A beszédekben elhangzott szövegek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók, idézhetők.
1. beszéd szövege
Kedves Barátaink!
Az elmúlt fél évben egy összefüggő, követhető ívű folyamatot tártunk fel egymás számára, melyhez jó sorvezetőt adott a Szellemi Vezetőség néhány korábbi, inspiráló szövege. Vizsgálni kezdtük, mi valósult meg az akkori ajánlásokból, és mi nem. Fel szerettük volna tárni, látszólag miért lett kevés kézzelfogható eredmény az olykor radikális tervekből?
Régebb óta éreztük már egy új időszak hívását, azt, hogy nem minden tettünk időszerű már. Kerestük a válaszokat: mitől csökken, vagy alakul át a lelkesedésünk? Mi az, ami motiválhatna minket, mi hozhatna “életet” a tevékenységeinkbe? Mire van valódi, belső igénye a csoportunknak? Melyek azok a változások, amelyeket magunknak megfogalmazunk talán, de azok nem biztos, hogy valós igények a teljes tanulócsoport részéről?
Határozottan kimondtuk, hogy nem egyszerűen a formákon akarunk változtatni, hanem a szellemi tartalmakat, mozgatórugókat szeretnénk megvizsgálni, és a formai változásokat csak következményként, és a tanulócsoport tapasztalatai alapján engedjük megvalósulni.
Beláttuk, hogy az NSZV lassanként tulajdonképpen szabad kezet adott a régióknak, a vezetőségeknek. A régmúlt hagyományaival szakítva nem kívánt többé diktálni, tollba mondani, hanem várta, hogy a tanulósereg vajon valóban érett-e ezekre a folyamatokra.
Azóta több kisebb csoportban is ott motoszkált a kor hívásának igénye, de ezek többnyire megálltak formai kísérleteknél. Mégis úgy érezzük, hogy egyáltalán nem voltak haszontalanok. A próbálkozások és a meddőnek tűnő kísérletek, sőt a kudarcok is segítettek abban, hogy sok tanulóban kialakuljon egy finomabb megkülönböztető képesség. Erre az új, belső iránytűre igyekeztünk hagyatkozni, mely hol kissé bizonytalanul, máskor meg nagyon is egyértelműen mutatta az utat, vezette a kezünket.
A konferenciák tematikájának összeállításakor egyre gyakrabban éreztük azt, hogy pontosan ugyanarra gondolunk, ugyanabba az irányba húz bennünket valami láthatatlan kéz. Jó volt megélni alkalmanként a harmóniát, az egymás felé, ugyanakkor egy közös szellemi cél felé mutató vektorokat, az inspiráló együttléteket. Kiscsoportos műhelymunkákat kezdeményeztünk, melyekben mindenkinek lehetősége van megnyilvánulni. E beszélgetések során végre talán közelebb kerültünk egymáshoz, a szemünk láttára omlanak le a tévesen értelmezett személytelenség falai, és minden tanulónak lehetősége van és lesz aktívan részt vennie a közös utunk alakításában.
Kedves Barátaink!
Ezen a megújító konferencián egyfajta rész-összegzéshez érkeztünk. Szeretnénk egy pillantást vetni, hogy milyen tapasztalatokat gyűjtöttünk, milyen megállapításokra jutottunk az elmúlt hónapok során.
Elsőként arra kérünk: segítenétek-e a közös terünkben felidézni, hogy számotokra mik voltak az elmúlt hónapok legjobb, leginspirálóbb tapasztalatai?
Adjunk most magunknak néhány pillanatot erre!
—– Csend —–
Szerettünk volna feltárni a munkánknak olyan aspektusait is, amelyek a mostani időszak palettáján már nem tűnnek odaillő színeknek, olyan formákra rámutatni, melyek talán már túlságosan merevvé váltak, elvesztették életteliségüket.
Volt-e, ami ebben a folyamatban fájó pontot jelentett számotokra?
Amivel nem volt kellemes szembesülni?
Foglalkozzunk most röviden ezzel a nézettel is!
—– Csend —–
A visszajelzések alapján sokunk számára az egymásra való újfajta ráismerés, a másik lényében való tudatossá válás, a másokban eddig rejtetten megbúvó belső értékek nyilvánvalóvá válása volt a legszebb, leginspiratívabb tapasztalat. Elkezdtünk beszélgetni – beszélgetni tanulni. Látjuk, hogy ezekben az együttlétekben, ezekben a közös szellemi műhelyekben még nagy erő rejlik.
Az egyik legkijózanítóbb élmény pedig kétségkívül az, hogy az a szélvihar, ami a hegyek közül már hallhatóan készülődik, egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy mi milyen eredményekre jutunk. A gyökeres változások az emberi léthullám fejlődésében elkerülhetetlenek, és kizárólag rajtunk múlik, hogy ebben e folyamatban Szellemi Iskolánk milyen módon vesz részt. Mindezeket nemcsak a sugártörvények elméleti ismeretéből szűrhetjük le, hanem már közvetlenül a bőrünkön érezzük.
Mi következik most az elmúlt hónapokban talán általánosan megfogalmazottakból?
Látjuk-e mostanra, színről színre, pontosan mi a helyzet velünk és körülöttünk?
Vagy annyira megszoktuk már ezt a minket beburkoló, biztonságos szellemi teret, hogy talán észre sem vesszük, hogy milyen kincsek között élünk nap mint nap?
Vajon mindannyiunk számára teljesen világos-e, hogy arról a pontról, ahol jelenleg állunk, csak akkor tudunk továbblépni, ha ezekből a kincsekből semmit sem tartunk meg magunknak?
Készen állunk-e arra, hogy másokat is beengedjünk ebbe a kincsesházba?
Nézzünk őszintén magunkba ezzel kapcsolatban!
A vendéglátás, a közös asztalhoz invitálás nemes értelemben felnőtt tulajdonságok.
Van-e nekünk, mint csoportnak, és nekem személy szerint valamim, amit meg tudok osztani, amit önzetlenül fel tudok ajánlani?
Meg tudjuk-e tenni azt a lépést, hogy a fókusz önmagunkról, mint egyén és mint közösség is másokra tevődjön át?
A társadalmi létben két egyénből akkor lesz egy pár, ha mindkettő feloldódik, hogy a kettő egy lehessen. Ennek a két-egységnek is meg kell halnia, hogy a pár családdá válhasson, és majd ez a 3 is feláldozza magát, hogy 4-gyé lehessen. Új formák mindig a régi kapcsolódások feloldódásából és újrarendezéséből jönnek létre.
A Szellemi Iskola és a benne, mögötte munkálkodó szellemi entitások meghozták ezt az áldozatot. A Szellemi Iskola belső kincseit, esszenciáját feláldozták, hogy ezáltal többé válhasson: hozzáférhetővé tették a teljes földkozmosz számára. Ennek következtében mindazok a tanítások és a mögöttük álló erők, amelyek korábban a rejtettben álltak, mára bárki számára hozzáférhetőek. Gyakorlatilag bekerültek a Föld lélegzési terébe. Ami a Szellemi Iskola ifjúkorában rejtett volt, mára a közbeszéd része. Szinte minden nyilvános és elérhető.
Barátaink, ezzel összefüggésben világossá vált-e már mindannyiunk számára, hogy a szellemi kincsek szabad hozzáférésének lehetőségével nagy felelősség is szállt ránk?
A szellemi hierarchia elérkezettnek látta az időt, hogy kijjebb húzódjon a folyamatokból, teret adva ezzel az emberi önállóság kibontakozásának. Mindannyiunk számára egyértelmű-e, hogy a Szellem-Lélek fejlődés következő lépcsőfokát már nem kívülről mondják meg nekünk?
A mesterek ideje lejárt. De nincsenek illúzióink azzal kapcsolatban, hogy tudunk-e olyan szellemi minőséget képviselni és közvetíteni, mint a nagymestereink tették. A ránk köszönő időszakban talán nem is ez a legfontosabb.
Határozott impulzus van bennünk arról, hogy a közvetlenül előttünk álló időkben magabíró, bátor, érett individuumokra van szükség, akik őszintén felismerve minőségeiket és kihívásaikat, egy tőlük magasabb értékrendért hajlandóak egoitásukat feláldozni, meghaladni, és másokkal élő egységet alkotni. Mindezt az alkotó összhangot pedig teljesen önálló csoportokban képesek életre hívni, mágikus tetteik által. Olyan közösségekben, amelyekben az autonómia és az együttműködés nem kizárja, hanem erősíti egymást.
Barátaink, vajon egyelőre csak szép eszmények ezek, vagy van élő realitásuk is?
Készen állunk-e erre?
Mit mondanánk ma egy embernek arra a kérdésére, hogy miért legyen most a Szellemi Iskola tanulója?
És hogyan mondanánk el neki?
Hogyan lehet kapcsolatot teremteni a ma szellemi keresőivel és korunk fiataljaival?
Tudjuk-e, akarjuk-e hirdetni és megmutatni ezt a nagyszerű szellemi utat
a mai világban?
Vagy úgy gondoljuk, hogy most már erre nincs szükség, és pusztán világító példamutatásunk eredményeként hozzánk találnak a keresők?
Keressük-e és meg akarjuk-e találni az új hangot a ma fiataljaival?
Vagy úgy gondoljuk, hogy majd, ha felnőnek, idetalálnak?
Ha a szűken vett csoportunkra tekintünk, azt látjuk, hogy talán túl kevesen vagyunk, és lehet, hogy nem tűnünk elég erősnek, kezdeményezőnek sem. Legalábbis a fejlődés áhított, következő állomása nem tűnik a jelenlegi helyzet szerves folytatásának. Talán szükség van egy kis merészségre, bátor tetterőre, az akaratnak egy újfajta megerősítésére?
A válaszokat már nem innen a pódiumról szeretnénk megadni, hanem arra inspirálni benneteket, hogy nézzetek mélyen legbelsőbb léleklényetekbe: mi az, ami erővel, mi az, ami lelkesedéssel, belső örömmel tölt el, mi az, ami energiát ad a Szellemi Iskolával, és saját belső utunkkal kapcsolatosan?
Ti hogyan látjátok az előttetek, az előttünk álló ösvényt?
Mélyüljünk most el szellemi-lelki közösségünknek ebben a terében, kérve az egyetemes Szerzet támogatását is.
Kedves Barátaink, a délutáni műhelymunkánkban ezekről a tapasztalatokról, gondolatokról szeretnénk beszélgetni.
2. beszéd szövege
Kedves Barátaink!
Első szolgálatunkon elhangzott,hogy a szellemi hierarchia kijjebb húzódik, teret adva ezzel önálló individuumok megjelenésének. Olyanoknak, akik hajlandóak egoitásukat feláldozni, másokkal élő egységet alkotni, s ezt az egységet önálló csoportokban, mágikus tetteik által életre hívni. Ekkor ebből az egységből merítve és ebben dolgozva képesek lesznek a rájuk bízott Művet támogatni és megvalósítani. Az ilyen közösségekben az autonómia és az együttműködés nem kizárja, hanem erősíti egymást. Annak az aktualitását, hogy e közösségalkotás jelentőségét állítjuk a ma esti szolgálatunk középpontjába az is adja, hogy nem sokkal vagyunk pünkösd ünnepe után.
Mi is történt pünkösdkor?
A feltámadott Krisztus 40 nappal a golgotai misztérium után, és 10 nappal pünkösd előtt hagyta el a tanítványokat, amit a szent iratok mennybemenetelként említenek. Ezt megelőzően így szól hozzájuk: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm hozzátok.”
Itt pontosan arról van szó, amiről az előbb beszéltünk: a magukra maradt tanítványoknak a csoport erejénél fogva kell eljutniuk a Szent Szellem kitöltetéséhez. Ez magasabb szint, mint ahová egyénileg el lehet jutni: az önmagukat a csoportnak szentelő autonóm egyének közösen egy náluk magasabb szellemi lényt keltenek életre, a Szent Szellemet, amellyel közösen is megtanulnak dolgozni. Barátaink, vajon érzékeljük-e ennek a csodának a megvalósulását a mi csoportunkban?
Barátaink, helyezkedjünk bele gondolatban a tanítványok helyzetébe, amit az első pünkösdi eseményen, 50 nappal a golgotai misztérium után éltek át!
A feltámadás ünnepe mindig vasárnapra esik: ez a Szellemi Nap egyesülése a Földdel, és az egész Föld szellemi Nappá változtatása. E folyamatnak mostantól minden egyes emberben végbe kell mennie. Jézus az egész emberiséget a tanítványaira bízta. De hogyan felelhetnénk meg ennek a hatalmas küldetésnek. Az életünk eseményei felkavaróan zajlanak körülöttünk és egyre fokozódik a külső feszültség, legbelül mégis mélységes béke és csend tölti el a lényünket.
Minél tudatosabb számunkra az egyéni felelősségünk és a ránk váró sors hordozásának súlya, annál erősebben érezzük az egymáshoz való kapcsolódás szükségességét. Különleges közösséget alkotunk. S ez a közösség sokkal több ez egyes emberek kapcsolódásánál. Itt egy szent, mágikus együttműködés elsajátításáról van szó. S ebben nemcsak egymáshoz kapcsolódunk, hanem mindazokhoz, akiknek szeretnénk átadni az evangéliumot, az örömhírt, hogy: Létezik feltámadás a halott állapotból! Létezik feltámadás a bukásból!
Hogyan adhatnánk ezt át élő módon, hogy megértsék az emberek?
Szellemi tekintetünk előtt megjelenik a múlt és a jövő, mint egymást követő inkarnációk sora. Fényhálóként kötik össze a 12 apostol körét mindazok a találkozások, amelyeket a múltban éltünk át, és amelyeket a jövőben fogunk átélni egymással és mindazokkal, akik most körülöttünk ünneplik az aratás ünnepét.
Lássuk meg a jövő aratását!
Lássuk, ahogy a búzaszemek az évszázadok földjébe vettetnek, hogy egyszer majd kikeljenek, érett szálakká növekedjenek, és az élet kenyereként táplálhassák a szellemre éhezőket.
De hogyan adhatnánk át azt a hatalmas gazdagságot, amit a saját lényünkben hordozunk?
Hogyan oszthatnánk meg az élet kenyerét és a Szellem borát?
Hogyan lehet szavakba önteni mindazt, ami bennük most a csendbe burkolózik?
Közösségünk egymással szakrális teret alkot: szellemi templomteret. Közösségünk az Élő Test eleven része. A Szent Szellem temploma. A szeretet legtisztább, legmagasabb érzése járja át a lényünket és saját lényünkön keresztül a környezetünket. Minden szellemi képességünket meg akarjuk osztani, egymás felé áramoltatni. Így megvalósulhat az a mágikus képlet is, amelyben mindenki megkapja, mindenkinek az erejét, ezáltal egymást kiegészítve és egymással kiegészülve, egyetlen közös kelyhet képezve. Ahogy Jézus vérét Arimathiai József az úrvacsora kelyhébe gyűjtötte, úgy hordozzuk most mi is együtt Jézus Krisztus szellemi vérét a saját ereinkben, és áramoltatjuk egy új közös szellemi testben.
Egyetlen kérdés izzik a levegőben: hogyan adhatjuk át ezt a misztériumot? Hogyan hangozhat fel az őskezdet Igéje?
És ekkor megnyílik az ég. Mintha legmélyebb lényünkben szólalna meg egy hang: Csendesedj el emberfia, ki isten gyermekét hordozod magadban. Gyújtsd meg a trigonum igneumot, az égő háromszöget, és hagyd, hogy a TŰZ elvégezze munkáját a szentélyben!
A külső zaj továbbra sem csendesül, de a belső csendben egyre többen részesülnek. Ekkor mintha tűz szállna le az égből. Amit eddig a szellemi világba felemelkedve tapasztalhattunk meg, azt most éber tudattal megérthetjük:
A TŰZ-zel alkosd meg a gondolkodási képességet!
A TŰZ-zel képezz gondolatokat!
A TŰZ-zel lobbantsd lángra a megfontolást!
A TŰZ-zel alkosd meg az észt!
A Szellem tüze egyetlen áttetszőn izzó felhőként ereszkedik le, a lelkekben mennydörgő visszahangot keltve: Én vagyok az! A te isteni lényed!
A TŰZ-zel teremtsd meg a hangot!
Igen, itt vagyok: hangzik a tanítvány válasza. Ez az az Ige, aminek a kimondására vártam.
Az Egyetlen Szellem megannyi lángja most minden tanítvány saját legbensőbb szellemeként jelenik meg. Egy-egy lángnyelv mindegyikünk feje felett, mely beereszkedik a lényünkbe.
Egyetlen Szellem, melyben egymással egyek vagyunk, ugyanakkor mindannyiunk számára egyedi, és a legmagasabb misztériumokat köti össze a saját életfeladatunkkal.
Már értjük, miért élünk, s értjük, hogyan kell élnünk, értjük minden egyes Szó jelentését, amit ki kell mondanunk. Értjük a hangot, és értve hangzik fel belőlünk. Az őskezdet Igéje bennünk hangzik fel. Új akaratként izzítja át a fejünket, a szívünket és a végtagjainkat. Mámoros öröm járja át a szavainkat, ahogy a velünk kapcsolatban lévőkhöz fordulunk.
Mi történt? – kérdezik egyre többen érezve a változást.
Kérdések merülnek fel bennük, nagyon régi és egészen új kérdések is. Életük legalapvetőbb kérdései. És bármit kérdeznek, választ kapnak. Nem magyarázatokat, nem az ősi bölcsesség válaszait, hanem a saját helyzetüket értik meg. Az életük értelmét, abban az összefüggésben, ami éppen meghatározza a velük történteket.
Hogyan szólhatnak ilyen kevesen egyszerre mégis ilyen sokakhoz?
És hirtelen megértjük a választ: Én vagyok az, aki szól hozzád, a te igazi lényed. Benned feszíttettem meg, és benned támadtam fel. Én vagyok az értelme és ígérete minden megfeszíttetésnek. Az én szellemem vezet téged inkarnációk óta, hogy szabad emberként ébredj fel és követhess engem. Azért élsz, hogy a tetteiddel megszenteld a Földet!
A TŰZ által mondd ki a nevet!
3. beszéd szövege
Barátaink!
Egy utazásra szeretnénk invitálni benneteket, egy belső útra. Saját személyes szellemi elhivatásunk és a Szellemi Iskola Élő testének elhivatása közötti kapcsolatot kutatjuk.
Amikor egy-egy elmélyülés során az életünkről és az Élő testről szóló kérdéstől hajtva, lelkesen eleven válaszok nyomába eredünk, olyankor belső utak nyílnak meg számunkra. Egy ilyen út szellemi területre vezet, ahonnan életfeladatunkat kaptuk, és ahonnan származik Szellemi Iskolánk Élő Testének elhívása is. Egyéni életfeladatunk beleszövődött az Iskola sorsába. Ez a Szent Szellem által átszőtt sorsfonadék.
A szellem sugarait ehhez a közös szőtteshez mindannyian egyenként találhatjuk meg egy-egy sugallat formájában. Ezeket a felismeréseket például egy csoportbeszélgetésben odaajándékozhatjuk egymásnak.
Sokunkban ébred egyre erősödő várakozás valami változással, valami újjal kapcsolatban. A Szellemi Iskola jövőjéről ma egyre több tanuló tesz fel kérdéseket szerte a világon. A Szellemi Vezetőség együttlétein, a régiók, országok és centrumok vezetőségeinek beszélgetésein éppúgy, ahogy most ezen a konferencián a csoportbeszélgetésekben.
Mi is keresni szeretnénk most, újra és újra és egyre mélyebben keresni a saját szándékainkban és a csoportunk közös indítékainkban azt, ami miatt itt vagyunk. Most már elsősorban nem az a kérdés, mi hozott minket az Iskolába, és hogyan kapcsolódtunk a múltban, hanem azt kutatjuk, hogy most miért vagyunk itt: mit akarunk most?
Számtalan ebből fakadó kérdés mögött egyetlen izzó tűz lobog. A tűz forrásának a keresése a lélek útja a szellemhez. És ez az út aztán a szellem által áthatva a világban betöltött feladatainkhoz vezet.
A lélek első mozdulata a szellem felé a figyelem. Figyelni arra, ami túl van minden gondolaton és érzésen. A figyelem teret ad az egészen másnak, és csendben várakozik. A lélek csendjébe számtalan gondolat és érzés akar behatolni. Az egó azonosítja magát ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel, és fél feladni ezt a látszat-önmagát. Fél odaajándékozni magát a csendnek.
Amikor a lélek ebben a küzdelemben találja magát, akkor megfigyelheti önmagát és az egót, ahogy szemben állnak. A léleknek a szellem ad erőt ezt a látványt elviselni és ebben kitartani. A szellem az, mely a lélekben ekkor azt mondja: “Én vagyok lényem igazi önmaga! Én vagyok az Önvaló! Hamis káprázat-énemet engedem önnön tüzében elégni. Isteni önvalóm az egó halálából születik. “
Ez a halál minden elmélyülésben a valódi, tökéletes csend bejárata. Feltárul a nemlét kapuja, mely ugyanakkor a másik oldalon a mindenségre nyílik. Itt kezdődik egy egészen új út, mely lépésről lépésre a létezés értelmének a felfedezéséhez vezet.
A lélek ebben a helyzetben nem mozdulatlan. Áramló létezésben fedezi fel önmagát, mely a mindennapi események mögött búvópatakként csörgedezik, akkor is, amikor az ember ezt nem veszi észre. Az elmélyülés útja a sorsot átszövő szellemi elhívás forrásának és céljának a felfedezése.
Amikor az ember rendszeresen teret ad ennek a keresésnek, teljesen új lelki-szellemi események tanúja lehet, majd fokozatosan aktív részesévé válhat annak, ami a saját élete. Lépésről lépésre, felfedezésről felfedezésre.
A megérzések pillanatai kezdetben halk sejtelemként jelennek meg. Néha villámként hasíthat egy-egy felismerés létünk mélységeibe.
Isteni önvalónk az elmélyülésben kiemelkedik az anyagi lét káprázatából, és felülről néz rá a saját életünkre. Mint a magasságban köröző sas. Széttárja szárnyait, és átöleli a teret. Tartja a Föld felszálló meleg légáramlata, mozdulatlanul lebeg, emelkedik, majd széles körökben lefelé ereszkedve pásztázza az alatta elterülő világot. A magasságból figyeli, ami lent történik. A legkisebb mozgásokra is figyelmes. Nem reagál rögtön, nem engedi elterelni a figyelmét. Keresi a történések összefüggéseit.
Honnan hová tart, amit lát?
Hol tűnik el, és hol bukkan fel újra?
A szellem a magasságban a lélek mozdulatait figyeli. Minden mozdulat mögött egy érzés lapul. Egy besűrűsödő asztrális erő. Apró vadak.
A lélek lüktető életterében szándékok testesülnek meg. Az önvaló szellemi látása a szándékokat figyeli. Az ember hétköznapi tudata nem látja tisztán ezeket a szándékokat. Elmerül a külsőségekben, a látszatokban, szolgaként követve a kívülről jövő legerősebb impulzusokat.
Tanulóként gyakran próbálunk ebből kiemelkedni. Lelkünket szeretnénk kiemelni a hétköznapokból. Ez egy bizonyos határig sikerülhet, aztán a lélek újra és újra visszahullik a tudatlanságba. Újra és újra felemelkedni, és aláhanyatlani: ez a lélek áldozata.
A lelket felemelő szellemi erő újra és újra sasként emeli fel a lelket, olyan magasságokba, melyekre a hétköznapi tudat nem emlékezik. Ahogy arra sem emlékezünk, amit lelkünk éjjel a szellemi világban átél. Az önvaló szelleme azonban emlékezik. Minden elmélyüléssel egyre erősebbé válik. Egyre magasabb régiókat ölel át hatalmas szárnyaival.
Amikor az ember repülésről álmodik, a lélek emlékezik. Az emlékezésben segíthet, ha a belső szem elalvás előtt a mindenség csillagegére tekint. A lélek számára fontos, hogyan alszunk el. Mire irányul az utolsó gondolat,
és milyen erős a vágy, ami a magasságba emelkedik.
És eljön a pillanat, amikor a sas lecsap, megragad egy-egy indítékot, amit a lélek asztrális területein hosszan megfigyelt. Kiragadja a látszatlét homályából, és elviszi a fészkébe.
Tapasztalataink ekkor értelmet nyernek. Amikor a sas a fiókáit megeteti, szellemi utunk minden átélése átalakul. Akár örömnek, akár fájdalomnak élünk meg valamit az életünk során, amikor a szellemlélek feldolgozza ezeket, új szándékok jelennek meg a lényünkben. Innen származik minden jóvátétel szándéka, minden megbocsátás és szeretet.
A döntő kérdés azonban az, hogy ezt a folyamatot meddig hagyjuk az öntudatlan éjjeli lélektevékenység területén.
Meddig elégszünk meg azzal, hogy a szellemlélek az alvás idején végzi ezt a feldolgozást?
Mikor jön el az a fordulat, hogy elmélyüléseinkben éber tudattal is kutatjuk
életfeladatunk szellemi forrásait?
A sas fiókái – a felnövekvő szellemlélek impulzusai – az átdolgozott indítékainkkal táplálkoznak. Értük emelkedik fel a sas újra és újra, egyre magasabbra. Mégse éri utol soha a vágyat, mely egyre magasabbra akarja repíteni. Túl az ég kék határain,túlon-túl mindenen, ami lentről látható. A meleg áramlatok az ég határaihoz közeledve egyre ritkábbak lesznek, kihűlnek, és elenyésznek.
Számtalanszor emelkedett fel a sas erre a határra, és nem tudott túljutni ezen. Egy este feltekint a csillagokra, melyeket nem takar már el a nappali kék ég. Mintha a Nap fátylakat fejtett volna le a csillagos égről, rétegről rétegre: egyre sötétebb kék, és rózsaszín, narancs, majd mélyvörös fátylakat, míg végül csak az éjsötét marad, megszámlálhatatlan csillaggal ékesített fekete bársony. Vajon mi rejtőzhet a csillagos égen is túl?
Amikor a lélek ezzel a kérdéssel hagyja el a testet, éber álmában a csillagégen túl is felemelkedhet. Amit ott lát, arra nincsenek szavak. Visszatekintve azonban egy új Föld képe bontakozik ki. Látszanak az emberek, ahogyan dolgukat végzik, küzdenek és pihennek, szenvednek és örülnek, és hol munkába mennek, hol a test a lélek, vagy a szellem templomaiba.
Látszanak a rózsakeresztesek tűztemplomai is. Föntről nézve a tűztemplomok olyanok a földön, mint az ég csillagképeinek kicsinyített másai. Az emberek szívében csillagok ragyognak fel, amikor egy szellemben összegyűlnek. A kisebb-nagyobb csoportok országokat áthidaló nagyobb csoportokat alkotnak, melyek végül egyetlen közös testben egyesülnek.
Egy Szellemi Iskola halhatatlan, élő csillagteste szentelt terekbe ereszkedik. E csillagtest sugarai táplálnak minden szellem-lélek fiókát, amíg megtanulnak önállóan, sasként felemelkedni.
Amikor a sas a csillagégen túli világból lenéz, égi hangot hall:
- Miért akarsz az ég határain felülemelkedni?
- Mert minden határon túl van az igazi otthonom – csendül fel benne a válasz.
- Miért hagytad el igazi otthonod? – szól a hang. – Emlékezz!
- Adnom kell, ajándékkal kell visszatérnem! – válaszol a sas.
- IGEN! – visszhangzik téren és időn át – hozd haza a világosság rád bízott kincseit!
Tekints földi társaidra!
Tekints az emberekre, kiknek lelke repülni vágyik.
Figyeld meg a tetteiket.
Figyeld meg a legtisztább szándékaikat!
Fogadd be a lényüket magadba.
Fedezd fel magadban társaid önzetlen szándékait.
Fedezd fel az önzetlen szándékból eredő tettek csiráit, és figyeld meg, ahogy szárba szöknek és gyümölcsöt teremnek.
A tettek következményei elmúlnak, a gyümölcsök elenyésznek, de a magok örök fénykincseket hoznak világra.
Társaid, testvéreid fénykincseit emeld a magasba.
Ezekért a fénykincsekért indultál el. Ezért születtél, és a lenti világ is ezért született.
A válasz szeretettől áthatott sóvárgássá sűrűsödik, és villámként hasít az emberi lélekbe.
Egy ember most felébred, és a lelke emlékezik. Az emléket tűzerő hatja át, akarattá váló égi hő, bátorsággá növekvő szándék, egyre határozottabb tetterő. A tetterő irányt keres, feladatot és embereket, akikkel ez a feladat közös.
Mi dolgunk egymással?
Mit adhatunk egymásnak?
Mit adhatunk közösen együtt, amit másképpen nem adhatnánk?
Egyetemes létezés forrása, vezess el minket teremtő Igéd felismeréséhez, töltsd el gondolkodásunkat, érzésünket és akaratunkat a te akaratoddal, a te szereteteddel és a te erőddel!
Ó, Őskezdet Igéje! Tisztítsd meg szándékainkat és szavainkat, amikor egymás felé fordulunk!
Téged akarunk megnyilvánítani a közös munkánkban!