erre csak akkor lesznek képesek, ha maguk válnak a kérdéssé és a válasszá. Azaz, ha állandó párbeszéd van a tudat és a szellemszikra között, illetve, ami még lényegesebb, hogy ez a belső párbeszéd egy új lét- és életállapottá váljon. Röviden, ez elé a kihívás elé állít minket a Szellemi Iskola.
Más szóval, ha meg akarjuk szabadítani az emberiséget, először a saját szabadságunkat kell elnyernünk. Minden feladat közül, amit a személyes, családi és szakmai életünkben tenni akarunk, ez talán a legnagyobb feladat. A világ és az emberiség megszabadulásáért munkálkodni, és ehhez megvívni a nagy belső csatát a valódi énünk elnyeréséért, saját szabadságunk elnyeréséért.
Ezért, ugye, érdemes élni?
Önmagunk és az emberiség meggyógyítása nemcsak lehetséges, hanem elengedhetetlen, mert ez létezésünk egyetlen valódi célja. Lépjünk be együtt egy új dimenzióba mindazokkal, akik velünk kívánnak tartani!
Nem holnap, hanem ma!
Nem ma, hanem MOST!
A Szellem legyen mindannyiunkkal!
ÚGY LEGYEN!
Kedves Barátaink!
A 2. szolgálaton elhangzott szellemi vezetőségi beszéddel végére értünk annak a kis ciklusnak, amit márciusban kezdtünk el. Ezen időszakban megelevenítettük azokat az erős, olykor felrázó, de mindenekelőtt korunkkal és a helyzetünkkel szembesítő szellemi impulzusokat, amikre a továbblépésünkhöz szükségünk van.
Szeretnénk kiemelni, hogy e kis ciklus végével a munka és az impulzus nem zárul le, mert hisszük, hogy most lépünk be igazán, közösen ebbe a folyamatba.
Ezt a három hónapot és három konferenciát szeretnénk most mégis összegezni, olyan gondolatokkal, melyek egyrészt a beszédekből, másrészt a közösen megfogalmazott kérdéseinkből is következnek.
A megnyilvánított szellemi impulzusok eljutottak a szellemi változásoktól a formai változtatások igényéig, illetve szükségességéig. Ez nyilvánvaló. Ugyanakkor ne legyen kényszer a változások szükségessége, mert a belsőleg kellően meg nem értett és át nem hatott formai változtatások szélmalom-harchoz vezethetnek. A készenlét, az éberség, a nyitottság a fontos. A nyitottság a formai változásra, amikor a belső szellemi alap változását észrevesszük.
A szellemi alap már megváltozott, a szellem hét sugarának együttműködésében beálló változások ezt világossá tették számunkra. Ahogyan azonban a szellemi változások is eljöttek, és egyfajta bizalom adott nyitottságot ennek megértéséhez, úgy várjuk aktív nyitottsággal a formai változás jeleit és megvalósulási lehetőségeit is. Tudatosítsuk, hogy bármely időben a szellemi tanítások is csak ruhák, tudati szemléleti formák, mai szóval narratívák. Nem maga a valóság, csupán a valósághoz vezető utunk segítői.
A Szellemi Vezetőség az elhangzott beszédekkel arra tett kísérletet, hogy megértsük, nem szabad abszolutizálnunk az Iskola elmúlt évszázadbeli nyelvezetét, megközelítését, tudati szemléletét, ahogyan viszonyult a világhoz és az emberiséghez. Mert ma világosan látszik, hogy ezek már nem alkalmasak arra, hogy úgy hassanak a szellemi keresőkre, ahogyan korábban. De sokan érezzük mi magunk is, hogy saját belső fejlődésünk során meghaladjuk, és nem érezzük érvényesnek ezt a szemléletet. Ugyanakkor számos tanulótársunk számára továbbra is meghatározó és valós állapot az a szemlélet, amit az Iskola az irodalmában közvetített. Bármilyen állásponton vagyunk ebben a kérdésben, fontosabb egymás elfogadása, mint az álláspontjaink.
Az elfogadás tiszteletet és megértést jelent a testvérünk által képviselt isteni impulzus iránt, ugyanakkor annak a belátását, hogy az álláspontok és narratívák csupán szemléleti formák és utunk segítői, amellyel értelmezzük pillanatnyi állapotunkat a létezésben.
Tehát az Egyetemes Tan sem létezik abban az értelemben, mintha annak egyik aktuális megnyilvánulási formája, a mi Szellemi Iskolánk valami univerzális nyelvet és formát használna, ami örök érvényű.
Nincs ilyen forma és nyelvezet!
Minden forma és nyelvezet változásnak alávetett, abban a bizonyos korban, helyen és kultúrában van érvénye és hatása, amelyben megnyilvánították. Ami azonban változatlan, ha úgy tetszik a nélkülözhetetlen pillér, ami nélkül “összeomlik a ház”, az a transzfiguráció lényege, tehát a szellemlélek megszületése és kibontakozása bennünk, és a gondolkodásunk, érzésünk, életminőségünk és anyagi létünk átalakítása a szellem-lélek alapján. Minden szellemi iskola ezért jön létre és addig van érvénye, amíg bármilyen módon, de ezt tanítja, és tanítványait ennek megvalósítására ösztönzi.
Mit mondanánk tehát ma egy embernek arra a kérdésére, hogy miért legyen a Szellemi Iskola tanulója?
És hogyan mondanánk el neki?
Hogyan lehet egészen új módon kapcsolatot teremteni a ma szellemi keresőivel és a mai korunk fiataljaival?
Ezek alapvetően befolyásolják, és kijelölik cselekvési terveinket a nyilvánossági terekben és a fiatalokhoz történő viszonyunkban.
A másik fontos tisztázandó kérdés mind önmagunk, mind pedig a keresők számára, hogy amikor már nincs szükség közvetítő mezőkre, akkor van-e szükség Élő Testre. Mi a szerepe és létjogosultsága az Élő Testnek, miközben a közvetítő mező fokozatosan elveszti a jelentőségét?
Be lehet-e járni ezt az utat egyedül?
Ez a kérdés évtizedekkel ezelőtt is fontos volt, de különösen jelentőssé vált azáltal, hogy a közvetítő tér szerepe megkérdőjeleződik, ugyanakkor egyre hangsúlyosabb a belső, a saját utak önálló megélése, a napi meditáció és kontempláció szükségessége. Összességében tehát időszerűbb az önautoritás és a belső szabadság, mint a közvetítés.
Az egyéni utunk azonban elválaszthatatlan attól, amit adni tudunk. A szabadság a szellemben azt is jelenti, hogy fontosabbá válik, amit adni tudunk, mint amit kapunk. Amikor egy szellemi közösség élő testének burka, a közvetítő mező szerepe gyengül, és végül eltűnik, központi kérdéssé válik, hogy az Élő Test milyen eleven szellemi értékeket hordoz, és adhat a világnak, és mi egyénileg mit tehetünk ennek érdekében. Ennek az a feltétele, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a közvetítő mezőt az Élő Testtől, és eleven belső kapcsolat alakuljon ki élő lelkünk és az Élő Test között.
Ebben akadállyá válik, ha egyenirányított gondolatok, érzelmek, szokások, megújulni képtelen áramlatok erősödnek a közvetítő térben. Amint öncélúvá válik, akkor már nem a valóságot közvetíti. Amennyire segítséget jelent egy ideig a tanuló számára a Szellemi Iskolában jelen lévő közvetítő mező, ugyanannyira hátráltató tényező is lehet, ha nem tanul meg a megfelelő időben szabaddá válni tőle, hogy közvetlenül kapcsolódjon a Szellemhez.
Ezért a cél éppen az, hogy minél kevésbé függjünk a közvetítési funkciótól. Viszont a megerősödött, autonóm lélek jótékony, erősítő, visszatápláló erővel bír az Élő Testben, ami által folyamatos segítség áramolhat úgy a közösségbe, mint a közösségen kívüli terekbe. Emiatt lényegében soha nem lesz okafogyott az élő testek közössége.
Az Élő Testben, tehát egy olyan közösség szellemi testében, mely kapcsolatot tart a valóság eszenciájával, olyan egyetemes, a földi-anyagi dimenziókon és formalitásokon messze túlmutató együttműködési mintázatok épülnek ki, ami tulajdonképpen egy magasabb emberi közösség prototípusa. Az Élő Test mintát képezhet az egyetemes valóság szabadságában élő valamennyi teremtmény közös életterületének, egy új Földnek.
A Szellemi Iskola 100 éves jubileumára készült egy szobor a Renova konferenciahely számára.

Ez a Föld-kozmosz és emberiség-Élő Test vízióját jeleníti meg. Az egész emberiség egy ilyen hatalmas Élő Testté válik, mert az Univerzum szeretet-törvénye szerint nincs elválasztottság, csak együttműködés!
Barátaink!
A kérdés immáron így hangzik:
Lehetséges-e olyan szerveződés, melyben az egyén a saját útját járva úgy tagozódik be a közösségbe, hogy ezáltal olyan erők ébrednek, melyben az egyén adottságai és talentumai a legteljesebb mértékben kibontakozhatnak, és amely kölcsönhatásban az egész közösség részesedik?
Ahol az autonómia és együttműködés nem kizárja, hanem erősítheti egymást!
Micsoda nagyszerű távlatok rejlenek ebben a ma keresői és a mi új tájékozódásunk számára is!
Barátaink!
Megnyílt egy tér, egy szabad tér és van egy vákuum. Ezt nem a vezetőség fogja kitölteni, hanem mi mindannyian. Mi lehetünk a változások kezdeményezői, résztvevői, alakítói. Élő sejtté válhatunk abban a testben, amiben a nagy változás végbemegy. Ez nem lehet felülről vezényelt folyamat, hanem a megértésünk és átélésünk viszi végbe, és az alulról feláramló erőink keringésére.
Ehhez szükség van arra, hogy a szellemkapcsolatot egyénileg is létre tudjuk hozni. Ezen az alapon tudunk például kisebb csoportokban az új megteremtésén együtt dolgozni. És ezeken a kis csoportmunkákon is alapulhat az egész Élő Test felemelkedése egy teljesen új dimenzióba.
Hogyan?
Utaljunk vissza a márciusban elhangzott beszédre: „Ez csak akkor válik szabaddá, ha a Szerzettől kapott elvont ideát egy közös konkretizálási folyamat által átalakítjuk. (…) Az Élő Test nézeteinek tehát az a feladata, hogy a Szerzet absztrakt impulzusát befogadják, és fokról fokra közösen transzformálják, míg az az anyagban alkalmazható konkrétságúvá nem válik.”
Ezt a közös munkát keressük, Barátaink.
Ennek a keresésére szeretnénk hívni benneteket. Ezt nem teheti meg egy elkülönült csoport, egy vezetőség. Ez egy közös keresés. Benne vagyunk, de türelemre van szükség és párbeszédre. Ehhez szükségünk van egymásra, a különbözőségeinkkel együtt.
Zárjuk ezt a konferenciát az NSZV gondolataival, melyek a 100 éves jubileumi konferencia záró szolgálatán hangzottak el Renovában:
“Kedves Barátaink!
Ez hát a terv, ez a jövő, ez a mi feladatunk!
A világítótorony olyan erődítmény, amely a Világosság nyelvén mutatja az utat a sötétben. A Fehér Templom olyan, mint egy élő világítótorony, amelynek mágikus ereje egyre nagyobb és ragyogóbb lesz. Egy Élő Test.
Így hát magunkat is ilyen hatalmas építménynek tekinthetjük.
Ennek a toronynak a belseje olyan hatalmasnak tűnik, akár az égboltozat… A torony több ezer további toronyból áll, amelyek mindegyike különböző módon díszített. Minden torony megőrzi egyéni mivoltát anélkül, hogy megzavarná az egységet.
Közepén egy különösen magas, tágas, arannyal díszített, páratlan szépségű torony áll. És e toronyból megpillanthatjuk az Új Menny-Földet. A toronyból áradó fény által látjuk, hogy minden teremtmény természetének és lényegének megfelelően van elrendezve. E sokaságban felfedezzük, hogyan válik minden egyszerűvé és világossá. Ez a hely, ahol az ember Lélekké, a Lélek Szellemmé válik, és a Fény feltárja műveit.”
Így legyen.