A beszédekben elhangzott szövegek forrásmegjelöléssel szabadon felhasználhatók, idézhetők.
Megfordulás
1. beszéd szövege
Kedves Barátaink!
Az Arany Rózsakereszt minden templomának oltárasztalán egy Biblia fekszik János evangéliumának első fejezeténél kinyitva. A bevezető első szavaiban a Szellemi Iskola alapítói felismerték az Egyetemes Tan lényegét, minden létezés elemi képletét:
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és egy Isten volt az Ige.
Minden Őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.”
—–
Hogyan értsük ezt?
Azt gondolhatnánk, hogy ez a halhatatlan Szellemlélek-ember életterületére vonatkozik, vagyis az Ige teremtett mindent, ami a legmagasabb isteni szférák szintjén van, de azt már nehéz elképzelni, hogy mindaz, ami romlott életterületünkön megnyilvánul, szintén az Igéből ered.
Az Arany Rózsakereszt tanítása valóban beszél egy ellentermészetről, amelyben élünk, és ami eredetileg nem volt része az isteni tervnek. Viszont, ha János evangéliumának szavait vesszük alapul, hogyan lehetséges, hogy az isteni terven kívül valami is létezzen, hiszen semmi sincs, amit nem a Logosz teremtett?
Ezen a konferencián ezt a látszólagos paradoxont szeretnénk tisztázni. Mégpedig azáltal, hogy a figyelmünket minden dolog teremtőjének, az Igének még mindig rejtett nézeteire irányítjuk. A kapott válasz ugyanis azonnali hatással lehet mindennapi életünk eseményeihez való hozzáállásunkra, amelyek gyakran megzavarnak, és kibillentenek bennünket.
E misztérium megközelítésének kulcsa az ember kettős természetében rejlik.
A Teremtés könyve első fejezetének 26. versében olvashatjuk, hogy Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette.
Mit is jelent ez?
Isten képmása maga a mikrokozmoszunk isteni és halhatatlan magja. Ez az örökkévaló lény a Teremtő minden jellemzőjével, tulajdonságával és hatalmával rendelkezik. Az örök lény, mint őskép, egy Istennel. Mi azonban egy természetes és halandó személyiség vagyunk, a halhatatlan mag formai megnyilvánulása, aki csak részben hasonlít Teremtőjére. Nem rendelkezik a teljességgel, a szuverenitással, a hatalommal és mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek az istenihez tartoznak.
A rózsakeresztesek kozmogóniájában hét nagy korszakról beszélünk a teremtéssel kapcsolatban. Jelenleg túl vagyunk a negyedik periódus felén. A Szaturnusz-korszakban a fizikai test terve alakult ki, a Nap-korszakban az étertest terve, a Hold-korszakban pedig az asztráltest terve született meg.
A fizikai, az éter- és az asztráltest bolygói korszakokon keresztül történő megteremtése azonban nem tévesztendő össze a mikrokozmosz három magasabb aspektusa, a Manasz, a Buddhi és az Átman teremtésével. A teremtés első három fő fázisában a mikrokozmikus ember hármas szellemi magja Isten képmására lett megalkotva. E hármas isteni mag teljessége Isten képmása. Ennek a képnek, ennek a tervnek megfelelően kell megalkotni az ezt tükröző formai megnyilvánulást, vagyis az embert a fizikai, éter- és asztráltestével.
Bármely térbeli és időbeli megnyilvánulás soha nem lehet más, mint eredetének, az Örökkévaló Lénynek és az Ő képmásának tükröződése.
Az a formai megnyilvánulás azonban, aki mi vagyunk, ennek a természetnek az embere, még nem az isteni képmás tökéletes teremtménye, csak a transzfigurált ember lesz az. Mi a képmás tükröződése vagyunk csupán. Ebben a tükörképben minden fordított az eredetihez képest.
Barátaink, ha megértjük, hogy életutunkon az Isteni minden megnyilvánulása egy tükörképpel kezdődik, annak ellenkezőjével, amivé válni fog, nem küzdünk többé tükörképekkel.
—–
A mikrokozmosz isteni és örökkévaló része, a képmás egy sugárzó erő, amely mindennek és mindenkinek folytonosan odaadja magát, semmit sem tartva meg magának.
A tükörképben azonban, a bolygói nézethez kötött formai megnyilvánulásban van egy fordított asztrális erő, amely kizárólag a személyiség központja felé irányul, ami támogatja, és megőrzi a teremtményt.
Ez önmagában nem negatív dolog, mert a személyiségnek táplálékra, védelemre van szüksége ahhoz, hogy fejlődhessen és szaporodhasson. A bolygói természet centripetális ereje nélkül pedig nem tudná fenntartani magát. Hogy jobban megértsük az inverzió jelenségét, egy másik példát is szeretnénk bemutatni.
Az emberi psziché tudatos és tudattalan folyamatok sorozatából áll, melyek mindenkinél egyediek. Személyes pszichénknek vannak olyan aspektusai, amelyek meglátására és elfogadására – megfelelő előkészületek híján – még nem állunk készen: Ezekkel a számunkra negatívnak tűnő nézetekkel nem tudunk mit kezdeni, ezért tudatalattink mélyén maradnak.
Hogy e belső aspektusoknak tudatára jussunk, nagyszerű lehetőséget biztosít minden külső élethelyzet, minden személy, akivel kapcsolatba kerülünk. Ezeket a helyzeteket és találkozásokat saját magasabb Énünk tervezte el még születésünk előtt, ránk, földi énekre bízva, hogy felismerjük-e őket, mint lehetőségeket a belső fejlődésre, és élünk-e velük. Élethelyzeteink egyre mélyebb önismerethez vezethetnek minket, ha megfelelően értelmezzük azokat. Segítségükkel kívülről felismerhetjük, ami belül van.
Ezzel kapcsolatban a hindu mitológiában szó van a létezés négy szférájáról. Az első szféra a mindent átfogó középpont, a tiszta tudatosság állapota. Ebben az ember individualizált szelleme még mindent tudott az intuíció révén. Mindenütt jelenlévő tudatossággal rendelkezett, de ez mégsem tudott rajta keresztül megnyilvánulni. Elragadtatott tudatállapotban élt. Tökéletes eszme volt, a megvalósulás lehetősége nélkül.
Amikor az ember megkezdte utazását, belevetette magát a második szférába, a feledés tengerébe. Ekkor a teljes öntudatlanság állapotába merült, amelyben elfelejtette valódi Énjét.
A harmadik szférában az ember lassan felébredt a teljes öntudatlanság állapotából, és belépett az álomtudatba. Tudni kezdett, de ez a tudás csalóka, és hamis volt.
Az első szférában a lény még mindent intuitív módon tudott, mert egynek érezte magát a mindenséggel. Tudta, hogy minden, ami létezik, saját magában van. De, amikor a második szférába érkezett, fokozatosan elkezdte felismerni önmagán kívül azt, ami benne van. Ez az álom és a fantázia szférájának tekinthető. Szó szerint az illúzió szférája, amelyben az ember megpróbálja megtalálni önmagán kívül azt, amit belül elveszített.
A negyedik szféra a materializáció, az objektivitás szférája, amelyben minden eszme fizikai és konkrét formában nyilvánul meg. Az ember itt kezd tárgyilagos tudást kifejleszteni. Azáltal tanul, hogy szembesíti magát az anyagban szerzett tapasztalataival, és felismeri azokat a törvényeket, amelyek ugyanezt az anyagot irányítják. Az általa megszerzett objektív tudás azonban csak a megnyilvánultra, az anyag konkrét nézeteire vonatkozik.
Vajon mi megérkeztünk a negyedik szférába, az objektivitás szférájába, ahol megszerzett tudásunk igaz, nem hamis, torz, és téves, mint a harmadik szférában lévő tudás?
Valóban eljutottunk-e oda, hogy objektív ismereteink vannak a valóságról, vagyis megdönthetetlen ismeretekkel rendelkezünk?
A valóságban jelenleg is a lét evolúciójának minden szférájában jelen vagyunk, de még nem értük el a tökéletesség állapotát, a mindenütt jelenlévő tudat abszolút és átfogó bölcsességét.
Igen, kétségtelenül a negyedik, az objektivitás szférájában vagyunk, de csak az anyagról való tudásunkat illetően.
Mert fel kell ismernünk, hogy a második szférában, a feledés óceánjában is tartózkodunk a finomanyagi testeinkkel kapcsolatos tudatosságunkkal kapcsolatban. Nem vagyunk tudatában a sejtjeink életének alapjául szolgáló biokémiai folyamatoknak, annak az életnek, amely minden másodpercben átáramlik testünkön. Csak akkor tudatosul bennünk, amikor valami nem működik, és testünk megbetegszik.
De a harmadik szférában, az álom, a hamis tudás szférájában is vagyunk mindazzal kapcsolatban, ami az önismeretünket érinti. Ezzel kapcsolatban minden fordítva van. Kívülről ismerjük fel azt, ami belül van. Nem ismerjük a valódi okokat, a Logosz szándékait, amelyek messze túl mutatnak az anyagi világon.
Miért van ez így?
Mert abban az illúzióban élünk, hogy mindennek, ami történik, külvilágban, vagyis az úgynevezett a fizikai valóságban keresendőek az alapvető az okai.
Barátaink, végezetül foglaljuk össze az eddig elhangzottakat, hogy világos áttekintést kapjunk jelenlegi feladatunkról.
Az igazi ember a Szellem, a Lélek és a test hármassága. Az az emberi lény, aki jelenleg vagyunk, egy születőben lévő teremtmény.
A Szellem, Isten képmása, mikrokozmoszunk hármas szellemi magja.
A test a formai megnyilvánulás, Isten képmásának tükörképe, a halandó ember, aki mi vagyunk, a természet embere.
De az Élő Lélek, amely ezt a kettőt összeköti, még hiányzik.
—-
A fizikai ember még nem az isteni terv szerinti igazi hasonmás. Neki ugyanis a szellemi mag, Isten képmása kivetülésének kell lennie. A jelenlegi formai megnyilvánulásban minden isteni tulajdonság megfordítva van jelen. A természetes embernek ezért át kell alakulnia, transzfigurálnia kell, hogy Isten képének valódi hasonmása legyen.
Hogyan történik a transzfiguráció?
Az ember jelenlegi feladata, hogy kifejlesszen egy harmadik elemet, amely egyesíti a már létező két másikat: az örök, meg nem nyilvánult lényt az időbeli és halandó formai megnyilvánulással, a természetes emberrel.
Ennek a harmadik elemnek kell összekapcsolnia és egyesítenie a másik kettőt, hogy a természetes embert a mikrokozmoszban rejlő tökéletes képmás szerint alakítsa át. Ez a harmadik elem a teljesen kifejlődött negyedik test, az igazi mentáltest, az élő lélektest.
A természetes ember mentálteste jelenleg csak előfutára az újjászületett lélek valódi mentáltestének, és egyáltalán nem képes az ember két részét, az örökkévalót és az időbelit a megfelelő módon összekapcsolni.
Az Élő Lélek fejlődésének egyetlen útja van, amit egyszerű képletben fejezhetünk ki: A megfordulás a kulcs!
Forduljunk a világosság felé, és hagyjuk abba a sötétség elleni harcot!
2. beszéd szövege
Kedves Barátaink,
A szellem meg akar nyilvánulni, de ezt csak egy Élő Lélek által teheti meg.
A természetléleknek nincs képessége arra, hogy a szellem impulzusait, hatásait megvalósítsa.
De mi történik, ha a természetlélek mégis megpróbálja megvalósítani a szellem hatásait?
Az a szellem és a természet keveredése lesz, ami az ellentermészet forrása, amely a legnagyobb akadályt jelenti utunkon, mert nem a természet az, amely a rosszat tartalmazza, hanem a szellem és a természet keveredése.
Az Élő Lélek a kulcselem itt, a kapcsolódási pont a szellem és a természet között. Nélküle, aki képes egyesíteni szellemet és anyagot, csak keveredés jön létre, és a keveredés erjedést és pusztítást hoz magával.
A szellem és a természet ellentétei, hasonlatos az olaj és víz ellentéteihez. Ha nincs egy bizonyos anyag, amely képes egyesíteni az olajat a vízzel, nincs lehetőség az egységre. Ezért az első lépés az úton, hogy kifejlesszük a megkülönböztető képességünket a szellem és a természet között. A Tabula Smaragdina ajánlása szerint:
„El kell választanod a földet a tűztől.”
Mert az első lépés, amelyet a megszabadító úton meg kell tennünk, egy tudatos tett, amely arra késztet minket, hogy elválasszuk a szellemet és a természetet, amelyeket aztán alkímiai folyamaton keresztül a Szellem-Lélek egyesít.
A Tabula Smaragdina oly fontos idézete azt is mondja nekünk: Ne próbáld meg a szellem impulzusait a saját akaratoddal megvalósítani! A kulcs minden spirituális felemelkedéshez, ez a belső alapállás:
„Legyen meg a Te akaratod, és ne az én akaratom!”.
Amikor szembesülünk a szellem impulzusaival, különböző módokon reagálhatunk; elutasítással, utánzással, vagy elfogadással.
A szellem serkentő késztetései két teljesen ellentétes nézőpont révén jelennek meg előttünk. Egyrészt ezek a behatások magas ideálokat teremtenek a tudatunkban, másrészt nyugtalanítanak, aggasztanak, zavarba ejtenek, kibillentenek minket az egyensúlyból, hogy tovább fejlődhessünk.
Ha szembeszállunk a bennünket zavaró hatásokkal, azok elítélésével és kritikával, ekkor elutasítjuk a szellemi hatást, amely meg akar változtatni minket.
Ha megpróbáljuk a kritikamentességet utánzással, azaz, a természet által szült lélekkel megvalósítani, akkor egy olyan folyamatot kényszerítünk, amely a személyiség kultúrájába von minket. Így a személyiség indíttatásait bizonytalanná tevő szellemi hatásokra, a természetes asztrális erőnkkel válaszolunk, harcolva a régi egyensúlyunk megtartásáért.
Ellenben az Élő Lélek képes mindent elfogadni, és ezáltal mindent átalakítani, megújítani. Az elfogadásnak ez az állapota vezet az új életszemlélethez, amelyet a kritikamentesség, önzetlen segítőkészség, feltétel nélküli szeretet és béke jellemez.
De az Élő Lélek, nem tud létrejönni az utánzás állandó erőfeszítése nélkül, mert mielőtt az Élő Lélek megszületik a szív szentélyében és egyesül a szellemmel, emberi lényekként nincs más lehetőségünk, mint megpróbálni a szellem behatásait a rendelkezésünkre álló erőkkel megvalósítani.
Itt a legnagyobb nehézséggel állunk szemben emberi létünkben. Egyrészt nem tudjuk a szellem hatásait a természetes lelkünk erejével átalakítani, másrészt az új lélek csak a szellem hatásainak megvalósítására tett állandó erőfeszítéssel jöhet létre.
Hogyan léphetünk ki ebből a bonyodalomból?
Az egyetlen kiút, ha kifejlesztjük a szív intelligenciáját, a spirituális intelligenciát. Ami elvezet minket, a Tabula Smaragdina második ajánlott, kifejező összefügésének tiszteletben tartásához:
„Válaszd el, ami finom és puha, attól, ami kemény és merev…”.
A kemény akkor nyilvánul meg, amikor a szellem közvetlenül, az Élő Lélek közreműködése nélkül hat az anyagra. Ebben a helyzetben, az élet kemény valóságával szembesülünk. Ezeken a megélt, megtapasztalt nehézségeken keresztül ébred fel a szív rózsája, ahonnan felemelkedik az újjászületett lélek hajlékonysága, rugalmassága, amely új tudás formájában nyilvánul meg.Noha a Szellem, meghatározott módon megnyilvánul az anyagban, így voltaképpen a szellem törvényei ismerhetők fel az anyagban is, de mindig alkalmazkodva a fennálló valósághoz. Ha tárgyilagos, elfogulatlan módon viszonyulunk a valósághoz, mindig felismerhetjük a viselkedésünk következményeit. Ugyanis, ha viselkedésünk nem az Élő Lélektől, hanem saját akaratunktól származik, azt azonnal észrevesszük életünk valóságában. Ahol gondolkodásmódunk rugalmassága tesz minket képessé arra, hogy végrehajtsuk az önátadás folyamatát, amely elengedhetetlen feltétele az Élő Lélek fejlődésének.
Kétségtelen, a spirituális út új életszemléletet követel tőlünk, de nem ez az egyetlen dolog, amit el kell érnünk. Munkálkodnunk és építenünk kell, mert az ember igazi feladata, hogy Isten tervének teremtőtársa legyen, tetterősen, eleven hittel, mintegy a Szellemmel kézen fogva járva.
A Szellem megvalósítása mindig a meglévő formák átalakításán keresztül történik. A szellem impulzusaival való munkálkodás azt jelenti, hogy részt veszünk a változásban, amelybe a szellem vezet minket, elmélyülve a transzformáció elvében, amely minden régi forma feloldásával kezdődik. A forma feloldása nem megy el a megsemmisítéséig, mivel mindig fenntartja azokat a szükséges esszenciális elemeket, amelyek az élet alapvető folyamataihoz kapcsolódnak. Az isteni tervben előírt feloldás: megőrzi magát az életet, mint létezést és annak tudatát, de a formát nem. A forma megváltozik, de a létezés nem.
A transzfigurációs folyamat során nemcsak a régi forma feloldása történik meg, hanem egy új kép megjelenése is, amely az új forma képe. A hernyóból pillangóvá történő átalakulás ismert példa. Ebben, a rendkívüli átalakulásban a biológusok a báb szívében felfedezték az úgynevezett „imago” sejtek kialakulását. A tudósok szerint ezek a sejtek már tartalmazzák a majdani pillangó képmását. Ez az eleven példa szembesít minket a szellemi terv megvalósításának misztériumával amely közvetlen kapcsolatban áll megtestesülésünkkel, mert fel kell ismernünk, mindaz, ami mikrokozmoszként bennünk van, megtalálható a kozmoszban és a makrokozmoszban is. Minden, ami belül van, kívül is ott van. Ez azt jelenti, amikor a szellem hatása belénk vetítődik, egyszerre nyilvánul meg, mind belsőleg, mind külsőleg.
Az első szolgálatban említettük: A természetből született ember esetében a belső és a külső felcserélődik. A szellem impulzusa egy ideált, egy tökéletes képet teremt a lelkünkben arról, amivé válni fog. Egyrészt a szellem feloldja azokat a régi formákat, amelyekkel azonosulunk, másrészt egy olyan megnyilvánulást hoz létre, amely a bábok „imágó” sejtjeihez hasonlóan tartalmazza annak a képét, amivé válni fog.
Ez a kép azonban fordított.
Itt hangsúlyozzuk a fontos felfedezést, hogy az út e folyamatában feloldódik: az általunk jól ismert, eddig megfelelő valóság, ugyanakkor a szellem behatására egy másik valóság is megjelenik, amely látszólag ellentétes azzal az ideállal, amelyet a szellem hatása révén kaptunk.
Nem szabad azt gondolnunk, hogy amit a Szellem rajtunk kívül negatívumként nyilvánít meg, az a gonoszság értelmében negatív, és szenvedést okoz. Nem, inkább egy fordított képről szeretnénk beszélni, amely akkor keletkezik, amikor a régi formák feloldódnak. Olyan, mintha analóg fényképet készítenénk egy fényérzékeny ezüstfilmmel rendelkező fényképezőgéppel. A valóság képe, amelyet fényképeztek, a negatívon fordítva jelenik meg. A színek nem felelnek meg a valóságnak, és a fényerő sem stimmel. Az, ami a valóságban világos, a negatívon sötétként jelenik meg, és ami sötét, az a fordítottját mutatja nekünk. Egy zöld rét a negatívon a komplementer színben, vörösben jelenik meg. A film előhívása az úgynevezett sötétkamrában történik, ahol egy kémiai folyamaton megy keresztül.
Ugyanez vonatkozik ránk, kedves Barátaink!
Hasonlóképpen a negatív kép felismerésének folyamata a környezetünkben az Igaz fény hiányának köszönhető. Azt mondhatjuk, hogy dialektikus életünk során olyan sötétkamrában vagyunk, ahol hiányzik az Igaz megismerés fénye. Ezért csak kívülről ismerjük fel, ami belül található, ami megnyilvánulni törekszik. A tény: a szellem hatását nem a fényen keresztül ismerjük fel, hanem az illúzió sötétkamrájában.
De milyen módon vagyunk képesek, egy ilyen megállapítás fényében megvalósítani mindezt?
Egyáltalán, hogyan lehetséges ez?
—
Az isteni terv szerint: az ideálkép, amelyet magunkban hordozunk, valamint a megnyilvánulás, amely a külső szinten nyilvánul meg, azt a szellem-léleknek kell összekapcsolnia, hogy átalakulhassanak egy élő és isteni megnyilvánulássá. Ez egy olyan folyamat, amely fényt igényel, ez egy fényben való átalakulás. Azonban ameddig a valódi Lélek nem született még meg, az ember megpróbálja az isteni hatásokat a természet asztrális erejével, saját alacsonyabb akaratával megvalósítani.
Ahelyett, hogy átalakítana, harcol: Miért? Mert még hiányzik belőle az Élő Lélek fényereje. Ami kívül negatívnak tűnik, az ellen a természet asztrális erejével küzd. Sőt, az ember ellenáll a régi forma feloldásának, és ezzel addig merevíti a formát, amíg az olyan keménnyé nem válik, hogy már nem lehet feloldani, hanem szét kell törni, hogy az újból feloldhatóvá váljon alkémiai értelemben. .
Mivel a bolygó asztrális ereje, nem képes a dolgokat átalakítani, hanem csak vonzó és taszító erői révén hat, az embernek nincs más választása, mint harcolni a külső megnyilvánulás ellen, amely ellentétesnek tűnik a kapott az isteni hatásokkal. Amivel azonban harcol, az annak a magja, aminek a fényben meg kell nyilvánulnia. Azáltal, hogy harcol az ellen, ami számára negatívnak tűnik, a kiegyensúlyozás törvénye szerint felerősíti a negatívumot.
Ez a gonoszság eredete.
A fény megnyilvánulásaiból származó magok elleni harc hosszú ideig fog tartani… amíg az emberek felismerik tévedésüket és az átalakító fény felé képesek fordulni.
Ha az ember a fényhez fordul, és már nem próbálja többé a régi erejével megvalósítani az isteni hatásokat, az igazi Lélek, a Szellemlélek megszületik.
Így legyen!
3. beszéd szövege
Kedves Barátaink!
A második szolgálaton említettük, hogy a Logosz, az ok nélküli ok, az Élő Lélek által nyilatkozik meg az anyagban.
Tudjuk, hogy semmi sem történik ok nélkül. Dialektikus világunknak megvannak a maga természeti törvényei, de valójában azok is a szellemi törvényekből erednek. Jelenlegi létterületünket az isteni világ teremtette számunkra, hogy megóvjon bennünket az elveszéstől, és egyszer az Én-tudat és a szabad akarat birtokában térhessünk vissza eredeti hazánkba.
A szabad akarat megszerzéséhez szükséges, hogy kísértéseknek legyünk kitéve, hogy jó és rossz között választhassunk. Ezért világunk az embernek az isteni világba való visszatérését segítő és attól eltéríteni szándékozó erők, egymással ellentétes szellemi lények működési területe egyben. Ők formálják életterületünk törvényeit, amiket, az egyszerűség kedvéért most természeti törvényeknek nevezünk, hogy megkülönböztessük őket a tisztán szellemi okoktól, melyek szükség esetén szintén közvetlenül beavatkoznak világunk történéseibe.
Most azt a kérdést szeretnénk megvizsgálni, hogy a szellemi és a természeti okok hogyan hatnak egymásra, és miként lehet őket megkülönböztetni.
Természetünkben az okok és hatások olyanok, mint a láncszemek, melyek kört alkotnak. A lánc minden egyes szeme egyszerre egy korábbi ok hatása, és egy későbbi hatás oka. Rövidebb vagy hosszabb idő elteltével a láncszemek visszavezetnek a kiindulóponthoz anélkül, hogy megújító értelemben vett eredményt hoznának létre. Erre példa az évszakok ciklusa, amely mindig ugyanaz.
Az okok és hatások körkörös láncolata a tér és az idő börtöne, amelyből nincs kiút, hacsak az örök Logosz, az ok nélküli ok, nem avatkozik be ezekbe a láncokba.
De hogyan befolyásolja a Logosz a láncreakciókat, hogy valami új születhessen?
A Logosz a mindenütt jelenlévő, örökkévaló jelenből dolgozik. Benne nyugszik mindannak a terve, ami volt, ami van, és ami lesz. Az idő a maga múltjával, jelenével és jövőjével az isteni terv eszköze arra, hogy a dolgokat a létezésbe hívja, és visszahozza őket a kebelébe. Nem a természet törvényeit, hanem az idő kérlelhetetlen haladását írja felül tudatunk számára a Logosz munkája, így a megfelelő dolgok a megfelelő időben történnek, és teljesen új, korábban elképzelhetetlen perspektívák nyílnak meg tudatunk előtt. A Logosz csodálatos jeleket tesz, és új élethelyzeteket teremt, amelyek felszabadító lehetőségeket nyújtanak nekünk.
A számunkra döntő kérdés: Hogyan nyissuk ki tér-idő börtönünk kapuját, hogyan szakítsuk meg az ok és okozat láncát, amely végtelen körforgásba kényszerít bennünket?
Ahhoz, hogy választ találjunk erre a sürgető kérdésre, meg kell tanulnunk különbséget tenni az isteni és a természetes akarat jellemzői között. Az isteni akarat a gnosztikus asztrális erővel, a természetes akarat pedig a planetáris asztrális erővel dolgozik. Most helyezzük tudatunk elé a két erő közötti lényeges különbséget, mert könnyen megkülönböztethetőek egymástól.
A természetes asztrális erőnek két tulajdonsága van: képes vonzani vagy taszítani valamit. Ez tehát a szétválasztás ereje, mivel az egyes elemeket vonzás és taszítás révén egyaránt elválasztjuk az egésztől. A gnosztikus asztrális erő teljesen más tulajdonságokkal rendelkezik, mint a természetes. Nem vonz, és nem taszít, hanem átalakít. Ez a metamorfózis ereje, a formát átalakító erő, a transzfiguráció ereje. A meglévő formák átalakításával teremt, ezáltal új, élő formákat hoz létre.
A természetes asztrális erő feladata, hogy megőrizze, megvédje, és reprodukálja a teremtett dolgokat. Mindent a Logosz teremtett, ahogyan János evangéliumának bevezetője mondja. Az ember természetes asztrális erejével nem tud új formákat létrehozni, legalábbis nem élő formákat. Ha ezzel mégis megpróbálkozik, akkor eltorzítja, és elpusztítja a magokat, amelyekből a Logosz új formákat akar teremteni. Ily módon az ember megteremti az ellen-természetét.
A Szellem viszont a forma átalakításával teremt. Először egy kép jön létre, amely olyan, mint egy analóg film negatívja, és amely aztán – a fényben történő átalakulás folyamatán keresztül – élő formává alakul. Ennek az átalakulási folyamatnak a példája a János evangéliumából vett példázat. Sem a vakon született ember, sem a szülei nem felelősek a vakságáért, mert az ok Istenben van, aki e gyógyulás és átalakulás által akarja kinyilatkoztatni magát.
A Szellem és a Lélek gnosztikus-mágikusan végzi a transzformációt.
De hogyan törhet be a Szellem és a Szellemlélek a természetes asztrális erő láncreakciójába, és hogyan nyithat ott felszabadító perspektívát?
A kapu, amely kivezet a tér-idő börtönéből, és megnyit minket a Logosz impulzusa számára, a vonzáson és taszításon, a szimpátián és antipátián túli empátia, a minden élő szeretete és a teljes részvét átérzése közben mindig középen maradni. Ez semlegesíti a természet asztrális erőit, és elvezet a tökéletes béke állapotába.
Az isteni asztrális erő csak az empátia kapuján át törhet be a térbe és az időbe. Ha sikerül megnyitnunk ezt a kaput a bolygó asztrális erejének semlegesítésén keresztül, akkor ellenállhatatlanul elmerülünk az alapvető megújulás áramlatában. Akkor a transzfiguráció ösvényén találtatunk.
—–
A szellemi transzformáció által mágikusan létrehozott formák élnek. Az ember igazi hivatása, az isteni tervben való közreműködés, az élő formák megteremtése a Szellem és a Lélek összekapcsolódása által. Nem eszményeket kell megvalósítanunk, mert ebben a természetben ez lehetetlen. Az ideálok szerepe, hogy elvezetnek minket börtönünk falaihoz, hogy kiutat keressünk. Bár az ideálok a Szellemtől származnak, a kép, amit az ideálról a tudatunkban alkotunk, statikus, és nem valósítható meg. A Szellem nem ideálok megvalósítására sarkall ebben a világban, hanem rajtunk keresztül törekszik élő formák létrehozására. Ez jelenti részünkről a Logosz tervével való együttműködést, melynek kulcsa az Élő Lélek birtoka.
Ezt saját akaratunkkal nem tudjuk megvalósítani. De a tapasztalat és a megkülönböztető-képesség révén megtanulhatjuk azokat az utakat, amelyek nem vezetnek célhoz. Ez, és az ebből következő önátadás az egyik alapvető feltétele az Élő Lélek megszületésének. A másik feltétele pedig a tudatos felemelkedés a Fények Fényébe azáltal, hogy fejünket és szívünket összekapcsoljuk az igazsággal. Ha ez a két feltétel teljesül, a magunkban dédelgetett eszményképeinket nem akarjuk többé megvédeni a Szellem összetörő erejétől. Legyőzzük azt a természetes asztrális hajlamot, hogy harcoljunk a Szellem bennünk megjelenő képei ellen.
A Szellem a Világosság műveit akarja létrehozni. A mi feladatunk, hogy a Szellemlélek világosságában életre kelt imaginációkká alakítsuk a Szellem által bennünk keltett képeket. Az a dolgunk, hogy az Élő Lélek által elfogadjuk, és átalakítsuk őket. Ugyanakkor e képek segítenek felismerni, mi a feladatunk ezen a világon. A természetről való tudásunk a kötelességünk teljesítését szolgálja. Az igazság ismerete arra szolgál, hogy a Szellem világosságterébe emeljen bennünket, és ezáltal a Világosság szolgálatába álljunk. Így teljesednek be a Világosság művei.
A korszakokon átívelő hosszú utazásunk során leváltunk az élet fájáról, hogy a megismerés útjára lépjünk. A tudatossá válás szükséges, mert nélküle nem válhatunk munkatársakká a Logosz tervében. Ez az együttműködés a feltétele annak, hogy elnyerjük isteni örökségünket. Hogy a tudás fájáról ehessünk, le kellett mondanunk az élet fájának gyümölcseiről. Végig kellett járnunk az anyagi világban szerzett tapasztalatok, a jó és rossz megismerésének fájdalmas útját. Életfánk, kígyótüzünk egy a valódi élettől elválasztott fa lett. Az eredeti életfán azonban csak élet termett, tudás nem. A tudást az élet elvesztése révén lehetett megszereznünk. Ez a jelentése a Teremtés könyvében említett egyetlen kígyónak, amely elvezet a megismeréshez.
Most azzal a feladattal állunk szemben, hogy a második kígyót a Szellemlelken keresztül integráljuk. Kígyótüzünk ezáltal válhat teljessé. Így elsajátítjuk a tudást, hogy együttműködhessünk Isten műveiben. Így élő formák tudatos alkotóivá válunk. Mikrokozmoszunk nincs többé az elkülönülés állapotában, mivel a polaritások újra egyesülnek, és eggyé válunk az istenivel. Ily módon mindenben Isten képmása leszünk.
Kedves Barátaink!
Az anyagon keresztül vezető hosszú utazás után egy új életfa születik, egy olyan fa, amely egyesíti az életet és a tudást. Ez az élet fája az, amit János Apokalipszisében ígértek meg nekünk.
Nyíljon meg lelkünk e csodálatos perspektíva előtt, szélesre tárva az örökkévalóság kapuját az odaadás, a szelídség és a belső béke által!