A beszédekben elhangzott szövegek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók, idézhetők.
1. beszéd szövege
Kedves Testvérek!
Az előttünk álló konferencián
a negyedik Aquarius-konferencia tartalmával szeretnénk foglalkozni,
amelyet hatvan évvel ezelőtt Bázelben tartottak.
Felvesszük az akkor elhangzott impulzust,
és mai korunk fényében vizsgáljuk meg, saját helyzetünkre, mint tanulókra, valamint közösségünkre alkalmazva.
A konferencia kiindulópontja annak felismerése,
hogy az emberiség lelki állapotában mélyreható változás ment végbe,
amely az emberek magatartásában is megmutatkozik.
Az Aquarius-konferencia szerint ez a változás
már a XX. század elején kezdetét vette.
Azóta az egész emberiséget áthatja, kultúrától függetlenül
minden embert érint,
és mindenkit a maga sajátos módján vezet el egy válsághoz.
Ez a válság szoros összefüggésben áll az ember idegrendszerével.
Olyan belső feszültséget idéz elő,
amely gyakran túlzott vagy nem megfelelő reakciókban nyilvánul meg.
Ez a folyamat már évtizedek óta tart, az utóbbi időben azonban jelentősen felgyorsult, és egyre nyilvánvalóbban mutatkozik meg.
Ennek egyik következménye a különféle lelki zavarok megjelenése.
Korunkban valóban egyre gyakrabban találkozunk ilyen állapotokkal.
Ide tartoznak a stresszel összefüggő zavarok, a szorongás különböző formái, a figyelemzavarok, a hiperaktivitás,
valamint a súlyosabb pszichés megbetegedések is.
Ezek az állapotok gyakran együtt jelentkeznek testi feszültséggel, alvászavarokkal és kimerültséggel.
Valószínűleg mindannyian találkoztunk már hasonló helyzetekkel,
akár saját életünkben, akár közvetlen környezetünkben.
Ez a válság azonban egyúttal nagy lehetőséget is rejt magában:
egy alapvetően új embertípus megszületésének lehetőségét.
A negyedik Aquarius-konferencia ezt a lehetőséget vizsgálta.
Érdemes követnünk ezt a gondolatmenetet, és megvizsgálnunk,
mit jelent számunkra itt és most.
Az élettan két szempontból vizsgálja az ember idegrendszerét.
Az első a központi idegrendszer, amelyhez a gondolkodóképesség is tartozik. A második a környéki idegrendszer.
Ez utóbbi magában foglalja egyrészt a szomatikus,
vagyis akaratlagosan működő idegrendszert –
amelynek segítségével például izmaink mozgását irányítjuk –,
másrészt a vegetatív idegrendszert, amely az olyan életfolyamatokat szabályozza, mint a vérkeringés, a légzés vagy az emésztés.
A központi idegrendszer működését az emberi akarat –
legalábbis bizonyos mértékig – képes befolyásolni.
Ezért gondolkodásunk is akaratunk irányítása alatt áll.
Amíg azonban nem bontakozik ki bennünk egy magasabb fejlődés,
akaratunk a természet szülte ember kifejeződése marad,
és így alá van vetve vágytermészetének is.
Ebben rejlik a szellemi úton járó ember nagy nehézsége.
A gondolkodóképesség nélkülözhetetlen a magasabb emberré válás útján, vagyis azon az úton, amely megszabadít az alacsonyabb természet korlátaitól. Jelenlegi állapotában azonban még maga is e korlátok foglya,
ezért torzulhat, sőt károsodhat is.
A gondolkodóképesség fejleszthető és sokoldalúan kiművelhető –
korunkban ez gyakran már gyermekkorban megkezdődik,
s nem ritkán túlzott mértéket ölt.
Mindez azonban önmagában nem vezet máshoz,
mint a természetszülte tudat további kibontakozásához,
annak minden következményével együtt.
Mi azonban magasabb rendeltetésre kaptunk meghívást.
Elértük az involúció mélypontját, ahonnan megnyílhat a felemelkedés útja.
Ha azonban nem hajtjuk végre a belső megfordulást,
elkerülhetetlenül tovább sodródunk a hanyatlás felé.
A negyedik Aquarius-konferencia a következő ezoterikus összefüggésre irányítja figyelmünket, hogy mélyebben megérthessük e válság hátterét.
Ennek során Rudolf Steiner és Max Heindel leírásaira támaszkodik.
E tanítás szerint Jehova a Hold és a hozzá kapcsolódó szellemi erők ura.
E szellemi lények közül egyesek meghatározott embercsoportokat
és kultúrákat vezetnek, ezért beszélhetünk különböző holdvallásokról.
A konferencia tanítása szerint a vegetatív idegrendszert
egészen a XX. század kezdetéig ezek a holderők rendezően befolyásolták. Ennek következtében a vágytermészet által előidézett hanyatlás
bizonyos mértékig fékeződött,
és az ember fontos szervei megóvást nyertek a korai elfajulástól.
A természet szülte ember fennmaradását szolgáló törekvéseket
a különböző kultúrákban eltérő formában megjelenő holdvallások is támogatták.
Arra ösztönözték az embert, hogy vágytermészetét –
amennyire csak lehetséges – semlegesítse, akaratát megszentelje,
és ezáltal lehetővé tegye egy magasabb rendű gondolkodás kibontakozását.
A vegetatív idegrendszerre gyakorolt hatásuk révén az emberiséget
egy meghatározott fejlődési szakaszban megóvták
a még mélyebb hanyatlástól,
és amennyire lehetett, feltartóztatták a visszaesést.
Ám a hanyatlás fékezése még nem jelent felemelkedést.
Az emberiség feladata ugyanis az, hogy maga bontakoztassa ki
a valóban magasabb gondolkodást, és felszabadítsa magasabb lélekállapotát.
Könnyen belátható: ha csupán elhárítjuk vagy mérsékeljük az út veszélyeit,
az még nem jelent előrehaladást, csupán lelassítja a visszaesést.
Néhány gondolat az eredeti, 1966-os Vízöntő konferencia első beszédéből:
„A holderők immár megszüntették ellenőrző hatásukat az emberi test fölött,
és a holdvallások sem gyakorolják többé korábbi erejüket.
A valóság az, hogy az én-ember teljesen kifejlődött,
és természetes vágytermészete immár szabad teret kapott.
Egyetlen visszatartó erő sem működik többé.
Ennek következtében számtalan alacsonyabb rendű befolyás
kerítette hatalmába az emberiséget,
amely most e hatalmas erők viharában küzd azért, hogy talpon maradhasson.
Ez a válság oka, amely ma az egész emberiségre rázúdult.
Elkerülhetetlenül be kellett következnie,
ha az ember nem veszi saját kezébe fejlődését az egyetlen helyes módon: Krisztusban és a Szent Szellem által,
akik bolygónkon érvényre juttatják hatásukat.
Sajnálatos módon az emberiség szinte teljesen elveszítette ezt a nyomot.
Az élet egyre inkább viharrá válik, amelyben az emberiségnek saját erejéből – vagyis mindazokkal a lehetőségekkel felvértezve,
amelyeket ajándékul kapott –
át kell kelnie a tapasztalatok akadémiai tengerén,
hogy elérhesse a túlsó partot:
Caphar Salamát, a Béke Városát.
A mag a földbe hull egészen a nadírig.
És ebből kell, önmegvalósítás által, kibontakoznia a Csodavirágnak.”
Kedves Testvéreink!
Az ember a Logosz terve szerint teremtetett.
Attól a pillanattól kezdve azonban, hogy valóban képessé válik az életre,
saját magának kell munkához látnia.
Ahogyan P. D. Ouspensky fogalmaz:
„A természet csak egy bizonyos fokig fejleszti az embert.
Ezután önmagára bízza, hogy fejlődését saját erőfeszítésével és kezdeményezésével folytassa.”
Így kezdi meg az ember azt a munkát, amelyre Isten akarata ösztönzi.
Sokan ennek érdekében minden képességüket felhasználják,
amelyet a Logosztól kaptak, köztük természetesen az értelmüket is.
Sokan azonban úgy vélik, hogy maga az értelem már azonos
az isteni gondolkodóképességgel.
Ezzel azonban önmaguk előtt zárják el az utat.
A nagyagy elveszíti ragyogását, és többé nem válhat alkalmassá arra,
hogy a szellemi munkát a maga valódi rendeltetése szerint szolgálja.
Így két, egymással alapvetően ellentétes szemlélet különböztethető meg.
Az egyik kizárólag az értelem fejlesztésére összpontosít.
Azok képviselik ezt az irányt, akik minden reményüket az értelembe vetik,
és azt tekintik a fejlődés végső céljának.
Az ilyen ember egyre több ismerettel, összefüggéssel, feltételezéssel és véleménnyel terheli meg értelmét.
Amikor azonban ez túllép egy bizonyos határon, hanyatlás veszi kezdetét.
Az ember fokozatosan alkalmatlanná válik arra a nagy munkára,
amelyet a Templomban kell elvégeznie.
Azok a képességek, amelyek e munkára adattak neki,
annyira megtelnek lényegtelen tartalmakkal,
hogy többé nem tudják befogadni és megtartani a felszabadító impulzusokat.
Van azonban egy másik út is.
Azok útja, akik világosan különbséget tesznek az értelem
és a valódi gondolkodóképesség között.
Az értelmet csak addig a határig fejlesztik,
amelyet a törvény megszab számára,
hogy ezután a valódi gondolkodóképesség növekedhessen.
Ez a rózsakeresztesek útja: a királyi út.
Az ember teljes valójában kettős lény.
Az egyik a megnyilvánult lény: a természet szülte, halandó ember.
A másik még nem nyilvánult meg.
A még meg nem született ember számos szerve már jelen van
a természet szülte emberben, anyagi formában.
Ennek így kell lennie, mert csak így végezhető el a nagy mű.
Az embernek anyagi szervekre van szüksége ahhoz,
hogy a nem anyagi munkát megvalósíthassa.
Ez különösen kényes kérdés.
Ha ugyanis az e célra adott szerveket kizárólag anyagi célokra használjuk, feltartóztatjuk a magasabb fejlődés kibontakozását.
A helytelen használat ezért elkerülhetetlenül elfajulási folyamatokat idéz elő.
Saját templomunk központi szervei közé tartozik a Főszentély:
mindenekelőtt az értelmi gondolkodás központja,
az agyalapi mirigy, a tobozmirigy és a nagyagy agykérge.
A Főszentély – miként más létfontosságú szerveink is –
kettős rendeltetéssel bír.
Egyrészt a természet rendjét szolgálja, ugyanakkor az isteni életrend szolgálatára is hivatott.
Ez a magasabb rend akkor tárul fel, amikor e szerveket helyesen használjuk. Ekkor olyan, számunkra még ismeretlen,
rendkívül finom anyagi természetű erőket vonzanak magukhoz, amelyek behatolnak lényünk szunnyadó központjaiba, és ott megkezdik munkájukat.
Így növekszik és bontakozik ki bennünk az új ember a régi ember segítségével.
Lassan feltárul, majd egyre inkább érvényre jut életünkben.
A valódi feladat tehát az élő gondolkodás kibontakozása,
amely alapvetően különbözik a természetszülte értelemtől.
A hétköznapi értelem olyan gondolkodásra épül,
amelyet teljes egészében a múltból származó ismeretek és beidegződések határoznak meg.
A következő szolgálaton látni fogjuk, hogy a magasabb intelligencia,
a valódi intellectus, a nous, a szív által ihletett gondolkodás:
a Szív és Főszentély egységéből fakadó gondolkodás.
Ez a lélek gondolkodása, a valóban szellemi intelligencia.
Így legyen.
2. beszéd szövege
Kedves Testvérek!
Előző szolgálatunkon arról beszéltünk,
hogy a mikrokozmoszban végzett aktív szellemi munka alkotja
a királyi út alapját.
Ez a rózsakeresztes út képes arra, hogy az emberiséget immár
évtizedek óta kísérő, napjainkban pedig egyre inkább elmélyülő válságot
felszabadító felemelkedéssé alakítsa.
Ez akkor válhat valósággá, amikor lényünk megnyílik
a magasabb erők előtt.
Különösen igaz ez a Főszentélyre és az értelem működésére.
Csak akkor nyílhatunk meg a valódi szellemi érintés előtt,
ha belsőleg kiüresedünk, befogadóvá válunk,
és elengedjük gondolkodásunk megszokott kötöttségeit.
Amíg saját gondolataink mintái
vagy az emberiség kollektív gondolatformái irányítják az életünket,
addig a felszabadító impulzusok nem tudnak dolgozni bennünk.
Ha figyelmünk állandóan önmagunk körül forog,
vagy átengedjük magunkat a hírek, a reklámok
és a modern kommunikáció vég nélküli információ-áradatának,
olyanok leszünk, mint a túlcsorduló edény: nem marad bennünk hely annak a befogadására, ami valóban a Szellemből ered.
Így a karma teljes terhével ránk nehezedik,
és életünket a múltból örökölt minták irányítják.
Korunk számos idegi feszültsége,
valamint a belőlük fakadó lelki és testi megbetegedések
közvetlen összefüggésben állnak ezzel.
Most azonban felmerül a döntő kérdés:
miként válhatunk szabaddá ebből a válságból
a saját cselekvésünk által?
Hiszen csak akkor léphetünk be a valódi szabadságba,
ha saját belső elhatározásunkból működésbe hozzuk
azokat a szerveket és lehetőségeket,
amelyeket a Logosz erre a célra helyezett belénk.
A modern élettan ma már jóval többet tulajdonít a szívnek,
mint egy önműködő izom szerepét.
Felismerte, hogy a szív lelki életünk egyik legfontosabb szabályozója is.
Saját idegrendszerrel rendelkezik, ami cc. negyvenezer idegsejtből áll.
A szív a bolygóidegen és a szívritmus finom változásain keresztül folyamatos jelzéseket küld az agynak.
Ezek hatással vannak az érzelmeinkre,
a feszültségeink kezelésére és a gondolkodásunk működésére.
A harmonikus érzelmek rendezett ritmust teremtenek,
ami elősegíti a belső tisztánlátást,
míg a negatív érzelmek zavart és belső rendezetlenséget idéznek elő.
A szívritmus változásai intuitív módon a gondolkodásunkra is hatnak.
Még mielőtt tudatosan végig gondolnánk egy helyzetet,
a szív már olyan jelzéseket küld az agynak,
amelyek befolyásolják a döntéseinket és a felismeréseinket.
Még a szívritmus mintázatai is hatással vannak
az érzékelésünkre, az együttérzésünkre, sőt még az előítéleteinkre is.
Végül ne feledjük azt sem, hogy a Főszentély a szív által részesül mindabban, ami a működéséhez szükséges:
a vérben áramló oxigénben, a tápanyagokban
és azokban a hírvivő anyagokban,
amelyek az egész emberi szervezet működését összehangolják.
Így a Biblia képe a tiszta szívről még mélyebb értelmet nyer.
A harmonikusan működő szív elősegíti a lélek tisztaságát,
a szív és az agy bensőséges kapcsolata pedig fontos alapja
a tudatos életnek.
Ám miként a Főszentély, úgy a szív is
két, egymással ellentétes hatás között áll.
Egyfelől a természetszületés és a karma erői hatnak rá,
másfelől pedig a Szív Rózsájának,
a bennünk rejlő halhatatlan princípiumnak a kisugárzása.
Ebből bontakozik ki a szív küzdelme.
Ezt a küzdelmet mindannyiunknak el kell kezdenünk,
és mindannyiunknak végig kell járnunk.
Ha a Szívszentély megtisztul, és megnyílik a Gnózis Fénye előtt,
annak hatása lesz a központi idegrendszerre és a Főszentélyre is.
Ekkor új rend kezd kibontakozni.
A Főszentély életre kel, és megnyílik a magasabb lehetőségek előtt,
amelyek kezdettől fogva jelen vannak benne.
Ha szívünkben őszinte vágy ébred egy magasabb,
megszabadító élet iránt,
és ezzel együtt megszületik bennünk az a mély késztetés is,
hogy segítségére lehessünk azoknak, akiket az élet viharai sodornak, akkor megnyílhat a Szív Rózsája.
Ekkor a szívből kiáradó vér és mindazok az éltető erők,
amelyek belőle fakadnak, az egész embert,
különösen pedig a Főszentély szerveit kezdik áthatni és megtisztítani.
Hogy ennek a csodálatos folyamatnak a jelentőségét érzékeltessük,
a Hegyi Beszéd így szól:
„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”
(Mt 5,8)
Amikor a felszabadító fejlődés során a szív tiszta tüze –
vagyis egy új hatóerő – felemelkedik a Főszentélybe,
először a nagyagyat tisztítja meg, és új módon stimulálja.
Ezután eléri azokat az agyi központokat,
amelyeket még önző szándékok terhelnek.
Az önző gondolatszövedékek ekkor elveszítik az erejüket,
és fokozatosan kiürülnek az egész rendszerből.
Harmadszor az értelem működése megtisztul az önzéstől,
és megszabadul az alacsonyabb vágyak kötelékeitől.
Így az én-természet régi embere, minden karmikus terhével együtt,
lassanként háttérbe húzódik,
és felébred az új ember, a magasabb természet.
Negyedszer a véráram – miután elvégezte munkáját a Főszentélyben –
ismét lefelé áramlik,
és a szív megtisztult erejét az egész testbe továbbítja.
Így válik az ember képessé arra, hogy felülkerekedjék
a mély lelki feszültségeken, és lassan eltűnjenek azok a fátylak,
amelyek elválasztják az isteni életrend valóságától.
A szereteterő megtisztulása szabaddá teszi az utat
a Főszentély három szunnyadó központja számára.
Ezek közül az egyik közvetlenül a homlokcsont mögött,
az orrgyök fölött található,
a másik a fej középpontjában, az agyalapi mirigynél,
a harmadik pedig a Főszentély legmagasabb pontján.
A szívből szüntelenül felemelkedő tiszta erő hatására
e három szunnyadó központ fokozatosan megnyílik.
Ekkor felragyog a felkelő hajnalpír:
a horizonton feldereng az újjászületett lélek fénye.
Megszületik a tudat a homlokközpontban, az Arany Rózsa székhelyén.
Azok a bilincsek, amelyek oly hosszú időn át
az alacsonyabb vágytermészethez kötötték az embert,
Krisztus felszabadító ereje által összetörnek;
az efezusi, a határlakó belép az új országba.
Így születik meg a valóban új ember, a magasabb ember.
Tudata korábban az értelmi gondolkodás korlátai közé volt zárva,
ami a dialektika zűrzavarában és az alacsony vágyak szorításában
minden irányban kiutat keresett.
Most azonban tovább emelkedhet törvény szerinti csúcsára:
az Olümposz tornyának csúcsára.
Ekkor kezdődhet meg az új embernek,
a Logosz által elhívott embernek a felépítése.
És akik valóban megnyílnak e fejlődés előtt,
azok a szó legmélyebb értelmében nevezhetők beavatottaknak:
olyanoknak, akik egy új fejlődési folyamatba nyertek bebocsátást.
A természetszülte ember mindazokkal a képességekkel rendelkezik,
amikre szüksége van.
Most azonban magasabb természetének kibontakozása elé állíttatik.
Ebből a nézőpontból a beavatás mindig önbeavatás.
Már utaltunk a gyógyulás, az önbeavatás útjára.
Kozmikus értelemben a Krisztuserő, a Krisztus-szellem
bolygónk középpontjában van jelen.
Ez az erő áthatja az egész Földet.
Mikrokozmikus értelemben ez az isteni sugárzás lényünknek is a része:
Krisztus bennünk van.
A bennünk élő Krisztuserő korunkban különös erővel szólít meg minket,
és arra ösztönöz, hogy megnyilvánulhasson életünkben.
Ő vezet bennünket a már említett válságba; hogy döntés elé állítson.
A kérdés már csak az,
hogy megnyitjuk-e Szívszentélyünket a Krisztus-impulzus előtt,
engedjük-e, hogy a szívünk megnyíljon előtte.
Ha ez megtörténik, akkor a Rózsa ereje behatol a Főszentélybe,
minden felszabadító következményével együtt.
Ezt az erőt senki sem veheti el tőlünk, és kegyelmétől sem foszthat meg bennünket senki – hacsak mi magunk nem fordulunk el tőle.
Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levél harmadik fejezetében
ugyanezt az összefüggést világítja meg, amikor azt mondja,
hogy mindannyiunkban ott van, mint szellemi alap, Jézus Krisztus.
Erre az alapra építi fel minden ember a maga építményét,
amelyért személyesen felelős.
Pál világossá teszi azt is, hogy a testünk templom,
és hogy ebben a templomban végzett munkánkat a tűz próbálja meg.
A levél 13–17. verseiben ezt olvassuk:
„És, hogy kinek milyen a munkája, azt a tűz fogja megmutatni.
Mert az a nap nyilvánvalóvá teszi, mert tűzben jelenik meg,
és a tűz próbálja meg, kinek milyen a műve.
Ha valakinek megmarad a műve, amelyet ráépített, jutalmat kap.
Ha pedig valakinek a műve elég, kárt vall;
ő maga azonban megmenekül, de úgy, mint aki tűzön ment át.
Nem tudjátok-e, hogy Isten temploma vagytok,
és Isten Szelleme lakozik bennetek?”
Holnap tovább mélyítjük ezt a témát, és együtt vizsgáljuk meg,
miként kezdhetünk hozzá ehhez a munkához.
Így legyen.
3. beszéd szövege
Kedves Testvérek!
Amikor a nagyagyban rejlő, a magasabb tudathoz kapcsolódó szunnyadó központok az előzőekben ismertetett módon életre kelnek,
amikor hosszú álmukból felébrednek, akkor a Szellem élővé válik.
A Szellem a Főszentély legmagasabb pontjáról alászáll a
természetszülte rendszerbe.
Ettől a pillanattól kezdve mind a központi, mind a környéki idegrendszer
a Szellemlélek irányítása alá kerül.
Ekkor áttörés következik be, és egy új erő átjárja az egész emberi alakot,
rendkívüli következményeket idézve elő.
Amikor a tiszta Szellem megnyilatkozik a mikrokozmoszban,
és az isteni az anyagban is kifejeződik,
akkor a Szellem hatalmas feladatba kezd.
Minden anyaginak, mindannak, ami az anyagból született,
meg kell tisztulnia, és át kell alakulnia.
Minden atom új éltető erő hatása alá kerül,
amely új működési területet tár fel.
Az ember továbbra is az anyagban fejezi ki önmagát,
de egészen más módon, mint korábban.
Ugyanakkor egészen új lehetőségek nyílnak meg.
Megszületik az, amit mindenütt-jelenvalóságnak nevezünk.
Mielőtt azonban ez a munka
a Monád pozitív pólusából kiindulva megkezdődhetne,
még egy másik feladatnak is teljesülnie kell.
Amikor a Szellem életre kel az emberben,
kétféleképpen kell megnyilvánulnia:
egyrészt, mint a lélekből születő valódi szellemi erő,
másrészt, mint a Szellemben gyökerező, értelmes és erkölcsi állapot.
Csak akkor kezdődhet meg a valódi, magasabb, felszabadító munka,
amikor létrejön a Szellem, a lélek és az értelem egysége,
amikor ez a magasabb háromszög teljessé válik.
Minden, ami ezt megelőzi, csupán előkészítés.
Az ezt követő munkának négy aspektusa van.
Az asztráltestet, az étertestet és a fizikai testet
valóban át kell hatnia a léleknek, és a Szellem törvényeinek,
az új életállapot törvényeinek megfelelő,
tudatos irányítás alá kell kerülniük.
Mindannak, ami természetes,
teljesen át kell itatódnia az Új Természet Szellemével.
Amikor ez a hármas munka megtörtént, következik a negyedik feladat.
Az Aquarius-konferencia így fogalmaz:
„Ekkor az Anti-embert kell célba venni…”
Mondhatjuk úgy is, hogy a „sötét ikerről”,
vagy saját „árnyékunkról” van szó.
Ez az árnyék a maga módján nagyon is valóságos,
ezért tudatosan kell szembenéznünk vele.
A különleges építmény, amelynek felépítésén munkálkodunk,
általa akadályozható, sőt meg is bénítható.
Hogyan jön létre ez a „sötét iker”?
Nagyon hosszú korszakokon át a természetes létállapot fejlődése zajlott.
E fejlődés mélyén mindig ugyanaz az isteni szándék húzódott meg:
a természet szülte embernek el kellett jutnia
egy meghatározott fejlődési fokra,
mielőtt megkezdhette volna első lépéseit a természetfeletti élet felé.
Ezért az ember teljes létállapota hosszú időn keresztül kizárólag a természetes fejlődés síkján bontakozott ki, ugyanazon törvények szerint,
amelyeket az egész természetben megfigyelhetünk.
Az ember, akit ma ismerünk,
valóban a természetes evolúció során kialakult magasabb rendű élőlény.
Ha azonban kizárólag természet szülte lény maradt volna,
nem beszélhetnénk sem árnyékról, sem Anti-emberről.
A holdvallások megjelenésével azonban új korszak kezdődött. Évezredeken át, rendkívüli türelemmel és fokozatossággal
az ember megtanulta az erkölcsi megkülönböztetést.
Lassan felismerte a különbséget természetes életállapota
és egy magasabb eszmény között.
Így történt meg az első,
szinte alig érzékelhető lépés az új emberré válás útján.
Amint ez a folyamat tovább bontakozott,
fokozatosan megjelent az árnyék is.
Mindaz, ami a régi emberhez tartozott –
életmódja, szokásai, vágyai, kívánságai és törekvései –,
egyetlen hatalmas ellenállássá sűrűsödött össze,
mintha önmagát akarná megvédeni.
Az Anti-ember,
vagyis az alacsonyabb vágytermészet e sajátos összesűrűsödése,
természetesen minden hasonló emberben szövetségesre talált.
Minél inkább igazodott a természetszülte ember
a magasabb törvényekhez és életelvekhez,
annál erőteljesebbé vált a küzdelem a „sötét iker”
és az isteni hatások között.
A természetszülte ember egyre veszített uralmából,
miközben a holdvallások által vezetett ember egyre nagyobb teret nyert.
Ismerjük a törvényt: ami gyenge, az védekezik.
A támadás sokszor a védekezés egyik formája.
Így érthetjük meg azt,
amit az Aquarius-konferencia „Anti-embernek” nevez.
Ő egy természeti törvény következménye.
Szembeszegül az isteni terv fokozatos kibontakozásával,
és önmaga védelmében egészen az utolsó életerejéig küzd.
Néhány évtizede olyan korszakba léptünk,
amelyben a hagyományok szabályozó ereje meggyengült,
s részben teljesen elveszítette hatását.
Az évszázadok hosszú során a természetszülte ember fejlődött,
és ezzel együtt egyre erőteljesebbé vált a felfelé törekvő ember
és a benne növekvő árnyék közötti küzdelem –
egyéni és közösségi szinten egyaránt.
Ennek következtében rendkívüli belső mozgás támadt,
amely már hatvan évvel ezelőtt is érzékelhető volt,
és azóta tovább erősödött.
Ez a mély belső küzdelem annak világos jele,
hogy a természeti törvényt keresztezi a Szellem törvénye.
A helyzet egyre összetettebbé és áttekinthetetlenebbé válik,
és pusztán a vízszintes síkról szemlélve szinte nem is látszik kiút.
Ebben a helyzetben a Rózsakereszt útja,
a királyi út kínál valódi feloldást.
Reméljük, és kérjük, hogy ezt felismerjük,
és ennek megfelelően cselekedjünk.
Ezen az úton az árnyék működése
valóban feloldható a mikrokozmoszban, mégpedig harc nélkül.
Ha a korábban leírt fejlődési úton kívánunk járni,
e feladattal elkerülhetetlenül szembe kell néznünk.
A bennünk működő természeti rendnek most,
amikor egy meghatározott ponthoz érkezett, véget kell érnie.
Ha ez nem történhet meg természetes módon,
békében, örömben és nyugalomban,
akkor kezdetben békétlenség formájában nyilvánul meg.
Ez a szembesülés kozmikus értelemben is súlyos feszültségekhez
és veszélyekhez vezethet.
Az 1960-as években ez közvetlen kapcsolatban állt
a nukleáris fegyverkezés rohamos fejlődésével.
Csak 1966-ban közel nyolcvan atomfegyver-kísérletet hajtottak végre.
Ma szerencsére ez már nincs így, de a veszélyek nem múltak el.
Más természetű, de ugyanilyen aggasztó folyamatok jelentek meg,
amelyek szintén súlyos szenvedéshez vezethetnek.
Ebben az összefüggésben az Aquarius-konferencia egy egészen különleges lehetőségre hívja fel figyelmünket.
Az a szembesülés, amely máskülönben az egész emberiséget érintené,
már előre feloldódhat azok életében, akik a Rózsakereszt útját járják,
és teljesen megszabadulnak a bennük működő árnyék hatásaitól.
Bennük is át kell hatnia Jézus Krisztus Szellemi Rendjének
a természet rendjét és annak minden következményét.
Ez azonban egészen más módon történik:
önkéntesen, magasabb intelligenciában, békében
és az in Jesu morimur örömében.
Ehhez azonban el kell fogadnunk a pusztába vezető utat.
A puszta a belső üresség, a hiány és az elkülönülés képe;
a megtisztulás helye, ahol az ember felkészül a próbatételre.
Ez a próbatétel pedig nem más,
mint a saját árnyékunkkal való szembesülés.
Az Aquarius-konferencia így fogalmaz:
„Jézusnak, miután elhívást kapott a Szellemi Rendbe,
és befogadta annak erejét, háromszor kellett tanúságot tennie arról,
hogy teljesen megszabadult a benne élő Anti-embertől.
Ekkor elhagyta őt a kísértő, és íme, angyalok jöttek hozzá,
és szolgáltak neki.
Így lépünk mi is a Megújulás Szellemi Rendje elé.”
Testvérek!
Együtt szemléltük a negyedik Aquarius-konferencia
néhány alapvető impulzusát.
Most feltehetjük magunknak a kérdést:
hogyan válhat mindez életünk valóságává?
Mit jelent mindez saját utunkon?
Emeljünk ki három lényeges szempontot.
Először: önállóvá kell válnunk.
Az önbeavatás útjára kell lépnünk,
és a Szív Rózsájának szellemi alapjára építve,
személyes felelősségünket vállalva kell felépítenünk
saját belső templomunkat.
Másodszor: teljes alázattal meg kell nyitnunk Főszentélyünket
és értelmi szerveinket a szívből áradó tiszta erő előtt,
hogy felébredhessen bennünk a szellemi intelligencia.
Harmadszor: félelem nélkül kell szembenéznünk saját árnyékunkkal,
és meg kell szabadulnunk annak minden befolyásától.
Amilyen mértékben sikerül ezt a három lépést megvalósítanunk,
a Szív szentélyében, a Főszentélyben és egész életünkben,
annyiban válik számunkra valósággá az út.
Így nemcsak saját felszabadulásunkat szolgáljuk,
hanem mindazokét is, akik őszintén vágyakoznak erre a szabadságra.
Induljunk hát el ezen az úton korunk kihívásai között is:
erővel, nagy következetességgel és teljes örömmel!
Így legyen.