A beszédekben elhangzott szövegek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók, idézhetők.
1. beszéd szövege
Kedves Testvérek!
Ezen a konferencián szeretnénk egy olyan folyamatot támogatni, és megerősíteni, ami búvópatakként szövi át jelenünket. Úgy, ahogyan sok, láthatatlan kis ér csörgedezik a föld alatt, míg egyszer csak egy forrásban felszínre tör, hogy egyre erősödő folyamként keresse útját egy tó vagy tenger felé.
Ez a folyamat egy erőáram, mely egyéni szellemi fáradozásainkból indul ki, az egyéni belső szellemi törekvéseinkből, és az Iskolában közös aktivitásokban jelenik meg, külső formákat öltve.
Azzal szeretnénk foglalkozni, milyen belső munka az, amivel napvilágra hozhatjuk, megtapasztalhatjuk a saját, sokáig rejtett mélységekben zajló lelki-szellemi eseményeink magasabb értelmét.
Miért vagyok tanuló?
Milyen belső és külső történésekben nyilvánul meg a tanulóságom?
Milyen lelki-szellemi tevékenység az, amivel hozzájárulhatok a csoport fejlődéséhez és ahhoz a feladathoz, amire az Iskola hivatott?
Ez a belső munka volt a központi témája az elmúlt év októberében, a 7. Régió Magasabb Tudat Iskolájának és Eklézsiájának tanulói számára tartott konferenciának is. Részben ennek beszédeit osztjuk meg most Veletek a mai és a holnapi napon, majd folytatólagosan a februári konferencián.
Szeretnénk, ha ez a fontos impulzus, amelynek a célja a konkrét belső munka megerősítése, az egész tanulócsoport figyelmének fókuszába kerülne.
A mostani és az elkövetkező konferenciákon egy olyan, szélesebb körű folyamatba szándékozunk ezt az impulzust beáramoltatni, amely az előttünk álló hónapokban Szellemi Iskolánk egészének jelenével, aktuális változásaival és feladataival foglalkozik.
Testvérek,
templomunk magasztos légkörében találkozva sokféle benyomás hatását tapasztalhatjuk. Gyakran érezhetjük úgy, hogy lényünk megnyugodhat, a világ zajától eltávolodhat, felemelkedve a hétköznapok, a világ gondjai fölé. Ismerős lehet az a törekvés is, hogy az Élő Test erejét saját lényünk átalakításához, megtisztításához használjuk. A bensőséges kapcsolódásból azután felemelkedhet egy tiszta szándék, hogy adni tudjunk: adni tanulótársainknak, akikkel itt együtt vagyunk, adni azoknak, akikkel kapcsolatba kerülünk a világban, adni valamit, ami a világ bajain segíthet. Saját lényünk megtisztított erőit odaajándékozni az Élő Testnek, és ezzel részt venni abban a hatalmas misztériumban, amit legtöbbször csak sejtünk, és időről időre mélyen átélve tudatosíthatunk is.
Ez a kapcsolódás az Élő Testhez egy kezdetben impulzusszerű, majd tanulóságunk során ritmikusan pulzáló folyamattá válik. Mind tudatosságunk, mind szívbéli kapcsolódásunk változó, és hullámtermészetű.
Most egy körülbelül 5 perces csendes elmélyülés következik, mely alatt lehetőségünk lesz saját helyzetünket megfigyelni ebben a hullámzásban:
Mi a viszonyunk most a Szellemi Iskola Élő Testéhez?
Hogyan vagyunk jelen?
És ha éber, szellemi figyelmünket kiterjesztjük a templomon kívüli életünkre, akár visszatekintve néhány jelentős eseményre, és előretekintve fontosabb életfeladatainkra:
milyen kapcsolatban van mindez azzal az erőtérrel, amit itt a templomban tapasztalunk?
—
Testvérek,
a most következő szavakkal köszönetünket szeretnénk kifejezni az Élet Szerzete iránt, majd ezt követően és ebben az érzületben továbbhaladni együttlétünk folyamataiban.
Köszönet és hála Néked, Egyetemes Testvériség!
Köszönjük, hogy részt vehetünk tevékenységedben. Fogadd el, amit adni tudunk, bármilyen csekély legyen is a mi részünk abban a fény- és erőáramlásban, mely az isteni szeretet forrásából elér minket!
Ez a világosság megtisztított szívünk és fejünk szentélyeiből visszatükröződve felemelkedik az égig, és lehatol a világ mélyére. Így ösztönzi akaratunkat önfeláldozó cselekvésre.
Testvérek,
ezen a konferencián azzal szeretnénk foglalkozni, hogy miért vagyunk az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájának tanulói. A megszokott konferenciaprogramtól eltérően, templomi együttléteinket beszélgetések követik, kisebb körökben. Itt megoszthatjuk egymással, hogy miért vagyunk tanulók. A beszélgetésekkel kapcsolatban további részleteket e a szolgálat végén szeretnénk még átadni.
Az első, azaz a ma délutáni beszélgetések célja, hogy felelevenítsük:
egyéni életutunknak mi volt az a lelki-szellemi élethelyzete, ami az Iskolához vezetett bennünket?
Nem a konkrét történésre – egy beszélgetésre, vagy egy könyvvel való találkozásra gondolunk, hanem kifejezetten arra a karmikus élethelyzetre, annak a sorserőnek a megnyilvánulására, amely ezt a konkrét helyzetet előidézte.
Tanulóságom lényege azonos-e ma is azzal a konkrét helyzettel, vagy mára más okból vagyok tanuló?
Egymás helyzetébe beleérezve benyomást kaphatunk arról, ami közös. Mi rejlik a személyes mögött, mi nyilvánul meg az egyedi tanulói sorsok mögött, ami közös bennünk, ami miatt tanulókként csoportot képezünk. Egy ilyen beszélgetés segíthet kinyitni olyan kapukat, amely a másik emberen keresztül, a társainkon, a testvéreinken keresztül vezet Szellemi Iskolánk Élő testének olyan területeire, amelyeket talán még nem is ismerünk.
Szeretnénk így olyan felfedezőútra indulni, mely új dimenziókat tárhat fel, és így felkészülni a következő konferenciaszolgálatra.
Ha minden jól alakul, akkor olyan élményekkel gazdagabban léphetünk be legközelebb a templomba, amely élő, és lényünk által megelevenített erőket szabadíthat fel a csoport egésze számára.
Milyen beszélgetés lehet alkalmas erre?
Hogyan lehet egy olyan beszélgetést folytatni, amely tiszta szellemi erőket szabadíthat fel bennünk, és képessé tesz arra, hogy adni tudjunk?
Egyáltalán, mitől szellemi egy beszélgetés?
Minél tudatosabbak vagyunk abban, hogy mi, mint emberek, szellemi lények vagyunk és személyiségeink egy mikrokozmosz fizikai megnyilvánulása, minél jobban tudunk egymásra is ebben a tudatosságban figyelni és a személyes beszámolókat, élményeket ilyen füllel hallgatni, annál nagyobb teret adunk az új léleknek magunkban és egymásban.
Rövid és inspiratív megszólalásaink alkalmat adnak önmagunk legyőzésére: annak is, akinek ehhez vissza kell fognia magát, és annak is, akinek ehhez bátorságot kell merítenie.
Bizalom, empátia, önfegyelem, bátorság, testvériesség, szeretet.
Legyünk tudatában, hogy a beszélgetés nem öncélú. Amikor megosztjuk egymással, miért vagyunk tanulók, akkor beszélgetőtársaink segítségével az Élő testtel való kapcsolatunkat tudatosítjuk és erősítjük.
Barátaink, áldásos munkát kívánunk ehhez!
2. beszéd szövege
Kedves Barátaink!
Ezen a templomszolgálaton azt a kérdést szeretnénk körbejárni, hogyan lehet a lelket fejleszteni és erősíteni.
Ha minden jól alakult a délutáni beszélgetőkörökön, akkor a belső törekvésünk által, hogy egymásra a legbefogadóbb módon, egymás teljes lényének megismerésére vágyva találkozzunk, fontos élményekkel gazdagabban vagyunk most itt a templomban. Akkor egoitásunk, az a késztetés, hogy mindent a saját elhatároló koordinátarendszerünk szűrőjén át ítéljünk meg, talán spontán módon nagyobb teret adott a bennünk kibontakozni vágyó új lélek hangjának.
Bizalom, empátia, önfegyelem, bátorság, testvériesség, szeretet.
Minden belső törekvésünk, minden küzdelmünk ezen ideák felé hozzájárul a közös művünkhöz, akkor is, amikor esetleg bukdácsolunk, és gyengének vagy alkalmatlannak érezzük magunkat. És így ebben a küzdelemben az Élő Test sok különböző rétegében mindenképpen végzünk szolgálatot. Mert az Élő Test sokrétű. Ezt megtesszük, a lélekállapotunktól függően.
Például lehet, hogy fájdalmasan szembesülünk a hibáinkkal és felismerjük, hogy ezáltal valakinek fájdalmat okoztunk. Ha ezt a helyzetet nem felületes érzések szintjén kezeljük, hanem tanulóként, a szellemi iskolázásunk nézőpontjából szemléljük, akkor ennek az önvizsgálatnak a tüze hozzájárul az Élő Test tüzes, tisztító rétegének az erősítéséhez. Így aztán minden alkalommal, amikor az új lélek a mikrokozmoszunknak egy mélyebb rétegében ébred fel, akkor ennek gyógyító és éltető a hatása az Élő Test kozmoszában és a mikrokörnyezetünkben is.
Emiatt helyes és szükséges a saját lelkünk megerősítésével foglalkozni. Ez a tudatosság egyrészt hozzájárulhat ahhoz, hogy ez ne az ego önmarcangoló tevékenysége legyen, másrészt így alkalmunk nyílik egyre jelentősebb mértékben szolgálni azt a közös művet, melyben a saját mikrokozmikus sorsfeladatainknak is szerves részük van.
Ahogyan lelkeink az Élő Test sejtjeit képezik, úgy lélektevékenységeink benne szellemi folyamatokat visznek végbe. Ugyanakkor az Élő Test egy magasabb szinten a Föld és az emberiség közös szellemi testének egy sejtje, és így minden, amit ebben a tudatban átélünk, hatással van a Föld és az emberiség gyógyulására és szellemi előrehaladására.
Amikor mindezt tudatosítjuk, akkor máris a lélek megerősítésével foglalkozunk. Azonban azt is tapasztaljuk, hogy a templomi együttléteink során könnyebb ezt átélni, mint a hétköznapokban.
Hogyan lehet a belső éberséget fenntartani a mindennapi életünkben?
Hogyan lehet felébredni a szellemi alvajáró állapotából, amikor megszokásaink rabjaiként, lelki-szellemi öntudatlanságban lépünk egyik történésből a másikba?
Hogyan lehet a feladatainkat lélekerővel áthatottan végezni, függetlenül az elismeréstől és a jutalomtól?
És amikor elfáradunk, hogyan lehet a pihenést és kikapcsolódást a lélek számára is megerősítően tölteni?
A lélek megerősítése mindenekelőtt tudatos tevékenység. Használatba kell venni hozzá a tudatunkat, ahogy az éppen a rendelkezésünkre áll. A tudat a lélek része, a természeti lélek legmagasabb szintű tagja.
Az új lélek a természeti lélek burkain belül jön létre, és a fejlődéséhez a természeti lélek rétegeit is meg kell tisztítani, át kell alakítani.
Fontos megkülönböztetni a természeti lelket az új lélektől, és az ebből kifejlődő szellem-lélektől, de nem azért, hogy a természeti lelket magára hagyjuk, mint valami szégyenletest, amitől meg kell szabadulni, hanem azért, hogy megfelelő együttműködés jöjjön létre a természetlélek és az új lélek között.
A lélek megerősítésével akkor tudunk tudatosan foglalkozni, ha ismeretet szerzünk a hatásairól. A természeti lélek és az új lélek működésének a megismerése egyaránt szükséges.
Barátaink,
mielőtt rátérünk arra, hogy mit tehetünk a lélekért, szeretnénk először megvizsgálni a lélek mibenlétét.
Érdemes már a megértésre törekvésünkbe is bevinni azt a belső munkát, hogy amiről most szó esik, azt próbáljuk megkeresni a saját belső világunkban, a tapasztalatainkban és megéléseinkben, vagy a jelen pillanatban jelentkező lelki rezdüléseinkben.
Próbáljuk megkülönböztetni magunkban a léleknek azokat a rétegeit, amiről éppen szó esik.
Ezt a vizsgálódást végezhetjük most a templom erejében, vagy a szolgálat után a konferencián folytatott beszélgetésekben és a csendes időszakokban, majd pedig a konferencia után az egyéni szolgálatainkban és elmélyüléseinkben is.
A lélek megerősítésének a leghatásosabb eszköze ugyanis a lélek valódi megismerése.
A lélek szubsztanciája asztrális, működése a gondolkodás, érzés és akarás. A lélek asztrális szubsztanciáját a mikrokozmosz a kozmikus asztrális erőkből különíti el. Az elkülönítés erői jelennek meg az egó-tudatban. Az ego-tudat által tapasztalja a lélek, hogy én gondolkodom, én érzek, én akarok. Ez az alacsony én természete.
Az alacsony éntől megkülönböztethető a magasabb, az isteni Én, mert a mikrokozmosz arra hivatott, hogy isteni szeretetben váljon önállóvá, mert a magasabb Én természete autonómia, felelősség és szeretet. A magasabb Én potenciális elvként, esszenciaként a szellemszikrába sűrítve van jelen a mikrokozmoszban, és folyamatosan törekszik arra, hogy megnyilvánulhasson a lélekben, és ezért fényimpulzusokat bocsát ki.
A természeti lélek ezeket a fényimpulzusokat aztán az ego elhatároló erőivel beburkolja, befalazza, elnyeli őket. Így árnyékok keletkeznek – a gondolkodásban, érzésben és akaratban. Emiatt gondolataink, érzéseink és szándékaink legtöbbször árnyék-teremtések.
A lélek megismerése azzal kezdődhet, hogy az árnyékok mögött megkeressük a fény forrását. Mi rejlik egy-egy impulzus mögött, mielőtt az ego árnyékká tette? Ez nem olyan kérdés, Barátaink, amire kész választ kellene formálni. A folyamat természetes része, hogy a felismeréseink ezzel kapcsolatban egyre mélyülnek. De a valódi szellemi lehetőségeink ezen is túlmutatnak.
A lélek azáltal erősödik, ha nap mint nap belső lélekmunkát folytatunk, melyben keressük a legerősebb gondolataink, érzéseink és akarati impulzusaink mögötti legmélyebb eredeti szándékot, tiszta motívumot, a forrást, egy-egy konkrét külső lélekmegnyilvánulásnak az eredetét.
Ez a belső munka tehát abban rejlik, hogy a fényimpulzusokat az árnyak fátylaitól megfosztjuk. Ennek a belső munkának nem az az elsődleges célja, hogy valamit jobban megértsünk, hanem az, hogy a lélek megerősödjön, szelíd, de megfélemlíthetetlen legyen. Mert ahhoz, hogy az árnyékok mögé hatoljunk és ellenállhassunk a felmerülő akadályoknak, erőkifejtésre van szükség.
A lélek szubsztanciális, lényszerű. Lélektestről, lélekalakról is beszélhetünk, amit építeni, és erősíteni kell. Lelkünknek a Szellem templomává kell válnia. Ehhez építőkövekre, erőfeszítésre, lelki erőfeszítésre és gyakorlásra van szükség, hogy ezeket az építőköveket rétegről rétegre egymásra helyezzük. A lélek edzésén nem azt értjük, hogy felismerjük, hogy igen, itt van egy gyengeségem, jellemhibám – és ennek megállapításával el is engedjük, azt gondolva, hogy ezzel elvégeztük a dolgunkat.
Ez az objektív megállapítás, valamint az ego felismerése és a szembenézés ezzel csupán a kezdete a belső munkának. Barátaink, a lehetőségeink ezen messze túl mutatnak! Tévedés, ha itt megállunk!
A lélek akkor erősödik, ha további erőfeszítéseket teszünk. A helyes erőkifejtés azonban nem arra irányul, hogy önmagunkat ostorozzuk, hibáztassuk! Arról sincs szó, hogy egy-egy elmélyülés során próbáljunk megszabadulni az ego megnyilvánulásaitól, a természetlélek akaratával szembeszállva az egóval. Nem, Barátaink, nem sziszifuszi munkára bátorítjuk egymást, melynek eredménye, hogy fáradságosan felgörgessünk egy követ a hegyre, elviselve, hogy újra és újra legurul. Ettől az ego mártír-reflexei erősödnének, nem a lélek. A megfelelő erőfeszítés arra irányul, hogy az ember az árnyaival szembenézve figyeljen az árnyékok mögötti fény-impulzusokra, és tartsa a teret. Elviselje az ego látványát, mozdulatlanul, nem cselekvésben, egyetlen ellenhatást sem kifejtve.
Az a tudat, hogy az árnyak mögött fényimpulzusok vannak, magában rejti azt a tiszta, gyengéd erőt, mely a lélek mozdulatlan csendjében kiterjedhet. E tudat forrása a szívben van. Kezdetben az elsődleges gondolkodásunkkal próbáljuk meg felismerni az árnyékok mögötti valóságot, a fényforrást, az eredetet, a tiszta indítékot keresve.
Tudatunkban ez szívből jövő ismeretként, ősemlékezésként jelenik meg. Ekkor a természetlélek szolgálni akarja a folyamatot, és teret akar adni a Világosságnak. Ez az a tett, amit a természetlélek megtehet, és meg is kell tennie.
A lélek tapasztalhatja a forrást váratlan fényérintésnek, a kegyelem adományainak is. Azonban ezeknek a kegyelmi pillanatoknak is vannak olyan előzményei, amelyekre nem emlékszünk ugyan, de éppen a korábbi erőfeszítéseink is állhatnak a háttérben.
Minél gyakrabban és következetesebben végezzük ezt a belső munkát, annál több lehetőséget nyitunk meg az új lélek felébredésére és megerősödésére. Mert egy elmélyülés során akár van tapasztalatunk, érzékelésünk, pozitív megerősítésünk az új lélek megnyilvánulásáról bármilyen mértékben is, akár nincs, a lélek irányulása, a törekvés, a lelki erőkifejtés az, ami számít. Ezek fejlesztik ki az asztráltestben a lélek erőit, az új lélektestet, hogy az lépésről lépésre teret, otthont adjon az új léleknek.
Természetesen megjelenhet bennünk a kívánság, hogy legyenek szellemi élményeink, akkor is, ha tudjuk, hogy ez a célzatosság az egóból ered, és nem vezet célhoz. De éppen ez a felismerés is lehet a belső munka újabb alapanyaga, ha nem állunk meg ennél a megállapításnál, hanem e szándék árnyéklepleit is megfigyeljük, és lefejtjük az eredeti tiszta indíttatásról. Bízhatunk abban, hogy ennek az erőfeszítésnek is lesz értelme, hatása és magasabb célja, mely túlmutat azon, amit éppen érzékelünk.
Minden erősödéséhez szükség van arra, hogy a megfeszítést elengedés kövesse. A léleknek is szüksége van erre. Egy ilyen beszédet figyelmesen követni a tudat számára erőfeszítést jelent. Elmélyüléseink során figyelmesek lehetünk arra a pillanatra, Amikor az elengedés ad teret a Szellemnek. A koncentráció és elengedés ritmusa a beszélgetéseinkben is megjelenhet.
A konferencia további beszélgető köreiben lehetőség nyílik ezt a ritmust közösen keresni.
Hogyan lehet a belső munka intim tapasztalatait úgy megosztani egymással, hogy azzal segítsük egymást?
Hogyan tudunk szabad inspirációs teret nyitni és fenntartani?
Hogyan tudjuk a belső munkát a beszélgetés közben fenntartani, ami nem elveszi a teret, nem lezárni, koronázni akar, hanem teret teremt és inspirál?
Hogyan lélegezhet saját lelkünk ritmusa, egy közös ki és belélegzésben, hogy jelenlétünk eleven lehessen a Szellemben?
Barátaink,
keressük meg együtt a válaszokat a kérdéseinkre!
Úgy legyen!
3. beszéd szövege
Kedves Barátaink!
A lélek erősítésével foglalkozva joggal merülhet fel a kérdés, hogy miként különböztethető meg ebben a lelki tevékenységben a személyiségművelés és a személyiségcsere.
E különbség megértésében segíthet áttekinteni, hogy mi a mulandó, és mi az örök a lélekben.
Tudjuk, hogy a halált követően először feloszlik az anyagtest, aztán az étertest, majd az asztráltest és végül a mentálest is, és a mikrokozmoszban csak a karmikus tapasztalat marad meg.
Mi ez a karmikus tapasztalat, ami megmarad, és a következő inkarnációt is elkíséri és tovább gyarapodik?
Az ősi hindu bölcsességtan kauzális testnek, szanszkritul Karana Sharira-nak nevezi a léleknek azt az eszenciáját, mely a halál után nem oszlik fel, hanem amit a mikrokozmosz egy következő megtestesülésnél használatba tud venni. A Karana Sharira „oktestnek” vagy „okhordozónak” is fordítható, és az étertest és az asztráltest azon kivonatát jelöli, amelyet az ember, mint örök valóját, egyik inkarnációból a másikba átvisz, és egyre gazdagít. A kauzális test az a maradandó kivonat, amely a léleknek a halál utáni visszatekintéséből keletkezik, és amelyet az ember a halála utáni első napokban él át.
Miután az étertest az asztráltesttel együtt levált a fizikai testről, eljön az a pillanat, amikor az asztráltest is leválik az étertestről. De valami megmarad belőle az ember számára, nem vész el teljesen. Bár az, amit úgy nevezhetnénk, hogy éter- vagy életszubsztancia, szétszóródik az egész világéterben, mégis egyfajta esszencia visszamarad, amely az ember számára soha többé nem vész el élete további vándorútján. Ezt az esszenciát, mint egyfajta kivonatot az életpanoptikumból, minden jövőbeli inkarnációjába magával viszi, még ha nem is emlékezik rá tudatosan. Amit ez az emlékkivonat képez, az konkrétan és szubsztanciálisan a kauzális test.
Ez az életesszencia a halál és a következő élet között megmerítkezik az isteni terv fényvilágában, és beleszövődnek az emberiség szellemi céljai és lehetőségei, és ezen belül azok a lehetőségek, amelyeket más emberekkel együtt, például tanulóként a szellemi iskolában egymással közösen tehetünk.
A személyiségcsere a mulandó éter-, asztrál- és mentáltest átalakításával, transzformálásával az örök esszenciák kivonatainak az elkészítése, miközben a mulandó feloszlik. A személyiségcsere tehát így valójában több inkarnáción át tartó folyamatnak is tekinthető, amit a transzfigurációval egy inkarnáción belül is meg lehet koronázni.
A személyiségművelés ugyanezeknek a testeknek, de ezen testek mulandó erőinek a gazdagítása.
Vizsgáljuk meg ezt egy-két példa segítségével.
Mindaz, amit a mentáltest elsajátít – az iskolai tudástól a spirituális ismeretekig – a halál után teljesen feloldódik. Mégis, mint egyfajta esszencia, lenyomatként megmarad a folyamatból az a mód, ahogyan az ember gondolkodott. Maguk az ismeretek, amelyeket az élet értelmének keresése során szerzett, tehát nem maradnak meg. Ami megmarad ebből eszenciaként, az a folyamat lenyomata, az, ahogy gondolkodott az ember.
Az asztráltest fejlődése a kiterjedésében, erejében és differenciáltságában nyilvánul meg. Személyiségműveléssel el lehet érni például,
hogy rendkívüli hatalmat tudjon valaki gyakorolni mások fölött. Ez a képessége azonban a halál után az asztráltestével együtt feloszlik. Ami megmarad, az a mögötte álló szándék és a tapasztalat esszenciája: mely asztrális hatások szolgáltak embertársaink és a világ javára, és melyek voltak romboló jellegűek.
Az étertest a szokások és a jellem területe. Ha az ember ezen a téren fejlődik, képes lesz a fizikai testére, sőt még a környezetére is éltető, átalakító, például gyógyító hatásokat gyakorolni. Ám ezek a képességek a halál után csak rövid ideig maradnak fenn emlékként, majd feloldódnak. Ami megmarad, az az éterikus hatások és törvényszerűségek ősképe, amelyek megmutatják, hogyan születik és múlik el az élet.
Maradandó esszencia abból is formálódik, hogy a lélek miként választott az ego önmagára irányuló impulzusa és a szellemszikrából jövő impulzus között, valamint, hogy ebből milyen tettek születtek.
Ha a lélek a gnosztikus-szellemi impulzusra hallgat, akkor ez az impulzus át akarja hatni, meg akarja tisztítani, meg akarja gyógyítani, és át akarja formálni a mentáltestet, az asztráltestet, az étertestet és az anyagi testet. Az ilyen átalakulások tapasztalatai megszűrődnek, és egy halhatatlan esszenciává, egyfajta alkimista arannyá sűrűsödnek.
Lelkünk megerősítése tehát hozzájárul személyiségünk átalakulásához is, mert már életünkben egy hasonló folyamaton megy át, mint ami a halál után történik. Ez azt jelenti, hogy a lélek bizonyos tapasztalatok esszenciáját kivonja az éter-, asztrál- és mentáltestből, mielőtt ezek feloldódnának.
A belső elmélyülés munkájában tudatosan is feloldhatjuk egy impulzus mulandó részeit, ha megvonjuk őket az ego falat emelő, sűrítő erejétől, és kiengedjük őket a kozmosz végtelen terébe. Valahányszor erre képesek vagyunk, az az ego számára egy kis halált jelent. Minden ilyen lelki tevékenység alkimista folyamathoz hasonló, amely az adott helyzetből örök esszenciákat von ki – a bennünk megszülető új ember lélektestének esszenciáit. A szellemszikrában szunnyadó szellemi princípium ilyen tapasztalatban testet ölt. Ez a fény igazi forrása, amelyből a „mennyei menyegzői ruha” szövődik. Ez a lélek megerősítésének, az új lélek kibontakozásának valódi értelme.
A munka a belső elmélyülés csendjében kezdődik. És amikor ott eléggé megerősödött, akkor mind inkább alakot ölhet a mindennapi cselekedeteinkben is. Az pedig, amit a nap folyamán átélünk, nyersanyaggá válik az elmélyüléseinkhez.
Ez természetesen csak egy lehetőség a belső utak közül.Gyakran azonban segíthet, ha egy nehézségből indulunk ki, egy akadályból, amelyet talán épp az elmélyüléseink során tapasztalunk meg. Sokszor olyan problémák ezek, amelyek újra és újra visszatérnek, lehúznak bennünket, és súlyos próbákkal járnak. Ilyenkor kiindulópontként éppen ezt a problémát vehetjük.
Lehetséges ugyanakkor az ellenkező utat is választani: nem foglalkozni a nehézséggel, nem adni neki figyelmet, hanem felemelő lelki tartalom felé fordulni. Például a templomkútra irányulni. Ehhez a Szellemi Iskolában sok eszközt kapunk. A kiindulópontok válthatják egymást. A lelki munka a maga sajátos ritmusát követi, melyet mindenkinek magának kell megtalálnia.
E ritmus megtalálásához keresnünk kell. Keresni a fény forrását. Keresni a fényt az árnyék mögött, és a mulandó fényben az örökkévalót. A nyugtalanságban a forgószél eredetét keresni, azt keresni, amitől az ego menekül – és szembenézni vele.
Mit kerül az ego, és miért?
Mi történne, ha megtenném azt, amire eddig nem volt erőm?
Milyen életfeladat elől futok?
Honnan fakad ez a feladat?
Hogyan mutatkozik meg benne a Szellem?
Ha könnyebb felemelő tartalmon keresztül belső békét találni, akkor azt az utat is választhatjuk – mindaddig, amíg nem válik rutinná, szokássá vagy felületességgé. A kulcs a keresésben rejlik.
Mélyen belül él bennünk egy sejtelem a valóságról, arról, hogy a Szellem érintett meg. Egy ős- emlékezet, amely nemcsak a mikrokozmosz eredeti otthonára emlékeztet, hanem azokra a tapasztalatokra is, amelyek utunk során kegyelemként vagy erőfeszítésünk gyümölcseként jelentek meg. És igen, hétköznapi tudatunk és érzelmi világunk ezeket az ősemlékeket a tudattalanság fátylaiba burkolja.Belső munka, keresés szükséges ahhoz, hogy ezeket a fátylakat fellebbentsük. A mélységben vagy a magasságban, múltba tekintve vagy előre nézve – bármely irányból el lehet jutni a jelenbe.
De rajtunk áll, hogy valóban végigjárjuk-e ezt az utat.
Most, ha bensőnkben egy csendes helyet találunk, amely már ismerős vagy épp most fedezzük fel újra, akkor hogyan tovább?
Maradjunk ebben a térben, őrizzük meg ezt a teret az új lélek, a lélek csendje és békéje számára, ameddig ez lehetséges és helyénvaló.
Vajon ez minden, amit tehetünk?
Vigyük magunkkal ezt a kérdést ne csak a csendes elmélyüléseink idejére, hanem a beszélgetéseinkbe, a találkozásainkba, a munkánkba – igen, a hétköznapi életünkbe is, kedves Barátaink! Tartsunk így fenn egy eleven, naponta megújuló, az életbe szervesen beépülő szellemi hidat, így készüljünk fel következő havi találkozásunkra itt, a Templomban.
Szükséges ennél több?
Vagy másra volna szükség?
Lehetséges másképp?
Lehet még több is?
Igen, úgy legyen.