A Gyöngy dala
Gyermekségem idejében boldog nyugalomban éltem
Szüleim gazdagságában, Atyám királyi házában.
Aztán a szüleim messzire küldöttek,
Napkelte honából útnak eresztettek.
Úti poggyászomul gazdag terhet kaptam,
Kincstáruk kincsével bőven felszereltek.
Utamon kísért hát arany s ezüst fénye,
Indiai kalcedonkő csillámló szépsége.
Igazgyöngyök ragyogása Kusán vidékéről.
Vasat is átmetsző Gyémánt, – segítségül.
De levették rólam pompás öltözékem,
Mit nagy szeretettel készítettek nékem:
Alakomra szabták hajdan teljes egészében;
Arannyal áttörték, drágakővel ékítették,
Úrpalásttal megtetézték.
Most azonban ígyen szóltak, feledéstől oltalmaztak,
Utam célját kijelölték, elmémbe is belevésték:
„Alá -, s lemégy Egyiptomba. Elhozod a drágagyöngyöt,
Mit a Sárkány körülölel, a Vészt hordó nem enged el.
Ha így teszel, s így térsz haza, örököd lesz országunkba’.
Ékköves ruhádat újra fölveheted,
Boldogító köntösödet magadra öltheted,
S kedves testvéreddel újra találkozhatsz,
Szívbéli társaddal ismét egyesülhetsz.”
Napkelte honából ígyen elindultam.
Fáradságos úton előbbre jutottam.
Erőtlenségemet kísérők enyhíték,
Nagy utazásomat két küldött segíté.
Keresztül haladván Maisan vidékein,
Kelet kalmárinak állomáshelyein,
Elértem Babilon büszke vidékére,
Betértem Labirint falai tövébe,
S ereszkedtem lejjebb, Egyiptom földére.
Ottan kísérőim egymagamra hagytak.
Segítő társaim tovább nem kísértek.
Én pedig gyorsan a Sárkányhoz siettem,
Legrövidebb úton barlangjához mentem.
Tanyát ott ütöttem, szállást ott találtam,
Sárkány elalvását, az éjszakát vártam,
Hogy a drágagyöngyöt titkon elragadjam,
Küldetésem célját őtőle elvegyem.
Egymagamban vártam vándor öltözékben,
Idegenként álltam azon a vidéken.
Míg egy nemes rokont, napkelet gyermekét,
Szépséges szép ifjút pillantottam meg én.
Előkelőségek, avatottak fiát,
Szabadnak született, testvér ember-fiát.
Segítőm, társam lett, titkomnak tudója,
Intőm is, tanítóm, lelkem biztatója.
Egyiptom népére figyelmem fölhívta,
Tisztátalanságuk veszélyét föltárta.
Tanácsára aztán álruhát öltöttem,
Egyiptom földének viseletét hordtam,
Nehogy a szemükben idegennek tűnjek,
Jövevénységemmel gyanújuk ébresszem:
Mert ha a nagy Sárkányt ellenem ingerlik,
Jöttömnek szent célját, a gyöngyöt veszejtik.
Jaj, mégis valahogy reám ismertenek,
Idegen földről jött voltomra rájöttek.
Ármánykodásukkal kelepcébe csaltak,
Étkük evésére csalással rávettek.
Jaj, ekkor tudatom elhomályosula,
Emlékező lelkem setétbe borula.
Jaj, már elfeledém, király fia vagyok
Görnyedő szolgaként idegent szolgálok.
Jaj, már elfeledém, miért is érkeztem,
Alá Egyiptomba miért is szállottam.
Feledém szüleim, feledém a Gyöngyöt,
Tompa, érzéketlen álomba merülök,
Tompa, érzéketlen álomban gyötrődök.
Szüleim eközben – tudván szenvedésem –
Híradást hirdettek szerte nagy vidéken.
Kapujukhoz hívták Párthia királyit,
Főembereiket, kelet méltóságit.
Miattam aggódva tanácsot tartottak,
Segítségül nekem levelet is írtak.
Kézjegyüket tették minden oldalára;
Ígyen szólt királyok óvó biztatása:
„Atyádtól, a királyok királyától,
S kelet úrnőjétől, édesanyádtól,
És jó testvéredtől, másodszülöttünktől:
Békesség tenéked, Egyiptomban lévő.
Békesség, üdvösség fiúnk Egyiptomban.
Álmodból ébredjél új hajnalra ottan,
Emlékező lelked szavunknak megnyissad.
Szolga igád tedd le! Királyok sarja vagy.
Elmédben idézd fel fénylő palástodat.
Régi öltözéked aranyszál hímezte,
Ragyogó kelmédet gyémánt díszítette.
Emlékezz a Gyöngyre, a kincsek kincsére,
Miért Egyiptomba elküldöttünk téged.
Emlékezzél, s bízzál ígéreteinkben:
Ékes palástodat magadra öltheted,
Minden időkön át benne tündökölhetsz,
Ha bátor vagy s kész a Gyöngyöt hazahozni,
Sárkány karmaiból megszabadítani.
Az Élet könyvében ott van már a neved;
Úgy, mint testvéredé, kedves fivéredé,
Birodalmunk egészének örököseié.”
Királyok közül is rangban a legelső
Pecsétjét adta rá, védvén rossz erőktől:
Babilon gonoszaitól, Labirint démonjaitól.
És a levél repült sasmadár módjára.
Reptében hozzám ért Élő valósága.
Egészen olyan lett, mintha nem tárgy volna,
Mintha őbelőle hangos szó szólana.
Én pedig hangjára, érthető szavára
Álmomból serkentem, homályból ocsúdtam.
Felvettem, csókoltam, s újra elolvastam
Mindazt, mit egykoron a szívembe írtak.
Emlékeztem újra királyfi voltomra,
Vágyva emlékeztem szabad életemre,
És utam céljára, ama drága Gyöngyre.
Rögtön a félelmes, rettenetes Sárkányt
Bűbájos szavakkal igézni elkezdtem,
Bűbájos szavakkal teljesen legyőztem.
Ráolvastam én az Atyámnak a nevét,
Rá a Testvéremét, a másodszülöttét,
És Édesanyámét, Kelet úrnőjéét.
Így a drágagyöngyöt végre elvehettem,
Szolgai ruhámat magamról letéptem,
Hátat fordítottam, útnak is indultam
Fényes napkeletre, régi otthonomba.
Útban hazafelé levelem vezetett,
Ragyogó fényével előttem világolt.
Úgy vonult a levél a szemeim előtt,
Mint egy selymekből szőtt királyi öltözék.
Vezetett engemet, szeretettel vonzott
Át a Labirinton, veszélyes Sarbugon.
Balra el is hagytam Babilon vidékét,
Maisan kikötőjét, tengerparti révjét.
Udvari emberek rám találtak ottan,
Magas ég küldötti figyelték utamat.
Rekemből, Ramtából atyám küldte őket,
Magasság honából járultak elébem:
Elhozták, mit vártam: Fényes Öltözékem.
Nem is emlékeztem teljes fenségére,
Gyermekkor ködében maradt ékessége
S az , ahogyan tőle messzire kerültem,
Aranyos fényétől el is választattam.
Most, hogy újra láttam, újra szemlélhettem
Tükörképem gyanánt jelent meg előttem.
Általa Magamra ismerhettem ottan,
Páros létünk titkát benne felismertem.
Tudtam, egyek voltunk örök idők óta,
S újra egyek leszünk; eljött ím az óra.
És ahogy elnéztem atyám küldötteit,
Őket is kettősnek láttam valamennyit;
Alakjuk egyazon, mégis dupla íve
Királyi pecséttel ölelkezett össze.
És ők, a kettősek, Reken küldöttei,
Régi méltóságom, kincsem őrizői
Visszaadták nékem fényes köntösömet,
Páratlan szépségű, ragyogó palástom.
Pompázott előttem aranytól hímesen,
Szikrázott szememben kövektől ékesen.
Felsőbb részeiben gyöngyök tündököltek,
Alsóbb részeiben zafírok fénylettek.
Minden szép rend szerint futott föl s alája:
Középütt Királyok Királya képmása.
Mesterien szőtték szálait hosszába,
Varratait gyémánt fogta csomójába.
S a Tudás egésze, Gnózis teljessége
Suhant végig, s vetült szemeim tükrébe.
Ott tündökölt rajta minden nagy Bölcsesség.
Onnan mondta nékem fényes üzenetét:
„Azé vagyok, kinek bátor minden tette,
Ahogyan egykoron Atyánk eltervezte.
Érette jegyeztek az Élet könyvébe,
Érte növekedett fényem fényessége.”
Világosságával körülölelt legott,
Tündöklő fényével magába fogadott.
Másrészről engem is vágyam elragadott,
S hozzá igyekezett minden mozdulatom.
Nyúltam már utána, magamra fogadtam,
Isteni összhangban véle egyesültem.
S Egy volt újra vélem, mint valaha. Régen.
S ekkor felemeltek Atyám kapujáig,
Méltóság és Béke szent arany honáig.
Küldetésem immár ezzel bevégeztem,
Atyám jobbja felől helyemet lelhettem.
Fejemet lehajtva köszönetet mondtam,
Ruhám elküldőit szívből magasztaltam.
S ekkor egy szép himnusz felcsendülő hangja,
Mint az Élő Szellem, hozzám ígyen szóla:
„Királyok Királya kapuihoz menj fel!
Mindenek Urához Gyöngyöd emeljen fel!”
Aranyos palásttal, szívbéli társammal,
S kezemben a Gyönggyel magasabbra léptem.
Királyok Királya színe elé értem.
