Üdvösség utáni vágyunk végül a földi természet lehetőségeinek határához vezet minket, és egy elkerülhetetlen valósággal szembesülünk. El kell fogadnunk azt a tényt, hogy a valódi emberi lét utáni vágyunkat sehol se lehet kielégíteni ebben az anyagi világban és a halál után, a másvilágon sem. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden, ami ebben a természetben található, a keletkezés, virulás és hanyatlás törvényének van alávetve. Minden, ami megszületik, aminek kezdete van, az előbb vagy utóbb véget is ér, elpusztul. S a tapasztalat azt mutatja, hogy a másvilágon is ugyanez a törvény uralkodik. Ott is a téridőrend érvényesül és egy idő után minden elmúlik. Tehát ott sincs örök élet.
A földön semmi sem kerülheti el a születés, virulás és hanyatlás törvényét. Ez alól a törvény alól nincs kivétel. Mégis milyen gyakran próbáljuk elkerülni ezt a törvény, vagy nem venni róla tudomást. Gondoljunk például azokra az óriási erőfeszítésekre, amit a modern tudomány az emberi életkor meghosszabításának érdekében tesz. Vagy gondoljunk csak bele, mennyi erőfeszítést és költséget fektetünk abba, hogy javainkat és alkotásainkat tökéletessé és időtállóvá tegyük.
Teljes mértékben meg vagyunk győződve arról, hogy a végső tökéletesség létezik. Hogy az örökkévalóság itt és most, ezen a világon vagy a túlvilágon elérhető.
Azt az ösztönző erőt, mélyről jövő késztetést, ami a tökéletes élet utáni eredendő vágyat kelti bennünk, „ősemlékezetnek” nevezzük. Ahogy korábbi tájékoztatónkban említettük, ez a vágy az emberben jelen lévő eredeti, isteni életállapot utolsó maradványából származik. Ez a maradvány az ősatom, a Szellemszikra atom, az elpusztíthatatlan isteni mag.
Az a tény, hogy olyannyira elégedetlenek vagyunk a földi természettel és hajlamosak vagyunk a romlandóság minden formáját katergorikusan elutasítani, kétségtelenül arra utal, hogy van bennünk valami, ami nem tartozik ehhez a világhoz. Hogy is tudna az ember oly fáradhatatlanul harcolni a rabság, igazságtalanság és szenvedés ellen, ha erre nem valamiféle belső ’isteni maradvány’ késztetné, ami szünelenül próbál a felszínre törni?
S ha elismerjük, hogy van bennünk valami, ami nem tartozik ehhez a világhoz, akkor ebből az következik, hogy legalább két világnak, kétféle életterületnek kell léteznie. Valójában ez a felismerés a gnosztikus tanítás egyik oszlopa. Először is van egy isteni életterület, aminek az eredeti emberi lény a részese (noha bennünk ebből a lényből csak egy ősatom maradt). Másodszor van egy istentelen életterület, amihez minden általunk jelenleg „emberinek” tartott dolog tartozik.
Az isteni életterület az a hely, ahol minden olyan, amilyennek – az isteni terv szerint – lennie kell. Olyan hely, ahol abszolút, maradandó értékek találhatók, ahol semmi sem múlik el vagy fordul át az ellenkezőjébe. Ezért nevezzük ezt a területet „mozdulatlan természetrendnek”. A mozdulatlan természetrendben nincs halál, sem romlandóság, hanem örökös keletkezés, szüntelen fejlődés és dicsőségről dicsőségre való kibontakozás. S ez az isteni természetrend volt az az életterület, amit eredetileg az embernek szántak.
Mindig is ez volt, és ma is ez az isteni emberiség életterülete. Ez azonban teljes ellentéte annak az életterületnek, amihez a bukott, földi emberek tartoznak, akik nem tudják honnan származnak, sem azt, hogy egy mulandó világban élnek, ezért folyton olyan viselkedési formákba bonyolódnak, melyekkel megpróbálják utánozni az isteni világot és ezáltal szembe kerülnek annak törvényeivel.
Korántsem szabad azonban azt gondolnunk, hogy az isteni világ valahol máshol van – például valahol kint az űrben. A Világosság világa körülvesz minket. Közelebb van hozzánk, mint a „saját kezünk és lábunk”.
A földi életterületet „dialektikus” természetrendnek is nevezik, mert a benne lévő élet az ellentétek folytonos játéka és semmi sem örök vagy maradandó értékű. Ez csak egy látszat lét, nem valódi élet. Nem több, mint állandó ingadozás az egyik ellentétből a másikba: sötétségből világossába, világosságból sötétségbe, háborúból békébe, békéből háborúba, szabadságból rabságta és rabságból ismét szabadságba, és így tovább.
A dialektikus természetrend nem csak a látható anyagi világból áll, hanem a túlvilág is hozzá tartozik. Ez egy istentelen világ. Annak ellenére, hogy csupán az isteni hatalomnak és erőknek köszönhetően létezhet, az isteni élettől el van választva. Ez a világ egy szükségrend, amit azért teremtettek, hogy a bukott ember megszerezhesse a szükséges tapasztalatokat ahhoz, hogy felismerje a dialektikus világ természetét és lehetővé tegye a lényében található isteni elem számára, hogy visszatérjen eredeti életterületére.
A dialektikus természetrend mindaddig börtön marad az ember számára, amíg a belső lényében lévő ősatom fel nem ébred. Ezért folyamatosan hívást, ébresztő impulzusokat küldenek erre az életterületre, hogy a lehetőség mindig nyitva álljon az eredeti ember számára ahhoz, hogy visszatérjen eredeti otthonába.
A következő idézet Jan van Rijckenborgh Az eljövendő új ember című művéből (Rozekruis Pers Haarlem, The Netherlands) ezzel a témával foglalkozik:
„Jó lesz ennél a témánál egy pillanatra elidőzni, mert ebből kitűnik, hogy börtönünk nem csak büntetőtábor, hanem ugyanakkor a kegyelem helye is, ahol segíteni próbálnak nekünk, hogy újra elnyerhessük Isten gyermekeinek jogait és állapotát. […] Most már bizonyára világosan áll tudatuk előtt, hogy két légköri térség létezik. Ezek nincsenek elkülönülve, az egyik itt, a másik máshol, hanem mindkettő ugyanabban a térben van jelen, ahogyan két, valóban létező elektromágneses tér is van.”
Az egyik állapot a bukottság és a kegyelem terét képezi, a türelem és segítség térségét. A másik az abszolútnak és az isteniségnek a területe. Mindkét állapot ugyanabban a pillanatban és ugyanezen a területen, most és itt van jelen […]. Isten birodalma és az ő életlégköre közelebb van hozzánk, mint a kezünk-lábunk: mibennünk van. (Az idézet Az eljövendő új ember 1991-es második magyar kiadásának 85. oldalán található)
Tehát két életterület létezik. A magasabb rezgésű behatol az alacsonyabb rezgésűbe, de ez fordítva nem lehetséges. Azonban mindkettő ugyanazt a kozmikus teret foglalja el. A megszabadulás tehát valódi értelemben sohasem szökést, a „világból való menekülést” jelent. Inkább a valóságba – az egyetlen létező valóságba – való visszatérésről van szó.
Mindkét életterület észlelhető, feltéve ha valaki rendelkezik a megfelelő érzékszervekkel. Nekünk dialektikus embereknek azonban nagyon korlátozott az észlelésünk és csak azt vagyunk képesek érzékelni, ami ehhez a dialektikus természethez tartozik. Az isteni életterületet nem vagyunk képesek felfogni.
Miért van ez így? Mert a dialektikus személyiség – az én-ember teljesen ennek a földi természetnek az anyagából van teremtve. Ez nem csak a sűrűanyagi testére, hanem a finomabb testeire is vonatkozik (erre később még visszatérünk). Az ember minden sejtjének megvan a saját „tudatmagja”, és ezeknek a tudatmagoknak az összessége alkotja a teljes emberi tudatot. Tehát annak az anyagnak a természete és tulajdonsága, amiből az emberi lény felépül, határozza meg az illető észlelőképességének természetét és tulajdonságát. Ezért csak azt tudjuk észlelni, ami ehhez a formavilághoz tartozik, az isteni természetről pedig nem vagyunk képesek tudomást szerezni, noha mindkettő ugyanabban a térben helyezkedik el. Ily módon csak a dialektikus formákat észleljük, ezen kívül a tér üresnek tűnik a számunkra.
Az isteni területet tehát csak olyan lények észlelhetik, akiknek érzékszervei isteni anyagból épülnek fel. Mivel a földi ember érzékszervei nem isteni anyagból állnak, így nem képes felfogni az isteni életet, sem az isteni rezgéseket és sugárzásokat.
Ez az oka annak, hogy a földön csak az isteni teremtés eredményeit észlelhetjük, de nem láthatjuk a mögöttük lévő erőket. Ezekkel kapcsolaban csak találgathatunk és elképzeléseket alkothatunk. Ezért van tele a világ annyi vitával és ellentmondással Isten és az örökkévalóság természetét illetően. Ezért van olyan sok vallási értelmezés, hipotézis, vita, háború és üldöztetés.
A valóság észlelésének képtelenségével foglalkozik az ókori görög filozófus, Platón „Az állam” című művének 7. könyvében. Azt mondja olyanok vagyunk, mint azok az emberek, akik gyerekkoruktól fogva egy barlangba vannak zárva, lábaiknál és nyakuknál fogva megkötözve úgy, hogy nem tudnak a bejárat felé fordulni, hanem csak a barlang hátsó falát nézhetik. A barlang bejáratánál tűz ég, ami megvilágítja a belső teret. A tűz és a bejárat között mindenféle tárgyak helyezkednek el – ezek képviselik az ideákat. Ezek a tárgyak árnyékot vetnek a barlang hátsó falára – és ez alkotja a jelenségek világát. A barlang megkötözött népe csak az árnyékokat látja és azt hiszi valóságnak. Ezeknek a képeknek az eredetéről és céljáról vitatkoznak és azt hiszik, hogy tanulmányuk célja az, hogy ezeket az árnyképeket vizsgálják. Ha valamelyiküknek sikerülne kiszabadítania magát a láncaiból és elhagyni a barlangot, akkor láthatná magukat a tárgyakat és megfigyelhetné a valóságot az árnyékok helyett. Érzékszerveink által szerzett tudásunk tehát nem más, mint árnyék – legjobb esetben a valóság vetülete, de sohasem maga a valóság.
