2025. júniusi templomszolgálat

A 2025. júniusi templomszolgálat beszédének szövege

A beszédben elhangzott szöveg forrásmegjelöléssel szabadon felhasználható, idézhető.

 

Barátaink!

 

Amikor a megszabadulás útját keressük, akkor először általában elolvasunk sok könyvet, weboldalakat böngészünk, különböző gyakorlatokat és eljárásokat próbálunk ki, amik azt ígérik, hogy egy szempillantás alatt megvilágosodáshoz, beteljesedéshez vezetnek el minket. Csatlakozunk vagy szimpatizálunk olyan csoportokkal, amiknek a szellemi célja világosnak tűnik számunkra, és összhangban van a saját vágyunkkal.

Így találunk rá a Rózsakereszt útjára, ami első pillantásra gyakran gyorsnak és egyszerűnek tűnik. Az Arany Rózsakereszt kezdettől fogva összeköt minket a megszabadulás és a Szellemmel való kapcsolat spirituális céljának a gondolatával, de ez a gondolat általában statikus célnak tűnik a tudatunk számára, amit egész lényünkkel ölelünk át, ami vár ránk, ami felé haladunk.

Amikor úgy tűnik, hogy mindent, amire szükségünk van, elolvastunk, átgondoltunk, amikor tudjuk, hogy merre menjünk és hogyan, de amire várunk, az még mindig nem jött el, akkor néha feltesszük a kérdést, hogy egyáltalán eljön-e valaha.

 

Barátaink,

amire mi, mint én-lények várunk, az soha nem fog eljönni, és aminek jönnie kellett volna – az már itt van, csak természetes lényünk nem képes érzékelni ezt a Fényt, és egocentrikus vágyaival elrejti ezt a Világosságot a Lélek elől. Ha még mindig csak körben járunk, akkor a döntő cselekedetet ahhoz, hogy kitörjünk belőle, a jelenben kell megtennünk.

Mindeközben mindennapi életünkben annyi a tennivaló, annyi dolog válik átmenetileg prioritássá, amik elvonják a figyelmünket, mintha csak azt mondanák: „előbb ezt vagy azt el kell intézned, a szellemi út úgy sem fog elszaladni.”

Egy bizonyos ponton úgy tűnik, hogy ezeknek a dolgoknak az a célja, hogy az embert folyamatosan mozgásban tartsák, hogy ne legyen ideje arra, hogy megálljon és megforduljon.

De vajon ezt a legfontosabb lépést  egy „későbbi” időpontban meg fogjuk tenni?

Eljön-e egyáltalán ez a későbbi időpont?

Amikor ezeket a sürgős ügyeket már elintéztük?

Amikor semmi sem áll az utunkban?

Amikor  eljönnek a „jobb idők”?

Fenyegetések, háborúk és vírusok nélkül?

Természetesen, amikor  a szellemi útról beszélünk, akkor sokszor kerül szóba a jelenben élés, de milyen mértékben mutatja ezt az életünk, vagy mennyire tükrözi a mindennapi életünk épp ennek az ellenkezőjét?

Részesei vagyunk a megszabadulás útjának, és ez azt jelenti, hogy amikor elkezdtük követni az Ösvényt, akkor úgy éreztük, hogy nem vagyunk szabadok, és hogy ezt a szabadságot semmilyen más korábban ismert és gyakorolt módszerrel nem tudjuk elérni.

Talán a szabadságnak ez a hiánya a teljesség érzésének a hiányaként nyilvánult meg, olyan olthatatlan szomjúságként, amit a személyiség rendelkezésére álló cselekedetek nem képesek csillapítani. Tudjuk, hogy a személyiség a boldogságot és a beteljesülést legtöbbször először az anyagban keresi a szokásos módszerekkel, de előbb-utóbb mindez kudarcot vall, és a hatástalan cselekedetek ismétlése kimerültséghez és reménytelenséghez vezet.

Ezt az állapotot aurikus lényünk is feljegyzi minden tapasztalat és keresés után. Ezért mikrokozmikus elődeink tapasztalatainak eredményeként nagyon sok lehetséges cselekvésről már előre érezzük, hogy nem visz előre.

Mindazonáltal a keresés állapota az a hajtóerő, ami cselekvéshez vezet, akár a regeneratív, akár a degeneratív irányba. A regeneratív irány a remény állapotának a meglétét jelenti, a degeneratív irány pedig mintha egyfajta kábulatban lennénk. A személyiség megnyilvánulása ciklikusan megújul, olyan, mint amikor minden nap felébredünk az alvásból. Van egy új nap, de ennek lefolyása az előző nap eredménye. Ez az ismétlődés akár börtönnek is tekinthető.

A személyiségtudat az élet alanyának tekinti magát, és a bebörtönzöttség érzése önmagához kapcsolódik. Ezért az emberi lény a mindennapi életben tiltakozik és ellenáll mindennel szemben, ami nem kompatibilis ővele.

A konfliktus ennek az életnek a jellemzője, és ezért ennek az életnek annyira része a konfliktus, mint a lélegzés, szüksége van rá. Észrevesszük- e, hogy mennyire ragaszkodunk ahhoz, hogy ahol lehet, kiprovokáljunk bizonyos helyzeteket, hogy milyen gyakran keresünk öntudatlanul ellenállást, mintegy edzőpartnert?

Van bennünk azonban valami, ami békét és harmóniát akar.

A feszültség után kisülés következik – ilyen az élet hullámtermészete. Sok fájdalmas élménynek kell történnie ahhoz, hogy észrevegyük, ennek az állapotnak az oka nem horizontális jellegű, lehetetlen kiegyenlíteni a mínuszt egy plusszal, úgy hogy semleges állapot álljon be. Mert a természet, amiben élünk, a pólusok kölcsönhatásának köszönhetően létezik, annak a feszültségnek köszönhetően, ami elválasztja őket.

Ha így nézzük a dolgokat, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy elég eltávolítani az akadályt, és akkor a pólusok egyesülnek, és így béke és harmónia lesz.

Jan van Rijckenborgh ezt azzal a könnyedséggel hasonlította össze, amellyel egy elsüllyedő fadarabot lehet megszabadítani azáltal, hogy levesszük róla a követ, ami lenyomja. Ilyen egyszerű!

A való életben azonban van egy akadályozó tényezőnk, és ez a saját akaratunk, aminek a forrása nem látható, és ami kőként hat a fadarabra vagy olyan akadályként, ami a mágneses pólusok közé szorult.

Ennek az akaratnak a jellemzője az ellenállás,  a szembenállás, a küzdelem, és ilyen a természetes tudat állapota is. Mindannyiunkban van egy tényező, ami kiváltja az ellenállást. Ha nem gondoskodunk  a testi állapotunkról és a harmóniánkról azáltal, hogy kapcsolatot tartunk fenn a tiszta asztrális térrel, akkor sokkal könnyebben leszünk fogékonyak az ilyen reakciókra.

Minden tanács, ami a test, az étel, a mozgás és a Világossággal való kapcsolat terének gondozásáról szól, elsősorban annak biztosítására irányul, hogy rendelkezzünk a minimálisan szükséges harmóniával ahhoz, hogy fenntartsuk a gátőrnek az éberségét, ami ha ellankad, annak biztosan ellenállás és harc lesz a következménye.

Egy ilyen gátnak a megnyitása automatizmusként működik az emberben, és ilyenkor úgy viselkedünk, mintha a reakciók főútjára hajtottunk volna. Még ha ismerjük is a következményeket, általában megengedjük magunknak az ilyen „kirándulást”, lekicsinyítve ennek fontosságát, mondván, mivel „szellemi úton vagyunk, így védettek vagyunk”. De mi ellen is vagyunk védettek?

Egy ilyen helyzetben valószínűleg csak magával az ösvénnyel szemben, gyakorlatilag az előrehaladással szemben…

Amikor kellemetlen események, fájdalmas tapasztalatok érintenek meg minket, akkor megpróbálhatjuk legyőzni őket a természetes lélek erejével, vagy fejlett személyiségkultúrával, és ily módon úgy érezhetjük, mintha  eltávolodtunk volna az érzelmi reakcióinktól, de ez úgy működik, mint egy ragtapasz, ami nem gyógyítja be a sebeket.

Az egyetlen hatékony gyógyszert az újjászületett Lélek Világosságán keresztül lehet felajánlani nekünk, mert ha átadjuk magunkat ennek az ÚJ ERŐNEK, az megváltoztathatja a dolgokról alkotott felfogásunkat, és így az egész életünket.

Ebből a nézőpontból nézve vegyük szemügyre mindennapi életünket. Hány olyan szituáció jelenik meg benne, ami a legrövidebb időn belül kiváltja a szokásos reakcióinkat.

Természetes tudatunknak van egy nagyon erős mechanizmusa: az, hogy nem képes meglátni a személyes értelmezéstől elszigetelt tényeket. Mindennek van célja és oka egy olyan vezérelv szerint, amit csak egy adott megfigyelő vagy egy hozzá hasonló csoport láthat. Ezért nézi mindenki a „saját filmjét”, és ennek minden jelenete csak megerősíti azt az előre programozott üzenetet, aminek a foglyai vagyunk.

Tehát olyan tartalomra összpontosítunk, ami megerősíti annak az elképzelésnek a racionalitását, amiből élünk, és nem ássa alá azt az elképzelést, amit a saját életünk tükröz.

Minek kell hát történnie ahhoz, hogy egy ember keresse a megszabadulást?

A körülményeknek elviselhetetlenné kell válniuk, hogy a helyzetéhez lehetetlen legyen alkalmazkodni. Pontosan így van most a mi világunkban, amiben járványok, katasztrófák és háborúk történnek.

Ha igaz, hogy az anyagi életünk a Lélek és a mikrokozmosz állapotát tükrözi, akkor most nézzünk egy semleges megfigyelő szemén keresztül erre a megnyilvánulásra, a reakcióinkra és a viselkedésünkre, a mindennapi vágyainkra, és arra az időre, amit a megszabadulás ösvényéhez való kapcsolódásnak szentelünk, és arra az időre is, amit mindarra fordítunk, ami a bebörtönzöttségünket erősíti.

Mit tár fel az egységtől való elválasztottságuk állapota, amiben úgy szeretünk, hogy ebből másokat kizárunk, amiben bosszúvágyat érzünk a fájdalmainkért és a sérelmeinkért, aminek az ellenállás és a szembenállás a jellemzője, és állandó harcot folytatunk mindennel szemben, amivel nem értünk egyet?

Az ilyen életvitel vajon nem azt mutatja-e nekünk, hogy az elméletet nem ültettük át a gyakorlatba?

A megszabadulás ismerete magában foglalja a bebörtönzöttség okának a tudatosítását. Az igazi Tudás azonban egy olyan életállapot, amit a Világosságnak történő önátadás jellemez. Ennek az erejében nincs ellenállás vagy szembenállás, ennek az erejében az emberi énközpontúság összeomlik.

 

Sok dolog vet fel bennünk ellenállást, ezért mindig nagyon szeretnénk javítani életünk filmjének a forgatókönyvén, hogy az a boldogságról, a szeretetről és az igazságról szóljon. Mennyi ismeretet szerezhetünk magunkról a nagy világesemények kapcsán, csakúgy mint a mindennapi életünk kisebb eseményei segítségével.

Mennyi mindent megláthatunk a saját igazi állapotunkból, a vágyainkból és a bebörtönzöttségünkből, ha megfigyeljük a reakcióinkat, a döntéseinket, az aggodalmainkat és a félelmeinket.

A jelenlegi helyzet és az arra adott reakciónk is egyértelműen egy teszt.

Milyen életet szeretnénk megőrizni?

Mi az életünk igazi vezérfonala?

 

„Semmiben se viselkedj többé anyagszülte emberként!”

Ez a tudatunk vezérfonala?

 

A szellemi út sarokköve az, hogy az elméletet cselekedetté alakítsuk.

Csak a Gnózis világosságának történő önátadás igaz cselekedete nyitja meg az utat egy új élethez.

Aki nem kelti életre a kapcsolatát a Világosság terével – az nem halad, aki nem halad – az elveszik a hétköznapi létezés sodrásában, és végül elfelejti a Világosságot…

Csak akkor, ha az állapotunk belülről megváltozik, és ennek a változásnak az eredményei láthatóvá válnak az életünkben, akkor fog az Abszolút Jó kifejlődni, ami a helyes emberi reakciónak köszönhetően közvetlenül kapcsolódik a Monád erejéhez. Ez az isteni erő kiküszöböli, semlegesíti és legyőzi azt a másik asztrális erőt, ami oly sok nehézség okozója volt. A gyakorlatban a legkisebb ellenállás útját követjük, hogy megtörjön a bennünk lévő ellenállás. Összekapcsolódunk az élet isteni ritmusával, ami minden élő atomban jelen van, és ezáltal elérünk egy olyan állapotot, ami nem ismer ellentéteket, árnyékokat. Ez az Isteni Szeretet nem ismer sem irányokat, sem harcot. Ő maga az ok és a hatás, Ő a nagybetűs Élet. Nagy erőt szabadít fel bennünk, aminek semmi sem állhat ellen.

 

„Testvér, az egóban fájdalmat érzel?
Keresd az okát önmagadban.
Kérdezd meg magadtól:
a sötét élet fájdalmát igazán ismerem-e?
Szívem minden dobbanással vágyakozik-e a fényre?
Igazán szomjúhozom-e a szentelt éterekre?
Az új napnak a reggelére?
A kínzó érzés: „később, később”,
nem a létösztön hangja-e?
Gyere akkor, gyere gyorsan,
mert az időd elérkezett!”