A beszédekben elhangzott szövegek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók, idézhetők.
1. beszéd szövege
Kedves Testvérek!
Mindannyian hordozunk titkokat.
Mi feszül a személyes sorsunkban és a mögött?
Mi az, ami egyedi életutunkon megnyilvánul és ami miatt tanulókként ma itt ebben a törekvő csoportban találkozunk? Él bennünk a vágy talán most erősebben, mint valaha, hogy kapukat nyissunk, amelyek nem elméletek, hanem átjárók a másik emberhez, a Testvérünkhöz.
Ez az út az Élő Test szövetének rejtelmeibe vezet.
Egymás lelkének a megismerése tudatos tevékenység. Nem érzelem, hanem éberség. Használatba kell vennünk a tudatunkat – anyagi, éteri, asztrális és mentális tekintetben – pontosan abban az állapotban, ahogy az éppen a rendelkezésünkre áll.
Ezen a ponton megkülönböztetjük a természetlelkünket az Új Lélektől, de nem azért, hogy a régit magára hagyjuk. Nem a megtagadás a cél: a természeti lélek értékeit fel kell ismernünk. Átöleljük, hogy elfoglalhassa helyét a belső, élő hierarchiában. Így jöhet létre a két lélekrendszer együttműködése.
Az évek megtanítottak minket: a válaszok nem hullanak az ölünkbe csak úgy. Az élet kihívásai között kell rájuk lelnünk. De semmiképpen sem harc árán. Aki a hátráltató tulajdonságai ellen küzd, csak a kikelet, a virulás és a hanyatlás körforgását táplálja. Ismerjük már ezt az utat.
Ám nézzünk szembe a másik véglettel is. Ha a belső törekvésben elfáradva elhalasztjuk a függőlegesnek és a vízszintesnek, a belső keresztútját, ezt az intenzív találkozást, akkor szinte párhuzamos életeket élünk: vannak mély, belső megéléseink a csendben, de mellettük szinte érintetlenül működik régi természetünk. Aminek igyekszünk egyszer megfelelni, másszor meg inkább menekülnénk előle. A szellem impulzusai, magvai ekkor szinte terméketlen talajra hullanak bennünk. A csendben kapottat belül őrizgetve dédelgetjük, elmulasztjuk azt valódi munkára bírni. Így az örök lélek fejlődése bennünk embrionális marad. Nem épülnek hidak a lélek nézetei között, a szellem vetése nem tud teljesen kicsírázni az életünkben, az anyag mélyén.
Ugyanilyen véglet a menekülés: amikor éjt nappallá téve csak a belső úttal foglalkozunk, miközben sorsfeladatainkat elhanyagoljuk. Az élet ilyenkor megdermed. Ismerjük ezeket a zsákutcákat.
De mikor következhet be, a fordulat misztériuma?
Ameddig az új lélekelv nem foglalja el helyét a lényünk központjában, nincs új tudat. A Világosság megjelölt minket: tudatosan vagy öntudatlanul, de az Új Lélek erejéből kell élnünk. A megújulás lelkének be kell költöznie a központba. Ez a teljes megfordulás.
A régi rendben a szív és a fej negatív volt – az újban ide kerül a pozitív sarok. Ha megvalósítjuk ezt a polarizációt, a lélek felébred. Az új asztrális területeken csak az élhet, aki hűségesen követi ezt a belső átfordulást. Legyünk hát tanúi ennek a változásnak.
Amíg ugyanis az asztrális elv, az új lélekelv nem fekszik koncentrikusan a többi testben, addig nem alakulhat ki a már említett új tudat. Jelen van ugyan az új lélekelv, hat, és dúl bennünk, mindenféle más életvitelre ösztönöz, de új tudat még nem alakul ki, mert az új lélekelv még nem foglalja el helyét a rendszerünk központjában. Az új lélek befolyásolja ugyan az életet, de még hiányzik az ellenőrzés, még nem tudatos, nem keletkezik tapasztalat.
Ahogyan ez az egyetemes Gnózisban mindig is volt: az Iskola szüntelen biztatja a tanulót, hogy teljes mértékben szolgálattevő együttműködéssel élje az életét.
J. van Rijckenborgh szavait idézve (Egyiptomi Ős-Gnózis 1):
„Tudatában vannak-e vagy sem, mindenképpen éljenek az új lélekelvből. Mert a kettős élet felemészti a szellemi lehetőségeket.”
Ha belátjuk: nem a régi lény tökéletesítéséről van szó, hanem a súlypont teljes áthelyezéséről.
Amíg a régi természet csak vendégül látja az Új lelket, addig nincs megszabadulás. A keresztnek és a rózsának eggyé kell válnia a mindennapi cselekvésben.
Csak akkor beszélhetünk valódi életről, ha az Új tudatosság nem csupán egy szép eszme, amit olykor felidézünk, hanem egy belső világosság, amely átjárja minden pillanatunkat. Nem egy küzdelem ez, hanem egy fokozatos átlényegülés, ahol a régi félelmeink helyét átveszi a lélek bizonyossága.”
Igen, kedves szellemi útitársaim: a megújulás lelkének teljesen be kell költöznie a jelöltbe. Ahogyan a régi lélek volt minden test központjában, úgy kell az új lélekelvnek is a központban lennie.
Így azt mondhatjuk: Abban a lélekállapotban lehet az új asztrális területeken élni, amely egy teljesen fordítva polarizált asztráltest gyümölcse.
De Vajon létezik-e ez a keskeny ösvény, ahol a belső elmélyülés csendje és a mindennapi cselekvés találkozik, és elválaszthatatlanul összekapcsolódik?
Létezik-e út, ahol a halandó lélek ápolása mellett a halhatatlan is kibontakozhat?
Ehhez a lélek radikális erőfeszítése szükséges. Keressük a metszéspontot: azt az aktív nyugvópontot, ahol a dimenziók egymásba érnek.
A működés a csendben kezdődik. Amikor ott megerősödik, alakot ölt a mindennapi cselekedetekben is. Amit napközben éberen átélünk, az lesz az esti elmélyülés nyersanyaga. A szellemi és az anyagi többé nem különül el: a halhatatlan lélek beépül a hétköznapokba.
Ehhez szüntelen keresni kell. Keresni a Fényt az árnyék mögött, az örökkévalót a mulandóban. Szembenézni azzal, ami elől az ego menekül. Vegyünk egy mély lélegzetet, és engedjük megszólalni a kérdéseket bennünk.
Mit kerül az ego?
Mi történne, ha megtenném, amire eddig nem volt erőm?
Milyen életfeladat elől menekülök?
Hol a határmezsgye a személyiség művelése és a személyiségcsere között?
Engedjük e kérdéseket hatni.
Ha a csendben válaszokra leltünk, hogyan tovább?
Elég-e őrizni a teret az Új Lélek számára, vagy tehetünk-e többet?
Mélyüljünk el ezekben a kérdésekben most.
Ezekről a kérdésekről szeretnénk beszélgetni a délutáni kisebb csoportok szellemi műhelyeiben, bár több körben, de egyetlen közös tudati fókuszban.
Találjuk meg, egymásban a végtelen szellemi távlatot!
2. beszéd szövege
Kedves Barátaink,
az elmélyülés több lehetséges folyamatával foglalkoztunk, és azzal a kérdéssel készültünk erre a templomi együttlétre, hogy az elmélyüléseink magasztos pillanatai után vajon mi következhet?
Kell-e, lehet-e még további lépéseket tenni?
Sőt az a kérdés is jogosan vetődhet fel, hogy szabad-e egyáltalán akaratlagosan bármilyen irányban lépéseket tenni.
Tapasztaltuk-e már ezekre a kérdésekre a lélek válaszát?
SEMMIT SEM KELL, BÁRMIT LEHET ÉS MINDENT SZABAD,
HA AZ ÚJ LÉLEK ERŐSÖDIK, ÉS AZ EGÓ HATALMA GYENGÜL.
De miként lehet rendszeres elmélyüléseink tapasztalatait a mindennapjaink valóságába bevinni?
Forduljunk a hegyibeszéd felhívásához.
Lukács evangéliuma 6. részében a 27–30. verseket idézzük:
„Szeressétek ellenségeiteket,
jót tegyetek azokkal,
akik titeket gyűlölnek.
Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak,
és imádkozzatok azokért,
akik titeket háborgatnak.
Aki arcul üt téged az egyik orcádon,
fordítsd felé a másikat is;
és aki elveszi a te felsőruhádat,
annak ne tartsd vissza az alsóruhádat sem.”
Barátaink,
elsőként különböztessük meg Jézus e kijelentéseinek az ezoterikus és az exoterikus értelmét.
És a szót az “ezoterikus”, a tiszta jelentésében lássuk, ami “befelé irányuló”. Az ezoterikus, befelé irányuló értelmezés mindenkor aktuális egy szellemi iskolában, tehát olyanok számára, akik részesülnek szellemi tanításban.
Ezzel ellentétben az exoterikus, a külső értelmezés aktualitása és érvényessége kulturális körülményektől függő. Az evangéliumból idézett rész külső jelentésburka egy következetes aszkétikus életvitelhez vezet, és lehetséges, hogy korábbi inkarnációinkban szereztünk ezzel kapcsolatos tapasztalatokat.
Előfordulhatnak olyan élethelyzetek, amikor a következetes lemondás ma is aktuális. A szellemi kihívás a jelenben helyzetről-helyzetre éppen a helyes megkülönböztetés, differenciálás lehet. Ezt a differenciáltságot segíthetik elmélyüléseink során az ezoterikus megismerésből szerzett tapasztalataink.
A „szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek” -felszólítás – a tiszta szeretet-átéléshez vezető út konkrét lépéseire hív fel, ami az elfogulatlanság életgyakorlata.
Jézus, a Krisztushordozó lélek bennünk nem azt várja, hogy egy transzfigurált ember életét éljük, hanem azt, hogy haladjunk egy efelé vezető úton. Helyzetről helyzetre egyre gyakrabban fedezzük fel a másik emberben a bukott mikrokozmoszt, akár egyik szerettünkről van szó, akár egy olyan emberről, akinek a megnyilvánulását ellenségesnek véljük.
Ennek első lépése a felébredés egy élethelyzetben, azaz a szakadék felfedezése aközött, amit az elmélyüléseinkben a szeretetről megtapasztaltunk, és aközött, amit egy adott pillanatnyi helyzetben átélünk. Ezért szükséges, hogy az elmélyüléseinkben megteremtsük a belső alapokat, melyekhez aztán támpontként kapcsolódhatunk a gyakorlati életben.
Ezen az alapon lehet a másik orcát is odatartani annak, aki arcul üt, és az alsó ruhát is odaadni annak, aki elveszi a felsőt.
Mit jelent ez?
Amikor észrevesszük, hogy sértve, bántva, támadva érezzük magunkat, akkor figyelmünket irányíthatjuk az érzékelésünknek az egyoldalúságunk miatt eltakart részére, arra a részre, amit egónk elfojt. Tehát leleplezzük magunkban a megbántottnak vagy kifosztottnak érzett lélekrészt. Az egyik orca, az elszenvedett veszteség vagy fájdalom egyik oldala mögött ott van a másik oldal is, ami nem csupán egy velünk szemben álló ember által képviselt oldal vagy igazság, hanem saját lényünk másik oldala is.
Egónk felszínes reakciói mögött aurikus lényünknek általában két hatalmas ereje feszül: Az egyik az anyagi függőség félelemérzeteiből létrejött sötét árnylény ereje, a másik a jóságimitációkba és hamis magasztosságba menekülést ösztönző látszatvilágosság ereje. Amikor magával ragad, és lehúz minket egy élethelyzet, akkor a két oldal egyike nyert hatalmat, és vonzott minket az adott reakcióba.
Az ezoterikus szellemi iskolázás tanulója egy ilyen helyzetben tudatosan keresi magában a teljes képet. Az egyik oldal mögött a másik oldal erőit, a lenti érzetek mögött a fenti érzetek erőit.
Amikor a dualitás konkrétumait feltárja, és nem csupán intellektuálisan vagy érzelmesen megállapítja, és nemcsak általánosságban vagy valamilyen bűntudatba csúszó sopánkodó érzésben, hanem lehatol a gyökerekig, akkor a két ellenerő között középen állva áthatolhat ezen a szoros kapun, elhaladhat az aurikus lénye mellett. Ekkor az ember közvetlenül meríthet a szív rózsájának tiszta szellemerejéből, az isteni szeretet forrásából.
Aki az elmélyüléseiben rendszeresen visszatekint ilyen helyzetekre, és használja őket belső keresésre, az idővel képes lesz az új lélek alapján reagálni és cselekedni. Felismeri a saját és a másik ember első reakcióinak az egyoldalúságát, és megtanulja befogadni a dualitáson túli valóságból érkező szellemi impulzusokat.
Nem csupán arról van szó, hogy a gyűlöletre szeretettel reagálunk, hanem arról is, hogy empatikusak vagyunk a másik viselkedésével szemben, annak megértéséből, hogy miért van éppen gyűlölet a reakciójában, vagy milyen ellenerőt testesít meg akaratlanul. Ezáltal egyre inkább sikerülhet egy helyzetben adekvátan reagálni.
Ez egy lépésről lépésre kivitelezhető életgyakorlat, Barátaink! Rendszeresen feldolgozni a velünk történteket, azaz az önismeret útján egészen odáig elhatolni, ahol a negatív is átdolgozható szellemi esszenciákká.
Kövessünk most végig egy ilyen ciklust egy konkrét példában, ahol az elmélyülés tartalma hatással van a cselekedeti életre, és fordítva, a napi történések alapanyagot adnak a belső munkához.
Tegyük tehát fel, hogy reggel egy csendes meditációban készülünk fel a napra, amely talán már ismert nehéz feladatokat és kihívásokat tartogat a számunkra. Reggel, miután leállítjuk az ébresztő jelzését, nem nézzük meg az üzeneteket, hanem megmaradunk abban, hogy előbb lelkileg és szellemileg felkészüljünk, mielőtt külső impulzusokat közel engednénk magunkhoz.
Kezdetben figyelmünket akaratmegnyilvánulásainkra irányítjuk:
Mit akarunk éppen, vagy mit nem akarunk?
Mi rejlik e megnyilvánulások mögött?
Gondolataink elkalandoznak egy feladatra, amelyet el kell végeznünk. Legszívesebben azonnal megnéznénk az üzeneteinket is – ám tudatosan lemondunk róla.
Megfigyeljük e kis döntés forrását: abból az elhatározásból származik, amelyet a legutóbbi konferencián a templomban hoztunk.
A forrás emléke melegségérzettel tölt el minket. A gondolatok a templom kútjához vezetnek, most testvéri összeköttetésben érezzük magunkat a testvéreinkkel.
Öröm jár át minket, amely életenergiát, lendületet ad nekünk. Késztetést érzünk, hogy felkeljünk, és belekezdjünk a napba.
Mégis, ehelyett ezt az erőt arra használjuk, hogy folytassuk a belső munkát, és lelkünket ezáltal erősítsük.
Miért is akarjuk megerősíteni a lelkünket?
Finom önzést fedezünk fel magunkban, amely meg akarja őrizni és magának akarja tartani az örömöt, és ebben aurikus lényünk indítékait ismerjük fel. Érezzük, ahogyan gondolataink kihűlnek, intellektuálissá és elvonttá válnak.
Megfigyeljük magunkat: a gondolatainkat, az érzéseinket, az akarat-megnyilvánulásainkat.
Hirtelen felbukkan egy félelem érzete. Eszünkbe jut egy befejezetlen feladat tegnapról. Követjük ezt a félelmet az eredetéhez – tegnap megbénított minket, most ismét itt van, hideg és szorongató érzés.
Megkérdezzük magunktól: Milyen belső hozzáállást kíván tőlünk ez a feladat? Milyen szellemi impulzust adhatnánk a világnak, ha teljes szívvel igent mondanánk rá?
Ebből a kérdésből hő emelkedik fel, és nekiütközik a hidegnek.
Honnan ered a hideg? Felismerjük benne ismét a finom önző szándékot a lélekerősítés iránti vágyban.
Középre figyelünk, és távol tartjuk a zavaró gondolatokat és érzéseket a tiszta forrástól, anélkül, hogy bármit is akarnánk tenni velük, anélkül, hogy el akarnánk távolítani őket.
Ami lényünk középpontjában történik, arra már nincsenek szavak. Koncentráltan néhány pillanatig teret adunk a fénynek. Aztán elengedjük. Többé nem akarjuk irányítani. Néhány perc múlva egy szertartással zárjuk az elmélyülést.
Tudatunkban hálával és erővel telve kezdjük a napot, de magunkkal hordozunk olyan dolgokat is, amelyeket még nem tudtunk feldolgozni.
Később, a nap folyamán egy beszélgetésben megbántva érezzük magunkat. Harag érzései törnek fel bennünk. Érzékeljük a harag lángjait, majd emiatt szégyenérzetet tapasztalunk, amelyet szorító hidegségként élünk meg.
Megjelenik bennünk a reggeli elmélyülés emléke, az ott átélt hideg és a meleg fény. Ez a hő, ez a melegség most megbocsátásként mutatkozik meg a másik felé, aki fájdalmat okozott nekünk. Nincs benne annak a kérdése, hogy kinek volt igaza, hanem felemelkedik e gondolatok fölé.
Nem ítéljük meg a helyzetet, és nem is foglalkozunk önmagunkkal, hanem a másik emberben keressük meg cselekedetének eredeti szándékát.
Milyen eredendően tiszta impulzus rejlik mögötte?
Milyen feladat elé állít engem cselekedetének hatása?
Felismerjük a feladatot egy fény-szövedék részeként, amelyben a másik ember lelki erői is jelen vannak. Megérzünk valamit e helyzet, e konfliktus valódi értelméből, és hálásak vagyunk érte.
Este felidézzük a helyzetet, és a reggeli meditáció csendes örömét is, és annak forrását, a templom kútjának erejét. Élővé válik a forrás képe, amely egyidejűleg saját lényünkből és az Élő Test közepéből fakad.
Ebben a forrásban egyesülünk testvéreinkkel, akikkel együtt szellemi munkát végzünk.
Egyéni belső munkánk által tudatosan veszünk részt abban a szent műben, amit a Szellemi Iskola a világért és az emberiségért végez.
Így legyen!
3. beszéd szövege
7 sugár beszéd
Kedves Barátaink,
előző szolgálatukon olyan belső munkáról volt szó, mely konkrét élethelyzetekhez kapcsolódhat.
Most egy olyan elmélyülés leírása következik, mely egy szellemi témából indul ki: jelen esetben a Hétszellem sugarainak hatásaira irányulunk.
A Hétszellem hét sugarának többféle leírásával találkozhattunk már rítusainkban, beszédeinkben és az Iskola irodalmában, például Jan van Rijckenborgh Dei Gloria Intacta című könyvében.
Most a hét sugárnak a Nagymestereink által is használt megnevezéseiből indulunk ki. Ugyanakkor a Föld kozmikus fejlődési útjának a leírásaiból, ahogyan ezt Rudolf Steiner tette közzé először.
Eszerint Földünk hét korszakon át halad. Eddig a Szaturnusz, Nap és Hold korszakain át jutott a jelenlegi, negyedik korszakig. Ezután a Jupiter, Vénusz és Vulkán korszakok vannak hátra. Mindez egyszerre jelen van a hét sugár formájában. Amikor a Hétszellemet befogadjuk, Hét sugárra hasad, és egy utat tesz meg bennünk. Ezt az utat követhetjük most itt a templomtérben a szívünkkel, ahogy egy rítus nyithatja ki szívünk ajtaját.
E leírás alapján ugyanakkor később egyéni elmélyüléseinkben is végighaladhatunk ezen a belső úton. Kérdések és belső képek jelölik a lépéseket, melyeket a hét sugárral megteszünk. Minden sugár egy belső szellemi keresés kérdéseit köti össze a világfejlődés egy-egy szakaszával.
A Hétszellem első sugara az isteni akarat.
Hogyan lehet az isteni akaratot megismerni?
Milyen élethelyzetre emlékszem, ahol valamit megsejthettem abból, ami nem az én akaratom, és nem is valaki más által rám erőltetett akarat?
Valami egészen más, mint a megragadható. A gyökereinél ragadja meg az életemet. Megfoghatatlan, érzékfeletti akarat, mely nekem ajándékozza magát.
Hogyan adhatom át magamat neki?
A felidézett helyzet külső képe mögött megkeresem az érzést, amit tapasztaltam. Ahogy a kép csupán felszíne az érzésnek, az érzés mögött is sejtek egy mélyebb forrást.
Mi rejlik az eredetben?
Mi rejlik a kép, gondolat és érzés keletkezése előtti őskezdetben?
Amint mindent elengedek, eltölt a mélységből felemelkedő meleg biztonság: igen, ennek így kellett történnie. Ez a finom hő a Föld és az ember szülőméhe, az első kozmikus világkorszakban, a szaturnuszi őskezdetben megjelenő isteni akarat melege. Még forma nélküli, megnyilvánulás előtti, érintetlen, tiszta ősanyag, az éternél is finomabb hőminőség, a szív melege, mely előbb volt, mint a szív, előbb, mint a vér, előbb, mint bármilyen rezgés és fény, előbb, mint a tűz. Ő maga a tűz forrása, Ő a fény forrása, a szívdobbanás forrása, a tér és az idő forrása, a legmélyebb és legszebb jóság, az Atya akarata.
Az Atya akaratából fény születik! Felkel a Nap! A még fénytelen Szaturnusz-állapotból a Föld teste felragyog, és éteri Nappá válik.
A Hétszellem második sugara. a szellemi Napból árad. Ez a szeretet éterbősége. Minden irányban a végtelenbe árad.
Az isteni akarat testetlen jósága formát ölt. Fény vetül arra, amit akar, amire irányul, és a lelkemből nem evilágból származó szeretetként áramlik. Behatol abba, amire éppen rátekintek. Akarja azt, aminek történnie kell, ami egészen más, mint amit én eddig akartam.
Az isteni szeretet sugara jóságból sző új étertestet. Kibontakozik az új, éteri szív. E napszív képes fényt vetni arra, amire rátekintek, és mindennek a valódi szellemi lényét mutatja meg. Melegségből születő világosság öleli át, amire figyelek. Akkor is, ha beteg, csúnya, vagy akár iszonyatosnak tűnik, amire nézek.
Az isteni szeretet sugara mindennél elevenebb és áradóbb, minden rokonszenv és ellenszenv fölötti ősminőség, minden élet eredete. Nem tőlem származik, de teret tudok adni neki.
Amint feltárom magam neki, minden gyengeségemmel, hibámmal és sérülékenységemmel együtt, bennem és belőlem sugárzik, másokra. Megvilágítja a saját szándékaimat, ugyanakkor önnön isteni szándékát is. A saját szándékom megtisztul, átalakul, és feloldódhat az isteni szeretetben. Az Atya jóságának szeretetsugara így általam juthat beteljesedéshez.
A világosságból most új sugár lép elő, és keresésre késztet. Hogyan tehetem jóvá, amit a saját önző akaratom és a szeretetem hiánya okozott?
A kérdés, ami a valóság szellemi hátterét kutatja, kristálytiszta, élő gondolatokat hív elő, önzetlenül kezdeményező aktív intelligenciát, a Hétszellem harmadik sugarát.
Az új lélek így szól: a Nap-Földből most kiléphet a Hold, a tükör, melyben megláthatom a láthatatlant, megérthetem a felfoghatatlant, amiben láthatom valódi önmagam. A Föld fejlődése mintát ad a mikrokozmosznak. A Föld harmadik kozmikus korszaka, a Hold-korszak megfelel a hétszellem harmadik sugarának. Ahogy a Hold-korszak megjelentette a Hold asztrális világát, úgy sző most a Szellem alkotó intelligenciája emberi tudatot.
Az egyéni intelligencia képes a világot tükrözni, megismerni, kérdéseket feltenni és kutatni, keresni válaszok után. Az isteni akaratból és szeretetből tervet tudok készíteni. Vissza tudok tekinteni a múltra. Az emlékezet tapasztalatainak tükrében láthatóvá válnak az asztrális impulzusok forrásai. Felfedezhetem önzésem hamis hangjait, felismerem, mit kell megtisztítani, meggyógyítani és átalakítani.
A lélek hallja a mindenség szimfóniáját.
Miért vagyok most ebben a helyzetben, amiben vagyok?
Miért esek vissza újra és újra a régi állapotba?
Hol találom végre meg a harmónia szigetét életem viharzó tengerén?
A harmónia a Hétszellem negyedik sugara. A hét kozmikus korszak közepén. A harmóniát az embernek önállóan kell megtalálnia.
A múlt három kozmikus korszaka és a jövő három kozmikus korszaka között az ember most képes a jelenben állni. A földkorszak első felét a Mars ereje hatja át. Mars kelti életre az önállóvá váló ember vérében tomboló egót.
A földkorszak második felét a Merkúr ereje hatja át. Merkúr a változás képességét hozza, együttműködésre késztet, és gyógyulást hoz. Nap mint nap, óráról órára sebeket okozok, és a megbocsátás által képes vagyok sebeket gyógyítani. Keresem az egyensúlyt saját lényem szabadsága, és a másoknak adható szabadság áldozata között.
A negyedik sugár harmóniája egyensúly középpontja a mozgalmasságban. Felfedezem az életem értelmét, a karmám értelmét. Felfedezem annak a helyzetnek az értelmét, amiben állok. Egyesülés az ingamozgás középpontjával, a pillanat értelmével.
Az Ige testté lett.
Az új Földet új elven működő emberi közösségek hozzák létre. Olyan emberek közössége, akik képesek kimondani a megváltó Igét. Ez a Jupiter-Föld, az ötödik kozmikus korszak Földje, mely a Hétszellem ötödik sugarából bontakozik ki.
Az ötödik sugár az isteni bölcsesség sugara.
Jupiter a bölcs templomépítő. Az isteni bölcsesség hívását követve a közösség felé vezet az utam. Inspirációm forrását a közösség testében inkarnált Szellemben ismerem fel. Az isteni bölcsesség az együttműködés örömében testesül meg. Az ötödik sugárból kibontakozik egy élő test építményének isteni terve és ereje.
Hogyan tudok a testvéreimmel valódi szellemi kapcsolatot megélni?
Milyen kapcsolódás lehetősége rejlik a konfliktusokban?
Miben rejlik a templomtér ereje?
Ó, isteni bölcsesség sugara, egyesíts minket!
Honnan merítsek életenergiát, amikor a belső tudáshoz nem társul lelkesedés?
Mit tehetek, amikor érzem a kapcsolódást az Iskolához és a testvéreimhez, de erősebb az ellenállás, mint az elhívás?
A Hétszellem hatodik sugara így válaszol: emlékezz, lélek, milyen utat jártál be eddig! Emlékezz az áldás és a küzdelem kiemelkedő pillanataira!
Honnan eredt a lelkesedés, amikor bátran és nagy lendülettel álltál ellen minden nehézségnek?
Én voltam az, a rendíthetetlen odaadás sugara! Én adtam szelíd erőt és lelkesedést. És én állítottam eléd az akadályokat is, melyekkel megküzdve megerősödhetsz, és én adok erőt a győzelemhez. Én vagyok az új, szellemi Vénusz lénye, a szeretet magasabb oktávja, amit társaim a Nap-létben ültettek el benned.
Emlékezzél!
Rendíthetetlen odaadásom mindig és mindenhová elkísér. Emlékezz, és én hozzád sietek. Én mindenkor jelen vagyok, a gyengeségedben is, az erőtlenségedben is, a kétségeidben is. Én a te rendíthetetlen erőd vagyok! Emlékezz a szeretet adományaira, és az én rendíthetetlenségemben megtalálod önmagad!
A Hétszellem hat sugarából felemelkedik a hetedik sugár, a gnosztikus mágia sugara. Minden lélekbe belevetíti az új Föld jövővízióját. Vulkánusz, a Szent Szellem beteljesülésének mennyei birodalma beereszkedik a közösen törekvő szellemi csoportba. Együtt alkotjuk az emberiség jövő-ideájának csíráját.
Együttlétünk a templomban a jelenbe állítja az emberlét végső egységét, amit a múlt minden gnosztikus törekvése előkészített. Az Élő Test ereje így hatalmasan megmutatkozik a legkisebb tetteinkben is, amit testvéreink körében az egységért teszünk!
Így legyen!